Hatodik fejezet: Kesernyés kettesben

Egy tüsszentéssel kezdődött az egész, október közepén…

- Ha-ha-ha-hapci!

- Egészségére, Mitsuko-san – pillantott fel Urahara ültéből. Hétvége volt, a lány megint a boltban segített pakolászni, cserébe Ururuék voltak bevásárolni.

- Megfázott, Mitsuko-dono? – villant Tessai-san szemüvege ahogy elhaladt a nő mellett, körülbelül négyszer akkora ládát hordozva, mint Mitsuko.

- B-BIZTOS NEM! – kiáltott fel Urahara úgy hogy a kalap majdnem leesett a fejéről. Jól tudta ugyanis, ha megfázás, akkor jön a rettegett gyomorgyógyszer… - Biztos Mitsuko-sant is emlegetik valahol… - nevetett fel idétlenül.

- Mondjuk egy kapzsi, alávaló üzletember? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan Mitsuko.

- N-nem egészen erre gondoltam – tette tarkójára a kezét kínosan Urahara.

- Hapci!

- Mitsuko-dono… úgy hiszem feltétlen kezelni kell ezt a betegséget… - jelentette ki Tessai és letette a dobozt.

- M-megmondaná miért kapok hidegrázást mikor így néz rám? – nyögött fel a lány és hátrált egy lépést.

- Ez egy nagyon jó gyógyszer, a Tulaj is megmondhatja – villant Tessai szemüvege ismét, és egy tálcán azt az undorító gyomorgyógyszert és egy pohár vizet nyújtott át.

- D-DE EZ KÉT ÉVE LEJÁRT! – sikoltotta a nő, menekülési útvonal után kutatva.

- Akkor hat amikor alszik!

- Oya oya – vigyorgott Urahara, aki már átélte egyszer ezt a jelenetet, akkor ő volt „beteg"…

- De én nem akarooom – próbált menekülni a nő, de Tessai hajthatatlan volt.

- Össze ne törjenek nekem valamit – motyogta elhúzott szájjal Urahara.

- Magát töröm össze mindjárt! – ugrott be a háta mögé Mitsuko – Az istenért segítsen már!

Urahara megrökönyödve pillantott hátra rá, és a válasz nem is maradt el…

- Ha…ha… hapci!

- Maga is, Főnök? – állt meg Tessai.

- NEM, NEM NEM NEM NEM VAGYOK NÁTHÁS! – kiáltotta pánikolva Urahara – Bármit csak a gyógyszert ne!

- Ahogy gondolják – Tessai szemüvege szigorúan villant, mire mindkettőjüket kirázta a hideg.

- Ezt megúsztuk – suttogta Mitsuko olyan halkan hogy csak Urahara hallotta.

- Remélem – motyogta a férfi egy verejtékcseppel.

- 39,9… - nyújtotta át Mitsukonak Ururu a lázmérőt – Mitsuko-san… pihenjen…

- Ugye ez nem túl sok jót jelent? – nézett a kislányra a nő a vastag takaróba burkolózva a futonján ülve. Az orra vörös volt, a szeme alatt karikák… nem volt valami biztató látvány… Ururu gyászos képpel megcsóválta a fejét.

- Az egésznek az a hülye iskolai ruházat az oka – morgolódott a lány – Olyan hideg idők járnak, nekünk meg kötelező ilyen undorító göncökben járnunk…

- Kisuke-san is nagyon rosszul van – suttogta könnyes szemekkel a kislány, mire Mitsuko megsimogatta a fejét.

- Nyugodj meg, ez nem a világ vége, majd kilábalunk…

- De… Mitsuko-san…

- Ugyan, ugyan. Csak pár nap az egész…

- Mitsuko-san…

Ekkor azonban Jinta rontott be a nő szobájába ahol voltak; arcán olyan széles vigyor terült szét hogy az elmondhatatlan.

- Nincs szerencséd! – vigyorgott Mitsuko képébe – Néééézd mit nyertünk mert Tessai-san valami hülye fogyókúrás izét rendelt! – azzal odanyomott a nő orra alá egy papirost.

- Hétvége Kagoshimaban? Mi az a Kagoshima…? – pillantott fáradt szemeivel a fiúra.

- Az az egyik legjobb fürdőhely Japánban – kiáltotta Jinta dühösen, felmérgelve magát rajta hogy a lány nem irigykedik eléggé.

- Oh… és?

- Az útnak az a feltétele ha holnap megyünk – vigyorodott el a srác – De mivel sajnos maga meg a Főnök nem tudnak jönni…

- MIIII? Miért ne tudnánk? – esett kétségbe a lány.

- Mitsuko-san, nemtom honnan szalasztották magát, de itt ha valaki olyan beteg mint maga, szépen fekszik az ágyában nyugodtan és nem megy sehova! – szinte tőrdöfés volt ez a nőnek; kétségbeesetten eldőlt és vonaglani kezdett, arcából anime-stílusban patakszerűen folyt a könny – Maga meg a Főnök majd elszórakoztatják egymást, míg mi három teljes napot lubickolunk a termálfürdőkben! – nevetett Jinta a nő teste fölött – Majd gondolunk magukra a jó meleg vízből! – azzal ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, távozott is.

- Mitsuko-san… ezt akartam mondani… - suttogta Ururu bűntudatosan, de a nő csak legyintett fektében.

- Hagyd Ururu-chan… majd… elleszünk Urahara-sannal… é-érezzétek jól magatokat… Menj csak csomagolni, azt hiszem alszok egyet… - nyögte erőtlenül, mire a kislány szomorúan kiment a szobából.

- Olyan… szerencsétlen… vagyok… - nyögte rángatózó arcizmokkal Mitsuko. Majd belegondolt, három teljes nap kettesben Uraharával… - Istenem segíts meg… - biztos volt benne, hogy valamelyikük nem fogja túlélni. Sőt, abban is erősen biztos volt, hogy Urahara nem fogja túlélni… főleg ha idegesíti őt…

- K-kegyetlenek vagytok – nyögte Mitsuko még mindig komikusan záporozó könnyekkel másnap amikor a többiek elindultak. Ő és Urahara ugyanúgy, minimum három kabáttal magukon és lázmérővel a szájukban mentek ki a tornácra búcsúztatni a többieket.

- Jók legyetek – integetett Urahara savanykásan a legyezőjével.

- Mitsuko-san… gyógyuljon meg… - suttogta Ururu kétségbeesetten, de a nő magához ölelte.

- Nyugi, csak érezzétek jól magatokat, ezzel a két vén rókával itthon ne is törődjetek! – paskolta meg a kislány vállát – Jó szórakozást! – integettek nekik ahogy elindultak a vasútállomás felé.

- Heh, úgy néz ki, kettesben maradtunk, Mitsuko-san – a hang meglepte a lányt; Uraharára nézett aki sunyin vigyorgott rá és egyik szeme kisejlett a kalap alól.

- Ezzel mi akar mondani…? – kérdezte egy naaagy verejtékcseppel.

- Azt csinálhatunk amit akarunk, hát nem csodááááás? – kérdezte egy gyerek örömével a férfi, mire Mitsuko megrökönyödve nézett rá, majd sóhajtott egyet.

- Anyám… Mint egy gyerek… - azzal fogta magát és kiakasztotta a „Betegség miatt zárva" táblát a bolt ajtajára.

Pár perc múlva egymással szemben ültek egy-egy tea társaságában; egyszerre kortyoltak belőle és felsóhajtottak mikor a csésze elhagyta a szájukat; aztán egyszerre tüsszentettek.

- Miattam van ez az egész – motyogta pirulva Mitusko, és lehajtotta a fejét.

- Ugyan, hagyja csak. Azt hiszem már egyébként is rám fért egy kis szabadság mindenkitől…

A lány elhúzott szájjal nézett rá egy percig, majd hozzátette:

- Akkor én most nem számítok a mindenki közé…?

- Nem – mondta legbájosabb mosolyával Urahara, és a lány egy hosszú percig nem tudta ezt hogyan értelmezni…

- Öh… Urahara-san… igazság szerint… nem hiszem hogy tudnék így főzni – bökte ki végre nagy nehezen, de ebben a pillanatban élesen megkordult a gyomra és szánalmas pofit vágott.

- Hmmm, ez gond… de sebaj! – vigyorodott el a férfi, szétnyitva a legyezőt – Van elég szaké, az is valami, nem? – nevetett fel, mire a lány lenézően pislantott rá.

- Javíthatatlan… - suttogta.

Jópár órával később csörrent meg a Kurosaki-klinikán a telefon.

- Majd én felveszem – állt fel a vacsorától Ichigo, és felemelte a kagylót – Tessék.

- Kurosaki-kuuuuuuuuun – csicsergett egy illuminált női hang a vonalba – Van egy icuri-picurika problémácskánk…

- Mitsuko! – nyögött fel Ichigo – Ittál?

Hosszú kuncogás hallatszott a vonal másik végéről…

- Picurkát…

- Mi a fenét akarsz? Nem tud Urahara segíteni? – kérdezte mogorván a srác.

- Igazság szerint ő is… - kuncogott a nő, majd ismét búgó hangra váltott – Naaaaa, Ichigooooo… kérlek szánj meg minket… báááármit megtennék…

- MI A FENE KELL? – üvöltött elvörösödöve Ichigo.

- Egy kis vacsorát ha áthoznáááál – csicseregte Mitsuko – Betegek vagyunk, és… hihi… nem tudtunk…

- Igen, elmebetegek! Fél óra múlva ott vagyok – vágta le a kagylót Ichigo dühösen – Karin, egy barátomnak szüksége lenne a vacsimaradékokra. Csomagold be légyszives…

Ichigo kevesebb mint fél óra múlva már ott állt az Urahara Kereskedés előtt, türelmetlenül, idegesen.

- Vén rohadék, egy fiatal lányt ivásra csábítani – morogta a srác fanyar képpel, és fellépett a teraszra, amikor…

- Neeeheeeee, Istenem, neeee… - hallatszott bentről a kéjes női nyögés… Ichigo szeme megrándult.

- Ugyan miért neeee…? – ez az évődő hang Uraharáé volt.

- Ez zavarbaejtő…. Jaj, ne ott… ahhh… au… finomabban, Urahara-saaaan…

- Ugyan már, semmiség az egész… hmmm, milyen szééééép!

- Mi-mi van? – nyögte odakinn Ichigo és mint a pokol kapujára meredt a tolóajtóra.

- …hosszú? – kérdezte a lány – Au, ne…. Jaj neeee… könyörgök ne, nem akarom…

- Csitt csitt csitt jó lesz meglátod, Mitsuko-chan – Urahara duruzsolásától Ichigot kirázta a hideg…

- Urahara, ne szórakozz velem – kacagott fel a lány – Jaj ne… ne olyan durván… auuu, jaj neee…

Eddig bírta.

Berontott, leszakítva az ajtót, átvágva a bolthelyiségen, egyenesen a szobába.

- MAGA PERVERZ ÁLLAT…! – üvöltötte ahogy belépett a gyéren megvilágított szobába, de nem jutott tovább.

Mitsuko – teljes ruházatban – ott térdelt a tükör előtt, mögötte Urahara igen zavarba ejtő tevékenységet folytatott: fonta a lány haját.

- M-m-mit művel, geta-boushi? – kérdezte megütközve Ichigo, mire a férfi bocsánatkérően vigyorgott.

- Ááá, Kurosaki-san és a vacsoránk… köszönöm, bár nem gondoltam hogy ilyen hamar jön – azzal egy masnival elkötötte a lány haját, aki eközben végig kuncogott. Urahara felállt és elvette a megdöbbent fiútól az edényt tele finomságokkal – Mi ez a megütöközött arc? – pöccintette fel a kalapját a férfi – Mit hitt, mit csinálunk? – hirtelen széééles, már-már undorító vigyor telepedett az arcára, és Ichigo inkább meghátrált.

- SEMMIT! – kiáltotta – Jóéjt! – azzal kirohant, közben többé-kevésbé visszaállítva az ajtót ahogy volt.

- Oya – morogta Urahara, majd a lányra pislantott, de az csak kuncogott tovább – Ha kér egyáltalán, akkor jöjjön – vigyorodott, és lerakta az asztalra a nagy tányért; Mitsuko kuncogva állt fel és fonatát lóbálva keresett két tányért részükre.

- Nem is tudtam hogy tud hajat fonni – kuncogott Mitsuko még mindig ahogy a soknapos borostás férfira nézett a vacsorája fölül.

- Sok mindenre van időm néha – jegyezte meg Urahara derűsen – Ezt például csak azért tudom, mert Yoruichi utálta ha befonva kellett hordania a haját…

- Maga szeméééét – nevette el a lány magát, és felkönyökölt az asztalra.

- Csak bosszúálló – vigyorgott szerényen a pasas.

- Borzalmas! – nevetett fel ismét a nő, és hátradőlt a padlóra, álmosan tekintgetve a gyenge fényben fürdő plafonra. Csak egy kisebb villanyt gyújtottak meg, hangulatosabb volt az ivás…

- Oya oya, megmondtam magának, Mitsuko-chan hogy ne igyon annyit! – hajolt át az asztal fölött Urahara – Megint kezdi mindjárt azt a rámmászós dolgot…

- Nemiiiis – vigyorgott a lány szélesen, bár nem tudta megállapítani h mit fog és mit nem fog tenni… A férfi ekkor sóhajtott egyet, felállt, és leült közvetlen mellé.

- Maga közveszélyes – jelentette ki – Senkivel se szoktam így leinni magam. Kétszer pláne nem.

Kuncogás volt a jutalma, és a lány kinyújtotta a kezét, félszegen megérintve a férfi vállát.

- Az jó – suttogta elmélázva, kezét rajtahagyva egy percre az anyagon, majd ismét felkuncogott – Az jó…

- És még én vagyok a gyerekes – csóválta meg a fejét Urahara, de észrevette hogy a lány keze lesiklott az ő kezére, amit a térdén tartott. Megilletődötten pislogott a lányra aki most megint a plafont bámulta álmatag mosollyal.

- Urahara-san…

- Hm?

- Mit jelent az, hogy örökké?

Urahara csendben volt egy darabig. A lány keze szokatlanul hideg lett pár másodperc leforgása alatt.

- Az az örökké… ha valaki nem hal meg? És állandóan él…? Lelketlenül… vagy ha emlékeznek rá… ha emlékeznek valamire amit tett… - motyogta félig lehunyt szempillák mögül a lány.

Urahara lassan megmozdította a másik kezét, majd lassan a lányéra fektette.

- Szeretnél örökkévalóságot? – kérdezte halkan, komolyan.

- Nincs olyan, hogy örökkévalóság – suttogta Mitsuko, ahogy lehunyta a szemét, és egy könnycsepp szökött ki a szeme alól – Mindig elmennek azok, akik fontosak nekünk…

Urahara keze megvonaglott, és erősebben kezdte szorítani Mitsuko ujjait, mire a lány felszisszent.

- Pardon – engedte el a nő kezét Urahara – Csak… olyan… furcsa volt az előbb… mintha emlékezett volna… - nézett a könnyáztatta szemekbe nyíltan, kissé szomorúan.

Mitsuko kissé meglepődve pillantott rá, majd gyorsan letörölte a könnyeket.

- Össze-vissza beszélek – suttogta, maga sem emlékezve, kinek az arca rémlett fel előtte az előbb olyan tisztán… egy nőé… Gyorsan a hasára fordult, és sokáig nem szóltak.

- Nos – állt fel Urahara egy idő után egy nagy sóhajjal – Azt hiszem ideje aludni térni mára. Egyébként már nem is érzem a náthát, és maga, Mitsuko-san?

- Tényleg – pillantott föl a lány apró mosollyal – Elmúlt…

- Azért aludjunk rá egyet – ásított hatalmasat a férfi és kezét nyújtotta a fekvő Mitsukonak.

A fiatal nő ezen jócskán megdöbbent, de elfogadta a kezet; érezte, hogy ugyanúgy, mint egyszer, Urahara most is fél kézzel könnyedén felrántja őt…

- Irány az ágy – irányította a lányt szobája felé apáskodva Urahara.

- Urahara-san – motyogta a lány még az ajtóban.

- Hm? – a férfi szemei felsejlettek ahogy megfordult.

- Maga… - Mitsuko nekidőlt az ajtónak és kissé bánatosan mosolygott – Olyan kedves velem. Nagyon köszönöm…

- Nincs mit – vigyorodott el a férfi, és visszatért a szobába leoltani a villanyt.

Mitsuko érezte, hogy leül, és egy percre lehunyja a szemét… de tényleg csak egyetlen percre… És akkor erőszakos világosság furakodott be szemhéjain át…

- Mi ez…? – morogta, ahogy lassan kinyitotta a szemét.

Emberek. Rengeteg ember, feketébe öltözve; némelyeken fehér köpeny…

Ott állt előttük; és ekkor az embertömeg kettévált, utat engedve egy fehér köntösben lépdelő alaknak.

- Ne! – hallott Mitsuko egy sikítást. Éles volt, mély fájdalommal teli – Ne, kérem őt ne!

- Hallgass … - suttogta valaki elcsukló hangon; ez a másik bizonyára osztozott az első fájdalmában… Mitsuko fülébe hüppögés, sírás és nyüszítés, elfojtott sikolyok kúsztak bele valótlanul hangosan.

Senkinek sem látta az arcát. Minden elmosódott… és a nő csak közeledett felé…

- Ki vagy? – suttogta Mitsuko, ahogy meglátta a csodálatos hajkoronát, melyen ismeretlen fény szűrődött át – Miért kell elmenned…?

Nem akarom, hogy elmenjen, gondolta. Nem hagyhat itt…

- VÁRJ! – kiáltotta, és hirtelen felült fekvőhelyén. Sötét volt; sokkal sötétebbnek tűnt a csodás fehér fény után… - Sírok…? – suttogta, ahogy arcához ért a keze – Miért…? Nem akarom… - suttogta, és térdére hajtotta a fejét. Fogalma sem volt, miért, de hevesen sírni kezdett; ez valahogy megnyugtatta…

Mikor már úgy érezte, égnek a szemei a sírástól, lassan megtörölte a szemeit, felállt, és félálomban kitámolygott egy pohár vízért. Visszafele egyre jobban érezte hogy a fejfájás és az álmosság elhatalmasodik rajta… szinte beesett a szobaajtón, és levetette magát a futonra; már aludt is.

Pár perc múlva megfordult, és hozzásimult ahhoz a kemény, meleg valamihez ami mellette volt…

Urahara morrant egyet álmában, és félig kinyitotta az egyik szemét. Bár a szaké tompította figyelmét, többé-kevésbé éber lett; azt viszont egyértelműen érezte hogy valaki a hátának simul…

- Mitsuko-san – motyogta nyűgösen ahogy óvatosan megfordult. Elhallgatott mikor meglátta az összegubbadt lányt – Istenem, mennyi gondom van magával – motyogta hosszú idő után, és a lány fölé hajolt.

- Ne… - suttogta ekkor a lány olyan elesetten és gyöngén, amilyet még Urahara sose hallott tőle - Kurotsuchi-sama… ne…

Urahara Kisuke egész teste megfeszült a gyűlölt név hallatán. Mitsuko-nak van valami köze…?

- Nem akarok meghalni… – suttogta vékony hangon ekkor a lány, és Urahara dermedten pillantott rá, ahogy lehunyt szemei mögül is könnyek szivárogtak – Könyörgök ne… Kurotsuchi-sama… ne…

- Sssssh – suttogta Urahara halkan, és finoman megérintette a lány elgyötört arcát – Nem kell emlékezned – suttogta neki.

Hát mégis igaz. Igaz, amitől tartott… pedig úgy reménykedett… talán csak öregszik, hogy még hisz a reményben…? Ez mindenesetre jelentősen megbonyolítja a dolgokat…

A lány álmában felnyögött, és halkan hüppögni kezdett. Urahara nem sejthette, hogy Mitsuko majdnem minden éjszakát átsír, sokszor nem is emlékezve rá maga sem…

- Csitt – motyogta a férfi félig a lány fölé hajolva – Gondolom miket művelhetett veled… szegény… szegény Mitsuko-san – motyogta nagyon halkan, és betakarta a lányt, majd megérintette a haját.

- Kisu…Kisuke… - lehelte félálomban Mitsuko, és fejét a férfi irányába billentette; s egy perc múlva ismét elaludt.

A férfi viszont sokáig nem tudta lehunyni a szemét. Összefüggést keresett, valahol… De tudta, hogy a valóságban korántsem olyan egyszerű megfogni az egyes sorsok szálait mint a shinigamiknak…

Másnap Mitsuko lassan ébredezett; félálomban kinyújtotta a kezét hogy magára rántsa a jó meleg takarót… meg is fogta az agyagot, és erőteljesen magára rántotta.

- Auuu – nyögött fel a váratlan súly alatt.

- Szívemből szólt, Mitsuko-san… - nyögött fel egy túl ismerős hang…

- URAHARAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA – sikoltott fel démonian a nő ahogy szemei tágra nyíltak és meglátta a rajta fekvő, álmos szemű férfit – MI A FNEÉT KERES AZ ÁGYAMBAN? MAGA BETEG, PERVERZ DISZNÓ! TŰNJÜN INNEN! – rikácsolta magából kikelve, közben térdével újra meg újra a férfi gyomrába rúgott, akinek a másnapossága mellett ez is igen kedves reggeli ajándéknak bizonyult…

- Neheeee – nyögte elesetten, érezve hogy a gyomra fel-le liftezik. Majd egy percben hirtelen megelégelte a dolgot, és villámgyors mozdulatokkal kezeivel lefogta a nő kezeit, térdeivel kitámasztotta a lábait.

Mitsuko megdöbbent arcot vágott, ahogy a kócos Urahara ott lihegett fölötte, teljesen leszorítva őt…

- Megnyugodna végre? – kérdezte kissé szemrehányóan Kisuke. Mitsuko elcsodálkozott a réveteg szemeken, meg a mulatságos arcon amit a férfi vágott, de végül kimondta az ítéletet:

- Hentai – suttogta lesújtóan, mire Urahara fején hatalmas verejtékcsepp jelent meg. Egy nagy sóhajjal elengedte a lányt és macskaügyességgel oldalra hengeredett, majd felült és az ágya mellett lévő kalapot a fejébe nyomta.

- Érdekes. Pedig maga jött be az ÉN szobámba – jegyezte meg durcásan.

- NEMIGAZ! – kiáltotta ijedten a nő.

- DE!

- NEM!

- DE!

- NEM!

- DEEE!

- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – azzal Mitsuko egy arconrúgással adott nyomatékot a szavainak – Áthurcolt biztos! – sikoltotta dühösen, és felpattant, de az arca vörösségét nem volt könnyű elrejteni – Megyke csinálok reggelit! – mondta gyilkos-fölényes hangnemben, azzal kicsörtetett.

Urahara az állkapcsát dörzsölte és durcásan elhúzott szájjal nézett a nő után, de aztán sóhajtott, és komolyan maga elé meredt.

- Nem lehet könnyű magának – suttogta, az ajtó felé pillantva.

De mikor kiment a nő után a konyhába, az még nem látott hozzá a reggeli készítéséhez, hanem valamit nagy érdeklődéssel tanulmányozott.

- Mi az a nyilvános fürdő? – pillantott fel Uraharára.

- Egy olyan hely ahova bárki mehet fürödni – ült le a férfi és kinyitotta a legyezőjét – De nekünk van fürdőszobánk, és…

- Menjünk eeeel – vágta rá hirtelen Mitsuko.

- Eh? – Urahara elkerekedett szemei kilátszottak a kalap alól – Minek?

- Látni akarom – válaszolta macskás pofival Mitsuko.

- Azt hittem utálja a tömeget…

- Elfelejtette, hogy mióta abba az átok iskolába járok, nem – suttogta démonian gonosz szemekkel Mitsuko – Sőt, Orihime is mondta, hogy egy ilyen nagyon jó hely – emlékezett vissza, és gondolkodás közben ujját az ajkához érintette – Szóval el akarok menni!

- De betegek vagyunk… - próbálkozott a férfi az egyre erőszakosabb támadást elhárítani.

- Én már ugyan nem – vetette fel a fejét Mitsuko – És amilyen aktív perverzségben maga, szerintem maga sem…

- De…

- Elmegyünk – csapott az asztalra öntudatosan Mitsuko, majd sunyin hozzátette – Különben gondoskodom arról hogy még pár napot gyomorrontással töltsön…

- Maga olyan gonoooosz – nyögte Urahara ahogy megadóan az asztalra borult.

- Köszönöm szépen – vicsorodott el a nő győzedelmesen.

- Hmmmm – Mitsuko a fürdő bejárata előtt már nem volt ilyen magabiztos, de a világért sem adta volna tudtára a férfinak hogy nem úgy képzelte ezt a fürdős-dolgot mint az valójában.

- Nos akkor… egy óra – mondta Urahara – Siessen, mert sokáig nem szeretem őrizet hagyni a boltot… - azzal elindult a pulthoz, váltott pár szót a kasszással, és belépett a férfirészlegbe. Cska akkor fordult meg mikor a kasszás hörrenését hallotta; Mitsuko ott állt mögötte macskás pofival.

- U-ugye nem velem együtt akar fürdeni? – nyögte Urahara ahogy arcizmai megrándultak és egy hatalmas verejtékcsepp jelent meg a homlokán.

Mitsuko megállt egy percre és elgondolkozott. Voltaképp elhatározta, hogy azt tesz, mint a férfi, de belegondolni nem gondolt bele a dologba… Hm… Uraharával együtt fürödni…

- NEM! – sikoltotta hirtelen, jó szokása szerint állon rúgva a férfit, majd kiiszkolt az ajtón, és a mellette lévőn gyorsan beugrott.

„Hm, lehet hogy mégse volt a legjobb ötlet utánozni" gondolta magában „De ez az egyetlen esély hogy ne bőgessem le magam" tette hozzá.

Ekkor azonban észrevette, hogy legalább fél tucat fiatal nő mered rá öltözés közben. Idétlen vigyor vágott és gyorsan eliszkolt egy eldugottabb részére az öltözőnek, hogy levegye ruháit.

A fürdőbe már csak egyetlen törölközővel magán lépett be, és kissé zavartan nézett körbe. De úgy tűnt azok a nők akik már elfele készülődtek voltak az utolsók; normális ember ekkortájt dolgozott – szóval a fürdő teljesen üres volt. A lány leült az egyik oldalsó csap mellé, majd visszaemlékezett, mit is mondott neki a férfi: beszappanozta magát – időközben csak hússzor esett ki a kezéből a szappan és egyszer sikeresen el is csúszott a habon… - majd engedett az egyik vödörbe vizet, és a fejére öntve leöblítette magát.

- Duh – fogta meg elázott copfba kötött hosszú haját – Remélem hamar megszárad… - azzal odasétált a nagy kádhoz, és belelépett; azonnal felszisszent, túl forró volt még neki a víz.

- Csak lassan – hallotta valahonnan Urahara hangját, mire rákvörös lett az arca, eltakarta a melleit és ijedten nézett körül. Aztán rájött, hogy Urahara biztos a nagy fa térelválasztó mögött lehet, a férfirészlegben.

Dühében, hogy milyen naiv, állig merült a vízben, akármilyen forró volt az, és hátát nekivetette a fa elválasztónak. Sokáig csak ült a vízben, maga elé meredve…

- Régen voltam már ilyen helyen – mondta ekkor Urahara. Mitsukonak eszébe jutott hogy a férfi oldalán sincs biztos senki. Bár a lány nem láthatta, de Urahara pont ugyanott ücsörgött a vízben, fején egy hideg borogatással, mint ahol ő ült – Mitsuko-san, csak meg tudom ismételni hogy maga veszélyes egy nőszemély…

- Miért? – fordult meg a lány, de csak a fával találta szemben magát.

Urahara nagyot sóhajtott a másik oldalon és gondterheltté vált az arca.

- Mindig eszembe juttatja a régi időket… - motyogta halkan.

- Az… baj? – simult oldalával a fához Mitsuko, de nem kapott választ. A következő kis időt mindketten csendes ázással töltötték, egyetlen szó nélkül.

Mikor Mitsuko már elkészült, és kilépett az öltözőből, látta hogy Urahara az ajtóban várja, és igen furcsán nézett ki; a kalapja hátra volt tolva, így nagyjából lehetett látni a szemeit is. Kissé bánatosan, de mosolygott rá, és valahogy… olyan… furcsa volt… olyan… aranyos…

- Megártott magának a túl sok ázás – mosolyodott el most szélesen Urahara, és lehúzta a kalapját – Teljesen ki van pirulva.

Mitsuko ijedten hajtotta le a fejét, és a távozó férfi nyomába szegődött.

Alig tettek pár lépést, Mitsuko megállt, szívverése kihagyott. Ugyanaz a furcsa, süvítő hideg futott át rajta, mint akkor, a vidámparkban…

- Csak egy kisebb – mondta Urahara közönösen, és átkarolta a dermedt lány vállát – Mások majd elintézik.

- De… - suttogta a lány ahogy fülében visszhangzott a hollow sikolya. Ekkor élesen az agyába villant tegnap éjjeli álma; sikolyok, sírás, könyörgés… hogy ne menjen el… az a nő…

- Ne… - suttogta és a fejéhez kapott, a lábai elgyöngültek; szerencsére Urahara megtartotta.

- Ne féljen, Mitsuko. Kurosaki-san nagyon hamar végez vele – motyogta egy árnyalatnyival sötétebben.

A lány szaporán zihálni kezdett, és igyekezett megtisztítani az elméjét a gondolatok tömkelegétől.

- Kurosaki… - suttogta maga elé, mintha csak most jönne rá, ki is az – Kurosaki-kun… miért nem mesél nekem többet róla? – emelte fel hirtelen a fejét, szemében furcsa köddel. Urahara szeme összeszűkült.

- Megvan mindennek a maga helye és ideje – mondta komolyan – Kurosaki-san nagyon különleges halálisten… egyszer, ha alkalmam lesz rá, elmondok róla pár dolgot.

A lány pislantott és a ködszerűség eltűnt a szeméből; arcán kissé gúnyos vigyor terült szét.

- Nemtán a tiltott szerelem? – kérdezte kacérul, mire Uraharán volt a sor, hogy megálljon benne az ütő.

- P-p-pardon?

- Y-a-o-i – betűzte le gonoszul a szót Mitsuko, mire Urahara arcizmai vészes rángásba kezdtek, és alig állta meg hogy a nyílt utcán ne teljes hangerővel méltányolja ezt a kijelentést.

- Ezt meg honnan szedte…? – nyögött fel összeszorított fogakkal.

- Egy mangából – mosolygott ártatlanul Mitsuko, akinek láthatóan már semmi baja nem volt. Hirtelen előreszökkent és válla fölött hátravigyorgott Uraharára – Szóval igaz.

- NEM! – kiáltotta kétségbeesetten magas hangon Kisuke, de a lány kacagva rohant előle egyenesen vissza a boltba.

/Hatodik fejezet vége/