II. rész
Tett/Vihar
Kinyitottam a szememet. Fehérre vakolt falú helyiségben feküdtem, a légkondícionáló csendes surrogásán kívül egyéb nesz nem zavarta a csendet. Felültem, hátamba borzasztó fájdalom nyilallt. Arcomat tenyereimbe temettem, hajamat hátrasimítottam, s mélyet sóhajtottam. Kezeimet ölembe ejtettem, a paplanon engedelmes redők jelentek meg. Körbenéztem az apró szobában. Egy kórterem?
Zúgott a fejem, minden tagom sajgott, leginkább a hátam, mintha robbantottak volna. Vagy… tekintetem a semmibe fúrtam, s hirtelen eszembe jutott a balul sikerült küldetés, az eszeveszett menekülés a rothadó csónakkal, majd a lövés… testem megremegett az emlékére is. Tehát ezért a fájdalom, értem, mindent értek.
Meghalhattam volna. Nagyon, nagyon könnyen. Soha nem gondoltam volna, hogy félni fogok a halálomtól. Mindig csak azokat féltettem, akik közel álltak hozzám, magamra nem is pazaroltam az idegességemet. Nahát.
És… és vajon ezek a kusza álmok?
Kurtán felkuncogtam, ahogy eszembe jutott, hogy talán életem filmje pergett le előttem, de fájt a rázó mozdulat, így inkább abbahagytam. Felemeltem jobb karomat, ahogy vártam, tű nyomán megjelenő bevérzés volt rajta. Talán infúziót is kaptam, de valószínűleg rájöttek, hogy esetemben annak nem sok jelentősége van.
Azt hiszem, belém nyomhattak valamilyen narkotikumot, csak ez magyarázhatja ezeket az emlékeket.
- Emlékek? - illetődtem meg félhangosan a saját gondolatomon. Lehetséges lenne?
Egy éve kell ebben a testben lennem, és azóta vadászom már az ilyen foszlányokra, jelenetekre a múltamból, és egy cirkáló robbanótöltetének belém csapódása és ideiglenes vízihullaság kellett hozzá, hogy végre felbukkanjanak?
Egyre homályosulnak, rohamosan tűnnek el a fejemből. Papír. Papírra van szükségem és tollra. Jobbra, majd balra fordultam, de a szobában csupán ez az egyetlen egy ágy volt.
Idegesen fészkelődtem, bele akartam kapaszkodni a megmaradt képekbe, melyek szélsebesen párologtak semmivé. Victor… Victor… mi ez a név? Kit takarhat? Jobb hüvelykujjam önkéntelenül mozdult a gyűrűs felé, mindig előjött ez a mozdulat, ha erősen koncentráltam valamire.
Egyszeriben kattant a zár, fejemet riadtan kaptam abba az irányba. Nyílt az ajtó, s Diavola dugta be sötét üstökét. Orrnyerge sötéten kéklett, mintha kapott volna egy erőset.
- Angela? - szólalt meg halkan, s rám pillantott végre. Átrohant a helyiségen, s letérdelt az ágyam mellett. - Azonnal feküdj vissza! - utasított határozottan, ezt nyomatékosítva vállamnál fogva igyekezett a rugós matracra préselni.
- Diavola, jól vagyok - intettem le mosolyogva. - Olyan vagy, mintha halálra aggódtad volna magad miattam! - fricskáztam orron, ám ahogy ránéztem, azt kellett észrevennem, hogy könnybe vannak lábadva a szemei, s ajka szinte megállíthatatlanul remeg. - Na, Diavola…
- Azt hittem, odavesztél! - omlott karjaimba zokogva, fejét ölembe hajtotta. Lapockáját dörzsölve igyekeztem megnyugtatni.
Megnyikordult az ajtó, Tweedledum lépett be rajta. Felé biccentettem, kurtán viszonozta, mellette Dee kukucskált be. Fejemmel intettem nekik, hogy menjenek ki, Diavolára való tekintettel. A lány már csak alig szipogott, arcát törölgette.
- És te hogy vagy? - kérdeztem csevegő hangon.
- Én jól - vonta meg a vállát. - Csak mikor Tweedle-ék befutottak értünk, a cirkálójuk kissé felzavarta a vizet, és egy repülő deszkadarab… - kezével orra felé legyezett.
- Juj - szisszentem fel, és majdnem megkérdeztem, hogy miért nem szívódott fel abban a pillanatban.
- De nem nagy kaland, voltaképp nem nekem vitte szét a hátam egy cirkáló töltete - tette hozzá derűsen. Elhúztam a szám.
- Mi lenne, ha a közeljövőben erre kevesebbet emlékeztetnél? - vetettem fel.
Alig mertem mozogni, még a kötéssel a mellkasom körül is. Úgy éreztem magam, mint egy… mint egy kibelezett tök? Vagy egy műanyag flakon? Mintha belül üres lennék, és kívülről tartana össze egy vékony, nagy lemezke.
- Jó, jó - egyezett bele, kivételesen nem szólt be semmi gúnyosat. Rámosolyogtam.
- Nem foglak itt hagyni, nyugi - mondtam, és igyekeztem őszintének tűnni. A lány vöröslő szemekkel nézett fel rám. Kék szemek, nagy, kék szemek… a halántékomhoz kaptam, ahogy fájdalom nyilallt bele.
- Jól vagy, Angie? - ugrott talpra egyből.
- Ne kérdezgesd már ezt állandóan, jó? - fakadtam ki. - Teljesen jól vagyok, csak egy kis fejfájás. A vízihulla-karrieremhez és a ketrechátúsághoz képest ez már semmi, azt hiszem.
Mélyet sóhajtottam, s belesüppedtem párnáim puhaságába.
- Aludnál? - tördelte ujjait zavarában Diavola.
- Igen - biccentettem, majd megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni, míg társam távozott a helyiségből. Megvártam, amíg bezárta az ajtót, majd lépteinek zaja is elhalt végre.
Félredobtam a takarót, lábaimmal a hűvös talajt érintettem, s felálltam. Ahogy várható volt, kissé megszédültem, de ez rögtön el is múlt. Az ágyat sietve az ablak alá húztam, s annak tetejéről, pipiskedve bámultam ki. Kolkiában voltam! Hiszen ez a GOTT kórháza.
Leszökkentem az ágyról, és az ajtóhoz sétáltam. Résnyire nyitottam ki csupán, s kikukucskáltam rajta, majd miután megállapítottam, hogy senki ÁSZ nincs a folyosón, kisétáltam.
- Hé, maga! Mit művel ott? - morrant rám egy öblös férfihang, hamarosan a hozzá tartozó test is megjelent, méghozzá egy biztonsági őr külsejével. Kezében napszakhoz egyáltalán nem passzoló zseblámpát lóbált (mentségére legyen mondva, legalább ki volt kapcsolva).
- Épp magához beszélek - feleltem a lehető legőszintébben.
- Azon kívül, úgy értem.
- Állok, lélegzem, pislogok, nézek…
- Maga most hülye vagy csak engem néz annak?
- Én tudom a választ, maga meg találja ki - rebegtettem meg szempilláimat, ám úgy tűnt, a tag megunta magasröptű párbeszédünket, mivel elég határozottan ragadta meg a karomat, sőt, vonszolni is kezdett. Azaz kezdett volna, ha nem játszom a cöveket.
Kicsit megdöbbent, hogy nem mozdultam, aztán erősebben rántott meg, majd kínjában két kézzel kapaszkodott a karomba, de csak nem jött neki össze. Oldalra biccentettem a fejemet.
- Hajlandó lenne elengedni, vagy folyamodjak fizikai erőszakhoz? - kérdeztem meg édesdeden, aztán megráztam a fejem. - Angela vagyok, S-osztályú ÁSZ, maga alulkulturált tahó, engedjen már!
Hevesen eleresztett.
- Ezt miért nem mondta korábban? - fedett meg.
- Mert nem kérdezte - világítottam rá a tényre, aztán mogorván magára hagytam.
Mezítelen talppal sétáltam végig a szürke folyosón, meg-megnézegetve a falra kitett táblákat, dohányzást, nyílt láng használatát, csipogó, füles, akármicsoda üzemi állapotát tiltottak. Mondjuk, feleslegesen, manapság már csak a leglúzerebbek dohányoznak. Például Armbrust.
Ezen a tényen annyira felderültem, hogy halkan felkuncogtam.
- Megtudhatnám, mi olyan vicces? - dörrent rám egy hang, mikor elhaladtam a sokadik beugró mellett. Csak húsz centi magasra ugrottam, s rögtön földetérés után a tulajdonos felé pördültem.
- Ó, hogy rühesednél meg! - szitkozódtam, ahogy Armbrustot felismertem. - Amúgy meg megtudhatod, rajtad röhögtem - közöltem büszkén.
- Nahát, csak úgy néha eszedbe jutok? Nem is hittem volna, hogy én is egy vagyok sok-sok gondolatod közül, Angela.
- Csak ne bízd el magad, Army, röhögtem és nem ábrándozva mosolyogtam - világosítottam fel, aztán indultam volna tovább, de újra megszólított.
- És hova tartasz éppen?
- Csak kiszellőztetem a fejem - vontam meg a vállam. És hát tényleg, rám fért!
- Veled tartok - mondta megfellebbezhetetlenül.
- Nem tartasz velem - pontosítottam. - A szellőztetéshez levegő kell, nem kátrányfüst.
- Nem terveztem rágyújtani, bár most, hogy mondod… - merengett el.
- Tőlem aztán gyújtsál, én megyek - forgattam a szememet, majd már tényleg magára hagytam. Fú, de idegesítő tud lenni a fazon!
Nyugodtan sétáltam tovább a folyosókon, a továbbiakon merengve. Vannak kiindulópontjaim! Végre megtudhatom, ki vagyok, honnan, melyik korból! Egészen kimelegedtem a gondolatra, hogy valahára valóra válhatnak legféltetebb vágyaim!
Egyszeriben egy monitor jelent meg előttem, majdnem átsétáltam rajta, de egy halk sikkantás kíséretében sikerült megállnom. Eclipse nézett rám komoran.
- Mivel jól van annyira, hogy molesztálja az őröket és kötekedjen Armbrust megfigyelővel, Angela ügynök, akár fel is öltözhetne, és társával együtt feljöhetne az irodámba.
- Értettem, főnök - biccentettem, mire a hologram eltűnt, én pedig mély sóhaj kíséretében indultam vissza a kórtermembe.
oOo
- Az operaházban! - ejtettem ölembe kezeimet, melyekben a mappát tartottam.
- Talán valami baj van az operaházzal, Angela ügynök? - nézett rám semleges tekintettel Eclipse. - Vagy még nem érzi magát elég felkészültnek egy éles bevetésre?
- Minden rendben van - legyintettem lazán, és mélyen a papírokba merültem.
- Én is így gondoltam - nyugtázta a főnök.
Fényes irodája egész kellemesnek tűnt az alkony ragyogásában. Vörössel telt meg a termetes helyiség, álomszerűen széppé téve az amúgy marhára sznob kis igazgatóit. Eclipse az asztalnak támaszkodva tartotta a szokásos rizsáját.
- Diavola ügynök, gondolom, minden érthető. Végigvizsgálja a páholyban ülőket, szépen, egyesével, lehetőleg ne vegyenek észre ebből semmit.
- Nem lesz gond, főnök - biztosította a lány.
- Helyes. Angela?
- Hm? - néztem fel.
- Minden érthető?
- Tökéletesen - biccentettem.
- Tweedledee és Tweedledum, a Placeid bolygón újra zavargások törtek ki, a kirendelt államtitkár pedig elhatározta, hogy saját maga óhajt körülnézni az állam szempontjából instabil területeken… - tért át Eclipse a következő csapatra, nekem pedig volt lehetőségem végre átolvasni az egész megbízatást.
Mikor végeztem, már Viola és Cesario volt soron, Viola eszméletlen hevesen érvelt valamilyen - számomra teljességgel érthetetlen - terv mellett. Szerencsére nem is kellett tudnom, hogy miről van szó. Diavolára néztem, és már nyitottam volna a szám, hogy hozzászóljak, ám az övé már rég nyitva volt, a szemei pedig bambán meredtek egy, az iroda bútorzatához nem szorosan kapcsolódó pontra.
Ahogy követtem a láthatatlan vonalat, melyet tekintete mutatott, Sinistra mellkasát véltem felfedezni, egy apró részletnyi porcelánbőrt a tökéletes izomzaton, melyet épp fedetlenül hagyott a hófehér ing. Megköszörültem a torkom, s a papírokra meredve szólaltam meg, épp csak olyan hangosan, hogy társam meghallja:
- Igazán szép medálja van Sinistrának, de azért örülnék, ha figyelnél arra, amit kérdezni szeretnék.
- Ho-hogy mi? - kapta felém a fejét, s fülig elpirult, pont, ahogy vártam.
- Ma este valamivel koncert előtt be kellene mennünk. Az érkező vendégeket könnyebben át tudnád nézni, azt hiszem. Meg akkor az előadás alatt észrevétlenül elintézhetjük a bandát.
- Persze, persze - bólogatott, minden idegszálával rám összpontosított. Esküszöm, zavarba jövök ilyen figyelem láttán!
- Ne felejts el elegánsan felöltözni… bár, nekem az is mindegy, ha végig játszod itt a szélként játszadozó szellemecskét, mert akkor még a ruhával sem kell bajlódnod - tettem hozzá mosolyogva.
- Elegánsan fogok felöltözni - húzta fel az orrát, majd közelebb hajolt, Eclipse folyamatos instrukciói a páratlan párosnak kellemes alapzajt adtak sugdolózásának. - Sinistra és Dex lesznek a háttércsapat.
- Mámorító - biggyesztettem le ajkamat. - Jó, az eleganciádat értem. De az ő feladatuk mi lesz?
- Ha kicsit odafigyelsz, mindjárt megtudod - kacsintott rám, aztán újfent hátra dőlt, s Sinistrát kezdte leplezetlenül stírölni. Amit meg is tehetett, hiszen a srác erősen az igazgatónőre koncentrált.
- … ha esetleg valami balul sülne el, az bizonyára fel fog tűnni - beszélt Eclipse.
- Egymást taposva menekülő tömeg és kilőtt ablaküvegek? Valószínűleg - vigyorgott Dextera.
- Ebben az esetben önök bemennek, és segítenek a lányoknak elsimítani az ügyet. Minél kevesebb civil maradjon az épületben, ez is az önök feladata. Ha viszont egészen az előadás feléig semmi ilyesmi nem történik, angolosan távoznak, akkor a lányok valószínűleg boldogultak.
- Értettük, igazgatóasszony - mondta Sinistra gépiesen.
- Remek. Akkor a megbeszélésnek vége - zárta le azon ritka tárgyalások egyikét, mikor nem csak egyetlen csapat volt jelen. Feltápászkodtam a kanapéról, kissé talán nehézkesen, persze, Diavola már a percen a srácokkal beszélgetett, s már mindenki kivonult az ajtón, mikor a felállás közepette földre ejtett papírokat felszedegettem.
- Angela ügynök, hogy érzi magát? - érdeklődött Eclipse.
- Köszönöm, asszonyom, jól vagyok - nyomtam el egy nyögést, s helyette óvatos mosolyt csaltam az arcomra. Jól vagyok ám, mennyire hogy! Ha holnap nem lesz semmilyen küldetésem, végre nekikezdek felfedni igazi valómat!
- Örömmel hallom - nyugtázta. - Mindenesetre kímélje magát, amennyiben lehetséges.
- Ha a társam ma ügyes lesz, azt fogom tenni - biccentettem, majd távoztam a teremből.
oOo
- Otthon, édes otthon, és egyéb baromságok - léptem be apró házamba, szatyromat, melyben korábbi ruházatom volt, levágtam a padlóra, ráhagyva kurta emlékezetemre, hogy mikor takarítom majd el onnan.
Éppen csizmámat próbáltam lebontani lábamról, mikor megcsörrent a telefon. Félig magas sarkúban, félig zoknis talpamon szökdécseltem el a telefonig, s megnyomtam rajta egy gombot.
- Igen - jelentkeztem be, mint udvarias hívott fél.
- Angela, segíts! - hallatszott Diavola kétségbeesett hangja.
- Mi történt? - dermedtem meg egy pillanatra.
- Szörnyűség! Katasztrófa! Borzalom!
- Mi a moszat van? - suttogtam riadtan.
- Nem tudom, mit vegyek fel! - közölte olyan hangon, mintha arra ébredt volna rá, hogy felgyújtották a házát. Amikor ő is benne van.
- Hát ez igazán rettenetes - ismertem el, s nekiálltam lecibálni magamról a másik fél lábbelit is.
- Segítened kell! - jelentette be megfellebbezhetetlenül.
- Mégpedig miben?
- Mondjuk, elkísérhetnél a legközelebbi bevásárlóközpontba. Csak egy kis shoppingolás.
A fogaimat csikorgattam, ahogy meghallottam a szót.
- Tudod, hogy gyűlölök, hm… shoppingolni.
- Viszont azt is tudom, hogy értem bármire képes vagy! - felelte nevetve.
- Ebben az esetben ócska az informátorod - állapítottam meg.
- Naa… - dorombolta.
- Diavola! - horkantam fel. - Kérd meg Sinistrát, egy oly gáláns úriember, mint ő, biztos benne lenne ilyesmiben. Egy csodás lányt bámulhat, amint az észveszejtő estélyikben pózolgat csak neki.
- Úgy gondolod? - kérdezte ellágyulva, aztán felcsattant. - Hagyjál már! És gyere! Fél óra múlva a Plaza La Americánál, értetted?
- Értettem, sajnos - sóhajtottam, aztán bontottam a vonalat.
oOo
- És neked nem kell ruha? - kérdezte társam a pénztárnál, fizetés közben.
- Nem. Van otthon egy-kettő.
- De… de az operába álomcuccok kellenek! - kacagott rám.
- Miért feltételezed, hogy az én gönceim nem azok? - mosolyogtam.
- Nem tudom - vonta össze a szemöldökét, s elvette a nagy barna papírtáskát, amiben a csillagászati értékű „álomcucc" lapult. - Még soha nem láttam, hogy te valakinek feltétlenül tetszeni akartál volna. Sőt, nem is érdeklődsz a srácok iránt… - nézett mélyen a szemembe.
- A feltételezés is sértő! - nevettem fel, s védekezőn emeltem magam mellé kezeimet. - Figyelj, csak halandók vannak a környezetünkben, az Árnyék Szakasz egyedei közül pedig egy sem az esetem. De majd csak eljön az én időm...
- Már csomó ideje együtt vagyunk, és fogalmam sincs, milyen hapsik jönnek be neked - vetette a szememre. Megvontam a vállam, s egyszeriben egy kép ugrott be, félhosszú, szőke haj, nagy, nagyon nagy, kék szemek. Victor…
- Mondtál valamit?
- Hogy én? - kaptam fel a fejem, aztán pirulva ráztam meg. - Nem, semmit.
- Na mindegy - legyintett a lány, s lelkesen sétált ki az épületből, már egész sötét volt, csak a hó szikrázott az utcai lámpák fényében. Télen még az Aineiason is korán sötétedik, hiába a két Nap. - Mondjuk, nem értem… szerintem Sinistra olyan pasi, hogy már szinte evidens, hogy bele van zúgva minden csaj. Meg Dex se lehet rossz parti… nem akarnál…
- Nem - vágtam közbe.
- Jól van, jól van, csak egy ötlet volt. Tök jó lenne, ha így négyen összejönnénk.
- Kinek lenne jó? - húztam el a számat.
- Hát… hát… nekem - nevette el magát.
Elnézően mosolyogtam.
- Ne haragudj, a kedvedért nem fogok belezúgni Dexterába.
- Nem haragszom - mondta szórakozottan.
Kicsit összébb vontam magamon kabátomat, hideg, metsző szél fújt, olykor-olykor maréknyi havat kapott le a lámpák tetejéről, s lelkesen szállította tova. Merengve figyeltem a tél játszi mulatozását, s mélyet sóhajtottam.
Egyszer csak Diavola a karomhoz ért.
- Nem ülünk be? - biccentett oldalra.
Felnéztem az előttünk levő üveglapra. Egy kávézó előtt álltunk, most néztem csak körül, a szél játéka egészen elvonta figyelmemet arról, hogy merre haladunk.
- Üljünk - vontam meg a vállam, majd Diavolát előre engedve sétáltam be.
Olyan érzésem volt, mintha már jártam volna itt. Ami, ugyebár, teljességgel lehetetlen, lévén, hogy még ezen a környéken sem voltam soha. Mégis… mikor leültünk az asztalhoz, s végigsimítottam a lapját… mikor kinéztem az ablakon a hóval fedett utcára… mikor megjelent a felszolgáló…
- Caprice! - suttogtam a döbbenettől kiszáradt szájjal.
- Helló! Igen… - felelte bizonytalanul. - Ismerjük egymást?
- Nem. Azaz igen. Nem tudom… - vontam össze a szemöldököm, mire a lány kicsit ledermedt.
- Izé, mit hozhatok?
- Hát én még… - kezdte volna Diavola, de rendeltem helyette is.
- Két forró csokit.
- Máris - biccentett Caprice, ám távoztakor zavartan nézett vissza a válla fölött.
- Mégis mi volt ez? - dünnyögte társam.
Szó nélkül foglalt helyet, elé toltam egy gőzölgő csészét. Rápislogott.
- Mi ez?
- Forró csoki. Hideg van odakint - feleltem az asztal lapjára tekintve.
- Honnan tudtad, hogy eljövök? Nagyon biztos lehettél benne, ha kettőt rendeltél - nézett a könyv mellett álló üres pohárra, melyben még volt némi hab, a szívószál pedig bután lógott ki belőle.
Újabb vállvonás.
- Egyáltalán nem hittem, hogy eljössz, ha pedig tényleg egyedül ültem volna itt egész este, hát hidd el, megbirkóztam volna vele olvasás közben.
- Értem - bólintott, és levette magáról kabátját. Akaratlanul is végigmértem, ahogy hátrafordult, s a ruhadarabot a szék támlájára akasztotta, zöld pulcsija meggyűrödött a testének íve mentén. - És, miről szeretnél velem beszélgetni?
Kinyitottam a szemem, hallottam saját, ziháló lélegzetvételemet. Kezemet Diavola szorongatta, s szabályos időközönként meg is rángatta.
- Angela! Angela! Mi a fene van veled? - suttogta ingerülten.
Kirántottam kezem az övéből, s üveges tekintettel meredtem rá. Victor Velásquez, Victor Velásquez, Victor Velásquez… Csak ez az egyetlen név járt a fejemben, és egy kép égett élesen az elmémbe, egyetlen kép, szőke haj, kék szemek, hidegtől kipirosodott arc…
- Itt nagyon finom a forró csoki - jegyeztem meg, szinte láttam a srác kezeit, s ahogy átfagyott ujjai a csészére kulcsolódtak, milyen szál köt hozzá, milyen kapcsolat lehetett köztünk, hogy ha gondolatára ennyire felforrósodott körülöttem a levegő?
- Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! - mondta Diavola, s arcának komolysága kellőképp kifejezte, mennyire hülyén viselkedhettem.
- Tökéletesen jól vagyok - biccentettem, s elégedetten láttam, hogy Caprice már hozza is a rendelésünket. Rámosolyogtam, ő pedig formális biccentéssel vette ezt tudomásul. Talán… talán ő egy másik testben ismert engem. De ha… de ha én ugyanígy ismertem őt, akkor öt évnél régebb óta semmiképp sem lehetek ÁSZ!
oOo
A páholyban álltam magányosan, a korlátnak támaszkodva bámultam le a nézőtérre, s néha a színpad felé is eleresztettem egy-egy pillantást. Halványszürke ruhám lágyan omlott alá, alja épp hogy nem seperte a földet. Hajam most nem zavart, bonyolult kontyba kötve pihengetett, csupán néhány bohó tincs lógott arcomba.
Egyszeriben szövet súrlódását hallottam, zavartan pördültem meg, a páholyt a folyosótól elválasztó függöny mögül elegáns, fekete felöltőt viselő férfi lépett elő. Haja a legfeketébb volt, melyet valaha láttam, porcelánfehér arcába hulló tincsei éles kontrasztot alkottak vele. Sötét szempillái ragyogó, szikrázó bordó szemet kereteztek. Csak egy kicsit akadt el a lélegzetem.
- Elnézést, kisasszony, valószínűleg elnéztem az erkélyt, bocsássa meg tévedésemet - hajolt meg mélyen, kissé hosszúra eresztett, de eredendően rövid, tarkóját seprő haja engedelmesen követte a mozdulatot.
- Lehet, hogy csupán én voltam figyelmetlen, uram - dadogtam, mielőtt távozott volna.
- Láthatnám a jegyét, kérem? - nyújtotta előre kezét, sima, fehér tenyerét. Ám még mielőtt önkéntelenül is a rajta futó vonalakat kezdtem volna vizsgálgatni, visszahúzta, s háta mögé rejtette, zavart kacagást hallatott. - Elnézését kérem udvariatlanságomért. Nem állt szándékomban feltételezni, hogy ön téved.
S már elő is vette jegyét, hogy ellenőrizze a rajta szereplő számokat és betűket. Bambán és mozdulatlanul álltam, ahelyett, hogy magam is tettem volna valamit, csak őt figyeltem, finom benyomását és tökéletes vonásait. Kissé összerezzentem, mikor arcába omló tincsei függönye mögül pislogott fel rám mosolyogva.
- A papír szerint mégis jó helyen vagyok, és ilyen partnerrel ebben magam sem kételkedem.
Gyűlölöm a bókokat, ám erre még magam is kénytelen voltam elpirulni. Apró, szintén szürke, kivételesen magammal hozott retikülömben kezdtem kotorászni, s remegő mozdulatokkal magam is előhalásztam jegyemet. Felnéztem az apró réztáblára, mely a lefüggönyzött bejáró felett állt, s egyeztettem az előttem levő felirattal.
- Úgy emlékeztem, hogy teljesen kibéreltük ezt a páholyt, de ezek szerint mégsem - vontam meg a vállam.
- Ó, tehát kegyed nincs egyedül! - állapította meg. - Ebben az esetben sajnálom, hogy zavartam, talán a pénztárnál tudják orvosolni a problémámat, kellemes szórakozást kívánok!
És fordult, hogy távozzon, s én - magam sem tudva, miért - nem engedtem.
- Uram! Ha megbocsát… - biccentettem enyhén. - Egyelőre egyedül vagyok, és nem zavar a jelenléte. Ha csak nem kívánja feltétlenül egyedül élvezni az előadást, kérem, maradjon!
Majdnem dobtam egy hátast saját magamtól! Hogy én, Angela, akit világéletében mindenki egy modortalan nőszemélynek ismert, ilyen körmondatokat és szócséplést használjak, és egy ismeretlen gúnárnak bókoljak… ez… ez… ez egyszerűen ciki.
- Kérése igazán megtisztelő, s legyek bármilyen könnyen meggyőzhető is, maradok, ha ugyan tényleg nem bánja kegyed.
- Nyugodtan foglaljon helyet, uram - mosolyodtam el.
Ebben a pillanatban olyan érzésem lett, mintha egy kéz érintette volna a vállamat. Csöppet megugrottam a székben, szerencsére a furcsa idegen nem vette észre, szemeivel a közönség sorait pásztázta, az oly magasztos hangnemmel illetett nőszemélyről pedig tudomást sem vett. Ez, persze, jelenleg igazán nem zavart, a láthatatlan kéz ugyanis már szoknyámat rángatta, mint egy türelmetlen kölyök. Ami valójában igaz is.
- Ha megbocsát egy pillanatra… - hajoltam meg enyhén, és kisiettem a folyosóra, ahol az immár testet öltött Diavola a lehető legtelibb pofával vigyorogva várt rám.
- Fú, ennyit arról, hogy nem jönnek be neked a fickók! - lelkendezett. - Szép fogás, Angela, bár egy kicsit elvont…
- Az soha nem baj - vontam meg a vállam.
- Hány éves lehet? Húsz-huszonegy?
- Egyezzünk ki huszonnégyben - biccentettem rá.
- És milyen jó volt már ez a színpadias duma mindkettőtöknél!
- Olyan hülyén éreztem magam… - vontam össze a szemöldököm.
- Ugyan már, remek voltál! A csávó itta a szavaidat!
- Elég! - pirítottam rá Diavolára. - Bevetésen vagyunk! Számolj be, mit találtál?
- Semmit - biggyesztette le ajkait, aztán elvigyorodott. - Hátha kitör valami jó kis balhé, és akkor bejön engem megmenteni Sinistra - ábrándozott, ám szúrós tekintetemet látván elkomolyodott. - Vicc volt. Csak vicceltem.
- Elég érdekes humorod van - jegyeztem meg, aztán visszafordultam a függöny felé. - Ebben az esetben én visszaülök nézni az előadást…
- … azaz pasizni - forgatta szemeit Diavola.
- Előadást nézni - ismételtem. - Menj a színpadra!
- Mi vagyok én? - fakadt ki.
- Úgy értem, láthatatlanul. Ha baj lesz, akkor csak ott kell lennie.
- Köszi - bólogatott gúnyos mosollyal.
- Most őszintén, meg tudsz te sérülni! - csattantam fel.
- Jól van már - suttogta sértődötten, majd eltűnt. Magam félrehúztam a függönyt, s visszasétáltam székemhez. Az ismeretlen ficsúr ugyanabban a pózban ült, melyet távoztamkor öltött fel, jöttömre mégis felemelkedett.
- Kisasszony, jelenléte beragyogja a páholyt, hogy figyeljek így az énekesnőre? - mutatott a színpadon kornyikáló némberre.
- Ki is mehetek - ajánlottam fel kegyesen, de azért mosolyogva.
- Nehogy! - kacagott fel a férfi.
- Miért ne?
- Ha most távozna, soha nem tudnám meg a nevét, az pedig roppant mélyen bántana.
- A nevem érdekli? Mit kezdene a nevemmel? - ráztam meg a fejem, s az áriázó asszonyra néztem, hangja egészen betöltötte a teret, s jól esett megtörni ezt a gyönyört, jól esett belebeszélni.
- Talán addig ismételgetném, amíg majd újra nem láthatom, talán mernék többet kérdezni.
- Uram, ön igencsak zavarba hozza az ember lányát - jegyeztem meg.
Fúj, de gyűlölöm a szép szavakat! Most mégis milyen jól esett, a férfi hangja bársonyként simogatta bőrömet, bordón szikrázó pillantása át- meg átjárt, és felmelegített.
- Elnézését kérem, ha esetleg túl tolakodónak találna, rögtön visszafognám magam.
- Nem találom annak - közöltem. - A nevem pedig Angela.
- Angela - ismételte áhítattal. - Tudtam, hogy ily angyali névre számíthatok.
- És ön, uram?
- Igen, kisasszony? - hajolt közelebb, halvány illatfelhő lebegte körül, melyet csak most éreztem meg, mégis magával ragadott és mágnesként vonzott.
- Megtudhatnám az ön nevét?
Alighogy kimondtam a mondatot, valami óriási robaj váltotta fel az énekesnő hangját. A színpad felé kaptam a fejem, de csak füstöt láttam mindenfelé, talán halvány lángnyelvek is keringtek valamerre.
- Basszus! - rikoltottam fel, aztán a korlátra szökkentem, s egy pillanatig sem törődve a férfival. A mélybe vetettem magam, elegyensúlyozgattam az egy-kettőre elnéptelenedő ülések támláin, s a füstfüggönyön át láttam, ahogy egy középméretű, egész jó technológiájú batloid bukkan fel a színpad alól, deszkák repedtek, szilánkok repkedtek minden irányba. Nem vártam meg, amíg célba vesz, a következő üléssorba kézzel kapaszkodtam, onnan löktem el magam felé, lábam térdig belemélyedt a csenevész acélba, a batloid engem is magával rántva esett össze.
Kikászálódtam roncsai közül, majd körbenéztem, golyók süvítettek mellettem minden irányból, párat kikerültem, néhány eltalált, de nem érdekelt, energiadárdához gyűjtöttem erőt, a magasba emeltem, majd messzire repítettem, hogy aztán szétszakadva, több helyen, nagyobb pusztítást okozva érjen földet. A fegyverropogás megszűnéséhez ennyi elég is volt.
A sikolyok azonban nem maradtak abba, még mindig túl sok civil volt az épületben, s lángok tomboltak mindenfelé. Hol van már az a két szerencsétlen, hogy kiszállítsa innen a népeket? Fémes koppanás hangzott, ahogy lenéztem, három harmincöt milliméteres töltényt láttam, valószínűleg a testem lökte ki őket.
Fénynyaláb hasított át a lassan egészen szétfoszló gomolyagon, pont lábam előtt szakította fel a maradék épen maradt deszkapadlót. Szinte zavaró nyugalommal szökkentem fel, megkapaszkodtam a felül ívelő vörös függönyön, s egészen a karnisig másztam. Ott állapodtam csak meg, s a tetején egyensúlyozgatva néztem le a marhára feleslegesen álcát használó, a maradék füstben, porban tökéletesen látszó embercsoportra, kezükben messzevivő lézerfegyverrel.
Csak egy pillanatig merengtem, utána kezemet előretartottam, s energialabdát bocsátottam útjára, mely végigszaggatta az operaház drága bársonyüléseit, s átrongyolt az immár sikoltozó csapat tagjain is.
- Angela, vigyázz! - hallottam valahonnan Diavola hangját, majd rögtön utána a reccsenést is, a karnis eltűnt a lábam alól, s magam is zuhantam, nem sokáig; gerincemre nyomás nehezedett, szinte elnyúlt a levegőben, és már talpra is érkeztem, s kutatóan fürkésztem a nézőteret, hogy honnan érkezhetett a támadás.
Az egyik bejárónál Sinistrát és Dexterát láttam egy-egy pillanatra felvillanni, kitartóan küzdöttek egy csapat dögdroid ellen, tekintetemet továbbvive pedig a férfit láttam meg, kivel a páholyban találkoztam. A korláton állt, zsebeit magas, egyenes gallérú felöltőjének zsebeibe mélyesztette, s unott tekintettel, arcán mégis enyhe félmosollyal nézett le rám.
Hát ő lett volna a balhé főszervezője?
Ám mégis, ahelyett, hogy már szökkentem volna elkapni, vagy csupán megeresztettem volna egy energialabdát, némán, dermedve bámultam rá, egészen addig, míg nem biccentett felém, majd el nem tűnt az erkély függönye mögött.
- Fuh… - lihegte valaki mögöttem, én reflexesen ugrottam meg, pedig sejthettem volna, hogy Diavola az. - Hát ez szép volt. Az operaház, remélem, rendszeresen kap állami támogatást…
- Szerintem igen - egyeztem bele hümmögve, majd az utolsó robbanás is elhalt, melyet a másik ÁSZ-csapat keltett az utolsó biovéreb likvidálásával.
- Hát… végül is, a terroristákat el… - körülnézett, mielőtt folytatta volna -, azaz kinyírtuk - fejezte be lemondóan az események összefoglalását Diavola.
- Rossz helyen, rossz időben - vontam meg a vállam, de társam ezt már nem is hallotta, hanem a nézőtéren keresztül megindult a srácok felé.
Mélyet sóhajtottam, ahogy láttam, hogy eltűnnek a bejárati ajtón, majd megráztam a fejem. Menjenek csak… rám úgy is vár az éjjel, és ezúttal dolgom van.
oOo
Hazaérve a konyhában kezdtem el kutakodni, de rövid idő alatt rá kellett ébrednem, hogy tényleg semmi nem maradt benne a múltamból. Sem egy otthagyott konzerv, sem semmi más, rothadó állapotban lévő kaja.
Eszembe jutott az első éjjel, mikor magamhoz tértem, Armbrust volt itt mellettem, nem is csoda, hogy azóta idegesít a fazon. Mikor megtaláltam azokat a lapokat, egyből elszedte tőlem, és… igen, és a macskámat is ő tűntette el, merthogy kellett legyen egy macskám!
Tehát a Hivatal alapos munkát végzett, abszolút kipucolták a lakásomat, a konyhabútoron, a szobámban levő ágyon és a macskaajtón kívül mindent újonnan kellett idén beszereznem. De még mindig… tudnom kell, hogy hány év telt el!
Ha megtalálnám Victort, akkor ő biztos sokat tudna mesélni valamit rólam… már ha mondana neki valamit a külsőm. Caprice reakciója alapján valószínűleg nem sok mindent. Tehát akár igazak is lehetnének a GOTT-ügynökök testváltásáról szóló pletykák, bár én még egy ilyet sem láttam.
Na, a GOTT-ról sem ártana ám pár dolgot megtudni… amennyiben így szerzik az ügynökeiket, mint engem, teljes agymosással, akkor talán nem is olyan idilli, tiszta hely ez, mint én gondolom. Bár, soha sem gondoltam ilyesmit… állítólag egy volt S-osztályú páros pótlására kerültem ide Diavolával, két női ügynököt helyettesítünk, ám még rajtuk kívül is volt egy testvérpáros, akikről soha nem hallhattam. Vajon mégis mi az oka annak, hogy ilyen mélyen titkolják az ő történeteiket?
Túl sok kérdésem volt. Képtelen lennék aludni. Estélyimet már rég levedlettem, szakadt, véres rongyai már a kukát boldogítják, laza farmer volt rajtam meg egy kifakult pulóver, sietve kabátot kanyarítottam a vállamra, s kivetődtem az éjszakába.
Újra szakadni kezdett a hó, nekem pedig nem volt autóm. Nem mintha messze lett volna a Hivatal sötét oromként díszelgő épülete, pár percnyi sétával odaérhettem. Ha nagyon úgy hozná kedvem, esetleg Astaldóval is fuvaroztathatnám magam, de ő általában Diavola álmát vigyázza, hát a legkevéssé sem kívántam bármelyiküket zavarni.
Üres utcákon vezetett utam, néma csendjüket csak egy-egy elsuhanó autó zúgása törte meg, fülemben kicsiny száncsengettyűk bongtak, ahogy a hóban trappoltam. Egész szürkének, sőt, kéknek tűnt az éjszakában, csak akkor váltott szikrázó sárgásfehérre, mikor a Hivatal halljának fénye rávetült az üvegajtón át.
Nem haboztam belépni az ajtón, lesepertem vállamról a havat, hajamat megráztam. A portánál teljes elszántsággal Ricky és Bonita posztolt, fátyolos, álmos tekintettel néztek a semmibe. Jöttömre mégis felnéztek, biccentettem feléjük, majd lazán átszökkentem a pulton, s Bonitát kissé arrébb tessékelve kezdtem pötyögni az előtte levő billentyűzeten.
- Na… na de Angela! - fakadt ki rögtön Ricky, ám én fel sem néztem, egymás után ütöttem le a billentyűket, tízujjas vakírással, melyről újfent fogalmam sem volt, hogy hol tanultam.
- Bocsássatok meg, sziasztok - feleltem színtelen hangon.
- Mégis mit csinálsz? - érdeklődött tovább a szöszke, válaszként megráztam a fejem.
- Otthon nincs ilyesmim, máshol nem jutok közel a galaktikus világhálóhoz - magyaráztam, majd észrevettem érdeklődő pillantásaikat. - Nyugi, nem teszek semmi törvénybe ütközőt, de megkérhetnélek arra, hogy kicsit ne figyeljetek ide?
- Diszkréció? Menni fog - mosolygott Bonita, majd papírokat vett elő, s azokon kezdett valami tesztféleséget kitölteni.
- Köszönöm - nyugtáztam, s már fel is ugrott előttem az első találat Victor Velásquezről, melyet még több ezernyi kísért.
Összevontam szemöldököm, ahogy a vastag betűs részeket átfutottam, olyan címek keringtek előttem, mint „Vége Velásquez Bonnie és Clyde-jának", „Oda a páratlan páros", „Kézre kerítették V. Velásquezt", „Eltűnt a magára maradt bűnözőzseni". És mindegyik cikkhez kép is tartozott, s mind emlékeimhez igazodva mutatta azt az ideges, kék szempárt.
Honnan a viharból ismertem én ezt az alakot!
- De helyes srác! - figyelt a vállam mögött Ricky. - Csak olyan fura a szeme…
Elmosolyodtam.
- Én épp a szemeit imádom benne - sóhajtottam mélyen.
- Hé… hiszen ez Velásquez! - csendült benne az őszinte döbbenet hangja. - Miért érdekel?
- Izé… szeretem a bűnügyi sztorikat - vágtam rá bizonytalanul. - Te… te tudsz róla valamit?
- Persze! Hiszen az ő és menyasszonya sztorija bejárta az Univerzum ezen szegletét! - nevetett fel. - Volt egy csaja, már nem emlékszem a nevére, lányokat nem igazán jegyzek meg… szóval, vagy fél éven keresztül egy csomó lehetetlen lopást és ilyesmit végeztek el, mikor kinek a megbízására, a rendőrség pedig egyszerűen nem akadt a nyomukra. Ám egyszer a csaj eltűnt az egyik balhé után, Velásquez meg szinte megszűnt létezni, róla sem hallottak már régóta semmit.
- Nagyon érdekes - ismertem el, és nagyot nyeltem. - Köszi szépen, csak ennyit akartam megnézni.
oOo
- Feltörted, kicsim?
- Fel, drága, fel - bólogattam, s megigazítottam a fülesemet, hogy jobban halljak. - Nyithatom már az ajtót, vagy még…
- Húsz másodpercet kérek! - válaszolt, mielőtt végigmondhattam volna a kérdést. Imádom ezt a pasast! - Nyithatod.
Felálltam a hűvös, sima márványpadlóról, melyen eddig térdeltem, s nekifeszültem a fémlemezes ajtónak. Nyikorogva engedett.
- Bakterház, ennyit költenek a hiper-szuper védelmükre, és csesznek megolajozni egy ajtót? De gáz!
- Az még eszedbe sem jutott, hogy a nyikorgó ajtó grátisz ébreszti az őröket, ugye? - szólalt meg mézes hangon Victor.
Folyamatos csörgés ébresztett fel, zihálva ültem fel, hátamba belenyilallt a fájdalom, még mindig annak az átkozott töltetnek a hatása! Vakon csápoltam, mire végre eltaláltam a megfelelő gombot.
- I-igen? - suttogtam alig hallhatóan.
- Szia, tök jó volt az este, a srácokkal beugrottunk még kajálni egy étterembe, annyira jófejek! - hadarta egy nagyon lelkes hang.
- Ki a bánat az? - nyöszörögtem fáradtan.
- Diavola vagyok, a társad, már évszázadok óta, tudod… - felelte gúnyos éllel, majd lazán folytatta. - Csomót dumáltunk, te is szóba kerültél, nem is gondolnád, miket mondtak rólad a fiúk!
- Mi a viharról beszélsz? - fúrtam a párna alá a fejemet.
Diavola drága, nem is sejtenéd, hogy alig egy éve vagyunk társak…
- Hát Sinistráról meg Dexteráról! Nem egyértelmű?
- Ezek szerint nem…
- Fú, na jó, látom, nem vagy igazán csúcsformában.
- Köszi, hogy közölted, nem hagynál inkább aludni? - morogtam.
- Aludni? Fél tíz van!
- Tökéletes idő az alvásra - szögeztem le.
- Na, azt már nem! Gyere be a Hivatalba, papírmunka vár ránk, egyeztetni kell a hullák számát - csevegett fesztelenül az áldozatokról. Néha nagyon fura a csaj.
- Kezdd el nélkülem, fél óra múlva ott vagyok én is - mondtam, aztán már tényleg bontottam a vonalat.
Lassú, nehéz mozdulatokkal keltem fel, majd nagyjából ugyanolyan erővel álltam be a zuhany alá. Bonnie… tehát én lettem volna Victor Velásquez tettestársa. … Ő és menyasszonya sztorija bejárta az Univerzum ezen szegletét! Megdermedtem egy pillanatra.
Menyasszony? Én? Valakinek a menyasszonya?
Lábaim összecsuklottak alattam, lecsúsztam a nedves padlóra, a víz csak folyt rám szakadatlanul. Jobb hüvelykujjamat gyűrűsujjamhoz érintettem… tehát itt egykor egy gyűrű is volt. Méghozzá olyan gyűrű, amilyet csak Victor adhatott, a kék szemű, szőke lovag. A csendes, hallgatag Victor, aki olykor őrült is tudott lenni. Victor, akit úgy szerettem… tudom, hogy szerettem. Éreztem, ahogy szívem gyorsabban kezdett verni, az arcomon végigcsorgó vízbe pedig könny vegyült.
Nekem volt valakim! Volt valakim, a Hivatal pedig kérdés nélkül elvette tőlem! Hány biztos pont lehetett még az életemben, melytől megfosztott a GOTT?
… Meg kell találnom Victort. Ha… ha meg tudnám neki magyarázni, hogy élek, hogy itt vagyok… talán visszakaphatom őt, és vele együtt mindazt, amit az élet jelentett számomra. Fenébe a GOTT-tal, fenébe a Hivatallal!
Feltápászkodtam a talajról, elzártam a csapokat, sietve megtörölköztem, s felöltöztem. Céljaim voltak, értelme ennek a mindennapi, fránya életnek. Az lehetek, aki egykor voltam, és most nem késlekedhetek!
oOo
- Jake, Jake, nem hiszem el, hogy nem lehet itt rendet rakni… így várod a vendéget? - méltatlankodtam mosolyogva, ahogy beléptem a leginkább kuplerájra emlékeztető lakásba. A fekete férfi elmosolyodott, fehér fogsora világított a sötétben.
- Szia, Angie - lökött arrébb egy nagyobb újsághalmot. - Tudod, hogy csak az vendég itt, aki üzleti ügyben jött, az meg ne kössön bele abba, hogy élek.
- Ó, ezt vegyem felháborodott kritikának? - emeltem meg a szemöldököm.
- Nyugodtan annak veheted - röhögte el magát, majd egy széket is felszabadított a számomra, s hellyel kínált. - Na, mi van, gondolom, te sem teázni jöttél.
- Jól látod a helyzetet - néztem mélyen az informátor szemébe, ahogy helyet foglalt velem szemben.
- De, Angie drága, miért nem használod a Hivatal oly megbízható hírforrásait? - vigyorgott.
- Mert a Hivatal nem mindig akarja velem közölni a híreit - feleltem. - Keresek valakit.
- És mégis kit, ha szabad tudnom?
Válasz helyett az asztalra röktem egy barna papírtáskát, majd ráböktem. Jake vállvonogatva kukkantott bele, majd kihúzta az első kezébe akadó pénzköteget.
- Szép összeg! Gondolom, nagy kutya kell.
- A legnagyobb.
- Mégpedig?
- Victor Velásquez - mondtam, hangom üresen koppant, hosszú csend követte.
Az informátor megvakarta a tarkóját.
- Miért kell neked ő? Már nem jártas a biznisszben.
- Nekem nem a tolvaj Velásquez kell, hanem Victor - szögeztem le.
- Oké, cica, megtalálhatom neked. Mennyi idő alatt?
- Ma látni akarom.
Elismerően füttyentett egyet.
- Hát jó. Ráállítok egy pár embert, csak neked, mert haver vagy, oké?
- Oké, Jake - ráztunk kezet, majd felálltam.
- Már mész is? - pislogott rám.
- Dolgozom, Jake. Tudod, egyesek nem csak ráállítanak egy-egy embert a problémára - mosolyogtam, majd választ sem várva távoztam tőle.
Ma még visszajövök. És Victor elérhetőségével fogok távozni.
oOo
- És nem volt semmilyen gyanús egyén a helyszínen? - érdeklődött Eclipse. Diavola, ki eddig a falon függeszkedő három férfiportrét figyelte, már épp nyitotta volna a száját, hogy bizonyítsa új életre kelt figyelmét, ám erre lehetőséget sem adva szólaltam meg előtte:
- Nem - mondtam komolyan, pedig eszembe ötlött közben a férfi képe, aki mellettem ült.
- És… ő nem volt a közelben? - nyújtott elém egy lapot Eclipse, az elmémben levő arcot mutatva, testtel együtt, mögötte utcai életkép, ő maga az út porát fürkészte, bordón szikrázó szemeibe esett a lehető legmélyebb fekete haja. Nem hiszem, hogy ezt valaha is mondtam volna férfira, de ő… ő gyönyörű volt.
- Ki ez? - kérdeztem válasz helyett, ismét megelőzve Diavolát.
- Egy, a semmiből felbukkant férfi. Senki sem tudja, mik a céljai, ám a lehető legtöbb helyen, ahol valami nem mindennapi esemény történik, felbukkan ő maga is, anélkül, hogy gyanúba keveredne, vagy tényleg bámi köze legyen a dolgokhoz.
- Neve? - kérdeztem fesztelenül.
- Alexandernek nevezik. Csak egyszerűen Alexendernek. Biztos, hogy nem látták?
- Hát… - kezdte volna társam, de újfent félbeszakítottam.
- Nem.
- Rendben - válaszolta kis szünet múlva, mélyen a szemembe nézve Eclipse.
Álltam tekintetét, hosszan, nagyon hosszan. Eltelhetett tíz másodperc, de akár öt perc is. Abból a türkiz szempárból mégis képtelen voltam kiolvasni, hogy mit keresek én itt, és miért vette el tőlem a GOTT az igazgatóasszony vezetésével a vőlegényemet.
Valószínűleg múlhatott az idő, mert Diavola torokköszörülésére kaptam csak fel a fejemet. Eclipse ránézett, és elmosolyodott.
- Vonuljanak vissza az irodájukba, Diavola és Angela ügynökök!
Mindketten felálltunk, s enyhén meghajoltunk. Némán távoztunk a főnök irodájából, s megcéloztuk saját kis helyiségünket, hogy aztán ott papírok halmába temetkezve szenvedhessünk majd hülye szócsépléssel egy olyan esetről, melyet már mindenképpen hallott hatszor a tisztelt főnökasszony.
oOo
- Angela! Angela! - szólt utánam valaki a folyosón, szürke arccal fordultam meg.
- Eclair?
A hangom kellőképp tükrözte a hangulatomat, ám a lányt nem zavarta, nyugodtan állt meg előttem, kicsit le kellett hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Azok a sötét, kék szemek a lehető legteljesebben elütöttek vörös hajától, s ruhája is ezt a kaotikus színösszetételt tükrözte.
- Hogy vagy? Minden rendben van veled? - érdeklődött kedvesen.
- Meg… megvagyok - hagytam rá, ajkam kicsit megremegett.
Engem kihasználtak! Megloptak!
- Örülök neki - mosolyodott el, majd karon ragadott, és húzni kezdett maga után. - Mégis olyan elveszettnek tűnsz! Nem lenne kedved lejönni velünk a menzára? Tegnap egész jó volt a kaja, hátha most is alkottak valami finomat!
- Én… én nem vagyok éhes… de, igazán köszi - préseltem ki magamból.
Victort akarom! Látnom kell őt! Egy évig éltem úgy, hogy csak a lelkem mélyén éreztem egy űrt, de hiányzott, hiányzott, keservesen hiányzott!
- Mondd… jól vagy? Annyira fehér az arcod… - állt meg egy pillanatra.
- Eclair… sajnálom - mondtam neki, majd elszakítottam magam tőle, szaladtam, szaladtam, egészen a legközelebbi helyiségig, ahol megállhattam, ez pedig a női mosdó volt.
Bevetettem magam az első fülkébe, a lehajtott fedélre telepedve kezdtem el zokogni, belerúgtam a falba, egyszer, kétszer, az erős fém csak kicsit horpadt meg hatalmamtól. Nem, nem, nem… zihálva vettem a levegőt, túl kevés volt, túl kevés volt, a veszteség túl sok, rengeteg kín, szörnyű fájdalmak…
Két perc kellett, hogy megnyugodjak, halkan szipogtam még, majd zavartan másztam ki az apró kabinból. Megálltam a tükör előtt, vöröslő szemeimet figyeltem, zilált külsőmet. Nagy gonddal mostam meg kezeimet, majd megtámaszkodtam a mosdókagylón, újra a tükörbe néztem… s a sajátom mögött egy másik alakot véltem felfedezni.
- Maga… - suttogtam halkan.
- Angela, nem is gondoltam volna, hogy ön is egy a GOTT üdvöskéi közül. Bár kétségtelen, az ő szépségük a kegyedéhez képest illendően kopár - mondta a férfi, s nem mozdult mögülem, csak az ajtónak támaszkodva álldogált.
- Ez a női mosdó, kedves Alexander - figyelmeztettem, s egy törlőkendővel megszárítottam a kezeimet. A férfi elmosolyodott.
- Látja, kedves, még ily modortalanságot is megkockáztattam, hogy láthassam önt.
- Gondolom, nem épp erre a látványra számított - jegyeztem meg. - De a legmélyebb sajnálattal közölhetem, hogy ritkán szoktam ragyogni a boldogságtól.
- Ugyan, Angela kedves - legyintett, s bordó szemei vidáman csillogtak. - Állandóan vidám embereket látni mindenhol, mert minden ezt sugallja, légy boldog, örülj a mának és egyéb baromságok. Pedig néha az összetört emberek sokkal érdekesebbek.
- Beszéltem már összetört emberekkel. Fájdalmas és kínzó volt. Egyáltalán nem érdekes - szögeztem le, s még mindig nem fordultam a férfi felé, csak a tükörben figyeltem arcát.
- Nekem kegyed felettébb érdekesnek tűnik.
- Ez igazán hízelgő, uram, ám nekem van valakim. Azaz… talán csak volt.
- És mikor derül fény a helyes válaszra? - érdeklődött.
- Talán ma délután - feleltem, mire enyhén megemelkedett egyik szemöldöke.
- Esetleg megtisztel kegyed azzal, hogy személyemmel is megosztja azt?
- Tartson velem, Alexander. Legalább addig is védve van az épület minden bajtól, melyet nemes személye magával vonz - mondtam színtelen hangon, mire ő csengőn felkacagott.
- Úgy gondolja? És mit tesz akkor, ha nem én vonzom a bajt, hanem a baj engem?
- Akkor a lehető legalkalmasabb személy közelében tartózkodik, uram. Jöjjön - intettem felé.
oOo
- Ki ez a férfi? - érdeklődött Alexander.
- Egy informátor. Hírkereskedő. Hívja, ahogy tetszik - vontam meg a vállam, ahogy újra bekopogtam. Továbbra sem jött semmi válasz.
- Szerény véleményem szerint jelenleg nem tartózkodik itthon - jegyezte meg.
- Azt majd meglátjuk - érintettem meg a kilincset. - De ha mégis itthon van, nem vállalom a kártérítést, az biztos - ráztam meg a fejem, majd a gyenge fém egy pillanat alatt vörösen izott fel, s azon nyomban el is olvadt.
- Szép trükk, kisasszony, szép trükk - ismerte el Alexander.
- Uram, nekem nem úgy tűnt, mintha ön híján lenne ilyesmi trükköknek - kötöttem bele, ahogy belöktem az ajtót, ám következő elmés feleletét már nem vártam meg, hanem beléptem, s körülnéztem az apró helyiségben.
Félig megégett, félig széttépett papírcafatok halma hevert szerte a padlón, felborongatott és összetört bútorok akadályozták a haladást. A falon lövések nyomai, a padlón egy magányos géppisztoly.
Bennem akadt a lélegzet.
- Istenek, Jake… - nyögtem fel, majd átsiettem a konyhába, ott is hasonló felfordulás várt, a szekrény ajtai félig leszakítva fityegtek, a tányérok és poharak szilánkjai recsegtek a talpam alatt. - Jake! - kiáltottam, hangom élesen koppant a falakon, majd azon nyomban elhalt.
A fürdő felé indultam, szemem sarkából még feltűnt, ahogy Alexander papírdarabokat gyűjtöget a mocskos padlószőnyegen heverő szemétkupacból, de már be is rontottam az ajtón, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit talál olyan érdekesnek.
A csempén odaszáradt vérfoltok díszelegtek torz mintában, a tükör pókhálószerű repedései ezerszer tükrözték vissza kétségbeesett arcomat. A vöröslő zuhanyfüggönyhöz léptem. Remegő kézzel érintettem meg a szélét, majd egyetlen mozdulattal rántottam félre, hogy aztán döbbenten álljak a látvány előtt.
- Jake…
A fekete férfi nyugodt pózban ült a kádban, víz helyett saját vére ölelte körbe, arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, a halottak tökéletes, kifejezéstelen ábrázatát viselte csupán. Remegő térdekkel hátráltam ki a fürdőből, nem is figyelve ideiglenes partneremet tántorogtam ki a lépcsőház folyosójára. Meg kellett kapaszkodnom a falban.
- Angela… - hallottam magam mögül a férfi továbbra is nyugodt hangját.
Nem válaszoltam, csupán némán bámultam az előttem lebegő semmit.
- Angela, ez talán érdekelné - nyújtott elém egy hevenyészett, cafatkákból álló papírlapot, melyet csak keze fogott össze.
Hangtalanul kezdtem olvasni a rajta álló szöveget… nekem címezte Jake, és Victorról írt. Minden hétköznap 19.23 és 19.28 között átvág ezen az utcán, hacsak nem jött közbe valamilyen rendhagyó dolga…
- Angela? - szólított meg Alexander, mire végre ráfókuszáltam az arcára.
- Tudja, ki tette ezt, uram? - suttogtam rekedten.
Szó nélkül bámult rám.
- A Hivatal. Tudom, hogy ők tették - ráztam meg a fejem, és szédelgő léptekkel indultam lefelé a lépcsőn. - Nem akarják, hogy találkozzam ezzel az emberrel.
- És kegyed akar vele találkozni?
- Én találkozni fogok vele, bármilyen áron. Nekem látnom kell őt… - szorítottam össze szemeimet, ha Jake meghalt azért, hogy én megtaláljam Victort, akkor meg kell keresnem!
- Ki lenne ez az úriember? - érdeklődött Alexander, ahogy kiléptünk az épületből.
- Victor Velásquez… ő a vőlegényem - közöltem szárazon.
oOo
Ő volt az!
Bármennyire is megváltozott, én megismertem, szívem dörömbölve kezdett lüktetni, ahogy lépteit figyeltem.
Pedig borzasztóan másnak tűnt: egykori daliás alakja valamennyire összeaszott, haját pedig röviden, zselézve hordta. Csak azok a nagy kék szemek maradtak ugyanolyanok, mint voltak. Annyira ő volt az, annyira ő, aki úgy hiányzott, aki a vőlegényem volt, és örök szerelmet esküdött nekem!
És annyira nem volt egyedül.
Mosolyogva vezetett egy fekete, egészen halvány zöld szemű lányt… Terryt.
Szám egészen kiszáradt, szememből azonban nem eredtek meg a várható könnyek, csak égett, izzón égett a fájdalomtól. Ellöktem magam az utcai lámpától, ahol eddig álltam, s megindultam felé, nyomomban Alexanderrel, végig a járda repedéseit figyelve. Csupán akkor néztem fel, mikor mellé értem, éreztem, hogy tekintetemben gyűlölet és kín lobog, mégis sikerült elkapni pillantását, s a magaméba mélyeszteni. Egészen addig bámultam, míg el nem mentem mellette, arcán meglepetés áradt szét, ám a lány erősebb szorítására ez el is illant, s ő újra vidáman ragyogott.
Így ígértél nekem örök szerelmet? Hogy ha eltűnök az életedből, éveken belül… éveken belül összejössz azzal, ki egykor az egyik legkedvesebb barátnőm volt?
Megálltam. Az utca láthatatlanná vált számomra, kezeim ökölbe szorultak, sötétség, mérhetetlen sötétség telepedett rám, ürességet éreztem, olyan ürességet, mely még soha nem kerített hatalmába.
- Angela? - szólított meg Alexander egyszer, kétszer, háromszor… nagyon sokszor.
Lehunytam a szememet. Szél támadt, borzasztó szél, kabátomba, hajamba tépett bele, s nem figyeltem az idő múlását, eltelhetett ugyanúgy fél perc, mint fél óra is, nem gondolkodtam, csak az ösztönök diktálták folyamatosan, hogy mi legyen a következő lépésem, pillanatról pillanatra fokozódott bennem a harag és a düh, a gyűlölet és a méreg.
Mikor felnéztem, már üres volt a környék. Megfordultam, s mélyen a férfi szemébe néztem. Lángolt a tekintetem, ám Alexander állta, tűrte, s nyugodtan pillantott vissza rám.
- Alexander… örülök, hogy találkoztunk - mondtam szívélyes hangon, majd magára hagytam az éjszakában, lépéseimet nem kísérte másik, egyedül voltam, oly egyedül, mint még soha ebben az életben.
oOo
Kabátomat elhagytam valahol egy kereszteződésnél, fekete alapon fehér, függőleges csíkos, ujjatlan-vállatlan felsőmben, sötétzöld, rövid szoknyámban vágtam át a városon, az emberek megbámultak, olcsó halandók, kit érdekelnek? Erős vagyok, hatalmam van, a szavaim megfellebezhetetlenek, senki nem állhat az utamba!
A visszafogott derű kifejezésével arcomon léptem be a Hivatal épületébe. Legnagyobb szerencsémre, a portán ezúttal is Ricky és Bonita állt, minden eddigi tervezgetésem kudarcba fulladt volna, ha Eclair és Lumiere posztolnak itt.
- Sziasztok! - köszöntem rájuk mosolyogva, közben azon merengtem, hogy vajon ők mennyire részesülnek majd bosszúmból. - Használhatnám megint a rendszert?
- Szia, Angie! - villantott felém egy mosolyt Ricky.
- Szia, persze - biccentett Bonita, aztán arca kissé megnyúlt. - Te jó ég, nem fagytál meg odakint?
- Egyáltalán nem - kacsintottam rá, aztán szélsebesen kezdtem ütni a billentyűzetet.
Szerencsére nem kellett újfent diszkrécióra kérnem őket, már anélkül is elfordultak a monitor felől, én pedig résnyire szűkült szemekkel léptem be a GOTT biztonsági hálózatába, s ugyanilyen nyugalommal iktattam ki a harmadik, a hetedik, a tizennegyedik, a tizenötödik, a huszonegyedik és a huszonkilencedik emeleten a felvevőrendszert.
Sietve kiléptem, s valami abszolút értelmetlen oldalt hoztam elő, aztán szomorú sóhajjal pillantottam az órámra.
- Sajnos, nincs több időm, vár rám némi meló - ráztam a fejem lemondóan, mire a lányok búsan bólogatva nyugtázták, hogy hát igen, nehéz az élet a Hivatalnál. Mindenesetre a lehető legkevésbé sem bánták, hogy végre elhúzok onnan, és igazság szerint nekem sem esett nehezemre végre elszabadulni a lépcső felé.
Tíz percem van. Addig a kamerák teljesen vakok lesznek hat emeleten, s még nem is fog gyanút fogni senki. Ha pedig mégis, akkor először a portán fog szétnézni. A huszonegyedik emelet nyitva áll előttem, s az adattár csak rám vár.
Felérkezvén nem sokat küszködtem a kóddal, szerencsére egy-két csellel ezt is megtudtam, sietve robbantam be az ajtón, majd megtámadtam az Árnyék Szakaszt hirdető szekrénykét. A régimódi fiókot kihúzva tucatnyi apró videódokumentumot találtam, lapnyi adattárolók régi és új ügynökökről egyaránt. Vajon miért nem jutott korábban eszembe, hogy ide jöjjek?
Végre rábukkantam saját nevemre, s nem is késlekedtem megnyitni a fájlomat.
Angela
Nem nő
Kor:19
Besorolás:S
Védelmező:Astaldo
Hajó:Nessa
Partner:Diavola (15)
Különleges képesség:Vihar
330. október 28-án Dextera és Sinistra (S-osztályú ÁSZ-ügynökök) a parancsnak megfelelően a Hivatal épületébe szállították született Lucia Cortez Olanót, 19 éves, a kolkiai Tolkien Tudományegyetem első éves csillagközi kommunikáció szak hallgatóját, a galaxisszerte körözött Victor Velásquez társnőjét.
Nevezett személy L. Cortez a Globális Kereskedelmi és Ellenőrzési Hivatal egyik kiszemeltje volt a már régóta hiányos ÁSZ-osztagnak, az egykori Alv-Dvergr (S-osztály) páros pótlására. Alv és Dvergr ügyéről nem teszünk említést, mint ahogy a feledés homályába kénytelen veszni Sententia és Validus ügynökök sorsa is.
L. Cortez 311. május 31-én született az aineiasi Kolkia városában, egyszerű polgárcsalád (apja aineiasi, anyja a Liquor bolygóról származik) gyermekeként. Iskoláit a kolkiai Washington Elemi Iskolában, majd az Orwell Gimnáziumban végezte, kitűnő tanulmányi eredménnyel. 3129-ben jegyezte el Velásquez, akkor még törvénytisztelő állampolgár. Két hónap után került sor első közös bevetésükre, melyet három hónapon belül kilenc másik követett, s fél év alatt közel harminc különböző törvényszegésre került sor.
L. Cortezra remek képességei miatt esett a választás, ám a GOTT ajánlatát elutasította, a Hivatal (és vele az Unió) pedig kénytelen volt keményebb eszközökhöz fordulni. Nevezett személy emlékeit habozás nélkül törölték, már első alkalommal felismerhetetlenségig új testet kapott, képességei az éppeni szükségnek megfelelően az erő és sebesség megnövelésén túl az energiája fegyverként való felhasználását is lehetővé tették.
Mint kirendelt megfigyelő, lakhelyéből minden múltjára emlékeztető részletet eltűntettem. Figyelmetlenségem okán már az első éjjel közel kerültem a leleplezéshez, az ágy alatt maradt történelem jegyzeteknek (itt meg kell említenem, hogy ezért a botlásért a kisasszony rendetlensége is épp olyan felelős itt, mint jómagam), majd egy hirtelen felbukkanó, s L. Cortez számára valamiért az emlékek között megmaradt macskának köszönhetően. A macskát egy kolkiai családnál helyeztem el, miután a bőröndömet kissé szűkösnek találta.
Két hét elteltével fejeztem be munkámat L. Cortez (azaz Angela) mellett.
Jelentés vége.
Kolkia, 330. november 11.
Armbrust felügyelő
(Globális Unió kirendelt megfigyelője)
- Rohadnál meg, Armbrust - suttogtam némán magam elé. Lucia Cortez Olano… hát ez lennék én. Az irat végeztével egy kép ugrott elém, mostani valómat ábrázolta: egészen világoskék haj, sárga szemek, kissé kifejezéstelen arc; majd ezt nyomban felváltotta egy számomra szinte idegen fotó. Szőke haj, zöld szemek… én voltam az.
Ideges mozdulattal kapcsoltam ki az adathordozót, s visszatettem a helyére. Tekintetem egy néven akadt meg: Diavola. Talán… talán őt is érdekelné a múltja? Kivettem az ő adatait is, és az olvasásba merültem.
oOo
Nyikorogva nyílt az ajtó. Az iroda teljesen üres volt, és a legmélyebb sötétség uralkodott odabent. Eclipse ezek szerint már hazahúzott. Arcomon elégedett mosoly terült szét. Uh, mekkora öröm lesz látni, ahogy a némber uradalma úgy omlik össze, akár egy kártyavár!
Felkattintottam a villanyt, szikrázó fényesség lett úrrá a helyiségen. Odasétáltam az asztalhoz, végighúztam rajta ujjaimat, majd levetődtem az igazgatói fotelba, s az ablak felé fordultam. Igazán remek innen a kilátás. Kolkia éjszakai fényei alig-alig érnek fel ide, mégis… csodálatos.
Sietve tollat kaptam fel, s az asztalon levő noteszre firkantottam pár szót, majd felálltam, s a túloldalra sétálva hívtam először Dexterát.
Pár pillanatot kellett csak várnom, míg arca megjelent a hologramon.
- Angela? Mit akarsz? - kérdezte kábán, meztelen felsőtesttel, csupán egy takaróval fedve.
- Szia, Dex! - mosolyogtam rá. - Vészhelyzet van, találkoznunk kellene…
- Ho-hogy nekünk? Találkoznunk kellene? - röhögött fel, majd elkomolyodott, mikor látta, hogy nem osztom lelkesedését. - Mikor? Hol?
- Az operaházban, a színpad mögött. Nyomokat találtam - mondtam komolyan, aggódó arckifejezéssel.
- Most azonnal?
- Igen - biccentettem, majd bontottam a vonalat, s azon nyomban új számot hívtam.
Jó tíz percet töltöttem még az irodában, s mikor végre ott hagyhattam, még egy pillantást vetettem az asztalon levő papírra, és a rajta szereplő mondatra: „Soha nem leszek angyala senki álnok istennek."
oOo
- Angela? - szólalt meg Dextera, megfordultam, és mosolyogva néztem rá.
- Szia, Dextera - mondtam, s arcom önkéntelenül megrándult.
Egész élénken élt bennem az az autós emberrablás.
- Na, mi van? Mit találtál? - érdeklődött éber arckifejezéssel.
Hátam mögött összekulcsoltam kezeimet, s elmélkedve emeltem fel a fejemet, ráérős léptekkel kerültem meg a srácot.
- Ezt nagyon bírom benned, Dextera…
- Miről beszélsz? - vonta össze zavartan a szemöldökét, de nem fordult utánam.
- Első a munka. Akár az éjszaka közepén is felkelthet az ember, és képes vagy egyből erre koncentrálni. Ez becsülendő - ismertem el.
- Mi a frászról beszélsz, Angela?
- Ne nevezz így! - rikoltottam rá, s még abban a pillanatban tarkójának szegeztem a pisztolyomat. Egyszerre megdermedt a teste. - Amint megmozdulsz, lövök. Ez egy Magnum 375-ös. Elviszi a fél koponyádat, még a nanorobotok sem mentenek meg a haláltól - suttogtam alig hallhatóan.
- Mi… mi a fenét művelsz, Angie? - kérdezte, s kissé értetlenül nevetett.
- Nem vagyok Angie - feleltem halkan, s erősebben fejének nyomtam a fegyver csövét. - És nem is leszek az már soha többé. Te szemétláda! - köptem.
- Ho… Ó. Az emlékeid - világosodott meg egyszeriben.
- Ó. Azok - értettem egyet, és az égnek emeltem a tekintetemet. - Tudod, kedves Dextera, volt nekem egyszer egy vőlegényem…
- Victor Velásquez - vágta rá egyből.
- Juj, de okos fiú vagy! - ismertem el, majd erősen tarkón vágtam a pisztollyal, hogy egyből elterült a padlón. Nem késlekedtem azon nyomban rászegezni a fegyvert, mondókámat ordítva folytattam. - És ennek ellenére semmi ellenvetésed nem volt az ellen, hogy tönkre tedd egy másik emberi lény életét! Rohadék! - rúgtam bele egyet, arrébb gurult, majd lassú mozdulatokkal feltápászkodott, nem is próbált ellenállni. - Mindent tönkretettetek!
- És most mit tervezel? - egyenesedett fel végre. - Bosszút? Megölsz mindenkit?
- Ahogy mondod - sziszegtem. - Pusztuljon a GOTT! Pusztuljon mindenki, aki valaha ártott nekem!
- Önző ribanc - hagyta rám, mire ellőttem a térdkalácsát. Felnyögött, lába megbicsaklott, de csak állva maradt, homloka egészen izzadni látszott.
- Ez állítólag nagyon tud fájni - merengtem el félhangosan. - Szerinted?
- Dögölj meg - suttogta.
- Nem ez a helyes válasz - csóváltam meg a fejemet. - Nos, Dextera, veled kezdem. Ezt veheted egész nagy megtiszteltetésnek is. Csak azért nem Eclair az első, mert őt sajnos még magamnál is erősebbnek tartom, és még nem találtam ki, mit kezdjek vele. De nyugalom, ezen az éjszakán még rá is sor kerül.
- Mondtam a főnöknek, hogy rossz választás vagy… - sziszegte.
- És milyen igazad volt! - álltam elé, a Magnum csövével felemeltem az állát. - Kár, hogy nem hallgattak rád, ugye, te is sajnálod már?
- Amint új testet kapok, az lesz az első, hogy megöllek, érted? - kérdezte.
- Megértettem - léptem hátra, majd két lövést adtam le a bordái közé.
Teste koppanva hullott a padlóra, s egyre növekvő vértócsa vette körbe. Viszlát, Dex.
oOo
- Mi… mit tettél? - hördült fel egyszeriben Tweedledee, mellette Tweedledum sem látszott már egészen úgy, mintha tökéletesen jól érezné magát.
Elmosolyodtam, és felálltam az asztaltól.
- Ez egy egészen gyorsan ölő méreg. Azt hiszem, két hónappal ezelőtt szerezhettem be, akkor úgy tűnt, feleslegesen - sóhajtottam elmerengve.
Tweedledum köhögve borult az asztalra.
- Tudtátok, hogy a kávé tökéletesen elfedi a mérgek ízét? Egyszerűen fenséges, nem? - hajoltam egész közel Dee-hez, s rámosolyogtam. - Ezt egy könyvben olvastam, még amikor éltem. Sajnos, nem emlékszem a címére, de ha végre eszembe jut, majd megint átfutom az emléketekre, oké?
- Miért? - suttogta szinte hangtalanul Tweedledee, szemében a harag dübörgött.
- Ó, hogy miért? - kacagtam fel tébolyult hangon. - Ez a kérdés mozgatta előrébb az emberiséget évszázadokon, évezredeken keresztül. Ám engem már ez abszolút nem érdekel. Titeket se érdekeljen, nektek már úgy is mindegy, majd egy új testben ráértek ezen merengeni - vontam meg a vállam.
- És… és mi lesz a hálával? - hörögte Tweedledum.
- Hála? - vontam fel a szemöldököm. - Igen, hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy nem értetek oda korábban, hogy kimentsetek a vízből. Bár… a ti helyzeteteket látva, talán jobb lett volna, ha egyáltalán nem értek oda, nem?
- Hogy tehetsz ilyet? - nézett rám fájdalmasan Dee. Az előbb még oly dühös szemei most könnyekkel voltak teli.
Egy pillanatra magam is elgyengültem, de aztán megráztam a fejemet.
- Majd nézd át az aktámat egyszer, sok év múlva - mondtam halkan, a semmibe bámulva. - Ne haragudjatok, nagy örömömre szolgált, hogy végre egyszer nálatok is járhattam, de rövid az éj, nekem meg még sok dolgom van - kacsintottam rájuk, Tweedledum lefordult székéről, s görcs feszítette meg testét. - Nagyon sajnálom, hogy rátok is ez a sors várt. Voltaképp… nem tettetek ellenem semmi rosszat, de… de hát nem szeretném, ha egyből kinyírnának, mihelyst végeztem a bűnösökkel.
- Angela… - nyögte Tweedledee. Megráztam a fejem.
- Szólíts csak Luciának, kedves Dee. Csak egyszerűen Luciának.
Még utoljára rájuk pillantottam, aztán magukra hagytam őket hatalmas házukban, a méregre bízva, hogy mennyi idejük van még.
oOo
- Helló, fiúk! - vigyorogtam rá őszintén Un-oura, ahogy kinyitotta nekem az ajtót. Kissé koszos kezeimet magam mögé rejtettem.
- Csáó, Angie! Mi szél hozott? Ja, hogy gyalog jöttél? - röhögött egyből saját poénján, én csak egy visszafogott mosollyal jutalmaztam, majd invitálására beléptem a tágas előtérbe.
- Nahát, soha nem gondoltam volna, hogy nektek ilyen elegáns kérótok van - bólogattam elismerően.
- Elegáns? Jó, hogy el nem csöppen! - húzta el a száját. A-ou lépett a hallba. - Talán nem néznéd ki belőle, de ilyen… hm, hogy is hívják? - merengett el társát vizsgálgatva, majd csettintett egyet. - Ez az! Kifinomult! Gondolnád, hogy ennyire kifinomult ízlése van? Nem néznéd ki belőle, ugye?
- Miután befejezted az élcelődést, esetleg megkínálhatnád a vendéget egy kávéval - feddte meg a másik. Elvigyorodtam a mondat hallatán, agyamra vörös köd telepedett.
- Kávé? Köszönöm, nem kérek kávét.
- Akkor esetleg valami mást? - ajánlotta fel gúnyosan Un-ou.
- Igen, egy könyvtárat - nevettem fel, majd A-oura néztem. - Úgy hallottam, hogy terrai könyvekből egész szép gyűjteményed van, esetleg vethetnék rájuk egy pillantást?
A-ou arcán egyszeriben mosoly jelent meg, esküdni mernék, hogy a csikorgást is hallani véltem, mintha igazán ráférne már egy alapos olajozás.
- Hát persze. Bár meg kell vallanom, érdekes időpontot választottál a nézelődésre…
Még be sem fejezte, már fordult is, s én széles hátát bámulva vonultam utána.
- Tudod, kicsit sűrű éjszakám volt - ismertem be vállvonogatva.
- Látszik rajtad. Már ha meg nem sértelek vele - visszakozott röhögve Un-ou.
- Egyáltalán nem - kacsintottam rá.
Nem gondoltam valaha, hogy valaha is a srácok ellen fogok indulni. Az egyetlen olyan páros a Szakaszban, akivel talán barátságot is ápoltam. Nem lesz nagy veszteség.
Rajtuk kívül már csak Eclairék vannak soron. Viola és Cesario, úgy gondolom, nem sok vizet zavarnak. Viszont azzal a G-osztályú csapattal bizonyára meg fog gyűlni a bajom. És Sinistra? Ő… tőle abszolút nem tartok. Egyedül van, és gyenge, ő gyenge. Ellenem tehetetlen.
Még elámulni sem volt időm a hatalmas gyűjteményen, mely szinte uszodányi helyet foglalt, máris megakadt a szemem egy könyvgerincen. Éjfél - szerepelt rajta fekete alapon vörös betűkkel, gondolkodás nélkül emeltem le, s lapoztam bele.
Arcomon bágyadt mosoly terült szét, ahogy szemem megakadt egy mondaton:
Az idő nem számít, az idő nem létezik.
Ezt a könyvet olvastam akkor is, mikor Victorra vártam azon a decemberi estén Caprice-nál.
- Csodálatos - ismertem el, majd visszacsúsztattam a könyvet. - Köszönöm szépen - hajoltam meg enyhén. - Nem is zavarnék tovább.
- Ennyi? - döbbent meg Un-ou, majd elröhögte magát. - Te sem vagy már pofátlan, ezért felkelteni az embert az éjszaka közepén!
Egyszerű vállvonás volt a válaszom, a srácok az ajtóig kísértek.
- További szép estét kívánok! - mosolyogtam rájuk, majd hátat fordítottam, s elindultam az utca túloldala felé.
Amint bezáródott mögöttem az ajtót, megnyomtam az apró gombot, mely a kezemben lapult. Még egy pillanatra mintha Un-ou hangját hallottam volna:
- Te! Hallod ezt a csipogást?
Aztán azon nyomban hasra vetettem magam, gigantikus robbanás rázta meg a kerületet, mindenféle deszka, tégla, vasdarab ütődött nekem, kicsit talán távolabb is sétálhattam volna a céltól.
Mikor végre kiástam magam a romok alól, s porosan, sebesen feltápászkodtam, elégedetten állapítottam meg, hogy a ház alapjai sem maradtak meg. Sajnálom azt a csodálatos könyvtárat, de hát a C64 már csak ilyen.
oOo
Némán álltam a parton, csak egy fekete ruha volt rajtam, szakadt gönceim helyett. Eclairre vártam. Lumiere nem érdekelt. Soha nem érdekelt.
A szél ujjai kezdtek játszani ruhámmal, s végigsimították a bőrömet. A szikláról lenéztem a vadul tomboló óceánra, hullámai olykor fel-felcsaptak egész odáig, ahol én álltam. Aztán a szél egyre vadabb lett, mígnem egész határozottan ragadta meg vállamat, s megrázott.
- Nem érdekelsz, Diavola - ébredtem rá társam jelenlétére.
Egyszeriben láthatóvá vált, arcát könnyek áztatták, haja tépett volt, külseje zilált.
- Azt ígérted, soha nem hagysz el! - fakadt ki zokogva.
Megráztam a fejem. Eszembe jutott, hogy az ő adatai közt mik szerepeltek.
Elisabeth Wayne élete egész idilli volt egykor. Korelőnnyel vették fel középiskolába, egész egyszerűen azért, mert zseni volt, még ha ez most nem is látszik. És mintha ez nem lenne elég, hozta a nagyok között is a formáját, tizenöt évesen már érettségire készülhetett, ám ekkor egy űrbalesetben elvesztette egész családját, s a lehető leginkább magára maradt. Megértettem végre, hogy neki áldás volt a felejtés, a GOTT pedig olybá számít, akár egy nagy család. Én nem fogom ezeket az illúziókat tönkretenni.
- Hagyj - utasítottam halkan.
- Nem… nem tehetem - suttogta, s maga mögé nézett. Én is a sötétet kezdtem el kutatni, mígnem Sinistra derengő alakját véltem felfedezni. Elvigyorodtam.
- Szervusz, Sinistra - biccentettem oldalra a fejemet.
- Megölted Dexterát - jelentette ki.
- Így történt - mosolyodtam el.
Arcán fájdalom érzése suhant át, majd vonásai azon nyomban megkeményedtek.
- Én nem állhatok ki ellened - lépett el tőlem Diavola. - Viszont ő igen. És végezni fog veled.
- Tévedsz, Diavola. A szerelmed ma este meghal.
Sinistra csak egy pillanatra zavarodott össze a megnevezés hallatán, de ez most valóban nem az az időpont volt, mikor ezt tisztázni kell.
- Kezdjük el, Angela - mondta szilárdan.
- Lucia, Sinistra, ezt te tudod a legjobban - érintettem meg az orromat, majd felkuncogtam. - Milyen vicces volt, ahogy ott nyüszítettél előttem! Micsoda balfékek voltatok!
- Hallgass! - morrant rám. - Kezdjük el!
- Kívánságod szerint - tártam szét kezeimet, ő pedig már a következő pillanatban nekem esett, öklei sebesen jártak, tucatnyit sújtott le másodperceken belül, könnyedén védtem támadását. Felszökkentem a levegőbe, s pofán rúgtam, nem bizonytalanodott el, megragadta lábam, s messzire hajított.
Talpra érkeztem, a lendülettől még két lábon csúsztam, még meg sem álltam, mikor sikerült újra elrugaszkodnom, Sinistra gyomrába térdeltem, összerándult, majd pofon vágott, egyszer, kétszer, háromszor, csak ezután volt időm visszavágni. Gallérjánál megragadva fejeltem meg orrát, pont ugyanúgy hallottam a reccsenést, ahogy annak idején.
Egy pillanatra megtántorodott, sorozatosan záporoztak felé ütéseim, védekezni sem volt ideje, a homokba hullott, egy átcsapó hullám pedig mindkettőnket eláztatott. Belekapaszkodtam hajába, s felrántottam, fogait összeszorítva állta meg, hogy felüvöltsön.
- Nézz szembe a végzeteddel - rikoltottam őrült hangon, s tenyeremet szemei elé tartottam, fényes pontba gyűlt össze az energiám.
- Nee! - sikoltotta egyszeriben Diavola, ám nem ez állított meg.
Egy energialabda sodort el hirtelenjében, messze a vízben landoltam.
Dühödten tápászkodtam fel, s vetettem fel fejem.
- Szia, Angie! - segítette fel Sinistrát Eclair.
Idegesen fújtattam, majd méltóságteljesen álltam fel. Egy pillanatra… egy pillanatra óriási köd borult rám, majd ragyogó arany lángok csaptak fel körülöttem, hajam lobogott, éreztem az erőt, a hatalmat, újra istenné válhattam.
- Mit csinálsz? - sikoltotta Diavola, immár teljes kétségbeesésben.
- Az ereje… most teljesedett ki - válaszolta meg a kérdését Eclair kissé elképedve.
- És… az mit jelent? - kérdezte társam.
Magam elé emeltem kezeimet. Arany fény ragyogta őket körbe, az energia pedig vibrált, olykor szikrázott ujjaim között.
Felnéztem a többiekre. Húsz méterre voltam tőlük, mégis tökéletesen hallottam minden szavukat. Érzékeim kiélesedtek, reflexeimet tökéletesnek éreztem… féltem magamtól, de félelmemet túlszárnyalta a téboly, a bosszú, a gyilkolás szenvedélye.
- Azt, hogy nekünk befellegzett - suttogta Sinistra.
- Ahogy mondod! - üvöltöttem, a víz kavarogni kezdett körülöttem, a hullámok elkerültek, az óceán hatalma félve hunyászkodott meg előttem.
A magasba emelkedtem, s kezem egyetlen legyintésével messze taszítottam a három ügynököt. A lányok sikoltva tiltakoztak, Sinistra némán zuhant be néhány parti bokor közé. Ami engem illet: őrült hangon kacagtam fel.
- Angela! Elég! - hasított keresztül egy hang a légen, s egy pillanat alatt védelmezők vettek körbe.
- Ó! Itt a Zephyrus, itt van Dodo, Titano, Dörgő, Ganador… csoda, hogy Astaldót nem sikerült idecsábítanod, Lumiere! - az utolsó szót teljes részegséggel ordítottam. A lány Mennydörgő vállán pihent, s onnan irányította a robotokat.
- Az őrrobototok még hű hozzád - ismerte be csendesen.
- Ez a szerencséje - fröcsögtem, nyelvemet végigjárattam a fogaimon, majd még magasabbra emelkedtem, jobb karomat erősen meglendítettem, mire három droid hullott a mélybe.
Felnevettem, felszabadultan, teli torokból.
- Dörgő, Zephyrus! - sikoltotta Lumiere, mire lézernyalábok indultak meg felém. Egy láthatatlan erő kelt előttem életre, minden baj nélkül fogta fel a támadást.
Bal kezemet feltartottam, három ujjamat nyújtottam ki, mire a védelmezők megdermedtek.
- Sajnálom, már végképp… - suttogta valaki, folyamatos szipogások közepette.
Kezemet ökölbe zártam, Zephyrus és Dörgő egy pillanatra megremegtek, majd Lumiere-rel együtt zuhanni kezdtek.
- Lumiere! - sikoltotta Eclair.
- … nem tehetek mást… - folytatta az előbbi kétségbeesett hang, majd egyszeriben lövés dörrent.
Odakaptam a fejem, még mindig mosolyogtam. Akkor is, amikor a golyó áthatolt a védőpajzson, akkor is, mikor a bordáim szilánkjain át belém mélyedt. Mosolyogtam, mikor tehetetlenül zuhantam a mélybe, és akkor is, mikor Sinistra kezei húztak ki a vízből. Mosolyogtam, mikor felettem Eclair szólalt meg:
- Vigyük. Eclipse már vár ránk.
- Mi lesz vele? - kérdezte Diavola.
- Talán kitörlik az emlékeit… talán megváltoztatják azokat. Nem tudom - vonta meg a vállát Lumiere. Sinistra megrázta a fejét.
- Még ma este eldől a sorsa. Alexander majd dönt felőle.