Tizenegyedik fejezet: Magányos hercegnő

- Megöltem – suttogta a lány egyre halkabban, egyre jobban összehúzódva – Megöltem…

- Nee-san…

- TUDOM! TUDOM HOGY ÉN VOLTAM! Láttam amikor… amikor… - hirtelen görcsösen összerándult, és a sírástól nem tudott tovább beszélni. Kon csak csendesen tűrte hogy a lány szinte agyonszorítsa, és hogy a könnyei potyogjanak rá…

- Anya… hol vagy… anya – szipogta halkan Mitsuko – Miért nem vagy itt…? Azt mondtad, mindig megvédesz… MIÉRT VAGYOK MINDIG EGYEDÜL! – sikoltott fel hirtelen, de ekkor feleszmélt, mert Kon erősen megrántotta a hajtincsét. Könnyes szemmel a plüssre bámult, aki komolyan nézett vissza rá.

- Most már elég lesz – mondta Kon komolyan – Ne sírjon többet, Mitsuko-nee-san… nincs egyedül…

- Kon… - suttogta a lány, és hevesen sírva megint átölelte a plüsst, aki most ezerszer átkozta az eget hogy nem valami tisztességesebb formában van, hogy szegény lányt megvigasztalja… - Kon én… annyira magányos vagyok… - suttogta a lány görcsösen.

Csak nagy sokára nyugodott meg. Akkor is hosszú, hosszú ideig a vizet nézte, és ahogy a holdfény játszott rajta…

Kon egyenletes szuszogással elaludt az ölében… Ő pedig lassan felállt, karjaiba véve a plüsst és elindult vissza… haza…

„Haza" gondolta magában „Nem… nekem… nem itt van a helyem" futott át az agyán, ahogy meglátta az Urahara Kereskedést „…nem itt…" könnyek leptek el a szemét és valami hideg és fojtogató áradt szét benne, összeszorítva a torkát…

A lehető leghalkabban ment be a teljesen sötét házba; és a fürdőhöz lépett hogy lemossa magáról a piszkot, ami még a harcnál ragadt rá.

Kont lerakta a fürdő előtt egy párnára, majd magának benn forró vizet engedett.

Miután levette a ruháit, a teli kádra pislantott… és meglátta a saját arcát.

Sokáig, nagyon-nagyon sokáig nézte az arcát a víztükörben, próbálta kifürkészni, megfejteni, minden vonás miért tetszik egyre idegenebbnek a percek elmúlásával…

- Miért sírok? – suttogta halkan, és kezeibe temette az arcát – Miért…? – reszketett az egész teste, ahogy sírni kezdett… - Nem értek semmit… SEMMIT! Nem akarom… ezt… az egészet… nem akarom – suttogta erőtlenül, de ekkor neszre lett figyelmes, és felnézett gyönyörű, könnyes szemeivel.

Urahara állt az ajtóban; kifürkészhetetlen tekintetével, valahogy együtt érzőn és bánatosan rápillantva… Csak néztek egymásra hosszú, hosszú időn át, és Mitsuko úgy érezte egy röpke percre, hogy már nem fáj annyira…

Akkor eszmélt fel, mikor a férfi orrából hirtelen vérpatak szivárgott ki, és valahogy agya automatikusan kapcsolt:

- VÉN KÉJENC! – sikoltotta, ahogy az első kezébe akadó tárgyat – az egyik kisszéket – a férfihoz vágta és becsapta az ajtót.

- Mégis mi a francot képzel ez magáról? – morogta felháborodva, és ismét a kádhoz lépett. Belepillantott, és szemei tágra nyíltak; arca egészséges piros színt öltött, szemei valahogy élettel csillogtak… pedig pár perce… pont olyan volt mint egy élőhalott… Talán az a vén kéjenc…

- H-hülyeség – motyogta zavartan, és beleereszkedett a vízbe – M-még jó hogy elpirultam, mikor az a… - egészen állig belemerült a vízbe; de a gondolatot, hogy Urahara mintha visszahozta volna az életbe… ezt nem tudta magáról lemosni semmivel.

Hosszú ideig egyszerűen csak feküdt a vízben, s próbálta rendszerezni a gondolatait; de sehogy sem ment… Aztán, mikor lassan kijött a vízből és magára vette egyik, a fürdőszobában heverő ruháját, már remélte, hogy senki sem lesz, aki abban megakadályozhatná hogy csendesen pihenőre térjen…

De nem.

- Azt hitteb bár szétáztatja bagát – jegyezte meg Urahara zsebkendővel betömött orral a fürdőszoba előtt törökülésben ülve.

- Maga meg mit csinál itt, vén perverz geta-boushi? – sikkantott a lány de azonnal befogta a száját. A többiek jobb esetben már alszanak…

- Magára várok – szedte ki a zsebkendőt az orrából Urahara, majd felállt és elindult az egyik szoba felé – Szeretnék beszélni magával, Mitsuko-san.

A lány, mint egy álomkóros követte őt, és leült vele szemben a szobában.

- Mitsuko-san – kezdett bele halkan Urahara – Mostanában… mintha… egyre nehezebb lenne magának. Gondolom jól látom – könyökölt fel térdére és árnyékba burkolt szemeit a lányra emelte.

- Még hogy… - sziszegte a lány, és dühös-makacsul félrenézett – Még csodálkozik… a múltkor…

- A múltkor sajnos az én hibámból történt a baleset – jelent meg egy sunyi mosoly a férfi arcán – A maga képességeihez nem ilyen silány zanpaktou való…

- Nincsenek képességeim – suttogta élesen a lány, mire a férfi meglepődött arcot vágott.

- De…

- NINCSENEK! – nyomta meg a lány a szót, mire a férfi pár percig hallgatott. Kínos csönd támadt, melyet aztán végül mégis Mitsuko tört meg – Nincs bennem semmi… különleges – motyogta még mindig félrenézve – Nem akarom, hogy legyen…

- Mitsuko-san.

- Hagyjon…

- Nézzen a szemembe.

- Ha lenne hova nézni – sziszegte a lány, mire Urahara egy körülményes mozdulattal levette a kalapját és az asztalra tette, átható zöld szemeit a lányra emelve. Mitsuko lassan ránézett, és elpirult kissé, de állta a pillantást. Jó volt Uraharát a kalapja nélkül látni… bár… szomorúnak tűnt, de a lány úgy érezte, így a férfi őszinte lesz vele.

- Ide figyeljen, Mitsuko-san – kezdett bele komolyan Urahara – Mindannyiunknak vannak dolgai, amire nem akarunk emlékezni; bár ez, sajnos nem változtat a dolgokon semmit.

A lány hallgatott; már nem bírta az átható tekintetet, úgyhogy félrenézett, és keze az ölében ökölbe szorult.

- Mit oldana meg azzal ha elfelejtene mindent? Nem maga akart visszaemlékezni a múltjára? Most meg…

- Ugyan, mit érthet maga – sziszegte a lány hidegen, s ismét hosszú csönd állt be – Én… nem ezt akarom… nem ezt a múltat akarom… Olyan… borzalmas – fúlt el a hangja és kezét a szemeihez emelte.

- Jobban tudom, mint gondolná – itt a nő csodálkozva felpillantott rá – És azt is tudom, hogy a múltat egyáltalán nem lehet megválasztani.

Mitsuko hallgatott. Szinte fájtak neki a szavak. Urahara most… dühös rá? Kioktatja…?

- Mit akar tőlem? – fogalmazta meg a legbensőbb kérdését, ismét a földre szegezve tekintetét.

- Látom magában valamit – egy széles, önelégült mosoly terpeszkedett a férfi arcára – Valamit… amit nem szeretnék kiengedni a kezeim közül.

Mitsuko arca kigyúlt, és zavarában azt se tudta, hova pillantson.

- Maga különleges – folytatta Urahara – És szeretném ha erre maga is rádöbbenne; hogyha ez azzal jár, hogy visszaemlékszik a múltjára, hát vállalni kell a kockázatot…

- Nem beszél kissé könnyelműen? – hápogott Mitsuko, mire a férfi vigyora még szélesebb lett, és ez valahogy… nagyon vonzóvá tette. A lány, most, hogy megakadt a szeme rajta, vette észre, hogy Urahara tincsei néhol már szürkébe hajlanak, és arcán a gondok ráncainak halvány árnyékai látszódnak… és a szeme… olyan komoly, és szigorú, és… szomorú…

- Talán. Elkényelmesedtem, bevallom – könyökölt ismét térdére a férfi, pimaszul pislogva a lányra, aki halványan elmosolyodott.

- Furcsa ember maga.

- Oya, köszönöm – mosolygott amaz, és Mitsuko azon kapta magát hogy szereti nézni ha a vén kéjenc örül valaminek…

„Még ha hülyén hangzik is" gondolta magában „Kedvelem… azt hiszem…" de erre a gondolatra elvörösödött, és gyorsan kiverte a fejéből.

- Szóval – pislantott fel ismét a férfi – Beleegyezik, hogy ezentúl is együtt dolgozzunk? Tudja… tagja a csapatnak – nézett a lányra, akinek elkerekedtek a szemei. Valahogy, abban a pillanatban, amikor Urahara ránézett, valahol, mélyen, a lelkében megtalálta azt a kirakódarabot, amivel elkezdhetné…

- Mint… egy család…? – suttogta halkan. Urahara elgondolkodón felvonta a szemöldökét, majd egy perc múlva szélesen elvigyorodott.

- Igen, végülis… - de a lány hirtelen a nyakába vetette magát, és ő egyrészt reflexszerűen megtámaszkodott, másikkal hirtelen akaratán kívül is átölelte a lányt…

- Köszönöm – suttogta sírva Mitsuko, arcát a férfi nyakába fúrva – Annyira… köszönöm…

- Oya… ne ilyen hevesen… -nyögte a férfi egy verejtékcseppel, de Mitsukot ez mind most nem érdekelte.

Hisz ez mégis az otthona.

Törődnek vele.

Mellette állnak…

Nincs egyedül…

Ekkor fülsiketítő robaj rázta meg a környéket, és egy fény kék napként világított be mindent vakítóan…

Urahara és a lány egyszerre pillantottak fel, a férfi azon nyomban elengedte a lányt és felállt, fejére téve a kalapot, majd komolyan kisietett a házból; a lány közvetlen utána.

- Kisuke! – az udvaron már ott volt a fekete macska, Yoruichi, és idegesen rángó farokkal nézett a férfira – Gyorsan! – többet nem kellett mondani; a férfi egyetlen flashsteppel eltűnt a macskával együtt, otthagyva a csodálkozó lányt.

Mitsuko a fény forrása felé nézett: egy hatalmas, kék fényoszlop tört fel egyenesen az egekig, majd lassan szertefoszlott és csak kék derengés maradt a helyén.

Keze valahogy… önkéntelenül is ökölbe szorult…

- Mitsukooo!

- Kurosaki-kun! – pillantott a rohanvást igyekező shinigamira a lány – Valami…

- Hol van Urahara? – üvöltött a fiú, mire a lány a kékes köd felé mutatott – A francba… - azzal elrohant.

- Várj! – kiáltott a lány, és elkezdett utána futni, egyenesen a kékség felé…

- Mi a franc ez? – morogta Ichigo ahogy a köd előtt megállt; a mögötte futó lány azonban meg sem torpant. Mikor már félig a ködbe lépett, kapta el a karját Ichigo – Mégis mit képzelsz hova mész? Már megint csak úgy beszaladsz… - de elhallgatott. A lány komolyan nézett rá.

- Urahara benn van. Érzem. Tudom – suttogta, és kitépve magát a fiú szorításából, eliramodott a köd központja felé.

- A fenébe – morogta a srác, és utánaeredt.

A lányt szinte fojtogatta a köd, ráadásul meg mert volna esküdni hogy suttogó, kaján hangokat hall mindenünnen.

Hercegnő… végre itt vagy… csodás hercegnő… gyere csak…

Hirtelen tisztult ki a köd.

Egy percre Mitsuko meg is torpant, hogy fel tudja fogni az ismét éles dolgokat… de ekkor…

Megállt benne az ütő.

Legalább fél tucat, fekete ruhás halálisten állt a köd közepén; egy elöl, a többiek mögötte…

Mikor Mitsuko meglátta az elöl álló arcát, úgy érezte, elájul.

Rövid, kissé hullámos fekete haj… fehéren, hidegen csillanó szemüveg… és… egy gyilkos, hideg mosoly a szája szegletében…

- Kuroda… Taiki – suttogta elhűlve.

Úgy tűnt, a férfi nem vette őt észre, mert tekintete egyenesen Yoruichire vándorolt… és olyan gyorsan, hogy szinte követhetetlen volt, megsuhintotta a karját, lecsapva valamivel a fekete macskára.

- NEM! – kiáltotta Mitsuko, és a következő pillanatban ott térdelt Yoruichi előtt, a férfi ostorszerű fegyverét az alkarjával kivédve.

- Bolond! – sziszegte Yoruichi – Miért jöttél ide? Egyedül is el tudtam volna…

- Bocsánat – suttogta a lány úgy, hogy csak a macska hallotta, s látszólag egyáltalán nem ütközött meg azon, hogy az állat beszél – De nem engedhetem, hogy Urahara legjobb barátjának baja essen… Yoruichi-san…

- Bolond – sziszegte a macska továbbra is, de átható tekintettel nézett a lányra.

- Maga… gyönyörű nő, Yoruichi-san – állt fel Mitsuko lassan – Kár, hogy valamiért el kell titkolnia…

„Látja!" kerekedtek el hirtelen Yoruichi szemei, s összeállt benne egy halovány kép „Látja az igazi formám! Azért nem lepődött meg soha… De hogyan… hogyan láthatja…?"

Az ostor ebben a pillanatban letekeredett Mitsuko csuklójáról, s visszatért mesteréhez. Kuroda s a többi halálisten arcán önelégült mosoly ült.

- El sem akartam hinni – szólalt meg hidegen selymes hangján a férfi – De tényleg… tényleg igaz! Mikor rám néz… akkor látom… végre, végre ismét találkozunk… Hercegnő… - azzal kinyújtotta a karját – Jöjjön ide, gyönyörű Hercegnőnk…

/Tizenegyedik fejezet vége/