Fordította: Patka
Átnézte: enahma
3. fejezet – Erica
– Szóval már hallottál a báróról.
Perselus és Harry a kórház laboratóriumában voltak: miután Harry többször is kérte, a bájitalmester elhatározta, megengedi, hogy segítsen Lupin módosított farkasölőfű-főzetének elkészítésében. A laborban való közös munkának nem várt következményei voltak: új témákat nyitott meg kettejük beszélgetésében. Miközben aprították, szeletelték, kavargatták és porították az összevalókat, Perselus elfelejtette azon fogadalmát, miszerint nem beszél a fiúval és észrevételeket tett, egyiket a másik után… Az első közösen eltöltött óra után Perselus meglepve vette észre, hogy immár a sokadik témát tárgyalják át. Éppen a Véres Bárónál tartottak.
– Természetesen ismerem. Amikor tavaly megérkeztünk a Roxfortba, első dolgod volt, hogy bemutass neki. – Harry elmosolyodott, ahogy eszébe jutott első találkozása a szellemmel. – Nem igazán kedveltem, és amikor rájöttem, hogy a családomhoz tartozik… Nagy meglepetés volt.
Perselus gyanakodva nézett rá.
– Ismerted már azelőtt is?
Harry abbahagyta a szeletelést.
– Micsoda?
– Azt mondtad nem kedvelted.
Harry vállat vont és mélyet lélegzett.
– Hát, amikor először találkoztunk a sötét előcsarnokban, rád várt, én meg majdnem frászt kaptam. Aztán bemutattad nekem…
– Szóval az első pillantásra eldöntötted, hogy nem kedveled.
Harry kétségbeesetten rázta a fejét. Egy paranoiás ex-kémmel beszélgetni nem igazán volt egyszerű, arról nem is beszélve, hogy hazudnia kellett.
– Igen, így van – vigyorodott el végül. – És azt mondta… Perselus, mire emlékszel most? Volt valami hatása a memóriarögzítő bűbájoknak az emlékezetedre?
Rosszalló arckifejezés futott át a férfi arcán, amelyet egy rövid, keserű nevetés követett.
– Természetesen semmi. Semmivel sem emlékszem többre, mint amikor egy hónapja felébredtem. – A nevetése elhalt. – De legalább a pszichológiai kezelések segítenek, hogy együtt tudjak élni az emlékezetemben lévő résekkel.
– Elmondták az okát…?
Perselus nagy komolyan keverni kezdte a főzetet.
– Sok mindent mondtak. Cassia azt gyanítja, hogy nem jól használtam a bűbájt, így lehetetlen helyrehozni.
Harry megborzongott, és megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában.
– Értem. – Ez rossz hír volt. Nagyon, nagyon rossz hír.
Tíz percig csöndben dolgoztak. Aztán Harry, aki ezt kényelmetlennek találta, megpróbálta folytatni az előző témával.
– A báró azt mondta neked – folytatta tökéletesen semleges hangon –, csalódott benned, mert néhány héttel azelőtt rájött, hogy elárultad Voldemortot.
Ahogy meghallotta a Sötét Nagyúr nevét, Perselus éles pillantást vetett Harryre.
– Voldemort? – kérdezte kötekedve. – Mi van Tudodkivel?
– Ugyan, Perselus! – kiáltott fel Harry. – Engem muglik neveltek fel. Tizenhat évesen ismertem meg ezt a nevet, és a muglik nem félnek attól, hogy egy nevet kiejtsenek.
– A muglik hülyék.
– Semmi baj nincs a muglikkal! – vágott vissza Harry, majd gyorsan megkérdezte. – De ha elmesélem ezt a történtet, túl sok dologra jöhetsz rá… a múltadból.
– Ó, micsoda öröm, megismerni a múltamat egy olyan fiútól, aki… – vicsorodott el Piton, és rosszallón Harryre nézett.
– Perselus! Nem a te hibád, hogy nem emlékszel fontos dolgokra. Ez…
– Akkor kinek a hibája lenne?
Harry megint megborzongott.
– Azt hiszem, az enyém.
– A tiéd – a kijelentés kérdésnek hangzott.
– Igen, az enyém – sóhajtott Harry – Azért törölted az emlékeidet, hogy megvédj a minisztériumtól. Azt hiszem… ööö… magyarázattal tartozom neked.
– Tartozol. – Perselus hangja tele volt gúnnyal. Harry bólintott. – Ebben az esetben azonban azt kérem, hogy meséld el az igazságot az anyádról.
Ó, már megint az anya téma. Harry őrülten kereste a kiutat a helyzetből.
– Gyűlölöd a muglikat – próbálta elterelni a szót.
– Témát váltottál.
Nem volt kiút. Harry felemelte a fejét és közvetlenül Perselus szemébe nézett.
– Anya egy mugli születésű boszorkány volt.
Megkönnyebbült sóhaj.
– Merlinnek hála, akkor nem volt mugli – motyogta Perselus a bajsza alatt.
Harry elgondolkodva vonta össze a szemöldökét.
– Szóval csak sejtetted, amikor elmondtad nekem a teszt eredményét.
– Nem – tért vissza Perselus figyelme az üstre, és pár csepp krup vért tett bele. – De ahogy elmondtam neked, a vérteszt csak valószínűsít, nem igazol. De ez egy mágikus teszt. Ha a szülők egyike nem boszorkány, vagy varázsló, az összehasonlítás eredménye általában 90 alatt van. Azt gondoltam, nem akarod felfedni az anyád kilétét, így hát elhatároztad, hogy…
– Dumbledore döntött így, nem én… – motyogta Harry sötéten.
– Gondoltam, hogy köze volt hozzá. Szóval, én…
– Nem hinném, hogy Dumbledore-nak bármi köze lett volna az anyámhoz – szakította félbe Harry idegesen vigyorogva.
– Te! – Perselus felemelte a hangját, de félbeszakította a kiáltást, és visszavigyorgott. – Igazad van. Szóval, hogy is volt az a kis csevely köztem és Saevus között?
Harry mosolygott. Nem tudta, hogy a bájitalfőzés miatt vagy a közösen eltöltött idő miatt, de a férfi kicsit kedvesebb lett felé, és ő boldogan fogadta az apró változást.
– Megdorgált amiatt, hogy átáltál, de amikor megmagyaráztad az indítékaidat, úgy tűnt, hogy elfogadja őket.
Perselus rövid, kérdő pillantást vetett Harryre, de figyelmét még mindig a csillogó üstre fordította.
– A nap csúcspontja – mondta halkan. – Amióta visszanyertem az eszméletem, azóta csodálkozom, hogy miért hagytam ott a Sötét Nagyurat. Figyelembe véve az igazgató meglehetősen… érdekes… – vetett egy lapos pillantást Harryre – viselkedését, nem tudom megérteni – megint kevert egyet –, miért váltottam oldalt.
Harry keze megremegett, és a kés a földre pottyant. Lehajolt, hogy felvegye.
– Régen meg azt mondtad, hogy nem tudod megérteni, miért választottad Voldemortot – mondta, mikor felegyenesedett. Perselus arca mérgesen sötétült el.
– Te…
– Mindent TE mondtál el nekem, amit rólad tudok, Perselus.
Hosszú vizslató pillantás.
– Rendben. Szóval miért váltottam oldalt?
– Mert a halálfaló szüleid azt akarták, hogy az öcséd is Voldemortot szolgálja. Quietus ezt nem akarta. Így hát elkapták és Voldemort elé vitték, aki halálra kínozta. Egy darabig te is részt vettél a kínzásában, de egy idő után nem voltál hajlandó tovább bántani, és akkor téged is megkínoztak. A halála után visszatértél a holttestével a Roxforba, és bevallottad Dumbledore-nak, hogy halálfaló vagy. Megkérted, hogy adjon át a minisztériumnak. Megtagadta, és akkor ajánlottad fel neki, hogy kémkedsz Voldemort ellen.
– Voldemort… megölte az öcsémet. – Perselus szemei elméláztak. – A szüleim és én őt szolgáltuk, és a szolgálatunk ellenére megölte az öcsémet.
– Apád volt az, aki átadta őt, hogy megöljék – suttogta Harry. – És Voldemort mentette meg az életedet, amikor apád téged is meg akart ölni.
Otthagyva az üstöt Perselus egy közeli székhez tántorodott, és rárogyott. Harry átvette a helyét, és folytatta a főzet kavargatását. Hosszú csönd után Perselus megkérdezte.
– Szerettem a szüleimet?
– Ne… – Harry megállt. „Ne beszélj arról, milyen érzésekkel viszonyult bizonyos múltbeli helyzetekhez. Vagy még jobb, ha egyáltalán nem beszélsz az érzéseiről." Visszhangzott az elméjében a főgyógyító hangja. – Nem hiszem, hogy ezt elmondhatom. Nem engedték meg, hogy a múltbéli érzelmeidről beszéljek. Összezavarhat.
– Igen, nekem is elmondták. – Újabb csönd. – Mit tudsz az öcsémről?
Harry aprót rántott a vállán.
– Csak néhány dolgot, amit te és Dumbledore elmondtatok. Ő volt az évszázad legjobb tanulója, a legnagyobb világos varázsló, és az igazgató azt akarta, hogy ő legyen az örököse. Hollóhátas volt, és – vigyorgott Harry – nagyon hasonlított rád és rám: magas volt, sötét hajú és fekete szemei voltak, mint neked. Tiszta Noblestone.
– Mi ez a Noblestone dolog? – kérdezte Perselus kíváncsian. – Honnan tudsz erről?
– Mutattál fotókat a nagyanyámról, az utolsó élő Noblestone-ról. Tudom, hogy rokona vagyok a Malfoy családnak is, mert Draco Malfoy és az én nagyanyám testvérek voltak.
– Mi van Draco és közted? Barátok vagytok? – kérdezte Perselus, és felállt.
Harry hevesen rázta a fejét.
– Ó nem! – Az arca undort tükrözött. – Az első pillanattól kezdve gyűlölt. Tudja, hogy átálltál, és elmondták neki, hogy az anyám mugli volt…
– MICSODA? – Piton olyan erővel ragadta meg Harry vállát, hogy a fiú felszisszent. – Ezek az emberek azt hiszik, hogy én és egy mugli… hogy azt tettem egy muglival? – Elvörösödött, és megremegett a dühtől és undortól.
– Te és Dumbledore főztétek ki ezt a mesét, hogy megvédjetek…
– Téged! – Piton olyan erősen vágott az öklével az asztalra, hogy az üstben lévő főzet majdnem kilöttyent. – Mindig csak te és a te védelmed! Ki vagy te? Mi olyan fontos benned, hogy meg kelljen védeni? Miért keresne a minisztérium? – mérgesen rázta meg Harryt.
Harry megpróbálta lefejteni válláról a férfi ujjait.
– Az apák általában meg szokták védeni a fiaikat, Perselus. És nem csak a minisztériumból érdeklődnek irántam, hanem a régi urad is. Habár Voldemortnak megvannak a saját emberei a minisztériumban is. Lucius Malfoy volt az egyik.
– Várj – mondta Perselus hirtelen meglazult a szorítása – azt hiszem értem. Az árulásom miatt Voldemort le akarta mészárolni a családomat, azaz téged, anyádat és nagyszüleidet – nézett várakozóan Harryre. Másrészről Harry képtelen volt egy szót is kinyögni. Perselus következtetése briliáns volt – de már megint hazugság.
Szóval újabb hazugságok jönnek… Fájdalmas grimasszal masszírozta meg fájó vállait.
Mit tehetne, hogy megakadályozza, hogy a hazugságok új hálót fonjanak köréjük? Semmit. Bólintania kell. Így hát Harry bólintott.
– És ki az anyád? Hol van? – kérdezte Perselus csendesen.
– Nem tudok róla semmit, Perselus. Soha nem ismertem. Meghalt, amikor még csecsemő voltam.
Amikor a fiú elment, és Perselus egyedül maradt az üres, unalmas szobában, hagyta, hogy lehulljon róla a maszk, és kimerülten vetette le magát az ágyra. A fiú természetesen nem tudta, hogy minden ilyen találkozás kiszívja Perselus energiáit, és kipréseli belőle az életet. Annyira biztosnak tűnt abban, hogy fontos a jelenléte… És Albus, persze a fiúval értett egyet, és megint csak nem vele.
Összefonta ujjait a feje alatt, és elgondolkodva bámulta a plafont. Minden alkalommal ezt tette, amikor az a rohadt kölyök magára hagyta. Ez alkalommal megpróbálta megérteni a saját érzéseit: saját, lassan alakuló törődését, a zűrzavart, amelyet a fiú túl ISMERŐS viselkedése keltett benne.
Mert a fiú viselkedése túl ismerős volt. Valakire emlékeztette Perselust, de nem tudott rájönni, hogy kire…
Rohadt amnézia!
Amikor gondolatait szabadjára engedte, gyakran úgy érezte, hogy a következő pillanatban mindjárt rájön valamire, valami fontosra – aztán mire megragadhatta és elemezhette volna a gondolatot, minden eltűnt. A fiú zárkózottsága is egyike volt ezeknek. Igen, ismerős volt valahonnan, és Perselus teljesen biztos volt benne, hogy a válaszok az elméjének egy olyan részében találhatók, amely épen maradt az emlékezetmódosító bűbáj után. Ismerte a fiút, de nem tudta, hol és hogyan találkoztak ezelőtt.
És természetesen nem volt az ő fia.
Perselus nem volt hülye. Ahhoz, hogy gyereke legyen, néhány dolog elengedhetetlen volt. Az egyik ilyen a szexuális kapcsolat. Ő nem lehet a fiú nemzője, mert akkoriban nem volt intim kapcsolata. Albus semmit sem tudott róla, és ezzel hatalmas hibát követett el: azután a végzetes és undorító éjszaka után, amikor megkapta a sötét jelet Galvanyék meggyilkolása után, egyszerűen nem tudott nőre nézni többé. Soha nem vágyott arra, hogy megerőszakoljon egy nőt, mint ahogy arra sem, hogy megöljön, és akkor mindkettőre úgy kényszerítették. Ez az emlék undorral töltötte el, és minden szexuális érintkezést lehetetlenné tett. Bűntudata minden alkalommal megfagyasztotta, még akkor is, ha csak az aktusra gondolt. És ez még 1976-ban történt.
Azt mondták, a fiú 1979-ben született.
Így hát nem a fia. Ilyen egyszerű.
De akkor miért állította Albus mindig az ellenkezőjét? Miért akarják őt meggyőzni? Miért kéne bárkit is a világon a fiának hívnia?
Ki ez a fiú?
Mit jelenthet a vérteszt eredménye?
Perselus lassan, nagyon lassan elhitte, hogy valóban volt egy öccse. Minden jel erre utalt. Az emlékezete, érzelmeinek hiánya, Dumbledore és a fiú meséje, és egyszer még Cassia is azt mondta, hogy találkozott Quietus Pitonnal itt, a kórházban.
Perselus valamiért kényelmetlennek érezte kimondani a nevét. Quietus Piton. Minden alkalommal, ahogy a névre gondolt, vagy csak hallotta, váratlan és éles fájdalom lobbant föl a fejében: az emlékezetmódosító bűbáj utóhatása.
„Néhány körülmény ismeretlen előttem, de egy nagyon erős bűbájt bocsátottál magadra, hogy eltöröld Quietus Pitont az emlékezetedből, és ez a bűbáj még mindig működik, ami nagyon természetellenes a hasonló varázslatoknál. Vagy… valami történt miközben a varázslatot végezted…"
Perselus attól tartott, hogy ez utóbbiról lehet szó. A kezeléseknek nem volt eredménye, még egy kis darabját sem tudta visszaszerezni emlékezetének vagy előző érzéseinek, és talán már nem is fogja. Perselus hamarosan rájött, hogy el kell fogadnia ezt a tényt és meg kell tanulnia vele együtt élni. Majd megint kiformálja a saját érzéseit. De Cassia annyira reménnyel teli volt, és ott volt még Albus és a fiú is – Quietus Piton.
A fiúnak az öccse fiának kellett lennie. És szerencse, hogy az öccse nem vett feleségül egy muglit, csak egy mugli születésű… ÁLLJ!
A prófécia. Az a rohadt prófécia egy gyermekről, aki egy világos varázsló és egy mugli születésű boszorkány gyermeke.
Az ő aranyvérű öccse összeházasodott egy mugli születésű boszorkánnyal, így a fiú… Albus legújabb megmentője a Potter poronty halála után.
Kétségtelenül elege volt abból, hogy Albus reménységeit védje, habár ez esetben szerencsésebb, mint ezelőtt. Ez a fiú… nos, tinédzser, és sokszor úgy is viselkedik, de sokkal intelligensebb és érettebb, mint Potter. De akkor sem volt biztos benne, hogy szeretné újra magára vállalni ezt a feladatot. A fiú és Albus hazudtak neki. Perselusnak ördögien rossz előérzete volt a jövőbeni meglepetésekkel kapcsolatban.
És, az igazat megvallva, valahogy mélyen belül csalódott volt. Mi van, ha…? Mi van ha a fiú az ÖVÉ? Nem volt túl valószínű, de… de… lehetséges.
Mert…
Volt egy dolog, amiben kicsit bizonytalan volt. Az emlékeiben számtalan üres lyuk volt az 1980-as év előtt. Rengeteg. Szinte alig voltak emlékei ebből az évből.
És a fiú azzal a rohadt kutyamágussal él.
Black. Sirius Black, Anne ikertestvére.
Anne.
Igen, Perselus nem tudta elképzelni, hogy valakivel intim kapcsolatba került volna, de Anne mindig is… különleges volt a számára. Mi van, ha a fiú tényleg az ő és Anne fia?
Ez volt az első alkalom, hogy Perselus ilyen irányba engedte a gondolatait. Talán kezdte elfogadni a tényeket. Soha nem vette feleségül Anne-t, ez biztos, az emlékei is erről árulkodtak, de mi van, ha Anne a halála előtt megbocsátott neki, és ő egyszerűen kitörölte az emlékeit annak érdekében, hogy megvédje a fiút – az ő és Anne fiát?
Ez a gondolat hirtelen túl fájdalmas volt. Szíve őrült módon kezdett dobogni a mellkasában és úgy érezte a szoba túl kicsi, túl fojtogató.
Anne tényleg megbocsátott neki?
Tényleg van egy fia?
Ebben az esetben a fiú nem megmentő, csupán egy egyszerű fiú, de…
Még mindig ott vannak azok az átkozott „de"-k.
Rengeteg dolog történt az előző nyáron amiről sem Albus, sem a fiú nem akart beszélni vele. Hogyan tudta meg, hogy van egy fia?
És miért mondta a fiú, hogy az anyja mugli születésű boszorkány?
Perselus úgy érezte, hogy elsüllyed a hazugságok tengerében amelyek körülötte hullámzottak.
Bárki is ez a fiú, nem őszinte. Ő és az igazgató megpróbálják megtéveszteni.
Nem bízhatott senkiben. Egyedül volt.
Megint felsóhajtott. Minden délután, amikor a fiú otthagyta ugyanígy tűnődött. És az eredmény mindig ugyanaz volt.
Nem bízhatott senkiben. Egyedül volt.
– …és nem akarom végignézni, ahogy mindenkit tönkretesz, aki fontos a számomra! – ordította Sirius. Harry ökle szorosan összezárult.
– Nem tesz tönkre engem! – kiáltott vissza.
– Minden alkalommal egyre jobban és jobban ki vagy borulva, amikor hazaérsz! Nem mondd, hogy nem ő zaklat fel!
– Igen, ő volt, de nem… – kezdte Harry, de nem tudta befejezni a mondatot, mert Sirius győzedelmesen nézett rá, és félbeszakította.
– Nézd, csak azért szeretett téged, mert a családtagja voltál. Most, mivel nem győződött meg arról, hogy igazat mondasz, úgy viselkedik veled is, mint mindenkivel körülötte: rosszindulattal és elfogultsággal. Ő egy rohadék, Ha… Quietus.
– Szerencsére már csak egy rövid hét, és nem kényszerítenek tovább arra, hogy egy házban lakjam veled, Sirius! – vágott vissza Harry dühösen. – Különben is a te hibád, hogy a dolgok így alakultak! Ha nem határoztad volna el, hogy meglátogasd Dumbledore-t csak azért, mert beszélgetni akartál Quietus Pitonnal kapcsolatos gyanúdról…
– Nem azért mentem Dumbledore-hoz, hogy ilyen butaságokról beszélgessek! Azért mentem, hogy néhány Anne-nel kapcsolatos dolgot meséljek a mugli iskoláról, ahová jár!
– Akkor Remust kellet volna küldened! – kiabálta Harry. – Majdnem meghaltam, mert Malfoy lett az igazgató! Perselusnak ugyanezért nincsenek emlékei! – Harry sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.
– Dumbledore este nyolckor érkezik. Beszélni akar veled! – kiabálta utána mérgesen Sirius. Harry még csak vissza se nézett. Ebben a pillanatban még az igazgatóra is rákiabált volna anélkül, hogy a következményekkel törődött volna.
Olyan erősen vágta be az ajtót, hogy a vakolat néhány darabkája a fejére szállingózott.
HÜLYÉK!
A lépcsők nyikorogtak a lába alatt, ahogy felrohant a szobájába magában átkozódva. Már éppen bezárta volna maga mögött az ajtót, amikor Hermione halk hangja megállította.
– Quietus, beszélni szeretnék veled.
Egy pillanatra Harry valami bántó megjegyzést akart odavetni arról, hogy Hermione és ő egy ágyban aludtak, de sikerült időben megállítania magát.
– Igen? – kérdezte fáradtan.
– Ez… fontos – motyogta Hermione bizonytalanul. – Bejöhetnék? – bólintott Harry szobája felé. – Nem akarom itt kint megbeszélni.
– Természetesen. – Csodálatos. Mire az igazgató megérkezik ők újra csak egy szobában lesznek ketten – egyedül. Ez a gondolat arra késztette, hogy alaposan megvizsgálja Hermionét.
Valójában nem tudta eldönteni, hogy Hermione szép-e vagy sem. Egyszerűen, csak… rendben volt. Harry kedvelte, vagy inkább szerette, de ez volt minden. Nem volt szerelmes belé. Vagy mégis? Mi van, ha szerelmes belé? Kényszerítette magát, hogy olyan komoly legyen, amennyire csak tud. Végül, erőteljesen megrázta a fejét.
– Mi az Quietus? Miért rázod a fejed? – kérdezte Hermione.
– Nem vagyok szerelmes beléd – válaszolta Harry elgondolkodva. Nem tudta, hogy a szavak megsértik-e Hermionét, vagy sem. A lány szemei kitágultak a meglepetéstől.
– De hát ez természetes – mondta, és mosolygott. – Barátok vagyunk.
Harry kiengedte a levegőt, amit azóta tartott vissza, amióta az első pillantást vetette Hermionéra. Visszamosolygott.
– Sajnálom, ha megsértettelek.
– Nem, nem bántottál meg – mondta Hermione, és leült Harry ágyára. – Viszont az a dolog, amiről beszélni szerettem volna Anne-nel kapcsolatos.
– Anne-nel? – Harry kíváncsi lett.
– Igen vele. Sakkoztam vele délután, és sok mindenről beszélgettünk. Történeteket mesélt a szüleivel töltött életéről és a szomszéd lányról…
– Ja, Erica, nem így hívják? – Harry eltakarta a száját, mialatt ásított.
– Igen ő. Azt hiszem ő az a lány, akit Tudod… – Harry éles pillantására gyorsan kijavította magát: – Voldemort keres.
Harry fáradsága nagyon hirtelen tűnt el.
– Micsoda? Miből gondolod?
– Nos, nézzük a tényeket. Véleményem szerint Erica is boszorkány. Nagyon sok furcsa dolgot csinált, amikről Anne is beszámolt, és ezeket nem lehet máshogy magyarázni, csak varázslattal. Másrészről ugyanabban az utcában lakott mint Anne: az Oak Crescenten. És van más bizonyítékom is. Ahogy Lupin professzor mesélte, Crack és Monstro rabolta el őt és a családját otthonról. Ha olyanok, mint a fiaik, akkor nem túl okosak. És, nézd, Anne családja az Oak Crescent 6-ban lakott, míg Erica nagyszülei az Oak Crescent 9-ben. De a szám Anne-ék házának a falán sokszor megfordult, mert csak egy szög tartotta…
Harry elsápadt.
– Úgy… úgy gondolod, hogy csak azért irtották ki a családját, mert rosszul állt a házszám? – A kérdést alig sikerült átpréselnie összeszűkült torkán. Hermione bólintott. – Szóval EZ volt az oka, hogy a két férfit Amerikába küldték: hogy megkeressék a lányt, aki visszatért a nyári szünet után.
Ijedten üldögéltek pár percig.
– El kell mondanunk Dumbledore-nak – állt fel Harry hirtelen. – Tíz percen belül itt lesz. Mi… mi csak reménykedhetünk, hogy nem késtünk még el.
Dumbledore késett. Nem érkezett meg nyolcra, és még kilenckor sem volt a Black Kúrián. Néhány rendtag megjelent vacsorára. Végül már tízen voltak. Harry csak Fletchert és Lupint ismerte, de egyszer már találkozott Dawnnal és Andrews-zal is, Dumbledore tavaly mutatta be őket, amikor megpróbálták megmenteni őt és Perselust a Rémálom Kúriából.
Ők is Dumbledore-ra vártak. Hogy elüssék az időt, néhány átváltoztató játékot játszottak, hogy Anne-t megnevettessék: a levesestányért várrá változtattak, az evőeszközöket ólomkatonákká, a tányérokat különböző fegyverekké, aztán nagy háború kezdődött az asztalon. Anne majdnem sikoltozott a nevetéstől, Sirius egy pohár borral a kanapéra ült olvasni, Lupin és Hermione mély beszélgetésbe merültek valami nagyon súlyos dologról (biztosan valami tudományos téma), Harry pedig csatlakozott Fletcherhez a játékban. A férfi fantasztikusan értett az átváltoztatáshoz: szinte bármit képes volt átváltoztatni, mindezt komoly erőfeszítések nélkül, mialatt a többiek csak kisebb és nem olyan fontos változtatásokat csináltak, így egy óra múlva Harry és Fletcher már majdnem megnyerték a háborút.
– Ön nagyszerűen ért az átváltoztatáshoz! – kiáltott fel Harry egy nagyon ügyes mozdulat után, mikor Fletcher az asztalterítő néhány ráncát sáncárokká transzformálta, amelyben az ellenség hadseregének egy része elsüllyedt.
– Az átváltoztatástan mestere vagyok, csakúgy, ahogy apád a bájitaloké – vigyorgott Fletcher büszkén.
– Akkor miért nem tanít? – kérdezte Harry kíváncsian.
– A mesteri diploma nem csak arra jó, hogy taníts. A háború előtt egy olyan cégnél dolgoztam, amelyik hulladék anyagokból bútorokat állított elő. Én voltam a vezető ellenőr: minden darabot leellenőriztem, amit készítettek hogy az átváltoztatás tökéletes és befejezett-e, hogy nem maradt-e az adott tárgynak valami jellemző tulajdonsága még az előző állapotából. Nehéz munka volt, és nem csak nagyszerű átváltoztatási készségeket követelt, de tökéletes fizikai kondíciót is. Szerettem ezt a munkát, és úgy terveztem, hogy a háború után visszatérek. – Egy rövid pillanatig Fletcher arckifejezése elszomorodott. – Arabellával – tette hozzá. Egy pillanatra szomorúság suhant át az arcán, de aztán gyorsan el is tűnt. – Másrészről McGalagony professzor nagyon jó tanár. Nem akarom elvenni a helyét.
Harry bólintott, és a háború folyt tovább. De még mielőtt le tudták volna győzni a támadókat, Dumbledore megérkezése félbeszakította a játékot.
A férfi öregnek és fáradtnak tűnt.
– Albus – kiáltott fel Fletcher. – Mi történt?
Dumbledore szinte úgy rogyott rá székre, és egy rövid pillantást vetett Blackre, aki bólintott, és Anne-nel eltűnt a lépcsőkön.
– Arcusnak volt egy kémje Voldemort csapatában. Ma ölték meg a családjával együtt. Nem volt felesége vagy gyermekei, de a szüleit és a nővérét megölték.
– Ki volt az? – kérdezte Dawn halkan.
– Nemus Flitwick.
Valaki hirtelen zihálni kezdett.
– Flitwick professzor rokona volt? – kérdezte Hermione.
– A bátyja családja. Nemus a bátyja fia volt – bólintott Dumbledore sötéten – Amikor meghallottam a híreket, meglátogattam. Rettenetesen feldúlt volt. Már nincs más családtagja, teljesen egyedül maradt. Eddig nem akart részt venni a háborús eseményekben. Most megkért, hadd csatlakozzon a rendhez. Harcolni akar.
– A bosszú veszélyes dolog, Albus – mondta Fletcher hűvösen.
– Igen, tudom – bólintott az igazgató– De már régóta kérem, hogy csatlakozzon hozzánk.
A férfi bólintott. Harry csaknem szédült.
– Flitwick professzor most veszélyben van? – kérdezte hirtelen. – Hiszen most ő is egy kém rokona…
Hermione együttérző pillantást vetett rá, de Dumbledore csak sóhajtott.
– Felajánlottam, hogy költözzön a Roxforba a nyári szünet idejére is. Eleinte vonakodott, de aztán sikerült meggyőznöm… Nem volt könnyű. – Az élet váratlanul visszaköltözött az öregember szemeibe. – De vannak egyéb rossz híreim is, uraim. Az utolsó dolog, amit a kémtől megtudtunk, hogy Voldemort valamit tervez erre az éjszakára. Egy nagyon fontos támadást egy mugli település ellen, de nem tudtunk meg semmi egyebet.
Rövid kiáltás tört fel Hermionéból. Harry meglepetten nézett rá, de hirtelen mindent megértett.
– Erica! – kiáltottak fel a következő pillanatban, és amikor mindenki várakozóan figyelt a szobában rájuk, elmesélték délutáni beszélgetésüket.
Dumbledore nem szakította félbe a meséjüket, csak a szakállát simogatta az ujjaival, és időnként egyetértően bólogatott.
– Minden egybevág. A harmadik lányt, ahogy említettem, Quietus, amikor a próféciáról beszélgettünk, Erica Knightnak hívták…
– Roger lánya – mondta hirtelen Andrews. Dumbledore bólintott.
– Igen, az övé. Nyilvánvalóan a Fidelius védelme alatt éltek az elmúlt években, így Voldemort nem kaphatta el őket Amerikában; azt hiszem ez még ugyanaz a rejtekhely és bűbáj, amit tizenöt évvel ezelőtt én magam vetettem rájuk… De nem vették figyelembe, hogy Erica nincs biztonságban a nagyszüleinél… – Dumbledore felállt. – Oda kell érnünk perceken belül. Még ha a támadás nem is a lány ellen irányul, olyan gyorsan biztonságos helyre kell vinnünk, ahogy lehet. Mundungus, neked itt kell maradnod…
– Miért? – kérdezte Fletcher.
– Szükségem van egy képzett varázslóra a gyerekekkel és Siriusszal.
Harry bosszúsan felhorkant. Gyerekek?
– Törvényesen is felnőtt vagyok – tiltakozott. A hazugságok szerint már tizenhét éves. És a valóságban is majdnem tizenhét volt! Egy héten belül!
– Törvényesen talán, de valójában nem – mondta Dumbledore, és többen bólintottak. Az igazgató közelebb lépett Harryhez. – Nem hagyhatlak itt hivatásos segítség nélkül. Ha Perselus megtudná, igen gyorsan távoznék az árnyékvilágból.
– Nem kedvel engem annyira, igazgató úr – villant szomorúság Harry szemében – És nem hiszem, hogy valaha is kedvelni fog.
– A remény hal meg utoljára – válaszolta Dumbledore halk hangon. Könnyek tűntek fel Harry szemeiben.
– Apa is ezt írta – mondta könnyeivel harcolva. Ez alkalommal az „apa" szót, biológiai apjára értette. – De a remény miatt halt meg, igazgató úr. – Megfordult és elhagyta a szobát.
Szomorúság. Szomorúság szorongatta a mellkasát.
Amikor csoport eltűnt, Harry lefeküdt, hogy megpróbáljon egy kicsit aludni a szokásos, éjféli látomások és rémálmok előtt, de nem tudott többet aludni egy óránál, amikor hangos zaj zavarta meg a ház általában nyugodt csendjét. Éjfél körül volt, a csapat tagjai tértek vissza. Először nem tudott felkelni, mert a szíve olyan gyorsan vert, hogy alig tudott levegőt venni. Így csak feküdt és hallgatta a különböző zsivajokat és zűrzavart az első emeletről. Valaki kiabált, egy másik ember fennhangon magyarázott valamit, az ajtókat hangos dörgésekkel csapkodták, később egy palack tört darabjaira, amikor valaki elejtette (vagy inkább eldobta? Harry nem tudta eldönteni).
– Poppy, Poppy, gyorsan!
– Nem tudom, hol lehet Dawn…
– …meg fog halni…
– Mondtam, hogy ne maradjatok a kertben! Nem volt biztonságos!
– … a pálcámat nem lehet megjavítani…
– Az ördögbe, hozzatok egy új lepedőt. Ez már teljesen véres!
– Hol vannak a fájdalomcsillapító főzetek?
–… vigyázz a lányra…
– Albus nem teheted!
– Itt van, idd meg!
–… bármelyik nyugtató főzet…
Aztán egy tipikusan női hang kezdett zokogni, amelyet Harry még sosem hallott azelőtt.
– Nagyapa, nagyapa, ne halj meg…
– MENJ INNEN, te ostoba!
– Meg fog halni!
Megint hangos ajtócsapkodás.
– El kell vinnünk a Szent Mungóba!
– Nem fogja túlélni az szállítást…
És így tovább, vég nélkül. Mire Harry leért a nappaliba, elmondhatta, hogy a káosz sokkal nagyobb volt, mint ahogy a hallásból sejtette. Majdnem minden tiszta vér volt, a díványon pedig egy öreg – és a ruháiból ítélve mugli – férfi feküdt és haldoklott Madame Pomfreyval az oldalán. A másik oldalán egy hordágyon egy rendtag feküdt nyitott szemekkel, pupilláit kitágította a fájdalom, és… volt még valaki, akit egy üres sarokba fektettek, a testét és még a fejét is egy hosszú köpeny fedte… Harry nyelt egyet. Valaki meghalt. Hermione és az ő következtetése tökéletes volt: Voldemort meg akarta támadni Oak Crescentet, és véres harc zajlott le a halálfalók és a rendtagok között.
A rövid észrevételekből és beszélgetésekből el tudta képzelni az éjszaka történéseit: a halálfalók már az Oak Crescenten voltak, amikor Dumbledore és a másik kilenc férfi megérkeztek. Voldemort követői már elkezdték a támadást a ház ellen – ez alkalommal a jó ház ellen (állítólag Crack és Monstro most nem voltak jelen a támadásnál) de a hangos recsegés, ahogy a rendtagok odahoppanáltak eléggé megzavarta őket, így Dawn be tudott törni a házba, és figyelmeztette a lakókat. A lányt és a nagyapját ki is tudta menteni, de a nagymama járásképtelen volt, és őt segítenie kellett. A halálfalók egy csoportja eközben támadta meg, és innentől kezdve senki nem tudott semmit Dawnról és az öreg hölgyről. Erica és a nagyapja is megsérült: de Erica fel tudott idézni egy pajzsot, így az ő sérülése nem volt súlyos. De az öreg haldoklott: az átok, ami a falhoz vágta, súlyos töréseket és zúzódásokat okozott a fején és gerincén. Harry látta a kétségbeesést Madam Pomfrey arcán. Tudta, hogy az öregembert már nem lehet megmenteni.
Végül Hermione volt az, aki a már-már hisztérikus lányt elvitte a haldokló nagyapjától, és az egyik hálószobába kísérte. Nem sokkal a távozása után az öreg légzése leállt. Harry megfogott egy lepedőt a székről, és a nővérnek adta, aki remegő kézzel lefedte vele a holttestet.
– Nem tudom elhinni hogy ma már ez a második – motyogta halkan. Harry kinyújtotta a kezét, és felsegítette. Ekkor a férfi a hordágyon elvesztette az eszméletét.
– Ő is meg fog halni? – kérdezte Harry erőtlenül.
Madam Pomfrey keze megremegett.
– Nem. A sérülései nagyon fájdalmasak, de nincs halálos veszélyben. Tudnál hozni nekem egy csésze teát, fiatalember?
Harry bólintott, és kiment a konyhába. Fletchert, Lupint és Dumbledore-t ott találta. Teát ittak, és mély beszélgetésbe merültek.
–… megint hárman meghaltak a rendtagok közül – suttogta Lupin gyengén, a másik kettő bólintott a szavaira – Etherny, Arabella, McDougall, Dawn, a Grey nővérek, Siriusból egy kvibli lett, Perselus majdnem használhatatlan…
– És a halálfalók száma minden egyes átkozott nappal nő – kiáltotta Fletcher sötét iróniával. – Számos elbocsátott auror közvetlenül Voldemorthoz csatlakozott… kivéve azokat, akik most a Libertyben vannak. Mondtam, hogy nem túl jó ötlet ilyen hirtelen elbocsátani őket.
– Bűnösek voltak számos ember megkínzásában, Mundugus – köhögött Lupin. Letette a bögréjét az asztalra.
– És majd lesznek új tagok. Úgy terveztem, hogy holnap bemutatom őket – mondta Dumbledore és hirtelen az ajtó felé fordult, ahol Harry ácsorgott. – Gyere be, Quietus. Teát?
– Igen, de először Madam Pomfreynek kell vinnem – mondta Harry sietősen, majd kitöltött egy bögre teát, és elhagyta a konyhát.
–… a Weasley ikrek, Charlie visszajön Erdélyből, hogy segítsen, Barney Bones és a felesége, és Cassia megint felajánlotta a segítségét, ha szükségünk van orvosra. Azt is elmondta, hogy Perselus jobban van, és ha az emlékei nem is térnek vissza még egy darabig, augusztus elsejével csatlakozhat hozzánk. Bájitalfőzési készségeit nem érintette a memóriamódosító bűbáj, még mindig olyan szakértő, akire szükségünk van.
– Ez majdnem húsz ember – mondta Fletcher.
– Tizenkilenc – tette hozzá Dumbledore – Plusz Cassia.
– Ki kell nyitnunk a nagy tűzhelyet Poppy munkaszobájában, ha sérült embereket akarunk szállítani a Roxfort a Szent Mungó között. Nem használhatunk hivatalos zsupszkulcsokat: túl sok megvesztegetés volt a múlt évben. Biztos vagyok benne, hogy Voldemortnak vannak emberei az osztályon.
– De a hopp-rendszer sem biztonságosabb – vetette ellen Lupin. – Soha nem volt az.
– Azok a tűzhelyek nincsenek bekötve a hopp-rendszerbe, Remus – magyarázta Dumbledore. – Az egy független vonal. Harold ötlete volt, hogy kiépítsük, de Quietus is sokat segített neki.
– Harold? – kérdezett vissza Lupin.
– Harold Potter, James apja, azt hiszem – mondta Fletcher, és nyújtózkodott. – És Quietus, Perselus öccse. Hihetetlen páros voltak.
– Nem is tudtam – mondta Lupin. – Én csak most léptem be a rendbe. James is tag volt?
– Csak a szülei halála után. Lily egy évvel később követte, miután Quietus meghalt decemberben. Nagyon jó barátok voltak. A halála megrázta Lilyt – magyarázta Fletcher, és Lupin komolyan bólintott.
Naná, hogy nagyon jó barátok voltak! „Barátságuk" gyümölcse éppen várakozóan állt a nyitott ajtóban.
– Én is csatlakozhatnék a rendhez? – kérdezte Harry hirtelen.
A három férfi érdeklődően nézett rá.
– Gyere be, drága fiam – mosolygott Dumbledore. – Teát?
– Igen, köszönöm – mondta Harry, de nem hagyta magát megzavarni. – Lehetnék én is a rend tagja?
– Miután végeztél – mondta Fletcher, és összevonta a szemöldökét.
– Miért? Most akarok harcolni – mondta Harry. – Készen állok rá…
– Először be kell fejezned az iskolát, Quietus – mondta Dumbledore nyugodtan. – Nem küldünk gyermekeket a háborúba.
– Nem vagyok gyerek! – Harry most már tényleg dühös volt. Ez volt ezen a napon a második alkalom, hogy Dumbledore gyermeknek hívta. – Miért bánik velem úgy, mint egy gyerekkel?
Fletcher kinyitotta a száját, hogy válaszoljon kitörésére, de Dumbledore kis intése megállította.
– Tudjuk, Quietus. De nem akarunk feláldozni téged…
– Fel kell áldozniuk engem – mondta Harry halkan. Fletcher bosszúsan horkant fel, és Lupin felhúzta a szemöldökét.
– Quietus, a prófécia magyarázata rossz is lehet. Én REMÉLEM, hogy nem kell feláldoznunk téged, REMÉLEM, hogy van más út is, hogy megint szabadok lehessünk…
– A prófécia magyarázata illett az elmúlt eseményekre. Nem tudom, miért gondolja, hogy a jövőben bekövetkező eseményekre nem illene.
– Mert a jövő nem valami határozott, állandó dolog. Számtalan különböző lehetőség van, rengeteg döntés, és neked még mindig van lehetőséged más döntést hozni, más úton továbbhaladni. Egy prófécia ismerete figyelmeztethet minket, segíthet, de egészen bizonyosan nem dönti el a végzetünket.
– Nem értek egyet – mondta Harry hevesen. – Azt hiszem a prófécia igazat mond, ez egy igazi jóslat, és nincs igazi lehetőségünk, hogy megváltoztassuk a jövőt. Minden próbálkozás a megváltoztatásra csak közelebb visz a beteljesüléshez, mint a görög tragédiákban, amelynek a szereplői éppen azért találkoznak a sorsukkal, mert el akarták kerülni bármely áron.
– Az irodalom, Quietus. Az élet nem irodalom – ingatta Dumbledore a fejét.
– Nem, nem az. Sokkal rosszabb és kegyetlenebb – értett egyet Harry, leült mellé, és kortyolt a bögréjéből.
– Ne higgyél ennyire a sorsban, Quietus. Majd meglátod, hogy az életnek megvannak a saját trükkjei. Nem vonhatsz köré határokat, mert kitör belőlük.
Harry a bögrére irányította a pillantását.
– Hiányzik Perselus – suttogta. Dumbledore Harry karjára tette a kezét, de amikor megrezzent, gyorsan visszavette.
– Nem lehetsz a rend tagja, de biztos vagyok, hogy segíthetsz Perselusnak a bájitalkészítésben – állt fel Lupin, és ismét felköhögött – Megkeresem Poppyt. Azt hiszem szükségem van a Kalapkúra Bájitalra. Megfáztam. – Amikor kiment, Fletcher némán követte.
– Nem akarok tovább hazudni neki, igazgató úr. Egyszer úgyis rájön, és akkor majd sosem nem lesz többé esélyem arra, hogy visszanyerjem a bizalmát. Kérem! – tette hozzá amikor meglátta az eltökéltséget az igazgató arcán.
– Miután elhagyja a kórházat, elmondhatsz neki pár dolgot. De nem fedheted fel valódi kilétedet.
– Tudom – mondta Harry – de úgy is ki fogja találni. Egy héten belül.
– Már egy éve játszod ezt a szerepet.
– De ő kém volt, az egyetlen akit Voldemort nem fedezett fel ezelőtt.
– Tudom.
Csönd borult a konyhára.
– Azt hiszem nem sikerült a bűbájt helyesen kiviteleznie – mondta Harry. – Nem lehet meg nem történtté tenni.
– Cassia ugyanezt gondolja.
– Perselus is.
Sóhajtottak.
– Most mit tehetünk? – kérdezte Harry végül.
Dumbledore szomorúan és őszintén nézett rá.
– Nem tudom, Harry. Nem tudom.