Második fejezet: Reggeli kávé... együtt

- Mitsuko-san… - Ururu hangja szokás szerint sírósan csengett, ahogy a nőt várta aki már húsz perce ki sem tugta az orrát a szobából – Mitsuko-san, történt valami?

Résnyire nyílt a tolóajtó, a kérdezett pedig kidugta rajta az orrát cseppet sem jókedvű arckifejezéssel.

- Urahara egy mocskos szadista kéjenc – sziszegte, amitől Ururu nem kevésbé jött zavarba, a házat pedig egy tüsszentés rázta meg, majd felzengett Urahara egyik kedvenc klisémondata:

- Á, dehogy vagyok beteg, biztos valami szépség megint engem emleget, hehehe…

Mitsuko halántékán idegesen lüktetett egy ér, majd hirtelen feltépte az ajtót, és a hang irányába rohant hogy megfojtsa ezt az önelégült vén perverzet. Ururu ekkor látta hogy vendégükön legalább háromszor akkora zöld férfi haori van mint a lány maga.

Mitsuko épp befordult volna a helységbe, ahonnan a hang kiszűrődött, de a hosszú kabátszerűségben megbotlott, és szinte szabályosan feltörölte arcával a padlót.

- Oya, oya, Mitsuko-san, milyen fiatal és energikus – nevetett Urahara, és legyezőjét csipkelődve lengette a lány felé – Nem gondoltam hogy ilyen nagy lesz magára a kabátom.

A lányt mintha megcsípték volna: felpattant , undorodva ugrott ki a ruha alól, de azonnal össze is rezzent. Nem volt szerencsés dolog egy vékony köntösben nyitott ablak mellett álldogálni; de ha rágondolt hogy a vén kéjenc már a ruháit is ráadja, még nagyobb borzongás jött rá. Igyekezett kihúzni magát, és szívott egyet az orrán, de mikor látta hogy Jinta hogy bámul rá és érezte a forró folyadékot az ajkain, elsápadt, és térdre rogyott.

Vérző orrára tapasztotta a kezét és duzzogva pislantott maga elé; mikor érezte hogy valaki visszasegíti rá a ruhát, engedelmesen hagyta, sőt, még a zsebkendőt is elfogadta amit Urahara odanyújtott neki. Villámgyorsan betömte törött orrát a zsepivel hogy ne kelljen látnia a vért, de ahogy észrevette, hogy mindenki várakozó tekintettel pislog rá, lesütötte a szemét.

- Köszöböb – morogta szűkszavúan, majd felállt, az asztal egyetlen szabad részéhez sietett és villámgyorsan leült. Csak akkor pislantott fel mikor Ururu a tányérját nyújtotta felé; a kislány tekintete zavart volt, Jintáé gúnyos, Tessai-sané picit szigorú, de ami a legrosszabb: Urahara olyan atyás megbocsátással nézett rá, amitől mérhetetlen düh fogta el.

- Itadakimasu! – adta ki a parancsot Urahara.

- Itadakibasu – motyogta Mitsuko még mindig nem teljesen ép orral. Csak turkált az ételben, pedig azt sem tudta, mikor evett utoljára. Egyszerűen túl gyorsan jött neki minden… Erősen gondolkodott, hogy vajon hogyan kerülhetett olyan helyzetbe amilyenbe került… de csak a feje fájdult meg tőle…

- Mitsuko-san…? – a nő ijedten rezzent össze Ururu hangjára, és nagy szemeket meresztett az asztalnál ülőkre, akik őt bámulták.

- E-e-e-elnézést – nyögte halkan, és gyorsan elkezdte magába lapátolni a tányérjáról a rizst, amitől majdnem megfulladt. Magában szidta és átkozta magát amiért ilyen szerencsétlen… de legalább nem nevetik ki…

Kinevetni…

- Ha nem éhes, Mitsuko-san, nem kell ennie – nyugtatta meg őt gyorsan Urahara.

A lány zavartan babrált az evőpálcikákkal –így ülve szinte eltűnt a hatalmas kabát alatt amit összefogott magán – majd letette őket és meghajolt:

- Köszönöb a vacsorát… és bindent…

Csendesen ült ott míg a többiek is befejezték a vacsorát, és gondolkodott.

Vajon miért ilyen jók hozzá? A pénzért? Vagy szánalomból? Vagy egyszerűen… kedves emberek…?

„Ugyan már, pénzhajhász kereskedő mind" – nyögött fel magában fanyar képpel, de ekkor érezte hogy valaki megrántja a kabátja ujját.

- Bi az, Ururu-chan? – motyogta betömött orral, de azért egy kedves mosollyal megsimogatta a kislány fejét.

- Vérzik még az orrod?

- Neb… - azzal sietve kivette a zsebkendőt – Már jól vagyok, ne félj. Mitsuko-nee-sant nem olyan könnyű eltenni láb alól – kacsintott diadalmasan, és a kislány szemei felragyogtak, ahogy a nő megint megsimogatta a fejét.

- Ehh, nyálas nőszemély – morogta magában Jinta, de Urahara valamiért szélesen mosolygott.

- Azt hiszem kiülök a friss levegőre kicsit… Urahara-san kabátja sátornak is beillene úgyhogy nem hiszem hogy megfáznék… Kikísérsz, Ururu-chan? – tápászkodott fel Mitsuko, mire a kislány hevesen bólintott és utánaeredt.

- Pfuj, Ururu teljesen meg van őrülve a kiscsaj után – morogta Jinta, mire Tessai-san „véletlenül" fejbe vágta a rizses kondérral és a kölyök hangosan feljajdult – HÉÉÉÉ!

- Jinta, remélem emlékszel, hogy Mitsuko-san még mindig a vendégünk – nyitotta szét legyezőjét vigyorogva Urahara – Kicsit több tiszteletet.

A fiú még morgott valamit, majd felpattant és a szobája felé vette az irányt.

- Yare, yare – morogta Urahara – Yoruichi-sannak még mindig se híre se hamva. Vajon merre mehetett? – tekintett az ég felé, és összezárt legyezőjét a szájához érintette – Biztos meglepődik majd a vendégünkön – nevetett fel hirtelen, majd sanda tekintettel a terasz felé pillantott.

Odakinn Mitsuko szótlanul letelepedett, majd az ölébe húzta Ururut és mindkettőjüket melegen betakarta. A kislány megilletődött kissé, de valahogy megnyugtatta a nő, akit csak nemrég ismert meg.

- Bocsáss meg ha túl közvetlen vagyok – kuncogott halkan Mitsuko – De nem szeretem, ha valaki olyan szomorú képet vág mindig, mint te, Ururu-chan. És… azt hiszem, szeretem a gyerekeket – dugja ki a nyelvét pajkosan – Bár bevallom, nehéz dolog emlékezni… Hehe, de nem is ez a lényeg, igaz? Nagyon szépek a csillagok, nem? – Ururu csendben nézte ahogy a nő felveszi azt a szokásos derűs, boldog és gyönyörű mosolyt. Persze, Kisuke-san is gyakran mosolygott, de ez a nő… olyan más volt. Olyan vidám, olyan törődő…

Mitsuko még jobban magához húzta a kislányt hogy az nehogy megfázzon. Ururu elpirult, de jólesett Mitsuko közelében lenni… Soha még ilyen senkihez nem volt ilyen jó hozzábújni…

- Mitsuko-san – motyogta Ururu a szokásosnál is sírósabb hangon, és a nő nyakába fúrta a fejét, amitől az kicsit meglepődött.

- Csitt, csitt, csitt, jól van kicsim, semmi baj… - suttogta kedvesen, mire Ururu még jobban szipogni kezdett; Mitsuko olyan kedves vele, ráadásul a ruha miatt ugyanolyan illata van, mint Kisuke-sannak és ugyanolyan kedvesen nyugtatja őt…

Mitsuko összébb húzta magukon a kabátot, mert érezte, ahogy egyre hidegebb lesz az ősz eleji levegő. A kislány egyenletes szuszogásba kezdett a vállán, ő pedig a csillagokat kezdte kémlelni.

- Régen volt hogy Ururu bárkivel is így megbarátkozott volna – a nő összerezzent, és óvatosan hátrafordította a fejét. Urahara mosolyogva támasztotta a falat mögötte, Mitsuko pedig elpirult zavarában, ahogy a kislányt az ölében látta.

- M-még meg sem köszöntem, hogy meg…megmentett, Urahara-san… Én igazán…

- Ugyan – legyintett a férfi – Mondtam: csinos hölgyek kívánságainál nincs is csodásabb – azzal leguggolt melléjük és elmosolyodott Ururu arcán – Tudja, milyen ritkán mosolyog? Különleges gyerek, de néha sajnálom, hogy nem lehet olyan, mint a többiek…

- Nem a maga gyereke, igaz? – kérdezte elpirulva Mitsuko.

- Dehogy – vigyorodott el a férfi – De azért egy csapat vagyunk. És mostantól maga is a csapat része, Mitsuko-san – tette hozzá széles mosollyal.

- É-én? – nyögött fel a lány, és szemei tágra nyíltak, de azonnal beharapta az ajkát – É-É-Én igazán nem akarok zavarni…

- Ugyan. Majd találunk magának megfelelő munkát – itt Mitsuko halántékán kicsi verejtékcsepp jelent meg – És egyébként is, Ururu annyira kedveli magát, nem tehetem meg vele, hogy kíméletlenül elküldöm magát ebben a kétes hírű negyedben, ki tudja milyen kiéhezett férfiak közé…

Ekkorra Mitsuko verejtékcseppje tízszeresére duzzadt és ijedten pillantott sunyi képű új munkaadójára.

- Hehehe, ne aggódjon, Mitsuko-san, itt teljes biztonságban van – legyintett a férfi vigyorogva és megveregette a nő vállát.

- I-igen… köszönöm… tényleg köszönöm – suttogta. Próbált felállni, de Ururu túl nehéznek bizonyult sebesült testének. Urahara egyetlen szó nélkül átvette a kislányt, majd bevitte a házba.

Mitsuko még állt egy percig a teraszon, kissé meglepetten nézett a férfi után. Egyértelműen atyásnak tűnt… Mire észbekapott, szélesen mosolygott a gondolaton. Erre persze elpirult, jól összefogta magán a kabátot és bement ő is. Urahara már az asztalnál ült és valamit körmölt, Tessai-san mellette teát ivott. Mitsuko szótlanul Urahara mögé lépett majd pipiskedve fölé hajolt, de nem látta mit firkál olyan nagy hévvel.

- Mi lesz ez? – kérdezte kíváncsian, mire a férfi villámgyorsan megfordult és széles vigyorral az orra elé tartotta a táblácskát.

- „M-Mitsuko-san otthonos kis fészke"? – nyögött fel a lány szemrángatózva. A táblára még egy chibi Mitsuko is volt rajzolva, csak a hatás kedvéért…

- Kitesszük az ajtajára, Mitsuko-san – vigyorgott még mindig a férfi, mire a lány elérzékenyülve kezébe vette a táblát.

- K-köszönöm – suttogta meghatottan, és magához ölelte – T-t-tényleg köszönöm – pislogott szaporán, mert nem akarta, hogy Urahara máris sírni lássa.

- Ugyan-ugyan – vigyorgott a férfi – Holnapra megfelelő ruhát is szerzünk magának. Addig kereshetek magának valamit…

- Nem, ez pont jó – pirult el a lány, majd gyorsan eliramodott a szobája felé. Aztán visszapillantott egy percre – M-megyek lefeküdni. Jóéjt…

- Jóéjt – felelte kórusban a két férfi.

Mitsuko nagy gonddal helyezte ki a tolóajtóra a táblácskát, majd bement. Olyan másnak érezte… most már az ő szobája…jóleső bizsergéssel bújt a takarója alá és összehúzta magát a sötétben. Csak ekkor vette észre hogy milyen kellemes illata van az öreg kabátnak… De pár perc múlva már álomba is merült…

- Mmmm… Ááááhh… hajnalban valamiért felpattantak a szemei és onnantól nem tudott visszaaludni. Nagyot nyújtózott, majd ásított, és körülnézett. Emlékezett a tegnapra, ó igen, minden kínos és kellemes részletre…

Végigtapogatta magát; furcsa volt, már alig fájt valamije… Lassan felállt, és még jobban beleburkolózott a meleg kabátba, majd kilépett a szobájából.

Olyan csend volt a folyosón, hogy még a padló nyikorgását is hallani lehetett; villámgyorsan surrant a konyháig, és ott végre fellélegzett. Nem merte volna vállalni hogy a lakók valamelyike dühösen felébred az ő hajnali neszezésére…

Az egyik tolóajtóra egy kis tábla volt akasztva „Bolthelyiség" címszóval, Mitsuko ezt jobbnak látta békén hagyni. Kisurrant a teraszra, de a hajnali levegő még nagyon is hűvös volt, úgyhogy gyorsan vissza is ment a konyhába; a lehető legkevesebb nyikorgással…

Unalmában sorra nyitogatta a konyhaszekrényeket, de pókhálón, lejárt szavatosságú rizsen és pár evőeszközön kívül semmi mást nem talált.

Illetve mégis…

„Urahara reggeli kávéja"

Pipiskedve és hatalmas szemekkel nézett a kis csomagra, aminek az elején igen morózus chibi-Urahara-t ábrázoló cetli szerepelt és a felirat.

- Kávé… - motyogta elgondolkodva, majd leemelte a zacskót, óvatosan kicsomagolta és belenyúlt egy ujjával. Furcsállva nézte a barna port az ujja végén, majd megnyalta, de azon nyomban ki is köpte – PFUJ! Hogy lehet ezt megenni…

Ekkor vette észre hogy egy másik cetli is lóg a tasakon: „NE nyúlj hozzá."

- Ajaj – nyögött fel a lány és hirtelen végigborsódzott a háta; már tudta, mit jelent. A végsőkre is felkészülve fordult meg, hogy egy piszkosfehér köntösös, mogorva reggeli Urahara Kisukéval találja szembe magát.

- Jó reggelt – vágott azonnal széles és ártatlan vigyort, a kávéstasakot a háta mögé dugva – Jól aludt, Urahara-san?

A férfi két lépéssel ott termett mellette és szótlanul kikapta a kezéből a tasakot. A lány bocsánatkérően fürkészte a tekintetét, de nem találta; mostanra már százszor is elátkozta azt a hülye kalapot…

- S-sajnálom…

A férfi megvetően pillantott rá – legalábbis a lány meg volt erről győződve, hisz nem láthatta.

- Ura…hara-san… - próbálkozott még egyszer – Megkérdezhetném hogy mi az?

A férfi nagyot, fáradtat sóhajtott, majd felrakott egy kanna vizet forrni. A lány számára úgy tűnt, így, félálomban is pontosan tudja, mi merre van – Urahara oda sem nézett, mikor a bögrékért, szűrőpapírért, cukorért nyúlt. Mitsuko őszinte megdöbbenésére pár perc múlva mindkettejük előtt ott gőzölgött egy bögre forró… fekete… izé…

Urahara leült az alacsony asztal mellé, és szó nélkül a fél bögrényi gőzölgő nedűt megitta. Mitsuko szinte már gyerekes izgalommal nézte; mikor ezt Urahara észrevette, lerakta a bögrét és ismét nagyot sóhajtott:

- Igyon csak, Mitsuko-san, próbálja ki.

A lány bizalmatlanul méregette a gőzölgő folyadékot, majd felemelte a bögrét és óvatosan ivott egy kortyot… Arca azonnal fintorba torzult, legszívesebben kiköpte volna az undormányt, de nem volt mersze hozzá. Minden erejét összeszedve lenyelte a kávét, de tudta hogy soha nem lenne képes olyan könnyen magába önteni, mint ahogy Urahara tette.

- Keserű, mi? – könyökölt fel a férfi az asztalra, mire a lány elhúzott szájjal bólintott – Istenem, mennyi baj kora reggel – morogta magának Urahara, majd felállt és matatott valamit a konyhaszekrénynél – Eredetileg Yoruichi-sané, de mivel ő nincs itt, úgysincs ellenére – azzal tejet töltött a lány kávéjába, majd egy kevés cukrot is – Most próbálja ki – mondta ásítva, és visszarakta a dolgokat a helyükre.

Mire megfordult, Mitsuko bögréje üres volt, és a lány földöntúli arccal – és tejeskávé bajusszal – pislogott rá hálásan.

- Istenem, ugyanúgy néz, mint Yoruichi, ha tejet adok neki – mosolyodott el aznap először Urahara, majd leült, és még párat kortyolt a kávéjából.

- Megkérdezhetem, hogy ki ez a Yoruichi-san? – próbálkozott Mitsuko óvatosan.

- Ő… a legjobb barátom… - mélázott el kissé Urahara ahogy megint felkönyökölt az asztalra – Nagyon régóta ismerjük egymást… jó csapat vagyunk, azt hiszem – ismét megjelent az arcán az egész nap megszokott vigyor, majd hozzátette: - És mellesleg Yoruichi az egyetlen, akivel hajnalonként, a reggeli kávémnál el tudok beszélgetni; senki más nem tud olyankor elviselni… Vagyis pontosabban Yoruichin és Magán kívül, Mitsuko-san.

A lány elvörösödött és a csészéjét kezdte piszkálni.

- B-biztos kedves hölgy – motyogta maga elé.

- Elkényeztetett és követelőző kis szuka – vallotta be Urahara a kávéja fölött vigyorogva – De éppen ezért kedvelem. Remek barát, és ha kell, odavág rendesen… - fanyar lett az arca mintha valami régi, kínos emléket idézne fel…

Mitsuko rákönyökölt az asztalra és csendben nézte Uraharát ahogy az befejezte a reggeli élénkítőjét. Mikor aztán a férfi letette a bögrét, a jól ismert mosoly terült el az arcán.

- Mitsuko-san… ez tegnap jutott eszembe: mit szólna ha maga lenne a szakácsunk?

A lány se köpni se nyelni nem tudó állapotba lépett; ő és FŐZNI? Az ajkai szétnyíltak, de nem tudott semmi értelmeset megfogalmazni. Kinevetni a munkaadóját pedig talán mégse kéne…

- Tudom hogy beletanulna – Urahara már két kézzel könyökölt az asztalon, és legbájosabb vigyorát vette elő; Mitsuko szeme megrándult és meghátrált kicsit.

- Nem igazán… értem… hogy kell az emberi világban főzni…

- Ugyan, amíg ránk nem gyújtja a házat addig minden rendben – biztosította őt gúnyosan vigyorogva a férfi, mire a lány fanyar és dühös arckifejezések keverékét produkálta. Mióta itt volt, egyre fintorkészlete jelentősen megnőtt, s ez leginkább Uraharának volt köszönhető.

- Nos, elvállalja?

A lány mérlegelt egy darabig, majd sóhajtott.

- El. Tudja, annak a sunyi rókaképének nem lehet ellenállni ha kér valamit – vigyorodott el gonoszul, azzal fogta kettejük bögréjét és felállt az asztaltól. Urahara vigyora még szélesebb lett és felpöccintette kalapja szélét.

- Előre is örülök hogy együtt dolgozhatunk…

Mitsuko hátranézett rá, és kedvesen elmosolyodott:

- Én meg hogy együtt kávézhatunk!

Urahara egy vigyorgó fejcsóválással jutalmazta új alkalmazottja visszaszólását, majd visszavonult a szobájába hogy felkészüljön a nyitásra…

/2. fejezet vége/