Tizenharmadik fejezet: Köd és fény

„A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg…"

(Vörösmarty: Előszó)

„It's all ending
I gotta stop pretending who we are...
You and me… I can see us dying...are we?"

(No doubt: Don't speak)

- Igazat mond.

Mitsuko nem akart hinni a fülének. Hátrált egy lépést, kezét szájára szorította, és megkövülten meredt a férfira.

- Nem… - suttogta ahogy kövér könnycseppek szöktek a szemébe – NEM!

Pofon csattant, de Urahara meg sem ingott annak ellenére, hogy bal arca igen vörös lett az ütéstől és Mitsuko sérült kezének vérétől.

- HOGY TEHETTED? – sikoltott fel a lány, önmagát átölelve – Hogy tehetted…? Gyűlöllek…

- Mitsuko – motyogta Ichigo és előre lépett, de az egyik shinigami ott termett előtte és nem engedte tovább jutni.

- Hogy tehetted…? – suttogta Mitsuko összegörnyedve, miközben Urahara szinte közömbösül nézett rá – Hazudtál… egész végig… pedig már… azt hittem… azt hittem… - de görcsös sírásba fulladt a hangja.

Elárulták.

Mindenki…

Mégis egyedül van…

- Ejnye, ezt nem kellett volna – mosolyodott el hidegen Kuroda – Urahara, maga miatt sír a mi kis hercegnőnk. Talán most már maga is látja hogy hol is van a lány igazi helye… - azzal megsuhintotta ostorát, s az Mitsukot körbefogva a férfihoz húzta. Kuroda végighúzta a meglepett és falfehér lány arccsontján a hideg ujjait, és mosolya még kísértetiesebb lett – Tudja… rájöttünk, mi okozta a bomlást annak idején… És rájöttünk, elég könnyű újra előidézni, sőt, talán irányítani is… a legfőbb alkotóelem az instabil elme – suttogta Kuroda, magához szorítva az ernyedt, üres szemű lányt – Amit maga épp az előbb kegyeskedett rendelkezésünkre bocsátani… - azzal hirtelen egy injekciót szúrt a lány nyakába, és ellökte magától – Talán… ismerkedjen meg a kislány valódi természetével – nevetett fel kajánul.

Mitsuko teste, ahogy előre lökték, tántorgott pár lépést, s bár úgy tűnt, mintha a lány elájult volna, nem esett össze.

Lehunyt szemekkel, imbolyogva lassan megállt, teste természetellenesen vonaglott… és akkor, hirtelen… kinyitotta a szemét.

Egyik szeme erősen hasonlított egy hollowéhoz: fekete ürességben egy sárga szembogár… de a másik… lilás, túlvilági fénnyel izzó pillantás… A kettő együtt még a shinigamikat is nyugtalanságra biztatta.

- Heh – szólalt meg a lény érdes hangon, lassan körbekémlelve – Ezért kellettem? – azzal tekintete megállapodott Uraharán – Ezért hívtál…? – kérdezte szinte önmagától.

- Végezz vele – szólalt meg hidegen Kuroda – Tudod, kinek tartozol engedelmességgel.

A lény természetellenes pózban hátrahajtotta a fejét, úgy pislantott a férfira.

- Igen… tudom – suttogta kajánul.

- Nesze – Kuroda az egyik emberétől elvette annak kardját és a lény felé dobta, akinek a teste lassan eldeformálódott, és már nem emlékeztetett emberére… - Öld meg.

- Ne félj, megteszem – pillantott Uraharára a démon – DE NEM A TE KEDVEDÉRT! – azzal előrelendült, de mielőtt mellé érhetett volna, a férfi megsuhintotta Benihimét és egy vérködfalat húzott maga elé, ami megállásra kényszerítette a démont.

- Ügyes – nevetett fel az, és visszaugrott, a fal pedig eltűnt – De nem eléggé! – azzal előrelendült ismét, s kezében kéken felizott a zanpaktou. Urahara ismét suhintott, és a vérfal felállt, de…

Szinte hallatszott a halk roppanás, amivel a démon kardja ezer szilánkra törte szét Benihime védelmét.

Urahara felnyögött, és görcsösen köhögve vér buggyant ki a száján, ahogy meredten nézett maga elé. A démon egyenesen a férfi oldalába, nem messze a szívéhez szúrta kardját; most mozdulatlanul ott állt és hagyta hogy a vér ráfolyjon…

- Nem kellett volna őt bántanod – suttogta a démon halkan, és felpillantott, szemei elkerekedtek – Miért… miért mosolyogsz? Miért mosolyogsz még mindig?

- Tudtam, hogy át fogja törni, Mitsuko-san – suttogta Urahara rekedten, már-már kedvesen pillantva le a démonra – Maga… nagyon… különleges…

- Ne bántsd még jobban – suttogta a lény – Nem engedem hogy még jobban megbántsd… - azzal mélyebbre döfte a kardot – Soha… soha senki sem bánthatja többet… szegény lelket… - de ekkor a férfi ernyedten rázuhant, és ajka a másik homlokához került…

- Tudja… Mitsuko-san… azért… nagyon… örülök hogy velünk volt… Tudja, akartam… adni egy esélyt – suttogta halkan, és a démon szemei tágra nyíltak… - Ahogy… figyeltem… láttam, hogy olyan… boldog… és mindenkinek van joga az újrakezdéshez…igaz? Nem kell hinnie nekem… ha nem akar… de én… akkor is örültem… - azzal lassan megcsókolta a lány homlokát.

A démon hirtelen ugrott vissza, kardját kirántva Uraharából, aki térdre esett és valahogy megtartotta magát.

- Mit művelsz? – ordított Kuroda – Öld meg! Gyerünk!

A démon csak megrázta a fejét. Kezében a kard felizzott; s Ichigo, aki eddig dermedten figyelte az eseményeket, felrémlett egy nem olyan régi jelenet… a kard…!

- Miért okoz mindenki ennyi fájdalmat? – suttogta a démon, és a következő percben a kard ezer szilánkra tört szét; nem bírván a hatalmas energiával, amit áramoltattak rajta.

Hátborzongató sikoly hallatszott, ahogy a szilánkok Mitsuko testébe fúródtak; a lány a szeméhez kapott és tébolyultul sikoltani kezdett, mikor a szilánkok örökre megfosztották látásától…

De a következő pillanatban elhallgatott; Kuroda ostora tőrként döfött át a testén, felnyársalva őt…

- Használhatatlan – suttogta hidegen a férfi – A látása nélkül nem érték – azzal visszarántotta fegyverét, és Mitsuko lassan zuhanni kezdett…

„Miért vagyok… ilyen… nyomorult…? Urahara… nem is láthatlak… csak utoljára…?" futott át a lány agyán, és kinyújtotta kezét arra, hol utoljára látta Uraharát, de szemei már csak egy vakító fehér fényt láttak…

- MITSUKOOOOOOOOOOO! – kiáltott Ichigo, ahogy a lány teste tompán puffant a földön, és erősen szivárogni kezdett belőle a vér. Ichigo két kézre fogta Zangetsut és vadul nekirontott az útjába álló shinigaminak, de Mitsuko vérzése egyre intenzívebb lett…

„Elvesztettem a kirakót".

A hatalmas, vakító fehér fény egyszer csak eltűnt; sötétség vett körbe mindent, és ő csak zuhant és zuhant… Mintha kirakódarabok zuhantak volna vele együtt… a sötétből… a sötétbe…

„Olyan hirtelen haltam meg…"

„El sem tudtam tőle búcsúzni…"

„És nem is láthattam…"

„Olyan rossz egyedül, a sötétben…"

Valahogy emlékezett a mod-soul hangjára, aki egyszer megszállta a testét…

Azt mondta: 'Senki sem képes minket megérteni…'

„Valakinek lennie kell…"

Gyöngén kinyújtotta a karját, de egyetlen kirakódarabot sem volt képes elkapni.

Pedig akkor, a mod-soul idején is sötétségben volt… egyedül… és tulajdonképpen… olyan sokáig volt… egyedül…

„De nem akarok emlékezni. Félek…"

Mitől félsz?

„Az emlékektől."

Tőlem is?

- Attól, hogy megint elveszítelek – suttogta a sötétbe a lány, és ujjait addig nyújtotta, míg egy kirakó a kezébe nem hullott. Zuhanása lassult, és lassan talpa alá föld kúszott. Ő pedig egy a kirakódarabra meredt, melyre a fény kanjija volt írva.

„Semmit nem lehet megmagyarázni, igaz?"

Sajnos így van.

„Azt se, hogy miért kellett elmenned?"

A családom… a gyermekeim akartam megvédeni.

„És engem itt hagytál."

Mitsuko maga elé nézett. A meleg fény, melyet oly sokszor látott, egy lila, szellemszerű női alakot vett körbe. Látta már őt… olyan sokszor látta…

- Kasandora…

Olyan régen mondtad ki már a nevem – mosolyodott el a szellemalak előtte. Elegáns, lila hajzuhatag, lila, igéző szemek, hosszú, fehér köpeny…

- Nem akartam emlékezni – pillantott a lány a kirakóra a kezében.

És most…?

- Nem tudom – körülöttük kirakódarabok kezdtek hullani lassan, mintha az időt egy kéz lassabban forgatta volna… - Félek.

Senki sem érthet belőled semmit…

- Tudom…

Attól félsz, hogy gyilkolni fogsz megint?

- Igen.

Ha nem utasítod el önmagad, nem fog megtörténni. Mint régen…

- NEM AKAROM HOGY OLYAN LEGYEN, MINT RÉGEN! – kiáltott fel a lány könnyes szemmel, és áthatóan a szellemalakra nézett.

Sajnálom hogy ennyit kellett szenvedned…

Hosszú, hosszú csönd állt be.

- Én voltam a szörnyeteg, aki a tudósokat lemészárolta. És én voltam az emlékeit kutató, egyszerű lány is… igaz?

Azért van két alakod, mert tagadod az egyik létezését – mondta a nő, ahogy közelebb lépett a lányhoz – A másik alakod meg akart védeni… törődik veled… ő is magányos… és csak szeretné, hogy elismerd…

- Ő egy szörnyeteg.

De egy lény vagytok.

- Igaz… szörnyeteg vagyok. Élősködő… undorító… kétszínű – hajtotta le a fejét a lány, és könnyek szöktek a szeméből – Elvettem egy fiatal lány testét… Embereket öltem…

Nem te tehetsz róla.

- DE!

Más lettél… emberibb. Régebben te voltál a bölcs, aki megmondta nekem, mit tegyek – suttogta halkan a nő.

- Talán mert… szeretnék ember lenni – suttogta most nagyon halkan a lány.

Hosszasan hallgattak mind a ketten.

Az embereknek a fő céljuk, hogy éljenek…te miért akarsz élni? Magáért az életért? Hogy megmutasd, hogy nem vagy gyenge…? Vagy miért…?

- Hogy megvédjem azokat, akiket fontosak nekem – emelte fel lassan fejét Mitsuko – Hogy megvédjem őket, és sokáig velük lehessek…

Azt a férfit… is meg szeretnéd védeni…?

- Igen.

…Miért…?

- Mert… szeretem – csuklott el a lány hangja, de állta a másik pillantását.

A szellemalak elmosolyodott; vonásai még szebbek lettek, és még közelebb lépett a másikhoz.

Mindig is próbáltalak meggyőzni, hogy a szeretet létezik; és a szeretett személyek bárminél fontosabbak… régebben nem akartál nekem hinni. De most… segíteni szeretnék neked. Még egyetlenegyszer…de…

- De…? – a fiatal lány emgfogta a nő kezét, és az arcához simította.

Talán emlékszel… de mikor utoljára találkoztunk, akkor… alig láttalak…és az évszázadok szenvedései…elfehérítették előttem a neved… - suttogta a nő ahogy gyönyörű szemeibe könnyek szöktek – Nem tudom a neved… nem emlékszem…

- Kasandora – szólalt meg hosszas idő után a másik lány – Én… csak… csak egyetlenegy dolgot szeretnék megtudni… Miért hagytál ott? Miért hagytál ott engem? Mert… elhagytál…

Kasandora hirtelen átölelte a másikat, szorosan, szeretettel.

Emlékszel…? Láttad előre a sorsom… a kivégzés előtt… én is előre láttam a tied… azért zártam magam kristályba hogy tovább létezhess… mert tudtam, hogy egyszer ember leszel…és tudsz majd szeretni… - de itt sírni kezdett és nem tudta folytatni, csak annyit suttogott: - annyira sajnálom hogy szenvedned kellett…

- Nem haragszom – suttogta a lány, és átölelte a nőt, kezében felizzott a kirakódarab.

Annyira köszönöm…Mitsuko…

Hirtelen történt.

Mitsuko testéből hatalmas erővel tört fel a lila fény, egyetlen pillanattal azelőtt hogy Ichigo rávetette volna magát Kurodára és a többi shinigamira.

De az átható fény mindannyiuk tekintetét arra vonzotta…

S már nem is Mitsuko teste volt ott, hanem egy sejtelmes, nem is élő alak… Egy souma.

Egy hosszú, lila hajú nő soumája, eltéveszthetetlen, lobogó kapitányi köpenyben. Szeme gyönyörű és túlvilági mélységű volt, ahogy Ichigoékra pillantott.

- Fuku…mitsu… - suttogta Urahara egy mosollyal, fejébe húzva a kalapot – Tudtam hogy gyönyörűek a szemei…

A szellem ekkor megfordult, és Uraharára nézett. Gyöngéden letérdelt mellé és gyöngyházfényű kezét a sebére rakta, míg felhúzta a kalapját és megcsókolta a homlokát.

Köszönöm hogy gondoskodtál arról, aki nekem a legkedvesebb, Urahara – suttogta úgy, hogy csak a férfi hallhatta.

- Bármikor… Kasandora – mosolyodott el a férfi kissé fáradtan, ahogy a nő elvette kezét onnan, ahol egykor a sebe volt, s ami egy szempillantás alatt meggyógyult a szent érintéstől…

Az alak ismét felállt, és megfordult, szigorúan nézve egyenesen Kuroda szemébe, aki állta a pillantását.

- Mit fog most tenni, Fukumitsu-sama? – kérdezte a tudós jéghideg hangon.

Megmutatom, hogy a zanpaktoum egyáltalán nem a ti játékszeretek… és hagyom hogy ő döntsön felettetek – azzal kinyújtotta a kezét, amiben egy pillanat múlva felsejlett a fémes csillogású kék lándzsa. Kasandora az ég felé emelte a fegyvert, és halkan suttogta: - Ban kai.

A lándzsa felemelkedett a levegőbe, hogy ott, mint egy csillag felragyogjon; s hirtelen, szalagok kezdek el letekeredni a lándzsáról, felfedve egy más, egy emberi alakot…

S a következő percben az alak hátán angyali szárnyak jelentek meg; s lassan leereszkedett.

Szárnyai tollai eközben szétszóródtak minden irányba; hátrahagyva egy fátyolszerű szárnyat, mely körülvette a szintén gyöngyházfényű lényt, mely bár sokkal kézzelfoghatóbbnak tűnt, mint Kasandora.

Az alak földet ért. A fátyolszerű szárnyak kitárultak, és láttatni engedték az ismerős vonású arcot… Az angyali lény felpillantott, s ebben a percben spirituális energiaörvény szabadult fel belőle.

Itoe Mitsuko – suttogta Kasandora szelleme, véglegesítve a bankai varázslatát.

'Én vagyok a fegyver, mely öl.' – szólalt meg földöntúli hangján a lény – 'Én vagyok a fegyver, akinél senkinek jobban nem fáj, ha öl. Én vagyok… a fény gyermeke, Mitsuko.'

/Tizenharmadik fejezet vége/

Megj.-ek: kis névmutató…

Fukumitsu jelentése kb. ennyi: „a fény kedvező jóslata"
Kasandora: (eredetileg Cassandrából) „emberfölötti fényesség"
Mitsuko: „a fény gyermeke" – fordítható „a köd gyermekének" is, innen a cím
Itoe: „a szeretettel megáldani"
Kuroda: „sötét mező"
Taiki: „erős ragyogás" (együtt a kettő fordítható sötét ragyogásnak)
Urahara: „tengerpart"
Kisuke: „örvendezés", „megmentés" (hát nem cukor:P )