Tizenötödik fejezet: Köszönöm hogy élhetek
Ne félj.
Sose félj.
Ne nézz hátra.
Ne hátrálj meg.
Nyisd ki a szemed.
Szólíts…
Meg akarod védeni azokat, akiket szeretsz.
Ne félj, ha harcolnod kell.
Szólíts hát! Engem, akit ezer éve soha senki nem szólított!
A nevem…
- MITSUKOOOOOOOOOOO!
A gyönyörű, gyöngyházfényű jelenség ott lebegett Kasandora előtt, nyugodtan méregetve a vele átellenben álló, döbbent shinigamikat.
Egy percig semmi sem történt… aztán…
Mint egy orkán, tört elő Mitsuko szelleméből a spirituális energia. Kavargott körötte, lágy, földöntúli haját az egek felé fújta… És a szeme… a lény szeme… pontosan ugyanolyan, mint Kasandoráé… az a csontig hatoló, túlvilági tekintet…
Kuroda pár társa térdre rogyott a félelmetes mennyiségű energiától, de maga a férfi kemény vonásokkal figyelte a jelenséget…
Ekkor azonban megannyi hatalmas hollow jelent meg köröttük.
- Az energia – sziszegte Ichigo – Ennyire… idevonzza őket…?
Ekkor Mitsuko lehajtotta a fejét… és a következő percben egy hátraszaltóval a levegőbe ugrott. Gyönyörű, fátyolszerű szárnyai kitárultak, és ő ott lebegett a hollowk felett… Majd, ugyanolyan hirtelen a szörnyek felé vetette magát, és kinyújtotta a kezét…
Csak megérintette az egyik hollow maszkját kezével, és az máris semmivé foszlott. Lába közben egy másik, rátámadó hollow maszkát érintette, és az is köddé vált.
Úgy mozgott, olyan könnyedén, légiesen és gyönyörűen, mintha táncolna. S az elkorcsult lelkek egyetlen érintésétől eltűntek…
De ekkor, a maradék legalább tucatnyi hollow egyszerre vetette rá magát az angyali lényre.
- NE! – kiáltott Ichigo, ahogy Mitsuko fénye eltűnt a megannyi hollow takarásában, és ugrani akart hogy segítsen a másikon, de ekkor…
Az áldás 66. útja! Signum Crucis! – hallatszott a földöntúli hang, s a hollow egyszerre, szinte szétrobbantak a lány közeléből, és mind szertefoszlott… és csak az a gyönyörű gyöngyházfényű csillogás maradt az égen…
- Szent mágia – morogta Urahara, ahogy a kalapját fogta, és elmosolyodott – nagyon ügyes…
Mitsuko alakja ekkor leereszkedett, ugyanoda, ahol pár perce állt. Energiája már nem kavargott olyan vad folyamként, hanem csendesen és csodálatosan, mint egy folyó, áramlott körötte.
Remélem… most majd büszke lehet rám… Urahara-san – suttogta a lény lehajtott fejjel.
- Már az vagyok – mosolygott a férfi – Már az vagyok… nagyon is.
- KAPJÁTOK EL! – üvöltötte hirtelen Kuroda – Még mindig gyenge! Nem csúszhat ki a kezeink közül!
A többi halálisten, bár tétovázva, de engedelmeskedett a parancsnak, s zanpaktouikat előhúzva rárontottak a lány szellemére.
Bolondok.
Mitsuko, olyan gyorsan, hogy sem nem követhette, még mielőtt a férfiak odaértek volna hozzá, elsuhant mellettük. Mikor ismét megjelent, a férfiak megdermedtek és összeestek, testük különös égésnyomoktól füstölgött.
Az a fegyver vagyok, akinél senkinek sem fáj jobban, ha megsért másokat – nézett fel Mitsuko maga elé, egyenesen Kuroda hideg szemeibe – De a szeretteimet megvédem.
- Ügyes. Az energia áramlásának pontjait sebezted… és többé már nem halálistenek, mi? – vigyorogott el Kuroda hirtelen – Velem is ezt akarod tenni…?
A szellemlény nem válaszolt, csak áthatóan nézett a férfira.
- Megölnél…? – suttogta Kuroda győzedelmesen – Gondolj csak bele… mi öltük meg azt a lányt, aki a testedben volt. Mi kísérleteztünk veled, mi voltunk az áldozataid, és mi… mi öltünk majdnem meg… és most azért jöttem, hogy elvigyelek... szóval… mit fogsz tenni? – nyúlt kardja után bomlott vigyorral.
Hosszú csend támadt ahogy egymásra néztek. Kurosaki és Urahara egyetlen tapodtat sem mozdult.
- MIÉRT SÍRSZ? - kiáltott fel hirtelen Kuroda – MIÉRT SÍRSZ? MIÉRT NÉZEL… MIÉRT NÉZEL ÍGY RÁM? Azok a szemek… AZOK A SZEMEK… ROSSZABBAK EGY DÉMONÉNÁL! – azzal előrántotta kardját és a szellem felé suhintott de az könnyedén kitért az útjából – MEGÖLLEK, HOGY EZEK A SZEMEK SOHA, SENKIT NE SEBEZHESSENEK MEG! – kiáltotta őrülten, ahogy körbe-körbe forgott, a szellemlény után csapkodva.
Magányos vagy…? – a férfi szinte az elméjében hallotta a hangot.
- HALGASS! – azzal kardja ostorrá változott és Mitsuko felé suhintott, de a fegyver… egyszerűen átment rajta.
Magadnak… szeretted volna Kasandora szemeit… mert annyira magányos vagy.
- DÉMON! BOSZORKÁNY! – üvöltötte az ember, ahogy arca egyre elborultabb lett. Mitsuko alakja lassan úszni kezdett felé, kezeit kitárva.
Gyere. Megígérem, soha nem leszel egyedül. Tudom, milyen borzalmas… megértelek…
- NEM ÉRTESZ SEMMIT! – üvöltötte Kuroda ahogy teljes erejéből az alak felé suhintott ostorszerű pengéjével; Mitsuko alakja hirtelen eltűnt, és a férfi mögött jelent meg. Kuroda azonban, mintha érezte volna, és kétségbeesetten kezdett harcolni a lény ellen – NE ÉRJ HOZZÁM! TŰNJ INNEN!
Nincs már senki aki segítene. Neked kell a hercegnővel szembenézned… azzal a hercegnővel, akinek te adtál életet… - suttogta Mitsuko, mire a fekete hajú férfi felszökkent az égbe, fegyverét a feje fölé tartva. Abból hirtelen fekete energianyalábok törtek elő, és Kuroda tébolyultan nevetni kezdett.
- MIND MEGHALUNK! IGEN! MIND! TE IS VELEM, GYÖNYÖRŰ HERCEGNŐ!
Mitsuko csak egy pillantást vetett rá, majd Kasandorára nézett. A másik szellemalak bólintott és hirtelen köddé vált; s Mitsuko fénye ekkor gyönyörűvé és világossá változott.
Hagyd abba amíg tudod – rugaszkodott el a földtől a szellem.
- Urahara-san! El kell innen tűnnünk! – kiáltotta Ichigo a másik férfihez rohanva, de az csak állt, és nézte a két alakot.
- Sajnálom Kurosaki-san… de… feltétlen megnézem, hogyan harcol Mitsuko-san.
- De…
- Tartozok neki ennyivel – suttogta a férfi összeszűkült szemmel, tekintetét a fénylő angyalon tartva. Ichigo ökölbe szorította a kezeit, de egy tapodtat sem mozdult.
Kérlek hagyd abba, amíg tudod – suttogta Mitsuko, alig egy méterre érve a nevető férfitól.
- Soha nem nyertek fölöttem… nem te, hercegnő – suttogta démonian Kuroda – Te… csak az enyém vagy… és… az áruló sohasem fog elvenni tőlem! SOHA!
Mitsuko lehajtotta a fejét.
Sajnálom – suttogta, és fénye ekkor úgy izzott fel, mint maga a nap, kioltva Kuroda fegyverének sötétségét. Mindent betöltött, vakított…
Sajnálom – hallotta a férfi az elméje mélyén – De ez esetben… szeretném, ha átélnéd, amit én. – és érezte, hogy valaki megérinti a homlokát…
Hirtelen minden megváltozott körülötte. Emberek… rengeteg ember… és ő… olyan furcsa… Úgy érezte, mintha bezárták volna valahova, és menekülni akart… Pánik… félelem… és rengeteg ember közeledett felé…
És megbomlott elméjében csak egy gondolat ötlött fel: a gyilkolás.
Elmosódva látta ahogy karjának csapásai által csontok törnek, emberek hörrennek… és akkor… kezében egy kard… nem tudta irányítani… csak kétségbeesve nézte, ahogy emberek vág és vér fröccsen, pedig… nem, NEM AKARTA…
És akkor megállt. Lenézett a lábai elé… egy vértócsára. És meglátta benne a saját arcát. Kuroda sokáig figyelte önmagát… és… érezte, hogy már tudná magát irányítani… de ekkor erős kezek ragadták meg, és lenyomták a padlóra. Az emberek ordítoztak, sikoltoztak körötte… „meg kell ölni"…
- NE! – nyögte Kuroda, kezét kinyújtva, és hirtelen maga előtt látta Mitsuko fénylő alakját.
- Sajnálom… hogy soha nem tudtál… akartál megérteni – suttogta a lány, és köddé vált.
Helyette Kuroda… önmagával nézett szembe. A másik én lenézően pislantott rá, és ő érezte, hogy a halálfélelem átjárja minden tagját.
- Ne…
A másik önmaga felemelte a kardját…
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!
Csak az elhaló halálsikoly szállt a levegőbe a kifröccsenő vérrel együtt.
Mitsuko könnyekkel teli szemmel nézett a helyre, ahol egykor Kuroda volt, de most… semmi.
A fény, mely mindenkit elvakított lassan elhalt; csak Mitsuko világított az éjszakában, ahogy egyre lejjebb ereszkedett.
- Mi lett… vele? – kérdezte Ichigo a lányhoz lépve, amint az földet ért.
Nem tudta… elviselni az emlékeim… szegény ember… - azzal lassan felnézett, egyenesen rájuk, és… elájult.
Urahara odalépett és szinte az utolsó pillanatban elkapta a lányt, akiről esés közben szinte lefoszlott a fény és visszanyerte emberi kinézetét.
Vigyázzatok rá nagyon – hallatszott egy meleg hang az ég felől – Mert ő számomra a legkedvesebb…
- Úgy lesz – morogta Urahara az ég felé pillantva – Megígérem, Kasandora…
Egyedül állt a sötétségben. Lábai előtt egy kép… Gyönyörű, lila hajú nő, amint egy lándzsát tart, büszkén áll megannyi ember élén… És a nő arcából hiányzott egy darab; amit sötétség fedett. Lassan lehajolt, és a kezében lévő kirakót a nő arcához rakta… és a kép felizzott… és a lila hajú, gyönyörűen mosolygó nő mellett egy szellemszerű lény jelent meg, amint a fehér köpenyes kapitánya mellett áll… olyan… boldogan…
Örülök, hogy emlékszel Mitsuko.
- Most igaz elmész…?
Tudod, hogy mindig itt vagyok. De… elég erős vagy, hogy egyedül is boldogulj. Natsumi és én… Mindig figyelni fogunk.
- Nagyon szeretlek – suttogta Mitsuko sírva, hátra sem fordulva Kasandora alakja felé.
Én is nagyon szeretlek.
Azzal előrenyújtotta gyöngyházfényű kezét és megsimogatta a lány arcát…
A lány erre ébredt. Valaki megérintette az arcát… Lassan kinyitotta a szemeit, és… egy kissé sápadt, már-már gyöngének tűnő kezet látott, amint az arcából félresimítja a tincseit.
Finom vonású kéz… de… sápadt… és olyan… gyöngének… és betegesnek tűnik…
- Jobban érzi magát? – Urahara halk hangja tolakodott az elméjébe.
Mitsuko teljesen kinyitotta a szemeit, és a férfira nőzett aki fölé hajolt. A sapkája alól… látszottak a szemei… tényleg aggódóak… vagy csak beleképzeli?
- Már szinte megszokom hogy itt kell feküdnöm – suttogta rekedten a lány, mire a férfi halványan elmosolyodott.
- Jó ideje alszik – motyogta még mindig halkan Urahara, és visszaült a lány mellé – Kezdtem azt gondolni hogy lusta felébredni…
- Mi a fenének beszél ilyen halkan, nem hallom – könyökölt fel a lány gúnyos tekintetet vetve Uraharára – Most mit csodálkozik? Remekül vagyok! Bármikor állon rúgom magát ha próbálkozik valami hülyeséggel – vigyorodott el Mitsuko, de Urahara ekkor levette a kalapját és ültében mélyen meghajolt a lány előtt, hogy az ne tudjon a szemébe nézni.
- Én… nagyon sajnálom. Hogy azt tettem magával, amit, Mitsuko-san. Nem állt jogomban. És nincs is semmi mentségem… de… őszintén sajnálom, hogy így kellett… - azonban ekkor érezte, hogy a lány átöleli a nyakát. Elcsodálkozott; érezte, hogy a másik még mindig gyenge, és reszket, de szorosan ölelte őt.
- Ne mondjon már hülyeségeket – suttogta a lány – Megmentette az életem… befogadott… és… magának hála… emlékszem Kasandorára ismét… és arra is, hogy ki vagyok…
Urahara nem mondott semmit. Lehunyta a szemeit, és megadóan engedte hogy a fiatal nő ölelje.
- Nem haragszom. Már nem. Rengeteg mindenre emlékszem… Hatalmas fájdalomra… ezer év csönd alatt… és maga, maga Urahara, maga hozott vissza az életbe… magának hála érzem, hogy tudok élni. Tudok élni… ezt… Kasandora… annyira… szerette volna… - suttogta hüppögve.
- Ne sírjon…
- Nem sírok! – csattant fel a lány, elengedve a férfit és félszegen megtörölte a szemeit, majd dühösen a másikra nézett – Ide figyeljen, Urahara! Lehet, hogy azt mondja rám „óóó ez egy zanpaktou szellem, bár bölcs de biztos értéktelen a kard nélkül…."
Urahara olyan tekintetet vágott amiből kiolvasható volt hogy soha az életben nem mondana ilyet…
- De… amíg ember voltam – suttogta Mitsuko, és lehajtotta a fejét – Amíg… emberként éltem… rengeteg minden megváltozott. Nem emlékszem mindenre a múltból… de… legalább tudom, mi a célom. És… azt is tudom, kinek tartozom hálával – azzal hirtelen duzzogó képpel felnézett és Uraharára bökött – És vegye tudomásul hogy magának hálával tartozom! És ha tetszik, ha nem, itt maradok és megvédem!
- E-eh…? – nyögött fel Urahara egy hatalmas verejtékcseppel – P-pardon?
- Itt maradok – fordította el elpirulva pofiját Mitsuko – Szeretnék még többre emlékezni… és maga tud nekem segíteni.
Urahara vonásai megenyhültek, és lassan elmosolyodott kissé.
- Most mondjam, hogy örülök…?
- HÁT MÁR HOGYNE ÖRÜLNE, MAGA PERVERZ DISZNÓ! – a férfi azon kapta magát, hogy a lány lába az arcában van – Örül hogy kihasználhatja a főzőtudományom meg hogy molesztálhat! HEH! MAGA VÉN PERVERZ ÁLLAT!
- Ajjé – nyögte Ururu ahogy bepislantott az ajtón, és meglátta hogy a nő hogy rugdossa Uraharát.
- Akkor most vége a nyugodt hétköznapjainknak – nyögte megsemmisülten Jinta.
- HALLOTTAM ÁÁÁM! – sikoltotta Mitsuko, hogy a ház zengett bele, és egy szempillantás múlva már a fiút üldözte.
Mikor elrohantak az ajtó mellett, és meglátta a beáramló fényt, akaratlanul is elmosolyodott.
„Kasandora-sama… szeretek itt lenni. Köszönöm… hogy feláldoztad magad… köszönöm, hogy élhetek…"
/Az elzárt próféta – Vége/
Köszönöm mindenkinek aki érdemesnek tartotta elolvasni. (A nagy "sikerre" való tekintettel valószínűleg folyt. köv :) )