10. fejezet
Charlotte lassan ébredezni kezdett. Óvatosan, több próbálgatás után szempillái megemelkedtek, hogy környezetét megvizsgálta. Túl nagy meglepetés nem érte. Ugyanabban a szobában volt, ahol az elmúlt egy hónap minden éjjelét töltötte. Az ágy kényelmes volt, a szoba rendezett és érezte, hogy biztosan hosszú időt töltött alvással, mert odakinn szürkület volt már. Ami azonban eltért a szokásostól, ez egy mozdulatlan alak volt a sarokban. A lány felkelt, felvett egy köntöst és lassan felé ment.
Leroy, maga előtt kinyújtva hosszú lábait, kezében egy könyvvel, fejét kissé félrebiccentve aludt egy hatalmas fotelban. A látvány mosolyt csalt Charlotte arcára. Halkan elővett egy takarót, és a férfi fölé hajolt, hogy betakarja, mikor a szemei kipattantak és felébredt.
- Kicsi Lotte, hogy vagy?- kezdte kissé még álmos hangon, miközben a lány tovább igazgatta a takarót.
- Én jól, de te láthatóan fáradt vagy, aludj vissza. –mosolygott ahogyan a megilletődött arckifejezésével találkozott saját tekintete. Leroy nem válaszolt, csak megfogta a derekát és az ölébe ültette.
- Már nem vagyok fáradt.- válaszolta, olyan vigyorral, mint a macska, ami megette a kanárit.
- Leroy- kezdte Charlotte, míg tovább fészkelődött barátja ölében.
-Igen?
- Mi volt ez a támadás?
Csend állt be. Senki nem szólt egy szót se, aztán mint mindig most is a lány kezdett el beszélni.
-Én tudom, hogy nem élsz túl unalmas életet, de egy ilyen…
-Charlotte- szakította félbe- Igazad van. Többek között ez is az oka, hogy abba akarom hagyni. Újabb bandaháború van készülőben. De ez most nem egyszerű csalásokról és csempészetről szól. Ez komolyabb.- folytatta, de a hangja érezhetőbben egyre több dühöt takart.- Itt már emberéletekről van szó. És félek, nem, nem félek, egyszerűen tudom, hogy én sem menekülhetek a sorsom elől, de szeretném legalább elhúzni, és mindenekelőtt…- kis szünetet tartott és a lány szemébe nézett- téged megvédeni tőlük.
-Hogy érted azt, hogy nem kerülheted el a sorsod?- kerekedtek ki a szemei.
-Ahogyan mondom. Megtalálnak. Ha nem most, akkor holnap, ha nem holnap akkor egy év múlva, ha nem egy év múlva, akkor 10 év múlva és így tovább. – majd, a lány kétségbeesett arcát látva, laza mosollyal hozzátette- De velem nehéz dolguk lesz, az biztos. – aztán megint visszakomolyodva folytatta- Ezért is kell most gyorsan dönteni. Én tudom hogy az idő nem volt sok, de meg kell kérdeznem még egyszer, amit az elmúlt este. Charlotte…
Ekkor kopogás és hirtelen Dick nyitott be. Leroy ingerülten mordult rá.
-Mit akarsz?
-Bocs főnök, de vendégeink vannak.
-Nem érek rá.
-Pedig szerintem a hölgyet is érinti a dolog.
Amint Charlotte meglátta barátait a lépcső tetejéről, szinte repült, úgy futott le hozzájuk, hogy előbb Roxtont, majd Nedet, és végül Richardot megölelje.
- Charlotte, azt hittem sosem látom többet!- suttogta Richard, amint karjaiban tarthatta. Úgy érezte soha többet nem fogja elengedni, és csak Roxton szavai zökkentették ki eme elhatározásából és végül nagy fájdalommal, de elengedte.
- Charlotte, jól van?- futtatta végig a vadász a szemeit a habos hálóruhán és köntösön, de a lány észre sem vette a nagy eufóriában.
- Oh, igen John! Tudtam, hogy megtalálnak. A többiek?
- Minden rendben. Szerencsére őket nem kapták el.- mondta Ned
- Elkapni? Kik?
Ekkor csatlakozott a beszélgetéshez Leroy Brown.
-Sajnos ez egy szükséges intézkedés volt a részemről. Remélem nem okozott túl nagy kellemetlenséget, de nem kockáztathattam az önök biztonságát
-A mi biztonságunkat?- nézett rá szarkasztikusan Richard. – Mégis ki maga, hogy a mi biztonságunkért így aggódik?
-Leroy Brown.- vetette oda félvállról, miközben Charlotte mögé lépett, kezeit a vállára tette és hozzászólt lágyabban: -Lotte kedves, öltözz fel és mi addig a szalonban várunk rád. Én addig elmagyarázok mindent.
-Köszönöm Leroy. Sietni fogok.- válaszolta mosolyogva, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt a lépcsőn, magukra hagyva a döbbent férfiakat.