Ach, mein GOTT!

by Fyra Thilwen

Trilógia egy régi élet kereséséről, majd egy mindent elsöprő bukásról. Kiemelt párosítás nincs.

3. III rész: KínAlkony

III. rész

Kín/Alkony

Szúró fájdalom nyilallt a jobb könyökhajlatomba, sikoltva rándultam össze. Nem tudtam reflexesen a karomhoz kapni, valami akadályozott benne. Éles kínt éreztem a halántékomban, csakúgy, mint testem egyéb pontjain. Kinyitottam a szememet, de fény vakított el, csak fehérséget láttam mindenhol, melybe az egész fejem belesajdult.

Kábán pislogtam mégis, mígnem egy árny került látóterembe, szája előtt fehér maszk, haját apró sapka fedi el. Kezein vékony gumikesztyű feszült, ujjai véresnek tűntek.

- Hatott a szer, lassan magához tér - jelentette tompa hangon, majd két ujjával szétfeszítette szemhéjaimat, apró lámpával világított szemembe, nyűgölődve fordítottam oldalra a fejem.

- Helyes - felelte egy nyugodt, mély férfihang. - Képes lesz beszélni?

- Bármire képes lesz - mondta vészjóslóan az orvosszerű fickó.

Megpróbáltam kinyitni a számat, de zsibbadt ajkaim ellenálltak kívánságomnak, így csak bágyadtan hallgattam tovább a beszélgetést.

- De a képességeit csak nem használhatja - mondta talán kissé kérdő hangsúllyal a másik.

- Az energiája nem fog manifesztálódni, de talán az erejének egy részét már képes lesz irányítani.

- A kapcsok… kibírják?

- Ezek bármit. Titánium- és acélötvözetből…

- Nem érdekel a kérkedése, azt mondja meg, hogy maga szerint egy D32-E-nek megfelelő erővel szemben állnák-e a strapát! - csattant fel a férfi.

- Valószínűleg igen. Ilyen tesztelésnek nem vetették alá a…

- Hát most akkor majd erre is sor kerül - hangzott lemondóan. - Kérem, hagyjon magunkra.

- Biztos benne, u…

- A Globális Unió ügynöke vagyok, csak ne kifogásolja a döntéseimet, értette?

- Mint a GOTT vezető főorvosa, igenis közölni fogom fenntartásaimat, uram. A kisasszony veszélyes. Annyi narkotikum hatása alatt van, amennyi egy átlagembernél egy egyhetes műtétre elég lenne, ám még mindig nem mutatja a tökéletes zsibbadtságot…

- Ő nem egy átlagember.

- Ne oktasson ki, az összes ÁSZ-t én kezelem, tudom, mit csinálok.

- Biztos benne?

- Kizavarjam a kórtermemből!

- Elnézést, uram, kissé elragadtattam magam. Megkérhetném újfent, hogy hagyjon magunkra? Higgye el, értem a dolgomat…

Ruha suhogása hallatszott, majd fotocellás ajtó nyílt.

- Idióta aktakukac - zsörtölődött a távozó orvos.

Némán hallgattam végig a párbeszédet, de most már igazán kedvemre való lett volna megszólalni. Hol vagyok? Miért? És egyáltalán mikor?

Egy pillanat műve volt, hogy minden az eszembe jusson. Jake halála, Victor és Terry, majd fékevesztett tombolásom, Dextera, Tweedle-ék, Un-ou és A-ou… és Eclair?

… Diavola.

Lelőtt engem. Képes volt megtenni? Hát persze, hogy képes volt. Mindenki az ellenségem. Egyedül magamban bízhatok! Az egész univerzum legförtelmesebb helyén csak és kizárólag én vagyok tisztában azzal, ki vagyok és honnan jöttem? Mert amennyiben igen, kész vagyok a legvégsőkig kiállni az igazamért, és senki kedvéért meg nem hátrálok!

Nem foglak itt hagyni…

Nem számít. Nem számítanak az ígéretek! Vesszen mindenki, aki az utamba áll!

Ezen felbuzdulva pattantam volna fel, ha nem rögzít számtalan béklyó az ágyhoz. Megráztam magam, karjaimat megfeszítettem - a fém nem engedett, erős volt, az én hatalmam pedig valamerre elszállt.

Nem tudom, meddig vergődhettem, ám egyszeriben mozgolódás hangja zsibongott fel, s az eddig oly kegyesen elvakító lámpa fénye végre már nem a szemeimet célozta.

- Oldozz el! Eressz el, különben… - üvöltöttem fel első lendülettel, azonban egy arc jelent meg közvetlenül az enyém előtt, és ez kellő mértékben elhalkított. - Alexander… - ismertem fel, s képes voltam egy pillanatra elernyedni.

- Nem fogom eloldozni - közölte hűvösen.

Fogaimat összeszorítottam, ujjaim megfeszültek. Valami nagyon nem tetszik itt nekem.

- Ki maga? - suttogtam, s közben résnyire szűkült szemekkel mértem végig a férfit.

- A Globális Unió ügynöke vagyok - ismerte el készségesen.

- Maga… maga… - az első szót még morogtam, a következő már vadállati üvöltéssel tört elő belőlem. - Maga is egy azok közül, akik elárultak! Vesszen velük! - ordítottam, és testem újra felhevült, de bilincsem továbbra sem engedett.

- Higgye el, jobban jár, ha lecsillapodik - jegyezte meg halkan, tekintetét unottan szegezte a padlóra.

- Elvesztek mindannyian, a GOTT hatalma mit sem ér az ÁSZ-ok nélkül! - rikoltottam örömmel telve, röhögve azon, mennyire felesleges már az én fogvatartásom, amit terveztem, véghez vittem!

Alexander pillantása rám siklott, és olyan üresség tükröződött szemeiben, hogy egészen elfonnyadtam egy pillanatra, esztelen vergődésem alább hagyott, sőt teljesen megszűnt.

- Minden ÁSZ-ügynök ép és egészséges - mondta hűvösen.

- Mi? - ejtettem ki önkéntelenül az első szót, ami eszembe jutott.

A fejem abszolút kitisztult, egy kósza gondolat sem zaklatott.

- Lumiere ügynök időben érkezett a testvérekhez, Un-ou és A-ou ügynökök pedig sikeresen elmenekültek a robbanás elől. Dextera ügynök esete már kicsit hosszadalmasabb, ő jelenleg most egy biokapszulában tengeti napjait, de megmarad. Lássa be, bosszúhadjárata sikertelen volt.

Zihálva vettem a levegőt, majd testem újra megfeszült, gerincem szinte teljesen elemelkedett az ágytól, s lehetetlen pózokba kényszerített.

- Ez nem igaz! Dextera az orrom előtt döglött meg, Tweedle-ék már a halálukon voltak! És magát is meg fogom ölni, mihelyst kiszabadulok innen! - rikoltottam a képébe, torkom egészen kiszáradt, fejem lüktetett a fájdalomtól, miért nem tudok már kitörni innen és végigtombolni mindenen, ami él és az utamban áll?

- A tények nyilvánvalóak - vonta meg a vállát Alexander. - Az ön „gyilkosságsorozata" elnagyolt és elsietett volt. Nem volt elég ideje arra, hogy megbizonyosodjon arról, valóban bekövetkezett-e az ön által oly nagyon óhajtott vég.

A vergődést abbahagytam egy pillanatra a tekergés kedvéért. Tébolyult vigyorral bámultam a férfi arcába.

- És most mit akar tőlem? Talán halálra kínoz? Azt hiszi, érdekel? - kérdeztem őszintén, majd felvihogtam, hangom egészen betöltötte a kórtermet.

Alexander egy pillanatig hallgatott, eltelt egy kis idő, míg rám emelte a tekintetét.

- Megérte mindez egy férfi miatt?

- Ez nem Victorról szólt - szólaltam meg halkan, nyugodtan. - Ennek csak hozzám van köze.

Percekre összekapcsolódott a tekintetünk, s a vékony, izzó kapocs csak akkor szűnt meg, mikor a férfi felállt, fekete felöltője szinte lebegett a mozdulat nyomán. Féloldalasan fordult vissza felém.

- Önből tökéletes ÁSZ-ügynök lesz, Angela - mondta, a hirtelen témaváltás megzavart egy pillanatra, de ez is csak arra volt elég, hogy dühömet fokozza.

- Soha nem leszek angyala senki álnok istennek - köptem felé.

- Ó, dehogynem - mosolyodott el, majd felém sem nézve lendítette meg a kezét, csak tompa villanást érzékeltem, majd szúró fájdalmat a könyökhajlatomban, még homályosan láttam, ahogy a fecskendőből véráramomba tolul a zöldes anyag, majd egészen eszméletemet vesztettem.

oOo

Nem tudhattam, mennyi ideig voltam eszméletlen. Annyi bizonyos, hogy újra rá kellett jönnöm, hol vagyok, újra rá kellett jönnöm, ki vagyok, újra rá kellett jönnöm, miért vagyok itt, újra rá kellett jönnöm, hogy nem tudok kiszabadulni… és újra rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül.

Na meg persze a kín új formájával is megismerkedhettem a fejemet hasogató gyötrelem jóvoltából.

- Nos, hogy aludt? - kérdezte Alexander kedélyesen.

Nem feleltem, egyszerűen azért, mert nem bírtam megmozdítani az ajkaimat. Mit adhattak be nekem?

- Nem óhajt válaszolni? - mosolygott rám a férfi.

Nyilvánvalóan élvezte szenvedésem látványát.

- A halántékom - böktem ki végül, mert a fájdalom egész testemre kiterjedő kínt szított bennem.

- Ó, igen, ezen a problémáján sajnos nem segíthetek. Ezek a hosszú pálcák, melyek a halántékán keresztül hatolnak be egyes agyi központokba, blokkolják a szervezete energiatermelését. Úgy hallottam, nagyon fájdalmas tud lenni… de igyekezzen felülkerekedni ezen a problémán, sürgetőbb dolgaink vannak!

Mennyire igaza volt!

Mint egy izzó penge, vagy épp egy jéghideg tű, folyamatosan lüktet és lüktet…

- Hajlandó rá, hogy minden érzékével rám figyeljen?

Szemeimmel igent jeleztem. Mosolyogva bólintott, majd az ágy túloldalára mutatott.

- Látja azt a számlálót? Nullától százig vannak rajta számok. Szemléltetésképpen lássuk, a húsz mit takarhat…

Nem tetszett a hangsúlya. Az pedig már még kevésbé, mikor egy keze ügyébe eső kapcsolót valameddig feltekert. Egy pillanat alatt kivert a veríték, fogaim összekoccantak, körmeim önkénytelenül az ágy szövetébe vágtak. Majd egy kattanás - és a kínnak vége.

Lihegve nyugtáztam a tesztet.

- Nos, ennyi talán elég volt kísérletnek. Kezdjük az első kérdéssel - mosolygott rám. - Hogy hívják?

- Lucia Cortez Olanónak - feleltem halkan, mire a számláló harmincig ugrott.

Felnyögtem, ahogy az előzőnél erősebb intenzitással borult rám a gyötrelem, egy pillanaton belül már vége is lett.

- Helytelen - csóválta a fejét Alexander. - Mi a neve?

- Lucia Cortez…

Harmincöt. Végigbizsergett rajtam az áram, ujjaim görcsbe rándultak, fogaim csikorogtak.

- Nem. Mi a neve?

- Lucia Cortez Olano - ismételtem határozottan. - És most senora Lucia Velásquez lennék, ha a GOTT nem…

Negyvenig rúgott a jelzőpöcök. Fülemben zúgás kezdődött, fogaim csikorogva nyomultak egymásnak, ujjaim lehetetlen görcsbe feszültek. Testem minden pontján szúrást éreztem.

- Nem ez a neve. Hallani akarom a nevét.

- A nevem - ziháltam -, a nevem Lucia…

Negyvenöt. Hangom elhalt, kétségbeesett zihálásba fulladt, tarkóm mintha ki akart volna szakadni a helyéről. A számláló újra nullára esett.

- … Cortez Olano, és mára már… - ordítottam, de újra elakadt a hangom, mihelyst ötvenig száguldottunk, szemem égett, testem szinte szikrázott, arcomon, mindenütt verejték gyöngyözött, Alexander pedig mindezt sztoikus nyugalommal tűrte.

- … Lucia vagyok. Csak… csak egyszerűen Lucia - pihegtem, s éreztem, hogy szemem könnyezni kezd, így még erősebb fájdalomhullám terjedt rajtam végig, ahogy hatvanig ugrott a számláló.

- Alexander… Alexander… - fakadtam ki zokogva. - Miért teszi ezt velem?

- Amíg nem mondja meg a nevét, maga nem létezik - tájékoztatott, s most nem kapcsolt egyből feszültségre.

- Mit akar hallani? - szipogtam. - Nem vagyok Angela. Én nem leszek Angela… nem leszek a GOTT prédája! Nem!

- Helytelen - mondta lemondóan, egyszeriben hetvenötig szökkent fel a pöcök.

Nem bírtam tovább, kénytelen voltam felordítani, gerincem fájdalmas ívbe rándult, de még mindig láttam, mindig éreztem… lelkem mélyén már azt a pillanatot vártam, hogy akkora kín borítson el, hogy ne érezzek semmit.

- Mi a neve?

- Senorita Cortez Olano - ismételtem töretlenül.

- Miért? Miért kell ez a pórias, egyszerű élet? - rázta meg a fejét.

- A nevem Lucia Cortez Olano… születtem 311. május…

Kilencvenötig szökkent a számláló, sötétség borult rám, talán ordítottam is, nem tudom… a következő pillanatban már félhomály uralkodott a teremben, és a nyakamon nem volt rögzíték. Tompának éreztem magam, minden porcikám nedves volt és hideg, zihálva lélegeztem.

Nem gondolkodtam. Minek is? Nem tudtam, mi történik körülöttem, csak ruha surrogása mutatta, hogy nem vagyok egyedül.

- Angela… miért nem akar segíteni magán? - kérdezte bársonyos hangon Alexander.

- Nem vagyok Angela - lihegtem, hangom erősen visszhangzott a fénytelen szobában.

- Még mindig nem érti? Addig nem szabadul innen, míg el nem ismeri, hogy ön az, aki.

- Akkor itt fogok pusztulni - suttogtam tágra nyílt szemekkel, a szavak lágyan, megformálatlanul estek ki ajkaimon, nyelvem nehezen forgott. Milyen furcsa beszélni, miért kell az élet tökéletességét szavakkal elrondítani?

- Angela, figyel rám?

Tekintetem zavartan rebbent Alexanderre, nem tudtam teljesen ráfókuszálni, akármennyire is őt akartam látni, üveges pillantásom keresztülhatolt rajta, és csak a falat láttam.

- Angela, figyeljen rám! - hangzott az előbbi kérdést immár parancsként.

- Nem tudok… - ismertem be csendes, vékony hangon.

Alexander az ágyam mellé térdelt, és megfogta a kezemet.

- Segítenem kell magán. Az Uniónak és a Hivatalnak szüksége van minden ügynökére.

- Tehát nem szeret? - néztem rá értetlenül és bambán. Foltok, foltok, mindenütt foltok voltak, a mondataimban, az emlékeim között, a látásom és hallásom is rojtos volt. A fejem olyannyira tiszta volt, hogy egy értelmes gondolat megformálása is képtelenségnek tűnt.

Alexander elmosolyodott.

- Persze, hogy szeretem, Angela. És a GOTT is szereti, akárcsak az Unió. Szeretet öleli körbe.

Ajkam megremegett, és sírva fakadtam.

- Hazudik… - szipogtam, mire megszorította a kezem.

Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, de a mosoly miatt ez mégsem tűnt fel annyira.

- Kicsit talán túllőttem a célon a kilencvenöttel - mondta inkább magának, mint nekem.

Nem mintha nem lett volna teljesen mindegy; semmit nem fogtam fel belőle.

- Nem akarok angyal lenni - suttogtam a semmibe bámulva, gyermekien éneklő hangon. - Az angyalok csak jót tehetnek, és soha nem hibázhatnak. Az angyalok szárnyát túl nagy felelősség húzza, és előbb-utóbb lezuhannak… és akkor bukott angyalok lesznek - zártam le ártatlan szónoklatomat.

Alexander ajkai enyhén szétnyíltak, szemei elkerekedtek. Egy pillanatig tartott csupán az egész, majd szertefoszlott, akár egy futó látomás.

- Túl sok volt a kilencvenöt - szögezte le még egyszer, majd felállt. - Szeretnél aludni?

- Aludhatok örökké? - kérdeztem felcsillanó tekintettel.

- Álom lesz az egész életed, tehát akár így is felfoghatjuk - kacsintott rám, és egy ampullányi halvány pirosas narkotikum sietve távozott a bőröm alá. A homályosodó látteremen keresztül még észrevettem azt a megfáradt sóhajt, ami Alexander ajkait hagyta el.

oOo

Nyugodtan, álomtalanul aludtam. Frissen és kipihenten ébredtem, s még az sem tűnt fel, hogy béklyóim, a titánötvözetes kapcsok - melyek eddig oly becsületesen és kötelességtudóan tartottak fekve -, hiányoznak.

Egy mozdulattal ültem fel, fejem egy kissé kavargott, de pillanatok alatt rendbe jöttem. Oldalra pislantottam, s mosolyogva nyugtáztam Alexander jelenlétét.

- Áram vagy narkó? - kérdeztem tőle derűsen, mire csak lassan megcsóválta a fejét.

- Egyik sem. De higgye el, mindkettőnél szemléletesebb lesz - biztosított. - Bár ha most elfogadja a helyzetet, akkor ettől eltekinthetünk, s kis pihenés után visszatérhet a valódi életéhez.

- Melyiket is kell ez alatt érteni?

- Természetesen a hivatali munkáját.

- Akkor jöjjön az újabb kúra - tártam szét a kezem, mire Alexander felemelkedett székéből, s egy fehér köpenyt nyomott a kezembe. Közönyös arccal vártam utasítását, hogy mit kezdjek vele.

- Vegye fel, és kövessen - mondta, majd a legteljesebb nyugalommal hátat fordított.

Csábított a kínálkozó lehetőség, hogy egyetlen mozdulattal végezzek vele, és elhagyjam ezt az egész átkozott épületet… és talán a bolygót is.

- Eszébe ne jusson, hogy megtámad - állt meg egy pillanatra, és csak éppen hogy pislogott hátra.

- Miért is? - vetettem fel halkan, s közben magamra öltöttem a fehér orvosi köpenyt, hajamat kihúztam a szövet alól, s ujjaimat párszor végigfuttattam tincseimen.

- Mert talán még belehalna - felelte kurtán, aztán kilépett a helyiségből.

Lassú léptekkel haladtam utána, kihalt folyosókon vezetett az utunk, lépteink üresen kongtak, szárazabbnál szárazabb ajtókat és szellőzőket hagytunk el egymás után.

- Igazán úgy gondolja, hogy érdekel még engem a halál és élet kérdése?

- Sajnos, az életösztön ellen nem sokat lehet tenni - jegyezte meg közömbösen a férfi.

- Maga is ÁSZ?

Kérdésem olyan váratlanul érhette, hogy megtorpant, és kis híján nekisétáltam a hátának. Hirtelen mozdulattal pördült felém, fekete felöltője hosszú árnyként követte a mozdulatot.

- Én a Globális Unió ügynöke vagyok - felelte kimérten.

- És mi volt az a kis trükköcske az operaházban? - ráztam meg a fejem.

- Képzeleg - hagyta rám, majd újra menetirányba fordult.

- Ugyan, Alexander, csak nem zavarba hoztam? - incselkedtem. - Talán nem épp magának kellene magyaráznom, hogy az emlékezetem csalhatatlan.

- A kérdéseit és hallucinációit tartogassa későbbre, kisasszony - intett csendre hidegen, majd megállt egy mélybarna, szépen faragott faajtó előtt. - Ide már egyedül kell mennie.

- Tőlem - vontam meg a vállam, de tekintetem nem választottam el a férfiétól egészen addig, míg be nem zárult az ajtó. Csak ekkor fordultam meg, s térdeimnek egy pillanat is elég volt, hogy megroggyanjanak.

Némán ült az asztal mellett, sáljának rojtjait piszkálgatta, ujjai idegesen játszadoztak a vastag fonallal, figyelme egésze arra koncentrálódott, olyannyira, hogy még az én érkezésemet sem vette észre.

Tántorgó léptekkel értem el az asztalhoz, s mikor végre leültem a vele szemben levő székre, felnézett, szemei (azok a vizenyős, kék szemek) döbbenettel nyugtázták jelenlétemet.

Tekintetem fürkészőn kutatta arcát, megváltozott vonásait, rövidre vágott haját és ideges pillantását.

- Mi… milyen évet írunk? - kérdeztem végül cérnavékony hangon.

Arcán az értetlenség szele mutatkozott, de pár pillanatnyi némaságot követően csak megszólalt:

- Lassan már háromszázharminchármat - felelte bizonytalanul.

Tehát most háromszázharminckettő lenne?

Istenem… hat évvel ezelőttől kezdve ismerem, attól fogva, hogy egy középiskolába kezdtünk járni. És pontosan emlékszem rá, hogy pontosan hat éve, tizennégy éves korában, háromszázhuszonhatban hordta ugyanígy a haját.

És ő is az én arcomat nézi, de abban semmit nem fog találni, ami a múltra emlékeztesse. Én vágytól égve ülök vele szemben, csak a sírógörcs határán támolygó bénultságom tart vissza attól, hogy karjaimba vessem magam, hogy öleljem, hogy csókoljam, hogy szeressem. Ő pedig úgy néz rám, mintha valami hivatalos tárgyaláson lennénk, és nem is érzi iránta lángoló érzelmeimet. Idegenek vagyunk egymás számára - legalábbis én már számára csak idegen lehetek.

Megköszörültem a torkom.

- Beszéljen a menyasszonyáról - kértem remegő hangon, nagyon kevés híja volt, hogy ott helyben elsírjam magam, de nem tehettem semmit, már nem…

Az ő arca is megrándult egy pillanatra, kezét az asztalról az ölébe ejtette, állkapcsa megfeszült.

- A… menyasszonyomról? Nincs menyasszonyom - hajtotta le a fejét.

- Lucia Cortez Olanóról, kérem, beszéljen róla! - ismételtem.

- Honnan… honnan tudja? - nyíltak még nagyobbra eredendően hatalmas szemei.

- Victor…

- Összetéveszt valakivel! - rázta meg a fejét hirtelen a név említésére, s látszott rajta, hogy izmai ugrásra készen feszülnek meg.

Megfogtam a kezét, éreztem, hogy kering ereiben vére, szinte lüktetett a bőre. Victor…

- Nem érdekel, milyen bűnöket követett el, nem érdekel, hány sikeres akciót vitt véghez… egyedül a jegyessége érdekel. Csak és kizárólag - mondtam halkan, tagoltan.

Megrázta a fejét.

- A jegyességemnek vége. Lucia meghalt - jelentette ki szárazon.

Már sokadjára remegett meg ajkam. Lucia meghalt? Mintha azt közölte volna, hogy megváltozott az órarendje. Victor… ennyire könnyen kiheverted?

- A menyasszonya… talán meghalt, igen, de mégis… milyennek érezte kettejük viszonyát? Hogy alakult a kapcsolatuk? Hogy kezdődött ez az egész?

Hallani akartam az ő szájából! Tudnom kellett, mit jelentettem neki, tényleg olyan fontos voltam-e számára, mint ahogy mindig is emlegette! Meg kellett végre értenem az általa kimondott szép szavak valódi jelentését!

Mélyet sóhajtott, és jó pár perc eltelt, míg végre belekezdett.

- Lucia és én is az Orwellbe jártunk. Elsőben azt hiszem, egyáltalán nem tudtuk, hogy létezik a másik… másodikban kezdtem észrevenni, hogy talán bejövök neki, persze, akkor engem egyáltalán nem érdekelt, olyan kis esetlen volt szegény - mosolyodott el, talán a régi emlékek idéződtek fel benne.

Mosolyogva bólogattam, szemem egészen megnedvesedett.

- Tizenhét éves korunkban azonban mégiscsak lett a dologból valami, és aztán a maradék két évet már együtt töltöttük el a gimnáziumban - mondta, és elkalandozott a tekintete.

Vajon milyen gondolatok kavarogtak benne? Látta maga előtt azt a naplementét, amit a kocsija motorháztetőjéről néztünk végig? Vagy mikor az El Lacben ragadtunk egy viharos éjjelen?

- Aztán mindketten egyetemre mentünk...

Hangja rántott vissza a valóságba.

- Akkoriban volt pár balhés ismerősöm, piti bűnügyeket bonyolítottak le nagy pénzekért. Úgy gondoltam, ez nekem is megy, és Luciával közösen bármit elérhetünk. Ám mi nem zsebmetszéssel kezdtünk, hanem egyből bankot robbantottunk, és ezután sokáig nem volt megállás… az első hónap rettenetesen gyorsan elszaladt, a tanulmányainkat hanyagoltuk, életünk szinte már csak a csempészet és műkincslopás körül forgott. Azonban egyszer Luciát elkapták. Fogalmam sincs, kik, fogalmam sincs, hogyan… - hangja megcsuklott. - Az El Lacben volt utoljára. Azt mondta, Caprice-nál találkozzunk, de soha nem jött már el…

Szinte elsírtam magam, ám ekkor kibukott egy szó a számon, ami megkeményítette a szívemet, és Victor csüggedtségét is egy pillanat alatt elűzte.

- Terry?

Szélesen elmosolyodott, és megvonta a vállát.

- Terry a menyasszonyom barátnője volt - mondta. Igen, erről pont tudtam, ugorjunk.

- Mikor boronálódtak össze? - érdeklődtem, lehetetlenül leplezve kíváncsiságomat.

- Negyedikben - felelte őszintén.

Csörömpölés. Tényleg hallottam? Vagy csak bennem repedt valami?

- … hogy? - nyögtem ki súlyos fájdalmak árán.

- Negyedikben volt egy összetűzésem Luciával, egy kis mosolyszünet…

- És ez az eljegyzés előtt vagy után volt?

- Utána.

Mély levegőt vettem, majd felpislogtam Victorra.

Boldog volt. Annyira istentelenül boldog volt!

Áthajoltam az asztalon, egészen közel az arcához. Kissé döbbenten hőkölt hátra székében.

- Ha azt mondanám, hogy Lucia Cortez még életben van, mit tenne? - suttogtam.

- Életben van? - hördült fel.

- Gondolatkísérlet. Feleljen! - morrantam rá erőszakosan.

Hosszan hallgatott.

Ha figyeltem volna az időt, talán perceknek mondanám, de nem, ezúttal az idő magamra hagyott és fékeveszetten száguldott, ugyanúgy eltelhetett tizenöt perc, mint két óra.

- Már Terryvel élek. És szeretem.

Elmosolyodtam.

Erre már egyszerűen kénytelen voltam!

- Hol van az örök szerelem, amit ígértél nekem? - dünnyögtem, ahogy visszaereszkedtem a székembe. Lehunytam a szemem. - Mit jelenthetettek neked az együtt töltött évek? Miért jegyeztél el? Miért kérted, hogy adjam fel az elveimet érted, ha közben ilyen könnyen le tudtál mondani rólam?

- Miről beszél? - kérdezte zavartan.

Kinyitottam a szemem, s szinte átdöftem a tekintetetemmel.

- Lucia Cortez Olano életben volt nagyon sokáig - mondtam neki kimért hangon.

- Ez… - próbált volna közbevágni, de nem hagytam, kíméletlenül mondtam tovább.

- Viszont ebben a pillanatban örökre megszűnt létezni. És Victor Velásquez, volt vőlegényem, életem egyetlen igazi szerelme, légy boldog, ha többé nem találkozol velem! - suttogtam könnyes szemmel, és kirontottam a helyiségből.

oOo

Alexander nem zavart. Személyének hiányában pedig olyannyira független voltam mindentől, 'mi a világban zajlik, hogy magam maradtam és a gondolataim. Melyek viszont kínzóbbak voltak bármi másnál.

Nem volt ablak a szobámon. Ám ha lett volna, és látom a nappalok és éjszakák váltakozását, akkor sem tudtam volna megmondani, mennyi ideje rostokolok ebben a cellában - a sok eszméletlenül töltött óra a lehető legjobban összezavarta az időérzékemet, s lassacskán kezdtem külön életet élni az emberek szabta korlátoktól.

Üresnek éreztem magam.

Csupán némán bámultam a semmibe, anélkül, hogy egyetlen gondolat is megfordult volna a fejemben. Ösztönök és érzések talán kavarogtak bennem, de nem formálódott meg bennem egyetlen épkézláb ötlet sem, hogy mihez kezdjek magammal ebben a lehetetlen helyzetben. A csüggedtség és kimerültség határán voltam, s szívem minden rezdülésével azt kívántam, hogy évekig aludhassak, távol fájdalomtól és bánattól.

Ezeknek függvényében egyáltalán nincs fogalmam arról, mikor kecmeregtem talpra, hogy aztán minden dühömet és kínomat kitölthessem a falakon, melyek olyan ellenállóak voltak, hogy csak magamban tehettem kárt.

Pillanatok kellettek hozzá, hogy ismeretlen eredetű sebekből eredő vér mocskolja ruhámat, perceken belül már csont repedt, és az esztelen tombolás egyetlen momentumban ért véget - nem tudtam, mikor vesztettem el az eszméletemet, s nyelt magába a lehető legteljesebb sötétség.

oOo

Szólongattak. Hangok, hangok a fényből. Nem, csak egyetlen hang, hiszen csak egyetlen arcot láthattam magam előtt. Vonásai semmilyen reakciót nem váltottak ki belőlem, ugyanúgy bámultam őt, mintha egy üres falat néznék.

- Angela - suttogtam néha, mikor úgy éreztem, kérdezett valamit, mert ösztöneim azt súgták, ezt kell mondanom, más válasz nem létezik, más válasz nincs, akármi is a kérdés.

Meleg font körbe, akkor már tudtam, hogy azok karok, a bőrömhöz ruha szövete nyomódott, majd valaki másnak a bőre, semmilyen bizsergés nem indult meg testem egyetlen pontján sem. Ujjak babráltak a hajammal, bátorító szavak szaladtak be és ki a fülemen keresztül, meleg hangulat teremtődött, anélkül, hogy bármit is értettem volna belőle.

Az a valaki nem akart elengedni, velem együtt ült az ágyon, néha mondott valamit, olykor kisepert egy-egy tincset az arcomból, néha betakart és bíztatott, hogy aludjak, olykor mosolyogva közölte, hogy reggel van és napsütés, tavaszról és virágokról beszélt, egyszer pedig egy illatos csokrot is hozott.

Mindezt képes volt véghez vinni anélkül, hogy bármilyen buzdítást vagy hálás szót is kapott volna, hiszen annyira távol állt tőlem, ő és minden egyéb, ami kerek e világon létezhet. Más vagyok, be kell látnom, más vagyok, mint a többiek, üres porhüvely csupán, melyben régen is csak egy emléktelen alak lakott, ki olykor tomboló állattá változott.

Az én testem nem ez volt, ez idegen tőlem - de a lelkem is más volt, nem ez az ember voltam. Elvesztettem a testem és lelkem, vajon ki lehetek én, ki voltam egykor és ki lesz így belőlem?

„Régi önmagad feledésbe merül. Angela vagy. És az Árnyék Szakasz tökéletes tagja lesz belőled."

oOo

- Ez nem lehet igaz!

Elmosolyodtam, és pillantásomat a befáslizott kezemben szorongatott, gőzölgő csésze italról a lányra vezettem. Szemei nagyobbra nyíltak, s riadtan nyitotta ki a száját.

- Ő az? - kérdezte a mellette álló srác.

- Ki más lenne? - feddte meg a lány.

- Bocsánat - pironkodott a fiú.

Jócskán benne voltunk a tavaszban. Kaptam végre egy olyan helyiséget, melynek ablaka is van, és már Alexander is csak ritkábban jön látogatóba, bár kétségtelen, hogy már oldottabb a viszonyunk, pár hete áttértünk végre a tegeződésre. Az ő javaslatára - pontosabban hosszas kérlelésére - elhagytam végre áhítattal imádott szobámat, és emberek közé jöttem.

Kórházi köntösben, kötésben levő kezekkel, bizonytalan járással, de végül csak megtettem. A Hivatal konyháján pedig mindenki feltűnően kedves volt hozzám, és udvarias tiltakozásom ellenére is megmelegítették nekem a már rég kihűlt reggeliket.

Ám meglehetősen úgy tűnik, hogy nem sikerült utolsónak érkeznem, pedig igazán nem akartam bárki élővel találkozni. Persze, valóban súlyosbítja a helyzetet, hogy olyanokkal hozott össze a sors, akik kávéjába mérget csempésztem. Zavartan néztem a csészémbe: tejeskávé. Milyen ironikus.

Azonban kezdeti döbbenetük után Tweedle-ék úgy döntöttek, hogy inkább máshol keresnek lehetőséget a reggelire. Teljesen érthető. Én sem tartózkodnék szívesen egy helyiségben senki olyannal, aki a halálomat kívánta. Én már csak ilyen finnyás vagyok.

Újra csend ereszkedett az étkezőre. Beismerem, félelemmel töltött el a hatalmas hall látványa, mindannyiszor beleborzongtam, ha pillantásomat végigfuttattam a magasra épített falakon és a hosszú termen. Zavart a roppant tér, túlságosan hozzászoktam csendes, szűk magányomhoz.

Összerezzentem, ahogy a lengőajtó a falnak csapódott, és valaki berobbant rajta.

- Itt van? Hol? - fakadt ki az illető.

- Na vajon hol? Látsz még valakit idebent? - gúnyolódott a másik.

- Hagyjátok már abba! És egyébként is, én akarok beszélni vele - csitította őket egy nyugodt hang, valószínűleg lánytól származhatott.

És Dextera meg Sinistra mögött megláttam felbukkanni Diavolát, és rá kellett ébrednem, hogy mennyei nyugalommal tölt el az, hogy rendben és egészségben tudhatom. Ennek ellenére a kissé közönyös, optimista derű, mely arcomat jellemezte, nem változott egy fikarcnyit sem.

A fiúk hűvös, ridegséggel vegyes aggodalommal mértek végig, Diavola azonban magabiztos léptekkel tartott felém, elkapott egy széket, megpörgette, s leült velem szemben. Mélyen a szemembe nézett, de nem szólt semmit. Viszonoztam pillantását, s hosszú percek teltek el, mire elkapta a tekintetét.

Megrázta a fejét, és halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Magadhoz tértél végre? - kérdezte aztán kissé csípősen.

Kimérten bólintottam.

- Magamhoz tértem - értettem egyet.

- Helyes - nyugtázta. - Semmi további bosszúhadjárat vagy gyilkosságsorozat - szögezte le.

- Egyelőre nem tervezek ilyesmit - közöltem.

- Dextera megússza golyók nélkül.

- Nincs Magnum 375 - biccentettem.

- Tweedle-ék nyugodtan kávézhatnak - szűkült résnyire tekintete.

- Kedvük szerint.

- Un-ou-ék háza alatt nem lesz árok vagy gödör, melybe C64-et helyezhet akárki is.

- Az én ásómtól nem.

- A Hivatal őrrobotjait nem kell leselejtezni.

- Legfeljebb rozsda miatt.

- Sinistra orra egyben marad.

- Amennyiben nem szalad bele semmibe meggondolatlanul.

- És megbízhatok benned - mondta utolsó pontként.

Hosszan a szemébe néztem, a jeges kékség mélyén csupa-csupa kételyt láttam.

Diavolában gimnazistás önmagat láttam. Képes akárkinek megbocsátani, akár csalódások sorozatát követően is, képes a normális vitákra, és meg lehet beszélni vele még a legkényesebb kérdéseket is. Épp ezért én, aki annyi hazugságot és csalást viseltem el, ami másnak egy életre elég lehetne, nem akartam neki valótlant mondani.

- Neked kell eldöntened - sütöttem tekintetemet az asztallapra, mire őszinte nevetést hallottam felőle.

- Nagyon helyes! - kacagta, aztán felpattant székéről. - Szedd össze magad, és térj vissza! A jelenlegi társam egy ösztönös idióta, született lúzer!

Felém kacsintott, majd az oldalt türelmesen várakozó fiúkhoz rohant. Csak enyhén döbbentem meg, amikor Sinistra nyakába szökkent. Ártatlan, szerelemről árulkodó csókot váltottak egymással, majd elhagyták az étkezőt. Nyomukban Dextera haladt, bár búcsúzóul hagyott még nekem egy szúrós pillantást.

Szerencsére nem nagyon érdekelt. Túlságosan eleget kínlódtam már ahhoz, hogy egy-egy elejtett pillantás az őrületbe tudjon kergetni.

oOo

- Angela? - hallatszott a kopogtatással szinte egyidőben.

El sem fordultam az ablaktól, meg sem szólaltam, már nyílt az ajtó, és Alexander sétált be rajta.

- Jó hírem van! - jelentette tágra nyílt szemekkel.

Magam szokott derűmmel néztem arányos testének mozgását, ahogy papírokkal zsonglőrködött, egyiket a másik után tette ki a szobában elhelyezett apró asztalra, mely nagyjából egy sámli méreteivel vetekedett.

- Jó hír? - kérdeztem vissza, nem is igyekeztem izgatottságot színlelni.

Felnézett rám, bordó szemei lelkesen csillantak.

- A főnöktől.

- A te főnöködtől vagy az enyémtől? - biccentettem oldalra a fejemet.

- Ne akadj fenn ilyen apróságokon! - nevetett rám, mire én csak elnézően sóhajtottam.

Már nyújtotta volna felém az egyik lapot, de tüntetőleg oldalam mellett tartottam karjaimat.

- Ne add ide. Mondd el, miről szól - kértem.

- Legyen - vonta meg a vállát, majd leült az ágyamra, s keresztbe tette egyik lábát a másikon. Magam is mellé telepedtem, tartottam a minimum tíz centis távolságot, amely kettőnk között szinte már állandóvá vált.

Még egyszer átfutotta az iratot, mielőtt beszélni kezdett volna, eszem ágában sem volt még annyi időre sem a fekete betűkre pillantani, csak az arcát figyeltem, ahogy szemöldökét kissé összevonva igyekszik kivonni az igazán fontos lényeget.

Szeme sarkából pajkosan pillantott rám, aztán messzire dobta a lapot - a mozdulat hatásosságát jelentősen rontotta a tény, hogy a papír kegyesen visszaszállt volna hozzá.

- Újra ÁSZ leszel! - közölte olyan örömmel, mintha maga a Mikulás állított volna be a szobába.

- Igazán remek - értettem egyet mérsékelt lelkesedéssel.

Talán arckifejezésem tette, talán a hanghordozásom, de sikerült kissé elcsüggesztenem.

- Nem örülsz neki, ugye? - vetette fel bátortalanul.

Hol van már a magabiztos, kőkemény Alexander!

Korábbi énem most valószínűleg átölelte volna, és biztosította volna arról, hogy mindennél jobban örül a hírnek.

Ám ez a mostani Angela megtartotta a tíz centi távolságot, és lassan szinte elkopó mosollyal csóválta meg a fejét.

- Tudom, hogy sokat dolgoztál érte. Örülök.

Alexander felvonta a szemöldökét.

- És ez teljesen őszintén hangzott.

- Hm - bólintottam, s továbbra sem vontam el tekintetem az övétől.

Nem tudtam elmerülni bordó örvényében, mely elsőre annyira lenyűgözött. Fogalmam sem volt róla, hogy Alexander ebben a pillanatban mire gondolhatott, annyiban voltam csak biztos, hogy az én fejem a szokott ürességgel volt felszerelkezve. Csak szemek. Semmi több. Csak szemek.

A férfi elkapta a tekintetét, majd felállt az ágyról, és elkezdte összeszedegetni a szétszórt lapokat. Nem ajánlottam fel segítségemet, teljesen felesleges lett volna. Alexander perceken belül készen lett, s felöltőjének egy belső zsebébe rejtette a dokumentumot.

Felém villantott egy gépies mosolyt.

- Akkor azt hiszem, magadra is hagylak.

- Rendben - biccentettem.

Talán elkomorult egy pillanatra. Nem tudom, mit várt. Talán azt, hogy marasztaljam, vagy valami egészen mást. Mindenesetre az ajtó puhán csukódott mögötte, a zár csendesen, búsan kattant.

Magam felálltam, s visszasétáltam az ablakhoz. Holnap új élet kezdődik számomra. Az Árnyék Szakasz tökéletes ügynöke leszek. Nem érdekel többé sem Victor, sem Terry, sem semmi más a régi életemből.

Lucia Cortez Olano meghalt aznap, mikor hosszú idő múltán újra találkozott Clyde-dal.

oOo

- Új rekord - nyugtázta egy gépies hang, idióta dallam csendült, s egy pillanatra teljesen beragyogta a gyakorlót a neonok izgága fénye.

Leszökkentem az egyik korlátról, s egykedvűen sepertem le magamról a rám rakódott port és egyéb mocskot, úgy mint vér, ruhacafatok, fémforgács.

- Egész jó - biccentett Diavola, és ellökte magát az ajtófélfától, melynek egészen idáig támaszkodott. - A helyedben lassan már unnám, hogy a saját rekordjaimat döntögetem. És ha így folytatod, Dextera depressziós lesz - vigyorodott el.

- Eclipse azt mondta, eddzek. Amíg utasítása érvényben van, szó sem lehet unalomról - közöltem.

Diavola összevonta a szemöldökét, s úgy méregetett. Nem vettem róla tudomást.

- Te, Angie… - kezdte gyanakvó hangon.

- Tessék.

Mélyet sóhajtott, majd megrázta a fejét.

- Egy „he"-t, vagy valami hasonló tahóságot vártam volna tőled - fanyalgott.

Csak a vállamat vontam meg válaszként. Észre sem vette, nyugodtan folytatta tovább.

- Olyan kimért vagy, és… és távoli - biccentette oldalra a fejét, szemében csalódottság csillogott.

- Sajnálom, ha így érzed - hagytam rá, de valójában nem igazán foglalkoztatott, amit mond.

A gyakorlóterem telemetrikus kijelzőjén adatokat böngésztem: sebesség-erő hányadosokat, végsebességet és legnagyobb kifejtett erőt, ugrások ívét és hosszát. Egyre jobb leszek. Tökéletes ÁSZ.

Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállam, nem rezzentem össze, csak lusta pillantással mértem végig társamat, és egy egykedvű mosolyt is produkáltam.

- Angela, mi van veled? - kérdezte aggódva.

- Semmi. Bízhatsz bennem, jobb társad leszek, mint korábban bármikor - biztosítottam, de ezzel nem sikerült csitítanom nyugtalanságát, csak annyit értem el, hogy felnyögött.

- Nekem tökéletes társam voltál! - fakadt ki. - Olyan voltál nekem, akár egy nővér, halálra röhögtük magunkat, mindig sikerült valamivel felidegesítenelek…

- Lenyugodtam - feleltem mosolyogva, enyhe vállvonással.

Csalódott tekintettel meredt rám, fejét rázta lassú mozdulatokkal, hitetlenkedve.

- Mit tettek veled? - suttogta.

- Magamhoz térítettek - hajoltam meg enyhén, aztán az ajtó felé indultam. - Hamarosan eligazítás!

oOo

- Szia, drágám - mondta meleg hangon Sinistra, majd karját Diavola dereka köré fonta, és finoman arcon csókolta. Diavola szemérmes mosollyal viszonozta az óvatos puszit, és egy pillanatra teljesen a srác nyakába borult.

Attól függetlenül, hogy ennek egy egész vidám jelenetnek kellett volna lennie, a Hivatal folyosóin, Dextera rám vetett szikrázó pillantásai és saját közönyös tekintetem mellett rettenetesen száraznak és borúsnak tűnt.

Mégsem ezért váltak szét egymástól a galambocskák, az ok az ajtó nyitódása volt, mégiscsak a GOTT igazgatónőjéhez fogunk azonnal befáradni, kinek az irodájában az enyelgés igazán nem elfogadott.

- Sinistra és Dextera eligazításra jelentkezik – indítottak a fiúk, majd ugyanezt az üdvözlést mi is eljátszottuk, Eclipse biccentéssel nyugtázta mindezt, majd intett, hogy foglaljunk helyet.

- A Djiharta bolygón sokféle érdekes esemény történik mostanság, ami felforgatja a mindennapi ember életét – kezdte -, épp ezért a mi segítségünket kérték.

- A Djiharta? A negyvenes külső foknál? – kérdeztem.

- Igen.

- Az egy dzsungelbolygó, nem? Tele zölddel és fejletlenséggel – szúrta közbe Dextera.

- Valóban, eléggé visszafogottak technológia terén, viszont a növényeikből remekül megélnek – ismerte el Eclipse, majd folytatta. – Ellenben manapság rettenetesen sok légi baleset történik arrafelé, a navigációs eszközök megvadulnak, a fekete dobozoknak rendre nyoma vész.

- Szervezett akciók lennének? – érdeklődött Diavola.

- Ez a fő kérdés. El kellene mennetek a Djihartára, majd megoldani az ügyet, remélhetőleg tömeges áldozatok nélkül. Csendesen kell elsimítanotok, kellemes négyesben felszálltok egy repülőre, leleplezitek az esetleges cselszövőket, és megszereztek pár adatot.

- Miféle adatot? – szólt Sinistra.

- Azon a járaton, mely rátok vár, fog utazni a djihartai főkonzultáns is, ő fog szállítani egy kereskedelmi szempontból rettentően fontos szerződést.

- Vigyázzunk a pasasra?

- Nem teljesen erről van szó… az adatokat feltölti a repülőgép fő adattárolójába…

- A fekete dobozba – biccentettem.

- Igen. És nektek innen kellene ezt kinyerni, hogy a GOTT hozzájusson ehhez a szerződéshez.

- Miért is? – vonta össze a szemöldökét Diavola.

- Ez már nem tartozik a küldetésetekhez – mosolygott az igazgatónő.

- Értettem – visszakozott társam.

- Ha minden világos, akkor akár indulhatnátok is. Három óra és harmincöt perc múlva már a gépen kell lennetek.

oOo

Dextera szemmel láthatóan feszengett mellettem. Hol így, hol úgy mocorgott ülésében, olykor a biztonsági övet igazgatta, néha a mellette levő Sinistrától kért elnézést, alkalmanként le- és felhajtogatta az előtte levő tálcatartót, esetenként hátra- majd visszadöntötte ülését. Felmerült bennem, hogy megérdeklődöm, mégis mi baja lehet, de ezt sietve elvetettem, lévén abszolút nem érdekelt.

A Djiharta egyik legnagyobb utasszállítója végre megremegett, és elindult a kifutópályán. Hosszú kocsikázás után végre a magasba emelkedtünk, pár másodpercig az ülésekbe préselt minket a légnyomás és egyéb veszett természeti baromságok, majd a gépmadár helyzete állandósult a levegőben, s nyugodt ütemben szállt tova a felhők felett.

Természetesen nem volt olyan szerencsénk, hogy ablak mellé ülhessen bármelyikünk is, mellettünk apró folyosó húzódott, s egészen szélen is három-három széksor választott el minket a kilátástól. De nem is ezért voltunk itt, küldetésünkhöz minimális köze sincs néhány vacak párapamacs látványának.

Kicsit előrehajoltam, lábam a Dexének feszült, aki enyhén megugrott a minimális érintkezésre. Csak a bal szemöldökömet vontam fel, majd Diavolára néztem.

- Azt hiszem, indulhattok is akár – közöltem, még egy-két kézjellel igyekeztem a tudtára adni, hogy nem ártana feltűnésmentesen elintézni a dolgot.

Nos, az hogy kettesben, kéz a kézben indulnak a mosdó felé, nem éppen a legszürkébb módszer, amit el lehetett képzelni, de inkább gondolja minden utas azt, hogy egy fiatal párocska aktív szexuális életet kíván folytatni – ezúttal pont a repülő mosdójában, hát van ilyen -, minthogy bárki gyanút fogjon valódi célunkat illetően.

Magam részéről hátradőltem, kényelmesen elvackoltam magam a még számomra is szűkös ülésben, s szempilláimat leeresztettem, igyekeztem alvást színlelni. Csak nehogy a végén tényleg elaludjak. Ám ez a veszély nem fenyegetett, csupán egy óvatos pillantást kellett vetnem Dexre, hogy tudatosuljon bennem, amint elalszom, megfojt.

Így hát kinyitottam a szemem, és szembefordultam vele.

- Mi van?

- Nehogy azt hidd, hogy minden rendben – közölte velem hidegen.

- Jó – hagytam rá, aztán lopva a mosdó felé pillantottam.

- Nem fogom egy-kettőre elfelejteni, hogy bűntudat nélkül golyót eresztettél belém.

- Akkor azt se felejtsd el, hogy hármat is – biccentettem rá, mire egy pillanatra megrándult az arca.

- Nem fogom – szűkültek résnyire szemei.

- Aha – nyugtáztam, majd előkapartam egy újságot az előttem levő kis rekeszből. Valami idióta divatlap lehetett, de gazdasági statisztikáktól kezdve a megtekinteni érdemes látnivalókig minden fellelhető volt benne. Egy szóval nagyon szennylapszaga volt.

- Hogy tudsz így itt ülni, mintha mi sem történt volna? – csattant fel hirtelen Dextera, egy előttünk ülő, kontyos néni ingerülten fordult hátra. Valószínűleg azt hihette, hogy holmi szerelmi ejnyebejnyét fecsegünk ki a háta mögött, a vörös srác meg épp a sértett hitves szerepében tetszeleg.

- Mert nem történt semmi – meredtem rá, s egészen közel hajoltam hozzá. – És amikor Eclair meg Lumiere végigtomboltak a GOTT-on, akkor persze senki sem rótta meg őket, ugye?

Arca megmerevedett, s mellkasa nagyobbat emelkedett az eddigieknél.

- Honnan tudsz te erről? – kérdezte elhűlve.

- Huszonkettedik emelet.

- Tehát akkor innen tudsz minden egyébről is… a múltad, az elfogásod… - csóválta a fejét.

- Nem teljesen…

- Hanem?

- Miután majdnem beleöltek az óceánba, felbukkant pár emlék.

- A francba – mondta érzéssel Dextera.

- Hm?

- Szinte pont, mint Eclairnél… - sóhajtotta. Azért erre már kénytelen voltam felnézni!

- Tessék?

- Eclair majdnem meghalt a Dardanoson, szinte a túlvilágról hozta vissza Lumiere. Azután szegte meg a parancsot, majd jött az eszeveszett menekülés, előtörtek az emlékei… és porig rombolta a Hivatalt – mondta. – Tehát akkor a halál közelsége felfedi a törölt emlékeket, és előhozza az igazi képességeket. Ez a rendszer hibája…

- Talán simán nem éri meg az emberi aggyal kísérletezgetni – vetettem fel.

- Talán – hagyta rám, aztán egy pillanatra megrándult az arca, és újra hideg tekintettel meredt rám. – De ez még mindig nem mentesít a felelősség alól.

- Tőlem – vontam meg a vállam, s már egy újabb felcsattanás leheletét éreztem a levegőben, ám ez elmaradt, hirtelenjében robbanás rázta meg a gyenge gépmadarat, s tűzvihar siklott át rajta egy pillanatra, mely azon nyomban el is ült.

- A fenébe! – sziszegte Dex, majd felpattant.

Megérintettem a vállát, jelezvén, hogy nem én leszek az, aki szívesen megnyugtatja a fedélzeten sikoltozó és kétségbeeső utazóközönséget. Tehát a srác maradt, én rohanvást indultam előre a mosdó felé, csak kicsit kellett könyökkel törnöm az utat.

A repülőgép időről időre megremegett, meglehetősen instabil volt a felhők fölötti helyzetünk. A padlószőnyeggel fedett közlekedőn apró tüzek lobogtak, szenes nyomokat hagyva maguk után.

Nos, ez még annyira nem zavart.

Viszont, mikor egy tompított lövést követően egy kis kaliberű golyó csapódott a gyomromba, az már enyhén feszélyezett. Színpadiasan összezuhantam, lévén egy lövést még kibírok, kettő már megingat, három még tűrhető, de azért négy-öt már alaposan megdolgoztatja szervezetemet, fél tucat golyó pedig már talán engem is könnyen leteríthet. Így hát nyugodtan tűröm, hogy ketten megragadjanak a karomnál fogva, s úgy vonszoljanak magukkal. Nem könnyítem meg a dolgukat, lábamat direkt belelógatom illetve –akasztom mindenbe, ami útba kerül, a két fickó hangosan szitkozódva átkozza anyámat, pedig ő aztán nem tehet semmiről!

Érzésem szerint már a pilótafülkénél járhatunk, mikor hirtelen megfontolásból, mégis kimérten talpra állok, szerencsétlen taplók először észre sem veszik, talán csak onnan tűnik fel nekik, hogy valami nincs rendben, hogy immár hiába ráncigálnak, nem mozdulok. Egyszerre fordulnak felém, előre lépek, hirtelen egyikük nyakába ugrom, a másikat lábammal kapom el – egy mozdulat, törik a csont, holtan rogy össze. Társa már hisztérikusan sikolt, szerencsére a civilek lármája elnyomja hangját, nem problémázom vele sokat, csupán bemutatom neki a poroltó készüléket, hirtelenjében nem tudom eldönteni, melyikük roppant, ám mikor a pasas a padlóra borul, a feje alatt gyűlő vértócsa választ ad fel sem tett kérdésemre.

- Úgy tűnik, tudták, hogy… - robban be látóterembe Dex, de hangja elakad, amint végignéz a két férfin. – Te… mégis mit művelsz?

- Lett volna egyéb tipped, hogy csendesítsük el őket?

- Kapásból csupán öt – mondta szemrehányóan.

- Egyikre sem lett volna elég idő – hurrogom le.

- Felesleges lett volna vért ontani! – int fegyelemre, szemei csak úgy szikráznak.

- Döntenem kellett, nem volt idő mérlegelni – védekezem, de magam is tudom, hogy ez átlátszó hazugság csupán, élet és halál felől dönteni mindig van idő. És én is meghoztam a magam határozatát.

- Ez egyáltalán nem nevezhető kifogásnak – lépett közelebb.

- Akkor fogd rám, hogy vérszomjas gyilkos vagyok – bámultam töretlenül lángoló tekintetébe.

- Tudtam, hogy hibát követ el Eclipse, mikor téged is mellénk vett – ragadta meg a csuklómat.

- És az a pláne, hogy én is tudtam – kontráztam, mire egyszeriben megrántotta a karomat, s baljával már pofon is csapott. Mondhatnám, hogy váratlanul ért a támadása, de ugyan már, kit akarok hitegetni? Hát ahelyett, hogy elhajoltam volna, belehajoltam az ütésbe, csak kicsit kent meg így is, visszakézből gyomron térdeltem, s még egyszer magamra rántottam, hogy az orra is fájdalmasan találkozzon a lábammal.

Kihajolt előlem, ököllel térdembe csapott, a lábam megroggyant, de nem estem össze, gyorsan másik oldalamra helyeztem a súlyt, ám mielőtt lábat válthattam s rúghattam volna, Dextera arrébb rebbent, térdeit enyhén roggyasztotta, tipikus támadó pozíciót vett fel.

- Igazán most akarod ezt lerendezni? – mosolyogtam rá.

- Halogatnád? – kérdezett vissza.

- És mi lesz Diavolával meg Sinistrával? Vagy talán az én rendre intésem fontosabb kettejüknél?

- Ők tudnak vigyázni magukra, te viszont rég elvesztetted a gyeplőt – rázta meg a fejét.

- Már nem az vagyok, akinek ismertél… de már nem is az, aki a golyót beléd eresztette – suttogtam. – Még halálosabb és ridegebb vagyok, mint eddig bármikor, és erőm messze túlszárnyalja a tiedet is, csak nézz rá egyszer a telemetriás adatokra az edzőteremben. Biztos vagy benne, hogy ki akarsz ellenem állni, Dextera? Megállod-e haragom rohamát, ha egyszer rád szabadítom?

- Te komplett őrült vagy – állapította meg kicsit elbizonytalanodva, majd szó nélkül rontott nekem.

Első rohama nem ért felkészületlenül, mégis sikerült elcsapnia, a gép fala horpadt testem nyomán, tarkóm nagyot csendült a fémen, homályos és kivehetetlen képek alkották zaklatott látásomat, az idő újra megbolondult körülöttem. Egy ép pillanatomban megragadtam Dextera vállát, homlokommal már amúgy sem tökéletes állapotú orrába fejeltem, majd zakójánál fogva lendítettem a megviselt állapotú burkolatnak, mely nem is bírta tovább – megadta magát, hogy aztán a légnyomás és minden egyéb cibáljon minket, a gép utasterében pedig minden eddiginél nagyobb káosz uralkodjon el.

Sípolni kezdtek a biztonsági öv bekapcsolására intő jelzések, papírok, pulóverek, játékmackók száguldottak ki a résen, melynek szélébe Dextera kapaszkodott veszettül. Megálltam, hagyván, hogy a huzat cibálja hajamat, és néztem a mélységet, vártam, hogy vajon a fityegő fém vagy Dextera lesz végül az erősebb.

- Angela, sietnünk kell, a gép… - rontott ki a vezérlőfülkéből Diavola, majd tátott szájjal bámulta az eseményeket. – Mi a frász folyik itt?

- Dextera! – kiáltotta Sinistra, és kétségbeesetten figyelte egyre erőtlenebbül kapaszkodó társát. Pár ezer méter…

- Fel a kezeket! Hasra azonnal! – süvítette egy hang, igyekezvén túlharsogva a körülöttünk tomboló káoszt.

Mindhárman rámeredtünk a fegyvert tartó, negyven év körüli fickóra, kezemben felszikrázott az energia.

- Angela, ne! – csattant fel Diavola, majd egy pillanat múlva már a férfi mögött állt, a megdöbbent tag csak annyira volt képes, hogy a pisztolyát elejtse, társam egy laza mozdulattal belökte a mosdóba, és rázárta az ajtót. – Majd később – válaszolt amaz ordibálására. – Angela, mi a fene történt itt?

- Dextera! Teleportálj már, az istenért! – üvöltötte Sinistra, magából kikelve.

Elvigyorodtam. Szegény Dex tényleg nagyon megijedhetett, ha nem jutott eszébe menekülése kulcsa.

- Angela! Töröld le a képedről a mosolyt, és áruld el végre, mi folyik itt! – rázott meg karomnál fogva Diavola.

Dextera enyhén megviselten jelent meg mellettem.

- Majd ő elmondja – kacsintottam rá a srácra, mire rettentő dühöt láttam felcsapni tekintetében, ám mielőtt egy szót is szólhatott volna, a gép dobott egyet mindannyiunkon, majd ezt az első zökkenést követően teljesen instabillá vált a helyzete. – Addig én benézek a pilótafülkébe – indultam a repülő eleje felé, ám Sinistra ráfogott a csuklómra.

- Felesleges. Mindkét pilóta halott – közölte.

- Remek. És akkor most ki irányítja a gépet?

- Eddig a robotpilóta – vonta meg a vállát a srác, majd egy újabb zuttyanásnál a falnak tántorodott.

- A fekete doboz megvan?

Diavola felmutatta Sinistrával közös munkájának gyümölcsét.

- Aha – biccentettem, majd kinéztem a lassan, de biztosan egyre közeledő föld felé. – Mennyi időnk van a landolásig?

- Úgy érted, a becsapódásig? – köpte felém Dextera.

- Úgy – mosolyogtam rá.

- Két percnél nem több – vonta meg a vállát Diavola.

- Akkor elő a védelmezőkkel! – javasoltam.

- Hogy mondod? – rázta meg a fejét értetlenül Sinistra.

- Azt hiszem, én értem – jegyezte meg társam.

- Akkor világosíts fel minket, légy szíves – javasolta Dex.

- Hát… Zephyrus és Astaldo segítségével elég finoman le tudnánk tenni a gépet, azt hiszem – vázolta a tervet bátortalanul. Rábólintottam.

- Akkor? Mire várunk? – pislogott körbe Sinistra, és kivételesen mind egyet értettünk.

oOo

- Nem mintha nem élvezném, de… de nem élvezem! – fakadt ki Diavola, hangja csak recsegve jött át a vonalon.

- Csak próbáld tartani a sebességet!

- Könnyű azt mondani! Ez egy elavult vacak, az életben nem találkoztam még ilyen mocsok technikával! Hanyadik századból való ez a roncs? Csillagkor előttről? – méltatlankodott.

- Az évszám szerint 3098-ból – igyekeztem túlsüvíteni a szelet, mely folyamatosan az arcomba csapott, miközben leolvastam a gyártás évét. – Bár lehet, hogy ez csak a szárnyra vonatkozik, sajnos, nem vagyok otthon repülőgép-készítésben!

- Jól sejtem, hogy a jobb szárnyon szambázol éppen? – kérdezett rá gyanakodva.

- Pontosabb lenne, ha szélmalomharcot mondanál, de voltaképp igen – hagytam rá, miközben elkerültem egy kis híján pofán találó fémalkatrészt, mely a gép oldalán tátongó lyukból mállott le. – Astaldo hátán nincs sok hely.

- Hát te tudod…

- Hölgyeim! Vagyis inkább hölgyem és kedves pszichopata barátnénk… - kezdett kommunikációt Dex. – Az jó, hogy elnavigálgatjuk itt a gépet, de valakinek nem kellene megnyugtatnia az utasokat is? Persze, ez rád nem vonatkozik, Angela…

- Mi van, Dexie, csak nem háborított fel az egy-null? Vagy várj csak, lassan kettőnél tartunk? – vigyorogtam bele a headsetbe.

- Mit műveltetek ti, amíg nem voltunk ott? – érdeklődött csendesen Sinistra. – Miért lógott ott Dex, és mi ez a… ó.

Hallhatóan leesett neki, miről is van szó.

- Angela, te összeverekedtél Dexterával! – fakadt ki Diavola.

- Nem akarok kisiskolásnak tűnni, de nem én kezdtem – mondtam halkan, a repülő összerázkódott, megcsúsztam, s csak épphogy meg tudtam kapaszkodni a szárnyban. Kiköptem egy jó adag vért, ami az eséstől kicsattanó számban felhalmozódott.

- Dextera, te összeverekedtél Angelával! – kontrázott Sinistra.

- Pro… provokált! – habogott a srác.

Közben én lengedeztem. És hosszabb körmökért imádkoztam a sorshoz, hogy legalább valamelyest meg tudjak kapaszkodni.

Bánatomra nem hallgatott meg az ég. Az ujjaim meg már kezdtek fájni.

- Hát persze, de szerintem téged se kellett sokat piszkálni – jegyezte meg rosszallóan Sinistra.

- Na, nehogy már rám fogd! Kettőnk közül ki a tébolyult?

- Hirtelenjében nem tudok választani!

- Köszi szépen, hogy mellettem állsz!

- Bármikor – hagyta rá Sinistra.

- Srácok, nem ráérnétek ezt később is megbeszélni? – szólt kétségbeesetten Diavola. – Egyébként, Angie, minden rendben, régen hallottuk a hangodat!

- Hála a jó égnek – pusmogta bele az éterbe Dex, el tudtam képzelni, hogy égnek emeli a tekintetét.

- Pe… persze – feleltem, már amennyire a szembeszéltől meg tudtam szólalni. Elduruzsoltam egy hálát, hogy még jó, hogy nincs a repülőgépeken visszapillantó tükör.

- Srácok, valaki szaladjon át a másik szárnyra Angeláért! – buzgálkodott egyből Dia.

- Nem kell! – üvöltöttem vissza.

- Én is így gondoltam – szúrta közbe Dextera.

- Majd én – ajánlotta fel kegyesen (és kicsit vonakodva) Sinistra.

Csak egy kicsit tört rám a frász, mikor megjelent előttem, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne engedjem el egyetlen kapaszkodómat, és még valahogy az arcomra is sikerült közönyt erőltetnem.

- Gyere – ajánlotta fel kezét.

Felnéztem, rezzenéstelenül állta szemeim pillantását. Pillanatok teltek el, talán percek is, újra kiléptem az idő korlátai közül, testem a szó legszorosabb értelmében lebegett. És Sinistra sem szólalt meg, csak bámult rám némán, haját teljes erőből tépte a szél, és persze, tartotta heroikus pózát, mint akkor, rég.

- Gyere már – mondta még egyszer, kezemet előre lendítettem, és megkapaszkodtam benne.

Sinistra felrántott, és magához szorított.

- Megvagytok? – sercegett fel Diavola hangja.

- Meg – felelt Sinistra, haja az enyémmel vegyült a szélben, szinte összeolvadtak az azonos árnyalatok.

- Igen – értettem egyet, majd elléptem a sráctól.

- Remek! – csendült őszinte örömmel társam hangja. – Akkor nézzetek le!

Sinistra mellém lépett, és Diavola javaslata szerint tettünk. Alattunk már látszott a vadregényes táj, sőt, néha-néha a dzsungelből zsúp- és minden egyéb fajta tetős házak is kibontakoztak.

- Földet érés harminc másodperc múlva! – jelentette Diavola. – Zephyrus, Astaldo, még egy kicsit tartsatok ki!

Felnéztem Sinistrára, enyhén meghajolt, majd eltűnt. Megráztam a fejem, majd kisétáltam Astaldo mellé, hogy lélekben támogassam, miközben óvatosan leteszi a gépet.

Diavola kellemes zöngéjű hangján megköszönte az utasoknak, hogy ezt a légitársaságot választották, és persze, újbóli útra bíztatta őket. Nem igazán érdekelt, de azért egy pici kérdés mégis motoszkált bennem, hogy vajon mindezek után hogy állnak majd az utazás dolgához.

- Na, szedjük ki a tagot a mosdóból, meg a négy hullát is kaparjuk össze, aztán uzsgyi haza – javasolta Dextera.

- Biztos, hogy csak hárman voltak? – vetettem fel, miközben leszökkentem az erősen megviselt szárnyról.

Szemlélgetni kezdtem a repülő oldalán tátongó lyukat, ahonnan kótyagos és sokkolt állapotban levő utasok áramlottak a saras, növényzettel sűrűn benőtt talajra. Messzire hajítottam a pilóták szekrényéből zsákmányolt fülesemet.

- Nem. De nem az volt a feladat, hogy zsákmányoljuk össze a bandát. Ezt az egyet épp elég lesz kihallgatni, aztán a többi senkit sem érdekel – vont vállat Diavola, ahogy kiszökkent a pilótafülkéből. Nagyot nyújtózott, aztán Sinistra karjaiba táncolt, és szorosan magához ölelte.

Dexterára kacsintottam, mire keresztbe fonta maga előtt a karjait, és kissé elfordult tőlem. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán kicsit szemét vagyok, de ugyan, kit érdekelt?

Egy kosztümös, magas sarkúban tipegő nő totyogott felénk a sárban, és belekapaszkodott a partnere öleléséből épp hogy kibontakozó Diavola vállába.

- Kisasszony, megmentette az életünket! Örök hála! Köszönjük – rebegte könnyes szemmel.

Felvontam a szemöldököm.

- Ugyan, a munkámmal jár – válaszolt esetlenül mosolyogva társam.

- Még egyszer… ezerszer köszönöm – hajolt meg a nő még párszor, aztán óvatos léptekkel visszasétált a tömeghez, mely egyetemesen egy irányba indult meg.

Megcsóváltam a fejemet, aztán felkapaszkodtam Astaldóra, három ügynöktársam mind Zephyrus társaságát választotta. Ám legyen, nekem teljesen mindegy.

- Irány Nessa…

oOo

- Valóban szükség volt erre?

- A helyzet úgy hozta.

- Két fegyvertelen, ártalmatlan…

- Az egyiküknél biztos volt fegyver, lévén azzal puffantottak le. A másikat nem volt időm megmotozni, lévén épp eszméletlent játszottam.

- A hangsúly ott van, hogy játszottad.

- Bárkit megölhettek volna.

- Mint ahogy te tetted velük.

- Mint ahogy én tettem velük – értettem egyet.

Eclipse tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Elmosolyodtam, mire elkapta pillantását, és egy tollat vett kézbe, hogy aztán azon vezesse le kezének remegését. Igen, feszült volt, idegessége szinte sugárzott.

- Angela, kérlek, menj ki, és ott várd meg, míg a többieket eleresztem – utasított, anélkül, hogy rám nézett volna.

- Igenis, főnökasszony – hajoltam meg enyhén, majd széles mosollyal arcomon távoztam az irodából.

Ahogy bezárult mögöttem az ajtó, Vendredi nézett rám nagy, ártatlan szemekkel, egyből le is tette az éppen pakolászott iratokat, és segítőkészen állt fel asztala mellől.

- Rosszul érzed magad? Szükséged van valamire? – fogta meg a karomat.

Értetlenül néztem rá, majd megráztam a fejemet, és leültem a váróban elhelyezett kanapéra. És igen, belátom, hallgatóztam is.

- … én megmondtam, hogy nem jó ötlet alkalmazni – kezdett bele nagy lendülettel Dextera.

- Ami megtörtént, megtörtént, most viszont nem óhajtom likvidálni. A státuszát egyelőre nem vonjuk meg, amíg minimális esély is van arra, hogy normálisan fog viselkedni – felelte kimért, hűvös hangon az igazgatóasszony.

- Minimális! Főnökasszony, a nulla, zéró, hülye nagy semmi jobban fedné a valóságot!

- Dextera különleges ügynök! – csattant fel Eclipse, pár pillanatnyi szünet.

- Igazság szerint… nekem lenne egy ötletem – vetette fel óvatosan Diavola.

Drága Diavola, ugyan, mi haszna lenne itt bárminek is? Mégis, mit gondolsz, nem kellene Dexie-vel egyet értened?

- Hallgatom.

- Nem biztos, hogy beválna. Majd ha tettem egy kísérletet, beszámolok az eredményről… vagy a kudarcról.

- Ám legyen. Viszont… - Eclipse mély levegőt vett -, viszont ha ez a rejtélyes javaslat sem fog beválni, akkor patthelyzetben leszünk. Nem vált be sem szép szó, sem erőszak, sem szembesítés…

- Remek kezdőink vannak… - jegyezte meg Dex.

- Dextera! – fakadt ki Diavola. – Angela a legjobb… mit legjobb, az egyetlen barátnőm! Szinte a nővérem! Szükségem van rá! És nem fogom hagyni, hogy csak úgy egyszerre leváltsátok, mint valami megunt rongyot! Nem, és KÉSZ!

oOo

Óra csörgött. Lenyomtam.

Két percig csak feküdtem az ágyon, igyekeztem kipislogni a szememből az álmot, kinéztem a GOTT rezidenciájának egyik legkellemesebb kórtermének ablakán, és még továbbra sem igazán érdekelt, hogy tavasz van.

Kopogás törte meg reggelem nyugalmas csendjét, engedélyt nem várva jelent meg a küszöbön Alexander.

- Jó reggelt – köszöntöttem kimérten, majd az éjjeli szekrényen levő hajgumival összekötöztem hajamat, a férfi jelenlétével nem igazán foglalkozva vonultam be a kórteremhez tartozó fürdőbe.

- Jó reggelt, Angela – mondta kisvártatva, mikor én már a zuhanyfülkében álltam. A meginduló víz zubogásán túl csak tompán jutott el hozzám a hangja. – Hallottam, sikeres volt a legutóbbi akció…

- Igen – értettem egyet, majd elzártam a meleg vizet, a hideg cseppektől libabőrös lettem.

- Bár tudtommal volt néhány kellemetlen incidens… - folytatta a társalgást, nem éppen fesztelen hangon.

- Mégpedig? – kérdeztem, miközben törülközőt vettem magamhoz, hogy mihamarabb szabaduljak vacogástól.

- Hát… mondjuk két merénylő indokolatlan meggyilkolása… Dextera halálközeli élménye… - vetette fel merengve.

Kijöttem a fürdőből, és majdnem nekiütköztem a közvetlenül az ajtó előtt posztoló Alexandernek.

- Nem érdekel, ha indokolatlannak tartod. Dex pedig még annyira sem érdekel – közöltem vele kimérten, közben nem mozdultam, pedig testem szinte az övének préselődött.

Bordó szemeiben tőle idegen fény csillant.

- Akárcsak az én véleményem – mondta halkan.

- Akárcsak a te véleményed – értettem egyet.

Végtelen pillanat ereszkedett ránk, az ő tekintete fájt, szenvedett, kínlódott, az enyémben legfeljebb mérhetetlen üresség tükröződhetett.

- Angela… - szólalt meg suttogó hangon, keze az arcom felé indult, de csupán néhány centire tőle megállt a levegőben. – Angela, miért vagy ilyen kegyetlen?

Elmosolyodtam.

Megfogtam a kezét, jobbommal derekát, magamhoz szorítottam, és megcsókoltam. Mikor elengedtem, nem tudta leplezni döbbenetét, hát mosolyom még szélesebbre húzódott.

- Hogy miért, Alexander? – rivalltam fel. – Hogy miért? Ugyan, talán sikerült elfelejtened, hogy te megkínoztál engem? Szinte félholttá váltam idióta játékaid miatt, a halálodat kívántam minden órában, percben, pillanatban!

- De… de Angela…

- Ó, nincs itt semmi de, kedves Alexander, semmi, de semmi – ráztam meg a fejem, a törülköző lapos ívben érkezett az ágyra, a szekrényből némi fehérneműt kerestem elő, és a fickó zavarától nem zavartatva kezdtem magamra húzni.

- Az a munkám része volt. Nem én határoztam úgy, hogy ez lesz a sorsod – közölte, ahogy felnéztem rá, láthattam, hogy már ő sem olyan nyugodt, benne is felcsaptak a harag lángjai.

Végeztem a fehérneműkkel, néhány kimért lépéssel Alexander elé sétáltam, testem az övének feszült.

- Azt kötve hiszem – sziszegtem az arcába, lopva újra ajkához értem. – Tudom, hogy te döntöttél felőlem!

- Higgy, amit akarsz – csóválta meg a fejét, majd ellépett tőlem. – Akkor mindent hivatalból tettem…

- Mert most talán nem úgy cselekszel! – csattantam fel, mire szikrázó tekintettel fordult felém.

- Ahogy mondod.

Testem egy pillanatra elernyedt.

- Tessék?

Alexander közelebb lépett, s ezúttal tényleg megérintette az arcomat.

- Munkám véget ért azzal, hogy senor Velásquezzel találkoztál – suttogta, nem nézett a szemembe.

- Akkor most mit keresel itt? – köptem felé.

Egy hosszú pillanatig nem szólalt meg, csak halk szuszogását hallhattam, az általa kifújt levegő az ajkamhoz ért.

- Téged – mondta, hangja üresen koppant.

Ellöktem magamtól kezét, és hátráltam pár lépést, de mielőtt bármit szólhattam volna, folytatta.

- Téged kereslek. Azt az Angelát, akit az operaházban láttam. Azt a lányt, aki ábrándozva bámulta az előadást, aki kislányos zavarát szóvirágokkal igyekezett leplezni, aki… aki szerelmes volt, még ha csak egy másik férfiba is…

- Elég – sziszegtem.

- Téged kereslek, amint sírva fakadsz a női mosdóban, és könnyeidet kéztörlőkkel szárítgatod, és kétségbeesve bámulod saját tükörképedet. Azt az Angelát, aki mindenre képes a volt vőlegényéért…

- Azt mondtam, elég! – kiáltottam fel erélyesebben, de Alexander szemei újra azt a hajdani nyugalmat és megfontoltságot tükrözték.

- Téged kereslek, amint mosolyogva utasítod vissza egy ismeretlen ficsúr közeledését. Azt az Angelát, akit megbotránkoztatott a hullák számlálgatása egy akció után…

- ELÉG! – sikoltottam, és fülemet befogva omlottam a padlóra. – Elég, elég, elég! – üvöltöttem, és öklömmel újra meg újra a padlóba vágtam, míg vér nem serkent bütykeimen.

- Nem veszett el örökre az az Angela, aki megtetszett nekem, akkor, ott, amíg az a megtermett asszony áriákat zengett – közölte fölényesen.

- Fejezd be… - pihegtem, éreztem, hogy könnyek csorognak le arcomon, valami mélyen összetört, csörömpölve repedt darabjaira odabent. – Az a valaki már nem én vagyok… gyenge voltam, és esetlen! Én akarok lenni a tökéletes ÁSZ, a legjobb, a legerősebb, a leghatékonyabb! Nem kellenek a gyermeteg érzések, nem kell a gyengeség! Eltűnt, eltűnt örökre, és már semmi nem hozhatja vissza! – pislogtam fel rá könnyeim ködén át.

Alexander elmosolyodott.

- Hiszen most is itt van. Itt térdepel előttem, melltartóban és bugyiban, és igyekszik bebizonyítani, hogy ő a legkeményebb a vidéken…

Gúnyolódott rajtam. Megérdemeltem? Nem, nem és nem…

Egy mozdulattal előttem termett, derűs arccal térdepelt le. Egy ujjával felemelte államat.

- Mondd, Angela… miért nem hozod vissza azt, ki egykor voltál?

El akartam fordítani arcomat, de nem engedte.

- Nem leszek olyan, mint régen… - suttogtam.

- Ne gyűlöld a rendszert – mondta. – Victor oda, ez így van. De láthattad magad is, hogy mindkettőtök számára ez volt az ideális megoldás, ha nem is a legszebb módon. És itt áll előtted egy új, jobb élet. Hisz sokaknak fontos vagy itt…

- Egy nevet mondj – húztam el a szám keserűen.

- Diavola. Én – felelt készségesen.

Megfogtam a csuklóját, és mélyen a szemébe néztem.

Igaza lenne? Ostoba önzésem vezetett el idáig? Nem, az nem lehet… nem én tévedem, a GOTT halmozott hibákat hibára, ők tették tönkre az életemet!

Viszont… igen, talán Victor és én mindketten rendőrkézre kerültünk volna, vagy csak simán Terry mellett kötött volna ki, már ki tudja mikor…

De nem, nem és nem! Ezek feltételezések, olcsó fikciók és gondolatkísérletek! Nem… nem…

Alexander keze az arcomhoz ért, összerezzentem, ahogy magamhoz térített merengésemből. Ujjával letörölte könnyeimet. Balommal is ráfogtam kézfejére, és lehajtottam a fejemet. Végigborzongtam, a padló hűvöse egyszeriben elért, libabőrös lettem. A férfi egyből észlelte a változást, mindenféle célzás nélkül ölelt magához, szabadulni akartam szorításából, de nem engedett.

- Eressz, kérlek – suttogtam erőtlenül.

Nem, nem, nem… ha mindenkinek igaza van… és… és… egy…

Szörnyeteg lett belőlem.

Nem érdemlem meg a megbocsátást.

Nem érdemlem meg a vigasztaló szavakat.

Nem érdemlek mást, csak halált.

- Nem – felelte kurtán Alexander, és még erősebben magához húzott.

Még, még, még erősebben indultak meg a könnyeim, végigfolytak arcomon, végig Alexander felöltőjén.

- Miért? Miért törődsz velem? Miért nem hagysz veszni a magam kárán? – fúrtam arcom mellkasába, nem akartam a szemébe nézni, gyenge voltam és erőtlen, nem akartam, hogy lássa, milyen is lehetnék igazából!

- Már mondtam – felelte nyugodtan, fejét az enyémre hajtotta.

- Nem lehet… a szép szavak mind hazudnak – suttogtam.

- Én nem fogok hazudni. És neked sem kell már soha többé.

oOo

Vihar tombolására riadtam fel, esőcseppek doboltak az ablakon. Az éjszakai eget olykor-olykor villámok hasították át, egy pillanatra beragyogva a kórtermet. Kimásztam az ágyból, meztelen talpamnak szinte fájt a hideg padló érintése. Kezemmel az ablaknak támaszkodtam, kibámultam a kint tomboló égi áldásra, majd fellengzősen hátat fordítottam neki, és a párkánynak dőltem.

Egy újabb villám megint fénnyel töltötte meg a szobát: a rendezetlen ágyban, az általam félrehajított paplan alatt Alexander feküdt, kezei időnként meg-megrándultak, látszott rajta, hogy álma nyugtalan és felületes. Ingje már gyűrötten, rendezetlenül állt rajta, de csak pár felső gombját kapcsolta ki, nehogy félreértsem a helyzetet.

Újra és újra végigmértem a csupasz, laboratóriumi tisztaságú helyiséget, és minden egyes pillanattal erősebbé vált bennem az érzés: hazaköltözöm.

Egyszeriben megmozdult a paplan, mélyebb sóhaj hangja töltötte meg a teret, majd egy pár csillogó tekintet virult felém. Alexander laposakat pislogva ült fel, beletúrt hajába, majd átkulcsolta térdét, és mosolyogva fordult felém.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, hangja furcsán rekedt volt az álomtól. Megráztam a fejem.

- De, csak… - éreztem, hogy elpirulok, gyermetegen, lányosan… ártatlanul -, csak szeretem a vihart – suttogtam, hálóingem alját kezdtem gyűrögetni.

Alexander elmosolyodott, majd felállt, és mellém sétált. Megállt az ablakban, kezeit zsebre tette, hosszan bámult ki, arcára tucatszor fényt vontak a villámok.

Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a vállára hajtottam. Döbbenten pislogott rám, mozdulatai darabossá váltak, ahogy átkarolt.

- Meg akarok változni, Alexander. Nem akarok jobb lenni, mint valaha is lehettem volna… csak szeretném visszaszerezni azt a lelkesedést, amivel középiskolába és egyetemre jártam. Barátokat akarok, bulizni akarok, nevetni akarok… szeretni akarok – suttogtam. – Szükségem van egy biztos pontra, Alexander. Segítesz nekem?

pPp

- Úgy örülök, hogy végre hazaköltözöl! – ujjongott Diavola, miközben egy újabb frissen vásárolt tányérszettet kezdett kipakolni.

- Én is – tettem csípőre a kezem, és jó érzéssel néztem körbe poros, frissítésre vágyó lakásomon.

- Angie!

- Mondd – siettem ki az előszobába, ahol Alexander épp az ággyal viaskodott.

- Segíts ezzel a matraccal, légy szíves – nyöszörögte, ahogy próbálta bepréselni magát az ajtón. Levettem a keretről az épp zakózni készülő szivacsot, majd becipeltem a hálóba. Az érkező Alexander elől valamennyire félrehuzigáltam, majd a gondosan elhelyezett ágykeretre előbb azt, majd magamat is rádobtam, hogy aztán némán kezdjem bámulni az igencsak penészesnek tűnő plafont.

Az ágy nyekkent, Alexander elfeküdt mellettem, és hasamra tette a fejét.

- Élet, élet, élet – mondtam halkan.

- Bizony ám – sóhajtotta. – Emlékszel még arra az estére az operában?

- Hogyne emlékeznék rá – mosolyodtam el. – Diavola mérhetetlenül megnyugodott, hogy végre megtetszett valaki.

- Nahát, érdekes – ismerte el komoly hangon Alexander, majd megfogta a kezemet, ujjaink összekulcsolódtak. – Azon az éjjelen csak azzal a céllal küldtek oda, hogy tartsak szemmel egy nagyon instabil ügynököt. De soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lehetetlen jelenséggel ismerkedem meg, mint amilyen te vagy.

Lelöktem magamról.

- Túlzol – közöltem, majd felpattantam. – Tudod, hogy nem szeretem! – nevettem rá, aztán kiszaladtam a konyhába, hogy osztogathassam az instrukciókat Diavolának, mit hova tegyen.

A lány serényen pattogott, lelkesen segített, egyszerűen öröm volt nézni, hogy boldog. És… igen, talán kicsit én is annak éreztem magam.

Mozdulata egyszer csak megdermedt, majd értetlenül nézett rám.

- Angie? Valami baj van?

- Hm? – kaptam fel a fejem.

- Olyan furán nézel – rázta meg a fejét.

Elnevettem magam.

- Nem, nem, nincs semmi baj – mondtam. – Minden… minden olyan jó.

- Én is így gondolom – biccentett, majd hirtelen meggondolásból közelebb lépett, és átölelt.

- És veled talán valami baj van? – veregettem meg a vállát, mire kicsit hátrébb húzódott, és hosszú ideig bámult a szemembe.

- Örülök, hogy itt vagy, Angie.

oOo

- És… ez most komoly? – ernyedten ejtettem ölembe kezemet, az imént átfutott papírok megadóan hullottak a szőnyegre. Elmormoltam egy félhangos bocsánatkérést, majd letérdeltem, hogy összeszedegessem legújabb feladatunk tervét.

- Ezen az irodán belül nincs helye a vicceknek – mondta kissé talán mogorván Eclipse.

- Értettem – sóhajtottam, majd visszaültem a helyemre, és átadtam a lapokat a mellettem székelő Diavolának, aki buzgón a küldetés terveibe merült.

Mérsékelten rossz előérzetekkel néztem Dexterára, aki továbbra is némi ellenszenvet táplált irányomba, egyedül Sinistra arca volt meglepően közömbös a helyiségben. Eclair és Lumiere viszont még mindig a kezdők buzgalmával vetették magukat az új ügyekbe, csak tudnám, ennyi erőt honnan szereztek!

- Tehát egy egyszerű fegyvercsempész banda – összegezte Sinistra a hallottakat.

- Pontosabban a galaxis legösszetettebb és leghatalmasabb fegyvercsempész bandája, de talán számunkra megoldható a fejesek összegyűjtése – egészítette ki Dia fel sem emelve fejét.

- A csoport három helyszínen találkozik egy időben, a köztük levő kommunikáció a csillagrendszerek legbiztonságosabb és szinte feltörhetetlennek látszó hálóján történik.

- Azaz Lumi megint játszhat egyet – biccentett Eclair.

- Igen. Viszont ő az, akinek észrevétlenül kell eljutnia az egyik szekció központi számítógépéhez – mondta Eclipse. – Így az ő segítségére Diavola lesz.

- Értettem – adta tovább a lapokat társam.

- A többi osztag felosztását intézzétek el egymás között. A lényeg, hogy a csempészek minderről semmit se tudjanak, nekünk csak az információra és egy perdöntő bizonyítékra van szükségünk.

- De akkor nekünk mi dolgunk ott? – kérdezte Dextera.

- Bármi közbejöhet, ha Lumiere hibázik, az akció lelepleződik, ebben az esetben pedig kitörhet bárminemű bandaháború és nagy leszámolás. Erre az esetre viszont önök a közelben lesznek, hogy bármit megakadályozzanak – felelt Eclipse, majd megadta a végső instrukciókat.

oOo

- Eh… ez így nagyon nem lesz jó – sóhajtotta Diavola, ahogy végigmért Dexterát és engem. Kénytelen voltam egyetérteni vele!

A lány pillantása aztán Eclairre és rám siklott… majd homlokára csapott, és lassan megcsóválta a fejét, szemrehányóan pillantott rám. Széttártam kezeimet: nem tehetek róla, hogy ennyire rosszban voltam mindenkivel! Azaz, persze, nagyon is tehetek róla, de… nem mindegy már?

- Oké, akkor Eclair, te menj Dexterával, Angela és Sinistra, remélem, kibírjátok egymás közelségét – forgatta a szemeit, közben a lift enyhén zökkent, ahogy megérkeztünk az alagsori szintek egyikére, ahol a Hivatal civil autóinak garázsa is elhelyezkedett.

- Azt hiszem, meg tudom állni, hogy neki essek – suttogtam halkan, miközben a többiek kiléptek a folyosóra.

Diavola kicsit hátramaradt, és karon ragadott.

- Figyelj, nyugi… végre normálisan viselkedsz, és bár ez egy húzós egy hónap volt, de azért csak rendbe jöttél! Csak jó lenne, ha ezt a többiek orra alá dörgölnéd, és észrevetetnéd velük, hogy már nem kell minden pillanatban attól tartani, mikor is csapsz le! – igyekezett vigasztalni.

Nem sok sikerrel.

- Hát köszi – hümmögtem.

- Jaj, most ne törj már le! – fordultunk be a következő kanyarban. – Sinistrát tudtommal egyszer sem ölted meg, tehát vele még egész normálisan ki fogsz tudni jönni! A rám való tekintettel pedig csak kedves lesz hozzád – kacsintott rám, majd előresietett.

Lassan sétáltam utánuk, társaim egymást túllicitálva próbáltak a vagányabb járgányokra alkudozni, hogy mégis ki melyikkel közelítse meg a célpontot. Karjaimat keresztbe fontam magam előtt, és türelmesen kivártam, míg a hangos felcsattanások és egymás ruhájának ráncigálása után végre mindenki elhelyezkedett legalább a kormány mögött, majd beszálltam Sinistra mellé egy legújabb modellként csillogó Lux anyósülésére.

- Nos, hölgyem, hová lesz a fuvar? – nézett rám derűsen.

- Izé… - bizonytalanodtam el a nagy boldogság láttán, megvakartam a halántékomat.

- Jó, tényleg nem volt jó szöveg – hagyta rám Sinistra, majd kifarolt a parkolóhelyről, épp Dextera elé vágódva, hogy majdnem összeütköztek. Dex elvigyorodott, majd kicsit megbőgette a motort, társa megpörgette a járművet, és kilőtt a garázsból.

- Tudod, nekem voltak rémálmaim, hogy egy szép autóban fogok meghalni – kapaszkodtam kétségbeesetten a műszerfalba és az ajtóba, amint kirepültünk a főútra.

- Na igen, de azokban az álmokban valószínűleg nem én vezettem – pörgette meg a kormányt fél kézzel, majd elengedte, hogy szabadon álljon vissza az egyenesre. Kedvem lett volna szorosra zárni a szemeimet, hogy semmit, de semmit ne lássak az eszement száguldásból.

oOo

- És most? – kérdeztem, igyekeztem elnyomni egy ásítást.

- Várunk.

- Frankó.

- Ja.

- És ha jönnek?

- Akkor nézzük őket.

- És ha észreveszik, hogy nézzük őket?

- Akkor úgy teszünk, mint egy csókolózó szerelmespár – fordult felém, és sűrűn pislogott.

Elhúztam a számat, majd kikönyököltem a lehúzott ablakon, államat öklömnek támasztottam.

- Hülye is az, aki egy nedves, hideg garázsházba jön randizni – jegyeztem meg.

- Szerintem tiszta romantikus – vetett ellent.

A szemem sarkából rápillantottam.

- Mi ebben neked a romantikus? – vontam fel egyik szemöldökömet.

A srác megrázta a fejét.

- Nem tökmindegy, hol vagy, ha azzal lehetsz, akit szeretsz?

- Hát nem – csattantam fel.

- Egy érvet mondj – fordult felém méltatlankodva.

- Csak egyet? Oké, akkor te szívesen randiznál hibás atomreaktor oldalánál?

- Azért nem kell ennyire extrém példákat hozni… - morogta.

- Eh, mindegy – hagytam rá.

Felberregett a rádiónk, Sinistrával egyszerre csaptunk le rá, keze az enyémre tapadt, reflexszerűen rántottam el a sajátomat. A srác lenyomta a vétel gombját.

- Na, mi témánál vagyunk – jelentette Diavola suttogva. – Akció részünkről indul.

- Akció indul – visszhangozta Eclair.

- Akció indul – értettem egyet magam is.

Sinistra nagyot nyújtózott, majd eleresztett egy hosszú ásítást is.

- Akkor indul a maratoni figyelés… - sóhajtotta.

oOo

- Látod, amit én?

- Ha a homályos foltokra gondolsz, akkor aha – nyomtam el egy újabb ásítást.

Ez a harmadik óra már igen csak a vége felé közeledett, és rendesen beleuntam a várakozásba, a szemeim lassan kezdtek leragadni.

- A fekete furgonra gondolok – méltatlankodott Sinistra.

- Fekete? Furgon? – kérdeztem vissza. – Rettentően sablonos és klisés!

- Legalább könnyen felismerhetjük őket – sóhajtotta.

A furgon fényszórója végigpásztázta autónkat, a magam részéről belebújtam a frissen előkapart dardanosi metróvonalakat ábrázoló térképbe, Sinistra is igyekezett valami nem túl feltűnő dolgot mímelni. Felpillantottam, ahogy elhaladt előttünk a kocsi, sötétített ablaküvegein sajnos nem láttam be.

Kivágtam az ajtót, és már lendültem volna ki az autóból, ha Sinistra nem ránt vissza úgy, hogy szinte az ölébe pottyanok. Miután valahogy kimásztam a két ülés közül, kissé durcásan fordultam felé.

- Mi van?

Elhúzta a száját, áthajolt rajtam, és becsukta az ajtót.

- Tudod, mi megfigyelünk – közölte tipikus oktatói hangon.

- És szerinted innen meg tudunk figyelni? – fanyalodtam el, aztán körülnéztem a garázsépületben. Minden irányból autók és egyéb gépjárművek sereglete vett minket körül.

- Ha balhé lesz, azt majd észrevesszük – mondta.

- Aha, hát persze.

- Most minek játszod itt a szkeptikust?

- Sinistra… én nem játszom a szkeptikust, én szkeptikus vagyok! – csattantam fel, mire felcsipogott adó-vevőnk.

- Itt Diavola… - zihálta egy megviselt hang. – Lebuktunk! Ismétlem, lebuktunk! Akció vége… azaz nektek kezdése… igyekszünk megpattanni! Vigyázzatok magatokra, innentől teljes rádiócsend! Vége! – zárta le hisztérikusan a beszélgetést.

Sinistrával kétségbeesetten néztünk egymásra.

- Diavola… - nyögte, ám nem volt időm reagálni, a következő pillanatban óriási robbanás rázta meg közvetlen környezetünket, mi pedig (csodaszép Luxunkkal együtt) repültünk.

Nem volt alkalmunk sokáig élvezni a súlytalanság kéjes pillanatait, keményen zökkentünk földet éréskor, lábak és karok minden irányban, ám a móka itt még nem ért véget, egy tizedmásodperccel később valami súlyosan csapódott az autó tetejének (vagy aljának?), percek teltek el talán, míg végre magamhoz tértem.

Már jó ideje szólongathatott Sinistra, mert igen izgatottnak tűnt a hangja.

- Angela… Angela… Angie! Szólj már! Angela… - suttogta.

- I-igen? – pislogtam, és megpróbáltam betájolni magam, kerestem a fentet és a lentet.

Nagy nehezen megtaláltam: lent a két ülés és a sebváltó, fent Sinistra.

- Hála az égnek, hogy jól vagy – konstatálta.

- Azért azt nem állítanám, hogy jól, de vagyok – ismertem el. – Mellesleg, ha már itt tartunk, nem szeretnél lemászni rólam? Érted, nem akarlak megbántani, de kissé kényelmetlenül érzem magam…

- Másznék én, ha épp nem préselne hozzád a Lux igencsak ellenálló teteje – húzta el a száját.

- Annyira ellenálló, hogy lazán összezúzta egy… egy…

- Egy 3102-es Split típusú kisteherautó – segített ki.

- Na igen.

Csend ereszkedett ránk, látóteremet betöltvén csupán Sinistra arcát fürkészhettem… kék szemek, porcelánfehér bőr, nemes vonások, borzos, kék haj… egy pillanatra az összes levegő kifutott tüdőmből.

- És… izé, a lefülelendő banda?

- Öt perce megléptek – sóhajtotta.

- Aha…

Ő is az én arcomat kutatta, szemei mintha be akarták volna fogadni minden pórusomat…

- Ki… kiszabadítanám magunkat, de megsérülnél – mondta szánakozva.

- Igen, az én erőm is tehetetlen – értettem egyet.

Hangosabban szívta be a levegőt, karjai, melyekkel a lehető legtávolabb tartotta magát tőlem, megremegtek.

- Sinistra, én…

- Nem, tudom – biccentett zavartan mosolyogva.

- Mit is? – kérdeztem bizonytalanul.

- Hogy… hogy nem akartad.

- Igen. Azaz hogy nem… persze, már… nos…

- Igen – nevetett fel halkan, csak egy óvatos félmosoly maradt arcán, de aztán az is eltűnt róla, arcán komolyság maradt, szemei nagyra nyíltak, olyan, olyan nagyra! Kék tenger, mely magába olt, és nem ereszt soha többé, lélegzetek cserélődtek a szűk helyen, a levegő egyre fulladtabbá és fulladtabbá vált, meleg, meleg lett úrrá az autóban és rajtam… és rajta is.

- Angie, én…

- Ne – suttogtam, és megmozdultam, pár centi, és ajkam az övéhez ért, egyetlen pillanatnyi csókban forrtunk össze, leheletfinom érintés, a másik létének töredéknyi tökéletes érzése… Sinistra már nem tartotta magát, teste az enyémhez ért minden pontján, ruhám szövete az övéhez súrlódott, immár kesztyűtlen keze az én karomat simogatta, ujjaim át- és átfutottak selymes haján, újra és újra magamhoz húztam arcát, hogy még több csókkal boríthassam, egyre hangosabban és hangosabban zilált ő is és magam is.

Agyamra vörös köd telepedett, nem érdekeltek a miértek és hogyanok, átadtam magam az érzésnek, az érzésnek, mely annyira közel áll ahhoz, mikor az erő át- meg átjárja testemet, akár a gyilkolás öröme, csak tisztább annál. A tudat, hogy létezünk, az a lehetetlen és utánozhatatlan, megnevezhetetlen valami, ami csupán annyit takar, hogy két ember feje teljesen kitisztul és a világ megszűnik körülöttük létezni.

Nem volt világ, nem volt GOTT, nem voltak csempészek. Nem volt összetört autó, sem kényelmetlen ülések, nem volt sebváltó, nem volt garázsház. Nem volt Alexander. Nem volt Diavola.

Sinistra volt és én voltam.

oOo

- Jesszus! Hogy néztek ki? Mint akiket a kutya szájából rángattak elő! – nézett végig rajtunk megütközve Diavola, majd Sinistra nyakába ugrott. – Jól érzed magad? Nem esett semmi bajod?

Óvatosan húzódtam arrébb kettejüktől, eligazgattam magamon rövid szoknyámat. Nyugodt voltam, a kielégítettség érzete annyira elbódított, hogy képtelen voltam bármi bűntudathoz hasonlót is érezni. És ami a leginkább megdöbbentett: Sinistra is fáradtan mosolyogva igyekezett megnyugtatni Diavolát, hogy nem, nem esett semmi baja, csupán autónkat lapította palacsintává egy furgon, míg mi odabenn tartózkodtunk.

- Ha gyanakvó lennék, azt mondanám, te tettél vele valamit – jegyezte meg szúrós tekintettel Dextera.

Ó, mennyire igaza volt!

Megvontam a vállam.

- És a megfigyelt célszemélyek? – érdeklődött halkan Lumiere. Arcán volt egy csinos zúzódás, és elég megviseltnek látszott, de nem tűnt úgy, hogy komolyabb baja is van.

- Meglógtak. Nem tudtunk kijutni az autóból – mondtam szánakozva.

Nem tudtunk kijutni… akartunk igazán?

- A mieink is elléptek – fintorodott el Eclair. – De az adatok megvannak, nem?

- Persze, megvannak – lépett el végre Sinistrától Diavola. – Viszont nem sikerült észrevétlennek maradnunk…

- Ez most a kisebb baj – legyintett Ec. – Mindannyian megúsztuk, kisebb-nagyobb gondokkal… persze, végeredményben ez elég ciki, de attól még…

- Ne lovagoljunk már ezen – húztam el a számat. – Lumiere, Eclair: én azt mondom, térjetek vissza Eclipse-hez, vázoljátok neki a szituációt, mi többiek pedig akár haza is mehetnénk, nincs szükség mindannyiunkra. Holnap reggel egy közös eligazításon majd tisztázunk mindent.

- Egyetértek – biccentett Diavola.

- Szintén – vonta meg a vállát Dex. – Mellesleg, elég nyúzottnak látszol, kedves Angie.

- Nézz tükörbe, kedves Dex.

oOo

- … ma? Délután?

- Nálam.

- Biztos?

- Igen, Alexander elutazott.

- Ott leszek.

- Csak kerüld a feltűnést, kérlek.

- Bízhatsz bennem.

- Tudom. De most menj.

- Persze… várj! Még…

- Igen?

- Egy… apró… csókot…

- Megfelelt?

- Hogy bírjam ki, míg meg nem kapom a többit?

- Számold vissza a perceket… én is azt fogom tenni…

- Akkor délután…

oOo

- Meglátott valaki? – csuktam be az ajtót, majd még egy pillantást vetettem az utcára.

Sinistra a falhoz szorított, és hevesen megcsókolt, vágya forró hullámokban egyesült az enyémmel.

- Senki – suttogta, kezét derekamról csípőmre csúsztatta, majd ölbe kapott, és becipelt a hálóba.

- Dextera? – kérdeztem két ruhadarab eldobása között.

Rám mosolygott, édes, angyali mosollyal.

- Úgy tudja, gyakorlok.

- Egyedül? – álltak meg kezeim meztelen vállán, haja szintén fedetlen testemre hullott, hogy ott selymesen simogathassa bőrömet. – Ez nagyon átlátszó…

- Nem az, ő is egyedül edz, mióta megdöntötted a rekordjait – vonta meg a vállát, majd testét az enyémre eresztette, felkönyökölt mellettem, kisimított arcomból pár tincset.

- Nem érzed úgy… hogy szemétség, amit velük teszünk? – jutott eszembe hirtelen.

- Nem tudom. Ilyenkor nem – csókolt homlokon.

- Szerintem… szakítani fogok Alexanderrel… - vetettem fel halkan, mire megütközve bámult rám.

- Nem mondhatod el neki!

- Nem, nem fogom. Csak simán… vége lesz – húztam el a szám.

- Én nem tudom megtenni ugyanezt – szakította el pillantását az enyémtől, de kezembe fogtam arcát, és visszafordítottam magam felé.

- Nem is kell. Túl… nyilvánvaló lenne.

- Lehet. De… valamit előbb-utóbb csak kell tenni.

- Egyelőre csak utóbb – simítottam végig hasán.

Átgördült a másik oldalára, és maga felé rántott.

- Tudod… azon a napon, mikor a Djihartán majdnem kivégezted Dexterát… - mélyet sóhajtott, ujjai hajammal játszadoztak, mely az övéhez oly hasonló árnyalatú, hogy szinte testvérek is lehetnénk. – Emlékszel, mikor segítettem neked? Olyan… olyan jó volt elesettnek látni, mint régen. Úgy hiányzott az az Angie… persze, nem gondoltam, hogy ilyen értelemben köztünk valaha is…

- Ne folytasd – hajoltam közelebb hozzá, és csókkal zártam le ajkait.

oOo

- Ho-hogy mondod?

A meglepetéstől csak ennyit tudott kinyögni.

Piszkálgatni kezdtem az asztal közepén álldogáló magányos poharat.

- Nem tudok ellene mit tenni. Igazán sajnálom, és nagyon hálás vagyok neked, de… de ez inkább hála, mint szerelem. Nincs értelme – sóhajtottam.

- Hülyéskedsz velem – állapította meg.

- Nem – ráztam meg a fejem, és némán álltam csalódott, döbbent tekintetét

- Ez nem lehet az igazi ok – suttogta, erre nem tudtam mit válaszolni. Megcsóválta a fejét, némán terítette vállára felöltőjét, és kisétált a konyhából, a bejárati ajtó némán záródott mögötte.

- Sajnálom, Alexander – sóhajtottam.

Kinéztem az ablakon: sütött a nap, bár már felhők fátyolozták el az eget. Odakint a szomszéd gyerekei játszottak, a nyár ittlétének minden jelét felmutatta már, csak az én konyhámban volt hűvös és sötét. Vagy csak magamat éreztem ridegnek és kegyetlennek?

Alexandernek mindenképp így volt jobb – ha nincs is tisztában a valódi okkal, legalább nem egy hazugság, egy szerelmi három… azaz négyszög résztvevője. Vagyis… lehet itt egyáltalán szerelemről beszélni? Talán inkább testiség ez, vagy valami annál is kínzóbb, valami, ami örök magányra és léha társas életre kelti résztvevőit?

oOo

- Helló, kishölgy – szólított meg egy hang a sötétből.

Nem, húsz centinél nem ugrottam magasabbra első ijedtemben. De azért közel voltam hozzá.

A hang forrása felé fordultam, kezem már félig fegyveremen időzött. Amint a cigarettavég parázsló végének fényében felismertem, kivel is hozott össze a sors (az a kedves, jólelkű sors, ó, igen), keresztbe fontam magam előtt karjaimat.

- Tudtam, hogy valami hiányzik az életemből – jegyeztem meg halkan.

- Én és velem együtt a teljes boldogság? – vetette fel.

- Te. És veled együtt az a keserű plusz, ami mindenki életében jelen van – szögeztem le, mire előrébb lépett, és kissé meghajolt. Zakója ezúttal nem volt rajta, vállán lazán átvetette, fekete garbójának ujjait könyékig feltűrte.

- Mindig is olyan kedves hangot ütöttél meg, amikor velem beszélgettél – mondta.

- Örülök, hogy nosztalgikus hangulatot idézek fel benned. Mit akarsz?

- Ugyan, Angela, miért kellene akarnom bármit is? – mosolyodott el, egy három napja éhező farkas vicsorával. – Régi jó ismertségünkre hivatkozva nem szólíthatlak meg? Nem érdeklődhetem hogyléted felől?

- Jelentem, meg vagyok szólítva. Jól vagyok. Végeztünk – indultam volna tovább irodánk felé súlyos iratkötegekkel a kezemben, ám Armbrust elkapta szabad csuklómat.

Megpördültem, és már épp készültem valami ocsmányságot a fejéhez vágni, ám tekintete ezúttal hideg és könyörtelen volt, nyoma sem volt benne az eddigi nyájasságnak.

- Velem kell jönnöd – közölte.

- Miért? – ráztam meg a fejem értetlenül.

Erre a férfi szétnézett, tekintete a falon három különböző pontra vetült, majd újra felvette velem a szemkontaktust.

- Itt túl sok a figyelő szem. Ez csak kettőnkre tartozik. Egyelőre – suttogta.

- Alexanderral van valami? – riadtam meg egy pillanatra. Voltaképp munkatársak…

- Nem mondhatok semmit. Gyere.

- De ezeket a mappákat le kéne tennem a…

- Ráérsz! – csattant fel, majd végigrángatott a sötét folyosón, le a lépcsőn, ki az épületből.

Öltönyös, aktatáskás emberek tömege bámult minket, ahogy szapora léptekkel végigsiettünk a parkon, egészen egy sötétített üvegű, Lux típusú gépjárműig.

- Szállj be – utasított.

Ekkor már kezdtem kissé ideges lenni.

- Hülyének nézel? Be nem ülök melléd – morrantam fel, mire nem szólt semmit, csak durván belökött az anyósülésre. – Hé! – fakadtam ki sebváltón horzsolt könyökömet dörzsölgetve.

Armbrust becsapta maga mögött az ajtót, majd a motor izzítását követően kilőtt a főútra. Laza nyolcvan kilóval száguldottunk végig a városon.

- Hová viszel? – duzzogtam, mereven kibámulva a szélvédőn.

- Az El Lacbe – felelte, időnként a visszapillantó tükörbe pillantva, fogát csikorgatva.

- Minek?

- Beszélgetni.

- Armbrust! – fakadtam ki, mire jeges tekintettel meredt rám. – Oké… - visszafogtam, majd igyekeztem csendben végigülni azt a pár percet, míg a város jellegzetes épületóriásai elmaradoztak mellettünk, s felváltotta őket az El Lac soha nem egyhangú, mindig változó és megújuló tája.

Armbrust hosszan behajtott az erdőbe, egy tisztás mellett állította csak le a motort, majd hosszan kifújta a levegőt.

- Szállj ki – mondta kurtán, eszem ágában sem volt újra nekiállni kötekedni vele.

Azért dühösen vágtam be magam mögött az ajtót, és igyekeztem nem teljesen lemaradni a hosszúléptű felügyelő mögött.

- Mondj már valamit! Mi a frásznak hoztál el ide? Mi ez az istentelen bánásmód?

Egyre beljebb és beljebb értünk a fák közé, mígnem egyszeriben fény vakított el mindkettőnket. Mihelyst visszanyertem a látásomat, egy gyönyörű tisztást láttam magam előtt, melynek végét csupasz sziklák tarkították, azok pedig a mélybe vezettek.

Armbrust végre megállt, olyan hirtelenséggel, hogy kis híján a hátának kenődtem.

- Na, végre – sóhajtotta.

- Végre mi? – vontam össze értetlenül a szemöldököm.

- Itt már nem tudnak lehallgatni. Ha minden igaz – tette hozzá.

- Mit érdekel, hogy lehallgatnak-e? – kérdeztem megütközve.

- Engem aztán semmit, de talán neked fontos lehet, hogy ez a valami titokban maradjon – nyitotta ki aktatáskáját.

Gyanakodva néztem, mivel foglalatoskodik. Egy ideig céltalanul kotorászott, majd elégedetten egy piros mappát nyújtott át, rajta a GU-GOTT emblémával. Némán néztem a vaskos cuccra, láthatóan sok mindent tartalmazott.

- Mi ez?

- Nézd meg, és megtudod – bátorított.

- Nem szokásom elfogadni bármit csak úgy – ráztam meg a fejem. Valamiért féltem attól a gyűjteménytől.

- Igen, és anyukád azt is mondta, hogy ne szállj be idegenek kocsijába. Vedd el – mondta.

Vonakodva nyúltam érte, megdöbbentett a súlya.

- Nyisd ki.

Elhúztam a szám, kicsit mérgesen néztem a férfira. Láthatóan annyira nem ütötte szíven a dolog. Gyakorlott mozdulattal törtem fel a pecsétet, a mappát viszont már remegő kézzel nyitottam szét, hogy aztán kicsússzon érzéketlen ujjaim közül.

- Te… - suttogtam, a füvön fekete-fehér fotók terültek szét, lábak és karok egyvelege, eksztázist átélő arcok, meztelen bőr, fedetlen kebel és fenék, világos hajtenger mindenütt, szerteszét hajigált párnák, összegyűrt lepedők… egy egész sorozatnyi dokumentáció Sinistráról és rólam.

- Mondanom sem kell, eléggé meglepett, mikor ezekkel szembetaláltam magam – vonta meg a vállát Armbrust, majd rágyújtott, és elnézett a messzeségbe.

- Mit akarsz? – kérdeztem megszégyenülten.

- A kérdés az, hogy te mit akarsz – nézett rám. Szemeiben könyörtelen láng ragyogott. Képtelen voltam válaszolni neki, mire újabb vállvonással felelt. – Ám legyen. Halld az én verziómat. Ezt a „kapcsolatot" most és mindörökre le kell zárnod. Különben Alexander és Eclipse igazgatóasszony mindenről értesül.

- Tehát… Alexander még nem látta?

Gombóc formálódott a torkomban.

- Nem. De… nyilván egyértelmű, hogy nem választja el sok tőle.

- Értem. Tehát megzsarolsz – nyugtáztam, és fellángolt bennem a harag. – És mégis, ebből neked mi hasznod van?

- Angela, ne légy ennyire kicsinyes. Itt nem egyéni haszonról van szó – mondta szánakozva.

- Hanem akkor… ?

Armbrust zsebre tette a kezét.

- Diavola labilis lélek. Magad is olvastad életének történetét – pislogott rám metsző tekintettel. – Merthogy olvastad – nyomatékosította szavait. – Amennyiben egy ekkora… khm, sokk éri, még úgy járunk, mint veled nem is olyan régen. Nincs szükség egy újabb őrjöngő ÁSZ-ra.

Lehajoltam, és összeszedegettem a képeket.

Igaza volt. Olyannyira igaza volt!

Úgy gyűlöltem, hogy igaza volt.

Felegyenesedtem, és átadtam neki a dossziét.

- Ám legyen. Tedd el. Ne lássam soha többé – mondtam, mire helyeslően biccentett, és fekete táskájának mélyére rejtette zsarolásom zálogát. – És Alexander se szembesüljön ezekkel. Ha akár egy is a kezébe jut… - megakadt a szavam. Ugyan, mivel fenyegethetném meg? Itt most én vagyok az áldozat.

Armbrust észrevette bizonytalanságomat és elmosolyodott.

oOo

Elhajoltam a csókja elől.

- Valami baj van? – érdeklődött mosolyogva, mire megráztam a fejem, és az ablakhoz sétáltam. Elfordítottam a reluxát. Felnéztem a falakra. Egy-két-három sarok, mindegyikben apró, fekete pötty. Ó, igen. Az ÁSZ-ok lakása tehát már csak ilyen. Jó tudni.

- Nem, nincs – ráztam meg a fejem, de közben folyamatosan a rejtett felvevőkészülékeket figyeltem. Lehet, hogy valaki (mondjuk épp Armbrust) most is épp azt játssza, hogy ő a Nagy Testvér? Egy disztópikus világban élnénk, kötelezően állandó megfigyelés alatt?

- És akkor miért akartál most találkozni, ráadásul épp nálunk? Dexet épphogy csak ki tudtam kergetni a lakásból – mondta finoman, közben magához szorított, és beleszagolt a nyakamba. Igyekeztem eltolni magamtól.

- Mert tudják – mondtam halkan.

- Micsoda? – lépett el tőlem. – Képtelenség!

- Sinistra, az egész lakás be van poloskázva. Az enyém is. Szerintem minden ügynöké, persze, ez csak feltételezés – tettem hozzá bizonytalanul.

- És… és… - túrt bele a hajába kétségbeesetten. – Ki tudja? Diavola?

- Egyelőre csak egy felügyelő – ráztam meg a fejem. – De ha nem fejezzük be, mindenki megtudja.

Sinistra leült az ágyra, majd végignyúlt rajta. Gondterhelt arccal fixírozta a plafont.

- Ha ez kitudódik, vége mindennek – állapította meg. – Diavola… Dex… Eclipse…

- Alexander – tettem hozzá.

- De hát már szakítottatok.

- Igen, de nem azzal az indokkal, hogy titokban veled kavarok – világítottam rá az egyszerű tényre, majd a falnak támaszkodtam, és némán néztem Sinistra fekvő alakját. Egyenruhája volt rajta, nemrég tért vissza egy küldetésről, egy messzi-messzi galaxisból. Jól esett volna mellé feküdni, és átölelni, lecsókolni róla a hosszú út porát és a fáradtságot.

Némán hallgattuk a konyhában levő ingaóra ketyegését. A kora nyár jellegzetes hangjai tompán szűrődtek be a félhomályba: gyereknevetés, kutyaugatás, rigók trillázása. Valahol messzebb autók zúgtak el.

Merengésemből csak akkor tértem magamhoz, mikor Sinistra már előttem állt. Elmosolyodott, majd az általam imént felfedezett kamera felé fordult, kezéből energialabda indult meg, majd halk robbanással üzemképtelenné tette a szerkezetet.

- Sinistra – vetettem volna ellent, de hasonlóképp járt el a szobában fellelhető többi felvevővel is, testével a falhoz nyomott, kezeimet a fejem felett fogta össze, másikkal végigsimította testemet, majd nyakamnál megragadva megcsókolt. Erőszakos volt, fájt, ahogy a fal és közte préselődtem; mégis, élveztem a fájdalmat, mely arra emlékeztetett, hogy élek. És… jó volt rossz dolgot tenni, kéjes tudattal töltött el, hogy amit teszünk, az tiltott és nem helyes.

oOo

A küszöbön Alexander állt. Hangulatához tökéletesen illett a háta mögött tomboló, kiadós nyári vihar és a sötét éjszaka. Bordó szemei szinte őrült módon csillogtak, izzadt tincsei szorosan tapadtak nedves arcához.

- Mégis… mi vezetett el idáig? – kérdezte suttogva.

Riadtan hátráltam az előszobában. Alig két perce ébredtem fel, a férfi vad dörömbölésére az éjszaka közepén. Alexander belépett, erősen vágta be mögött az ajtót, tekintete villámokat szórt, soha nem láttam még ilyennek.

- Miért… nem is… nem is az zavar, amit tettél – rázta meg a fejét, mintha magával beszélne. – Inkább az, hogy hazudtál nekem. Hogy nem mondtad meg, hogy ez az igazi ok.

- Tehát Armbrust megmutatta a képeket – állapítottam meg kimérten, miközben folyamatosan hátráltam.

- Igen. Minden képet megmutatott – dobta le magáról felöltőjét.

- És… most mit akarsz tenni? – kérdeztem enyhén remegő hangon, mire megtorpant, szemeiből kimúlt az iménti tébolyult láng, kihúzta magát.

- Ugyan, mit gondolsz, mit tennék? – vonta meg a vállát, és fájdalmas arcot vágott. – Csalódtam benned, Angela.

- Tudom – álltam meg magam is, és lehajtottam a fejem.

Nem, nem azt bántam, amit tettem. Azt bántam, hogy ezzel Alexandernek fájdalmat okoztam.

- Mindig is tudtam, hogy nem vagy egy angyal… de azért ez, azt hiszem, meglehetősen szemét húzás volt – közölte tárgyilagosan, majd szórakozottan végigsimított ronggyá ázott, fekete ingén. – Nem is igazán velem. Talán inkább Diavolával.

Megrándult az arcom.

- Igen.

- Az a lány hisz benned, Angie – csóválta meg a fejét Alexander.

- Tudom.

- Ő volt az egyetlen, aki igazán bízott a visszatérésedben – folytatta.

- Meg is tett érte mindent – ismertem el.

- Igen, így volt – biccentett, mire egy pillanatra minden világossá vált.

- Ő küldött volna akkor este hozzám téged? – döbbentem meg.

- Hogy? – pislogott értetlenül a férfi.

- Mikor visszatértünk a Djihartáról! Diavola azt mondta, van valami, amivel vissza tud hozni! – hadartam. – Te lettél volna az? Ő küldött?

Alexander egy pillanatig emésztgette a hallottakat, aztán megrázta a fejét.

- Nem, akkor csak a saját fejem után mentem – mondta.

- Akkor viszont… mi lehetett, amire Diavola gondolt? – ejtettem le vállaimat.

- A macskád – vágta rá Alexander.

- Tessék?

- A macskád. Diavola megkért, hogy segítsek megkeresni. És megtaláltuk, egy külvárosi házban, egy két gyermekes családnál – mosolyodott el szerénykedve. – Egész jól érzi ott magát.

- Ti… megkerestétek a macskámat? – kérdeztem meghatottan.

Alexander bólintott, aztán vonásai megkeményedtek.

- Mennem kell, Angela – mondta. – Ne haragudj, de… azt hiszem, jobb lenne, ha soha többé nem találkoznánk.

- Alexander…

- Ne – emelte fel a kezét. – A múltkor azt mondtad, hogy csak hálát érzel – siklottak rám bordó szemei, melyek tengerében olykor annyira el tudtam merülni. – Én viszont jelen pillanatban csak szánalmat és mérhetetlen csalódottságot. Ezt lehetetlen összeegyeztetni…

- De, Alexander…

- Angela – nézett rám dühösen. – Kérlek – suttogta, majd hátat fordított, és érkezésének hirtelenségével távozott.

Némán bámultam utána. A kinti vihar tombolása mellett végre minden eddiginél szilárdabban körvonalazódott bennem, mit kell tennem. Kezeim ökölbe szorultak – tettre kész voltam.

oOo

- Angie? – nyitotta ki az ajtót Sinistra. Álmos arca némi döbbenetet tükrözött, majd széles mosoly jelent meg rajta, az ölébe kapott, és csak a hálóban engedett el. Lelkesedése csak akkor lombozódott le némileg, mikor hosszan a szemembe nézett. – Csak… nincs… valami baj?

- Alexander tudja – sóhajtottam, mire a srác megrázta a fejét.

- Miért hiszed, hogy ezek után már érdekel? - ültetett le az ágyra, majd végigsimította az arcomat. – A múltkori alkalom talán nem tette számodra elég nyilvánvalóvá, hogy mi a véleményem erről az egészről?

- De, Sinistra… - próbáltam ellenkezni, mire mutatóujját finoman az ajkamhoz illesztette.

- Nincs semmi de – suttogta, hangja nyomán libabőrös lettem, enyhe remegés futott végig testemen. – Én… nekem szükségem van rád, Angela. Amit… amit Diavolával teszek, az csak színjáték, az volt az elejétől fogva, de eddig olyan jól játszottam a szerepem, hogy magam sem vettem észre, hogy csak álca, egy gyönyörűen megkoreografált előadás. Nem akarom tovább áltatni sem őt, sem magam.

- És biztos vagy benne, hogy ez a helyes módja az áltatás végének? Egy… ilyen megalázó helyzet? – ráztam meg a fejem, és kezeimbe fogtam Sinistra ujjait. – Nem. Ez nem mehet tovább.

- Mi ez a hirtelen fordulat? – fakadt ki a srác. – Ugyan, Angela! Látom a szemeidben az öröm ragyogását, mikor velem vagy! Tudom, hogy fontos vagyok neked. Csak a bűntudat mondat veled ilyen butaságokat!

- Butaságok? – ráztam meg a fejem. – Sinistra… a társamról van szó.

A srác nem válaszolt, csupán maga felé fordította állam, és megcsókolt. El akartam tolni magamtól, de keze szinte vasmarokként tapadt tarkómra. Erőből vágtam pofon, mire végre észrevette magát.

- Angie, én… - próbált volna védekezni, ám ekkor egy égen áthasító villám beragyogta a szobát…

A küszöbön pedig Diavola állt. Felkattintotta a magányos lámpát, láthatóvá vált könnyektől nedves arca, kipirosodott szemei – és a kezében lóbált Firestar.

- Álca? – nézett előbb Sinistrára, majd üveges tekintetét rám emelte. – Társ?

Elmosolyodott.

- Diavola… - suttogtam elhaló hangon.

Pisztolyát előbb rám szegezte, mögötte semleges tekintettel kitartóan játszott a vigyor az arcán.

- Diavola, ne…

Felhúzta a kakast.

Újabb villámlás.

Láttam a golyót a csőben…

- NE TEDD! – rikoltotta Sinistra.

Diavola meghúzta a ravaszt…

oOo

Május 24. (Csillagkor 333.)

Jelentés a GOTT vezetőségének

Szinte lekopírozva társa, Angela (19), „bosszúhadjáratát", Diavola (15) szélvészként száguldott végig a Hivatal kirendelt ÁSZ-egységein SC 333. május 22. éjjelén.

A sort társával kezdte, majd őt követte Sinistra (18), S-osztályú ügynök. A kettős után került sor a többi osztag likvidálására is (részletes névsoruk és haláluk módja a mellékletben található), majd tombolása végeztével Diavola ügynök önnönmagával is végzett.

Az Árnyék Szakasz (és vele együtt a Galaktikus Kereskedelmi és Ellenőrzési Hivatal valamint a Globális Unió is) egy újabb sikertelen, sőt veszteséges csapatot könyvelhet el.

Az öt osztag minél hamarabbi reprodukálása a jelentések szerint már megkezdődött. Az ő helyüket addig is az egyes, kettes és tizenhármas osztag válogatott katonái töltik be.

Szintén fájó pont az Uniónak Alexander felügyelő rejtélyes eltűnése is. Hollétéről senkinek sincs tudomása, egyes hírforrások azonban már halálát szolgáló híreket erősítenek meg.

Jelentés vége.

Armbrust felügyelő

(a Globális Unió kirendelt képviselője)

Vége