8. fejezet
Leroy Brown életritmusa korántsem volt megszokottnak, vagy átlagosnak mondható. A napok gyorsan teltek Charlotte számára a hatalmas házban. Annak ellenére, hogy házigazdájával csak reggelinél és vacsoránál találkozott, nem unatkozott. Mr. Brown a város legjobb varrónőit hívta meg, hogy készítsék el a tisztelt vendég ruhatárát, és Charlotte minden tiltakozása hiábavaló volt. Dick és Harry felváltva kísérgették napi sétájára vagy városnézésre, és bár nagyon diszkrétek voltak, a lány mindig biztos lehetett benne, hogy valamelyikük, az ajtajában áll, ha éppen nincs vele. Egy hónap telt el és még mindig semmi hír nem volt barátai felől. Igazából nem hitte volna, de nagyon hiányoztak neki. Egyedül Leroy tudta feledtetni ezt az érzést vele, amiért nagyon hálás volt.
Hogy mit érzett iránta? Azt maga sem tudta. Tökéletesen megbízott benne, az egyszer biztos volt. Szeretett vele lenni, és szerette őt magát. De vajon hogyan és mennyire. Úgy mint Challengert, Roxtont vagy mint Nedet? Vagy esetleg úgy mint Richardot? De hogy jön a képbe Richard? Miért van, hogy mindig csak Richard képe villan be, amikor ilyesmikre gondol? Valószínűleg nem is bánja, hogy eltűnt egy életre és végre megszabadulhatott tőle. Így legalább nem kellett könyveket levennie neki a polcról és csinálhatta a kis vízimalmát nyugalomban.
Ezen gondolatok kíséretében választotta ki Charlotte a ruhát, amit vacsorához kívánt felvenni. Ez volt a kedvence. Bíborszínű. Leroy szereti ezt a színt, és azt mondta jól áll neki. Mosollyal az arcán készülődött és ment le a nappaliba, ahol a kék szemű elegáns úriember várta. Kölcsönös köszöntés után az ebédlőbe mentek és belekezdtek a vacsorába.
- Sajnos ma sem tudtunk meg semmit a barátaidról.- szólalt meg a férfi. A lány arca hirtelen elkomorodott, ezért megfogta a kezét.- Sajnálom.
- Ugyan- válaszolta erőltetett mosoly kíséretében.- Már biztosan el is felejtettek…
- Biztosan nem.- vágott közbe- Téged nem lehet elfelejteni- tette hozzá halkabban.
Charlotte a szemébe nézett és csupa őszinteséget látott benne. A férfi folytatta.
- Azonban szembe kell néznünk a lehetőséggel, hogy nem biztos, hogy valaha is hazajutsz, és ha igen, akkor is csak egy veszélyes dzsungelbe. Ennek nem örülnék. Én nem sokáig maradok Chicagóban. Feltett szándékom, hogy máshol telepedek le, és abbahagyom ezt … ezt a…
-Életstílust?
- Igen. Életstílust. - Leroy ekkor a lány szemébe nézett, nagy levegőt vett, felállt a székből és fél térdre ereszkedett. – Én tudom, hogy sem korban, sem körülményeinkben nem illünk össze, de ezeken nem tudok segíteni. Minden másban azonban feltett szándékom. Charlotte Dunn, szerelmes vagyok beléd az első leveled óta. Kérlek…- a zsebébe nyúlt és egy gyűrűt vett elő-… kérlek, legyél a feleségem.
-EZT NEM HISZEM EL!- üvöltött Richard.- MÉGIS HÁNYSZOR KELL MÉG EZT AZ ÜTŐDÖTT TÁKOLMÁNYT SZÉTSZEDNEM ÉS ÖSSZERAKNOM?
A laboratórium egy káosz volt. Egy hónapja, minden nap ezzel a géppel kelt és feküdt Regrave, de valami sosem jött össze. A gép egy talány volt. Mindig amikor már úgy látszott, hogy végre beindul, leállt. Challenger életében először tanácstalan volt és a faház többi lakói is ölbe tett kézzel voltak kénytelenek nézni, ahogyan Mr. Redgrave percről percre kimerül. Egyedül Roxton volt képes néha egy-egy jól irányzott bal egyenessel kiütni, hogy aludjon, de amint magához tért rögtön munkához látott, nem is gondolva az unokabátyját megillető revánson.
Most is, mint minden ilyen kitörésénél mindenki befutott a szobába. Richard a földön ült és a halántékát masszírozta. Csend volt. Aztán felnézett, a gépe le lépett és akkorát rúgott belé, hogy mindenkinek a saját lábba fájdult meg.
- Te vetted el Chartlotte-t! Te ..- és őrült módon ütni kezdte a gépet. Szerencsére Ned és Roxton hamar leállították, és a földre teperték az őrjöngő embert. – Engedjetek el, szétverem ezt a szemetet!
-Richard nyugodj le!
-Állj!- kiáltotta végül Challenger és hirtelen ráfigyeltek. A professzor a gépe előtt állt és bámulattal nézte- Működik.
Egy szempillantás alatt mindenki felkelt a földről és miután megbizonyosodtak róla, hogy nem hallucinálnak, Veronica sikításával kitört az eufória a faházban.
-Indulás!- indult meg Richard, de Marguerite elé állt.
-Lassan a testtel!
-Marguerite!
- Holnap indulunk. Ne mehetünk felkészületlenül, és magának egy kiadós alvásra és vacsorára is szüksége van.
-Erre most nincs idő. Minden perc számít.- tolta félre a nőt, csakhogy az kuzinjába ütközzön.
-Marguerite-nek igaza van. Egy éjszaka már nem számít. És tényleg ki kell eszelni egy tervet. Te elmész aludni. Challenger összerakja azokat az izéket, amivel onnan is tudjuk irányítani a gépet…
-Táv frekvenciaérzékelő eszköz…-próbálta meg a professzor pontosítani.
-Na azt. Ned, rajzoltasson Veronicával egy pontos térképet arról, ahol jártak, mi addig Marguerite-tel összerakjuk a fegyvereket.
-És a terv?- kérdezte Malone
-Megtalálni Charlotte-t. Ott kezdjük, ahol utoljára látták.
- Még valami?
-Nos, igen.- nézett a vadász bocsánatkérően Veronicára- Esetleg kölcsönkérhetne valamit Marguerite-től, ha velünk akar jönni.
- Marguerite?- sóhajtotta belenyugvóan a lány.
- Kivételesen Charlotte érdekében.- válaszolta drámaian az örökösnő, és azzal mindenki az útjára ment.