9. fejezet
A Brown-ház ebédlőjében a hangulat feszült volt. Leroy még mindig fél térden várta az oly sokat jelentő választ de Charlotte nem találta a szavakat. Mondjon igent és menjen hozzá? Végül is kedveli, szereti talán, de… de… nincs de. Ez lenne a racionális megoldás. Mégis miért nem tudja kimondani azt az egy szót? Talán…
-Charlotte?- a férfi kétségbeesett tekintete zavarba hozta.
-Én…én…-kezdte, de nem tudta befejezni, mert fékcsikorgást hallottak és puskaropogást. Leroy hihetetlen reflexekkel rántotta az asztal alá, és vetette rá magát. Épp időben, hogy elkerüljék a golyókat, amelyek áttörték az ablakokat. A helyzet rémítő volt. Üvegtörésének és puskagolyók hangja, cserepek és törmelékek repültek mindenfele, és a hatalmas ember egész teste a lányra nehezedett, hogy megvédje a hirtelen támadástól. Charlotte tehetetlen volt, csak várhatták, hogy végre vége legyen. Mikor pár perc csend után Leroy óvatosan felemelkedett, a lány szemébe könnyek voltak. Talán az ijedtségtől, vagy a tehetetlen dühtől azt maga sem tudta. A férfi csak nézte, majd lassan felé hajolt, és lágyan megcsókolta. Charlotte behunyta a szemét és biztonságban érezte magát, de semmi több. Hirtelen kinyílt az ajtó és az asztal alól megpillantották Dick és Harry lábait. A két gorilla pillanatok alatt felemelte a hatalmas asztalt a fejük felől és Leroy azzal a mozdulattal a karjaiba kapta és a szobájába vitte. Bár Charlotte tökéletesen biztos volt benne, hogy tud járni, nem szólt egy szót sem, csak kihasználta a férfi megnyugtató közelségét, ahogyan karjaiban tartotta. Lehunyta a szemét és egy nagy sóhajjal álomba szenderült.
A mulató, mint mindig, ezen az estén is füstös volt és zajos. A felfedezők közül, csak Ned, Richard és Roxton ment be, nem kockáztatva a hölgyek biztonságát, ami ellen a hölgyek tiltakozásukat fejezték ki, de nem sok sikerrel.
Annak rendje és módja szerint, a bárpultnál kezdték a kérdezősködést. A pultos nem mutatkozott túl barátságosnak, Roxton, mégis megkísérelt vele beszélgetésbe elegyedni.
-Miben segíthetek?- kérdezte a pultos
-Nos, egy lányt keresünk.- kezdte Ned
-Csak egyet?
-Nem úgy értem… –pirult el az újságíró
-A barátom azt akarja mondani -vette át a szót Roxton- hogy egy bizonyos lányt keresünk. Középmagas, törékeny alkatú, hosszú, barna haj, barna szem. Látta mostanában?
A férfi rezzenéstelen arccal hallgatott, majd megcsóválta a fejét. Roxton egy udvarias mosolyt színlelt, megköszönte, és úgy tett, mintha elfordulna. Fél szemét azonban rajta tartotta, így nem kerülte el a figyelmét, ahogy az egyik idősebb nőhöz megy, valószínűleg a madame-hoz, aki feléjük nézett, majd egy hátsó ajtón eltűnt.
Roxton intett barátainak és utána indultak. A hátsó ajtó egy sötét utcára vezetett, de nagyon nem tudtak körülnézni, mert 4-5 férfi fogott rájuk fegyvert és szótlanul egy autóba parancsolták őket. Jobb megoldás híján, engedelmeskedtek, és az autó rövidesen elhajtott velük az ismeretlen felé.