Ach, mein GOTT!
I. rész
Vízió/Köd
Üresen kattogott Berettám, a kipottyanó tár fémes koppanása többszörösen visszhangzott a sötét, rideg folyosón. Teli tárat csúsztattam a fegyverbe, vaktában leadtam két lövést, csupán a felvillanó fény világította meg egy-két pillanatra a feketeséget, üldözőimet így sem sikerült észrevennem, de nem áltattam magam. Éreztem, hogy a nyomomban vannak.
Szaladtam tovább, időnként bal karomhoz értem, ellenőrizvén, hogy egyáltalán érez-e még. Miután majdnem felsikoltottam a belé nyilalló fájdalomtól, kénytelen voltam megállapítani, hogy igen. Hja, kérem, miután beleáll az ember lányának vállába egy csinos kis penge, mely egy rejtett csapdából röppen elő, nem illő még üldözőbe is venni!
Pedig most épp ez történt. Én voltam a préda. Gyűlöltem az lenni, de amíg nálam volt ez az átkozott kristály, nem tettek le levadászásom tervéről. Na jó, lássuk be, ha hozzájuk vágnám a követ, akkor is el akarnának kapni, nem?
- Bakter! - morrantam fel, mikor valami keménynek ütköztem.
Fal. Csoda, hogy az eddigi töksötétben nem nyargaltam neki, de attól még marhára idegesített. És most már a léptek zaját is tisztán hallottam saját, ziháló lélegzetvételem visszhangzó kórusán túl. Egy-két-há', egy-két-há'… ketten vannak, biztos. Nem sietnek. A francba. Tipikus lassú-baltás-elől-gyorsan-menekülős-mégis-meghalós helyzet. Mint egy szerencsétlen, B-kategóriás horrorban. Nekem annyi.
- Vic, legközelebb te jössz be… - suttogtam magam elé, és a jobb kezem gyűrűsujján levő apró ékszert kezdtem birizgálni. Nem láttam, de éreztem, hogy ott van. Megnyugtatott, nem eléggé, viszont legalább szörnyű lihegésem és hörgésem csökkent valamennyire. Miért volt ilyen sötét? Lazán belenyúlhattam volna a szemembe, anélkül, hogy pislogtam volna. Persze, ez most teljesen felesleges lépés lett volna.
Felemeltem a Berettát. Ha tudom, hogy ilyen kitartó vérebeket kapok, valószínűleg nagyobb tűzerővel jövök. Mélyet sóhajtottam, apró koppanás hallatszott. A hang irányába kaptam a fejem, de továbbra is vaksi voltam a feketeségben. Valószínűleg vérem esett sűrű cseppben a padlóra.
Egyre közelebb jöttek. Ruházatuk súrlódó, idegesítő zajokat adott ki. Felhúztam a ravaszt. A kattanás ezerszeresen verődött vissza a falakról.
- Még egy lépés és lövök! - fenyegettem meg üldözőimet. Hangom csak enyhén remegett. Semmi válasz. A hangok elhaltak, majd egy pillanatra vöröses villanás ragyogott fel, majd minden eddiginél mélyebb feketeség burkolt magába.
oOo
Felültem, ziháló lélegzetvételemet hallottam csupán, atlétám nedvesen tapadt izzadt hátamhoz. Lihegtem, kezemet a szívemre szorítottam. Nagyon gyorsan vert, dobbanásai majd' szétrobbantották a mellkasomat. Jesszus. Nem bírom.
Egy szobában voltam, az ágyon kívül, melyben feküdtem, teljesen üres volt. Csupán az ablakon beáramló holdfény által vetett fénynégyzet szolgálhatott ékként, máskülönben csupasz falak várták, hogy valaki majd feldíszítse őket. Oldalra fordultam, és halk sikollyal simultam a támlához, mikor valakit megláttam magam mellett, egy apró, háromlábú széken üldögélve.
- Magadhoz tértél végre - állapította meg, elegáns öltönyt viselt, nyugodt szemeivel engem méregetett.
- Ki maga? - húztam magamon feljebb a takarót. Óvatos pillantásokkal vizsgálgattam a szobát, mely a férfin, a széken, az ágyon és rajtam kívül teljesen üres volt. A fal egyetlen éke az ablak előtt álló fa ágai közt beszűrődő holdfény által vetett árnyék volt, mely időnként - a szél rezdüléseire - meg-megmozdult.
- Barát vagyok - felelte tömören.
- Akkor miért nem visel csuhát? - morrantam rá. - Figyeljen, semmi kedvem a hülye tiszteletkörökhöz, tudni akarom, ki maga és hogy kerülök én ide!
Tekintetem valószínűleg villámokat szórhatott, ám a férfi nyugodtan tűrte, sőt, még el is mosolyodott, valószínűleg szórakoztatónak találta dühömet, mely amúgy teljesen jogos volt.
- A nevem Armbrust, a Globális Unió ügynöke vagyok - biccentett felém.
- És mit keres a szobámban? Hol vannak a bútoraim? - kérdeztem, mert valami halványan rémlett, bár ehhez is meg kellett magam erőltetni. Valami derengett, de mintha minden emlékem előtt szürkés köd lebegett volna.
- Nyugalom, jó helyen vannak. Én pedig azért vagyok itt, hogy segítsek.
- Nekem nincs szükségem segítségre.
Félrehajtottam a takarót, talpamat a hideg padlóra tettem, ám mikor felálltam volna, összeestem, lábaim nem bírták megtartani a testemet. A férfi, ahelyett, hogy segített volna, csak halkan hümmögött.
- Elfelejtettem mondani, hogy még nem elég erős ahhoz, hogy lábra álljon.
- Köszönöm, hogy azért mégis közölte - morogtam.
- Ugyan, Angela, miért ilyen ellenséges velem? Azért vagyok itt, hogy segíthessek - ismételte.
- Angela? - ültem fel, lábszáram fázott, ahogy kilógott a tréningnadrágból. Igyekeztem visszamászni az ágyra, nem túl kecsesen, de hatásosan. - Nem… nem rémlik, hogy ez lenne a nevem.
- Pedig így hívják.
- Vezetéknév?
- Nincs. Csak Angela. Egyszerűen.
- Marha vicces.
- Nem annak szántam.
Egy pillanatra összevontam a szemöldököm. Módfelett idegesített a fickó, de mivel nem éreztem mindent tisztának a fejemben, jobban járnék, ha minél többet megtudnék magamról. Juj, elég rosszul hangzik.
- Várjon csak… ha ön a Globális Unió ügynöke, és az én segítőm jelenleg, akkor ezek szerint én…
- Maga a Hivatal alkalmazásában áll - fejezte be, s keresztbe fonta maga előtt karjait.
- Mint?
- Mint ÁSZ.
Felkacagtam, az üres szobában színtelennek és harsogónak hatott a nevetés, sietve abba is hagytam.
- Maga szívat.
Elmosolyodott, s kicsit lehajtotta a fejét.
- A kisasszonynak elég szabados szóhasználata van.
- Basszus, csak ne kritizálja a szókincsemet, úgy pofázom, ahogy nekem tetszik, világos? - fakadtam ki, majd megráztam a fejem. Önkéntelenül értem jobb kezemhez, végigsimítottam az ujjaimat, furcsa hiányérzet lett úrrá rajtam, nem értettem, miért.
- Nézze el a csipkelődésemet, hölgyem, kissé fárasztó napon vagyok túl, bár ezt nem kötném az orrára, persze, ha meg nem sértem vele.
- Uram, felesleges itt játszania az élő illemtankönyvet, nem vagyok rá vevő. Inkább beszéljen nekem a Hivatalról, és részletesen a munkakörömről. Ha már tényleg azért van itt, hogy tisztázzuk a dolgaimat.
- Hát persze, Angela - mosolyodott el, majd beszélni kezdett.
oOo
- Evezz már gyorsabban! - rikoltotta a fülembe, igyekeztem minél sebesebben hajtani a szerencsétlen ladikot, de a heves hullámzás egyre csak akadályozott. - Ha így folytatod, végünk!
- Mi lenne, ha segítenél, és akkor talán egy kicsit elodázhatnánk az általad oly gyakran emlegetett, ám igen csak csalóka véget? - válaszoltam neki meglepően értelmesen. Legszívesebben csak leordítottam volna a fejét, de akkor sem jártunk volna előrébb.
- Nem tudok, alig érzem a karomat… - felelte hátulról siránkozva.
- Ki volt az az idióta, aki azt vette a fejébe, hogy egy motorcsónak túl feltűnő lenne, ezért szökkenjünk inkább egy rothadó deszkahalomba? Várj, hadd gondolkozzam! - fordultam felé ingerülten, ám a következő pillanatban erős hullám csapott át felettünk, szerencsétlen vízijárművünk tele lett vízzel.
Az óceán amúgy is zavaros színét lövések kavarták fel méginkább, néhol párás gőzt csapva fel az éjszakába.
- Jól van, tévedtem, lökj bele a vízbe, oké? - kiáltotta sértődötten.
Meg sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, kezeit keresztbefonva, durcásan üldögél mögöttem.
- Legalább a vizet takarítsd ki ebből az átkozott la-…
Nem tudtam tovább mondani, a következő pillanatban robbanó fájdalmat éreztem bordáim ketrecében, csak annyi rémlett, hogy már víz alatt is voltam, körülöttem korhadó fadeszkák lebegtek - velem ellentétben, aki rohamosan süllyedtem.
Vérem sötétre festette az amúgy sem épp belátható víztömeget, ám a sötét oldaton át is láttam, ahogy újabb lövések hasítják habosan az óceánt. Úszó mozdulatokat próbáltam tenni, több-kevesebb sikerrel. Ha tudom, hogy ilyen reménytelen helyzetbe is kerülhetek, valószínűleg elszaladok párszor a Hivatal uszodájába fejleszteni nem túl fényes technikámat, de ez igencsak késő bánatnak tűnt.
És ez a szerencsétlen vajon merre lehet? Nem tudom, mennyi levegőm maradt még, vagy hogy a nanorobotok képesek lesznek-e segíteni új, halszerű pályafutásomat, ám abban határozottan biztos voltam, hogy ha nem evickélek fel egyhamar, nekem annyi. És ráadásul, ha esetleg a közeg nem találná meg odalenn a vízihullát, kivé majd avanzsálni fogok, akkor ez az annyi örökérvényű lesz.
Tovább csápoltam hát, csupán azt érve el, hogy egyre több vizet nyeljek, és még mélyebbre süllyedjek. Erősen azon voltam, hogy feladom, mikor csuklómat karcsú ujjak ragadták meg. Félholtan szorítottam meg a kezet, egyszeriben a felszínen voltam, köhögtem, fuldokoltam, kapkodtam a levegőt.
- Kapaszkodj meg! Kapaszkodj meg! - hallottam valami nehéz függönyön túlról az utasítást, sietve kapaszkodtam én mindenbe, ami kezem ügyébe került, ám segítőm hathatós közreműködésével végre egy deszka is akadt a sok-sok víz között. - Jól vagy? Jól érzed magad? Angela!
Sűrűn pislogtam, a szemembe került sós víz marhára csípte a szememet, ráadásul az éjszaka és a vihar is ellenem volt, mégis sikerült felfedeznem egy arcot, mely vértől volt lucskos.
- Jól… jól…
Nem fejezhettem be, levegőt kellett vennem, féleszű társam, Diavola, meg amúgy is szívesen vette át a szót. Felettünk reflektorral kutató cirkálók köröztek, időnként rajtunk is végigsiklott fényük, de mégsem vettek észre minket.
- Fú, te, pont képen találtak a cafatjaid! Hülye nagy lyuk van ám a hátadon, csodálom, hogy még életben vagy!
- Én is… - sóhajtottam, megfeszített ujjaim egyszeriben elernyedtek, a deszka kisiklott karom alól, s engem újra elnyelt a sötét, sűrű víztömeg, fekete massza vett körül.
oOo
- Mi? - ordítottam rá. Mikor válaszolt, mégis befogtam a fülem, ahogy megpróbálta közel hajolva túlharsogni a zenét, veszélyben éreztem hallásomat.
- Azt mondtam, menjünk ki! - ismételte elszántan. Lenéztem barna szemeibe, majd felmértem a táncoló tömeget, sokan voltak, tipikus konzervhal-effekt. Az egymáshoz súrlódó testek keltette meleget még a légkondícionáló-berendezés sem volt képes igazán visszafogni.
A mellettünk levő csoportosulás volt a baráti kör. Jelen pillanatban igencsak kapatos barátok köre. Az egyikük, alapjában véve anti-bulis lány az alkohol mámorában világ-világtalanhoz dörgölőzött, a legkevésbé sem ígéretes egyedektől a „futott még" kategóriába tartozó, csak enyhén becsípett tagok igyekeztek elrángatni.
- Nagyon melegem van! Kérlek! - esedezett a velem szemben álló lány. Ő is ivott, de mértékkel. Jelen pillanatban nekem, mint anti-alkoholistának, ő volt az egyetlen társam, engedtem hát kívánságának.
- Oké, de ne sokáig, tudod… - vontam fel mosolyogva a vállamat.
- Persze, tudom, ha lejön a Victorod, látni fogjuk! - bólogatott hevesen, majd karon ragadott, és felráncigált a lépcsőn.
Magassarkúban botladozva loholtam utána, épp csak egy pillanatra néztem fel, ennyi is elég volt ahhoz, hogy megdermedjek, mint a kígyó a fagyasztóban. Kék szemek néztek velem szembe, nagy, nagyon nagy, idegesen kék, vizenyős szemek - mást riasztott, de én egy pillanat alatt képes voltam elmerülni bennük, hogy aztán zavart pirulással hajtsam le a fejem.
Csak akkor néztem fel újból, mikor már a táncolók közé vegyült, magas alkata kiemelte, sötétszőke haja épp csak olyan hosszú volt, hogy lófarokba tudja fogni.
- Mire vársz még? - fakadt ki Dora.
- Bocs, bocs! - ráztam meg a fejem, majd száguldottam utána.
A hőség után az első pillanatokban kellemesen hatott a hűvös, késő őszi idő, ám egy pillanat alatt elmúlt a jóleső érzés, s vacogva öleltem át magam. Persze, Dorának semmi baja nem volt, pedig ő még ujjatlant is viselt.
- Bzz… - léptem mellé, a biztonsági őr mogorva pillantásai arra késztettek, hogy álljak valamivel arrébb, utat adva az újabb sprotni-jelölteknek. - Mi lenne, ha lemennénk? Értem én, hogy meleged van, de én meg…
- Hát persze, biztos fázol - bólogatott mindentudóan.
- Egyáltalán nem Vic miatt van! - védekeztem, talán kicsit túl hevesen.
- Aha - húzta el a száját, majd törte az utat lefelé.
Mikor végre újra a táncparkett széléhez értünk, vállába kapaszkodva igyekeztem elnézni a feje felett - nem volt nehéz, lévén jóval alacsonyabb volt nálam.
- Te… te látod? - érdeklődtem, minden erőmmel azon voltam, hogy a színes fénykavalkádon át lássak valamit az arcokból.
- Nem - rázta meg a fejét, majd felém fordult. - Te, nem megyünk ki?
- Mi? Hiszen most jöttünk be, még átmelegedni sem volt időm! - fakadtam ki, de ő már vonszolt is volna.
Nem tetszett ez nekem, és mikor még utoljára a visszapillantottam, észrevettem az én magas, daliás jelöltemet. Méghozzá kicsit lehajolva, átkarolva egy vékony lányt.
Elernyedt kezemet már Dora sem szorongatta sokáig, megállt mellettem.
- Csajjal van - jelentettem szomorúan. - Ki lehet az?
- Te… inkább gyere - ragadott meg ismét határozottan, ám ekkor a fények végre a lányra vetültek, és megláttam az arcát. Ismerős vonások, túlontúl ismerős vonások. Buján leeresztett szemhéjak, szája élvezkedve nyílik ki levegőért kapkodva, míg a srác a csípőjébe kapaszkodik. - Ne…
- Hagyd a fenébe, gyere már!
- Hogy… hogy… hogy… - dadogtam, és szinte hallottam a csörrenést, ahogy egy pillanat alatt összetörtem belül.
- Részeg, azt sem tudja, kire mászott rá! - védte volna Dora. Fellángoló dühvel fordultam felé.
- Odakint felismerte! Odakint felismerte! - sziszegtem. Nem, nem, nem, nem…
- Hagyd a fenébe, kérlek! Emiatt nem éri meg…
- Eressz! - kiáltottam rá, és kopogó cipővel rohantam fel a lépcsőn, végig a hideg utcán, már éreztem, hogy arcomat könnyek szántják végig. Hogy tehette ezt velem? Hogy tehette?
- Várj már meg! - hallottam magam mögül, megálltam, és leültem az út padkájára.
Arcomat kezeimbe temettem, és halk, hüppögő zokogásban törtem ki. Dora leguggolt elém.
- Ha kijön, pofozd meg - javasolta. - Vagy mássz rá Milóra, amit akarsz, csak kérlek, ne törj össze.
- Késő… késő… - suttogtam, ahogy újra meg újra felidéződött bennem Vic és a lány képe. Az egyik legjobb barátnőm… hogy tehette ezt velem?
- Értsd már meg, be van állva, mint gereblye, bárkire rámászna! Láttad azt a nyomit!
- Kint felismerte, bent is felismerheti - ismételgettem tovább egyetlen érvemet.
Legbelül, persze, nem is az bántott igazán, hogy rámászott. Tőlem - arra veti magát, akire akarja. De hogy, mégis hogy lehet az, hogy míg én már jó fél éve áhítozom a srácra, addig ő egyszerűen odadörgöli magát, és az máris a tenyeréből eszik?
- Úgyse lesz belőle semmi - próbált vigasztalni a lány.
- Ki tudja - ráztam meg a fejem, és felálltam. Egy pillanatra megszédültem, nem, ez nekem túl sok, ekkora árulást hogy követhet el egy igaz barát?
- Gyere vissza, ez ne rontsa el az estédet.
- Késő. Ezek után képtelen vagyok oda lemenni - szipogtam. - Nem akarok vele ebben a félévben beszélni…
- Kénytelen leszel. Ne fog…
- Ki ne mondd! - morrantam fel, idegességem ismét Dorán élte ki magát. - Nem tudok vele nem foglalkozni! Ő mit szólna vajon, ha arra másznék rá, aki neki tetszik? - keserűen elmosolyodtam. - Mondjuk, ennyi erővel bárkire moccanhatnék, ennek a fél férfilakosság az esete!
- De…
- Hagyjuk. Haza megyek. Úgy sem érezném jól magam - legyintettem, majd keresztbe fontam magam előtt a karjaimat.
Újra elsétáltunk a bejárat előtt, ezúttal a másik irányba. Egyszeriben két alak robogott ki a kivilágított utcára, vadul kezdtek utánam kiáltozni.
- Ne menj el! Ne érdekeljen már! - igyekezett hatni rám az egyik.
- Próbáltuk róla lecibálni… - magyarázta a másik.
- Hagyjatok, csak szórakozzatok tovább nyugodtan, az én éjszakámnak annyi - legyintettem.
- Ugyan már, annyi más srác van még! - kiáltotta Dora.
- Igen, de nekem csak ő kell, senki más! - fakadtam ki, majd végleg ott hagytam őket, végigcsattogtam az utcán, és egészen hazáig gyötörtem magam újra és újra a képpel, ahogy Terry teste súrlódik a Vicéhez…
oOo
- Ennyi? - kérdezte Diavola.
- Ennyi - ejtettem ki az üres tárat, nem fáradtam azzal, hogy felvegyem.
- Ezek szerint nyertél - állapította meg Un-ou.
- Ahogy mondod - vizsgálgattam elégedetten a céltáblát. Minden golyó ugyanarra a helyre ment, homlok közepe. Óriási lyuk tátongott, a műanyag lemez szélei enyhén füstölögtek.
- Én soha nem fogok így lőni - állapította meg Diavola.
- De vedd figyelembe, hogy téged soha nem is fognak így eltalálni - világított rá a legpozitívabb tényre A-ou. Egyetértően bólogattam.
- Akkor, Un-ou, mikor kerül sor a vesztes fogadó szívására? - vigyorogtam kajánul.
- Akár most azonnal is!
- Fogadni mertem volna - ékelte közbe komoran A-ou, Diavolával összepislogtunk, és elnyomtunk egy-egy kacajt.
Egyszeriben egy hologram ugrott fel mellettem, őszinte rémület lett rajtam úrrá egy pillanatra, ahogy Eclipse arckifejezésére pislogtam. Meg tudtam állni, hogy valamelyik srác nyakába ugorjak, lélekben megveregettem a saját vállam.
- Igazán nehezemre esik elhinni, hogy nincs jobb dolgotok - szólalt meg róvó hangon.
- Nyugi, főnökasszony, csak a lövőtechnikánkat fejlesztgetjük! - csitította első lendülettel Un-ou.
- És talán motiváló erő az, hogy vereség esetén női ruhában kell végiglejtened a Hivatal előterében?
Diavola nem bírta tovább, és éktelen nevetésben tört ki, én azért tartottam magam, sőt, még egy gyors beszólásra is futotta:
- Lehet, hogy a tét inkább bénaságra sarkallja - jegyeztem meg, társam még inkább padlóra került, könnyeit törölgetve igyekezett levegőhöz jutni. Nekem sem volt már könnyű megállni, hogy kirobbanjon belőlem jókedvem.
- Elég legyen. Gyertek be az irodámba, lenne egy-két elintézendő apróság - mondta még Eclipse, majd a hologram eltűnt, Diavola pedig lassan magához tért, de azért még sűrűn sóhajtozott.
- Nos, Un-ou, délután megnézlek - kacsintottam felé, majd társnőmet magam mellett támogatva sétáltam ki a lövőteremből. Odabiccentettem Quint felé, kinek megviselt arcán végre jóleső nyugalom lett úrrá, hogy hajlandóak voltunk végre elhagyni a gyakorlót, s ő végre lezárhatja a helyiséget, majd visszatérhet oly szeretett fegyverei mellé.
- Csáó, Quint! - hallottam magunk mögül a szószátyár srác hangját is, A-ou döngő léptekkel követett minket, hátra sem kellett fordulnom ahhoz, hogy tudjam, Un-ou peckes léptekkel halad előtte, büszkén és felvetett fejjel.
Egy három ellenőrzéssel biztosított, tripla záras acél- és titánajtón át egy kellemes folyosóra jutottunk, mely padlója nyugtatóan világos színű laminált lapokkal volt kirakva. Ezen végighaladva jutottunk a Hivatal halljába, a pultnál Ricky és Bonita posztolt, feléjük intettem. Ricky lelkesen köszönt vissza, Bonitára hagyva a velük szemben álló öltönyös úriember útbaigazítását.
- Eclairék? - formáztam hangtalanul, mire ő csak felvonta vállát. Biccentettem, aztán a lift felé fordultam, mosolyogva vettem tudomásul, hogy a fiúk lelkesen elénk vágtak, s elsőként léptek be a felvonóba.
Melléjük már besorolt kócos, rövid, remek fazonú, sötétbarna hajú társam is, kék szemeivel türelmetlenül pislogott, megadóan szökkentem be az A-ou miatt talán kissé szűkösnek tűnő apró kabinba.
A lift apró nyekkenéssel indult meg felfelé, Un-ou lelkesen papolt holmi teljesen lényegtelen és agyatlan dolgokról, A-ou unott mogorvasággal hallgatta, Diavola és én igyekeztünk valami érdeklődésfélét mutatni. A felvonó a következő pillanatban megállt, én pedig már léptem is ki a folyosóra - ezzel azt érve el, hogy teljes terjedelmemmel felkenődtem az ajtókra, melyek - számomra érthetetlen okokból - zárva maradtak.
A kijelzőre pillantottam, de mielőtt megszólalhattam volna, társam már feltette ki nem mondott kérdésemet:
- Miért álltunk meg két emelet között?
- Csak nem egy újabb támadás? - kérdeztem fintorogva.
Egyszeriben sercegő hang hallatszott, a felettünk levő lámpa fénye előbb megremegett, majd kialudt.
- Igazán remek! - szólt felháborodottan Diavola, ám egyszerre vöröses ragyogás övezte körbe alakját. A-ou-ra pillantottam, szemei izzottak, tekintetét a számomra jellegtelen fémlapokra vetette.
- Hárman vannak - jelentette Un-ou, az ő szemei csukva voltak, ám hallása kiéleződött.
- Méghozzá a huszonkettedik emeleten.
- Ott van az épület áramellátásának főkapcsolója - biccentettem.
- És épp ez alatt vagyunk fél emelettel - lelkesedett Diavola, majd felugrott, és lazán keresztülhatolt a háromrétegű acéllemezen.
- Hé, ne légy felvágós, várj meg engem is! - fakadtam ki, és felszökkentem magam is, megtámasztottam magam a plafon közelében, majd kilöktem a lift tetején nyíló kis aknát. - Milyen tűzerejük van? - kérdeztem az utánam érkező A-ou-t.
- Semmi extra. Egy-két egyszerű automata, bár az egyiküknél valami lézerpuska is lehet, nem a spéci fajtából - felelt a távolba nézve.
- Oké - biccentettem, majd a kábelbe kapaszkodtam, onnan pedig a huszonkettedik emeletre nyíló liftajtókat átszakítva a padlón landoltam. Felemelkedtem a guggolásból, és egyet léptem előre, nekimentem valaminek, amit nem láttam. - Basszus, Diavola! - horkantam fel elégedetlenül, mire az előttem levő semmi egyszerre felvette a lány alakját.
- Bocsi, felmértem a terepet - pironkodott, majd a velünk szemben nyíló három folyosó egyikére mutatott. - Arra mentek, fogalmam sincs, mit kereshetnek.
Bólintottam, majd határozott léptekkel, ám egy macska puhaságával indultam arra, mikor erős ujjak kulcsolódtak csuklómra. Hátrapillantottam, A-ou volt az.
- Mi elintézzük, menjetek csak, a főnök már vár titeket! - legyintett egyszerűen Un-ou.
- Tudod egyáltalán, mi van ezen az emeleten? - ráztam meg felé a fejem.
- Nono, kislány, régebben vagyok már itt, mint te, csak semmi lekezelő hangnem!
- Tehát tudod? - fontam keresztbe magam előtt a karjaimat.
- Dehogy tudom, hagyjál már. Nem tökmindegy, hogy most fegyvereket vagy szoftvert lopnak? Elkapjuk őket, és minden megy tovább a maga megszokott rendjén!
Amint befejezte, megszólaltak az épületben a riasztók, úgy tűnik, arra pár percre, amíg mi a liftből idáig értünk, szüksége volt a tartalékgenerátornak, hogy elindulhasson. Nagy hiba. Javasolni fogom a főnöknek, hogy erre fektessen nagyobb hangsúlyt. Egy jobb betörőnek pár perc bármire elég. De… vajon ez honnan rémlett nekem?
- Itt van az adattár, minden a Hivatal elmúlt éveiből, egészen a kezdetekig. Még rólunk is megtalálható minden egyes infó.
- Nagyon izgi, na gyere, A-ou, intézzük el a dolgot. Csajok, pá! - kacsintott Un-ou, majd elsétált a hatalmas férfival.
- Tőlem aztán! Játsszák csak a hőst! - hagyta rájuk Diavola, és a lépcső felé indult. Vállvonogatva mentem utána, voltaképp a főnök tényleg várt ránk.
oOo
Az ajtó felé akasztott csengő fájó hangon nyögött föl, ahogy valaki belépett a kávézóba. Felnéztem a magammal hozott könyvből, aztán ahogy pillantásom a kék szemekbe botlott, le is tettem az olvasmányt az asztalra, s kiegyenesedtem ültő helyemben. A frissen érkezett levette sapkáját, majd lerázta magáról a havat, s felém indult. Megállt a velem szemben álló szék mellett, és egyelőre nem ült le.
- Tudhattam volna, hogy te vagy az. Nézel ki olyan strébernek, hogy egy SMS-t ilyen összetett mondatokkal és szavakkal írj meg. Bár a jelrendszered néha kissé elgondolkodtatott - mondta csevegő hangon.
- Pedig nem bonyolult. A nagy L az azt jelenti, hogy „el", az egyest olvasd angolosan, és így tovább - vontam meg a vállam. - Leülsz?
Szó nélkül foglalt helyet, elé toltam egy gőzölgő csészét. Rápislogott.
- Mi ez?
- Forró csoki. Hideg van odakint - feleltem az asztal lapjára tekintve.
- Honnan tudtad, hogy eljövök? Nagyon biztos lehettél benne, ha kettőt rendeltél - nézett a könyv mellett álló üres pohárra, melyben még volt némi hab, a szívószál pedig bután lógott ki belőle.
Újabb vállvonás.
- Egyáltalán nem hittem, hogy eljössz, ha pedig tényleg egyedül ültem volna itt egész este, hát hidd el, megbirkóztam volna vele olvasás közben.
- Értem - bólintott, és levette magáról kabátját. Akaratlanul is végigmértem, ahogy hátrafordult, s a ruhadarabot a szék támlájára akasztotta, zöld pulcsija meggyűrödött a testének íve mentén. - És, miről szeretnél velem beszélgetni?
Lazán felkönyökölt, és maga elé húzta a csészét, lassú mozdulatokkal kavargatta a benne levő italt.
- Azt hiszem, tudod - hajtottam le a fejem, és kezdtem belátni, hogy nagyon nagy baromság volt ez a találkozó. Tényleg, mit mondhatnék még neki, ami újdonság erejével hatna rá, vagy meggyőzné, hogy velem jól jár?
- Igen, én is azt hiszem - biccentett, majd egy ideig jobbra-balra himbálta fejét. - Csak tudod, jó, hogy eddig még egyetlen egy szót sem váltottunk egymással, most meg csak úgy összefutunk.
- Nem futottunk össze csak úgy. Hívtalak, és te eljöttél. Ha tudtad, hogy én vagyok, akkor miért is? - csóváltam meg a fejem, és rettentő hülyén éreztem magam.
- Talán nem volt jobb dolgom.
- Ja, nem egy ego-építő válasz - nyugtáztam, mire végre elmosolyodott. Ó, milyen mosoly is volt az!
- Jó-jó, de mégis mit akartál hallani? Igyekszem őszinte lenni.
- Akkor felelj nekem egyetlen kérdésre - vágtam bele most már igazán semmivel sem törődve.
- Akár kettőre is - vonta fel a szemöldökét.
- Hajlandó vagy csak addig tartani velem a kapcsolatot, amíg megismersz? Nem muszáj járnod velem, sőt, nem is kérem, hogy legyünk jó barátok, vagy egyéb giccses maszlag, de legalább adj egy esélyt arra, hogy tudjam, milyen is az, akit már olyan régóta idealizálok - böktem ki.
Szemei kissé jobban kinyíltak, azok a kék, vizenyős, most a hidegtől kissé vörös szemek. Sötétszőke haja most kivételesen le volt engedve, a sapka nem engedte meg a lófarkat, zöld pulcsiján keresztül is látszott, ahogy mély levegőt vesz.
- Tőlem - felelte végül tömören.
Pár perces csend ereszkedett ránk, kinéztem az ablakon, figyeltem a szállingózó hópelyheket. Victorra néztem, ő is az ablakot figyelte, de észrevette, hogy őt fürkészem, s újra csészéjébe merült.
- De tényleg… nem kérsz semmi egyebet, nem fogsz zaklatni, nem telepedsz rám teljesen. Ha találkozunk a suliban, köszönök, válthatunk pár szót is, de nem ígérek semmit - kötötte ki.
Bólintottam, majd közvetlen utána felnevettem. Elmosolyodott.
- Mi olyan mulatságos?
- Semmi. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek így megalázkodni bárki kedvéért is.
- Neked annak tűnik?
- Miért, neked talán nem?
Megrázta a fejét.
- Lehet, hogy egész aranyos lány vagy.
- Hagyd most az üres bókokat, nem azért hívtalak, tudod - mondtam.
- Nem tűnsz szánalmasnak - fejezte be még az előző gondolatmenetet.
- Ennek örülök - biccentettem, aztán az órámra pillantottam. - Nos, nekem mennem kéne - nyúltam a kabátomért, ám Vic hangja megállított.
- Hogy-hogy?
- Mivel késtél fél órát, én pedig össz egy órás beszélgetésre számítottam, le fogom késni az edzés elejét - mentegetőztem mosolyogva.
- Milyen edzés? - érdeklődött. Milyen kedves volt tőle! Milyen jó volt hallani a hangját!
- Röplabda - mondtam, ahogy magamra húztam a kabátomat.
- Hm - húzta el a száját.
- Azaz? - dugtam zsebre kezemet.
- Mivel nekem már nincs semmi dolgom, esetleg megnéznélek, hogy játszol - vetette fel.
- Hohó, nagyon rossz ötlet! - tiltakoztam kacagva.
- Miért, talán rosszul játszol, és attól tartasz, hagyom az egészet a fenébe?
- Pontosan! - feleltem, aztán lassú léptekkel elindultam kifelé, persze, közben folyamatosan őt néztem, azok a nagy, kék szemek!
- Nem érdekes - állt fel, majd végül is velem tartott.
oOo
- Hol a macskám? - nyitottam meg a szobaajtót, fejemet pedig a hideg ajtófélfának támasztottam.
A sötét konyhában, az asztal mellett Armbrust ült, kezében csésze, az illat alapján teát kortyolgathatott. Végigmért, majd letette a csészét, és jobb könyökével megtámaszkodott, bal tenyerét a térdén nyugtatta.
- Aludnod kellene. Későre jár.
- Hajnali három van, hol a macskám? - néztem rá fájdalmasan.
- Neked nincs macskád - mondta, tekintetét a földre vezette.
- De van. Emlékszem rá. Csak rá emlékszem.
- Nincs macskád - ismételte.
- Hol van?
- Nincs sehol. Nem létezik.
- Hazudsz - nyugtáztam. Könnyű volt kimondani, lévén, hogy úgy is gondoltam. - Vörös, cirmos, az állán van egy fehér folt. Nagyobb fajta. A neve nem rémlik, de előbb-utóbb be fog ugrani. Hol van?
Felállt az asztaltól, a keze ügyében levő bőröndre támaszkodott.
- Lehet, hogy ez egy régebbi emlék.
- Nem az. Tizennyolc, tizenkilenc éves lehetek, ha normális életet élek, most egyetemre járok és ezek szerint ez a lakás nincs régóta az én tulajdonomban. És az a macska minden reggel itt ébresztett.
- Honnan tudod a korodat? - vonta össze a szemöldökét.
- A kéz beszél - mutattam felé nyitott bal tenyerem, de a sötétben úgy sem láthatta, s szakavatott szemek kellenek ahhoz, hogy valaki tudjon olvasni a tenyér vonalaiban.
- Teljesen mindegy, nem élsz normális életet. A Hivatalnak dolgozol. Nem egyetemre jársz.
- Akkor ezeket mivel magyarázod? - emeltem fel eddig magam mögött tartott jobb kezemet. Kötegnyi papír volt benne, jegyzet jegyzet hátán. Azt hiszem, történelem, már az évszámok alapján.
Lehajtotta, majd oldalra biccentette a fejét, és elmosolyodott. Másodszor csinált így az este, üres póz lenne csupán, vagy csak egy megszokott mozdulat?
- Nos?
- Hol találtad ezeket?
- Az ágy alatt.
Mosolya szélesebbre húzódott, s megcsóválta a fejét, mintha valamin merengett volna. Aztán mélyen a szemembe nézett.
- Nincs macskád - szögezte le, ujjaival a fekete bőröndön zongorázott.
- Mi van a táskában? - vontam össze a szemöldököm, még a sötétben is láttam, hogy álla megfeszül egy pillanatra, s tett egy lépést jobbra, talán takarni kívánva a bőröndöt.
- Kisasszony, udvariatlanság ilyet kérdezni egy úrtól.
- Hagyd az ócska szövegedet. Tudni akarom, mi van benne!
Néma csend ereszkedett ránk, amit egyszeriben halk nyávogás tört meg.
- Tudtam! - léptem határozottan előrébb, alig húsz centire álltam tőle. Fel kellett vetnem a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. - Nyisd ki!
- Ahogy kívánod, Angela - hajolt meg óvatosan, majd megnyomott egy gombot a táska tetején. A bőröndből szisszenés hallatszott, majd eleje félrecsúszott. Tapsoltam kettőt, mire felkapcsolódott a konyhában a lámpa. - Lám, másra is emlékszel.
- Pofa be - morrantam fel, és lefektettem a földre a táskát. Kutakodni kezdtem benne, tollak, iratok, dokumentumok egymás hegyén-hátán. Semmi, ami akár csak távolról is macskára emlékeztetett volna.
- Elégedett vagy?
Résnyire szűkült szemekkel mértem végig.
- Nem vagyok hülye - szögeztem le hűvösen, majd visszavonultam a szobámba, lefeküdtem. Átkaroltam a paplant, s lehunytam a szemem. Létezett az a macska. Tudtam.
oOo
Kezemet végighúztam a porlepte tükör üvegén, mozdulatom íve mentén valamivel tisztább lett talán, mint előtte volt. Pókhálószerű repedések futottak rajta végig, olybá tűnt, mintha egyszer valaki ököllel beleütött volna. Felszisszentem, ahogy figyelmetlenségem okán tenyeremet felsértette egy szilánk.
Sötét, dohos sötét vett körbe. Lehajoltam, megeresztettem a csapot. Nyikorgó hangokat adott ki, majd előbb valami sárszerű folyadékot eresztett ki magából, csak aztán indult meg a klóros, koszos víz. Olyan volt ez a ház, mintha évszázadok óta senki sem lakná, s megállt volna körülötte az idő.
Újra körülnéztem. Az apró fürdőszoba, porcelánkáddal és rozsdás vízcsapokkal, járólappal és csempével - abban a korban kellett volna élnem, ahol még nem volt minden fürdőben szériatartozék a levegőcserélő és automatikusan beálló vízhőmérséklet. De mindez… mindez hihetetlennek tűnt. Én nem ismertem azt a kort. Semmit sem tudtam róla.
- Jól vagy? - jelent meg a tükörben Diavola, majd átjött a mosdókagylón.
Csak egy kicsit ugrottam fel és kaptam a szívemhez.
- Örülnék, ha megkímélnél a hülye trükkjeidtől - ültem le a kád szélére. Végre rendesen manifesztálódott, szilárdnak tűnt a teste. Keresztbe fonta mag előtt a karjait, majd mosolyogva megvonta a vállát.
- Bocs, túlságosan hozzászoktam. Falakon átsétálni, láthatatlannak lenni… - elmerengett. - Jó lett volna, ha mindig is enyém ez a képesség.
- Hát… én viszont nem hiszem, hogy a hatalmas erőre, gyorsaságra és energialabdákra bármikor is rászorultam volna. Hacsak nem tornaórán, már ha egyáltalán volt ilyenem - fejeztem be halkan.
Diavola gyorsan témát váltott.
- Jól vagy? - kérdezte meg újból. - Hallottam valamit.
Feltartottam a jobb tenyeremet.
- Megvágtam magam. Mindjárt elmúlik - mosolyodtam el. - Mondd, te emlékszel valamire a Hivatal előttről?
A lány megrázta a fejét.
- Nem. Hogy őszinte legyek, az előző életemre sem emlékszem.
- Én sem - értettem egyet. - Mi van, ha nem is volt előző életünk?
- Már miért ne lett volna? Több száz évesek vagyunk! - kacagott rám gyermeki ártatlansággal.
Sajnos, én nem voltam ilyen naiv. Pedig csak négy évvel idősebb volt a test, melyben az életemet éltem.
- Talán ez csak egy mese - vetettem fel, mire homlokát ráncolta.
- Már miért lenne az?
- Nézz körbe! - mutattam a kopott falakra. - Neked talán rémlik róluk valami?
- Nem, de hát…
- Épp ez az! - álltam fel. - Az életszerű életünket ilyen körülmények között kellett volna élnünk, az talán egy igazi lét lehetett! És ha bármi, tényleg, ha bármi emlékem lett volna róla, akkor az sem egy ilyen fürdő lenne!
- Miért lett volna ilyen koszos és öreg fürdőd?
- Nem, Diavola, nem! Nézd - végighúztam az ujjam az egyik csempén, a lepörgő por mentén csillogott az anyag. - Képzeld el ezt újnak és tisztának… és látod magad is, hogy ez nem a mi korunk.
Megrázta a fejét.
- Nem szeretem, amikor ilyeneken merengsz. A GOTT ügynökei vagyunk, S osztályú csapat. Mi vagyunk a Hivatalért, a Hivatal van értünk. Az élet múlandó, nekünk viszont örök! Mit jelent a múlt, a jelen, a jövő? Az idő nem számít, az idő nem létezik.
- Hogy mondod? - biccentettem oldalra a fejem.
- Mi? - pislogott zavartan.
- Az idő nem számít, az idő nem létezik… az idő nem számít, az idő nem létezik… - ismételgettem.
- Te, ilyenkor mi van?
- Az idő nem számít, az idő nem létezik… - a halántékomra tettem a kezem. - Egy könyv! Ez egy könyv egyik fő mondata! - hirtelen a lány felé fordultam. - Lehet, hogy hasonló volt az ízlésünk?
- Remélem, nem - húzta el a száját. Figyelmen kívül hagytam megjegyzését.
- De vajon melyik könyv? Talán… talán ha rátalálnék, akkor meg tudnám mondani, mikor születtem, hol éltem… talán minden beugrana - pörögtek gondolataim.
- Angela, állj le! - ragadott karon Diavola. - Ne hajszold már így azt az életet! Elveszett örökre!
oOo
Leengedett haja a szemébe hullott, már sokadjára igazította füle mögé kóbor tincseit.
- Mi a baj? - kérdeztem közelebb lépve, látását újra zavaró haját most én söpörtem félre.
- Semmi - fogta meg a kezemet, de az arcán ideges fintor futott át.
Átöleltem, arcomat mellkasába fúrtam, hallgattam szívverését, mely máskor oly nyugodt volt, most viszont zavartnak, ritmustalannak tűnt. Csak kis idő múlva karolt át ő is, és mélyet sóhajtott.
- Egyetemre fogsz járni - szólalt meg végül. Kissé elhúzódtam tőle, és felnéztem rá.
- Ahogy te is - mutattam rá a tényre, és elmosolyodtam. Az ő arca is felragyogott egy pillanatra, de aztán megrázta a fejét.
- Annyira messze leszel… nem akarom, hogy mindenféle gyerek rád mozduljon.
- Nem vagyok olyan, akire csak úgy rámozdul mindenféle gyerek - hődörögtem.
- Ugyan már - vonta össze szemöldökét, majd erősebben szorított magához. - Önző vagyok, a tulajdonomat nem adom senkinek.
- A tulajdonodat? - fakadtam ki, mire csak mosolyogva hajolt le hozzám, s homlokon csókolt.
- Igen, egyedüli jogot formálok rád - súgta.
- Nem a tulajdonod vagyok - szögeztem le. - Hanem a tiéd.
- Muszáj mindig ilyen nagy jelentőséget tulajdonítani a szavak tartalombeli eltéréseinek?
- Igen, főleg, ha tudom, hogy épp idegesít - nevettem el magam.
- Á, tehát jól sejtettem, hogy szándékosan csinálod - csóválta meg a fejét, ajkait újabb mély sóhaj hagyta el. - Két év - suttogta.
- Bizony. Két hosszú-hosszú év - bólogattam. - Soha nem gondoltál arra, hogy hagysz a fenébe, és mással kezdesz?
Nem válaszolt azonnal. Sőt, fél perc elteltével sem.
- Hé, ennyi idő után már nehogy rá merd vágni, hogy nem! - mondtam röhögve.
- Nem mondtam volna, eszembe jutott, hogy szétmehetnénk.
- Igen?
- Igen. Viszont utána egyből az is, hogy nem bírnám ki nélküled - mosolygott rám.
- Hagyjuk már a túlzásokat - morogtam, mire arcomra tette a kezét.
- Első alkalommal sem tetszett, ha elejtettem egy-két szép szót - állapította meg szigorúan.
- Nem. Nem szeretem a szép szavakat. Elfedik a valódi gondolatokat.
- És ha csak bókolni akarok neked?
- A bókokra ugyanez vonatkozik! - fogtam rá arcomat tartó kezére.
- Azért tőlem csak elfogadhatnál egy-kettőt, nem? Vagy két év eltelte sem elég ahhoz, hogy elhidd, tényleg arra gondolok, amit mondok?
- Nálad? Te vagy az egyetlen ember az egész világegyetemben, akinél soha nem tudhatom, hogy mi jár a fejében!
- Igazán? - illetődött meg egy pillanatra. - Pedig mindig azt hangoztattad, hogy mennyire utálod, ha nem ismered mások gondolatait.
- Úgy tűnik, te vagy a kivétel.
- Mily megható! - emelte tekintetét a plafonra, aztán lecsúszott a földre, arca a hasamnál volt, lábaimat karolta. Összevontam a szemöldököm.
- Te, Victor… mit csinálsz?
oOo
- Fogd le! Fogd le!
- Nem tudom, folyamatosan vergődik! - ordított vissza a srác, akit szünet nélkül rugdostam, a sofőrnek. - Állj már le, az istenit! - morrant rám.
- Ha nem bír lenyugodni, üsd le, le van a gond! - javasolta nagy kegyesen a vörös hajú, belerúgtam egyet a vezetőülésbe is, az autó megugrott, a lámpák fényei zavartan cikáztak felettünk. - A francba!
- Eresszetek el! Szemétládák! - visítottam szakadatlanul, közben ütlegelve azt, aki le akart volna fogni. Erős volt, annak tűnt; viszont valamilyen oknál fogva nem akart igazán bántani.
De ha ez így volt, akkor mi a bánatnak raboltak el? Azt hittem, az az átkozott kristály kell nekik, de az ott maradt az épületben, félig eszméletemnél voltam, amikor kicipeltek a kocsiig.
- Eclipse nem tudom, mit lát benne! - ragadta meg aztán erősen a karomat a kék hajú. Kissé döbbenten pislogott, mikor ráfogtam csuklójára, s magamhoz közelebb húzva homlokommal vertem be az orrát. Éles hangon szisszent fel.
- Mi a frász folyik ott hátul? - morrant fel a másik.
- Ez betörte az orrom! - nyüszítette a sértett.
- Mit ez? Ő, te rohadék! - húztam rá egyet ököllel, figyelme lankadt egy pillanatra.
Könyökkel vágtam bele az ablaküvegbe, másodszor, harmadszor, mire végre hajlandó volt engedni.
- Sinistra, kapd el! - hallottam már félig kilógva az autóból, de nem érdekeltek, kivetettem magam az úttestre, gurultam egy darabig, szememet lehunytam, hogy ne lássam, ha esetleg valaki elcsap.
Féktelen dudálás hallatszott, autók zúgtak el mellettem, végre sikerült magam lefékezni. Felpattantam, szétnéztem - egy kihalt útszakaszon voltunk, körben csupán az üres, sötét rengeteg. Ez az El Lac!
Gondolkodás nélkül kezdtem rohanni, zsebemből valahogy előhalásztam az apró adó-vevőt. Lenyomtam rajta egy gombot, hátra-hátranézve sikoltottam bele.
- Victor! Victor!
Recsegett a vonal. Semmi válasz.
- Victor! Vic, kérlek, Vic!
- … hol vagy? Hol vagy? - hallatszott sercegve.
- Victor, két elmebeteg elrabolt, de elcseszték, sikerült elmenekülnöm… az El Lac belsejében vagyok, találkozzunk valahol!
- Az El Lac? - kérdezett vissza. - Messze vagyok onnan, nagyon messze, megpróbálok odamenni!
- Ne, ne gyere ide! Talán rád is vadásznak! - lassítottam le végül, mivel nem hallottam, hogy üldöztek volna. Mélységes csend uralkodott az erdőben. - Holnap reggelig biztos le tudom őket rázni, valahogy bekeveredek a városba… Caprice-nál jó lesz?
- Caprice-nál? Persze, de biztos, hogy... - kezdte volna aggódva, de letorkolltam.
- Victor! Nyugodj már meg!
- De…
- Vic, szeretlek - mondtam még, aztán bontottam a vonalat, mielőtt bármit is felelhetett volna. A földre dobtam az adó-vevőt, és összetapostam. Nem volt rá szükség, hogy őt is megtalálják.
Vagy két lépést tehettem, mikor megjelent előttem két alak a sötétben. Tétován hátráltam.
- Kik vagytok? Mit akartok tőlem? - kérdeztem szilárd hangon.
Egyikőjük zakóján véres folt vöröslött, orrhangon szólalt meg.
- Velünk kell jönnöd. Biztosíthatunk afelől, hogy nem esik semmi bántódásod - mondta.
- Persze, persze - bólogattam gúnyosan. - Azt a rohadt kristályt már visszaszereztetétek, mit akartok még? Nem vagytok rendőrök… mit akartok?
- Nem vagyunk rendőrök - egyezett bele a vörös hajú.
oOo
- Dee?
- Igen? - hangja fáradtnak tűnt, a vonal erős recsegése pedig olybá tette, mintha egy másik bolygóról beszélne. Ami voltaképp igaz is volt. - Te vagy az, Angela?
- Igen, én. Izé… otthon vagy? - kérdeztem óvatosan, miközben igyekeztem a plafonon tartani magam. Az apró helyiség falainak támaszkodtam, és nagyon, nagyon szerettem volna elkerülni az egyre csak közeledő lézersugarakat.
Tudom, hülye voltam, egy ilyen nyilvánvaló csapdába csak egy béna kezdő sétál bele! Ráadásul nem is az a gyors munkához szokott kis szerkezet volt ez, inkább olyan szívatós, hogy még legyen időd pánikolni, mielőtt a sugárnyalábok kötege (vagy tucatnyi közeledő sárga fénycsíkot láttam centiről centire egyre nagyobbnak) végleg elér, és darabjaidra szed.
- Mivel az itthonin hívtál, igen, valószínűleg - morogta a lány a vonal túlsó végén.
- Ó, bocsáss meg, igazad van. Tudod, visszahívnálak ám én reggel is, csakhogy cafatokban valahogy nem lennék képes értelmes beszédre! - fakadtam ki kissé hisztérikus hangon.
Ám erre már Tweedledee hangja is élénkebb lett.
- Mi történt?
- Darabolós csapda, bebuktam - feleltem őszintén.
Diavola közben átjött a falon, beállt a lézerkötegek közé, és tanácstalanul tárta szét karjait.
- Penge?
- Lézer, Dee, ki használ ma már pengét? - váltottam csevegő hangra, aztán észrevettem magam. - Valami rejtett kapcsolója lehet, Diavola nem tudja, hol állíthatná le.
Közben a sugár forró széle elérte kioldódott cipőfűzőm végét, csípős szaggal kezdett perzselődni.
- A legegyszerűbb lenne lekapcsolni a központi generátort - hallatszott a lány nyugodt hangja.
Diavola megrázta a fejét.
- Már megtörtént - ziháltam, mert kezdtem kissé berezelni. Tényleg nem akarom füstölgő darabkákban végezni!
- Ebben az esetben… add Diát! - bíztatott, az apró mobilt átejtettem a lézernyalábok között, kevésen múlt, hogy nem vált olvadó masszává. Stabilitásom pillanatra megingott, sietve kaptam össze magam, karom már remgett. Hány perce kapaszkodom már itt?
- Aha… aha… nem. Persze, köszi. És te jól vagy? - dumálgatott lazán társam.
- Diavola! - rikoltottam rá magamon kívül, mire a földre lökte a készüléket.
- Jól van, csak poénkodtam, már rég letette - vonta meg a vállát.
- Jót nevettem, nem igyekeznél? - fakadtam ki.
- Persze, persze - legyintett, majd kisétált a falon.
Kénytelen voltam teljesen a plafonhoz simulni. Laza nadrágom szára már-már kezdett megpörkölődni. Bakterház, bakterház, Diavola mit bambázik már annyit? Nadrágom kiégett a térdemnél… bakterház és minden bakteriológus, ennyi volt!
És egyszerre mérhetetlen sötétség lepett el. Hm, tényleg ennyi? Nem is fájt? Lehet, hogy kikapcsolták magukat a fájdalomreceptoraim? Vagy ez egy másik élet idióta emléke?
Valami koppant az orromon, ahogy kinyitottam a szemem, az immár újból szilárddá váló Diavola fricskázott meg.
- Mókás volt látni, ahogy hülyére izgulod magad! - nyugtázta vidáman.
Elengedtem magam, és egyáltalán nem kecsesen, de épp eléggé fáradtan zuhantam a padlóra. Nem is igyekeztem a felállással, apró gombóccá húztam magam össze, és úgy maradtam.
- Te, jól vagy? - érdeklődött Diavola.
- Te, muszáj állandóan ezt kérdezgetni?
- Te, ha állandóan okot adsz rá.
- Te, szállj le rólam.
- Jól van már - húzta fel az orrát, majd elfordult tőlem.
Feltápászkodtam a földről, és leporoltam magam. A nadrágom oda!
- Megvannak a dokumentumok? - kérdeztem, miközben nyitott tenyeremet az ajtó felé tartottam. Pillanatok alatt elegendő méretű lyuk olvadt rajta ahhoz, hogy átférjek rajta, ki is léptem a folyosóra. Diavola kivételesen feltűnés nélkül követett, és megvakarta halántékát.
- Hát… izé…
- Mi az, hogy hát izé? - morrantam fel.
- Itt van, na, jól van - nyújtotta felém az egyszerű optikai lemezt. - Hová lett a humorérzéked?
- Ott maradt a lézernyalábokkal hancúrozni - ráztam meg a fejem felháborodottan, majd sértődött társammal a nyomomban hátrahagytam az épületet.
oOo
- Hogy mi… micsoda? - fakadtam ki, ám hangom egyszerűen megremegett, majd teljesen elhalt.
- Hozzám jössz?
- De… de… - hitetlenkedve ráztam a fejem. Ő meg csak térdelt előttem, riadt tekintettel. - Ismered az elveimet. Én nem hiszek a házasság szentségében, nem jelent számomra semmit!
- Ha miattam hajlandó vagy feladni az elveidet, már jelenteni fog - mondta komolyan. Magam is elé térdeltem, megfogtam a kezét, kínosan ügyelve arra, hogy ne érjek a gyűrűhöz. Kék szemei nagyobbnak tűntek, mint bármikor.
- Hiszen még gyerekek vagyunk - csóváltam meg a fejem lassan, egyszer jobbra, egyszer balra.
- Talán igen. Talán nem. Fontos vagy nekem. És nem csak te vagy az enyém, hanem én is a tied vagyok - suttogta, az ő hangja sem volt egészen tiszta, én pedig már egészen gyengének éreztem magam, szemeim könnyekkel teltek meg. - Nem akarlak egyből az oltár elé vezetni. Csak eljegyezlek, ez egy ígéret, hogy kitartasz mellettem.
Hüppögve nevettem fel, egy gyors mozdulattal ő is végigtörölt szemein.
- A szavam talán nem ér semmit?
- Egy szavad mindent megér nekem - mondta, mire forgatni kezdtem a szemeimet, gyorsan megrázta a fejét. - Jó, jó, felejtsd el. Viszont ezt a kérdést most meg kell válaszolnod.
Hosszan nézett rám, pillantása átható volt. Elmosolyodtam, és elengedtem a kezét, hagytam, hogy ezúttal ő fogja meg az enyémet. Jobb kezem gyűrűsujjára csúsztatta a csinos ezüstgyűrűt, majd magához húzott, és megcsókolt.
oOo
- Te meg mit művelsz?
Felpattantam, és szembefordultam Armbrusttal. Túl közel állt, orrom szinte a mellkasát érte. Az ajtónak préselődtem, és felemeltem a kezemet egészen a szeme vonaláig, két ujjamat mutattam meg neki.
- Látod? - suttogtam résnyire szűkült szemekkel. Elmosolyodott, azt az utálatos álmosolyt vette fel, melyet máris sikerült velem meguntatnia.
- Kicsit koszosak a körmeid - jegyezte meg.
- Igen, a macskaajtót kaparászva azok lettek, de te is tudod, hogy nem ezt kell látnod.
- Hanem mit, kedves hölgyem?
- A vörös macskaszőrt, tahó strici - feleltem angyali arccal.
- Sajnos, leperegnek rólam a sértéseid, Angela - közölte nyugodtan.
- Cseszd meg, ne szórakozz velem! - üvöltöttem rá most már teljes hangerővel, egy pillanatra elvesztette megingathatatlan modorát, s tett hátra egy óvatos lépést. - Ez macskaszőr, az én macskám szőre! Hol a viharban van az a dög!
- Nincs macskád - ismételte gépiesen. Felhorkantam, majd egyet léptem előre, s elkaptam a torkát. Legnagyobb döbbenetemre könnyedén felemeltem nyakánál fogva, lábai a levegőben kalimpáltak, jobbjával ráfogott a kezemre.
- Hol van? - sziszegtem, alig jött ki hang a torkomon meglepetésemben.
- Tegyél le - utasított hűvösen.
- Hol van? - ismételtem. - És… mi ez az egész? - tettem hozzá bizonytalanul.
- Az ÁSZ ügynöke vagy. Különleges képességek vannak a birtokodban, lám, milyen jó most neked… - hangja egészen elcsuklott a végére. - Ha hajlandó lennél…
- Egy frászt! Beszélj!
- Nem az én posztom ezeket közölni veled - mondta csevegő hangon, és el is mosolyodott mellé.
Rühellem ezt a fickót.
Lassan a földre eresztettem. Jobbra, majd balra hajtotta fejét, gerince engedelmesen meg-megreccsent a mozdulatra, végigsimított zakóján, lesöprött pár láthatatlan porszemet.
- A hóhér vinne el, kellően elegáns vagy már? - förmedtem rá csendesen.
- Elegáns? - emelte meg szemöldökét enyhén, majd fejét felvetette, hogy az arcába szabadult tincsek mind hátraiszkoltak. - Rettentő furcsa meglátásod van a dolgokról, Angela.
- A dolgokról… - ismételtem morcogva, majd hasravetettem magam az ajtó előtt, és újfent a macskajárót kezdtem vizsgálgatni.
- Valóban ennyire fontos az az állat?
- Az az állat az egyetlen kapocs, ami összeköt az élettel. A lakáson és a jegyzeteken kívül.
- Itt vagyok én.
Felnéztem Armbrustra. Szürke szemei csillogtak a sötétben.
- Bármi is vagy te, az igazság szelleme sikoltva tépi a haját, ahányszor kiejtesz egy szót a szádon - állapítottam meg, mire mosolyogva vonta meg a vállát, s meg sem próbált ellenkezni a róla alkotott képpel.
oOo
- Hagyd már ezeket az ostoba, heroikus pózokat, és mozdulj, ember! - fakadtam ki talán kicsit agresszívabban a kelleténél.
- Uh - nyögött fel egyszerre Diavola és Dextera, fejüket csóválva néztek össze.
Sinistra tágra nyílt szemekkel nézett le rám a nyitott lépcsőről, ahol épp megállt egy pillanatra, arcát a lenyugvó nap felé fordította, s a széllel lobogtattatta hosszú, kék haját. Mozdulatai kissé görcsössé váltak, ahogy végre felmászott a torony tetejére. Morogva kapaszkodtam utána, s szitkozódva küzdöttem saját hajammal, hogy ne időzzön állandóan az arcomban.
Szemem sarkából Sinistrára néztem, s láttam, hogy kissé talán sértődötten, vagy inkább bűnbánóan tekint rám. Nem vettem tudomást róla, inkább bevártam másik két ügynöktársunkat.
Dextera könnyed mozdulattal szökkent fel, Diavola puhán siklott mellém, s kicsit arrébb rángatott a srácoktól.
- Hallod, ez kicsit erős volt - fedett meg Sinistrára pillantva, hangja ellágyult. - Ó, milyen aranyosan búslakodik… - mondta ábrándozva, aztán újra rám nézett. - Mekkora egy szemét vagy!
És ezt teljesen őszintén állapította meg. Nahát, mindig ilyenek próbálják építgetni az ember egóját.
- Ó, köszi, tőled ez viszont igazán kedves volt - pislogtam rá édesen.
- Mi', te bunkó vagy, én meg csak megmondom a véleményem - védekezett, majd megrángatta a karom. - Ne piszkáld már, jó?
Diavolára néztem. Arca teljesen kipirult, rövid haját a szél tépkedte szakadatlanul, halványkék szemeiben őszinte rajongás csillogott.
- Ilyen nincs… - emeltem égnek a tekintetemet. - Basszus, engem nem érdekel, hogy Sinistra annyira jó hapsi, meg ennyire jófej, ha egyszer küldetés van, akkor csak ne játssza itt a herceget kék hajjal és ló nélkül, oké?
- Bocsánatot kérhetek a nevedben?
Tényleg nem hallotta meg, amit az előbb mondtam? Láthatatlanná váltam volna én is? Akkor az sem tűnne fel senkinek, ha beletépnék a hajamba, és tébolyult mód üvöltözni kezdenék, ugye?
- Azt csinálsz, amit akarsz, mihelyst végeztünk, felőlem aztán a múzeumba is elviheted a nevemben!
- Na, mi van, Angie, az előbb annyira kellett sietni, a fecsegésre viszont van idő?
Dextera felé fordultam, teljesen önkéntelen, védekező pózban állt Sinistra előtt, karjai keresztbe fonva maga előtt, arcán gúnyos mosoly.
- Ez nem fecsegés, hanem mélyenszántó gondolatokon alapuló eszmefuttatás, magasszintű kommunikáció, igaz, annak egy meglehetősen egyoldalú fajtája - forgattam szemeimet. - De valóban, igazad van, nem ártana indulni, kedves Dexie - rebegtettem meg felé szempilláimat, majd cirkálónkat ajtónyitásra ösztökélve előre engedtem a két ifjút, nyomukban lelkes társammal.
Hajónk két félhosszú sípolást eresztett meg felém halkan.
- Nessa, egyedül benned bízhatok… de ciki! - tettem hozzá sóhajtva, mire három rövid, három hosszú, majd újra három rövid pittyegés hallatszott. - Hm, kedves - húztam el a szám a csillagközileg ismert segélykérő jelet felismerve, majd magam is felmásztam a fedélzetre.
- Sosem értettem, hogy a ti hajótok miért kapott női nevet, ha nem is múzsa - nyújtózott egyet Dex a szürke kanapén. Leültem a vezető ülésbe, gondosan becsatoltam magam.
- Nessa egy maia volt! - sietett a válasszal Diavola, fél szemmel Sinistrát leste, aki még mindig maga alatt volt. Jesszusom, most szégyellnem kellene magamat!
- Nessa egy vala volt, méghozzá Tulkas asszonya. Tulkast nevezték Astaldónak, azaz Vitéznek is, innen az őrrobotunk neve. Egy tágas mezőn éltek, imádták a vadakat, az erdőket, és az erdei lények is csípték az ő búrájukat, mindezek tisztázása után pedig üdvözlöm önöket járatunkon, húsz másodpercen belül indulunk - daráltam el flegmán, közben a gombokon pörögtek ujjaim.
- Nessa maia volt! - ismételte Diavola.
- Vala volt, és mi lenne, ha ejtenénk a témát, hm? - mosolyogtam rá kicsit se kedvesen, aztán a hajtóművek felpörögtek, egy pillanat alatt kilőttünk, gyomrom kettőt bukfencezett, s a nyomás az ülésbe préselt.
- Fú, de utálatos tudsz lenni! - fonta keresztbe maga előtt karjait Diavola.
- Fú, de igaza van! - röhögött Dex. Megráztam a fejem, szigorúan csak a monitort figyeltem. Legnagyobb meglepetésemre Sinistra nem szólalt meg, de ó, minek is, hiszen beszélt helyette eleget a másik kettő!
- Rossz lábbal kelt fel?
- Lehet minden reggel rossz lábbal felkelni? Folyamatosan ilyen!
- Talán neurózis… - vetette fel a férfi.
- Az mi?
- Ideggyengeség, ha lenne még egy-két hisztériás rohama is, akkor annak diagnosztizálnám.
- A vergődés annak számít?
- Tökéletesen.
- Akkor kész a kórkép.
- Jaja. A mogorvatis neurózis újabb áldozata.
- Heh, ez jó - kacarászott Diavola.
- Tudom. De ő nem értékeli.
Úgy imádom, amikor úgy beszélnek ki a hátam mögött, hogy jelen vagyok!
- Ja, most lazázik, azt utálom a legjobban - panaszkodott a lány Dexterának.
- Én meg az előbbihez hasonló megmozdulásait, amikor elkezd okoskodni.
Hm. Sokáig bírom a kritikákat, de ha valaki már azzal jön, hogy okoskodom, kissé felpörgök.
- A rohadt életbe, fogjátok be, különben beindítom azt az átkozott önmegsemmisítőt, és búcsút mondhattok ennek a testnek, oké! - üvöltöttem magamból kikelve.
Ezek után már csak Dex ejtett el egy nagyon halk „juj"-t, ettől eltekintve azonban síri csendben telt az utazás, én magamban forrongtam, a többiek meg már nem is érdekeltek igazán!
oOo
- Hát te megbolondultál!
- Nem vagy normális!
A barátnőimre mindig számíthattam.
Ám ahelyett, hogy durcáskodva távoztam volna a kávézóból, csupán megvontam a vállam, s mosolyogva támaszkodtam az asztalra.
- Te, aki napi harminc órában ellenzed a házasság intézményét, felesleges papírmunkának tartod az egészet… - kezdte egy sötét hajú, szemüveges lány, ám a szót rögtön átvette egy másik, talán pont az, aki egykor rámászott Victorra:
- … az esküvőt meg értelmetlen pénzkidobálásnak és össznépi ivászatnak…
- … az Isten előtti esküt pedig olcsó alakoskodásnak! - tette hozzá Dora.
- Szóval éppen te eljegyezted magad tizennyolc évesen? - fejezte be a kezdő személy.
- Tudod, van ebben egy logikai bukfenc… én nem tudom eljegyezni magam - ékeltem közbe, mire Andrea kifakadt.
- Ne forgasd ki a szavaimat! A lényeg az, hogy jól meggondoltad te ezt?
- Aha - bólogatott hevesen a másik kettő, majd kíváncsian pislogtak rám.
- Szeretem Victort - mondtam halkan, nagyon halkan, egészen ellágyulva.
- Szerelem! - emelte égnek a tekintetét Terry. - Ugyan már!
- Be kell ismerned, ez már egy egészen elavult nézőpont - helyeselt Andrea.
- Számomra nem - csóváltam meg a fejem türelmesen. - A világ olyan, mintha egy nagy pamacs rózsaszín vattacukor lenne, én meg kedvemre libeghetnék az egészen. Nincs még egy ilyen érzés.
- Tessék, kezdi itt az irodalmiaskodást! - forgatta a szemét Terry.
- Hiába van vége a középiskolának, te megmaradtál strébernek - paskolta meg a vállam Dora. Leráztam magamról a kezét, és már igazán kezdtem rosszul érezni magam.
- Azt vártam, hogy velem együtt fogtuk örülni - róttam meg őket kicsit csalódottan.
- Örülünk, persze, hogy örülünk… de vajon te egy év múlva örülni fogsz? - kérdezték őszintén.
- Hahó, nincs esküvő, oké? - integettem idegesen. - Ez egyetlen gyűrű, egyetlen szimbólum, csak egy eljegyzés, azt jelzi, hogy összetartozunk. Semmi egyéb.
- Semmi egyéb? Csak tudnám, ez mit jelent a te esetedben…
- A semmi egyéb annyit jelent, hogy nem megyek hozzá feleségül.
- De hajlandó lennél leélni mellette az egész életedet - feltételezte Andrea.
- Minden további nélkül.
- Úristen! - nyögtek fel egyszerre mindhárman.
oOo
Zúgott a fejem, nagyon, nagyon erősen. Ahogy kinyitottam a szemem, csak vakító fehérséget láttam, fejemet elfordítottam, szemeimet szorosra zártam. Csuklómon és bokámon nyomást éreztem, nem tudtam megmozdulni. Mintha ültem volna…
Valami nedveset éreztem a számban, sőt, egészen tele volt vele. A nyelvem szinte úszkált a létyuban, s ahogy a fejemet lehajtottam, ajkaim közül sűrűn indult meg, államon folyt végig, onnan mellemre cseppent.
- Azt hiszem, magához fog térni - jelentette egy férfi. Mivel épp egy pillanattal korábban vesztettem el a látásomat, csak a hangja alapján azonosíthattam tartózkodási helyét.
- Azt hiszem, már magához tért - pontosított erős orrhangon egy másik, aki a másik oldalon állt, mindketten jó pár lépéssel mögöttem. Hova kerültem?
- Remek - szólalt meg egy nyugodt, derűs női hang. - Magánál van?
Volt egy olyan érzésem, hogy hozzám beszél. Kissé kábának éreztem magam ahhoz, hogy válaszoljak, csupán egy fáradt hümmögésre telt tőlem. Vagy nevezzem inkább nyöszörgésnek?
- Helyes - nyugtázta a nő. - Dextera, fordítsd el egy kicsit a lámpát.
- Igenis, asszonyom.
Ruha súrlódott, ahogy valaki elhaladt mellettem, huzat követte útját, s egészen rám telepedett.
- Most már kinyithatja a szemét, nem fog belevakulni - utasított a nő.
A fejemet nagy nehezen egy tetszőleges pontig emeltem, ahol - reményeim szerint - egy normális látási szögre tehetek szert. Ahogy kinyitottam a szememet, csak sötét foltok úszkáltak előttem, időbe telt, míg egy csinos, fiatal női alak rajzolódott ki a homályban. Szőke haja volt, kék szemekkel párosítva. Elcsépelt!
- Üdvözlöm. Eclipse vagyok - mutatkozott be.
- Gratulálok hozzá - dünnyögtem, ezzel újabb adag vér csordult ki ajkaim között. Feltételeztem, hogy vér, mert hát a ruhám eleje azzal volt tele. - És én miért kellek hozzá?
Ez a csaj sem nyomozó, az már fix. De hát akkor nem lehetek olyan nagy bajban, ugye?
- Én előre szóltam, hogy ilyen modora van - szólalt meg az orrhangú fickó. Nem tudtam hátrafordulni, de fogadtam volna rá, hogy neki törtem be korábban az orrát.
- Majd faragunk rajta, Sinistra - mondta a nő elnézően, majd ismét rám pillantott. - Munkát ajánlok.
- És mennyi az alapbér? - köptem felé, és gúnyosan elmosolyodtam hozzá. Képzelem, hogy festhettem vöröslő fogsorral! Bár az is igaz, hogy jelen pillanatban a dolog ezen oldala nem foglalkoztatott.
- Egész magas, de addig nem mondhatok összeget, amíg el nem fogadod az ajánlatot - mondta mosolyogva.
- Ki vele.
- Légy a GOTT ügynöke.
Felhorkantam, s magamban vihogtam egy sort.
- Tehát ez a két díszmadár is GOTT-ügynök, kedves hölgyem? Csak azt ne mondja, hogy egyenesen az Árnyék Szakasz tagjai!
Az egyik srác megköszörülte mögöttem a torkát.
- Pedig ez az igazság - biccentett Eclipse.
- Akkor az ügynökei szerencsétlen balfékek, hölgyem, sürgősen tegye őket kispadra - javasoltam.
- A csomagot leszállították, tehát annyira nem lehetnek… khm, balfékek - mosolygott a nő.
- A csomagot? Azaz engem?
- Pontosan.
- Hogy is fogalmazzak… a poggyászban levő kristálypoharak és porcelántányérok szilánkokra törtek, a bőrönd cipzárja tönkrement, a szövete pedig kiszakadt, épp csak hogy nem keveredett el - forgattam a szemeimet, ahogy a csomag leszállításának folyamatát felidéztem magamban.
- Mindez nem történik meg, ha a csomag nem vergődik annyira - ékelte közbe az egyik tag.
- Dextera, csendet - rótta meg a nő. - Tehát… vállalná a feladatot? Féléves kiképzés után egy vizsga következik, majd a meglepetés.
- Köszönöm, nem, inkább visszamennék a vőlegényemhez - pislogtam rá ártatlanul. Véres pofával teljesen angyalinak tűnhettem, ebben biztos vagyok.
- Victor Velásquezhez, a csillagközileg körözött bűnözőhöz? - érdeklődött a nő.
- Victor Velásquez törvénytisztelő állampolgár - pontosítottam.
- Ebben az esetben akkor ki az újkori Clyde?
- Engem az is érdekelne, ki Bonnie? - vigyorogtam.
- Teljesen tiszta számunkra, hogy ki ő. De Bonnie végleg leléphet a színről, ha az Árnyék Szakasz tagja lesz - ajánlotta fel burkoltan, hogy magára hagyhatom Victort, és elfelejthetem korábbi életemet.
- Bonnie szereti az izgalmakat. Főleg, ha az oldalán van Clyde is - biccentettem.
- Ezt akár nemnek is vehetem? - szűkültek résnyire a szemei.
- Ezt egy marha nagy nemnek veheti, asszonyom - mosolyogtam.
- Tuti, hogy ő kell nekünk, igazgatóasszony? - érdeklődött a betört orrú srác. - Elég balhés a csaj…
- Sinistra ügynök, csendet. És ha kérhetem, a kisasszonyt is csendesítse el. Rá van szükségünk!
Eclipse megfordult, s alakja beleveszett a sötétbe.
- Na és fiúk, most mi hármasban bulizunk? - kérdeztem csevegő hangon, ám ekkor egy hatalmas fecskendő tűje mélyedt könyökhajlatomba, s egy pillanat alatt magával ragadott valami ködös álomvilág.
oOo
- Kikészít a csaj! - rúgtam bele a falba, mire az engedelmesen behorpadt. Azaz nem, mégsem ez volt a helyes lépés a részéről, a hülye gyenge beton könnyen engedett, nekem pedig most fájdalomra volt szükségem!
- Nyugodj már le! - karolt belém Diavola. - Hagyd rá! Ne húzd fel magad…
- De már a hangja az őrületbe kerget, én megkergülök, hogy vinné el a tengeri tehén!
- Tengeri tehén? - esett ki egy pillanatra a pszichológus szerepköréből társam.
- A tengeri tehén még a földi időszámítás huszadik századában kipusztult. Valami jószág lehetett, még képet se láttam róla, pedig állítólag már próbálják megmaradt DNS-ek alapján tenyészteni, de mindig valami hiba… az istenit, mit érdekel engem az a hülye víziriska? Ez a csaj! Argh!
Ököllel ütöttem a falba, de semmi haszna, még a bőröm se sértette fel az átkozott vasbeton szerkezet.
- Ha ez megnyugtat, én Lumiere-rel nem jövök ki jól - igyekezett vígasztalni a lány.
- Hát nem nyugtat meg - hagytam rá, aztán mélyet sóhajtottam. - Na jó. Ha ez a feladat, hát ez a feladat. De rühellem a munkámat!
- Nahát, én imádom! - lelkesült fel társam. És tényleg, őszintén csillogtak szemei. Jesszusom.
Lemondóan karoltam át vállát, s megdörzsöltem a karját.
- Jól van, legalább ujjongsz helyettem is, oké?
- Hehehe - eresztett meg egy pesszimista kacajt.
- Jöttök már, vagy mi van? - hallatszott a folyosó túlvégéről.
- Megyünk már, vagy mi van - nyávogtam vissza kissé túljátszva a karaktert. - Eclair kisasszony kívánsága parancs! - tettem hozzá halkabban.
- Angie, ők mégis csak egy G-osztályú csapat! Nem ártana jóban lenni velük - suttogta Diavola.
- Mi van? - förmedtem rá.
- Nem úgy értettem! - védekezett egyből.
- Na de hogy is nem értetted pontosan? - pislogtam türelmesen.
- Semmi, semmi, felejtsd el.
- Azt fogom tenni - bólintottam.
- Meddig kell még rátok várni? - kiáltotta Eclair sürgetően.
- Ó, hogy veszne meg - motyogtam, aztán Diavola és én is felvettük a saját tempónkat, egy pillanat műve volt az egész, hogy odaérjünk, ahol a leányzók tartózkodtak.
El kell ismernem, marhára hálás voltam társam trükkjéért, hogy Eclair előtt közvetlen felbukkanva halálra rémisztette a csajt.
- Na végre - bökte ki végül az első riadalom után, majd sietve továbbindult, ki nem hagyva a lehetőséget, hogy kiossza az instrukciókat, pedig, azt hiszem, mindannyiunk számára nyilvánvaló volt, hogy is lehetne megoldani a feladatot. - Diavola, te menj előre, derítsd fel a terepet, a te segítségeddel bejut Lumi, én meg majd rendezem a balhét.
Halkan megköszörültem a torkomat. Eclair derűsen rám mosolygott.
- Te első páholyból élvezheted a műsort, Angela!
És ahogy lelkesen továbbloholt, sajnos, meg kellett állapítanom, hogy ezt teljesen komolyan is gondolja, sőt, még kegyesnek is érzi magát. Hát ez kész!
oOo
- Ezt ugyebár nem gondolod komolyan - mondtam a lehető leginkább kijelentőnek tűnő hangsúllyal.
- Ó, dehogynem! - bólogatott.
- Hát egy frászt! Nem fogok droidokkal bajlódni! Én gyűlölöm a robotokat! - fakadtam ki, mire a hatalmas monstrum megmoccant, s „kezével" felemelt.
- Szerintem ezt nem kellett volna mondanod - kuncogott magában Armbrust.
- Jut eszembe, felügyelő, téged is gyűlöllek! Sőt, a világegyetem összes gépénél jobban rühellem a búrádat, oké? - üvöltöztem, miközben az areoid jobbra-balra lóbált a levegőben.
- Igazán cirógatnak a szavaid, Angie - felelte, az az átkozott mosoly, mely még a legzöldebb almát is megrohasztotta volna, persze, nem olvadt le a képéről. - Astaldónak viszont tartozol egy bocsánatkéréssel!
- Astaldo? - döbbentem meg egy pillanatra, olyannyira, hogy még vergődni is elfelejtettem. - Hé, én emlékszem valamire! Én emlékszem az Astaldo névre! Hi-hiszen ő Tulkas volt, aki pedig… aki pedig… - ennél tovább nem jutottam. Ki a hóhér az a Tulkas? És honnan tudok róla?
A droid elégedetten füttyentett egyet, majd a földre helyezett. Nyúlánk feje volt, szemei magasan ültek. Már amennyiben a két villogó helyzetérzékelőt a vezetékközpont búráján szemnek lehet nevezni.
- Tudod, mire hasonlít? - álltam meg a férfi mellett, megfeledkezve az előbbi incidensről.
- Na mire?
- Léteznek olyanok, hogy… izé, alienek? - kérdeztem bizonytalanul.
- Egy földi kultuszfilmben igen - biccentett.
- Tök jó! - ismertem el. - Na, arra.
- Astaldo, mit szólsz a jellemzéshez? - érdeklődött Armbrust.
A sötétszürke droid pittyegett egy sort, amit akár egy beleegyező bólogatásnak is vehettem volna. Sőt, annak is vettem, és nagyon büszke voltam magamra, hogy el tudok viselni egy ilyen masinát a közelemben.
- A hajódat is meg kellene nézned - ragadta meg a kezem Armbrust, majd maga után húzott. Még tiltakozni sem volt időm, hogy vegye le rólam a mocskos mancsát, a sok hatalmas cirkáló látványa egészen elvonta a figyelmemet.
- Annak mi a neve?
- Calliope.
- És az ott?
- Centurion.
- Amaz?
- C-Square.
- De érdekes! - ujjongtam kislány módra. Kiszúrtam egy újabb csodát. - És… és…
- Az a Phoenix.
- Ó, Phoenix - ismételtem áhítattal.
- És mielőtt kérdeznéd, az ott a Salyut.
- Nagyon állat! - vigyorogtam.
- Úgy tűnik, az őrrobottal ellentétben a cirkálók igenis kedvedre valóak - mosolygott rám szokott bájvigyorával. Kivételesen nem zavart.
- Azok bizony! Ráadásul… ezek az ÁSZ-ügynökök hajói?
- Igen.
- És mindegyik más? Azt hittem, szabványtípusok vannak! Azaz van egy egyenhajó…
- Nem, itt minden hajó a használójára lett kialakítva. A tietek is.
- A miénk? - torpantam meg egy pillanatra. - Mire fel a többes szám?
- Természetesen lesz egy társad neked is.
- Ja, persze - bólogattam szomorkásan, de egyből felderült az arcom. - Na, ide azzal a hajóval!
oOo
Hangos „katt" jelezte, mikor végre elkészültem. Három álkulcs volt nálam, csupán apró része a teljes készletemnek, melyet még Victortól kaptam. Letöröltem homlokomról az izzadtságcseppeket.
- Feltörted, kicsim?
- Fel, drága, fel - bólogattam, s megigazítottam a fülesemet, hogy jobban halljak. - Nyithatom már az ajtót, vagy még…
- Húsz másodpercet kérek! - válaszolt, mielőtt végigmondhattam volna a kérdést. Imádom ezt a pasast! - Nyithatod.
Felálltam a hűvös, sima márványpadlóról, melyen eddig térdeltem, s nekifeszültem a fémlemezes ajtónak. Nyikorogva engedett.
- Bakterház, ennyit költenek a hiper-szuper védelmükre, és csesznek megolajozni egy ajtót? De gáz!
- Az még eszedbe sem jutott, hogy a nyikorgó ajtó grátisz ébreszti az őröket, ugye? - szólalt meg mézes hangon Victor. Esküdni mertem volna, hogy full nyugodt ábrázattal bámulja a monitorjait, s állát tenyerébe temeti, ahogy az asztalon könyököl.
- Izé, hoppá - mondtam ki az első gondolatokat, melyek eszembe jutottak.
- Hoppá, bizony, szóval tempó, tempó! - buzdított szokott lelkesedésével.
Elővettem a magammal hozott szárazjeges szelepet, s óvatosan begurítottam a márványoszlopokkal övezett helyiség közepére. A lustán felszálló füstben zölden világítottak a lézernyalábok. Fantasztikusan bonyolult rendszerben voltak elhelyezve, akkora kuszaságban, hogy szemmel kibogozhatatlannak és réstelennek tűnt.
- Na, most alkoss nagyot, Vic! - hagytam rá.
- Szektoronként tudom csak kiiktatni, szóval hét méterre van öt másodperced.
- Bőven elég! - legyintettem nagyzolva.
- Hét méterre van öt másodperced, de úgy, hogy egy alapvédelem még mindig marad.
- Hát úgy már kevésbé… - nyeltem nagyot.
- Ne izgulj, megoldod!
- Könnyű azt mondani - morogtam, ahogy felkészültem az előttem álló kúszó-mászó akcióra.
- Első szektor indul!
A variáltabb mintázatok eltűntek, a szokott három vízszintes nyaláb azonban még mindig aktív volt. Az első trión egyszerű tigrisbukfenccel vetődtem át, a következő alatt még ugyanabból a lendületből átcsúsztam. Kénytelen voltam egy kamikaze-stílusú felszökkenést megkockáztatni, hogy még a negyedikre is legyen elég sebességem, azon túljutva vége is volt az első szektornak, ott maradtam a földön heverve, és lihegtem, mint egy eb.
- Második! - rikoltotta a fülesembe Vic, már lendültem is, és lehető legnagyobb mázlimra mind a négy szektort túléltem fülrepesztő riadó nélkül. Tudok valamit, mi?
- Látod a kristályt? - kérdezte a srác.
- Hát nem - húztam el a számat. Bambán álltam a vitrin előtt, mely a lehető legteljesebben üres volt, egy mélybordó párnától eltekintve.
- Remek, még egy kis trükk. Megpróbálom megszüntetni, de ha nem sikerül…
- Tudom, tudom, sok a duma, Vic! - morogtam csendesen.
- Oké, oké. Légy ügyes!
Egy pillanat alatt a semmivé lett az előttem levő állvány, vitrinestül, párnástul megszűnt létezni, csak egy vékony fémkar maradt, mely a kristályt tartotta három ágán. Balsejtelem nélkül kaptam ki onnan, csak akkor jöttem rá, hogy baj van, mikor valami szisszenve hasította át a levegőt, s jéghidegen ért célt a felkaromban.
Ajkamba haraptam, hogy ne sikítsak fel, de a látásomat máris könnyek akadályozták.
- Kicsim, jól vagy? Jól vagy? - kiáltotta Victor hisztérikus hangon.
- Jól nem, de meg… - hagytam rá, ahogy kirántottam magamból a pengét. Felnyüszítettem.
- Akkor tempó, mert két egyed közeledik feléd nagy sebességgel. Nem hiszem, hogy zsaruk…
oOo
- Na, Cesario kifejezetten jó arc! - állapítottam meg, mikor leültem a Hivatal hat helyi éttermének egyikébe, mely éppenséggel nem egy típusra koncentrált, hanem úgynevezett „ötcsillagos csillagközi" kajálda volt, szóval nem volt olyan sült, főtt, párolt, füstölt, grillezett, panírozott, akármilyen csuda cucc, amit itt ne lehetett volna kérni.
- Nem tudom, mit vagy oda érte - csóválta a fejét Diavola. - Mondjuk, Violát körözi, az tény!
- Van dumája a csajnak, mi? - vigyorodtam el, s magam elé vettem az étlapot.
- Csak az étvágya nagyobb annál - kacsintott társam.
- Gela! Vola! - sipította valaki. Kirázott a hideg a megszólítás hallatán, de legalább egyből tudtam azonosítani az illetőt. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, százhúsz centinél kisebb és egy hülye sárga jószágot hurcol magával mindenfelé. Meg egy két méteres srácot.
- Viola, Ces - biccentettem feléjük, Diavola az étlapja rejtekéből tátogta, hogy „oda ne merjem hívni őket az asztalhoz, mert álmomban megfojt", de ezzel mit sem törődve intettem nekik, hogy üljenek le.
Viola olyan sebességgel vetődött be mellém, hogy a lendület továbbvitte, és az ölemben landolt, de ezzel mit sem törődve már ki is egyenesedett, s felkönyökölt az asztalra. Rövid karjával nem érte el az étlapot, de a félnéma Rio társam mellől felé nyújtotta a kívánt példányt, s maga elé is húzott egyet, hogy aztán töprengve vizsgálgassa.
- Olasz! - határozott azonnal Viola. Rio abszolút lelkesedés nélkül meredt rá. - Méghozzá spagetti, kevés fokhagymával!
Cesario felé tolta a menüt, s számomra is jól láthatóan a kínaira mutatott, valami Yao-Xing tojásra, számomra kissé bonyolult és érthetetlen az egy-két szótagos szavak nyelvtana.
- Mi bajod van a spagettivel? - kérdezte Viola, körülbelül olyan arckifejezéssel, mintha azt közölték volna vele, hogy a Mikulás márpedig nem létezik.
- Már bocs, hogy beleszólok, de neki miért kell ugyanazt ennie, mint neked? - tette fel társam a lehető legkövetkezetesebb kérdést, mire a kislány már úgy elsápadt, mintha a Húsvéti Nyuszit elütötte volna a 6:08-as aurei űrjárat, és most a szélvédőn figyelne széttrancsírozódva.
- Miért ne enné ugyanazt?
- Mert van saját akarata? - vetette fel Diavola. - Mert ez egy nemzetközi étterem, és úgy is egy helyen vagytok?
Viola elkacagta magát, nevetése csengő volt és kellemes, mint a kisgyerekeké általában.
- Ezt ti nem érthetitek meg - mondta aztán sejtelmes mosollyal.
Diavola túllépett a dolgon egy egyszerű vállvonással, és én se foglalkoztam igazán a kislány egyetlen ártatlan, mégis sokatmondó megjegyzésével. Kellemesen telt az ebédünk, Diavola görög kaját evett, én valami közép-európai különlegesség, a gulyásleves mellett döntöttem, egész jó íze volt, bár állítólag ott készítik a legjobban, ahonnan ered.
Violáéktól elbúcsúzva (ők még desszertre is pályáztak, ezzel ellentétben nekünk bőven elég volt a főétel) a Hivatal halljába értünk, ahol valami nagyon nagyot koppant. Legalábbis az én fejemben.
- Te, Diavola…
- Nahát, tökre elszoktad tőlem ezt a megszólítást! - lelkendezett társam.
- Aha - értettem egyet bizonytalanul, aztán megráztam a fejem. - Azt hiszem, rájöttem a nyitjára.
- Minek is? - érdeklődött, aztán sietve ellenőrizte küllemét a fotocellás ajtó üvegében.
- A Viola-Rio páros közös étkezései lehetne az esszé címe… - merengtem el.
- Milyen misszé? - meredt rám értetlenül.
- Fogalmam sincs - vontam meg a vállam. - Nem is fontos.
- Pedig most már érdekel. Na miért is kell állandóan ugyanazt falniuk? Mert hogy csak azért, mert Viola egy akaratos fruska, azt nem hiszem el! Ces se lehet ekkora birka! - kacagott, ahogy kiléptünk az utcára. Emberek forgatagába keveredtünk, a főtérről lemenekültünk egy szűkebb sikátor felé.
- Szerintem… - kezdtem bele, de aztán elbizonytalanodtam.
- Szerinted? - bíztatott.
- Hülyének fogsz nézni, ha ezt kifejtem.
Együttérzőn veregette meg a vállam.
- Ez az állapot lassan állandósul, tehát csak nyugodtan - mondta komoly arckifejezéssel. Nem bírtam ki vigyorgás nélkül, pedig tudtam, hogy csak újabb gúnyolódásra bíztatom vele.
- Viola és Cesario… úgy egészítik ki egymást, mint a nappal és az éjszaka, a fény és az árnyék. Viola miniatürizált kislány, Ces meg egy veszett nagyra nőtt srác. Viola maga a megtestült szócséplés, Rio képe meg szerepel a szótárban a „néma" címszónál. A képességüket is csak együtt tudják használni…
- Azaz? - kérdezett közbe türelmetlenül Diavola.
- Ők egyek, Dia. Ők egyek - mondtam még magam is kissé hitetlenül.
- És ez miért ok arra, hogy ugyanazt egyék! - fakadt ki, mire az égnek emeltem a tekintetem.
oOo
- Ő lenne a társam? - mértem végig az előttem álló lányt. Tizenöt évesnek néztem, rövid, kócos barna haja volt, világoskék szemei, rövid, kék ruhát és hosszúszárú, barna csizmát viselt, melynek szárán halványkék minták futottak. Mint egy ízlésficam.
- Igen. Angela, Diavola, Diavola, Angela - intézkedett azonnal Armbrust, s közelebb lépett egy fiatal, sötétkék hajú lányhoz, aki újdonsült társamat kísérte. Valószínűleg ő is a GU egyik ügynöke lehetett.
- Hali! - biccentett a lány, magam is kipréseltem magamból egy mosolyt és egy óvatos „üdv"-öt.
- Nos, akkor kezdjétek! - bíztatott minket a nő.
- Mit is? - néztem rá szemöldökfelvonva.
- Nem mondtam volna? - merengett el Armbrust a plafont fürkészve. - Egy párbajt kellene rögtönöznötök, csak hogy lássuk, mennyire egészítenétek ki egymást.
- Nahát, tényleg nem mondtad! - mosolyogtam rá gúnyosan.
- Kezdhetjük? - kérdezte bátortalanul Diavola.
- Tőlem… fogjam vissza magam? - ajánlottam fel előzékenyen. Négy év különbség lehetett közöttünk, s új erőmmel egyszerűen legyőzhetetlennek éreztem magam.
- Szerintem nem lesz rá szükség - mosolyodott el, majd egyszerűen semmivé vált, ahol az előbb állt, már csak a levegőt láttam.
- Hű, nem rossz. Én tudok ilyet? - néztem kíváncsian Armbrustra, ám ő csak bájolgott ott a hülye mosolyával. Pukkadna meg.
Egyszeriben tompa ütést éreztem a tarkómon, arra nem volt elég, hogy leterítsen, de azért kicsit sajgott. A magasba lendültem, s az épp manifesztálódott lányt próbáltam elkapni, ám minduntalan, hogy elértem volna, eltűnt a szemem elől. Elég soká elfogócskáztunk: az ő ütései nekem semmit nem ártottak, én pedig el sem érhettem, szóval tökéletesen kifáradtunk mind a ketten.
Fél óra bohóckodás elteltével már azt hittem, nem lephet meg, ám egyszer csak egész testemben megborzongtam, ugyanis leendő társam átcsusszant rajtam. Későbbi állítása szerint teljesen véletlenül, de én erősen feltételezem, hogy tesztelgette a képességét. Hálás lettem volna, ha nem rajtam.
- Ez remek - ismerte el a kék hajú lány, akit Armbrust többször is Mercredinek nevezett.
Egy hologram ugrott fel mellettünk, csak halkan sikoltottam fel, de azért hogy legyen egy jó indokom, hozzáteszem, hogy akkor láttam olyat először. Egy szőke hajú nő nézett le ránk.
- Nos, Eclipse igazgatóasszony, hogy tetszett a bemutató? - érdeklődött Armbrust mézédes hangon.
- Fergeteges volt, felügyelő. Azt hiszem, van két új, bevethető állapotban levő, S-osztályú ügynökünk. Mercredi, Armbrust, köszönöm a munkájukat. Küldjék az irodámba az újoncokat!