Az elzárt próféta

Megj.: A fanfic a 63. rész után játszódik, alternatív történetvezetés. Próbáltam legjobban visszaadni a karaktereket, de néhol előfordulhat OOC (Out of Character vagyis Karakterhez nem igazán illő viselkedés) ezért előre is elnézést.

Jó szórakozást és ha lehet, hagyj értékelést !

1. Fejezet: Mitsuko, a köd gyermeke

Úgy tűnt, az eső egyszerűen nem akar elállni, mióta Ichigo és a többiek visszatértek. Napokig csak esett, monotonná téve a következő tanévig hátralévő pár napot.

Az Urahara Kereskedés előtt és körül különösen nagy sár volt az özönvízszerű esőnek köszönhetően; vevő sem jött és onnan sem dugta ki az orrát senki. Illetve mégis: Yoruichi-san pár órával Ichigoék érkezése után elment „valaminek utánanézni" és Urahara azóta nem látta.

A sár valóban undorító és meglehetősen ragacsos volt, az eső pedig kérlelhetetlenül hullott tovább. Lassan, mintha csak a képzelet szüleménye lenne, egy nyögés törte meg az eső hullásának egyenletes moraját…

A lány fejjel előre feküdt a sáros földön, arcát oldalra fordította hogy legalább levegőt kapjon – több sebből vérzett, és már talán fel is adta a reményt, mert meg sem próbált felállni.
„Hol vagyok?" – futott át az agyán – „Miért vagyok itt? Mit akarok egyáltalán?" – lehunyta a szemét, de sötétség helyett egy meleg, kedves fényt látott, ami szinte átölelte.

Mit szeretnél? – kérdezte a fényhez tartozó kedves hang – Mi a célod?

- Élni akarok – nyögte a lány magának – Nem akarok meghalni…

-Oya, oya, ki akar?

A lány szemei felpattantak, és minden erejét összeszedve felfelé fordította kicsit a fejét.

- Jó estét – vigyorgott rá valaki, és valami nagy akármit tartott a kezében… de legalább az eső nem esett már rá… A lány szeme megrándult, első pillanatban, ahogy az alakra nézett, tudta, ez nem közönséges ember. Minimum őrült… Fájdalom hasított a testébe. Felszisszent és a fejét visszafordította, de még így is elviselhetetlen volt…

- Lám, lám a kisasszony meg kicsoda? Évek óta üzletelek itt de még soha nem láttam. Mindenesetre a spirituális energiája nem elhanyagolható… - guggolt le az alak, az esernyőt még jobban a fekvő nő fölé tartva.

- Segíts… kérlek… - motyogta a lány halkan, és fájdalmában belemarkolt a sárba. A másik alak elvigyorodott.

- Sose tudtam ellenállni egy csinos hölgy kéréseinek, főleg aki az utolsókat rúgja, mint kegyed – mondta legszélesebb vigyorával kedvesen.

A „kegyed" felszisszent, de most nem a fájdalomtól. Szívesen mondott volna valami csípőset, de sár ment a szájába, úgyhogy a másik alak kihagyott egy cikornyás káromkodást a dögrováson levés kérdéseiről.

- Fel tud állni? – tette fel a teljesen fölösleges kérdést a guggoló alak; ha a lány tudott volna, már régen megtette volna… Dühös morgás és sziszegés volt a válasz, mire A férfi szabad kezével egy lendülettel térdre rántotta a sáros lányt. Ez nem kevéssé lepte meg a fiatal nőt, de nem volt ereje felemelni a fejét és a másikra nézni. Aztán, egy hosszú perc múlva nem is akart… Tekintete a sárral keveredett vérre tapadt; szeme elkerekedett, teljesen elsápadt és remegni kezdett. Fölemelte bal kezét, ami ugyanezt a képet mutatta: a vörös vér és a barna sár gyűlöletes színének keverékét.

- Ne… - motyogta reszketve. A férfi kérdően pislantott rá – Ne, vért ne…

- Ugyan kisasszony, láttam már rosszabbat is. Rendbe hozzuk egykettőre – mondta egy árnyalatnyival komolyabb hangon.

- Vért ne… - suttogta erőtlenül a lány, majd hirtelen előrebukva elájult.

A férfi felfogta és a mellkasához szorította a másik fejét. Úgy látszott, nem érdekli a lány mennyire sáros vagy véres. Az esernyőt letette a földre, és karjaiba vette a fiatal lányt, majd elindult vele.

Úgy érezte, mindjárt fellobban attól a melegtől, amit a testében érzett. Valami megnyugtató, egyenletes hangot hallott, ami megnyugtatta a sokktól, amit a vér látványa okozott…

Vér.

Felvillant előtte önmaga, ahogy ott fekszik vérző sebeivel a sárban.

Olyan szánalmas…

A kellemes hang abbamaradt. Csend telepedett az elméjére, és még az a fény sem jelent meg, mint legutóbb. Gyűlölte a csendet. De a vért még jobban… Lassan, óvatosan nyitotta ki a szemeit, és először fel sem fogta, merre van. Egy fehér, régi típusú japán otthon mennyezetére révedt amit fagerendák osztottak négyszögekre.

A lány lassan pislogott párat, és a kép kezdett tisztulni. Bár az agyában ugyanolyan kaotikus elmosódottság volt, mint pár perce… De a teste alig fájt; ezt teljes egészében felfogta. Óvatosan megérintette bal bordáit, és szoros gézkötést tapintott ki. Majd ujjaival tovább tapogatott, végigsimította a takarót ami rá volt terítve, és kis mosoly futott át az arcán. Majdnem az egész teste be volt kötözve, és fájt is, de él. Valaki ellátta a sebeit, valaki segített neki. Lázasan járt az agya, hogy valami eszébe jusson.

„… főleg aki az utolsókat rúgja, mint kegyed…"

A mondatfoszlány erőszakosan tolakodott az agyába, majd ugyanebben a pillanatban elöntötte a vér az agyát. Még hogy ő… az utolsókat…! De valószínűleg az mentette meg aki ezt mondta neki.

Felemelte a bal kezét, de a jobbat képtelen volt. Nagyot sóhajtott, ahogy ökölbe szorította a kezét, majd megint elengedte, és ismét… Amikor egyszer kinyitotta, zöldes fénybe vonódott a tenyere, amit ő halvány mosollyal nyugtázott. A takaró fölé tartotta világító kezét, ott, ahol a mozdulatlan jobb keze volt. Percek teltek el így… Egy kis idő után a zöldes fény szertefoszlott, és bár felemelni a karját még mindig nem tudta, az ujjait már képes volt mozgatni. Felsóhajtott és lehunyta a szemeit – ez is eredmény, végülis…

- Ooohhh, talán jobban lett, Doro-dono? (megj.: hülye egy szóvicc, Sár-kisasszonyt jelent)

A lány hirtelen pattant fel, megismerte ugyanis a hangot, amely ledögrovásozta őt nemrég…

- M-M-M-MIVAN? – a hang irányába bámult, és érezte, hogy a feje már pulzál a rengeteg vértől ami odatolult. Az alak egy 30 éves körülinek tetsző, szőke hajú pasas volt, kissé régies öltözetben és egy csíkos kalappal a fején, ami teljesen eltakarta a szemeit. Szőkésszürke haja volt, ami kissé kilógott a kalap alól.

A lány félredöntötte a fejét a pasas indokolatlanul széles és idétlen vigyorát látva, és minimum ugyanolyan idétlen grimaszt vágott.

- Én nem ugrálnék a maga helyében – mondta derűsen a férfi – Még a végén felnyílnának a sebei és meghalna.

A lány összeszorította az ajkait és gyanúsan méregette a férfit.

- Miért segített nekem?

- Mert a Kisasszony kérte hogy segítsek.

- Magánál ez csak ennyi? Ha azt kérnék ugorjon a kútba, megtenné?

A férfi ugyanolyan idétlenül, mint a vigyora, felnevetett és a fejét fogta.

- Teszem fel ha igen szép a hölgyemény, meggondolnám – vallotta be két hangos nevetőroham között. A lány felvonta egyik szemöldökét, és most már biztos volt benne hogy a pasas dilis.

- Aha, értem. Szóval maga egy vén perverz aki azért segít kislányoknak, hogy aztán ki tudja mit csináljon velük… - mondta közönyös, gonosz grimasszal.

A férfibe mintha csak villám csapott volna, felugrott és ijedten pillantott a lányra.

- Miről beszél? Nem is igaz! Nem is vagyok öreeeeeg… – legyintgetett vihorászva a kezével.

- …csak megkattant – motyogta magának a lány megdöbbenten. Egy pillanatra felvillant a pasas egyik szeme a kalap alól, de ugyanolyan hamar el is tűnt.

- Ez a megkattant segített Kegyednek életben maradni – jegyezte meg mézes-mázosan. A lány elhúzta a száját és zavarában a kötéseit kezdte piszkálni. Cska ekkor fogalmazódott meg benne valami…

- Hé, maga látta el a sebeimet? – kérdezte erőltetetten nyugodt hangon, de a szemeiben a pokol összes tüze ott égett – szegény férfi ezt nem láthatta…

- Hát persze – felelte szokásos derűvel – Tudja mennyi gézembe került magát tetőtől-talpig bekötözni? Ráadásul majdnem egész…

Nem tudta befejezni, mert a lány máris a torkának ugrott.

- MAGA VÉN PERVERZ ÁLLAT! FOGADJUNK EZ A HOBBIJA, FIATAL LÁNYOKAT ELCSÁBÍTGATNI! – hogy nyomatékot adjon szavainak, egyenletesen rázogatni kezdte a férfi nyakát, hogy a feje ide-oda billegett. A lány alig tudott élni a gondolattal, hogy ez a vén kéjenc rajta nyáladzott egész éjszaka míg kötözte…

Ekkor egy rázáskor leesett a kalap a „vén kéjenc" fejéről, és a lány rábámult.

- Kawaii – motyogta elpirulva ahogy meglátta a szőke fürtöket és a kissé bánatos szempárt.

A férfi a szemébe nézett egy percre, és amaz erőtlenül elengedte a nyakát. A következő percben a lány csak annyit érzett, hogy egy láthatatlan erő hátralöki őt… Ahogy pislantott, látta hogy a férfi a másodperc törtrésze alatt húzott elő egy kardot valahonnan. Talán annak az ereje…

„Lehetetlen" – gondolta ijedten a lány, de a következő percben puffanva ért földet, és felkiáltott, ahogy a sebei felnyíltak. Egy perc múlva a torkán akadt a kiáltás, és ismét elájult.

- Nem valami tűrőképes – motyogta magának a férfi, ahogy feltette a kalapot a fejére, majd a háta mögé pislantott – Ururu.

Fiatal, nagy, sírós szemű kislány lépett elő az ajtó mögül.

- Ne félj, nincs baja – fordult meg mosolyogva a férfi – Fel fog épülni, de addig is, kérlek, vigyázz rá, rendben? És ha valami gyanúsat tenne – tette hozzá mosolytalanul – tudod mit kell tenned.

- Igenis, Kisuke-san – mondta vékony hangján Ururu, és engedelmesen leült a fiatal lány mellé.

A fiatal nő, mikor ismét kinyitotta a szemét, egy fekete hajú kislányt látott maga fölé hajolni.

- Konnichiwa – köszöntötte őt illedelmesen a csöppség.

- Öh… szia… Hol vagyok? És ki vagy te? – motyogtza teljesen összezavarodva az idősebbik lány.

- Ururu vagyok – hajolt meg ültében a lányka – Ez itt pedig az Urahara Kereskedés, Halálistenekkel üzletelünk.

- Halálistenekkel! – kerekedett el a másik lány szeme, és a keze ökölbe szorult –

U-Urahara…?

- Igen – bólintott Ururu – Kisuke-san úgy döntött, itt maradhat amíg fel nem épül.

- K-köszönöm – motyogta még mindig ökölbe szorított kezekkel a fiatal nő. Gondolatban máris azt fontolgatta, hogy intézteti el azt a vén kéjencet ezzel az akármilyen Urahara-val.

Bár olyan aranyos volt… vér futott az arcába.

- Ki volt aranyos? – kérdezte nagy szemekkel Ururu. A fiatal nő halántékán hatalmas verejtékcsepp jelent meg.

- Áháháhháá, seeeeemmi, mit mondtam volna? Aranyos? Izé… én rád értettem, Ururu-chan, igen olyan aranyos vagy! – pattant fel, sziszegést is mellőzve, és gyorsan megsimogatta a kislány fejét, aki picit értetlenül bambult rá.

- Az én nevem Mitsuko – villantotta legbájosabb mosolyát a fiatal nő a kislányra – Azért ez, mert szürke a hajam mint a ködnek – mutatott a kötések közül kikandikáló tincsekre – Ezért hívnak a Köd gyermekének.

Ez valahogyan mosolyt csalt Ururu arcára, aminek Mitsuko nagyon megörült. Még szélesebben mosolygott a kislányra aki szinte hálásan pislogott rá.

- Kisuke-san hagyott itt ruhákat magának, Mitsuko-san.

- Mitsuko elég lesz – nyúlt a fehér köntösszerűség után a lány – Nagyon kedvesek vagytok.

- …és Kisuke-san lefoglalta a Lelkek Társadalma-beli pénzt amit nálad talált.

Mitsuko egyből padlót fogott, de démoni képpel pattant fel ismét.

- MIIIII?

- Nekünk is élnünk kell valamiből – motyogta sírósan Ururu, mire az a verejtékcsepp ismét megjelent Mitsuko homlokán.

- Ehhh, nem azért mondtam! Persze, persze tartsátok meg, úgyse tudnék vele mit kezdeni… - sóhajtotta lemondóan.

- Miért jöttél ide, Mitsuko-san?

Ez a kérdés kirángatta a lányt a sajnálkozásból és ijedten bámult a kislányra.

- Én… öh… tudod… én… nem… igazán emlékszem – pirult el – Azt hiszem, arra emlékszem, ahogy a földön fekszek, és esik az eső… Előtte… előtte csak arra, hogy a Lelkek Társadalmának egyik templomjában vagyok… Ennyi.

A kislány nem válaszolt, maga elé révedt. Mikor Mitsuko a csendet már kínosnak ítélte meg, fogta a köntöst és belebújt.

- Sajnálom hogy teher vagyok számotokra – motyogta bűntudattal – Én sem tudom mi történt, hogyan sérültem meg… - azzal jobb karjára tette a kezét.

- Halálisten vagy? – kérdezte ekkor ártatlanul Ururu.

Mitsuko sokáig nem válaszolt.

-Nem… hiszem. Nem emlékszem szinte semmire.

- Kisuke-san szerint papnő vagy a Lelkek Társadalmából – Mitsuk itt felkapta a fejét – Bár sárosak, véresek és tépettek voltak a ruháid, nem Halálisten ruhák voltak, inkább szerzetesi ruhák… Sajnálom, valami rosszat mondtam…?

Mitsuko megint nem szólt, csak bámult maga elé szomorú tekintettel. Aztán nagy sokára megrázta a fejét és halványan elmosolyodott.

- Remélem hamarosan eszembe jutnak a dolgok – a kislány felé már széles mosolyt mutatott – És ismételten köszönöm a… ehh… a vendéglátást… - bár a pénzének elvesztése még mindig elég nagy csapásként érte…

Ekkor azonban nyílt az ajtó, és egy nagydarab, sötét bőrű férfi nézett be rajta. Mitsuko szeme rándult egyet; biztos volt benne hogy ez a karizmatikus valaki a tulajdonos…

- U-U-Urahara-s-s-san – kapta magát vigyázba, mert szó ami szó, az óriás igencsak tekintélyt parancsoló volt – Köszönöm a kedvességét, hogy itt maradhatok – hadarta gyorsan és sietve meghajolt – Igazán nem érdemlem meg, hogy… huh? Mi az Ururu? – fordult hátra bosszankodva – Kérlek most ne zavarj…

- Ez nem Kisuke-san – súgta neki kétségbeesetten Ururu – Ez Tessai-san.

- N-n-n-em ő? De hát ijesztő meg nagydarab meg minden – hadonászott Mitsuko kétségbeesetten – Ha nem ő, akkor ki?

- Oya, oya minden energikusak vagyunk… - a hang hátba döfte Mitsukot, majd rángatózó szemekkel, lassan megfordult, hogy rémálma valóra váljon; a nagydarab férfi mellett ott állt a Vén Kéjenc ahogy magában elnevezte.

- T-T-T-Teeee – dühében mást nem tudott csak összeszorította az ajkait, és három nagy lépéssel keresztülszelve a szobát, a szőke fickó mellett termett. Sajnálattal tapasztalta hogy nem olyan alacsony mint elsőre tűnt – ő még csak a válláig is alig ért.

- Nem tudom, hol van ez az Urahara, de ha egyszer találkozok vele, rád uszítom, annyi szent, te vén kéjenc! – sziszegte dühösen. A levegő megfagyott. Még Mitsuko is megijedt egy pillanatra, ahogy próbált a szőkeség szemébe nézni, de nem tudott, mert eltakarta a kalapja. Ahogy a csend egyre mélyebb és vészjóslóbb lett, Mitsuko komoly félelmeket és egy szörnyű gyanút kezdett táplálni…

Ekkor azonban a szőke fickó felnevetett, de úgy hogy majdnem leterítette a röhögőgörcs.

- Vén kéjencnek nevezte a tulajt! – harsant egy gyerekhang és Mitsuko mellé egy vörös hajú kisfiú ugrott, kajánul vigyorogva rá, majd a nevető férfira pillantott, aki már a padlón fekődt és hempergett a mérhetetlen röhögéstől – Neked aztán van vér a pucádban, kiscsaj!

- KIT HÍVSZ TE KISCSAJNAK? – kiáltott rá Mitsuko.

- HÁT TÉGED, KISCSAJ! – üvöltött vissza a kölyök, majd hangos ordibálásba torkollott kettejük megismerkedése.

- Aj-jaj – motyogta Ururu halkan, Tessai-san pedig jobbnak látta meg sem szólalni.

Mikor a szőke fickó kinevette magát, lassan, könnyeit törölgetve feltápászkodott, és a két veszekedőhöz lépett. Tessai bár nem szólt, de ebben a percben elrántotta a vörös hajú fiút – Jintát – Mitsuko mellől. A lány meglepetten nézett előbb a nagydarab emberre, majd összerezzent és rosszat sejtve megfordult.

Végigborsódzott a háta a szőke pasas vigyorától.

- Azt hiszem ideje hogy bemutatkozzam – vigyorgott az, majd meghajolt – Urahara Kisuke vagyok, az Urahara Kereskedés tulajdonosa.

- U-Urahara… - nyögte elfulladva a lány.

- Talán hallott rólam? – kérdezte halkan a férfi, és megvillant a szeme. Lehet, hogy ez a lány tud valamit róla…?

- Nem, soha az életben – Urahara erre látványosan padlót fogott, Tessai, Ururu és Jinta homlokán pedig verejtékcseppek jelentek meg.

- Kellett volna? – kérdezte Mitsuko sárga szemeivel értetlenül pislogva.

- Nem – nyögte Urahara, ahogy ismét felverekedte magát – És most a hölgy is elárulná nekünk a nevét?

- M-miért kéne? – makacsolta meg magát Mitsuko.

- Talán egy, mert így illik, kettő, mert befogadtuk a gyógyulása idejére, három, mert akkor talán észreveszi hogy már tíz perce félig lecsúszott magáról a köntös… - mondta a legudvariasabb hangnemében Urahara. Mitsuko feje vörös lett, gyorsan átölelte saját magát, és kétségbeesetten keresett módot hogy valahogy visszafizessen ennek a kéjencnek.

- Nos? – vigyorgott még mindig a férfi, mire Mitsuko megadóan lehajtotta a fejét.

- Taji Mitsuko. Nem mondhatnám hogy örülök.

- Nos, remek, remek! Ezen is túl vagyunk! Akkor talán üljünk is le enni, azt javaslom; persze Taji-san nagylelkű adománya nélkül – itt a lány a világ legfanyarabb pofáját vágta ami csak létezik – nem ehetnénk ilyen fenséges vacsorát, úgyhogy köszönjük, Taji-san!

- A Mitsuko is elég – motyogta vörösen a lány, mire érezte, hogy Urahara a vállára teszi a kezét és befelé taszigálja a szobába ahol a lány eddig volt.

- Talán vegyen fel még valamit, mert egy, megfázik, kettő még megvádol engem hogy megint magát bámulom. Tíz perc múlva jöhet enni – fejezte be vigyorogva és becsukta a tolóajtót. Mitsuko pár percig zavartan meredt az ajtóra, majd lehajtotta a fejét és elmosolyodott.
Kedves tőlük… ahogy törődnek vele…
„Mégha pénzért is…" - jutott eszébe a gondolat, és pofija ismét fanyar kifejezést öltött.

/Első fejezet vége./