Tizenkettedik fejezet: Fukumitsu Kasandora

- Jöjjön ide… gyönyörű Hercegnőnk – mondta mézesmázosan Kuroda Taiki, szemét le sem véve Mitsukoról.

- Hercegnő? – suttogta Urahara, és szeme a lányról a csapat halálistenre tévedt.

- Sosem gondoltuk volna hogy ilyen áruló aljanéppel találjuk együtt, gyönyörű Hime-sama – folytatta Kuroda – Most pedig jöjjön. Tudja, hol van a helye…

- Nem vagyok senkinek a hercegnője! – kiáltott fel hirtelen Mitsuko, de ekkor egy kék villanás hasított előtte, s a következő percben már csak Ichigo hátát látta.

- Bolond, ezek rád utaznak! – sziszegte a fiú – Te pedig elárultad magad nekik… Ismered őket egyáltalán? – kérdezte hátra sem nézve.

- Azt a férfit… őt… azt hiszem… igen – suttogta gyöngén Mitsuko.

- Tűnj innen gyorsan. Majd én elintézem.

- De… - a lány egy kezet érzett a karján. Felpillantott Uraharára, aki viszont Ichigora nézett.

- Menjen – mondta szinte hidegen a lánynak – Gyorsan.

Mitsuko tett három lépést hátra, majd megfordult és elkezdett rohanni, a sarkában Yoruichivel.

- Urahara Kisuke – sziszegte Kuroda Taiki – Még a száműzetése után is gondokat okoz a 12. gárdának…?

- Kénytelen vagyok – mosolyodott el szerényen amaz – Ugyanis a hölgy itt marad.

- Nem adjuk át a hercegnőnket – villant gyilkosul Kuroda sötét szeme.

- Mi ez az egész hercegnőzés egyáltalán? – morogta Ichigo, készenlétben állva a kardjával.

- Maguk, a korlátozott elméjükkel fel sem foghatnák az Alvó hercegnő projekt jelentőségét – válaszolt hidegen Kuroda, és öt kísérője a kardja markolatára tette a kezét – Egyébként meg… - azzal kinyúlt oldalra, s a következő percben maga mellé rántotta… Mitsukot…

- Mi ez? – sikkantott a lány ijedten, ahogy a hideg ujjak megszorították a karját és a nyakát.

- Ügyes trükk – jegyezte meg Urahara közömbösen, ahogy előhúzta Benihimét – Térmanipuláció. Gondolom az emberei együtt tartják fenn az egészet, Kuroda Taiki…

Az egyik férfi dühösen előre lépett, de Kuroda intett a fejével, hogy maradjon.

- Nincs dolgunk velük – emelte fel a fejét – A hercegnőnkkel kell törődnünk, és most visszavisszük…

- NEM VISZITEK SEHOVÁ! – kiáltott Ichigo, nekilendülve és néhány flashteppel a férfiakhoz ért; ott megsuhintotta a kardját, mire kard szele arra késztette Kurodát hogy a lányt elengedve lépjen hátra; Urahara ekkor ott termett és villámgyorsan elhappolta a lányt, majd tisztes távolságban ismét megjelent és letette a meglepődött Mitsukot a földre.

- Szóval így akarják – sötétedett el a férfi tekintete – Én békésen akartam elintézni. De látom, maga is szemet vetett a kis hercegnőnkre, Urahara…

Bár Urahara nem válaszolt, de Ichigo megtörte a csendet:

- Mondják már el, mi a fenét értenek „hercegnő" alatt?

- MONDJÁK EL, KI VAGYOK! – sikoltotta hirtelen Mitsuko, és minden szem rá irányult – Mondják el – suttogta a lány könnyes szemmel, de komolyan – Maguk tudják… MAGUK TUDJÁK!

- Meglepő, hogy még most sem emlékszik semmire – jegyezte meg az egyik férfi, és Kuroda bólintott.

- Azt akarja, hogy elmondjuk? Elmondjuk magának, rendben – mondta ekkor a fekete hajú férfi – De a saját felelősségére kérte… - itt hosszú szünetet tartott, s mikor megszólalt, minden szavának súlya volt – Tudják maguk, ki volt az a Fukumitsu Kasandora?

Mitsuko lábai megremegtek. Urahara keze ökölbe szorult.

- Fukumitsu Kasandora… a tizennegyedik gárda egykori parancsnoka. A különleges, elit szent papi és jósgárdáé. Ugyanis sokkal, sokkal több gárda létezett, mint ma. Összesen hatvanhat gárda volt, a párhuzamos világok gárdáival együtt. De a kapcsolatuk lassan megszakadt, s a gárdák folyamatosan fogyni kezdek…

Kassandora ezer évvel ezelőtt volt a tizennegyedik gárda parancsnoka. Akkorra már csak páran maradtak abban a gárdában – mind kitűnő kidoh használók, erősek a harcban és nagyra tisztelt főméltóságú papok. De Kassandorához fogható egy shinigami sem volt; ő rendelkezett a Látás képességével. Bárminek képes volt az eredeti formáját meglátni. Bárminek. És előre látta a jövőt… de éppen ezért lett végzetes a sorsa.

Mitsuko agyába hirtelen képek villantak. A gyönyörű nő… a mosolya… ahogy… felé nyúl és… mosolyog…

'Ne legyél szomorú, rendben?' hallotta a hangját a fejében… ahogy egyre távolabb megy tőle… 'Ne legyél szomorú… Te vagy a legjobb barátom!'

- Kasan…dora… - suttogta szinte fuldokolva, és Kuroda szavai méregként érték az agyát.

- Kasandora jó előre tisztában volt vele, hogy hatalmas árulásnak lesz színhelye Soul Society. Jól tudta és fel is szólalt ennek érdekében, de… senki sem hitt neki. Yamamoto Genryuusai volt már akkor is a főkapitány… Kasandora pedig nem hagyta a témát nyugodni… és a főkapitány döntött: felvállalják a kockázatot, és Kasandorát… kivégeztetik.

- Nem – suttogta Mitsuko halkan, maja elé, és összegörnyedt – Kasandora-sama…

Látta. Látta a köpenyét, ahogy egyre távolodik tőle. Látta ahogy sírnak utána, ahogy könyörögnek hogy ne menjen, de ő… az a gyönyörű nő, megadta magát… nem tiltakozott… és otthagyta őt… otthagyta…

- Azt mondják, nem tiltakozott. Okos nő volt, tudta hogy ellenállásnak semmi értelme. Egyenesen a szobájából vitték a vesztőhelyre. De… - itt Kuroda ismét szünetet tartott, végigjáratva szemét a hallgatóságán – … a kivégzésen különös dolog történt.

Kasandora, mielőtt a Soukyoku megérinthette volna a testét…állítólag olyan hatalmas fény tört elő a testéből, amilyet még soha senki sem látott… és bár a testét elégette a Soukyoku, de biztosak voltak benne, hogy a lelke nincs elpusztítva.

Évekig, évszázadokig keresték, de nem akadtak nyomára, végül feladták.

És mi, MI lettünk végül a megmentői! – kiáltott fel hitelen a férfi – Csakis mi! MI jöttünk rá, hogy lelke, tudata egy lélekkristályba van zárva, messze elrejtve a tizenkettedik gárda laboratóriumai alatt… - ekkor Urahara szeme felsejlett a kalap alól, s talán olyan gyilkos tekintete volt, mint eddig soha – …és MI voltunk azok, akik megtalálták Kasandora zanpaktouját! A Nevevesztett zanpaktout, amit Kasandora óta senki sem hívott a nevén…

És azonnal tudtuk, mit kell tennünk. Vissza kellett hoznunk Kasandorát, s felemelni vele a gárdánkat! – tekintete ekkor tébolyodottá vált lassan, ahogy beszélt – Igen! Ez volt a feladatunk! Bár Mayuri-sama kételkedett bennünk, de mi folytattuk a kísérleteket! Tudtuk, hogy kell lennie egy testnek, ami megfelelő esz majd, hogy mind Kasandora lelkét, mind a zanpaktou szellemét beleültetve egy új, egy csodás lényt kaphassunk, aki minden képzeletünket felülmúlóan erős és rendelkezik a rég elveszett Látás képességével!

- Ne… - nyögte halkan Mitsuko, ahogy körme belevájt a saját tenyerébe – Ne folytassa…

- De egy megfelelő testre volt szükségünk. Egy szent, tiszta testre… így hát, röviddel azután, hogy magát száműzték, Urahara, kezdtük el begyűjteni a papnők közül az alkalmas lényeket…

„Kotoko-sama!" villant Mitsuko agyába, és a könnyei most már végeláthatatlanul folytak…

- Aztán végre találtunk egy alkalmas alanyt – Kuroda tébolyodott arcának ajkai mosolyra húzódtak – Yoshikuni Natsumi.

„Natsu…mi…" egy hang sírt fel Mitsuko belsejében, egy megalázott, elárult hang „Natsumi…"

- Az akkori növendékfőnök, Fujiwara Kotoko ajánlotta a lányt; s valóban… a teste elég tiszta volt, bár a lelkére nem volt szükségünk…

- Megölték – jelentette ki hidegen Urahara, mire Mitsuko térdre esett mellette és halkan felsikoltott.

Látta, látta önmagát, ahogy odamegy a nőhöz… Kotoko-hoz… és… hirtelen, a hátában, valami éles, borzalmas fájdalom, és a másik énje… ernyedten esik össze, és mindent elveszít.

- Ne… - sírta erőtlenül, de Kuroda folytatta:

- Sok évtizeden át kísérleteztünk vele. Az idő nagy részében pihenni hagytuk… különleges tartósítószert dolgoztunk ki, hogy a test nehogy elveszítse az életerőt…

Mitsuko azt hitte, megőrül… emlékezett, ahogy ott lebeg, minden folyékony, s ő torzul látja a kinti világot… előrenyúl, az emberek után, de hideg üvegbe ütközik az ujja… ordítottak, sírtak, suttogtak benne a hangok, tudta, már nem bírja sokáig…

- Egy teljes csapat dolgozott vele. A mindennapjaink részévé vált, ahogy próbáltuk az új lényt életre kelteni… a hercegnőnknek neveztük, becéztük, s mintha egy családtagunk lett volna…de akkor… - tekintete itt sötétebb lett mint az éjszaka – …elárult minket, pont a siker pillanatában.

Mitsuko a fejére szorította a kezét. Emberek, nagyon sok ember, hirtelen körötte… és ő… ő fél és… be van zárva egy testbe, és… gyilkolni kezd… vér…

VÉR!

- Éppen úgy volt, hogy sikerülni fog a kard és Kassandora lelkét beültetni, de… a ryokák éppen aznap érkeztek meg – vetett lenéző pillantást Ichigora – A megjelenésük tönkretették az érzékeny műszereket, energiáik felzaklatták a hercegnőnket, aki, ezután, hogy hozzá siettünk megmenteni… megbomlott… és lemészárolt majdnem mindenkit.

- NEEEEEM! – sikoltott fel Mitsuko – NEM! NEM, NEM!

- Hiába álltunk ki ellene, ő, mint egy démon szedte az áldozatait… aztán… sikerült valahogy leteríteni… és megöltük.

Mitsuko szeme tágra nyílt. Emlékezett. Ahogy az emberek között siklik, vágásokat ejt rajtuk, és azok sikoltanak és a vér… és egyszer csak megáll… Kotoko hullája fölött… és ott áll… és lenéz a vértócsára… és… ahogy a sápadt, szinte élettelen arcát benne látja… megfogalmazódik benne a név…

Taji Mitsuko.

Felnéz, és látja az embereket, már nem akar gyilkolni… de azok… azok elkapják és… pengék villannak, rengeteg penge, és… vér és fájdalom…

- Nem tudtuk viszont teljesen megölni. Gondoltuk hát… elküldjük kis ajándékként a híres Urahara Kisukéhez az emberi világba, hátha felkelti az érdeklődését… És így is lett! – nevetett fel a férfi – Így lett, mert segített neki felépülni, de most… magunkkal visszük, és befejezzük rajta a kísérleteket – vált komollyá az arca.

- HAZUGÁSG! – sikoltott ekkor fel hosszan Mitsuko, és lassan talpra küzdötte magát – Mind… hazugság! – emelte fel könnyáztatta arcát – MAGA HAZUDIK… ÉN SOHA…

- Hazudok? – vonta fel a szemöldökét a másik – Te magad is tudod, hisz látod. Azontúl kérdezd csak meg Urahara Kisukét, akivel eddig együtt éltél. Vajon ő miért vett magához? Szánalomból? Ugyan… - vigyorodott el, és a lány szemeit Uraharára emelte, aki viszont nem nézett rá – Tudod miért lehettél nála? Nem más egyébből, mert mi különleges gigait dolgoztunk ki neked, Hime-sama. Érdekelte őt ez az új gigai, ami csak a tied és senki másé. Már hogyne érdekelhette volna – vigyorodott el – Mikor ő szánt szándékkal készített selejtes és életveszélyes gigaiokat, azontúl elárulta egész Soul Societyt! Száműzetésbe került, de mikor te, te hozzá kerültél, akkor felcsillant neki egy remény. Nem emlékszel, mennyi mindent művelt veled? Mind csak kísérlet volt. Kísérlet a te különleges, csodálatos gigaiod érdekében. S mivel nem tudta megfejteni…

- NEMIGAAAAAZ! – sikoltott a lány egészen, amíg be nem rekedt – Nem igaz… Nem igaz, ugye? Ugye hazudik? – kiáltotta rekedten Uraharának, és közelebb lépett, arcát a férfi karjának támasztva – Ugye hazudik…? Ugye…? VÁLASZOLJ, URAHARA…! Tudom hogy hazudik…

Hosszú csönd támadt.

A férfi csak nagy sokára szólalt meg, hidegen, mint a leghidegebb éjjel…

- Igazat mond.

„ Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt…"

(Vörösmarty: Előszó)

/Tizenkettedik fejezet vége/