14. fejezet
-Otthon édes otthon.- sóhajtotta fanyar hangon Marguerite, amint a laborban találták magukat a felfedezők. Challenger izgatottan kérdezősködött és addig nem engedett el senkit, ameddig mindenkit tüzetesen ki nem vizsgált, adatokat vett fel és kikérdezett a legapróbb, leglényegtelenebb részletekre kiterjedően. Főleg Charlotte-tal töltött sok időt. És a többiek ezt kihasználva szép lassan elpárologtak a tudós közeléből.
Ned és Veronica a konyhában találtak menedéket, míg Roxton és Marguerite hova máshova, mint a balkonra mentek ki, hogy a lassan otthonná váló tájat bámulják. Kis ideig szótlaul álltak egymás mellett, majd Roxton lepillantott a korláton nyugvó kezeikre, és elmosolyodott.
-Nagyon jól áll a kezén.
Marguerite először nem tudta miről beszél, majd fülig vörösödött, amikor észrevette, hogy az előző este nem múlt el nyomtalanul a megjelenésén. Az a bizonyos karikagyűrű még mindig a kezén csillogott.
-Ah, észre sem vettem!- próbálta menteni a helyzetet.- Köszönöm, hogy szólt!- és még mielőtt a férfi megakadályozhatta volna már le is csúsztatta az ujjáról.
-Kár –sóhajtotta Roxton.
-Mégis mi?
- Nagyon tetszett a látvány.
-Semmi különös. Mert volt alkalmam az élményben, higgyen nekem.- fordult el, hogy meneküljön a helyzetből, de a lord nem hagyta annyiban. Lágyan két kezébe fogta a kezét, és a gyengéd mozdulat miatt Marguerite nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon.
- Nekem mindennél többet jelentene.- suttogta, majd a szemkontaktust tartva, lassan az ajkaihoz emelte a kezét és megcsókolta.
-John, én..- húzódzkodott a nő, de Roxton csak a másik kezét is megfogta, hogy a mellkasára helyezze őket finoman.
-Én megértem. És tudok várni.- szólt őszintén, majd misztikus mosollyal kihalászta a nő markából a karikagyűrűt, és zsebre téve hozzátette.- De ennek még hasznát fogom venni.
Marguerite már megint érezte azt a mágneses erőt, ami Roxton felé húzta egyre erősebben. Éppen egy hajszál választotta el őket egy újabb felejthetetlen csóktól, amikor Challenger sikolya megrázta a faházat.
-ÉS EZT CSAK MOST MONDJA! Tudja mit jelent ez?
Mindenki a nappaliba ment, ahol a professzor egy könyvel a kezében állt, izgalomtól túlfűtött szemei villámgyorsan cikázó gondolatokról tanúskodtak.
-Miss. Dunn hozott egy könyvet.- kezdte
-És?- húzta fel a szemöldökét Richard.
-Ez egy történelem könyv. -folytatta.
-És?- kérdezte Roxton
-És? És? ÉS? Hiányzanak belőle események! A múltból! Tudják mit jelent ez?
A felfedezők döbbenten néztek egymásra, nem értve a professzor izgalmát.
- Ez azt jelenti, hogy nem csupán időgépet, de dimenziókat, átszelő gépet alkottam!- kiáltotta.
-Dimenzió átszelő?- kérdezte Veronica
-Párhuzamos realitások. Világok, amik hasonlóak, mégis kisebb-nagyobb dolgokban eltérnek. – magyarázta Richard.
- Óriási, óriási!- örvendezett tovább a professzor.- Tudják mit jelent ez?
- Az évszázad felfedezése?- próbálkozott Charlotte.
-Pontosan.
-És egy újabb hazajutási esély dőlt dugába.- konstatálta Marguerite, mint mindig most is durván visszahúzva mindenkit a kegyetlen valóságba. Kis csönd állt be, aztán lassan asztalhoz ültek, és az élet ment tovább a Fennsíkon.
Párizs tavasszal valóban gyönyörű volt. A nap kecses sugarai hihetetlen árnyalatokkal ajándékozták meg a Szajna hullámait és az enyhe szellő mókásan játszadozott az elegáns hölgyek kalap alól kilógó kósza tincseivel és lágy esésű szoknyáival. A Jardin des Tuileries -n sétálva Leroy Brown élvezte a csodálatos délelőttöt. A park élettel teli volt és minden körülötte vibrált, belül mégsem érezte azt a bizonyos tavaszi érzést, amely környezetében mindenkin nyilvánvalóan észrevehető volt.
„Pontosan olyan minden, ahogyan azt Lotte leírta." Nagyot sóhajtott. „Lotte. Vajon hol lehet most? Mi lehet vele? Vajon az a Redgrave megérdemli, képes lesz rá vigyázni?" Gondolatai távol jártak az elegáns parktól, így aztán nem csoda, hogy figyelmetlenségében egy idegenbe ütközött.
-Uh, elnézést?- Kért bocsánatot automatikusan.
-Nem tesz semmit uram.- Jött a válasz, és Leroy szemei hirtelen kikerekedtek a meglepetéstől. Nem csupán az tökéletes kiejtésű angol válasz, nem is a hang, hanem minden együtt. Olyan volt… olyan volt… Felnézett és az a szempár fogadta, amely már hónapok óta nem hagyta aludni még a legkényelmesebb európai szállodák luxuslakosztályainak méregdrága ágyaiban sem. A nagy barna szemek, amelyek nem tartozhattak máshoz, mint
-Lotte?- sóhajtotta
A lány meglepetten nézett rá.
-Talán ismerjük egymást?- kérdezte, láthatóan eszeveszetten kutatva emlékei között.
- Nos,- köszörülte meg a torkát a férfi és egy sármos mosollyal azt mondta.- Egyre több esélyt látok rá, miss.
És Leroy Brown végre érezni kezdte, hogy az űr, ott legbelül lassan tovatűnik…
Vége
Na, milyen volt? Hogy tetszett? Folytassam, vagy inkább hagyjam? R&R plíz :))))