Fordította: Patka
Átnézte: enahma
5. fejezet – Hazugságok új halmaza
– Black.
– Piton.
A két férfi vegyes érzelmekkel bámult egymásra: düh, bosszúság, zavar és csendes tisztelet egyaránt keveredett pillantásukban.
Harry értette Sirius viselkedését, de Perselus rejtély volt a számára. A férfi gyűlölte Siriust, és teljesen kiakadt, amikor megtudta, hogy Harry vele él… Ennek ellenére most nevén szólította, és kelletlenül ugyan, de udvariasan, sőt: előzékenyen kézfogásra nyújtotta a kezét.
Nem Harry volt az egyetlen a szobában, aki meglepődött: Sirius bután tátogott, és olyan zavarban volt, hogy alig bírta megragadni a felajánlott kezet. Piton persze észrevette Sirius szokatlan csöndességét.
– Mi a gond, Bl… Sirius? – kérdezte, és megpróbált mosolyogni, bár valódi mosoly helyett inkább vicsor jelent meg az arcán. Barátságos közeledésre tett kísérlete mindennél jobban megijesztette Blacket. Az animágus rémült pillantást vetett Harryre, aki aprót rántott a vállán, hogy mutassa: ő is ugyanolyan kevéssé érti a helyzetet, mint Sirius.
Perselus követte Black pillantását. Harry rávigyorgott nagybátyjára, aki ettől ugyanúgy zavarba jött, habár Harry biztos volt abban, hogy ezt egyedül ő vette észre a szobában tartózkodók közül. Annak ellenére, hogy Perselus sok mindenről törölte az emlékeit, még mindig ugyanaz az ember volt, mint korábban.
Harry megköszörülte a torkát, Black kényelmetlenül hátralépett, Perselus arcáról lehervadt az erőltetett vicsor-vigyor. Black hirtelen rájött, hogy kérdeztek tőle valamit.
– Se… semmi, Pi… Perselus – dadogta. – Csak te… te…
Harry sajnálta keresztapját. Perselus minden bizonnyal sértegetni fogja ékesszólásáért. De még nagyobb meglepetésükre, Perselus udvarias maradt. Nyilvánvalóan kényszeredett udvariasság volt ez, de mégiscsak udvariasság.
– Igen, Black? – A bájitalok mestere úgy erőltette a vonásait, hogy érdeklődést fejezzenek ki.
Most már Harry és Black is megrémült. Harry nem tudta, mit gondol Sirius Perselus viselkedéséről, ő maga biztos volt benne, hogy a gyógyítók teletömték Perselust nyugtató vagy kedélycsillapító főzetekkel, vagy talán a legutolsó kezelés okozott gyenge mentális problémát? Perselus SOHA nem mutatott többet, mint szigorú udvariasságot Black felé, még emlékeinek törlése előtt is.
Perselus észrevette kettejük szemének aggódó összevillanását.
– Mi van? – mormolta zavarodottan Harrynek.
A fiú erőteljesen megrázta a fejét.
– Csak… a viselkedésed. Te és Sirius nem vagytok… baráti viszonyban. Soha nem is voltatok.
Harry otromba kijelentése pár pillanatra elhallgatta Perselust. Sirius egy szót sem tudott kinyögni: nem akarta felbőszíteni a talán szellemileg sérült, ex-sötét varázslót, akinek pálcája ott volt kéznél, az övébe volt szúrva – és a jelenlegi helyzetben maga nem volt több egy kviblinél.
– Valóban – mondta végül Piton, de sem Harry sem Sirius nem értették, miért.
– Ez egy kicsit… megdöbbentő, tudod – suttogta Harry. – Az emlékezeted törlése előtt… már mondtad nekem, hogy nem kedveled őt.
Perselus elvigyorodott
– Még mindig nem kedvelem.
– Ó – Harry most már teljesen hülyének érezte magát. – Akkor miért vagy ilyen… ilyen…
– Megpróbálom tiszteletben tartani a kapcsolatotokat – válaszolta Perselus egyszerűen, mire Harry és Black lélegzete is elakadt. Black erősen elsápadt, és sebezhetőbbnek érezte magát, mint bármikor. Keze hiányzó pálcája után nyúlt. Harry éppen ellenkezőleg, majdnem rosszul lett. Perselus tudja! De hát honnan? Honnan a fenéből?
– Nem kell ilyen rémültnek lenned, Black. Nem foglak megtámadni, ígérem. A fiú – bólintott Harry irányába – elmesélte, hogy a minisztérium elvette a varázserődet. Sajnálom.
Black vállat vont, és megpróbálta valahogy kinyitni a száját.
– Miért nem hívod Quietust a nevén?
A kérdés elővigyázatossá tette Perselust, de megválaszolta.
– Olyan erős memóriatörlő bűbájt vetettem magamra, hogy képtelen vagyok még csak gondolni erre a névre, arról nem beszélve, hogy ki is mondjam. De meg fogom próbálni. Lesz rá egy egész hónapom. Mehetnénk végre? – fordult hirtelen Harryhez. – Nem akarom itt tölteni a drága időmet, és azt hiszem, a te – nézett bizonytalanul Blackre – ö… Bl… Sirius is így érez.
Black bólintott, és aggodalmasan Harryre pillantott.
– Szóval… biztos vagy benne, hogy el akarsz menni… Pi… Perselusszal? – kérdezte, és nagyot nyelt.
Harry tudta, hogy Sirius bizonytalanságát Perselus viselkedése okozza, de Siriusszal ellentétben ő kezdte megérteni Perselus furcsa viselkedését. Minden bizonnyal Anne-ről volt szó, Sirius testvéréről… Valami számára érthetetlen okból Perselus azt gondolta, hogy ő Anne fia – és hogy Black Harry nagybátyja, és így Perselus sógora. Szerencsére Sirius túl lassú volt, hogy rájöjjön, mert… Harry egyszerűen nem tudta elképzelni mi történt volna, ha Sirius fejében is megfordul Perselus furcsa ötlete.
Mindez még jobban megerősítette Harry elhatározását, hogy elmeséli Perselusnak az igazság egy részét. Azt a részét legalábbis, ami a biológiai apjára vonatkozik. Már akkor eldöntötte, amikor Dumbledore-ral vitázott, hogy tudatosan semmibe fogja venni az öregember utasításait. Most pedig, ahogy látta, hogy Perselus küszködik, hogy elfogadjon másokat egy rossz következtetés miatt, mert elhitte, hogy Harry régen meghalt szerelmének a fia, az elhatározás még erősebb lett. Nem hagyhatta Perselust ebben a kínos helyzetben. A fenébe, nagyon jó lenne, ha a nagybátyja és a keresztapja végre el tudnák fogadni egymást, de Harry nem akarta, hogy a kibékülés hazugságokon alapuljon.
Hogyan is hihette Dumbledore, hogy a cél szentesíti az eszközt? A világos oldalon vannak, akkor miért használnak sötét eszközöket céljaik elérése érdekében?
Harry már túl sokszor hazudott az életében. És túl sokáig kell még hazudnia.
Biztos volt benne, hogy Perselus meg fogja érteni, sőt, hálás lesz neki, és képesek lesznek szeptemberre, az iskolaév kezdetére jól működő kapcsolatot kiépíteni.
– Igen – válaszolt Black kérdésére. – Remélem te, Anne, Ares és Hermione nagyon jól fogjátok érezni magatokat nélkülem is – sóhajtotta.
– Mr. Nott-tal majd később foglalkozunk – mondta Perselus határozott hangon. – Már beszéltem róla az igazgatóval. Úgy gondolom, néhány nap múlva hozzánk költözhet.
– Mardekárosok – motyogta Sirius félhangosan.
– Tessék? – kérdezte Piton hidegen.
Black elutasító mozdulatot tett, aztán gyorsan megölelte Harryt, és elhagyta a szobát.
– Mi a baja – sóhajtott Piton.
– Menjünk haza – mutatott Harry a tűzhely felé. – Nem akarok tovább itt maradni.
Perselus kérdően nézett rá.
– Volt egy kis összezörrenésünk– lehelte Harry. – Azt gondolja, hogy viselkedésem nem volt elég megfelelő… Nem voltam elég tisztelettudó az igazgatóval és ő… ó, ez nem fontos. Nem akarom folytatni. Legalábbis nem itt.
Néhány perccel később már Perselus házának nappalijában álltak, és magukat porolgatták.
– Utálok hopp-porral utazni – nyögte Harry, a feje még mindig forgott.
– Nem tudunk hoppanálni. Az igazgató azt mondta, hogy még nem tanultad meg.
– Nem, volt más dolgom is.
Perselus bólintott, és pálcájának pöccintésével a ládákat a lépcsők felé irányította.
– Említetted, hogy múlt nyáron itt laktál. Hol van a szobád?
Hoppá! Váratlan helyzet. Mit kellene válaszolnia? Ha elmondja az igazságot, hogy ugyanabban a szobában laktak, Perselus rákérdez az okára. És nem tud hazudni: minden holmija ott volt, az ágya és a szekrénye is. Mit is válaszolhatna – de egy pillanat múlva támadt egy ötlete.
– Veled egy szobában voltam. A kúria volt a Rend központja, amíg Blacket el nem kapták Dumbledore irodájában és… – nem tudta befejezni. Perselus megpördült, és az arcába nézett, talárja a megszokott módon csattant mögötte.
– Velem laktál? Ugyanabban a szobában?
Harry meglepetésére nem volt rosszindulat Perselus hangjában, csak meglepetés. Amikor visszabólintott, Perselus olyan gyorsan hagyta ott, hogy lába szinte a földbe gyökerezett. Amikor néhány pillanattal később visszatért, a fiú még mindig ugyanott álldogált.
– Most már látom, hogy tényleg a fiam vagy – mondta Piton komolyan, és leült a lépcsőre, szemtől-szembe Harryvel.
– Miért? – motyogta Harry. Hirtelen nem érzett erőt, hogy befejezze a kérdést.
– Amióta kijártam a Roxfortot, senkit nem engedtem, hogy, hogy velem éljen – még inkább aludjon – ugyanabban a szobában. Amióta Voldemortot szolgálom túl paranoiássá váltam, hogy bárkivel is megosszam a szobámat, így, azt hiszem… – de ekkor Harry, összeszedve az összes akaraterejét, félbeszakította.
– Nem, Perselus – mondta fáradtan, és a falnak támaszkodott. – Nem vagy az apám. – Perselus arcából minden szín eltűnt. – Habár múlt évben végig úgy tettél, mintha az lennél.
Lassan ülő helyzetbe süllyedt, szorosan átölelte magát, és felkészült Perselus kitörő haragjára. De az nem jött. Csak egy gyors, zavarodott kérdés.
– Miért? – kérdezte ugyanazt, amit Harry motyogott néhány perccel ezelőtt.
– Az öcséd fia vagyok, Perselus. Quietus fia. Az unokaöcséd. – Felemelte a tekintetét és pislogás nélkül bámult Perselusra, akinek arcáról zavar sugárzott.
– Hazudtál nekem.
– Dumbledore kényszerített rá.
A csönd annyira átható volt, hogy szinte bántotta Harry fülét, és a vér vadul száguldozott az ereiben.
– Értem.
– Annyiszor kértem, hogy hagyjuk abba…
– És?
– Egyenesen megtiltotta, hogy elmondjam neked az igazságot.
Furcsa kép volt: mindketten a majdnem koszos lépcsőkön, félhomályban üldögéltek, és rövid mondatokat váltottak egymással.
– Miért?
– Félt tőle, hogy kitagadsz. Attól, hogy megtagadsz, és segítség nélkül maradok a varázslók világában.
– Miért gondolta, hogy kitagadnálak?
– Mert nem emlékszel Qui… az öcsédre. Nem emlékszel, mennyire szeretted őt. Attól félt, túl paranoiás vagy, hogy közel engedj magadhoz.
– Értem. – Csönd. – Akkor most miért mondtad el nekem? Folytathattad volna a hazudozást. Már elfogadtam, hogy a fiam vagy.
Harry megrázta a fejét, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– Nem akartam, hogy egy hazugság miatt szeress. Szerettem volna, ha… úgy viselkedsz, mint azelőtt. Magamért szerettél… – Becsukta a szemeit és hozzátette: – És nem akartam, hogy hazugságban élj. Előbb vagy utóbb úgyis rájöttél volna. És azután soha nem bocsátottál volna meg nekem.
– Csakugyan – mondta Perselus, de a hangszíne nem volt olyan hideg, ahogy Harry számított rá beszélgetésük kezdetén.
– És nem akartam hogy… azt hidd, hogy Anne fia vagyok.
Perselus felemelte a fejét.
– Honnan tudsz róla? – kérdezte barátságtalanul.
– Meséltél róla.
– Én. Beszéltem. Neked. Róla. Ne legyél nevetséges, fiú!
Harry kétségbeesetten rázta a fejét.
– Nem, csak arról beszéltél, hogy szeretted. Hogy ő volt Sirius ikerhúga, és Voldemort Sirius családjával együtt megölte. De még akkor hagyott el téged, amikor rájött, hogy csatlakoztál a halálfalókhoz.
Perselus szemei elméláztak.
– Igen – motyogta figyelmetlenül.
– Az anyám egy mugli születésű boszorkány volt. Soha nem ismertem. Akkor halt meg, amikor még csecsemő voltam. Egy mugli család nevelt fel. Tavaly, miután kiderült, hogy kinek az oldalán állsz, és már nem kémkedhettél többé, Dumbledore mesélt neked rólam, és megkért, hogy vegyél magadhoz, és mutass be a varázsló világnak. Beleegyeztél, hogy úgy teszel, mintha az apám volnál, és elvállaltad, hogy a gyámom leszel. Hivatalosan most a fiad vagyok, amit még a szigorú vérteszt is igazol. Azt hiszem azért, mert ti ketten annyira hasonlítottatok, mintha ikrek lennétek.
Piton hátradőlt egy kicsit, és könyökét a következő lépcsőre tette.
– Így hát rokonok vagyunk.
– Igen – mondta Harry még mindig félelmével kínlódva. A férfi azonban megtalálta a hangját, mert gyorsan mondta:
– Nem kell aggódnod. Csak, mert nem emlékszem a rokonságunk tényeire, nem foglak kidobni.
– Köszönöm – motyogta Harry.
– Legalább tudom, hogy nem vagyok teljesen idióta – próbált mosolyogni Perselus.
– Miért?
– Mindig olyan hülyén éreztem magam, amikor megpróbáltam összerakni a múlt darabjait – és egyszerűen nem találtalak sehol. Semmit. Sehol. Végül elfogadtam, hogy több rés van az emlékezetemben, mint gondoltam.
– Sajnálom, hogy olyan sokáig rászedtelek.
Ez alkalommal, Harry hangja határozott volt, és tisztán hallható. Perselus nyugodtan nézett rá.
– Megbocsátok. Egyébként ki volt az anyád?
Harry szorosan lehunyta a szemeit és olyan határozottan, ahogy csak tudta, megpróbált őszinteséget sűríteni a hangjába.
– Nem ismertem. A rokonaim mindig megtagadták, hogy beszéljenek róla. Ő és az öcséd nem házasodtak össze. Szóval… gyakorlatilag egy fattyú voltam, vagyok. Egy nem várt gyerek. Úgy is viselkedtek velem. Gyűlöltem velük élni. Te voltál az első, aki elfogadott engem úgy, ahogy vagyok, annak, aki vagyok… – a hangja elhalt. Perselus zavartan köszörülte meg a torkát.
– Rendben – állt fel. – Azt hiszem, hozzáfoghatnánk egy könnyű vacsora főzéséhez, ha gondolod.
– Igen, persze! – mondta Harry mohón, és követte. – De először is ki szeretnék pakolni a mi… hoppá. Nem tudom hova pakoljak. Most már csak ketten vagyunk, és bőven van szabad szoba.
Perselus megnyugtatóan bólintott neki és feltessékelte a második emeletre.
– Akkor válassz magadnak egy megfelelő szobát.
– Köszönöm.
A következő napok kellemes csöndben teltek, miközben újra megtanulták, hogyan éljenek együtt. Harry gyorsan felajánlotta a segítségét a bájital-laboratóriumban és Perselus, aki már ismerte a képességeit, megengedte neki. A délutánt a nappaliban töltötték, ahol olvastak vagy sakkoztak, de éjszakánként külön hálószobákban voltak. Harry erős némító bűbájt vetett a saját szobája köré, nehogy Perselus bármiféle szerencsétlen felfedezést tegyen rémálmairól és látomásairól, miközben erősen fohászkodott, hogy ne legyen víziója Averyről és a borotvájáról.
Perselus viselkedése meglepően sokkal barátságosabb volt, mint előzőleg gondolta volna, bár még mindig látszott rajta, hogy bántják azok a hazugságok, amikkel Harry és Dumbledore traktálták a kórházban. Harry minden alkalommal szégyenkezett, amikor arra gondolt, még mi mindent rejtegetnek előle.
Harry őszintesége láthatóan megérintette Perselust, de óvatosabbá is tette. Számtalan alkalommal azon kapta rajta a férfit, hogy elgondolkodó arckifejezéssel vizsgálgatja, és úgy érezte, az átható pillantás minden percben követi. Csodálatos. Arra kényszerült, hogy egy kémmel éljen együtt azt tettetve, hogy valaki más. Néha eljátszott az ötlettel, hogy elmondja a teljes igazságot Perselusnak, de a beszélgetéseik alatt elejtett néhány rövid észrevétel Harry Potterről meggyőzte, hogy Perselus még mindig hihetetlen erővel gyűlöli a halottnak hitt fiút. Amikor összes bátorságát összeszedve végül megkérdezte Perselust e gyűlölet okáról, nyílt válasza minden olyan késztetést elűzött, hogy leleplezze magát.
– Nézd fiú, Potter egy hülye, pimasz, visszataszító kölyök. Talán nem kellene ennyire utálnom, hiszem már meghalt, de nem tehetek erről az érzésről… Valahogy köze van hozzá ezeknek az emlékezeti réseknek is, amelyek talán az apjával vannak kapcsolatban. A tökéletes, undorító James Potter és a csapata, meg az a Black kölyök – aki Merlinnek hála nem rokonod… Potter soha nem tett semmit, hogy elfogadjam. Mindig mindent megtehetett, amit akart, még az igazgató is beleegyezett, hogy kisded játékait játssza, és az ő hibája volt az is, hogy kiderült, kém vagyok… Most pedig halott, és az összes ember, aki hitt benne, erőtlen és ijedt. Idióta, mindig is egy idióta volt, egy elkényeztetett idióta, semmi több.
Harrynek volt pár nehéz pillanata, miközben próbálta visszatartani magát attól, hogy megüsse Perselust, vagy rákiabáljon, miközben az ostoba beszédet hallgatta, de végül sikerült fájdalmas gondolatait csöndben magában tartani, miközben hatalmas energiával porította a száraz bumszalagbőrt.
Attól kezdve mindent megtett, hogy elkerülje a gyanakvásra alkalmas helyzeteket: próbált nem sokat beszélni, és minden problémás téma elől kitért. De volt egy dolog, ami ellen nem tudott tenni: a minden éjszaka támadó víziók és az utána következő halálos fáradtság.
Az első néhány napon az Álomtalan Álom Főzetét használta, de abbahagyta, mert nem akarta megmérgezni magát, az élet pedig Perselusszal hamarosan egy csöndes rémálommá változott: alvás nélküli éjszakák váltakoztak a férfi átható pillantásával kísért nappalokkal.
Harry nem tudta mit tegyen. A kimerültség szélén állt. Ki akart szállni, abbahagyni mindent, és aludni, pihenni valahol, ahol senki sem figyeli.
De aztán valami megoldotta a problémát, habár egészen máshogy, mint ahogy valaha is szerette volna.
Csendes péntek délután volt, amikor Dumbledore összeszedte a rendet, és bemutatta az új tagokat. Az igazgató azt szerette volna, ha a bájitalok mestere is közreműködik, és Harry örült, mert ez azt jelentette, hogy Perselus legalább négy óráig nem lesz otthon. Így amint a férfi elment, lefeküdt aludni – csak azért, hogy fel három órával később sikoltozva ébredjen.
Voldemort megtámadta a Black Kúriát.
Mire Harry leért a nappaliba, Anne, Sirius, Hermione, Ares és Fletcher már megérkeztek. Anne sírt, Ares remegett, Hermione sápadt arccal állt az ablaknál, míg Sirius Fletcherrel vitatkozott csendes hangon. A felnőttek nem vették észre Harryt, de Hermione meglátta az alakját az ablakban, odasietett hozzá, és szorosan átölelte.
– Tudodki megtámadta a Black Kúriát – suttogta Harry fülébe.
– Tudom. Fred meghalt – mondta Harry üres hangon.
– Vízió? – kérdezte Hermione. Harry csak bólintott. – Siriusnak volt egy zsupszkulcsa veszélyhelyzet esetére. Fletcher és az ő gyorsasága mentett meg minket.
– De hát a Fidelius védett benneteket, kivéve Arest. Biztonságban voltatok ott – Harry hátralépett, hogy egy kicsit kiszabaduljon Hermione szorításából.
– Sajnálom – motyogta a lány, és elengedte. – Annyira rémült voltam…
– Az én hibám – mormolta Harry, és hátratántorodott. – Az én átkozott hibám…
– Nem – rázta Hermione a fejét. – Több, mint egy hetünk volt, hogy elmenjünk onnan. A Rendnek el kellett volna mostanra költöznie.
– Én… – Harry nem tudta befejezni. Sirius, aki eközben befejezte a beszélgetést Fletcherrel, elkapta Harryt, aki az ajtónál álldogált.
– TE! – üvöltötte. Mindenki Harryre nézett, és csönd telepedett a szobára. Öt lépés, és Sirius már Harry mellett állt – TE! – ismételte, és felemelte a kezét.
– NE! – kiáltotta Hermione.
– Állj meg, Sirius! – kiáltott fel Fletcher ugyanabban a pillanatban.
De már késő volt. Két gyors és erős pofon érte Harry arcát: egyet kapott rendesen és egyet visszakézből. A falnak tántorgott az ütéstől. A következő pillanatban azonban már kezében volt a pálcája, és – Capitulatus! – kiáltotta egyszerre három pálcát is begyűjtve: Aresét, Hermionéét és Fletcherét. – Siriusnak igaza van. Az én hibám volt. Fred meghalt és…
– DE ARES ÉL, TE IDIÓTA! – kiabálta Hermione türelmetlenül, és Black és Harry közé lépett, undorral nézve a férfira. – Meg ne próbálja még egyszer megérinteni! Nem az ő hibája volt! A rendnek több mint egy hete volt, hogy elköltözzön!
– A hülyesége miatt tudtak rólunk – sziszegte Sirius.
– Talán hibázott, de azért, mert védte a barátját! – Hermione nem mozdult.
Harry, visszanyerve a lélekjelenlétét, gyengéden megérintette Hermione vállát.
– Kérlek, Hermione… – nem tudta folytatni. Kivágódott a bejárat, boszorkányok és varázslók öntötték el a szobát, eszméletlen testeket lebegtetve vagy sérült végtagjaikat szorongatva.
– Mi történt? – kérdezte Fletcher, ahogy az első varázsló belépett.
– Dumbledore feloldotta a renden lévő Fideliust, hogy megvédje az új tagokat, akik még nem voltak a bűbáj védelme alatt. Harcoltunk. Végül feladták. Három embert vesztettünk. Dumbledore és Piton ott maradt, hogy megvárja a minisztériumiakat – a férfi fáradtan köhintett. – Piton mondta, hogy vannak gyógyszerei a laborjában. Azt mondta, a fia a rendelkezésünkre áll…
Fletcher bólintott, és megpróbálta megtalálni Harryt a hirtelen tumultusban. Nem látta sehol. Black szintén eltűnt. Fletcher hevesen szitkozódott, miközben megfogadta magában, hogy elkapja az ex-animágust, és megtanítja neki, hogy veszélyes szituációkban hogyan kezelje a személyes konfliktusait… De a fiú érkezése félbeszakította a dühös gondolataokat: különböző palackokat hozott, őt pedig Black követte, kezében üvegekkel, arcán rosszalló tekintettel.
Black az asztalra tette a főzeteket, és elhagyta a szobát, hogy pár lepedőt hozzon. Harry visszaadta Fletchernek a pálcáját, aki néhány fahasábot székekké és ágyakká változtatott. A káosz eltűnni látszott.
Harry rettegett attól a pillanattól, amikor Dumbledore megérkezik. Perselusszal, gyomra is fájdalmasan mozgolódni kezdett. Tudta, hogy az ő hibája volt. Felelőtlenül és gyerekesen viselkedett. Fred az ő butasága miatt halt meg. Fred… a képek, ahogy látta a barátját meghalni a vízióban újra és újra megismétlődtek az agyában. Csendesen könnyezve kuporodott a falhoz.
Egy éles kiáltás rázta fel a gyászból. Sirius, Hermione és… Dumbledore volt. Harryben megállt a levegő. Nem volt immár hely, ahová az igazgató jogos haragja elől bújhatott. Levegőt sem kapott, ahogy arra gondolt, milyen igazságtalanul kiabált és nyavalygott egy hete. Hermionénak igaza volt. Dumbledore-nak igaza volt. Gyakorlatilag megölte Fredet és még két másik embert, ahogy az a varázsló említette…
–… nem hibáztathatjuk, Sirius – hallotta hirtelen az igazgató hangját. – Rögtön el kellett volna költöznünk a kúriáról. De elaltatta a figyelmem az a gondolat, hogy elég erős Fidelius bűbáj védelme alatt állunk. Gondolnom kellett volna az új rendtagokra és Aresre. Magamhoz kellett volna hívnom a titokgazdát és módosítanom a bűbájt. De voltak még más dolgok is, amik miatt aggódtam és mindezt elfelejtettem. Sokkal inkább az én hibám volt, mint Ha… az övé.
Harry tágra nyílt szemekkel bámult az igazgatóra. Dumbledore majdnem lebuktatta! Megkönnyebbülésére a többiek nem vették észre a nyelvbotlást, de Harry szíve őrülten dobogott, és érezte, hogy a testét egy pillanat alatt elborítja az izzadtság.
– Én ugyanezt mondtam Siriusnak – mondta Hermione. – De ő… megütötte Ha… őt.
Ez alkalommal Piton felemelte szemét, amelyet eddig a padlóra függesztett, és kérdően a másik háromra nézett. Sirius elsápadt, de szerencsére a helyzet nekik kedvezett.
– Én… én csak mérges voltam. Azt mondtam neki… – motyogta, és úgy tett, mintha a pofon miatt lenne ijedt.
– Quietus, gyere ide – mondta az igazgató komoly hangon.
Harry kényszerítette magát, hogy felálljon, és a kis csoport felé tántorgott. A pofonok nyoma égett az arcán, és érezte könnyeinek sós ízét a szájában. Az igazgató megérintette a vállát, és betessékelte a kis csoportot a dolgozószobába. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Harry lehajtotta a fejét Dumbledore előtt.
– Az én hibám volt, igazgató úr.
– Nem – hallotta a megszokott, idős hangot. – Nem, Quietus, nem a tiéd.
A ráncos, idős kéz megérintette a vállát, de Harry már nem tudott erős maradni. A testét rázó zokogásán keresztül próbálta motyogni: – Tudnom kellett volna. Maga is mondta. Hermione is. Fred megmentett tavaly. Megöltem őt. Mindenkit megölök magam körül. Nem vagyok erős. Láttam, ahogy parancsol a szolgáinak, és tudnom kellett volna, hogy mit jelent… – sírta Dumbledore talárjába.
– Perselus – nézett az igazgató a bájitalok mesterére. – Kérlek, menj, és hozz egy nyugtató főzetet. Most.
Perselus, aki kényelmetlenül toporgott Hermione mellett, egy utolsó, ellenőrző pillantást vetett síró unokaöccsére, és a labor felé indult.
– Össze kell szedned magad, Quietus – mondta Dumbledore. – Nem vagy felelős a történtekért. Perselus hamarosan visszatér, és nem szabad ilyen felelőtlenül beszélnek, mert meg fogja tudni…
– Igazgató úr, azt hiszem az a baja, hogy nem tud aludni éjszaka. Hetek óta minden éjjel víziók gyötrik – mondta Hermione hirtelen. – Teljesen kifáradt. Piton professzor előbb vagy utóbb úgyis rájön. Quietusnak igaza van. El kell mondanunk neki az igazat.
– Nem – mondta Dumbledore határozottan.
– Már elmondtam neki, hogy az unokaöccse vagyok – suttogta Harry gyengén. – De nem merem elmesélni az igazságot, Hermione. Nem akarom elveszteni.
– Kiről beszéltek? – szakította őket félbe egy gyanakodó hang. Egy percig meredten álltak, majd Dumbledore volt az első, aki visszanyerte a lélekjelenlétét.
– Természetesen rólad – mondta tárgyilagosan. – Az unokaöcséd – tette a hangsúlyt az utolsó szóra – fél, hogy elveszít téged.
– Mert? – Perselus hangja érzelemmentesen hangzott.
– Saját magát hibáztatja a mai nap történéseiért. Fél attól, hogy meg fogod tagadni.
Dumbledore szavai annyira határozottak voltak, és a magyarázat annyira természetesen hangzott, hogy még Black és Hermione is meggyőzőnek találta.
– Az én unokaöcsém – utánozta Perselus az igazgató hangját –, őszintébb mint te. És még nálad is, Black – fordult régi riválisa felé. – Soha többé ne érj hozzá.
Kezét Harry vállára tette.
– Gyerünk, fiú. Ideje lefeküdni – mondta Harrynek. – Nemsokára visszajövök – nézett hátra az ajtóból –, és mindenkinek találunk helyet.
Perselus nem volt hülye. Tisztában volt vele, hogy valami folyik körülötte, de még az ő kiélezett érzékei sem árulták el, hogy mi volt az igazából. Valami az unokaöccsével kapcsolatban. Ezzel a… ragyogó, komoly, kedves és titokzatos módon ismerős fiúval kapcsolatban.
Vajon az előző év homályosan megmaradt emlékei miatt volt ismerős, vagy ez valami olyasmi volt, amit nem tudott törölni még egy Memóriamódosító Bűbájjal sem? Vagy valami más? Az elmúlt héten újra és újra feltette magának ezeket a kérdéseket.
Nagyon jól érezte a fiú állandó feszültségét. A napról napra erősödő fáradságot. Mintha az unokaöccse soha nem aludna. Néha olyan érzése volt, mintha különböző átkok utóhatásait látná a fiú testén: az izomreakciói annyira egyértelműek voltak… Leggyakrabban Cruciatus.
De.
De.
Mindig ez a de. Ki a fene átkozhatta meg őt a Piton Kúrában, az éjszaka közepén anélkül, hogy belépett volna a házba és a szobába? Leellenőrizte a Hopp-hálózatot, a falakat, még Figyelő Bűbájt is vont a fiú szobája köré, amely figyelmeztette volna, ha valaki áttör rajta.
De semmi és senki nem lépett a szobába. Ennek ellenére a fiú egyre kimerültebbnek tűnt. Perselus semmit nem látott az arcán – de a mozdulatai nagyon árulkodóak voltak.
Kendőző Bűbáj. Az átkozott kölyök valami kendőző bűbájt használt, hogy eltitkoljon előle valamit.
Perselus soha nem volt olyan ember, aki bárkiben is megbízott volna. Tudatában volt annak, hogy az elmúlt húsz évben túlzottan is bizalmatlanná vált. De ez a fiú TÉNYLEG rejtegetett előle valamit. Miért? Nem tudott válaszolni.
Időről időre használni akarta a Revelót az ostoba kölykön – de mindig visszafogta magát. Valahogy azt szerette volna, ha a fiú meséli el a történetet. Mint ahogy a rokonságukról már elmondta az igazat Perselusnak. Kényszer, nyomás, kiabálás vagy zsarolás nélkül. És – Dumbledore ellenében. Ez pedig már valami!
A különös kapcsolat a fiú és Dumbledore között kicsit zavarba ejtette. Soha nem látott még senkit – kivéve Voldemortot és követőit – akik nyíltan szembe merészeltek volna szállni az öregemberrel. És ez a kölyök megtette. Többször is. A kórházban egyszer tanúja is volt az egyik vitának. És később is hallott említéseket különböző veszekedéseikről. Még Dumbledore is beismerte, hogy vannak nézeteltéréseik.
Különös. A fiú tizenhét éves volt, nemde? De akkor… Kicsoda ő, hogy szembeszálljon Dumbledore-ral? Ki volt az ő öccse, hogy ilyen csökönyös gyereket nemzett?
Amikor az utóbbi kérdés először merült fel benne, Perselus keresgélni kezdett a családi dokumentumok között a családtagokról, hogy megtudjon valamit a testvéréről, de nem sok mindent talált: csak a születési és halálozási dátumokat (ez utóbbi igazolta a fiú állítását az öccse halálának körülményeiről). Ez azt jelentette, hogy Quietus Pitont különböző átkokkal kínozták, és végül a halálos átokkal gyilkolták meg.
Nem voltak képek, egyéb dokumentumok, egyszerűen semmi. Dumbledore-t kell megkérdeznie, ha többet szeretne megtudni erről a furcsa fiúról.
Viszont talált néhány képet magáról és a kölyökről a kandallópárkányon. A képen egymás mellett ültek a nappaliban egy kanapén. Ő bal kezét a fiú vállán pihentette, ő pedig kényelmesen hozzádőlt… De volt valami furcsa a fotón: a fiú fiatalabb volt, és rendkívül, majdnem betegesen vékony: arccsontjai erősen kiemelkedtek, és sötét árnyékok húzódtak a szemei alatt. Olyan betegesnek tűnt, hogy jelenlegi nyomorúságos állapota csaknem normálisnak hatott.
Valami gyógyíthatatlan betegségtől szenved a fiú? Gyógymódot kellene találnia, ezért határozott úgy Dumbledore, hogy ő legyen a gyámja? De ebben az esetben miért nem beszéltek neki semmit a problémáról?
Ahogy egyik nap telt a másik után, elérkeztek azok a szörnyű események, amelyek végül is Frederic Weasley halálához vezettek, és a Rend Piton óriási utálatára a Kúriába költözött. A fiú a támadás éjjelén összeroppant az ifjú Weasley halála miatt, és Perselus volt az, aki a szobájába kísérte. Amióta a fiú beköltözött, ez volt az első alkalom, hogy belépett a szobájába és számtalan bűbáj nyomára bukkant… Némító bűbájok. Erős késztetést érzett, hogy megragadja a fiút, és rákérdezzen erre, de a furcsa gyerek alig állt a lábán, így hát Perselus hagyta aludni, és helyette az igazgatót támadta meg kérdéseivel.
– Albus, beszélnem kell veled – mondta, ahogy egyedül maradtak. Már mindenki elfoglalta alvóhelyét. – A fiúról van szó.
– Ne most, Perselus – rázta Albus a fejét – Fel kell vennem a kapcsolatot Poppyval és Cassiával, és még Weasleyékkel is beszélnem kell. Holnap találkozom az iskolafenntartókkal, aztán délután és holnapután Lucius Malfoy kihallgatása lesz. Beszélnem kell Arcussal a halálesetekről és az új iskolai szabályzatról – te ugyan nem emlékszel rá, de Lucius, mint igazgató sok fontos ponton megváltoztatta az iskolai rendszabályokat, és vissza kell állítanunk a régieket… Sajnálom, drága fiam, a fiút kell megkérdezned, ha válaszokat szeretnél.
– Nem, Albus. Nem akarok vele vitatkozni. Biztos vagyok benne, hogy tudod a válaszokat a kérdéseimre, és…
– Nem – mondta Dumbledore határozottan. – Higgy nekem, ha nem mondunk el neked valamit, akkor nem is kell róla tudnod.
– Áthárítod a felelősséget a fiúra, Albus. Ez nem tisztességes vele szemben. – Perselus mély lélegzetet vett. – Rendben. Alkut ajánlok. Őszintén válaszolsz egy kérdésre, és akkor nem hagyom el a rendet.
– Perselus, ne zsarolj – mondta Dumbledore fáradtan. – Nincs időm ilyen játékokra.
– Ahogy nekem sem – válaszolta Perselus hidegen.
Csöndesen meredtek egymásra. Végül Dumbledore sóhajtott.
– Egy kérdés, Perselus.
– A fiú beteg, Albus?
Az igazgató Perselus meglepetésére becsukta a szemét, majd kezével a halántékát kezdte fáradtan masszírozni.
– Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni, Perselus. Tulajdonképpen nem beteg. Nem áldozata egy betegségnek vagy hasonló kórnak sem.
– De?
– De nagyon mély belső sebei vannak. Gyermekkorában nagyon rosszul bántak vele. És ennek a fizikai állapotára is vannak hatásai.
– Úgy érted, bántották, Albus? – kérdezte Perselus hevesen.
– Ez a második kérdés, Perselus, nem tehetem…
– BÁNTOTTÁK? AZ ISTEN SZERELMÉRE, MONDD EL, ALBUS! – kiabálta Perselus az igazgatónak, és megragadta az öregember kezét. – VÁLASZOLJ, válaszolj nekem, kérlek! – Az utolsó szavak már könyörgésnek hangzottak.
– Igen, kínozták, Perselus – suttogta az igazgató legyőzötten – De, kérlek, ne engem kérdezz erről. A megfelelő időben mindent el fog neked mondani, ha úgy érzi, hogy megint megbízhat benned.
Az ördögbe! Az ördögbe! Az ördögbe! Ismételgette Perselus magában még akkor is, amikor az ágyában feküdt. Van egy unokaöccse, aki tele van titkokkal, és megkínozták – és akinek el kell játszania az apját. Tökéletes alap, hogy jó kapcsolatot építsenek ki, gondolta. El kell nyernie egy megkínzott gyermek bizalmát – egy megkínzott, és talán még nála, Perselus Pitonnál is bizalmatlanabb gyermek bizalmát. Fogalma nem volt róla, hogyan kezdjen hozzá.
Az ajtó halkan megnyikordult, ahogy valaki belépett a laborba.
– Segíthetek?
Perselus felemelte a tekintetét. A fiú sokkal egészségesebbnek tűnt, mint az előző nap: a végigaludt éjszakának megvoltak a hatásai. Megvizsgálta az ismerős arcvonásokat, amin még mindig tükröződtek a fáradtság és fájdalom nyomai. A rémület éveit nem lehet olyan könnyen, egy nyugalmas éjszakával meggyógyítani. És a szemei sötétek és komorak voltak. Szegény ördög.
– Ha szeretnél… – vont vállat.
A fiú közelebb lépett, és az üstbe pillantott.
– A módosított farkasölőfű-főzet, ugye? – nézett Perselusra az üst fölött.
– Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy magam is kipróbáljam. – Perselus picit elmosolyodott.
– Te találtad fel – mosolygott vissza a fiú, és az asztal fölé hajolt, hogy ellenőrizze a hozzávalókat.
– A cikkben az állt, hogy sokat segítettél nekem.
A fiú ránézett. Abban a pillanatban, ahogy a fény végigsuhant a keskeny arcon Perselus kékes zúzódást fedezett fel rajta. Majdnem kábultan nyújtotta ki a kezét, és érintette meg a duzzadt bőrt.
– Mi ez?
A fiú az arcához emelte az ujjait.
– Ó! – mondta, és eltűnt a mosolya. – Sirius megütött tegnap. Mert…
– Tudom – mondta Perselus, és hirtelen harag öntötte el. A fiú megrázkódott, amikor meghallotta az éles hangot. Perselus könnyedén megérintette a vállát. – Nem rád vagyok mérges, hanem Blackre. Nem volt joga, hogy megüssön.
– De én…
– Állj! Miss Grangertől és az igazgatótól hallottam az egész történetet. A reggel beszéltem Mr. Nott-tal. Azt tetted, amit a legjobb megoldásnak gondoltál. Butaság volt, de a támadás nem a te hibád volt.
– Fred a barátom volt – mondta a fiú hirtelen. Perselus őszintén megijedt. Nem igazán tudta mit kellene tennie egy gyászoló fiúval, hiszen nem szokott hozzá hasonló szituációkhoz… – Ő és George az első között voltak, akik elfogadtak az iskolában, pedig ők úgy tudták, hogy az apám vagy. És most, halott… És soha nem köszöntem meg neki, hogy megpróbálta megmenteni az életünket – guggolt le a fiú, és a homlokát szorosan az asztal oldalához szorította. Perselus tökéletes idiótának érezte magát.
Mit kellene csinálnia egy síró fiúval? Mit csinálnak a szülők hasonló helyzetekben? Ha egy kicsit fiatalabb lenne… de már tizenhét! Nem tudott egy emléket sem felidézni magáról, amikor felnőttként sírt…
De mégis. EGYSZER megtörtént. Amikor megtudta, hogy Anne meghalt. Perselus tisztán emlékezett arra a délutánra. A lakásában volt, Londonban. Néhány perccel az előtt érkezett haza a munkából és felkapta a Reggeli Próféta egyik példányát, hogy átfussa, miközben megiszik egy csésze teát. Amikor először a címlapra nézett, azt gondolta, hogy félreértés.
„A Sötét Jegy a Black Kúria felett" volt az első oldalon szereplő cikk címe, mellette pedig egy kép a mozgó minisztériumi aurorokról, és a mozdulatlan áldozatokról. Anne.
És egy másik emlék: az első gyilkossága. A gyerekek, a felnőttek… Az érzés, hogy valami helyrehozhatatlant tett, valami szörnyűséget, amit soha nem lehet megbocsátani…
Ez a fiú most saját magát hibáztatja a barátja halála miatt.
Lassan, bizonytalanul kerülte meg az asztalt, és olyan óvatosan közelítette meg a fiút, mintha egy vadállat lenne. Melléguggolt.
– Nem a te hibád volt, Quietus – használta direkt a fiú keresztnevét, emlékezete szerint az első alkalommal. – Csak egy szerencsétlen hiba volt. Megpróbáltad megmenteni Mr. Nottot. Semmi rosszat nem tettél.
A fiú már majdnem hangosan sírt. Perselus úgy érezte, a szíve a torkában dobog. Mit csinált rosszul? Látta, hogy körmei az asztal szilárd anyagba marnak, majd olyan erősen szorította ökölbe a kezeit, hogy a bütykei elfehéredtek, és váratlan erővel belevágott a bútorba.
– Sokkal figyelmesebbnek kellett volna lennem. Nem vagyok más, mint egy felelőtlen idióta… – a hangja hirtelen elfulladt.
– Nem – Perselus elveszettnek érezte magát. A vigasztaló szerep nem állt túl jól neki. – Nem vagy felelőtlen. Nem vagy idióta. Nem a te hibád. – Jó Isten, hányszor kell elismételnie ezeket a mondatokat, hogy meggyőzze ezt a bánkódó kölyköt?
– Nem akarok tovább élni – nyögte ki a fiú a zokogáson keresztül.
Perselus szíve kihagyott. Ezek a saját érzési voltak. Hányszor kívánta ugyanezt, amikor visszaemlékezve a saját hibáira, tévedéseire és vétkeire?
De…
De…
Már megint ezek a rohadt de-k. A fiú bizonyára nem követett el hozzá hasonló bűnöket. Akkor miért ilyen kétségbeesett?
Száját összeszorítva Perselus megragadta a fiú két kezét a csukóinál, és szinte letépve az asztalról kényszerítette a kölyköt, hogy ránézzen.
– Nézz rám! – nyögte, és mélyre tolta saját kétségeit. – Nézz a szemembe!
A fiú nagyon lassan fordította felé könnyektől nedves arcát. Hangos, kapkodó légvételei jól hallatszottak a szobában.
– Ez. Nem. A. Te. Hibád – ismételte Perselus, minden egyes szót jól kihangsúlyozva. – Nézd. Háború van. Minden háborúnak megvannak az áldozatai. Nem törhetsz össze minden alkalommal, ha elvesztesz valakit, aki közel állt hozzád.
A gyors pislogás és elárult pillantás ráébresztette Perselust, hogy a fiú most rá is úgy gondol, mint az elveszett emberek egyikére. A kezek elernyedtek a szorításában, a váll megrogyott.
– Tudom – jött a válasz halk, rekedt hangon. – De nem tudok hozzászokni.
– Nem, nem tudsz – értett egyet Perselus.
– Mostantól semmi sem lesz ugyanolyan – suttogta a fiú.
– Az élet már csak ilyen – dörmögte Perselus.
– Tudom – a fiú lehajtotta a fejét, válla újból megremegett, aztán Perselusnak dőlt. A bájitalok mestere megmerevedett meglepetésében, de elfojtotta a késztetést, hogy hátraugorjon. Ez valami soha nem tapasztalt érzés volt. Nem volt az a vigasztaló típus, így eddig még senki sem sóhajtozott a vigasza után. Pedig… nem volt teljesen visszataszító érzés. Épp ellenkezőleg, kellemes volt, ezért egy – véleménye szerint – megnyugtató mozdulattal megsimogatta a fiú hátát, és hagyta sírni. Amikor a fiú megérezte elfogadását, egy rövid pillanatig a férfi köré fonta a kezeit, és átölelte.
– Köszönöm, Perselus – mondta, és az ingujjába törölte a szemeit. – De azt hiszem, meg kellene néznünk a főzetet. Büdös.
Perselus, saját meglepetésére is kelletlenül hagyta ott a fiút, de a főzet tényleg bűzlött. Felállt.
– Mindjárt készen van – nézett a fiúra, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse – De sietnünk kell. Néhány perc, és elkezdhetjük a következő fázist.
– Természetesen.
Gyorsan dolgoztak a nyugodt csendben. Amikor a főzet már békésen bugyborékolt a tűzön, és mindent előkészítettek a harmadik fázishoz, leültek egy kicsit. A fiú arcán lévő zúzdást megpillantva Perselus felállt, a szekrényhez lépett, és egy gyógyító krémet vett elő.
Az ablakhoz lépett.
– Gyere ide – intett felé. Harry engedelmeskedett.
Szemöldökét összehúzva Perselus óvatosan a zúzódásra kente a krémet. A fiú egy kicsit megfeszült, de megnyugodott a gyengéd érintéstől.
– Tök jól esik – mosolygott csukott szemmel. – Köszönöm.
– Szívesen.
Ha még valaki nem tudná, hadd újságoljam el itt is: az Animus (a Harry Potter kiadója) úgy döntött, hogy kiadja a (nem fanfiction) regényemet! Úgy örülök:-D
Hagyjatok már néhány szót, vagy azt hiszem, tök fölösleges ide is töltögetnem a dolgokat...