Fordította: Enelen
Átnézte: enahma
4. fejezet – Váratlan látogató
Másnap reggel Harry hasogató fejfájással ébredt. Alig látott, a szeme majd kiugrott az üregéből, a feje a pulzusával egy ütemben lüktetett. Ugyan vett egy hideg vizes zuhanyt, de ez semmit sem segített a gyilkos fájdalom ellen, és Harry szomorúan állapította meg, hogy a múlt heti rémálmok után semmi fájdalomcsillapító főzete nem maradt. Nagyon jól tudta, hogy nem elég jól képzett ahhoz, hogy egyedül is megfőzze a bájitalt, de ha segítséget kérne Perselustól, a férfi megkérdezné, mire kell neki a főzet, és igazán nem szerette volna megemlíteni éjszakai „szórakozásait" Voldemorttal és bandájával.
Másrészt viszont halálosan fáradt volt. Az éjjel történtek, Erica érkezése, az öregember halála és a Dumbledore-ral való beszélgetés kiszívták az életerejét. Mégsem adhatta fel, nem hagyhatta, hogy csak úgy történjenek körülötte a dolgok. Ma el kell viselnie az új lányt, Siriust (mint mindig) és Perselust (meg a hangulatváltozásait). Egyáltalán nem érezte úgy, hogy felkészült volna a velük való szembenézésre. Különösen nem egy ilyen fejfájással.
Harry visszadőlt az ágyára, hogy még néhány nyugodt percig heverészhessen, mikor meghallotta az ablak irányából jövő kopogást.
Egy barna roxfortos bagoly ült az ablakpárkányon, lábán egy nagy méretű, ismerős kinézetű roxforti levéllel. Harry feltápászkodott, és nyakát dörzsölgetve az ablakhoz tántorgott, de a szemei előtt megint elhomályosodott a világ.
Átkozott fejfájás!
– Na, mutasd, mit hoztál – szólt rá a madárra, mire az kinyújtotta a lábát, és Harrynek nyújtotta a borítékot. Úgy látszik, nem találta szimpatikusnak, mert amint Harry levette a lábáról a levelet, felhuhogott, és kirepült az ablakon.
Harrynek valahogy sikerült visszamennie az ágyhoz, és megint hanyatt vágta magát. A borítékot az éjjeliszekrényre ejtette, és a halántékára szorította a tenyerét. Jelenlegi helyzetében még az RBF sem tűnt fontosnak. Az eredmények várhatnak. Harry felnyögött. Teljesen tehetetlennek érezte magát.
Hirtelen kivágódott az ajtó.
– Quiet, Quiet! 13 RBF-nem van, összesen 93-ot szereztem!
Harry nem válaszolt, csak megragadta a párnát, és a fejére húzta.
– Ne kiabálj, Hermione! Szétrobban a fejem! – panaszkodott, de Hermione nem törődött vele.
– Ugyan már! Nézzük meg a tiédet is!
– Nem érdekel! Hozz inkább valami fájdalomcsillapítót – nyögött fel Harry.
– Quietus, kérlek! – könyörgött Hermione. Harry csak legyintett.
– Jól van, de csak egy feltétellel. Ne kiabálj!
A lány bólintott (amit Harry természetesen nem látott), és kíváncsian kinyitotta a levelet.
– Ó – sikkantott fel. Harry felmordult. – Neked is 13 RBF-ed van, mint nekem, de az átlagod… ez csodálatos!
Harry megrántotta a vállát, bár tudta, hogy ezzel nem akadályozhatja meg, hogy Hermione el ne mondja neki az eredményeket.
– 98,3! – Harry megint megrántotta a vállát, de a tény, hogy ezt elmondhatja Perselusnak, mégis boldoggá tette. A férfi büszke lehet rá.
Hermione viszont végre észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben Harryvel. Kisietett a szobából, és nemsokára egy apró üvegcsével tért vissza.
– Gondolom, Erica délután kap majd egy másikat Madam Pomfreytől. Idd meg – mondta, és lehúzta a párnát Harry fejéről. Harry engedelmesen lenyelte a főzetet, és néhány perc elteltével még a vizsgaeredményei is kezdtek érdekesebbé válni a számára. Látása megint kitisztult, és már nem lüktetett a feje minden szívdobbanással.
– Kösz – nézett Hermionéra. – Rettenetes volt.
A lány elvigyorodott, és felhúzta az ágyról.
– Gyere, menjünk reggelizni. Ő is ott lesz!
– Ő? – kérdezte Harry zavarodottan.
– Erica, te hülye.
– Aha – motyogta Harry szerencsétlenül, fogalma sem volt, hogy örüljön-e vagy ne a harmadik lány érkezésének. Még jobban elkeseredett, mikor látta, hogy se Sirius, se a többi rendtag nincs a közelben (Sirius autót vezetni tanult), az asztal mellett csak két lány ült nagy beszélgetésbe merülve: az új és Anne. Még a vak is láthatta, hogy barátnők.
– Sziasztok – húzta el a száját Harry.
– Szia, Quiet, képzeld, ez Erica, már meséltem róla, emlékszel? – ugrott Harry nyakába Anne, aztán megpuszilta, és odarángatta a még mindig ülő lányhoz. Harry elvörösödött, Hermione pedig felkuncogott.
– Áruló – motyogta magában Harry, és mosolyra húzta a száját. – Quietus Piton vagyok. Örvendek a találkozásnak – mondta, és kezet nyújtott az új lánynak.
A lány felnézett rá, és Harrynek egy pillanatra déja vu érzése volt: biztos volt benne, hogy már látta ezeket a vonásokat: a sötétbarna, majdnem fekete szemeket, selymes fekete hajat, a világos bőrű, szív alakú arcot. Az idő egy pillanatra megállt, és a lány elfogadta a kezét.
– Erica Knight. Én is örülök – mondta határozott hangon. Harry nem tudta, hogy a képzelete játszott vele, vagy a lány tényleg a kelleténél egy kicsit tovább tartotta fogva a kezét. – Nem vagy véletlenül a rokona Perselus Pitonnak? – kérdezte hirtelen.
– De igen. Miért? – kérdezett vissza meglepetten Harry.
– A bájital tankönyvünket egy bizonyos Perselus Piton írta, és mikor meghallottam a neved, kíváncsi lettem, hogy rokonok vagytok-e.
– Quietus az ő fia – mondta Hermione, mikor Harry csak nem szólalt meg. Erica úgy tűnt, csak ekkor vette észre, hogy ő is a szobában van, de mintha egyáltalán nem örült volna ennek a felfedezésnek. Harry összevonta a szemöldökét, és megpróbált rájönni, mi baja lehet az új lánynak Hermionéval.
– Ó – Erica szélesen Harryre mosolygott, mire a fiú zavarodott pillantást vetett rá. A lány néhány hatalmasat pislogott, ami csak tovább növelte Harry zavarát, aztán elfordult. Harry nyelt egyet, és Hermionéra nézett, aki valamiért magában kuncogott. Harry szemei hirtelen tágra nyíltak. Ez azt jelentené, hogy az új lány flörtöl vele? Már a gondolatára is rosszul lett. Először is jól tudta, hogy nem valami jóképű fiú, éppen ellenkezőleg: vékony szálú, rövid, de zsírosnak tűnő haj, sápadt, majdnem sárgás bőr, hosszúkás, beesett arc, nagy orr (nem olyan görbe, mint Perselusé, de az övét még soha nem törték el, nem úgy, mint a nagybátyjáét). Miközben nagy nehezen megpróbált lenyomni a torkán némi pirítóst, hirtelen eszébe jutott Leah, és ez elvette a maradék étvágyát is.
Leah… Hogy lehetett olyan hülye, hogy azt higgye, tetszhet a lánynak? Vagy még inkább: hogy éppen Ő tetszik neki? Perselus egyáltalán nem volt jóképű, apja sem, ő pedig annyira hasonlított rájuk… Butaság volt azt hinnie, hogy egy olyan gyönyörű lány, mint Leah egyáltalán hajlandó ránézni a magafajtára! Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló lehetett volna, hogy legyen!
És most… Ez az új lány (Harry még gondolatban sem volt képes őt Ericának hívni) flörtöl vele, vagy mi… Ez csak egyetlen dolgot jelenthet: csapdát. Vagy… egyszerűen imponál neki, hogy a bájital könyv szerzőjének a fiával beszélgethet… De ez az utolsó ötlet hülyeség, jött rá hirtelen Harry, és erre ő is felkuncogott.
Mindkét lány kíváncsi pillantást vetett rá. Harry a szemeit forgatta, aztán talpra kecmergett.
– Azt hiszem, én… – de nem tudta befejezni.
– Ugyan már, Quietus. Semmi szükség rá, hogy így elrohanj! – Harry képtelen volt elhinni, hogy Hermione megpróbálja ott tartani. Azzal az idióta lánnyal, aki…
Aki már megint rámosolygott. Harrynek hirtelen hányingere lett.
– Nem, nem, dolgom van, Hermione. Sajnálom – és ezzel kirohant az ebédlőből.
Az biztos, hogy semmi szüksége újabb barátnőre vagy ilyesmire. Hermione éppen elég neki a lányokból. Hiszen még alhat is vele, ha akar! Erre a gondolatra elmosolyodott. Különösen, mikor eszébe jutott Sirius dühös arckifejezése.
Valójában szerette Siriust, de a viselkedése néha az idegeire ment.
Már alig bírta kivárni, hogy Perselust végre hazaengedjék.
Perselus kellemesen meglepődött, mikor a fiú a szokásosnál jóval korábban megjelent, de ezt természetesen nem volt hajlandó kimutatni. Ehelyett elhúzta a száját (csak egy kicsit, és nem fenyegetően), és ingerültséget tettetve felsóhajtott.
– Szóval úgy döntöttél, hogy ma még tovább fogsz kínozni a szemtelenségeddel – mordult a fiúra, aki nagy meglepetésére elvigyorodott. Talán valóban ismeri, gondolta a férfi.
– Ma megjöttek az RBF eredményeim – mondta neki Harry, és átnyújtotta a barna roxfortos borítékot. Piton felvonta a szemöldökét, és hosszú, kutató pillantást vetett a fiúra, aki erre kényelmetlenül fészkelődni kezdett, és a borítékra mutatott. – Gondoltam szeretnéd megnézni – motyogta.
– Érdemes? – vonta fel a szemöldökét Perselus. A fiú elvigyorodott.
– Nem kötelező. Csak szerettem volna, ha saját szemeddel látod. Ha jól emlékszem, neked 13 RBF-ed volt és úgy 95 lett az átlagod. Remélem nem nagyon hoztam szégyent a Piton névre…
Valami a fiú mozdulataiban nagyon ismerősnek tűnt… Talán Anne mozdulatai lennének? – gondolkozott el Perselus, és felsóhajtott.
Még mindig nem tudta, mit higgyen.
Szerette volna elhinni, hogy ez a fiú (Quietus – próbálta ezen a néven nevezni, de már a név gondolatára is éles fájdalom hasított a fejébe), tényleg az övé – és Anne-é. Ezek az ismerős mozdulatok úgy tűnt, megerősítik a tényt… De már annyi csalódás érte az életben, hogy nem hagyhatta, hogy ezek az elrejtett érzések eltereljék a gondolatait. Perselus összeszedte magát, elvette a borítékot, és lassan kinyitotta.
– Ó – egy pillanatra csak ennyit tudott mondani. A fiú eredményei tényleg elképesztőek voltak. – Még soha nem láttam ilyen magas átlagot – tette hozzá most halkabban, de a fiú egyszerűen megrántotta a vállát.
– A testvéredé még magasabb volt. Maximum eredményt ért el…
– Lehetetlen – dörrent rá Perselus, de a fiút ez egyáltalán nem zavarta.
– Ugyan, Perselus! Miért mondanám ezt, ha nem igaz?
Valóban, miért? Hiszen a fiú már tegnap is megemlítette, hogy Qui- izé… a feltételezett testvére hollóhátas volt, és Dumbledore az utódjának szánta.
– Utálom, hogy te úgy látszik, többet tudsz az életemről, mint én magam – motyogta sötéten.
– Segíthetek kitölteni azokat a… lyukakat, ha akarod.
Perselus erre felnézett, és ekkor hirtelen észrevette, hogy a fiúnak zöld a szeme.
Zöld szem.
Anne szemei barnák voltak, gyönyörű barnák. A saját szemei feketék. Vagyis a fiú mégsem az övé… Perselus hirtelen alig kapott levegőt. De… Állj! Annak az átkozott Blacknek zöld szemei vannak, ha nem téved. Vagy Anne apjának volt olyan? Talán. Perselus megnyugodva felsóhajtott.
De akkor miért mondta a fiú, hogy az anyja mugli származású?
– Perselus? – a fiú aggódni látszott. – Valami baj van?
– Zöld a szemed – mondta elgondolkodva.
Vajon valóban félelem villant egy pillanatra a fiú szemében?
– Természetesen – mondta. – Anyám családjától örököltem.
Vagyis Anne fia. Valamit enyhült a mellkasán érzett nyomás.
– Egy másik borítékot is kaptam ma reggel – hallotta Perselus. Zavartan a fiú zöld szemébe nézett. – Az iskolából – Perselus átvette a másik borítékot is, és kinyitotta.
Egy darabig mindketten teljes csendben ültek.
– Hát ez váratlanul jött – nyögte ki végül Perselus.
– Igen – mondta a fiú, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett.
– Az iskolaelsőket általában a hetedikesek közül választják.
– Tudom. De… holnap tizenhét leszek – mosolygott rá a fiú. – És holnapután végre hazaengednek téged.
– És te is hozzám költözöl – húzta el a száját Perselus, de nagy bosszúságára nem zavarta ez a gondolat.
– Ha hagyod…
Vágyakozást és bizonytalanságot látott a fiú szemében. Nagy meglepetésére Perselus maga is szerette volna, ha a fiú hozzá költözik.
– Én vagyok a kijelölt gyámod. Még emlékszem Dumbledore szavaira. Ez azt jelenti, hogy velem kell laknod. És mivel semmi kedvem Black házába költözni, te leszel kénytelen az én kúriámban lakni. Sajnálom.
– Sajnálod? Mit?
– Black és én nem vagyunk barátok.
A fiú szeme jókedvűen villant meg.
– De még mennyire hogy nem! – De gyorsan lecsillapította magát. – De múlt nyáron kibékültetek, és azóta aránylag békésen megvagytok együtt.
Biztos Anne emléke miatt, gondolta Perselus. A fiú sajnos túlságosan is Noblestone volt ahhoz, hogy látszódjanak rajta Anne vonásai… de legalább annyi biztos, hogy Piton.
Most először azóta, hogy magához tért, Perselus jobban megnézte magának a fiút. Fekete haja rövidre volt vágva, és a homlokába fésülve hordta. Zöld szem, magas arccsontok, nagy orr – de az ajkai nem voltak annyira vékonyak, mint az övé. Az egész arca kerekebbnek tűnt. De kétségkívül Piton.
– Olyan vagy, mint én – Perselus szavai megriasztották a fiút, aki közben észrevett egy cikket a Reggeli Prófétában, és azt olvasta. Felpillantott, aztán elmosolyodott.
– Mikor legutóbb ezt mondtam neked, azt válaszoltad, éppen olyan vagyok, mint a nagyanyám.
Ó! Az anyja. Perselus fel tudta idézni az arcát, de az érzései, amik ehhez a képhez kapcsolódtak bizonytalanok voltak, és valahogy nagyon üresek.
– Mit olvasol? – váltott témát.
– Itt azt írják, hogy Lucius Malfoy pere jövő héten kezdődik. – A fiú aggodalmasan pillantott az újságra. – Valószínűleg kénytelen leszek tanúskodni.
Perselusnak hirtelen rossz kedve lett.
– Nem fogsz – mondta.
– Muszáj. Addigra felnőtt leszek, és ott voltam, mikor megölte Mrs. Figget…
– Megtagadhatod a tanúskodást…
– Nem akarom.
Hirtelen jeges lett a szobában a légkör.
– Nem. Fogsz. Tanúskodni – mondta Perselus lassan és határozottan. A fiú felsóhajtott.
– Tudom, hogy az én tanúskodásom nélkül is életfogytiglant kap, Perselus. És azt is tudom, hogy azt hiszed, kedveled. NE! – emelte fel a kezét, mikor Perselus megpróbálta félbeszakítani. – Azt mondtam „azt hiszed", mert nem emlékszel néhány dologra. – A fiú hangja most alig volt több suttogásnál. – Múlt nyáron ő is egyike volt a kínzóidnak. Ő… ő… – a fiú nyelt egyet – összetörte a kezeidet. Madam Pomfrey órákat töltött vele, hogy helyrehozza.
Perselus a kezeire fordította a szemét. A fiú persze hazudik… Vagy mégsem? Hiszen mindig is ez volt Lucius kedvenc szórakozása az áldozataival… De Perselus biztos nem csak egy egyszerű áldozat volt a számára! Hiszen barátok voltak! Ő Draco keresztapja! Lucius csak nem volt képes ezt tenni vele! De mikor jobban megvizsgálta kezeit, eszébe jutott az a furcsa fájdalom, amit mindig érzett, mikor valami nagyobb precizitást igénylő bájitalt próbált elkészíteni a kórház bájitalfőző termében. Ez azért lenne…? Biztosan azért… A halálfalók által okozott sérülések soha nem gyógyultak be igazán, a sötét szándék, ami őket vezette olyan hatással bírt, mint a főbenjáró átkok: soha nem fakult el teljesen, mert nem csak fizikai szinten léteztek, hanem mélyen belevésődtek az áldozat tudatalattijába.
Perselus keserűen elmosolyodott. Nem emlékezett arra, ami történt, de lelke egy része még mindig viselte azoknak a napoknak az emlékét.
– Legalább nem Avery volt az – morogta magában megjátszott közömbösséggel.
– Avery Ha- Pottert kínozta – szólalt meg a fiú furcsa, vékony hangon.
Perselus megrándult.
– Akkor szerencséje volt, hogy meghalt – húzta el a száját.
A fiú nyelt egyet.
– Miért?
– Sötét mágia – válaszolta Perselus gondolkodás nélkül. – Minden hasonló esemény annyira erősen felidézi a kínzásokat, hogy már attól is újra kinyílnának a sebei, ha csak megvágja az ujját…
– Meddig tart ez? Idővel biztos elhalványul az emléke… – szólt közbe a fiú.
Perselus elhúzta a száját.
– Ó, nem. Ez tartós sötét átok. Nem lehet meggyógyítani vagy semlegesíteni. – De mitől lett hirtelen ilyen sápadt a fiú?
– Malfoy viszont – váltott témát hirtelen a fiú – igazgatóként kulcsszerepet játszott az elrablásomban. Ha nem lettél volna ott te meg a barátaim, az egész halálfaló tábor előtt öltek volna meg, mint elrettentő példát. Lassan és fájdalmasan.
Erre a gondolatra Perselusnak kis híján elállt a szívverése. Nagyon jól tudta, miről beszél a fiú. De már a gondolata is, hogy az ő FIÁT így öljék meg…
– Mit tettem? – suttogta.
– Elkábítottad Malfoyt, és százfűléfőzettel álcáztad magad. Előtte még megpróbáltál kapcsolatba lépni Dumbledore-ral, de a Rend nem tudott segíteni: nem sokkal az elrablásom előtt a halálfalók megtámadtak néhány mugli családot, akiknek varázsló gyerekeik voltak a Roxfortban. Dumbledore, mint volt igazgató, mindet ismerte, úgyhogy a Rend a segítségükre sietett. Figyelmeztetted Lupint, aki utánad is ment néhány griffendélessel, de még így se tehettetek sokkal többet, mint hogy eltereltétek a halálfalók figyelmét. Már kezdett teljesen reménytelenné válni a helyzet, mikor végre megérkeztek a minisztériumi aurorok…
– Honnan tudták, hova kell menniük?
– McGalagony figyelmeztette őket, és megmondta nekik a pontos címet.
– De ő honnan tudta a címet?
– Lupin és Black fedezték fel a kúriát múlt nyáron, mikor minket kerestek. Lupin úgy gondolta, hogy ez Voldemort követőinek legújabb találkahelye. Igaza volt. Mielőtt elindultak utánunk, elküldte Hermionét, hogy mondja meg McGalagonynak a címet…
– Mikor minket kerestek? – szakította félbe Perselus.
A fiú egy pillanatra elakadt és összevonta a szemöldökét. Aztán megrántotta a vállát.
– Jaj, nem úgy értettem! Rosszul mondtam. Természetesen téged kerestek.
Perselus egy percig figyelmesen nézte a fiút, és egy hirtelen jött gondolatra elakadt a lélegzete.
– Ugye te nem voltál ott? – Remélte, hogy Voldemortnak soha nem volt lehetősége megkínozni a fiát.
– Nem – mondta a fiú határozottan. – Csak rosszul mondtam.
Perselus lassan kiengedte a levegőt, és még a szívverése is kezdett normálissá válni. – Hála istennek – mormogta magában, és hirtelen teljesen új érzések öntötték el: aggódás a fiáért és ebből következően: gyűlölet Voldemort ellen, és most végre tisztán megértette, miért is hagyta ott a sötét oldalt. Ha csak félig ennyire féltette a testvérét, nem csoda, hogy az a gyilkosság örökre megváltoztatta az életét.
Mikor Harry hazaért, még mindig remegett. Micsoda buta elszólás! Majdnem elárulta magát! De Perselus… furcsán viselkedett. Most nem a kényelmes, megszokott, paranoiás önmaga volt. Úgy viselkedett, mint az ő Perselusa: aggódónak tűnt, és valahogy elszántnak.
Mi okozhatta ezt a változást? Kezdene hozzászokni a gondolathoz, hogy Harry az ő fia? Harry megborzongott. Ez katasztrófához vezetne. Ha egyszer mégis rájönne, kicsoda valójában, miután hónapokig a fiának hitte… Jaj, ne.
El kell mondania Perselusnak az igazságot. Még akkor is, ha Dumbledore nem ért vele egyet. Harry nem kockáztathatja meg, hogy örökre elveszítse.
– Szia Quiet – mosolygott rá Hermione a kanapéról, ahol felhúzott térddel olvasott. – Valami baj van?
– Majdnem elárultam magam – motyogta sötéten Harry, és leült a lány mellé. – Hol az új barátnőd?
– Erica? – Hermione a fejét csóválta. – Nem a barátnőm. A dolgozószobában van Dumbledore-ral és a szüleivel. Piton professzor hogy van?
– Miért? – Harry elengedte a füle mellett Hermione kérdését.
Hermione a szemeit forgatta.
– Gondolkodj. Tegnap elvesztette a nagyszüleit. Megtámadták. Csak természetes, hogy a szülei tudni akarják, mi történt pontosan – és miért.
– Azt hiszem a miértet tudják. Azért hagyták itt Angliát.
– Persze, ez igaz – bólintott Hermione. – És hogy van az apád?
– Nem t'om – motyogta Harry. – Olyan… furcsán viselkedett… – Harry már éppen belefogott volna az aznapi események elmesélésébe, amikor egy kiabálás félbeszakította.
– NEM, ALBUS! TIZENÖT ÉVE ENGEDELMESKEDTEM NEKED, DE MOST HARCOLNI AKAROK! NE KÍVÁND, HOGY HAZAMENJEK, MIUTÁN LEMÉSZOROLTA A SZÜLEIMET!
Hermione és Harry döbbenten összenéztek. Egy kis csend, aztán-
– A ROXFORT MÉG HARRY POTTER SZÁMÁRA IS ELÉG BIZTONSÁGOS VOLT!
Megint csend.
– NEM!
Csend.
– A NYÁRI SZÜNETBEN ÖLTÉK MEG! MI ITT MARADUNK! FELNŐTTEK VAGYUNK! NEM PARANCSOLHATOD MEG, HOGY ODA MENJÜNK, AHOVA TE AKAROD! EBBEN AZ ÜGYBEN ÉN FOGOK DÖNTENI!
Hermione ezen elmosolyodott. Harry maga elé motyogta:
– Igaza van…
Néhány perccel később Erica izgatottan rohant ki a dolgozószobából. Annyira nem bírt magával, hogy meg se próbált flörtölni Harryvel. Drámai sóhajjal lerogyott a székre.
– Angliában maradunk – mondta.
– Aha – bólintott Hermione. – Hallottuk.
– Apa egy kicsit ideges volt – magyarázta gyorsan Erica. Úgy látszott, kezdi összeszedni magát, mert keresztbe tette a lábait, és hátracsapta a fejét, hagyva, hogy a haja az arcába hulljon. Biztos nagyon szépnek képzelte magát, de Harry alig bírta visszafojtani a nevetést.
De most komolyan, miért kellene egy… hát, gyönyörű lánynak egy ilyen undorító alak, mint ő? Arról már nem is beszélve, hogy Erica viselkedése inkább taszította Harryt, mint vonzotta.
Így hát rettenetesen megkönnyebbült, mikor végre Erica szülei is előkerültek, és a lányukkal együtt elhagyták a kúriát. Gyorsan megragadta a kínálkozó alkalmat, és elkapta Dumbledore-t.
– Professzor úr, holnapután Perselust kiengedik. Többé nem fogok hazudni neki. Ma is majdnem elszóltam magam…
– Meg kell tenned, Quietus.
– Nem értem, miért. Még ha nem is szereti Harry Pottert, azt hiszem, elég jó színész ahhoz, hogy megfelelően eljátssza a szerepét. Most már a Roxfortban sem lakok vele: a Griffendél toronyban alszom, és már a bájitaltanból se vagyok teljesen tehetetlen. Azt hiszem önmagamként is sikerülne megnyernem magamnak. És még mindig az unokaöccse vagyok.
– Nem, Quietus. Nem kockáztathatunk…
– EZ NEM KOCKÁZAT! – kiáltotta Harry, de aztán nyugalmat erőltetett magára. – Mindenki tudja, hogy törölte az emlékeit. Ez megmagyarázná, hogy miért változott meg a viselkedése velem szemben…
– Harry, hallgass rám. – Az igazgató arca halálosan komoly lett. – Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Perselus rettenetesen gyűlölte Harry Pottert. Valójában nem hiszem, hogy elfogadott volna, ha nem lettetek volna rokonok…
– Jóval azelőtt elfogadott, hogy megtudtuk volna, hogy rokonok vagyunk!
– Igen, de egy teljesen extrém helyzetben, Harry. De most nincs rá esélyünk, hogy hasonló helyzetet teremtsünk.
– Megmagyarázhatnánk neki…
– Túlságosan érzékeny, és túlságosan tele van előítéletekkel ahhoz, hogy elfogadja a magyarázatunkat.
– Nem igaz!
– Harry! – kiáltott rá most már türelmetlenül Dumbledore. – Gondolkodj már egy kicsit! A szüleid miatt gyűlölt téged. Annyira elfogult volt veled szemben, hogy akármit is tettél, képtelen voltál meggyőzni róla, hogy tévedett! Rengetegszer próbáltam vele beszélni. Nem hallgatott rám. Még csak beszélni sem volt hajlandó veled. Már mikor tizenegy éves voltál, kiszúrt magának. És igen, megvédett, de csak mert az anyád elég ügyes volt, hogy megeskesse a testvére nevére…
– Ezzel azt akarja mondani, hogy nem jó ember? – mordult fel Harry.
– Nem. Azt akarom mondani, hogy nem gondolkodik racionálisan. Nem tudsz neki elmagyarázni semmit. Nem világosíthatod fel. Illetve, ha szeret téged, akkor igen, de máskülönben kénytelen vagy érzelmi zsarolással rávenni, hogy megtegye, amit akarsz.
Harry már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de a Dumbledore szavaiban rejlő igazság elvette a szavát. Hiszen ezt ő is tudta Perselusról! A férfi rettenetesen hasonlított Siriusra – nem csoda, hogy ezek ketten annyira gyűlölték egymást…
De…
Igen, túlságosan is sok volt a „de".
– Rá fog jönni, igazgató úr – mondta végül Harry. – Idővel rá fog jönni, és akkor javíthatatlanul vége a kapcsolatunknak. Lehet, hogy nem tud racionálisan gondolkodni, ha a másokkal való kapcsolatáról van szó, de ez nem jelenti azt, hogy hülye. Össze fog állni előtte a kép, és a legrosszabb pillanatban fog rájönni, majd meglátja… – Harrynek elcsuklott a hangja, és egy pillanatra úgy tűnt, Dumbledore egyet fog érteni vele.
– Akkor nagyon óvatosnak kell lenned, Harry – mondta végül az igazgató. – Háború van, és szeretnélek Perselus védelme alatt tudni. Ő erős és jól képzett varázsló, ha ő nem lenne, már régen halott lennél.
– Tudom – bökte ki Harry. – De…
– Nem, Mr. Piton – Dumbledore hangja hirtelen hivatalossá vált, és Harry tudta, hogy most már vége a vitának. – A fiaként fogsz viselkedni. Nem tűrök vitát. Most mennem kell. – Felállt. Harry követte. – Légy óvatos. Minden rendben lesz.
De mikor Dumbledore eltűnt a lángokban, Harry sötéten maga elé morogta: – Ezt nem hiszem.
Aznap éjjel Harry és Hermione ismét álmatlanul ücsörögtek a nappaliban. Hermione üres tekintettel bámult a lángokba, Harry pedig a „Huszadik század sötét háborúi"-t lapozgatta unottan. Időről időre elolvasott egy fejezetet a könyvből, de csak az járt az eszében, hogy nem egészen egy óra múlva tizenhat éves lesz. Nyugodt éjszaka volt, és Harry biztos volt benne, hogy ez lesz a legjobb születésnapja (leszámítva talán azt az éjszakát, mikor először találkozott Hagriddal Dursleyék kunyhójában). Néha-néha vetett egy pillantást a faliórára, és mikor rájött, hogy Hermione észrevette a türelmetlenségét, bocsánatkérően rámosolygott.
Hermione megvonta a vállát.
A következő pillanatban kis híján felrobbant a tűzhely. Színes szikrák töltötték be a szobát, és hamu szitált az arcukba, aztán valaki kiröpült a lángokból, és a kanapé előtti szőnyegre zuhant. Hermione felsikoltott, Harry talpra ugrott, előrántotta a pálcáját, és a késői látogatóra fogta.
A látogató viszont semmi jelét nem adta, hogy támadni készülne. Meg sem mozdult.
Harry leengedte a pálcáját (eddigre már Hermione is a kezében tartotta a sajátját), és a mozdulatlan test mellé lépett. Mikor közelebb hajolt, kis híján rosszul lett.
– Ares az – hátára fordította a barátját. – Nincs eszméleténél.
– Ez marhára nyilvánvaló – motyogta Hermione. Harry meglepődött. Mióta beszél ilyen csúnyán Hermione? A lány vállat vont, és visszatette a pálcáját a dohányzóasztalra.
– Ki van ma szolgálatban, Hermione? – kérdezte Harry, aki közben az Ares arcán és nyakán levő sebekre fordította a figyelmét.
– Fletcher, mint majdnem mindig – sóhajtotta Hermione, és elindult az ajtó felé. – Idehívom.
Harry bólintott, és újra Ares felé fordult. Úgy tűnt, a fiú nincs valami jól. Harry nem látott rajta túl sok zúzódást, de még mindig körülfonták az átkok utóhatásai, és Harry felismerte őket a különféle izomrángásokból. Leginkább a Tormenta volt az, de szomorúan nyugtázta, hogy nem a tanítási célú verzió.
Az eszméletlen fiú megborzongott, és Harry betakargatta Hermione még mindig meleg takarójával, míg Fletcher érkezésére várt. Nem kellett sokáig várnia.
– Életben van? – ez volt Fletcher első kérdése, mikor belépett a szobába. Gyorsan eloltotta a tüzet a kandallóban.
– Igen. Megátkozták, de holnapra jobban lesz. Nem használtak semmi főbenjáró átkot rajta.
– Meglátjuk – Fletcher letérdelt Ares mellé, és alaposan végigvizsgálta a pálcájával. – Merlinnek hála, semmi főbenjáró, még az Imperius sem.
– Néhányszor a korbácsoló átkot is használták rajta – sóhajtotta Harry, ahogy szeme Fletcher kezét követte.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Fletcher, és lehúzta Ares trikóját.
– A bőr reakciójából. Valójában nem korbácsolták meg, mert a bőrének semmi baja, de ezek a zúzódások – Harry végighúzta az ujját az egyiken – mutatják, hogy megátkozták. Némelyik már több, mint egy hetes – tette hozzá szomorúan.
– Nincs szüksége orvosi ellátásra, de figyelmeztetnem kell az igazgatót. Nem tudom, hogy került ide… – állt fel Fletcher.
– Én mondtam, hogy ha bajba kerül, jöjjön ide – mondta Harry.
Fletcher arca dühösen kifejezést öltött.
– Dumbledore nem fog örülni neki – mondta. – És én se örülök. Felelőtlenség volt tőled.
– Mit kellett volna mondanom neki? – csattant fel Harry. – A szülei halálfalók. Az anyja azt akarta, hogy ő is az legyen. Talán egyet kellett volna értenem vele? Ares még azt is felajánlotta, hogy ha megkapja a sötét jegyet, kémkedni fog a Rend számára, én győztem meg, hogy ne vállalja el. – Komolyan Fletcher szemébe nézett. – Azt hiszem, jobb lenne, ha a Rend jobban odafigyelne ezekre a mardekáros gyerekekre. Nem készültek fel rá, hogy megbirkózzanak a problémájukkal. Tudom, hogy butaság volt felajánlanom neki, hogy itt biztonságban lehet, de semmi más nem jutott az eszembe. Itt legalább meg tudjuk védeni…
– De az anyja, vagy Tudjukki minisztériumi bábjai könnyedén követhették. A hopp-hálózat nem biztonságos.
– De ide nem lehet hoppanálni. A zsupszkulcsok ritkák, és csak egyszer lehet őket használni, ráadásul a minisztérium engedélyére is szükség van hozzá. És ahogy látom, Ares csak az utolsó pillanatban használta ki a lehetőséget.
Fletcher végül felhagyott a vitatkozással, és elment, hogy kapcsolatba lépjen Dumbledore-ral. Hermionével saját szobájába lebegtette Arest, és lefektette az ágyra.
Dumbledore ott talált rájuk. Nem tűnt boldognak. Az igazgató halálosan fáradt arcán a ráncok még mélyebbre húzódtak az ingerültségtől.
– Ha legközelebb ilyen ajánlatot akarsz tenni, Quietus, kérlek, előbb beszéld meg velünk – mondta, miközben megvizsgálta Arest.
– Csak segíteni akartam rajta.
– Mindannyiunkat veszélybe sodortál ezzel a felelőtlenséggel!
– Fidelius alatt vagyunk. Senki nem találhat ránk, még ha mindjárt a ház tetején táncolnának is! – csattant fel Harry.
– Minket nem találnak meg, de megtalálhatják a főhadi…
– Remélem nem, igazgató úr – szakította félbe egy gyenge hang. – Nem jöttem egyenesen ide. – Ares megpróbált felülni, és Hermione gyorsan segített neki. Mikor végre egyenesen ült, folytatta. – Először a Foltozott Üstbe mentem. Ott vártam húsz percig, aztán átmentem a Szent Mungóba. Ide csak a kórházból jöttem.
– Ki tette ezt veled? – kérdezte Harry, a már halványodó zúzódásokra mutatva. Ares elvörösödött.
– A nagybátyám. Elkábítottam és menekültem – motyogta keserűen. Aztán felemelte a fejét, és az igazgatóra nézett. – Nem akartam csatlakozni Tudjakihez. Anyám azt akarta, hogy hagyjam ott az iskolát, mert elég RBF-em van, hogy helyet kapjak a Sötét Nagyúr csapatában… de ellenálltam. Akkor elhívta az apám testvérét, hogy győzzön meg ő – Ares lesütötte a szemét. – Ő… nagyon durva volt. Minden harmadik nap bejött hozzám, és megátkozott. Ma meg el akart… el akart vinni Tudjakinek. Tudtam, hogy ha ellenállok nekik, megölnek. – Mély lélegzetet vett. – Sajnálom, hogy ilyen problémát okoztam, professzor. Nem tudtam…
– Nem kell bocsánatot kérned – sóhajtotta Dumbledore, és Harryre nézett. – Mr. Piton viszont beszélhetett volna velem, mielőtt ilyen veszélyes döntést hozott, ami ennyi embert érint…
– Akkor mit kellett volna tennem? – csattant fel Harry megint. – Segítségre és védelemre volt szüksége. Csak mert ő nem… – egy pillanatra megakadt – nem Quietus Piton, azért még joga van rá, hogy menedéket adjunk neki…
– Elég! – Dumbledore most már valóban mérges volt. – Nem mondtam, hogy ne segíts a barátaidon. Nekem csak az nem tetszik, hogy egyetlen felnőttet se kérdeztél meg, mielőtt ezt a döntést hoztad…
– Elegem van belőle, hogy rajtam kívül mindenki hozhat döntéseket! – kiáltott fel Harry. – Vagy hogy mindenki helyettem akar döntéseket hozni rólam!
Hermione és Ares döbbenten figyelte a két varázslót. Most szemben álltak egymással, és bár egyikük se vette kézbe a pálcáját, vagy tett bármilyen mozdulatot, érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Mindkét férfiből szinte elképzelhetetlen erő sugárzott, ahogy az akaratuk láthatatlanul, de olyan erővel feszült egymásnak, hogy a szoba megremegett bele.
– Viselkedj, fiatalember! – mondta végül Dumbledore nyugodt hangon.
– Én nem az apám vagyok, professzor – sziszegte Harry összeszorított fogakkal. – Megteszem, amit a sors rám mért, de addig is – fenyegetően összehúzta a szemeit, mire az ablaküveg millió szilánkra robbant – szeretném élni a saját életemet. Az ÉN életemet.
– Túl sok élet forog kockán, Quietus. Figyelembe kell venned, mennyi ember életét kockáztatod, mielőtt döntéseket hoznál.
– És ki fogja figyelembe venni az én életemet? Nekem mindig tisztelnem kell másokat, figyelembe kell vennem az ő életüket. De ki törődik VELEM?
– Én törődöm veled, Perselus törődik veled…
– Ez nem igaz! – kiáltott fel megint Harry. – Soha többé nem fog törődni velem, nem fog szeretni, és már alig van időm!
– Az áldozat nem feltétlenül jelenti a halálodat, Quietus.
Hirtelen megtört a feszültség, és Harry vállai megroggyantak.
– Nem kell hazudnia. Nem akarok még eggyel több hazugságot – mondta, aztán megfordult, és kiment. Az ajtót óvatosan csukta be maga mögött.
Sem Hermione, sem Ares nem mert az igazgató szemébe nézni. Az egész helyzet szörnyen kényelmetlen volt. Nem tudták, mit tegyenek, mit mondjanak. Néhány pillanatig egyikük sem mozdult. Végül az igazgató volt az, aki megtörte a mozdulatlanságot. Hermione felsóhajtott. Ares visszafeküdt az ágyra.
De a kényelmetlen helyzetnek csak nem akart vége lenni. A következő pillanatban nagyot dörrenve kivágódott az ajtó, és Sirius lépett be, vállánál fogva tolta maga előtt Harryt.
– Kérj bocsánatot! GYERÜNK! – mordult fel.
Harry dacosan összeszorította a száját, és nem mozdult.
– Sirius! Engedd el – mondta nyugodtan Dumbledore.
– De…
– Engedd el – ismételte meg az igazgató – és hozz Veritaserumot a dolgozószobából.
Black kelletlenül engedelmeskedett, de előtte még egy utolsó helytelenítő pillantást vetett Harryre.
– Én megbízom Aresben – mondta hirtelen Harry, és megdörzsölte a fájós vállát. – Nem szükséges ellenőriznie.
– Leah-ben is megbíztál, Quiet – mondta hirtelen Hermione.
– És én sem bánom – mondta Ares. – Sőt, szeretném, ha leellenőriznének.
Harry végigfuttatta a pillantását a szobában tartózkodókon, és vállat vont.
– Rendben – mondta hidegen, és újra kilépett a szobából.
Egy pillanatnyi habozás után Hermione követte. A konyhában talált rá.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz, Harry?
– Ne használd ezt a nevet! – sziszegte Harry. – És semmi közöd hozzá!
Hermione zavartan pislogott.
– De… eddig mindig olyan csendes voltál…
Harry keserűen felnevetett.
– Kezd elegem lenni belőle, hogy mindenkinek több beleszólása van az életembe, mint nekem – mondta egyszerűen. – És már nem vagyok gyerek. Szeretném meghozni a saját döntéseimet, még akkor is, ha azok rosszak vagy hülyék.
Hermione mellé lépett, és a karjára tette a kezét.
– Ebben az esetben viszont Dumbledore-nak igaza volt. Szólnod kellett volna valakinek…
– Tudom! – kiáltott fel Harry, és lerázta magáról a lány kezét. – De túl sok minden történt egyszerre, és teljesen elfeledkeztem róla.
Hermione megnyugodva sóhajtott fel.
– Ez azt jelenti, hogy most bocsánatot kérsz a professzortól? – kérdezte reménykedve.
– Nem – mordult fel Harry. – Elegem van belőle meg hogy manipu…
– Quietus!
– Hagyj békén! – csapott az asztalra Harry. – Megteszek mindent, amit kíván tőlem, de ne várd el, hogy bocsánatot kérjek! – lehuppant a székre, az asztalra könyökölt és a tenyerébe temette az arcát. – Elegem van belőle, hogy mindig erősnek kell lennem, hogy mindig figyelembe kell vennem a többieket, hogy soha nincs lehetőségem rá, hogy a saját életemet éljem…
Hermione leült mellé.
– Ne hidd, hogy ezzel egyedül vagy – kezdte. – Mindannyiunknak figyelembe kell venni a többieket, akik körülöttünk élnek. Mindannyiunknak megvannak a magunk problémái, mindannyiunknak el kell viselnünk, amit ránk mér az élet. – A lány hirtelen felállt. – És Dumbledore mint igazgató és mint a Főnix Rendjének vezetője sokkal több mindenért felelős, mint te vagy én. Nem figyelhet mindig csak egy dologra, egyetlen életre. Talán kegyetlennek tűnik a számodra, de ahhoz, hogy megfelelő döntéseket hozhasson, sokkal több dolgot kell egyszerre figyelembe vennie, mint amit mi el tudunk képzelni. Ezelőtt annyira figyelmes voltál. De most olyan vagy, mint egy nyafogó gyerek, aki képtelen túllátni a saját élete határain.
Harry hallotta, ahogy a lány elmegy, és ő magára maradt a konyhában.
– Boldog születésnapot, Harry – motyogta, és lehunyta a szemét.