4. fejezet: Vidámparki rémálom

- Wááááá sugoiii – csapta össze a kezeit másnap reggel Mitsuko a vidámpark bejárata előtt – Szóval ez az az izé?

- Ez ám! – vigyorgott Jinta szélesen, és előrerohant; Ururu kissé lemaradva követte. Mitsuko hátrapillantott az igen fanyar arcot vágó Uraharára.

- Ugyan-ugyan Kisuke-san – lépett hozzá a lány – Ne legyen már ilyen fanyar! Gondoljon bele mennyivel rosszabb helyzetben lenne Tessai-san helyében… - Mitsuko élénken emlékezett a reggelre, ahogy a WC előtt sűrűn hajladozva kért bocsánatot a még mindig ramatyul lévő Tessaitól; Urahara olyan ördögien nevetett a sarkon hogy mindenkit kirázott a hideg; de Mitsuko még mindig nem értette miért ilyen kárörvendő a vén kéjenc…

- Oya oya, pedig lehet hogy most jött volna a legtöbb vevő – nyögte magának Urahara.

- Majd holnap segítek Tessai-san helyett – próbált bele életet verni a nő – Legyen már derűlátóbb… vagy úgy gyomorszájon rúgom hogy a rekeszizma a száján jön ki – tette hozzá démonian, mire Urahara szája görcsös vigyorba szaladt; Mitsuko pofija pedig felderült – Látja, ez az! – azzal csuklón ragadta és a gyerekek után rohant.

Tulajdonképpen nagyon simán ment minden; persze egy-két apróságtól eltekintve…

Mikor Ururu és Mitsuko egy hatalmas vattacukron osztoztak, Jinta el akarta tőlük szedni, Mitsuko meg elrántotta előle – egyenesen Urahara arcába…

Kicsit tovább menve a célbalövőkhöz értek, melyek nyeremény-plüssjeit Mitsuko hatalmas szemekkel csodálta.

- De ééédik! – suttogta, mire Ururu a pulthoz lépett – Ururu-chan…? – a kislány egy pillanat alatt előkapta a rakétavetőjét, és jóformán az egész bolt hátsó részét széttüzelte…

- T-talán tűnjünk innen – nyögte Mitsuko, és karon ragadva a kislányt villámgyorsan elfutott vele.

- Ezt megúsztuk – nyögte jóval arrébb, majd körülnézett – Wáááááá – sikkantott fel sokadjára azon a napon – AZ MIIII?

- Körhinta – motyogta Ururu.

- Ilyen szép hölgyeknek ma ingyen van egy kör – vigyorgott rájuk a zsilett-reklámba is beillő fiatal kezelő-férfi.

- T-tényleeeg? – sikkantotta Mitsuko és habozás nélkül felpattant egy ló hátára; Ururu félénken csüccsent a nő mellé egy másikra.

- Ez csodás! – nevetett fel Mitsuko, a boldogságával elbűvölve azokat akik épp arra jártak. A lány barackszínű ruhájába és hajába belekaphatott a szél, és olyan őszinte örömmel nevetett, hogy a fiatal férfi aki a szerkezetet kezelte, egy teljes percre pirulva elbambult…

- Látom kitűnően érzi magát, Mitsuko-san – hallott ekkor a nő egy kiáltást.

- Kisuke-san! – integetett a férfinak és Jintának az egyik körnél.

- Először van itt – kérdezte a kezelő-férfi ahogy leállította a gépet majd lesegítette a lányt.

- Igen – mosolygott elbűvölően a nő.

- Esetleg, ha szeretné, elmehetnénk vacsorázni, éppen ráérek – tette Mitsuko vállára ekkor a kezét.

- Eh… én… tudja… - nyekeregte a lány kínosan.

- Oh, az apja miatt aggódik? Nem kell vele törődnie… He? – fordult hátra és egy démonian vöröslő szemű Uraharát pillantott meg; a látványtól felsikoltott mint az eltaposott béka, és errébbugrott a lánytól.

- Apám? – nézett egyik férfiról a másikra Mitsuko, de hirtelen Urahara magához vonta, még mindig ördögien vigyorogva a fiatalemberre – Oh, ő nem… nem az apám… - nyögte Mitsuko.

- Ah, szóval az idős férfiakat szereti – morogta szinte magának a fiatalember.

- H-he? – nyögött fel Mitsuko, de Urahara félbeszakította, immár pimasz vigyorával:

- Az idősebb generáció egyszerűen többet tud adni a hölgyeknek - azzal kinyitotta a legyezőjét és amögül pillantott a másik férfira – Törődj bele, kölyök.

Mitusko már arra sem emlékezett, hogy kerültek ki ebből a helyzetből; mindenesetre mikor feleszmélt, egy szökőkút mellett ült egy padon. Jinta és Ururu vízzel fröcskölték egymást, és mellett Urahara legyezte magát bőszen.

- U-U-Urahara-san – nyögött fel a lány – Minek kellett olyan előadást rendeznie…?

- Szimplán elvi kérdés az öregség mibenlétéről – vigyorodott el a férfi, és többet nem fűzött a dologhoz. Mitsuko most vette észre hogy Urahara mennyire kitűnik a többi ember közül…

- Nem tudott volna valami normálisabb ruhát felvenni? – állt fel a lány, de válaszra sem várva a szökőkúthoz lépett.

- Mitsuko-san, ez igenis normális – nézett felé a férfi, de ekkor a lány egy ügyes és messzeható mozdulattal lefröcskölte.

- Hehehe – vigyorgott fölényesen a nő, majd Uraharához lépett és a fejébe nyomta a vizes kalapot.

- Látom maga is az életemre tör – nyögött fel a férfi.

- Naná!

- Előléptetem a személyi-mámor-szolgáltatómmá… Mgaán mindig annyit lehet nevetni… – vigyorgott Urahara, mire a nő beváltotta korábbi ígéretét és teljes erőből gyomorszájon ütötte.

- Most nevess – vigyorgott tébolyult tekintettel Mitsuko a görnyedező férfira.

- Mitsuko-san… maga olyan… gonosz – hörögte Urahara megsemmisülve.

- Köszönöm a bókot – azzal még jobban a férfi fejébe nyomta a vizes kalapot – Ururu, Jinta! Gyertek, menjünk!

A következő nagy megállóhelyük a hullámvasút volt…

- Wááááá ezzel menni akaroook – sikkantotta Mitsuko, majd karon ragadta Uraharát és Ururut, és rohant velük a pénztár irányába.

Fél óra múlva már a közeli mellékhelyiség ajtajánál várakozott.

- Jól van, Urahara-san? – nézett a kilépő férfira, akinek még mindig zöldes volt az arcszíne – Miért nem mondta hogy nem szereti ezt a hullámizét?

- Mert nem tudtam – villantotta meg egyik rángatózó szemét Urahara.

- Jól van, jól van, de már rendben van, igaz? – veregette meg a lány a hátát.

- Azt hiszem…

- Ururuék elmentek az nagykerékhez vagy mihez…

- Óriáskerék…?

- Azaz! Jöjjön Urahara-san, nézzünk itt is körül! – azzal máris gyerekes izgalommal húzta maga után a férfit, akinek halántékán termetes verejtékcsepp jelent meg.

- Ah, megint egy ilyen? – állt meg egy célbadobósnál Mitsuko. Urahara örült hogy végre megálltak; ki kellett fújnia magát és egyébként is, egész nap olyan furcsa érzése volt…

- Kisuke-san! – odafordult ahogy meghallotta a lány hangját – Nézze! – azzal odabökött elé egy kis nyuszi-kulcstartót – Hát nem ééédes?

- Maga nyerte, Mitsuko-san? – kérdezte kedves mosollyal, mire a lány hevesen bólogatott, és hirtelen Urahara kezébe nyomta a kulcstartót.

- Magának adom – nézett az elképedt férfire – A mai napért!

Urahara arcán ismét mosoly terült szét, zsebre rakta a kis kabalát és odalépett a célbadobó pulthoz. Egyetlen labdával a körülbelül húsz stabilan elhelyezett dobozt mind feldöntötte.

- Hm, egész jó formában vagyok – morogta és megmozgatta csuklóját; Mitsuko csak bámult rá: tapasztalatból tudta hogy egy dobozkát is kegyetlen nehéz leütni, nemhogy mindet, egy ütéssel…! – Mitsuko-san – a férfi hangja riasztotta fel, aki odanyújtott neki egy termetes plüssmedvét – Tessék. – olyan ellenállhatatlan volt a mosolya, hogy a lány erősen elpirult és magához ölelte a plüsst.

- K-köszönöm…

A délután maradék részében Jintáék nem kerültek elő, de Mitsuko és Urahara maguknak is megtalálták a szórakozást; a Szellemházban mikro Urahara viccesen ráijesztett a nőre, az úgy megütötte félelmében, hogy a férfi kitört egy ablakot és nagy ívben repült a messzeségbe…

Később inkább a bazározást választották – Urahara bevallása szerint ez legalább biztonságosabb tevékenység volt; ugyanakkor költségesebb. Mitsuko minden lehetséges édességből evett egy kicsit, és úgy tűnt, egyáltalán nem árt meg a gyomrának…

Végül, mikor már lassan nyugodni készült a nap, ők meg nyugodtan sétáltak a standok között, Mitsuko megállt. Urahar tett néhány lését, majd visszapillantott. Már éppen nyitotta volna a száját, mikor a lány hirtelen megfogta a kezét, és maga után húzta.

- M-M-Mitsuko-san – nyögte Urahara ahogy a lány belökte őt egy szűk helyiségbe egy székre, majd pár másodperc múlva ő is bejött.

- Mosolyogjon! – támasztotta meg állát az ülő férfi fején a nő és előrenézett.

- Hai…?

Egy perc múlva villanások tucatjai fényébe került; a nő mintha élvezte volna, minden képre vidáman pózolt, és egyszer csak lekapta Urahara kalapját, majd a saját fejébe nyomta és a mellkasához ölelte Urahara fejét.

- M-Mitsuko-san – nyögte a férfi a nő melleihez olyan közel – E-Ezek után ne én legyek már a perverz…

Csatt.

Urahara egy vörös tenyérnyommal az arcán és kissé savanyú képpel nézte ahogy a lány sikoltozva nézegeti a kész képeket amiket abban az átkozott fotó-automatában csináltak. De aztán a lány hálás arca valahogy megint mosolyra késztette…

- Na jó, most az egyszer megbocsátok a perverzségéért – mutatta fel azt a képet a lány, melyen Urahara fejét a mellkasához ölelte, és a kalap hiányában teljes egészében lehetett látni milyen vörös a férfi.

- M-most meg kéne köszönnöm? – nyögött fel felháborodva Urahara, mire a lány démoni vigyort vágott – Esküszöm, Mitsuko-san, egész nyugodt bolti életem alatt nem ért annyi megrázkódtatás, mint a mai napon…

A lány kuncogva kidugta a nyelvét, majd hirtelen odalépett hozzá, pipiskedett és egy puszit nyomott – jobb híján az állára.

- Köszönöm szépen hogy eljöttünk – lépett hátra, és megint elkuncogta magát, ahogy a férfi meglepődött arcát meglátta.

- Hihetetlen. Maga valójában tud kedves is lenni!

Mikor két perc múlva Ururu és Jinta odarohantak hozzájuk, Urahara arcán újabb pofonnyom ékeskedett…

- Este lesz tűzijáték! – újságolta Jinta teljesen besózva.

- Az mi? – kérdezte macskásan érdeklődő pofival Mitsuko.

- Azt hiszem kénytelenek leszünk maradni hogy meglássa – sóhajtott Urahara és széttárta a karjait.

- Láttuk Vöröshajút, Főnök! – folytatta Jinta kissé halkabban.

- Oh, és hogy van Kurosaki-san? – nyitotta ki a legyezőjét Urahara.

- Úgy néz ki semmi sincs vele…

- Ki az a… - próbálkozott Mitsuko, de Urahara egy széles gesztussal a szavába vágott:

- Talán menjünk is hogy egy jó helyet találjunk – azzal elindult, és a lány ezúttal ráhagyja. Ha el akarja mondani, el fogja – ebben biztos volt.

Már egészes sötét volt, és ők egy domboldalon foglaltak helyet sok más emberrel együtt, a tűzijátékra várva.

Mitsuko unalmában maga elé bámult; de ekkor hideg reszketést érzett a tagjaiban. Szemei tágra nyíltak és felkapta a fejét.

- Valami baj van, Mitsuko-san? – nézett rá Urahara

- Hideg… hideg van kicsit… - motyogta a lány, mire a férfi elkomorodott.

- Hogy érti…?

- Itt vannak! – suttogta ekkor a lány hirtelen. Megmerevedtek a tagjai és úgy érezte, egy ismeretlen hatalom a földhöz szegezi – Urahara-san… mi ez…. Miért sikoltanak így?

Urahara szeme tágra nyílt, teste megfeszült és hallgatózott. Pár perc eltelt, míg meghallotta az eltéveszthetetlen sikolyt…

- Főnök! – fordult felé ekkor Jinta és Ururu.

- Tudom. Jó sokan vannak – állt fel Urahara, szemébe húzva a kalapját, majd a nő felé nyújtotta a kezét – Mitsuko-san, ideje hazamennünk.

A nő azonban maga elé meredt, és nem tudott szabadulni a sikolyoktól…

- Mitsuko-san – a férfi hangja most keménnyé vált. De ekkor hatalmas robbanás rázta meg az egész környéket; mindenki pánikba esett és menekülni kezdett, de Urahara meg sem moccant.

- Főnök, megyünk és elintézzük őket! – kiáltotta Jinta azzal Ururuval együtt elrohant.

- Mi ez…? – suttogta Mitsuko, és felnézett a férfire – Mit jelentsen ez?

- El kell innen mennünk – a nő szinte rá sem ismert Uraharára. Erőtlenül felemelte a kezét, és hagyta, hogy Urahara talpra rántsa őt; de mikor felállt, ismét egy éles, vijjogó sikoly hasított a fejébe és összegörnyedt.

- Nem bírom… mi sikolt így…?

Azonban a következő percben közvetlen mellettük hallatszott egy tompa puffanás. Mitsuko lassan, tágra nyílt szemekkel felemelte a fejét, és a hang irányába nézett; legalább három méteres, fekete szörnyet látott Urahara mögött; a bestián egy fehér maszk volt…

Mielőtt bármit is felfoghatott volna, érezte hogy Urahara átkarolja a derekát, és magához szorítja; mikor ismét magához tért, fák közt voltak, messziről hallatszott csak a sikoltás.

- Maradjon itt – mondta komolyan Urahara, és a rémült nő szemébe nézett – Semmi baj. Ha visszajöttem, mindent elmagyarázok.

- De… - azonban a férfi hirtelen eltűnt előle.

- Mi ez az egész? – felsikoltott, és hátát nekivetette egy fának – Mi ez…? Miért hallom a sikolyokat…? Miért látok szörnyeket… És miért érzem hogy ez nem abnormális…? – suttogta könnyes szemmel maga elé.

'Lám lám' egy vészjósló hangot hallott valahonnan; felpattant és ijedten nézett körül 'Azt hitte, már nincs Ilyen különleges a fajtátok közt, mint te…'

- Ki az? – sikoltotta Mitsuko hisztérikusan, és körbe-körbe forgolódott, de hiába; csak egy gúnyos kacaj hallatszott; úgy tűnt, az erőd minden zugából.

'Még csak rá sem ébredtél? Bolond! De nem is kell hogy ráébredj így is…' Mitsuko ekkor ösztönösen jobb válla fölé nézett, és a fán egy pókszerű, maszkos szörnyet pillantott meg '…így is csodás étek leszel!' azzal előrelendült; Mitsukonak épp annyi ideje volt hogy hasra vesse magát a támadás elől.

'Ugrálj csak, úgy még élvezetesebb!' nevetett a pókszerű lény, míg Mitsuko felpattant és elkezdett rohanni az erődben.

„Mi ez? Mit keresek itt…? Mit akar tőlem ez a szörny?" ekkor azonban elesett egy gyökérben és érzékei azt súgták hogy a dög pontosan a feje fölött van…. „Mit tegyek…?"

'Most megvagy…' Mitsuko lehunyta a szemét. A teste szinte önként cselekedett; még mielőtt a pók ráejtette volna magát, hirtelen arrébbgördült majd elrugaszkodott a földtől; csak mikor földet ért, eszmélt fel, hogy sikerült elszöknie…

'Heh! Idegesítő egy préda… de úgyis az enyém leszel!' Mitsuko megint rohanni kezdett ahogy a lábai csak bírtak, agyán pedig kezdett elhatalmasodni a halálos félelem.

„Mit tegyek mit tegyek?" az agya zakatolt de fogalma sem volt mi lehetne a megoldás… Egyre csak futott és futott, hirtelen… Valami villant előtte a holdfényben, és valami ragacsosba futott bele…

- Mi ez? – sikoltott fel, de sehogy sem tudott szabadulni.

'Tetszik a kis hálóm?' nevetett fel alig pár méterre mellette az undorító lény 'Jól legyezd meg… ezt látod utoljára!'

Mitsuko látta ahogy a pókszörny lecsap; tudta, most nem tud szabadulni…

„Ne!" sikoltotta az elméje „NEM AKAROK MEGHALNI!"

Ekkor azonban a pókot keresztben egy hosszú, vörös valami keresztben átszelte. A szörny egy utolsó halálsikoly kíséretében szertefoszlott, ugyanúgy, mint a halója; Mitsuko a földre esett, és épp csak annyi ere volt hogy térdelve megtartsa magát.

- Mitsuko-san…

- Mi volt ez… - suttogta a lány könnyes szemmel – MI EZ AZ EGÉSZ, URAHARA?

A férfi csendben állt, kezében Benihimevel.

- AZONNAL MONDJA MEG, MI EZ! – sikoltotta könnyes szemmel Mitsuko – MAJDNEM… majdnem meghaltam… - elvékonyodott a hangja és a szemeire szorította a kezét.

- Mitsuko-san – mondta komolyan Urahara – Maga Soul Society-ből jött, ehhez nem fér kétség. Hallja, látja, mégsem ismeri meg a hollowkat.

- Hollow…?

- És képtelen más halálisteneket beazonosítani.

- Halálisten… - nyögött fel a lány, elméjében kardok és lándzsák villantak, vér fröccsent… - NE! NEM AKAROK EMLÉKEZNI!

- Mitsuko-san… - Urahara csak egy percre hallgatott el, majd kíméletlenül folytatta – Mitsuko-san. Ez az előbb egy hollow volt, egy eltévedt halott ember lelke. A Halálistenek feladata hogy ezeket az ártó lelkeket eltávolítsák a világból, különben… megeszik az emberek lelkeit.

- Maga… Halálisten? – sandított rá könnyes szemével Mitsuko, mire a férfi komolyan bólintott.

- Ő a Zanpaktoum, Benihime – mondta, ahogy a nő lassan talpra állt, és lehajtott fejjel a férfi felé fordult.

- Maga… most… küzdött velük?

- Igen.

- Jinta és… Ururu is…?

- Igen.

A nő ökle összeszorult, és újabb könnyek tolultak a szemébe.

- Én… én pedig közben… bolondot csináltam magamból… Ahogy itt… rohangáltam… Semmiben… nem… tudtam segíteni… - fúlt el a hangja. Urahara csendesen nézte, ahogy a nő önmagával küzd – SEMMIBEN NEM TUDTAM SEGÍTENI! TELJESEN HASZNAVEHETETLEN VAGYOK! – sikoltotta Mitsuko hirtelen, és a könnyek egyre csak folytak a szeméből – NINCS ÉRTELME HOGY ÉLJEK! EGY SELEJT VAGYOK, EMLÉKEK NÉKÜL, CSAK BAJT OKOZOK!

- Mitsuko-san…

- ÖLJÖN MEG! – sikoltotta élesen a lány – ÖLJÖN MEG URAHARA! Nem… nem akarok így továbbélni…

Érezte, hogy Urahara a lapockájára teszi a kezét. „Mindjárt belém döfi a kardot" gondolta, de nem volt benne félelem.

De a férfi egy hirtelen, heves mozdulattal magához ölelte. A lány könnyes szemei kitágultak, ahogy arca a férfi mellkasához nyomódott.

- Ne mondjon ilyeneket – suttogta Urahara – Kapott még egy esélyt, hogy éljen. A saját szememmel láttam a halál küszöbén, a sárban fekve… és aztán az új esélyt… Ezek után soha nem tudnálak megölni, Mitsuko.

Kis ideig csend volt…

Aztán…

Mitsuko felsikított, majd hangosan hüppögve Urahara ruhájába fúrta; keze esetlenül kapaszkodott a férfi ruhájába, és egyre csak sírt. Urahara magához húzta bal kezével, a jobban pedig Benihimét tartotta ernyedten.

Nagyon hosszú ideig sírt még a nő belékapaszkodva, de ő egy szót sem szólt, csak ölelte magához. Nem mondta neki, hogy nyugodjon meg, vagy hogy nincs semmi baj. Tudta, hogy ő sohasem élheti azt a fájdalmat és kételyt, ami a lányt mardosta; éppen ezért nem mondott neki semmit.

- Ura-Urahara-san… - hüppögte a lány hosszú, hosszú idő után.

- Nem kell semmit mondania – mondta a férfi, és érezte, hogy Mitsuko egyik karjával átöleli a hátát – Addig maradhatunk, ameddig szeretné.

- Annyira… köszönöm… - suttogta a lány, de ismét vad sírásba fulladt mondandója.

Késő éjjel volt, mikor Urahara visszaért a boltba, hátán hordozva az alvó Mitsukot.

- Kisuke-san… mi történt? – kérdezte Ururu könnyáztatta szemekkel.

- Jól van, csak pihennie kell – mondta Urahara, és hátrapislantott a nőre; majd bevitte a szobájába és letette az ágyába.

„ÖLJÖN MEG!" hasított az agyába a lány hangja ahogy nézte hogy alszik. Lassan betakarta őt.

- Lehet hogy sokkal jobb, hogy nem emlékszel – suttogta neki bánatosan, és félresodort egy tincset a lány arcából, majd lassan felállt és kiment a szobából.

Mitsuko pár perc múlva felsírt álmában, és hosszú, hosszú ideig nem hagyta abba…

/Negyedik fejezet vége/