Tizedik fejezet: Szörnyű emlékek
Ahogy a napok teltek, Mitsuko valahogy egyre csendesebb és sápadtabb lett.
Továbbra sem kereste senki társaságát; most már szinte Ichigora sem figyelt. Sokszor csak révedt maga elé, vagy a kezét fürkészte…
- Mi a fenének kell így viselkednie? – morogta Ichigo – De végülis kit érdekel. Csak ne csináljon nagy hepajt… Mi van már, Kon? – rántotta ki a félig táskájából az izgő-mozgó plüssállatot a szünetben.
- Ichigo! Mitsuko-nee-sannál… nála van…
- Mi?
- A mod-soul…
- MIVAN? – pillantott a srác maga elé, ahol Mitsuko ült; a lány hajvégének színe enyhén lilás árnyalatot vette fel, de persze még mindig rövid volt; de gyilkos tekintete szinte azonnal visszasiklott Konra.
- Mindig nála van – motyogta Kon - Talán…
- Tudod mit? – nézett rá dühösen Ichigo – Mi lenne ha békén hagynánk már szerencsétlent?
- De Ichigooo – nyöszörgött a plüss, mire a srác visszagyömöszölte őt a táskába.
- Elég baja van így is – suttogta komolyan, és még egyszer a lány hátára pillantott.
Mitsuko aznap még jóval a csöngetés után is az iskolában maradt, és csak bámult maga elé. Egyik kezében is szütyőt tartott, benne, mint egy kincset őrizte a mod-soult.
Nehéz volt. És minden olyan… elmosódott… Minél jobban meg akarta fogni a részleteket, annál jobban elúsztak előle… És minél jobban el akarta felejteni azt, annál jobban belevésődött az agyába, hogy igaz.
- Papnő… igaz? – suttogta a kis szütyőre nézve – Papnő… és Kotoko-sama… és… - lehunyta a szemeit.
„Mit látsz?" – kérdezte magától – „Mire emlékszel? Hiszen olyan sokáig voltál sötétségben…"
Felsejlett előtte egy alak… egy nő, ahogy kedvesen mosolyog rá… de nem az a lila hajú, hanem egy másik.
- Kotoko-sama… – látta magát. Mintha teljes kívülálló lenne… látta magát, amint furcsa, fekete ruhákban rohan a nő felé; hosszú haja fátyolként repked utána – Kotoko-sama!
A nő megfordult; nemes, gyönyörű tekintete volt, apró mosollyal nézett le rá.
- Kotoko-sama – most megállt a nő előtt, és boldogan mesélni kezdett neki valamit. Fülében valahogy elmosódtak a szavak… miért látja ilyen kívülállóként az egészet… Közelebb lépett önmagához, aki jóval alacsonyabbnak és fiatalabbnak tetszett. Majd felnézett a nőre, aki egyértelműen főpapnő volt; a ruhájáról és a tekintetéről is meg lehetett ismerni.
- Rendben – szólalt meg ekkor Kotoko – Jól van, büszke vagyok rád – mosolygott a lányra. Mitsuko látta önmagát, ahogy boldogan a nőre néz; követte saját tekintetét és a nő arcába nézett, de nem tudott mosolyogni… miért?
- Kotoko-sama… elmondhatok valamit…?
- Persze.
- A minap… magához hivatott Kurotsuchi-sama… és…
- És?
Miért szúrja őt ennyire szíven ez a név…? Ismeri talán…?
- Furcsa… dolgokat… mondott… - Mitsuko önmagára emelte tekintetét. Fiatalabbik énje most lehajtotta a fejét, zavartan kémlelve a földet.
- Nem kell tőle félned – tette a lány vállára a kezét Kotoko.
- K-köszönöm – suttogta a fiatal Mitsuko, és halvány mosollyal felemelte a fejét.
Mitsuko ekkor érezte, minden elsötétül. Ő ösztönösen a kezeire nézett.
A véres kezeire.
Vér…
Elkerekedtek a szemei.
Vér mindenütt… de nem az övé…
És akkor…
- Mitsuko-san…?
A lány hirtelen riadt fel a merengésből, és ijedten nézett arra, aki szólította. Orihime csendben, kissé bánatosan állt mellette.
- Láttam, hogy egész egyedül van, és… nemsoká sötétedik, gondoltam, szólok…
- K-köszönöm – suttogta Mitsuko, és ahogy felállt, érezte, hogy égnek a szemei, mintha sírt volna…
- Szeretnék beszélgetni… ha nem baj – hallotta ekkor Orihime hangját, és kissé meglepődve nézett rá. A barnás szemek komolyak, talán egy kicsit kérlelőek voltak… Mitsuko csak pár perc szünet után bólintott.
Jó ideig csendben mentek egymás mellett. Aztán…
- Mitsuko-san… - szólalt meg halkan Orihime – Igaz… azért ilyen szomorú… mert történt valami Urahara-san és maga között?
Mitsuko sápadt arca egy pillanat alatt elvörösödött.
- T-tessék? – bámult a vörös hajú lányra.
- Maguk… egy pár, nem? – illetődött meg Orihime.
- MÉG MIT NEM! – kiáltott fel még vörösebben Mitsuko – Én… én soha nem is… gondoltam… ilyenre… - egyre halkabban mondta ki a szavakat, és lehajtotta a fejét.
„Hazudsz" – gondolta magában.
- Kurosaki-kun mondta hogy sok problémája van, Mitsuko-san… - motyogta Orihime – Hogy… nem egészen emlékszik mindenre – Mitsuko csak csendesen bólintott, és ismét hallgattak; csak a lépteik zaja törte meg a csendet.
- De… szomorúnak lenni nem jó dolog – szólalt meg ekkor megint Orihime, azzal mosolyogva megállt és a másik lány felé fordult – Szerintem el kéne mennie a tengerhez!
- Tengerhez…? – nézett rá elképedve Mitsuko.
- Igen! A tenger nagyon gyönyörű és megnyugtató! – nevetett fel édesen Orihime – Én mindig felvidulok ha látom a tengert! Olyan… hatalmas, és kék…
- Tényleg? – mosolyodott el Mitsuko – Még sosem láttam a tengert…
- Egyszer elmegyünk, rendben? – fogta meg hirtelen Mitsuko kezét a vörös hajú lány – Elmegyünk együtt, és megmutatom Mitsuko-sannak hogy milyen gyönyörű és megnyugtató a tenger, akkor majd biztos sokkal jobban érzi majd magát!
- Köszönöm – suttogta elbicsakló hangon Mitsuko – Én annyira… - de ekkor zavartan félrenézett.
- De meg kell ígérnie! – váltott játékosan szigorúvá Orihime arca, azzal a kisujját nyújtotta a lány felé – Megígéri, Mitsuko-san?
- I-igen – motyogta amaz, és kisujját Orihiméébe akasztotta – Megígérem.
- Akkor jó – nevetett fel a lány – Öh… Mitsuko-san… valami… mozog a táskájában – bökött a válltáskára Orihime.
- M-m-m-mi ez? – nézett rá elképedve Mitsuko, és beletúrt a táskába.
- Nee-saaaan! – Kont húzta ki fejjel lefelé a tatyóból…
- Te meg mit művelsz itt? – kérdezte felháborodva Mitsuko.
- Aggódtam maga miatt Mitsuko-nee-saaaaaaan – adta elő szívfájdító történetét a plüssoroszlán.
- Magad miatt aggódj inkább – sziszegte a nő – Csak így elbújni és kihallgatni a magánbeszélgetéseim… ezért…
De elhallgatott.
- Ne – suttogta hirtelen, elfehéredve – Kérlek ne most…
- Hollow – suttogta ökölbe szorított kézzel Inoue – Sok!
- Fussunk, Inoue-san! – fogta meg a másik karját Mitsuko.
- Nem lehet! Mi lesz ha baja esik valakinek…? – nézett kétségbeesetten az ezüst hajú lányra Orihime – Nem hagyhatjuk őket bajban…
- Késő – motyogta Mitsuko, és ernyedten elengedte Orihime kezét – Már… itt vannak…
Ekkor négy, hatalmas alak jelent meg körülöttük, mind fehér maszkban…
- Tsubaki! – kiáltott Orihime, mire felcsillant az egyik hajában lévő csat, és a következő percben egy fekete valami kezdett körözni körülötte…
Mitsuko szemtől szemben állt, alig két méterre az egyik szörnyetegtől; idegesen tett egy lépést hátra, de ekkor a hollow előrelendült, és felé suhintott hatalmas kezével. A lány felugrott, de a hollow ekkor másik kezével is suhintott, és eltalálta Mitsukot: a lány felsikoltott és eszméletlenül ütődött az aszfalthoz, messzire ejtve a kezeiből Kont.
- Mitusko-san! – kiáltott Orihime, ahogy Tsubaki kivégezte az egyik hollowt – Mitsuko… - de ekkor eléállt egy újabb hollow, és nem tudott a másik lányhoz futni…
Mitsuko…
Mitsuko…
Ez az ő neve, igen.
Ki adta neki?
Vér. Emberek… Félelem. Ő… csak maga elé nézett. És egy vértócsában találta meg a nevét. A vértócsában látta az arcát…
Miért… miért ez a sok vér…? Miért lát mindenütt, állandóan vért…? Miért kellett annyi embernek meghalnia, miért?
„MIÉÉÉÉRT?" – sikoltott fel magában, és egy hosszú, hosszú percre látta önmagát, mintha tükörbe nézne; fehér, szakadt tógában, amit emberek vére fröcsköl be…
Ki adta a nevét…?
Ő önmagának… de volt még valaki… Valaki…
Képek villantak fel ködös eszméjében; sok kép, rengeteg kép, hogy belefájdult mindene. És akkor a zűrzavarból, felé lépkedett a lila hajú nő. Mintha minden megállt volna. Csak a nőre tudott nézni, aki lassan közeledett felé.
Arcát fátyol fedte, nem lehetett belőle semmit sem látni. De a haja… a ruhája… az a vakítóan fehér ruha… és… egyszerűen… elment mellette…
Ne ölj, hanem mentsd meg az életet – hallotta a hangot, és hirtelen a nő után fordult, de már nem látta sehol.
- Fukumitsu… - suttogta – FUKUMITSU KAPITÁÁÁÁÁÁNY!
Kinyitotta a szemeit. Azt hitte sikoltott… de… mégsem…?
Lassan oldalra fordította a fejét, és kihagyott a szívverése: egy behemót hollow éppen lecsapni készült Konra…
Fel sem fogta, amit tett; egyszerűen talpra ugrott, és elkezdett rohanni, rohanni…
Mentsd meg…
Az utolsó pillanatban rugaszkodott el a földtől, és kitárta karjait Kon után; szinte őszott a levegőben. Mikor a plüss a karjai közé került, szorosan magához szorította, védve karjaival, és elkezdett gurulni a park füves lejtőjén.
- Mitsuko-nee-san! – kiáltott Kon, mikor a lejtő aljára érve a lány félig ezsméletlenül a hátára esett – Mitsuko-nee-san!
- Kon – motyogta a lány halkan – Jól… vagy…?
- NEE-SAAAN! – kezdett el bőgni Kon, de Mitsuko kezét érezte a torkán.
- Olyan… hülye vagy… - sziszegte a nő dühösen, de zihálva, majd erőtlenül elengedte őt – De… miattam volt… és… nem… nem ölhetek meg még több embert… - suttogta, az égre emelve tekintetét.
- Mitsuko… - motyogta Kon – Miről beszél…?
- Mitsuko-san! – kiáltott fel Orihime és sietve leereszkedett a lejtőn – Mitsuko-san!
- Inoue-san – suttogta halkan Mitsuko, és valahogy térdre küzdötte magát.
- Jól érzi magát? – ért mellé Orihime – Várjon, meggyógyítom…
- Nem kell – suttogta Mitsuko a földre szegezve tekintetét – Inoue-san… kérem… kérem menjen gyorsan haza…
- De…
- KÉREM – szinte parancsnak tetszett, és Inoue ijedten hátrált egy lépést – Szeretnék magam maradni… illetve… Konnal…
- Értem – suttogta halkan a lány, azzal megfordult, de még utolérte Mitsuko hangja:
- A tengerhez… feltétlen elmegyünk… rendben?
- Rendben – suttogta halvány mosollyal, ahogy hátrapillantott, majd könnyekkel a szemében elkezdett futni hazafele.
- Kon – suttogta Mitsuko halkan, és az ölébe emelte a plüsst – Beszélgethetünk?
- P-persze, Nee-san…
- Mitsuko elég lesz – suttogta a lány, ahogy magához ölelte.
Hosszú, hosszú csend telepedett rájuk, a nap utolsó sugarai most nyugodtak le, és szép lassan hűvös éjszaka telepedett az egész városra.
- Kon… én… embereket öltem – suttogta Mitsuko halkan.
- Ne mondj ilyeneket…
- De igaz – suttogta a lány mereven maga elé nézve, ahogy könnyek szöktek a szemébe – Embereket öltem… és el akartam felejteni… és… - elcsuklott a hangja és kézfejével megtörölte a szemét.
- Nee-san… Mitsuko – motyogta halkan Kon – Én… nem tudok sokmindent az egészről, de… Ichigo mindig mondta, hogy magának nagyon nehéz… de… tudom hogy ilyet sose csinálna!
- Kon! – tört ki a lányból a heves sírás, térdeit felhúzta és vadul ölelte magához a plüsst – És mégis megtettem! Mégis! Emlékszek rá! Emlékszek… Hogy tehettem ezt… félek… félek magamtól… - sírta kétségbeesetten.
- N-nee-san…
- Gyűlölöm magam… Megöltem… MEGÖLTEM KOTOKO-SAMÁT!
/Tizedik fejezet vége/