Jegyzet: gyerekek ha még olvassa ezt egyáltalán valaki, hagyjon már egy értékelést, ne potyára írogassam itt magyarul... :P

Harmadik fejezet : Szaké és sopping

Már egy hét is eltelt, hogy Mitsuko az Urahara Kereskedésbe került. Urahara valóban beváltotta ígéretét és nőies ruhákat szerzett neki; két egyrészes ruhát, egy pólót egy pulcsit és egy farmert – illetve alsóneműt… A lány a ruhákat nagy figyelemmel méregette, de egy rózsaszín bugyin megakadt a tekintete, felemelte és nézegetni kezdte. Urahara idétlenül röhögcsélt és már felkészült arra hogy a lány dühkitörést kap, de ekkor az értetlenül felé pislantott és megkérdezte:

- Ez mi?

Mikor a férfi szűkszavúan felvilágosította, mire késleltetett hatással érkezett a dühkitörés, egyenesen az ő arcába a nő ökle formájában…

Urahara továbbá állította, a lány főztjeinek egyre kisebb részét kell kidobni – ő maga példamutatóan evett vendégük bármilyen főztjéből, bárhogy is nézett ki, és mindig igyekezett valami dicsérnivalót észrevenni az elsózott miso levesben vagy a szétfőtt rizsben – Mitsukot ez olyan boldogsággal töltötte el, hogy szorgalmasan tanult, hogy jobb lehessen. Tessai-san és néhány könyv volt a segítségére, s végre, végre hat nap után sikerült egy ínycsiklandó sushit összehoznia.

Legalább fél óráig gyönyörködött csillogó, földöntúlian boldog szemekkel a guszta ételben az asztalon, de ekkor Urahara megbökte a vállát, és suttogva megkérdezte:

- Ehetünk már, Mitsuko-san?

- Eh, p-p-persze – nyögte a lány egy verejtékcseppel, de miután leültek is árgus tekintettel figyelte a többiek reakcióját.

- Szokás szerint finom! – vigyorodott el Urahara, mire Mitsuko kétségbeesett; akkor most ez is szemétbe való, mint az eddigiek…?

- Anyám, ez ehető! – nyögött fel Jinta, és a lányra bámult – Hozattad?

- Yosh – vigyordott el a lány és dicsőségesen elvigyorodott, úgy érezte, egy naaagy lépcsőfokot lépett előre, és isteni fény árad rá…

- Mitsuko-san, elhisszük hogy örül, de levenné a lábát az asztalról? – kérdezte óvatosan Urahara a legyezője mögül. A lány arca megrándult és egy pillanat alatt illedelmes ülőpózba vágta magát.

- Nos, nos – emelte fel a hangját a vacsora végeztével Urahara – Most, hogy Mitsuko-san ilyen fenségesen tud végre főzni, talán ünnepeljük is meg! – azzal felállt és az egyik – valószínűleg rejtett – szekrényből egy üveget vett elő.

- UAAAAAH, mióta van magának egy egész üveg szakéja, Menedzser? – dermedt meg Jinta, mire Urahara pimaszul elvigyorodott és a két gyereket a szobájuk felé tologatta.

- Néhány száz év múlva majd jöhettek ti is inni – vigyorgott ahogy bevágta mögöttük az ajtót; a biztonság kedvéért egy kézre eső szekrénnyel el is torlaszolta…

- N-nem túlzás ez egy kicsit? – motyogta Mitsuko és a homlokán verejtékcsepp jelent meg.

- Ez minőségi szaké, Mitsuko-san – ült vissza az asztalhoz picit szemrehányóan Urahara – Nem engedhetem nekik hogy megiszogassák, ráadásul még gyerekek.

- Az mennyiben befolyásolja az egészet? – nyújtogatta a nyakát a lány, és próbálta a titokzatos szakit vagy mit tüzetesebben szemügyre venni. Urahara Kisuke szemében ördögi fény csillant.

- Mitsuko-san, nem ivott még szakét? – kérdezte ördögi vigyorral. Mitsuko előbb rá, majd a mereven bámuló Tessai-ra, aztán ismét Uraharára bámult, majd lassan megrázta a fejét. A szőke férfi vigyora – ha lehet – még szélesebb lett, és levágta az üveget az asztalra. – Nos, Mitsuko-san, nem tudja, mit hagyott ki eddig…

A lány legszívesebben visszavonult volna a csendes kis szobájába éjjelre, de a kíváncsiság hajtotta az ismeretlen valami után…

Urahara már épp készült tölteni az italból három pohárba, de Tessai-san ekkor felállt, és kifürkészhetetlen arccal nézett a két bámulóra.

A gyomra valamiféle korgás-nyögés keveréket hallatott.

- Megyek lefeküdni.

Urahara és Mitsuko egyszerre bólintottak döbbenten, ahogy a férfi a szobája felé vette az irányt. Sőt, egyszerre rohantak a sarokhoz, és lestek a folyosóra, ahol Tessai-san végigment; valóban a saját szobájához.

- Oya, oya. Pedig sosem vet meg egy-két pohárkát – jegyezte meg elgondolkodva Urahara – Na és most! – visszatelepedett az asztalhoz, és töltött két kisebbfajta pohárba, majd felemelte az egyiket – Egészségére!

- Ez is olyan mint az a kávé-akármi? – vette kezébe a nő a poharat és rábámult a vízszerű löttyre, majd a férfire, aki még mindig olyan idegesítően vigyorgott…

- Próbálja ki – duruzsolta Urahara, ahogy a Kígyó biztathatta Évát… azzal nekikoccintotta poharát a nőéhez, aki ezt ismét egy zavart arckifejezéssel nyugtázta, és Urahara felhajtotta a szakét.

Mitsuko, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy a férfitól látta, magába öntötte az italt, és felnyögött. Maró, borzalmas íze volt, mintha vizet mérgeztek volna meg; érezte ahogy végigfolyik egész testén… és akkor olyan… kellemes bizsergést érzett, és elpirult.

Urahara figyelte a lányt, majd vigyorogva töltött neki még egy pohárral; ekkor a lány már nem nyögött fel, sőt, pár perc múlva már ő töltötte mindkettejüknek az italt…

Mitsuko úgy a hatodik pohár után úgy érezte, valahogy olyan könnyű, légies, sőt, olyan bölcs és kacér, hogy kimondhatatlan.

Nevetve hanyatt vágta magát és kuncogva bámulni kezdte a plafont; egyszer csak azonban Kisuke arca tolakodott kellemesen becsípett agyába.

- Mitsuko-san, jól van? – kérdezte cseppet sem aggódva, egy vigyorral – Lehet hogy nem kéne annyit innia…

- Ugyan – vigyorodott el a lány, majd felpattant és töltött még magának…

Fél óra múlva érezte, hogy a szaké cseppet sem olyan ártatlan dolog mint hitte; minden furcsán légnemű lett körötte, és agyának vészvillogója szinte teljesen elhallgatott.

- Talán most már elég lesz – motyogta Urahara maga is kissé becsípve – Így sem lesz könnyű reggele, úgy érzem, Mitsuko-san…

- Ugyan máááár, Kisuke-chaaan – csuklott egyet jókedvűen a nő, mire Urahara szeme megrándult és félig lecsúszott róla a kalap elképedtségében.

- K-K-Kisuke-chan? – elgondolkodva pillantott a szakéra – Tényleg nem kellett volna leitatni – morogta magának, de ekkor érezte hogy a nő a nyakába veti magát.

- Kisuke-chaaaaan – a nő olyan arckifejezéssel vigyorgott rá amit a 11. osztag kapitánya, Yachiru bármikor megirigyelhetett volna; gyerekes, becsípett vigyor volt ez, tipikus olyantól aki először részeg.

Mitsuko ekkor hirtelen levette a férfi fejéről a sapkát és a saját fejébe nyomta nevetve; majd egészen belecsimpaszkodott a nyakába.

- M-Mitsuko-saaaan… - nyögte kínosan Urahara, egyre józanabbá válva – K-kérem szálljon le mert eldőőőő….

Puff.

- A gerincem – hörögte megsemmisülten a férfi, ahogy elterülve feküdt a földön, fölötte a macskásan vigyorgó nőszeméllyel.

- Kisuke-chan kawaii – vigyorgott rá a nő édesen, mire Urahara hátravetette a fejét és félig kétségbeesetten, félig elnézően elmosolyodott. Érezte hogy a nő átkarolja a nyakát majd a mellkasára hajtja a fejét és lassan szuszogni kezd…

- Yare yare – motyogta, majd lassan felült egy pár perc múlva, fél karjával magához szorítva a nőt – Mitsuko-san, maga veszélyes mikor iszik… - azzal gyöngéden levette róla a kalapját, de még nem tette a fejére. Elgondolkodva pillantott a nőre.

- Irigylem magát – suttogta egész halkan, és végre a fejébe nyomta a kalapot – Maga képes volt annyi borzalmat elfelejteni, de én… annyi idő után is alkalmatlan vagyok erre.

- Kisuke-san… - motyogta Mistuko álmában és belefúrta a fejét a mellkasába. Urahara most nem mosolygott; megsimogatta a nő fejét, majd felállt, és visszavitte őt a szobájába.

Másnap már dél is lehetett mikor a nő kitántorgott a szobájából félholtan. A fejében mintha egy orkán tombolt volna, szintúgy a gyomrában…

- Mitsuko-san! – Ururu a léptek zajára boldogan rohant be a tornácról, de mikor meglátta a nőt, ijedten ugrott Jinta mögé. A srác is eléggé elképedt a nőn, de arcán hamarosan széles vigyor terült szét, és odaszökkent a nőhöz, aki épp letelepedett az asztalhoz egy bögre kávéval.

- Ohh, Mitsuko-saaaan, talán valami baj van? – kérdezte gúnyos-ártatlanul – Olyan furcsán né--- - nem tudta befejezni; Mitsuko villámgyors mozdulatokkal tarkón ragadta és lenyomta a földre fél kézzel, úgy, hogy Jinta csak bámult.

- Hol van Urahara-san? – morogta a nő, míg a kölyök próbált szabadulni.

- Hol a fenébe lenne, a bolthelyiségben! – kiáltotta Jinta dühösen és végre sikerült kikerülnie a nő szorításából.

- Aham… - motyogta magának Mitsuko, és felhajtotta az ízesítetlen kávét, majd rákönyökölt az asztalra.

- Ha másnapos lennél, a WC foglalt – vigyorodott el ördögien a fiú, mire a nő felvonta a szemöldökét és rápislantott a szeme sarkából – Tessai-san valami gyomorrontást kaphatott de elég súlyos… - adta meg a választ Jinta, mire Mitsuko teljesen elsápadt, és idétlen vigyort vágott.

- U-ugye nem hiszed hogy…

- De. Pontosan azt hiszem hogy a te főztödtől – vigyorgott démonian a kiskölyök, mire Mitsuko megint elkapta és a földhöz vágta – ÁÁÁÁÁ, szadista vén nyanya vagy!

- Lehet, de kegyetlenül élvezem – vigyorgott a nő szélesen, majd elengedte a srácot és felállt – Nem kéne söprögetnetek? – nézett Ururura.

- Mi közöd hozzá? – kérdezte Jinta a padlóról mire a nő kíméletlenül beletaposott a hátába.

- Igazság szerint… - motyogta Ururu – Rád vártunk, Mitsuko-san…

- Rám?

- Oh milyen remek, remek! – nyílt mögöttük a bolthelyiség tolóajtaja és Urahara lépett be széles vigyorával – Hát felkelt, Mitsuko-san! És ahogy látom nincs is olyan ramatyul mint gondoltam… - nyitotta ki a legyezőjét kuncogva, majd a gyerekekhez fordult – Vigyázzatok egy percre a boltra.

A két kölyök szó nélkül átrohant a másik helyiségbe, becsukva maguk mögött az ajtót.

- 'Reggelt – a nő csak most eszmélt fel, és próbálta kifürkészni a férfi tekintetét, de lehetetlen volt annak a hülye kalapnak hála.

- Tegnap láttam, nagyon jól szórakozott… - a vigyor valahogy egyre idegesítőbbé vált… - Idejét sem tudom, mikor hívtak utoljára Kisuke-channak…

A lány szeme vészesen rángatózni kezdett, arca vörös színét pedig tízszeresen visszanyerte egyetlen másodperc alatt.

- Én, eh izé, én… nemistudommivoltvelem, szóvaaaaal… - nyekeregte és legszívesebben elsüllyedt volna…

- Ugyan, ugyan! Nagyon aranyos volt, mikor… rámmászott – egyre kegyetlenebb lett a vigyor a férfi arcán, Mitsuko pedig már az elsüllyedést sem találta elég méltó büntetésnek… - Már majdnem azt hittem… - ekkor azonban a nő ökle megállította abban hogy folytassa.

- Nem vagyok kíváncsi rá, milyen perverzségeket képzelgett – suttogta démonian, majd visszahúzta az öklét és megdörzsölte.

- Oh, ez az energikusság… - nyögött fel Urahara – Szüksége lesz rá a mai napon…

- Miért? – Mitsuko felnézett rá, de már előre félt a választól.

- Oh, csak egy kis semmiség… Kifogytunk néhány élelmiszerből, jó lenne ha bevásárolna… Ururu majd elkíséri.

- B-b-bevásárolni – nyögött fel a lány, arca megint a divatos fehérbe váltva – D-de akkor ki kell mennem az emberek közé! – bökött az ajtón kívülre felháborodva.

- Természetesen – vigyorgott Urahara és bátorítólag megpaskolta a lány vállát, aki megadóan ernyedt el.

Pár perc múlva már harcra készen állt az Urahara Kereskedés előtt, vadiúj kék és sárga egyrészes ruhájában. A haja szabadon lobogott ezen a kellemes augusztus végi napon, a múltkori esőnek nyoma sem volt.

- Akkor elmentünk – hajolt meg mikor Ururu odaért mellé.

- Vigyázzanak magukra – vigyorgott rájuk Urahara a teraszról – Vacsorára lehetőleg érjenek visszaaaa! – tette hozzá jó hangosan.

- Eh? Olyan messze van! – nézett Ururura a nő, de a kislány megcsóválta a fejét.

- Fél óra oda-vissza – súgta a nőnek, mire az az egész további úton magában forrongott.

- Mit képzel ez, hogy még ennyit sem tudok megtenni? Lehet hogy most épp nem emlékszem sok mindenre, de attól még… Ururu… Ururu-chan? – fordult meg, de a kislányt nem találta sehol – Aj-jaj.

Nem sejthette, hogy Ururu hollow-k jelenlétét érezte, és így automatikusan a nyomukba eredt – de egy döggel kivételesen sokáig vesződött. Mire visszaért oda, ahol Mitsuko-sant hagyta, a nő már nem volt sehol.

-Aj-jaj – suttogta.

„Mi a fenét tegyek?" gondolkodott kétségbeesetten magában Mitsuko ahogy az emberek el-vissza mentek mellette, ő pedig ment az orra után „Teljesen egyedül vagyok, azt se tudom, mi merre… Oh istenem, miért keltem fel egyáltalán a jó meleg ágyamból?" azzal megadóan lehajtotta a fejét és megállt. Fogalma sem volt, merre lehet, minden ugyanolyan egyforma volt ebben a városban…

- Olyan szerencsétlen vagyok – nyögte kétségbeesetten.

- Elnézést… talán eltévedt? – kérdezte ekkor tőle valaki.

- Arra nincs is szó, mennyire – emelte fel a fejét Mitusko, mire két lánnyal találta szemben magát: egyiküknek hosszú vörös haja illetve szemet szúróan nagy mellbősége volt, kedvesen mosolygott; a másiknak rövid fekete haja volt, és kissé gyanúsan méregette őt.

- Segíthetünk? – kérdezte a vörös hajú.

- Megköszönném…

- Én Inoue Orihime vagyok – hajolt meg a vörös – Ő pedig Arizawa Tatsuki. Új vagy erre?

- Mondhatjuk – motyogta fanyar mosollyal Mitsuko – Taji Mitsuko a nevem…

- Nem is tudtam hogy költöztek a környékre – jegyezte meg Tatsuki.

- Öh, mert egy ismerősömnél lakom, ő már régóta itt él – vágott idétlen vigyort Mitsuko – Megtudhatnám merre van az Arisugawa-féle kereskedés…?

- Persze, gyere – Orihime hirtelen megfogta a csuklóját és szinte maga után rángatta; Tatsuki csak sóhajtott egyet és követte őket.

- Ez az! – mondta Orihime CSUPÁN másfél óra tévelygés után.

- K-köszönöm – nyögte hullafáradtan és kiidegelve Mitsuko.

- Orihime, nincs semmi tájékozódó készséged – morogta Tatsuki ahogy a vörös lány mellé lépett.

- Jaj, Tatsuki-chan, olyan gonosz vagy – húzta el a száját amaz.

- Én mindenesetre megyek haza – jelentette ki Tatsuki és úgy tűnt, Orihime is észbekap.

- Jaj ne, nekem is mennem kell… a kedvenc TV-műsorom mégse akarom lekésni – vigyorodott el, Mitsuko agyában pedig felrémlett egy kérdés: „Mi az a TV?" De azért megértően bólogatott és mosolyogva búcsúzott el a két lánytól.

Viszont ekkor eszmélt csak fel, hogy Ururu még mindig sehol sincs…

- Ha itt vagyok, akkor már be is megyek ebbe a boltba vagy mibe – motyogta magának Mitsuko, és belépett az üzletbe. A következő cirka egy órája azzal telt hogy a különböző árukat csodálta gyerekes lelkesedéssel; persze a többi vevő mind dilisnek nézte…

Mitsuko igyekezett erősen koncentrálni, mit is kellett hoznia, és borzasztó nagy lelkierő kellett hozzá hogy ne a számára legérdekesebb dolgokat pakolja abba a kosárba vagy mibe. Mikor azonban elhaladt az újságosstand mellett, ott is leállt legalább fél órára csak azért hogy végül egy vaskos manga-kötettel legyen gazdagabb kicsiny bevásárlókosara.

A kasszánál sem kevés felháborodást keltett; a „kis pittyegő izé" teljesen lenyűgözte, még a pénzt is elfelejtette elővenni… Hálát adott ezerszer is az égnek, hogy Kotoko hányszor mondta neki hogy a pénzre vigyázzon…

Kotoko…? Ki az a…

- Kisasszony – dobolt ujjaival türelmetlenül a pulton a kasszás, mire Mitsuko felriadt és átnyújtott neki egy papírbankót. Mikor kilépett a boltból, már jóformán nem is emlékezett, min döbbent le annyira…

Odakinn egy férfi széles vigyorral szórólapot nyomott a kezébe mely színes betűkkel hirdette a másnapi vidámparkot a városban. Mitsuko ezen a lapon is csodálkozott pár percet, de aztán észbekapott.

- És most hogy tovább? – hirtelen, találomra elindult egy útvonalon, bár tudta, hogy butaság. De hisz nemrég is így tett, és lám, eljutott a boltig…

Segítőkész emberekre ugyan nem, de egy folyóra talált; a látvány úgy lenyűgözte, hogy letelepedett a fűbe a gátoldalra és boldogan nézte a lassan folydogáló vizet. Ekkor eszébe jutott a vaskos könyv-szerűség, amit a boltban vett; előhalászta a nylon-tasakból és belemélyedt.

- Wow, sugoiii – suttogta pár perc után – Ez biztos az itteni szokásokat tükrözi – meredt a mangára; aminek egyik lapján nagy szemű, pirulós, ártatlan lányka tett vallomást egy fiúnak, majd a másikon…- Ehhhh? Miez? – bámult az erősen ecchi-jelenetre; ahogy a fiú csókolózás közben lehámozta a lány ruháit – Milyen hülye szokások – morogta magában; szerencsére a manga újabb pár oldal után érdekes fordulatokat vett, és a nő észre sem vette, hogy lassan lenyugszik a nap fölötte…

- Jaj ne! – nyögött fel és sietve felállt, majdnem otthagyva a nylon-zacskót, de észbe kapott és felkapta azt is – Mindjárt este van, és… teljesen el vagyok tévedve – suttogta megrendülten; csak most jött rá hogy mennyire egyedül van…

Kétségbeesetten ült vissza a fűbe, felhúzta a térdeit és ráhajtotta a fejét, majd lassan könnyek szivárogtak a szemébe „Idióta vagyok" gondolta kétségbeesetten, és pityeregni kezdett.

„Soha nem érek vissza… Urahara megint kinevet… Semmit sem tudok rendesen megcsinálni…"

Ugyan… - megint hallotta azt a kedves hangot amit akkor, a sárban fekve…

Felkapta a fejét és könnyes szemmel nézett körül; de senki se volt ott. Kétségbeesetten felállt, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, de visszatalál… Elindult az egyik mellékutcában, de hamarosan ijedten megállt; szűk volt, nyirkos is… Ő pedig teljesen egyedül…Beharapta az ajkát, ahogy a nap utolsó sugara is eltűnt, lassan elhozva magával a sötétséget.

„Megígértem hogy visszaérek vacsorára… különben nem lesz mit enniük" összeszorította az öklét, és határozottan befordult a legközelebbi kanyaron…

Azt hitte, ott helyben kap szívrohamot.

Pontosan az Urahara Kereskedés udvarán állt…

Nyöszörgött és az arcizmai egyre csak vonaglottak; nem tudta elhinni hogy egész idő alatt ilyen közel volt…

Nyílt a bejárati ajtó, és egy fültől-fülig érő vigyorral Urahara lépett ki a szabadba a megkövült nőhöz.

- Isten hozta itthon, Mitsuko-san! És egész egyedül jött! Bravó!

- É-é-é-én… - nyögött a nő, de több nem jött ki a torkán. Urahara megpaskolta a vállát, majd belékarolt és bevezette a házba; a bejárati ajtónál ott állt Ururu végtelenül sírós és szomorú tekintettel.

- Mitsuko-san! – a nőhöz rohant és átölelte – Sajnálom! Nem találtam sehol és azt hittem… - de sírásba fulladt a mondandója.

- Visszajött, mert nem találta sehol – magyarázta Urahara – De maga nem volt itthon… azóta várjuk.

- B-bocsánat hogy ennyi gondot okoztam – motyogta a nő a síró kislányt nyugtatva.

- Ugyan, tudtam, hogy visszatalál, Mitsuko-san – mosolygott a férfi és atyaian a nő fejére tette a kezét.

- K-köszönöm a bizalmat – pirul el amaz kissé – De… menjünk be, még vacsorát kell csinálnom…

- Eggyel kevesebb adag kell – tűnt fel Jinta az egyik ajtóból – Tessai-san még mindig ramatyul van…

Mitsuko hatalmasat nyelt, de Urahara olyan ördögien vigyorgott, mint talán még soha.

- Meg kéne vele etetni a gyomorgyógyszerét… - ezt is olyan ördögien mondta a férfi, hogy Mitsuko szinte megijedt tőle.

- M-majd összeütök neki valami könnyűt… vagy eszik zöldséget... szegény – nyögte egy verejtékcseppel.

- Ez mi? – nézett a színes papírra Jinta, ami kikandikált a nő szatyrából, és ki is kapta rögtön – Héééé, vidámpark! Tökjó!

- Az mi? – nézett egyikőjükről a másikra Mitsuko.

- Az a világ legjobb helye – vigyorgott Jinta – Bármit csinálhatsz! Hullámvasút, célbalövés meg minden! Tiszta jó szórakozás!

A nő nagy szemeket meresztett, majd hirtelen ellenállhatatlan bociszemekkel Uraharára pillantott.

- Menjünk eeeeel! – kérlelte.

- M-még mit nem! – esett pánikba a férfi.

- De annyira örülnék neki!

- N-nem az a probléma…!

- Naaaaa…

- NEM!

- Urahara-san… - a lány arca démonivá vált – Ugye nem akarja hogy a vacsora készítéséhez felhasználjam azt a lejárt szavatosságú gyomorgyógyszert…?

Urahara hatalmasat nyelt.

- N-nem meri megtenni! – kiáltotta kétségbeesetten, de a lány arckifejezése nem erről árulkodott. Úgyhogy Urahara végül megadóan lehajtotta a fejét.

- Ezazzz – kiáltott fel egyszerre Jinta és Mitsuko.

- Nagyon finom vacsit csinálok akkor – mosolygott ártatlanul Mitsuko, de mielőtt bement a konyhába, pimaszul megveregette Urahara vállát, aki menthetetlenül magába volt zuhanva…

/Harmadik fejezet vége/