Hetedik fejezet: Fényesség

A következő napok ugyanúgy teltek, mint minden más nap; Tessaikék visszaérkeztek, és Mitsuko nem győzte elhallgattatni a dicsekvő Jintát minden nap legalább százszor.

Viszont ahogy a lány meggyógyult, ismét járnia kellett iskolába; és leszögezte hogy a vizsgaidőszakok közeledtével egyre undorítóbb ez az intézmény.

- Ne neked járjon a szád mikor szinte mindig tudsz mindent – dünnyögte dühösen Ichigo az egyik nap – Neked minden megragad a fejedben? – a lány vállat vont; nem igazán érdekelte a tanulás, csak Urahara kedvéért vészelte át az egészet úgy-ahogy. És azontúl hogy teljesen értelmetlennek tartotta a tananyag nagy részét, legalább rájött arra, mi is folyik a világban, hogyan is gondolkodnak ezen a helyen – szóval igyekezett megjegyezni minél több mindent.

A napok pedig ugyanúgy teltek… kivéve egyet… egy borzalmas napot, amit Mitsuko soha többet nem felejtett el…

Az egész az ebédszünetben kezdődött. Egyik percben még látta a padjából, hogy Ichigo sietve az ablakhoz rohan, majd a következő másodpercben már el is tűnt. A lány felpattant a székéről; Urahara arra kérte őt, figyelje a fiút. Bár ő nem értette az egész miértjét, Urahara fedele alatt élt, így megtette amit kért tőle. És most… most úgy érezte, valami nagyon fontos van készülőben…

Kirohant a teremből, és ekkor hirtelen hangos sikoly hasított az elméjébe.

- Hollow… - nyíltak tágra a szemei, és ijedten nézett körül a folyosón. Sehol senki… De ekkor…

- Nee-saaaaaaaan! – érezte, hogy valaki ráugrik, a melleibe fúrva a fejét.

- KUROSAKIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII! – visította, jól gyomorszájon rúgva a vörös hajú támadót – Mi a fenét művelsz? – ordított rá, mikor a srác összegubbadt.

- Olyan puhaaaaa – nyögte a srác fájdalomtól eltorzult arccal, mire Mitsuko zavartan összefonta a karjait maga előtt.

- Mi a fene ütött beléd, Kurosaki? – motyogta a lány összeszűkült szemmel – Te nem is… te nem is ő vagy!

- Csitt! – szorította össze a fogait a srác, és villámgyorsan befogta a lány száját és magával húzta egy kevésbé hangos folyosórészre.

- Mi a fenét művelsz? – akarta sikoltani Mitsuko, de csak morgás lett belőle.

- Ne olyan hangosan, Nee-san – suttogta a fiú. Mitsuko csak most vette észre, hogy a fiú hangja is megváltozott – Te vagy Urahara barátnője, igaz?

- Hrmffff mfff hrrrrrr – morogta a lány ami kb. annyit akart jelenteni: „Nem vagyok a barátnője!".

- Akkor azt hiszem neked elmondhatom – vette még halkabbra a hangját a fiú – Ne kiabálj kérlek – azzal elengedte. Mitsuko levegő után kapott, aztán a fiú szemébe nézett.

- Ki a fene vagy te?

- Kon vagyok, egy mod soul – vigyorodott el a srác.

- Mod… soul – suttogta Mitsuko. Miért ilyen furcsán ismerős…?

„- A mod soulok? Azt mondják veszélyesek…" egy hangot hallott a fejében, és nekitántorodott a falnak, lehunyva a szemét.

- Nee-san? – suttogta Kon, és odalépett hozzá – Nee-san! Jólvan?

„- Mesélj még róluk! – a saját hangját hallotta, és valakinek látta az arcát…

- Manipulált lelkek, testbe ágyazva. Veszélyesek… És szerencsétlen lények…

- Kotoko-sama…"

- Kotoko – suttogta halkan Mitsuko, ahogy kinyitotta a szemét, és ismét az elméjébe hasított a hollow sikolya.

- Nee-san… mindjárt összeesik, segítek – mondta Kon komolyan, de a lány ellökte a kezét.

- Vigyél Ichigohoz! – parancsolt a fiúra – MOST!

Tudta, érezte hogy Ichigo nem mindennapi ember. Nem mindennapi shinigami. Érezte, hogy valahonnan hatalmas energia áramlik… és mikor megérezte ezt, és meghallotta a mod soul nevet, emlékezett… Kurosaki Ichigo… segíthet neki emlékezni!

- Gyorsabban már! – nógatta Kont, aki így is teljes sebességgel ugrándozott a háztetőkön.

- Nem megy gyorsabban, Mitsuko-nee-saaaan – nyögött Kon, hátán a lánnyal – Rukia-san sokkal könnyebb…

- Ki…?

De ekkor a fiú megállt egy park mellett.

- Itt lesz -mondta komolyan, és letette a lányt. Mitsuko egy darabig állt, és a sötét, fák árnyékolta területet nézte, de nem látott semmi különöset. Aztán lassan megmozdult, és párat lépett előre… egy ismeretlen energia tört rá, szinte arcon csapta, megbénította…

- Nee-san…

Mitsuko ökölbe szorította a kezét, és elkezdett rohanni a hihetetlen erő irányába.

Miért nem érezte eddig?

Talán túl távol volt…?

Vagy nem is akarta érezni…?

Nem kellett sokáig rohannia Konnal a háta mögött; a park közepén ott állt Ichigo, shinigami ruhában és kezében a kardjával, Zangetsuval.

- Ichigo! – kiáltott fel a lány és odarohant hozzá.

Ichigo lassan nézett hátra; Mitsuko ekkor látta hogy fél feje véres és ijedten pislant rá…

- MARADJ OTT A ROHADT ÉLETBE! – kiáltotta Ichigo, de a lány érezte hogy hidegség fut végig a hátán, árnyék vetül rá, és elfogta egy jeges rémület…

És akkor…

- NE! – felsikoltott, amikor elviselhetetlen fájdalmat érzett, és tágra nyitotta a szemeit.

- Mit sikoltozik kora reggel, Mitsuko-san…? – a lány ekkor fogta fel, hogy egy napfényes szobában van… Uraharáéban…!

- Mi ez? – nézett a lány ijedten oldalra, ahol a férfi feküdt lustán; szokás szerint kalapja nélkül, reggeli kócosan és piszkosszürke köntösét viselve.

- Hogyhogy mi? – könyökölt fel szemrehányóan Urahara – Maga előbb éjjel megint betámolyog hozzám, hajnalban meg a sikítozásával ébreszt…

- E-elnézést – suttogta a lány halkan, és teljesen elpirult.

- Aranyos vagy, mikor zavarban vagy, Mitsuko-chan – ült fel széles mosollyal a férfi.

- T-t-tessék? – Mitsuko még rákvörösebb lett és a férfira bámult aki most olyan édesen mosolygott rá, mint még soha – U-Urahara-san…

- Kisuke – fogta meg a lány vállait gyengéden a férfi, és odahajolt a szájához…

- MI A FENÉT MŰVELTÉL VELE? – ordított mérhetetlen dühvel Ichigo a lényre, mely undorító karmos kezeivel a testéhez szorította az eszméletlen Mitsukot.

'Még hogy mit?' kérdezte földöntúli kacajt hallatva a hollow, melynek felsőteste emberi formájú volt, csak sokkal több keze és lábak helyett kígyófarka volt 'Magamhoz láncoltam… és most élete legszebb álmait éli… közben pedig öntudatlanul átadja nekem az összes életenergiáját! Mikor teljesen legyengül, felfalom a lelkét!' azzal ismét hátborzongatóan felnevetett 'Nézd, hogy mosolyog, és oh… még sír is… valami nagyon csodásról álmodhat a kis fruska' cirógatta meg egyik kezével a lány eszméletlen arcát, majd maszkja Ichigo felé fordult, aki izzott a dühtől.

- Te… rohadék… - suttogta a fiú lehajtott fejjel – MEGDÖGLESZ! – ordította, azzal nekilódult hogy egyetlen suhintással végezzen az aljas döggel.

'Biztos ezt akarod? Nem félsz hogy baja esik a kis csitrinek?' kérdezte kajánul a dög, mire Ichigo egy pillanat alatt megállt, és úgy megszorította kardját, hogy vér kezdett szivárogni a tenyeréből.

- Te rohadt dög – sziszegte, mire a hollow ismét felnevetett.

'Százakat intéztem már el így, sok halálistent is… oh, az a legcsodásabb, mikor ketten vannak! Mikor az egyik vívódik, és nem tud mit tenni, míg meg nem ölöm a másikat… és akkor hamarosan neki is vége!'

- Ichigo…

- Kuss, Kon! – förmedt a másikra az ifjú halálisten – A közelébe ne menj! Urahara kinyír ha Mitsukonak baja lesz…

Kon vágott egy pofát.

- Ne add a menőt, nem csak Urahara miatt csinálod – morogta maga elé, de elkomorodott mikro meglátta Ichigo szemében a tehetetlenséget.

„A rohadt életbe" gondolta a fiú „Mit tehetnék… Túl közel vannak egymáshoz, még egy sima támadás is veszélyes nemhogy egy bankai… A fenébe is… Mitsuko… nehogy meghalj nekem!" nézett a lányra, és összeszorította fogait.

- U-Urahara-san, mit művel…? – suttogta erőtlenül a lány ahogy a férfi a nyakába csókolt.

- Olyan édes vagy – morogta a férfi és a lány úgy érezte, mindjárt kigyullad.

- Ne csinálja – suttogta halkan, de a férfi hátradöntötte és mosolyogva hajolt fölé, a köntösből kisejlett a mellkasa…

- Daisuki -suttogta a férfi, és a lány egy percre megdermedt. Urahara finoman átölelte és lassan csókolgatni kezdte…

„Olyan jó így" gondolta Mitsuko „Olyan csodálatos… finom… Örökké így akarok maradni… nem akarok többet sírni…"

- …NEHOGY MEGHALJ NEKEM!

Felpattantak a szemei.

- Mi a baj? – kérdezte Urahara, ahogy finoman kezdte a lányról lehúzni a ruháját.

- Valaki hívott… Kurosaki-kun… - suttogta a lány halkan.

- Ugyan, csak képzelődsz…

- Nem akarok meghalni – suttogta ekkor a lány, és könnycseppek szöktek ki a szeméből.

- Semmi baj… nem fogsz meghalni… itt meredsz szépen – mosolygott édesen a férfi és szájon csókolta.

- Urahara…

- Kisuke.

- Urahara, mi az örökkévalóság? – kérdezte a lány, félbeszakítva a másikat. A férfi ledöbbent.

- Miért kérdezed ezt…?

- Már beszélgettünk egyszer erről.

- Nem emlékszem…

Mitsuko lehunyta a szemeit. Hangok köröztek a fejében. Sikolyok, könyörgések, kérések, vágyak halálról, életről, maradásról… arcok, rengeteg arc… És fény… ahogy átszűrődik a nő halványlila, fátyolszerű haján.

Segítek – szólt hozzá az ismerős, meleg hang – De csak ha te is akarod.

- Ne hagyj itt – suttogta Mitsuko a hangnak – Soha többet ne hagyj itt…

Mintha egy kéz nyúlt volna az övéért, érezte, hogy egy erős kar felrántja. Mintha csak Urahara lett volna… Urahara… az igazi Urahara Kisuke…

'Mi ez?' sikoltott fel hirtelen a hollow, és kezei leváltak Mitsukoról, aki a földre esett. A bestia felsikoltott, meghátrált és eltűnt egy fekete hasítékban.

- Mitsuko! – rohant oda hozzá Ichigo – Mitsuko! – felvette a lányt, akin apróbb zúzódásokon kívül nem volt sérülés – Ébredj már fel…

Éveknek tűnt, mire a lány lassan kinyitotta a szemét és Ichigora nézett. Szemei ködösek voltak, a megsokott sárga villanás valahogy eltűnt, helyette lilás köd telepedett rájuk.

- Ichigo – suttogta – élek?

- A rohadt életbe is, még jó hogy! – mondta dühösen a fiú – Tudod milyen marhaságot csináltál?

De ekkor a lány eltolta őt magától, és lassan, gyöngén, remegő lábakkal felállt.

- Ez egy nagyon veszélyes dög – mondta neki Ichigo – Mielőtt ideértél, már azelőtt itt játszadozott velem… és ha elkap neked annyi! Tűnj már innen!

- Nem – suttogta a lány elszántan, ahogy nagy nehezen lábra küzdötte magát – HOLLOW! – kiáltott fel teli torokból – Tudom hogy hallasz! Gyere elő, ha még van képed hozzá! – kissé megingott, de nem esett össze; a hollow pedig megjelent előtte a következő pillanatban.

'Mi vagy te?' kérdezte gyanakodva a szörnyeteg 'Kiszabadultál a fogságomból, pedig ez még soha senkinek nem sikerült… és a spirituális energiád…!'

- Játszottál az érzéseimmel! – kiáltotta Mitsuko, dühödt tekintetét a földre szegezve – Szórakoztál velem, kigúnyoltad a legféltettebb érzelmeimet! – lassan felemelte a fejét, és a hollowra nézett. Könnyes szeme földöntúli fénnyel izzott – Soha nem bocsátok meg neked ezért.

- Mitsuko – motyogta Ichigo, de a lány ekkor halkan motyogni kezdett; nem lehetett tisztán érteni, hogy mit, de egyetlen perc múlva Mitsuko feje fölött kék energianyaláb jelent meg vakító fénnyel.

- Mi ez, Ichigo? – meredt a gömbre Kon mikor a fiú melléugortt.

- Nem tudom, de úgy érzem, nem árt vigyázni vele…

Mitsuko lassan felnyújtotta mindkét kezét, mire a gömb megnyúlt, és egy hihetetlenül hosszú, kétágú, még mindig izzó kék lándzsa lett belőle. A lány erősen megszorította a nyelet két kezével, mire a furcsa, kék, lángoló aura őt is körbevette.

'MI EZ?' kiáltott a hollow megzavarodva, mire Mitsuko kéken izzó, végtelen mélységű tekintetét ráemelte.

- Most megérzed a haragom. Eljött… - azzal minden izma megfeszült, még jobban megmarkolta a lándzsát és egy nagy kiáltással a földbe vágta a lándzsa két ágát – ELJÖTT AZ UTOLSÓ ÍTÉLET!

A lándzsa energianyalábja felhasította a betonzatot, minden irányba szétterjedve. Olyan erős lökéseket gerjesztett, ami bárkit könnyedén fellökött volna, de Mitsuko csak állt ott, úgy markolva a fénylándzsát, mint hogyha elengedné, azonnal meghalna.

Mikor a fénynyaláb elérte a hollowt, azt egy kísérteties sikoly kíséretében szertefoszlott, de a különös viharnak még egy ideig nem lett vége.

- Mi van ha baja esik? – ordította Kon Ichigonak, szerencsére tisztes távolságban a támadástól.

- A fenébe, csak várni tudunk – morogta a másik fiú, de ekkor szertefoszlott a fény.

Mitsuko ott állt még egy hosszú, hosszú percig. Válla fölött aztán lassan Ichigóék felé nézett, elmosolyodott, és azt mondta:

- Sikerült.

És arccal előrebukott.

- MITUSKO! – rohant oda Ichigo, nyomában Konnal.

De a lány ezt már nem hallotta. Csak azt érezte, hogy a teste füstöl, hisz majdnem szétégett az előbb… Mi is történt az előbb…? Éveknek tetszett a zuhanás a kemény, felhasított beton felé.

Mi is történt…?

Látta a nőt. A gyönyörű lila hajút.

De most már… Olyan mindegy…

Mindegy egyes sebet érzett a testén; egyre elviselhetetlenebbül fájtak… De… legyőzte a hollowt… és ez a lényeg… nem?

„Sikerült… Akkor mégis… miért… miért félek még mindig a haláltól…?"

Tompán érezte ahogy nekiütődik a kemény aszfaltnak, és ahogy a vér teste körül szivárog.

„Meg fogok halni… Olyan szánalmas vagyok… "

Nem vagy az – suttogta a meleg hang.

„Legalább te velem vagy" futott át Mitsuko agyán.

Még egyszer meg akarom kérdezni… mit szeretnél elérni? Mi a létezésed célja…? Élni…?

Mitsuko valahogy élvezte, hogy az elméjében végre csend van. Csend… sötétség… üresség… valahogy hozzászokott ezekhez… És mégis fél tőlük kissé… De ez a hang… ez a hang töri fel a sötétséget, ez a hang… olyan melengető… Ugyanolyan melengető mint…

„Nem bánom, ha meghalok… csak Ő lássa, hogy tudok harcolni…"

Ki?

„Urahara Kisuke… ha látott… ha büszke rám… akkor már… meghalhatok…"

Megváltoztál, mióta utoljára találkoztunk.

„Kotoko… Kotoko-sama vagy, igaz…? Mondd meg ezt, mielőtt meghalok…"

Nem. Nem ő vagyok. De a nevem csak te tudhatod…

- Pedig már azt hittem, emlékszem valamire…

- Mit mondtál? – kérdezte Ichigo enyhe aggódással a hangjában – Hé, beszélj még! Hé!

- Ichigo – suttogta a lány, lassan kinyitva a szemeit, és elmosolyodott felrepedt ajkaival – Legyőztem…

- Bolond! Ilyen önfejű embert még soha nem láttam! – kiáltott fel a srác – Figyelj, elviszlek a kórházba…

- Nem… kell…

- Mi?

- Olyan… nehéznek érzem mindenem… Ichigo… - azzal fejét a fiú karjának döntötte – Ugye elmondod Uraharának… mi történt…? Ugye…?

- Majd elmondod neki te – morogta a fiú halkan.

A lány halványan elmosolydotott.

- Jó lenne – suttogta – De…

- Oya – hallatszott az ismerős hang; Ichigo felkapta a fejét, Mitsukonak csak a szemhéja rebbent meg.

- Geta-boushi! – kiáltott fel Ichigo ahogy meglátta maga fölött a férfit és mögötte a kísérőit – Csináljon már valamit…!

- Urahara…san… - suttogta Mitsuko halkan; Kisuke arca egyértelműen elkomorult mikor a lányra nézett.

- Köszönöm hogy gondját viselte, Kurosaki-san – hajolt le Urahara, és elvette a sráctól a fiatal nőt – Innentől átveszem én.

- De…

- Ichi…go – nyöszörögte Mitsuko, és reszketve kinyújtotta a kezét Urahara karjai közül – M-minden… rendben van – azzal ismét elmosolyodott, úgy, hogy a fiút teljesen letaglózta.

- Akkor tiszteletem – mondta szűkszavúan Urahara, azzal megfordult, és sietős léptekkel elindult vissza az otthonába.

- Ichigo… - lépett oda Kon a fiúhoz.

- Hogy lehet valaki ilyen… HOGY LEHET VALAKI ILYEN HÜLYE? – kiáltott fel hirtelen Ichigo, és lehajtotta a fejét – Képes lenne…

- Miről beszélsz…

- Semmi – morogta a srác még mindig lehajtott fejjel – Menjünk vissza.

/Hetedik fejezet vége/