Kilencedik fejezet: „Senki sem értheti..."
Ettől kezdve fogalma sem volt, megbízhat-e Uraharában.
Félt tőle.
Tudta hogy veszélyes ember, és mégis, valahogy megnyugtatta, valahogy… hasonlítottak…
Ezért is félt tőle annyira.
Rengeteg időt töltött egyedül a szobájában, az iskolából is rengetegszer hiányzott, hisz egyszerűen csak leült a folyópartra, és egész nap azon gondolkodott, vajon melyik részlet hiányzik… Olyan volt az egész, mint egy hatalmas kirakó. Ott hevert előtte, és ő azt az egyetlen darabot nem találja, amivel elkezdhetné a kirakást…
Az emlékfoszlányok nemhogy erősödtek, de egyre halványultak benne az elmúlt napok során. Pedig azt a gyönyörű nőt… őt még látni akarta… ha erre gondolt, valahogy mindig könnyek szöktek a szemébe.
Urahara sem forszírozta a beszélgetést, sem további edzéseket.
És ez bár kissé megnyugtatta Mitsukot, ugyanakkor hihetetlenül magányosnak kezdte magát érezni…
Nem úgy Ichigo, aki, ahányszor Mitsuko iskolába ment, szinte nekirontott és kérdések tömkelegével bombázta. A lánynak egy idő után elege lett belőle, majd a jól bevált mozdulattal állon rúgta, aztán elkapta a karját és az egész osztály megdöbbenésére kivonszolta a parkba.
- Kurosaki – fordult felé komolyan – Nem tudom, mi ez az egész. Próbálom megérteni, de nem egyszerű… - azzal lehajtotta a fejét – Tudom hogy úgyse tudsz megérteni, de…
- Megértelek – hallotta ekkor a lány, és felkapta a fejét. Ichigo mogorván félrenézett és félvállról beszélt – Végülis… én is voltam ilyen helyzetben. De nekem legalább elmondták a dolgokat – azzal a tarkójára tette a kezeit – De nagyjából én is csak így belecsöppentem. Szóval megértem, hogy elveszettnek érzed magad – fordult meg – De a többiek… főleg Ishida… kételkednek a jószándékodban. Szerintem szeedd össze magad és tisztázd le a dolgokat. Én meg majd megpróbálom megmagyarázni annak a keményfejűnek hogy nem vagy ellenség – azzal elindult az iskola felé.
- Ichigo – suttogta elképedve a lány, és utána rohant – Ichigo – érintette meg a fiú hátát – Majd… ha… ha emlékszek mindenre… egyszer mesélj magadról… és akkor majd én is tudok mesélni… jó?
- Heee? – fordult meg felhúzott szemöldökkel a srác – Ha randizni akarsz akkor lekophat… - puff. A lány ökle egyenesen a fiú arcába talált, a következő percben pedig gyomron térdelte.
- Te… - sziszegte Mitsuko dühösen – Ugyan ki kíváncsi rád, hülye egoista – vetette fel a fejét és visszarohant az osztályba.
Pár nappal később történt, hogy Mitsuko jócskán elaludt; így mikro végre felébredt, tízszeres sebességgel kapkodta magára az egyenruháját, és kirohant a konyhába… de ott senki sem volt.
Az uzsonnacsomagja az asztalon volt, mellette egy cetli Urahara szokásos macskakaparásával…
- Elmentünk árut fölvenni, legyen jó, Mitsuko-san és ha lehet ne villantgassa a bugyiját… - olvasta a lány. Az utolsó pár szónál ördögi láng gyúlt szemében és hevesen összegyűrte a papírfecnit, majd dühös mozdulatokkal felkapta az uzsonnáját és a táskáját és eliramodott a suliba…
Ebédszünetkor egyedül evett, mint mindig. A suli tetején egy elhagyott részbe húzódott rendszerint; bár a lányok gyakran hívták maguk közé a parkba, Mitsuko valahogy kellemetlenül érezte magát Inoue Orihime közelében. Mióta az első nap egyszerűen sietve otthagyta, a lány egyfajta szomorú-szigorú tekintettel nézett rá időnként, de sose szólította meg; ez pedig az ezüsthajú nőt valahogy bántotta…
- Szeretném megmagyarázni neki – morogta épp egy darab sasaminak – De még én magam sem értem… - azzal bánatosan bekapta a falatot.
- Hé, Mitsuko – lépett oda mögé Ichigo – Minek eszel teljesen egyedül mindig? Lemehetnél a… - ekkor azonban a lány megfordult, olyan macskás pofit villantva Ichigora, mint még soha.
- M-m-mi a fene van veled? – nézett rá ijedten a fiú -Ne nézz már így… HÉÉÉ! – kiáltotta, amint Mitsuko hirtelen, veszedelmes sebességgel a nyakába vetette magát.
- Ooooooh, de cuki fiúúúú – nevetett fel macskásan Mitsuko, és Ichigo fejét egyenesen a melleihez szorította – Milyen ééééééédiiii teljesen zabálnivaló!
- MI A FENE VAN VELED? – ordította Ichigo de a szorításból nem tudott kikerülni – ENGEDJ MÁR, NEM KAPOK LEVEGŐ---
- Nicsak, Kurosaki – Ichigo megdermedt a jeges hangra; Ishida állt mellettük fehéren villanó szemüveggel, szigorú arccal, mely hatását kissé rontotta a pír – Nem csoda hogy nem tartod ellenségnek ha itt enyelegsz vele…
- ÉN NEM…! – kiáltotta Ichigo, de a lány hirtelen felkapta a fejét és a következő pillanatban már Ishidára vetette magát.
- Oooooh, még egy ilyen cukorfalat, hát nem éééédes? – döntötte le a lábáról a szemüveges fiút meglepő ügyességgel, majd kedveskedve megcsípte az arcát – Hm, mennyi cuki fiúka…
- E-elengednél? – vörösödött el teljesen Ishida, de ehelyett Mitsuko leemelte a szemüvegét, és feltette magának, majd szélesen a fiúra vigyorgott.
- Ichigo, Ishi…da… - jelent meg ekkor Chad a színen, de meglepetésében el is hallgatott.
- Huuuuh, ez már inkább egy nagy maci - vigyorodott el hamiskásan Mitsuko, majd hátraugrott a fiúk mögé, és rájuk kacsintott – Bocsi fiúkák, mennem kell – dobott egy csókot feléjük, és hirtelen köddé vált.
- M-m-m-mi van ezzel? – nyögött fel Ichigo.
- Elvitte a szemüvegem – suttogta vörös-fehér színkombinációjú arccal Ishida.
- Ichigo, nem éreztél rajta valami… furcsát? – kérdezte félhangosan Chad.
- Az hogy teljesen hibbant, furcsának számít? Mintha nem is ő lenne… – morgott Ichigo, de ekkor tágra nyíltak a szemei, és arra a pontra nézett ahol a lány az előbb eltűnt – Na ne…
A lány hangosan nevetve rohant végig az iskola parkján – egyszer csak hangokra lett figyelmes… Megállt és kíváncsian közelebb ment a nagy lánycsapathoz akik az egyik padnál fogyasztották az ebédjüket.
- Nézzétek, Urahara-san – bökött az egyik lány Mitsuko-felé, mire mindenkinek rá tévedt a tekintete.
- Urahara-san, jöjjön velünk ebédelni! – sikkantotta egy másik lány, mire az ezüsthajú nő arca ismét macskás vigyort öltött, és egy szempillantás alatt ott termett náluk.
- Wáááá micsoda idomok – vigyorodott el ahogy körülnézett, majd megakadt Orihimén a tekintete – Sugoiiii! D-kosár! – sikkantotta, mire mindenki megütközve nézett rá.
- U-Urahara-san – suttogta az egyik lány – Jól… érzi… magát…?
- Hmmm, persze – vigyorodott el a lány – De most spuriznom kell, aaaannyi helyes fiú van még itt a környéken! – kuncogott fel és hirtelen hihetetlen sebességgel eliramodott.
- M-mi volt ez? – suttogta Tatsuki megkövülten – Ez… teljesen meghibbant…?
Inoue összehúzott szemekkel, aggódva nézett a lány után.
- Oh, milyen csodás szabadnak lenni – nevetett az ezüsthajú fiatal nő ahogy nagy lépésekben, kezét-lábát lóbálva ment végig az utcán, nem kis felháborodást keltve – Soha többet vissza a hülye golyóba! Hehehe… oh és milyen csodás ez a test – azzal szerelmesen megfogdosta a melleket – Áááááh, milyen formás, milyen puha, milyen csodás életérzés… hmmmm? – oldalra kapta a fejét, egy kerítés tetejére – Ki van ott?
Fekete szempár villant, és valami leugrott a kerítésről, egyenesen rá…
- NEEEE-SAAAAN – kiáltotta Kon boldogan, épp ahogy a nő melleihez ért volna, de ekkor egy hatalmas pofon segítségével felkenődött a falra – Nee-saaan – nyögte félholtan.
- EEEEH – kiáltott fel a lány, ijedten nézve a falról lecsúszó Konra, majd hátrált két lépést.
- Nee-san – kapta ekkor fel a fejét Kon, és szemei; ha lehet; tágra nyíltak – Maga… te… te is… HÉ!
De a nő már rohant is, átugorva megannyi kerítésen.
- Nem hagyom hogy elkapjanak – suttogta magának – Soha többet nem hagyom…
Hosszas rohanás után végre megállt egy hídon, ami alatt lomha folyó futott; zihálva támaszkodott a korlátra…
- A fenébe ezzel a testtel – suttogta – Túl gyönge… - de ekkor azonban felkapta a fejét és maga mellé meredt, egy fekete ruhás alakra.
- Na akkor most itt vége a fogócskának – mondta komolyan Ichigo a lány mellett – Nem volt semmi megtalálni, de a magasból egyértelműen látszik, hogy senki se fut olyan gyorsan mint te – pillantott kissé lenézően a lányra, aki összeszorította a fogait.
- Még nem kaptál el, shinigami! – kiáltotta, és hirtelen eltűnt.
- A fenébe veled – mondta dühösen a srác, azzal előkapta Zangetsut – Nem akarom Mitsukot bántani, de azt sem engedhetem hogy te meg úgy tegyél ahogy és amit akarsz!
Ekkor azonban valaki erőteljesen hátba rúgta, és ő előrelendült.
- Hehehe – nevetett mögötte a lány – Shinigami, engem a legkevésbé sem olyan könnyű elkapni, mint hinnéd – Ichigo megfordult, de mire felemelte a kardját, a lány ismét eltűnt.
- A francba – sziszegte körbe-körbe forogva. Azonban a következő pillanatban ismét egy rúgás találta el a fejét; mikor hátrapillantott, látta hogy a lány a híd korlátján áll, és pimaszul vigyorog rá.
- Sohasem fogtok elkapni, és… visszazárni abba a börtönbe – itt a vigyor eltűnt az arcáról és dühös szemekkel pillantott rá – Minden az istenverte shinigamik miatt van! – kiáltotta és ismét eltűnt.
- Állj már meg! Figyelj, én nem… - de nem tudta befejezni; a lány most hasba rúgta és ő nem tudott semmit sem tenni hogy blokkolja a kíméletlen rúgásokat. Összegörnyedt, ahogy a lány ott állt előtte.
- Nem érdekel, hogy nem tehetsz semmiről – suttogta megvetően a lány – Minden shinigami bűnös, hazug mocsadék! Arra a sorsra kéne jutnotok, amit nekünk szántatok! – kiáltotta már könnyekkel a szemében – Sohasem bocsátok meg nektek! Kegyetlenek, érzéketlenek vagytok, és…
- Ichigoooooo! – Kon úgy rohant, ahogy csak kis lábai engedték, de mikor meglátta a nőt, csendben néztek egymásra egy pillanatig.
- Ne csináld ezt, kérlek – szólalt meg ekkor a plüssoroszlán tőle szokatlan hangnemben.
- HALGASS! – kiáltotta a lány, és ismét könnyek szöktek a szemébe – NÉZZ MÁR MAGADRA! MIVÉ LETTÜNK? MI LETT BELŐLÜNK? NEVETSÉGES JÁTÉKSZEREK VAGYUNK! Elhagytak minket, megaláztak, megöltek!
- De ő más! – bökött Ichigora Kon – Befogadott és megértett…
- Senki sem értheti... SENKI SE KÉPES MINKET MEGÉRTENI! – sikoltott fel élesen a nő, és megint eltűnt.
- Miért hiszed ezt? – kiáltott fel Ichigo ahogy lassan felállt. Nem érkezett válasz… Ekkor a fiú agyába egy lehetőség furakodott… - Miért hiszed, hogy senki sem képes megérteni? - kérdezte ismét – Miért hiszed hogy szerencsétlen vagy? Miért okolod mindenért a shinigamikat?
- HALLGASS! – ekkor azonban Ichigo a fejéhez tartotta kardját, ami felfogta a hirtelen megjelenő nő rúgását. A lány összeszorította a fogait és ismét eltűnt.
- Csak általánosítasz! – kiáltotta Ichigo – Minden shinigamit okolsz… és elítéled őket, mert ők a te fajodat általánosították…! És… mindet megölték… - suttogta halkan, majd ismét felemelte a hangját – Úgyhogy SEMMIVEL sem vagy jobb egy shinigaminál!
- HALLGASS MÁR! – hallatszott a nő sikolya, és ekkor Ichigo a penge lapjával maga mellé sújtott.
Tompa puffanás, ahogy a nő térdre esett, sebzett vállát markolva.
- Honnan tudtad…? – suttogta sírástól elfulladt hangon.
- Gyors vagy, és láthatatlanná tudsz válni egy ideig – nézett le rá a fiú – De ha támadsz vagy beszélsz, ha megzavarnak a koncentrálásban, lassulsz és látható leszel… Figyelj – motyogta hosszas szünet után – Ennek a lánynak éppen elég baja van nélküled is. Hadd élje az életét…
- ÉS ÉN MIÉRT NE ÉLHETNÉM AZ ENYÉM? – kiáltott fel ismét a lány, de nem ugrott fel; a szemére szorította a kezeit.
Ichigo hallgatott; erre nem tudott mit mondani.
Kon lassan odatotyogott a nőhöz, és szomorkásan nézett rá.
- Ne sírj – motyogta neki halkan.
- Valóban, kár sírni – hallatszott egy vidám hang mögöttük.
- G-geta boushi… - nyögött fel Ichigo, és ahogy megfordult, valóban a férfi állt mögötte, maga mellett Ururuval és Jintával. A kislánynál a szokásos rakétavető, a fiúnál a baseballütő volt… - Maga imád feltűnni a semmiből, igaz?
- Nos – vigyorodott el még szélesebben Urahara, de ekkor.
- ISTENEM DE ÉÉÉÉDES! – a lány Urahara nyakába ugrott, leterítve a férfit, és arcát földöntúli örömmel a férfi arcához dörzsölve – Áááááá, az idősebb pasiknál nincs is jobb! Érett, szőke és édes a vigyora, decukiiiiiiiiiii – kiáltotta boldogan.
- Anyám – nyögte Ichigo az öklendezés szélén.
De Urahara ekkor rávigyorgott a lányra, és egy ügyes mozdulattal a fejébe nyomta botját.
Mitsuko tekintete üres lett, s ahol a bot kijött a fejéből, egy tengerzöld golyó jelent meg.
- Küldetés teljesítve – motyogta Ururu, ahogy elkapta a golyóbist.
- Szóval tényleg egy mod-soul volt – suttogta Ichigo – És gondolom, tud magyarázattal szolgálni arra Geta-boushi, hogy hol volt mindeddig Mitsuko lelki teste…
A lány ekkor lassan kinyitotta a szemét; ahogy meglátta hogy a férfin fekszik, azonnal sikítva pofon csapta Uraharát és felugrott.
- M-m-mit keresek itt? – suttogta halkan, ijedten nézve a komoly Ichigora.
- Emlékszel valamire? – kérdezte a srác.
- Reggel… felkeltem… de… olyan… sötét lett – motyogta a lány halkan… - és… - azzal szemei furcsán felcsillantak, mintha könnyek szöktek volna bele…
- Kurosaki-san, az előbbi kérdésre visszatérve – állt fel lassan nevetve Urahara – Nemsokára úgy lesz. Remélem – tette hozzá széles vigyorral, azzal elvette Ururutól a golyót – Pedig azt hittem jól elzártam ezt a selejtes készletet… Na de ettől most mindenesetre megszabadulunk – de ekkor Mitsuko egy villámgyors mozdulattal kikapta a nyitott tenyeréből a golyót.
- NEM. – mondta komolyan.
- Eh? – pillantott rá Urahara, és felsejlettek a szemei – Miért is…?
- Egyszerűen NEM – mondta a lány, nyomatékként a férfi hasába vágva könyökét – Vissza kell mennem a suliba – jelentette be – Ha majd érdemesnek talál bárki elmondani nekem bármit, talán én is mondok egy-két dolgot – sziszegte lenézően, és eliramodott vissza az iskola felé.
Senkinek sem mondta, és tudta, hogy soha nem is fogja elmondani, azt, amit akkor hallott, amikor a férfi botja a fejébe hatolt; egy kétségbeesett hangot… Amit senki sem érthet meg... A mod soul hangját…
„…Nem akarok meghalni…"
- Nem engedem – suttogta, ahogy megállt, és szorosan magához ölelte a kis golyót, mely az egyetlen lényt rejtette, aki talán hasonló hozzá…
/Kilencedik fejezet vége/