Nyolcadik fejezet: Harc

Csak azt érezte, hogy már nem fáj úgy minden porcikája. Sőt, mintha… lebegne. És olyan kellemes volt…

„Mi történt…? Miért kéne hogy akármi is fájjon…?" futott át az agyán, és emlékek rohanták meg; úgy érezte, szétreped a feje.

Lassan kinyitotta a szemét, és a mennyezetre révedt. Hát megint itt van. Megint itt fekszik… sebesülten.

- Mitsuko-san… - a sírós hang felé fordította szemét.

- Ururu…chan – suttogta rekedten. Fel akarta emelni a kezét, de nem sikerült – Jól vagyok… ne sírj…

A kislány olyan kétségbeesett arcot vágott, ahogy a nőre nézett; Mitsuko szinte látni vélte saját magát a hatalmas, vizenyős szemekben.

- Mióta… alszok?

- Két napja.

A nő ismét lecsukta a szempilláit. Vajon tényleg minden megtörtént vele? Tényleg… ott volt az a csodálatos fény, és a melengető női hang…?

- Nagyon aggódtunk magáért – motyogta elcsukló hangon a kislány – Még… Kurosaki-dono is eljött…

- Rendes tőle – susogta a nő, és fél szemét ismét kinyitotta. Lassan megbillentette a fejét, de takaró volt ráterítve, így nem állapíthatta meg, mennyire ramaty a helyzet. Aztán, eszébe jutott valami… Valamiért nehéz volt megkérdezni… de mégis megtette: - Urahara-san… merre van?

- Yoruichi-san hazajött – mondta a kislány – Vele van, odakinn.

- Oh – suttogta Mitsuko, és valami kesernyés érzés szorította össze a szívét – Értem… Akkor én… azt hiszem visszaalszok…

Ekkor nyílt a tolóajtó, és Urahara lépett be rajta.

- Oya, látom már felébredt – mondta derűsen, és odalépkedett a lányhoz, aki fáradtan pislogott rá – Ha jobban lesz, azt hiszem, jelentős változásokat fogunk eszközölni – nyitotta szét a legyezőjét a férfi. Mitsuko ekkor vette észre hogy egy fekete macska ül le mellette.

- Változások? – kérdezte a lány halkan, és megpróbált felkönyökölni, de nem ment.

- Mitsuko-san, maradjon még… - próbálkozott Ururu, de a nő hajthatatlan volt. Nagy nehezen felküzdötte magát, és így már legalább nem volt olyan megalázó a férfire nézni.

- Milyen változásokat? – kérdezte rekedten.

- Ha jobban lesz, majd megtudja – koppintott a lány fejére játékosan a legyezővel Urahara, mire a lény végre halványan elmosolyodott – Mindenesetre az az idézést szívesen megnézném…

- Idézést…?

- Kasandora lándzsáját – vált titokzatossá a férfi vigyora – Kurosaki-kun elmondása alapján azt idézte meg.

- Kasandora… lándzsája…? – motyogta maga elé a lány – Semmiféle Kasandorát nem ismerek!

- Ururu, menj ki – hajtotta le a fejét a férfi, mire a kislány azonnal engedelmeskedett – Mitsuko-san – azzal a férfi leült vele szemben. A fekete macska még mindig nem tágított, és merőn nézte a lányt… - Lehet hogy csak el akar valamit titkolni, de ezzel a fogással elárulta magát – nézett komolyan, már-már szigorúan a nőre – Kasandora lándzsáját csak papnők idézhetik meg. Ugyanis Kasandora egy híres pap- és jósnő volt egy időben Soul Society-ben.

- Tehát… papnő vagyok – motyogta a lány maga elé – Én… nem akarok semmit sem eltitkolni… tényleg! – azzal kétségbeesetten a férfira nézett – Amit nem mondok el, azt én magam sem tudom…

- Nem értem, miért került ide vagy miért van amnéziája – szólalt meg hirtelen a férfi – De készüljön rá, hogy nem hagyom annyiban – azzal felállt, és kisétált.

- Urahara-san! – kiáltott még a nő utána, mire amaz megfordult az ajtóban.

- Ő… Yoruichi…san? – kérdezte halkan a lány, a macskára mutatva.

- Igen – mondta kis vigyorral Urahara, mire a lány is elmosolyodott.

- Értem – suttogta, és visszafeküdt.

- Nos? – kérdezte hideges Urahara mikor behúzta maga mögött az ajtót.

- Semmi különös – szólalt meg rekedt hangján a macska – Vagy teljesen kiégett, vagy nagyon jól rejti az energiáit…

- És a papnők? Utánajártál?

- Az elmúlt hetven évben szinte mind eltűnt, alig maradt egynéhány. De Taji Mitsuko nevűről nem hallottak a főpapok.

- Értem…

- Kisuke… észrevetted, hogy nem lepődött meg rajtam…?

- Biztos nincs is teljesen eszméleténél – morogta elgondolkodva a férfi, de Yoruichi gyanúja nem hagyott alább.

Pár nappal később Mitsuko már képes volt járni. Egyszer, mikor épp a teraszon ült, és az ősz utolsó enyhe fuvallatát érezte magán, látta meg Ichigot.

- Szia – mosolygott rá már messziről.

- Szia. Sápadt vagy – ült le mellé Ichigo elhúzott szájjal.

- Hát, nem vagyok a legjobb passzban…

- Emlékszel hogy mi történt? – függesztette a lányra a tekintetét – Mondd el mi a fenét is műveltél – de Mitsuko megrázta a fejét.

- Ne haragudj, fogalmam sincs, mit történt pontosan. Elvesztettem az eszméletem.

- Duh – morogta a fiú, majd mellékesen hozzátette – Lényeg hogy élsz.

- Igaz – motyogta a lány – Bocs hogy ennyi bajt okoztam, Kurosaki-kun…

- Oh anyám erre most mit mondjak? Mind valami eszement berohansz a csatatérre aztán csodálkozol hogy bajod esik – morogta a srác és rákönyökölt a térdére. A lány arcán halvány mosoly futott át – Még szerencséd, hogy Urahara rendbe hozott.

- Igen… szerencsém – a lány arcáról lehervadt a mosoly, és maga elé bámult…

- Oh, Kurosaki-san! – lépett ki a teraszra Urahara, és helyet foglalt kettőjük között – Milyen jó hogy eljött – vigyorgott a srácra – Lassan megkezdhetjük az edzéseket!

- Edzés? – hörrent fel mindkét fiatal ahogy a férfira bámultak.

- Természetesen! – nyitotta ki legyezőjét Urahara – Mitsuko-san remek képességekkel rendelkezik, úgyhogy fejleszteni kell! És Kurosaki-sannak sem árt majd egy kis edzés, úgyhogy…

- Azt akarja hogy VELE küzdjek? – pattant fel Ichigo – Meg van őrülve? Az első szellő elfújná, olyan szerencsétlen!

- A-azért… - nyögte Mitsuko, és megrándult a szeme.

- Oh, nemnem, csodás páros lesznek – vigyorgott Urahara – Jövő héten kezdjük! Addig Mitsuko-san felgyógyul… - vigyorgott a lányra, aki viszont félrenézett – Remek lesz!

- Nekem vannak kételyeim – morogta Ichigo, de mivel tartozott Uraharának nem tehetett semmit…

- Még mindig sápadt vagy – jegyezte meg a lánynak egy hét múlva, napnyugtakor, amikor megérkezett. Már shinigami alakjában volt, a testét otthon hagyta – És mióta lilás a hajad?

- Tudom – morogta a lány – Figyelj az elmúlt hetet majdnem teljesen átaludtam… gondolom az a vén rohadék rakott valamit az ételbe amit ettem… de a lényeg hogy azt sem tudom, milyen nap van és hogy egyáltalán miért keltem ki az ágyból – motyogta álmos szemekkel – Fogalmam sincs, mit akar Urahara, vagy hogy miért hagyott engem napokig aludni, de ha még a kedves megjegyzéseidet is hallgatnom kell, ideges leszek és ha ideges leszek…

- Mi az, megversz? – kérdezte gúnyos vigyorral Ichigo. Felhúzták a suliban, felhúzta az apja, most úgy érezte, ő van soron hogy valakit felhúzzon. A válasz máris érkezett; a lány mesterien állon rúgta – ÁÁÁÁÁ, TE KIS… - hörrent Ichigo, de ekkor jelent meg az ajtóban Urahara.

- Oh, Kurosaki-san! Remek, remek! Jöjjenek csak…

- Te jóságos – motyogta Mitsuko ahogy megannyi lépcső után leértek a gyakorlótérre; arra a sziklás, földalatti területre amit Urahara alakított ki – Ki a fene művelte ezt?

- Khm, nos, én – köhintett szerényen Urahara.

- Na neeeeee, maga olyan lusta disznó, biztos csináltatta valakivel – mondta Mitsuko, mire Urahara és Ichigo is padlót fogott.

- Mitsuko-san, látom ismét a régi csípős hangulatban van – nyögte Kisuke ahogy feltápászkodott – De talán kezdjünk is bele, hiszen csak reggelig van időnk… - azzal egy hirtelen mozdulattal fogta a botját és Mitsuko homloka felé döfte.

És…

A bot egyszerűen átment rajta. Semmi más nem történt. A lány ijedten pislogott a furcsa botra, amit Urahara egy perc múlva kihúzott a fejéből.

- Mi a fene ez? – kiáltott fel Ichigo.

- Ügyes, nagyon ügyes – jegyezte meg elgondolkodva Urahara, és megpaskolta a lány fejét.

- De nem is csináltam semmit – motyogta Mitsuko.

- Kurosaki-san – fordult a fiúhoz Urahara – Ha le tudja győzni Mitsuko-sant, elmagyarázom magának – mondta vigyorogva.

- Gy-győzzem le? – nyögte Ichigo – De hát… ő LÁNY! És fegyvere sincs!

- Oya, Kurosaki-san, talán megijedt? – villantott gonosz mosolyt Urahara, mire a srác dühbe gurult.

- RENDBEN! – azzal hátranyúlt, és megfogta kardját, majd előrerántotta. Zangetsuról egyből lefoszlott a hosszú kötés, és kékesen csillant az éle – De ne sírjon utána, ha valami baja lesz!

- Nem fogok – vigyorgott Urahara, majd a dermedten álló Mitsuko felé fordult – Tessék – azzal átnyújtott neki egy kardot – Egy egyszerű zanpaktou. Hozza ki belőle, amit csak lehet – vigyorgott az ijedt lányra.

- T-tessék…?

- Urahara, magának mániája kislányokat ellenem küldeni ahányszor csak itt edzünk? – kérdezte ekkor Ichigo, mire Urahara arca elképzelhetetlenül sunyi lett.

- Próbálja csak ki Mitsuko-sant… ha minden igaz, nem fog csalódni…

- Eh? – nyögte a lány ijedten.

- Bocs, Mitsuko, igyekszem nem nagyot suhintani – morogta Ichigo, azzal nekilendült.

Mitsuko ijedten vette észre hogy egy másodperc nem telt belé és Ichigo ott suhintott máris előtte; sietve hátraugrott a támadás elől, de a kard szele így is majdnem leterítette a lábáról.

- Ichigo… - motyogta dermedten; a fiú felpislantott rá és ismét eltűnt.

- Sajnálom – hallotta a srác hangját maga mögött, és épp csak annyi ideje volt, hogy lábait megfeszítve felugorjon…

- Whoa, szép ugrás – vigyorgott Urahara az egyik kőszikla mellett, ahogy Mitsuko legalább öt métert ugrott, majd talpra érkezett…

- Szállj le a kardomról! – kiáltotta Ichigo ijedten, de a lány legalább annyira meg volt lepődve hogy a kard lapjára ért földet, mint a srác.

„Mi folyik itt?" gondolta magában „Mintha már harcoltam volna így… mintha már…"

Rájött; csak arra kell gondolnia, hogy ugrik, és ugrani fog. Meglepően ügyesen…

De Ichigo nem volt könnyű ellenfél; kerülgetéssel nem sokáig lehetett elhárítani a támadásait; egyre gyorsabban, erősebbeket suhintott, és Mitsuko tudta, hogy az ugrándozás innentől nem vezet semmire. Elkezdett rohanni, de a fiú sokkal gyorsabb volt nála, ráaádsul a kardja is hosszabb volt; mindig a lány feje mellett vágott szilánkokra egy-egy sziklát, és ez az egész pánikhelyzet Mitsuko szökésének sem kedvezett túlzottan.

Egyszer csak érezte, hogy Ichigo megragadja őt a ruhájánál fogva, és a fölre rántja; mikor a srác szemébe nézett, megbénult.

Zangetsu közvetlen a válla mellett fúródott a földbe.

- Oya, Mitsuko-san, nem áll valami jól – termett ott mellettük Urahara.

- Ne kényszerítsen erre tovább – morogta Ichigo – Jól tudja hogy nem tudom bántani – azzal egy pillantást vetett a földön fekvő, kócos, ijedt lányra.

- Hmmmmm – morogta az idősebb férfi – Akkor azt hiszem nincs más választás – azzal előhúzta Benihimét a botjából.

- MI A FENÉT CSINÁL? – üvöltött rá Ichigo, és kihúzta Zangetsut a földből – Megzavarodott? Azt hiszi majd maga ellen több esélye lesz?

- Kurosaki-san – mondta lehajtott fejjel, komolyan Urahara – Kérem most ne álljon az utamba. Kérem, emlékezzen a saját felébredésére… Ebben a lányban sokkal több van, mint azt hinnénk – tette hozzá nagyon halkan.

Mitsuko eközben lassan feltérdelt, és még mindig zihált; a zanpaktou ott volt mellette, de rá se bírt nézni.

- Mitsuko-san – a lány felpillantott; ott volt mellette Urahara, kezében Benihimével – Kérem fogja a kardját és álljon fel.

- Nem – suttogta a lány halkan. Ahogy előrehajolt, látta, hogy tincsei végei valóban kissé lilásak…

- Álljon fel – Mitsuko valami hegyeset érzett a torkánál – Vagy megölöm.

A lány ökölbe szorította a kezét. Miért olyan ismerős ez a helyzet…? És miért nem akar meghalni…? Nem akar Urahara előtt úgy meghalni, mint egy gyáva kis senki…

Lassan felállt, ernyedt kezében tartva a katanát.

- Azt hittem, maga egy kedves ember – suttogta.

- Sajnálom, hogy csalódnia kell, de ez rendkívül naiv elképzelés – mondta ridegen a férfi.

- Igen… az… - suttogta a lány, és úgy megszorította a kardja nyelét hogy elfehéredtek az ujjai.

- Küzdjön meg velem. És mutassa meg a hatalmát – emelte fel a kardját Urahara – Különben ismeretlen veszéllyé válik a szemünkben. És az olyan ellenségnél, amit nem ismerünk, nincs rosszabb; úgyhogy akkor meg kéne ölnöm.

- Nem vagyok az ellenségük! – kiáltott fel a lány, de ekkor Urahara megsuhintott a kardját és neki éppen csak volt ideje félreugrani a vörösen izzó csapás elől.

- Ne meneküljön hanem harcoljon! – kiáltotta Urahara, ahogy a lány után vetette magát, és felé suhintott. Mitsuko egy szikla mögé rohant, de Benihime könnyedén átszelte a követ; a lány ekkor felugrott, de Urahara egyetlen flashteppel utolérte.

- Ne legyen gyáva, Mitsuko-san – tekintett szigorú-lenézően a lányra, mire abban megfagyott a vér; csak annyi ideje volt hogy valahogyan eltávolodjon Uraharától, de a csapást teljesen nem kerülhette ki; a kard jókora adagot levágott a hosszú hajából.

A lány földet érve térdre hullott és zihálni kezdett. Most vállig érő haja szemébe lógott, és hevesen köhögni kezdett. Szúrt a tüdeje, az oldala és úgy érezte, izmai mindjárt szétszakadnak.

- Ilyenkor olyan szánalmas, Mitsuko-san – csak megfordulni volt ideje, és Urahara ismét suhintott; a lány idejében hátratáncolt úgyhogy nem lett komoly baja; csak a halántékán keletkezett egy nem túl mély, de hosszú vágás, és fél arcát ellepte a vér.

- Használja már! Használja a kardját! – kiáltott Urahara.

- KÉPTELEN VAGYOK! – sikoltotta a lány, de ekkor benne rekedt a szó; Benihime belefúródott a jobb vállába.

Urahara arca az övé mellett volt. Látta a szemeit…

- Harcban semmi sem képtelenség – suttogta a férfi – Gyerünk, harcoljon. Hadd legyek büszke magára.

Büszke…

A lány szemei tágra nyíltak. Visszaemlékezett…

„…ha Ő büszke rám… akkor már… meghalhatok…"

Ne halj meg, kérlek – suttogta egy női hang valahol az elméje mélyén.

Hirtelen jött az egész.

Ichigo csak annyi látott, hogy valami, valami láthatatlan és irtóztatóan erős hátralöki Uraharát, egyenesen neki a legközelebbi sziklához.

- Urahara! – kiáltotta, és oda akart szaladni, de ekkor látta, hogy Mitsuko kékeslila fényben izzik, és meredten Uraharára néz. A lány kezében ott volt a lándzsa… vagyis valami annak tűnő, fényes, hegyes valami – Képes egy egyszerű zanpaktout átalakítani? – kiáltott fel Ichigo.

A lány tekintete félelmetes volt; rövid haja össze-vissza szállt a kékes lángoknak hála, szeme démoni tűzzel izzott. A zanpaktou pedig egyre vadabbul pulzált.

Ichigo szeme tágra nyílt. Fogalma sem volt, honnan szedte, egyszerűen tudta.

- DOBD EL! –kiáltotta – SZÉTREPED! – azzal eliramodott a lány felé.

Ebben a pillanatban több száz hajszálrepedés futott végig a fényfegyveren, majd egyetlen gondolatnyi idő múlva, az egész milliónyi helye szilánkra tört szét.

Mitsuko szemébe is ugyanebben a pillanatban költözött vissza a megszokott szín; bár nem nézett oda, de tudta, hogy elbukott.

Ekkor egy fekete árnyék takart el előle mindent. Zihálást hallott egy hosszú, hosszú perccel később, és… csönd.

- Baka – morogta Ichigo a lányt karolva – Ilyen hülyét se láttam… még… - azzal térdre esett.

- ICHIGO! – sikoltotta a lány, ahogy látta hogy a fiú hátába megannyi szilánk állt – ICHIGO, AZ ISTENÉRT! – fogta meg a fiú vállait, és erősen koncentrálni kezdett. A zöldes fény hamarosan körbevette a fiút…

Urahara csak a kék villanást, és a földöntúli szemeket látta… Aztán egyszerűen nem tudott a talpán állni, és… sötétség…

Fogalma sem volt, miért, de egy régi, nagyon régi és talán jelentéktelen emlékfoszlány furakodott az agyába.

Ott állt, az egyik földalatti laboratóriumokban, Soul Societyben. Ő, mint a 12. szakasz vezetője, a Technológiai Fejlesztőszakasz első Igazgatója… Ő, akit mindenre képesnek véltek… Ott állt egy hatalmas kristálytömb előtt, és nem tehetett semmit.

A kristályban egy női alak volt; szemei lehunyva, ujjai imára kulcsolódva. Gyönyörű volt, még ha nem is valóságos test volt, csak a valaha élt nő soumája, életereje testet öltve.

- Gönyörű – suttogta Urahara kissé bánatosan, ahogy a nőt figyelte – Mint egy jégbe zárt szépség… Milyen ironikus – suttogta, és nekidőlt a kristálynak, végighúzva ujját rajta – hogy pont veled, veled nem tudunk mit kezdeni, gyönyörű Hercegnő. Nem akarod nekem elmondani a neved…? – kérdezte suttogva a jégbe zárt alaktól, mely már az első pillanattól elbűvölte – Nem akarod elmondani… és beigazolni a tézisem?

Elmosolyodott, és ellépett a kristálytól.

'Várj.'

Urahara megfordult, és felvonta egyik szemöldökét. Mintha egy percig maga sem akarta volna elhinni hogy valójában jól hallotta…

'Várj még.' suttogta egy női hang, és betöltötte szinte az egész laboratóriumot 'Mondd… miért vagy velem ilyen kegyetlen?'

- Szóval mégis megszólaltál, Hercegnő – mosolyodott el Urahara – Ugye jól gondolom, hogy te vagy…

'Ne mondd ki! Soha többet senki ne mondja ki a nevet!' hallatszott ekkor a kétségbeesett hang 'Csak balszerencsét, szomorúságot és halált hozott eddig mindenkinek…'

- Fukumitsu Kapitány – szólalt meg Urahara. Hosszú csönd állt be…

'Urahara Kisuke… kegyetlen ember vagy' mondta a hang mély fájdalommal 'Velem, másokkal… és magaddal is.'

- Nem ez áll szándékomban.

'Ha cseppnyi jóérzés van benned, elfeledkezel rólam.'

- Nem tehetem.

'Nem érted, hogy miért vagy velem kegyetlen, igaz? De kilencszáz éve nem ért hozzám senki, nem nézett úgy rám senki, nem szólt úgy hozzám senki mint te. Az őszinteséged, kedvességed kegyetlen, és… gyilkos a számomra…'

- Sajnálom – motyogta a férfi, szemét le nem véve a gyönyörű női alakról – Fukumitsu Kapitány…

'Soha nem érezheted t azt, amit én. Ezért kérlek hogy hagyj itt. Soha, senkinek ne említs többet… Hogy hozzám szóltál és én hozzád, már így is megpecsételődött a sorsod… Lesz még idő, mikor mindenki elhagy, kitaszít, s mikor olyan bűnt cselekszel el, melybe magad is majdnem bele fog őrülni, Urahara Kisuke…'

A férfi előtt kezdett elmosódni az egész jelenet. A gyönyörű nő kétségbeesetten imára font kezei… és… valami visszarángatta a valságba…

- ICHIGOOOOOOOOOOOOO! ICHIGO AZ ISTENÉRT!

Kinyitotta a szemeit; a háta pokolian fájt. Előtte Mitsuko Ichigot ölelte, és mindkettejüket jótékony zöld fény vette körül.

Urahara nagyon lassan felállt, és Benihimét a kardhüvelybe csúsztatta, mely visszaváltozott sétapálcává. Lassan, kimérten sétált oda Mitsukohoz és a lány ölében fekvő, eszméletlen Ichigohoz.

Lenézett a lányra, az pedig felnézett rá. Hosszú ideig nem mondtak semmit.

- Maga… sokkal veszélyesebb nő, mint gondoltam… Mitsuko-san – suttogta a férfi, és arcán halvány mosoly jelent meg, majd kezét a lány fejére tette – Talán… éppen ezért kedvelem magát annyira.

/Nyolcadik fejezet vége/