Fordította: Enelen
Átnézte: Enahma

8. fejezet – Összeomló világ

Hosszú percekig tartott, míg Perselusnak némileg sikerült összeszednie magát.

– Az órának vége. Pakoljatok össze, és tűnjetek el – mordult a diákjaira, akik erre kapkodva rendezkedni kezdtek. – És húsz pont a Mardekártól, Mr. Malfoy – tette hozzá hidegen.

Malfoy hangosan felnyögött.

– Húsz? Miért? Nem szórtam rá semmi tiltott bűbájt!

Perselus megpördült, és a hirtelen ijedt képet vágó fiú elé lépett.

– Az iskola szabályai szerint tilos meztelenítő bűbájt szórni egy diáktársadra – sziszegte, és Malfoy egy kicsit összeszedte magát.

– Nem meztelenítő bűbájt szórtam rá, tanár úr – mondta. – Én Reve…

– Elég! Újabb tíz pont a Mardekártól szemtelenségéért, Mr. Malfoy, és ma este jelentkezzen büntetőmunkára Mr. Fricsnél. – A teremben tartózkodók meglepett pillantásokat vetettek feléjük. – És hadd világosítsam fel, Mr. Malfoy, hogy a Meztelenítő bűbáj azért került a tilalmi listára, hogy megvédje az egyéneket mások leskelődésétől, az a bűbáj pedig, amit most használt, szintúgy leskelődésre szolgál. – Perselus hirtelen rájött, hogy mindenki őket bámulja. – Ó igen, és ez mindenkire vonatkozik az iskola területén.

Ennek az utolsó mondatnak végre megvolt a hatása a többiekre: a tanterem egy percen belül kiürült, leszámítva… leszámítva Potter holmijait, amik most elhagyatottan feküdtek a fiú asztalán.

Potter holmijai. Hirtelen megpördült körülötte a világ, és ő az asztalához tántorgott.

Potter.

Gondolatok özönlöttek a fejébe, és zavaró érzések öntötték el: sok, sok ellentétes gondolat és érzés. Az első érzés a döbbenet volt, a második a fájdalom – a fájdalom, amiért elárulták. A fiú elárulta: a bizalmát, azt, hogy elfogadta… És egy kis bűntudat: nem volt joga mindenki előtt felfedni a fiú kilétét – de nem szándékosan tette, egyszerűen csak nem tudta visszatartani magát… Aztán végül undor és harag: hányszor megérintette azt az átkozott Potter kölyköt, hányszor vigasztalta, tartotta a karjában, segített neki… Potter… az ellensége fia, a gyűlölt és tökéletes James Potteré és a kis mugli származású feleségéé – hogy nevetnének rajta!

És Albus! Albus is elárulta, az ő bűne nagyobb, mint Potteré, mert azt a buta kölyköt mindig Albus manipulálta!

Az átkozott! És a fiú is átkozott! Hirtelen dühében Perselus öklével az asztalra vágott, és a szemközti falhoz rúgta a székét, ahol az a polcnak csapódott, törött üvegek záporát zúdítva a teremre, de Perselus nem törődött vele. Dühöngött és csapkodott, és öt perc elmúltával úgy nézett ki a tanterem, mintha egy csapat megvadult hippogriff száguldott volna végig rajta.

Az egyetlen asztal, amit Perselus békén hagyott, Potteré volt. Arra még ránézni sem volt hajlandó. Csak miután lenyugodott egy kissé, akkor hívott egy házimanót, akire ráparancsolt, hogy vigye a kölyök cuccát a szobájába. Mellékesen még hozzátette:

– És tüntesd el a holmijait a szobámból is. – A manó bólintott, és egy pukkanással eltűnt.

Most végre eltűnik innen minden, ami arra az utálatos kis kölyökre emlékeztette. És ez így is marad! Perselust nem érdekelte, kicsoda is az a Potter gyerek, de többé nem lép be ebbe a terembe. Soha többé!

Újabb dühroham öntötte el, és egy percig Perselus még gondolkodni sem tudott.

Az az átkozott, istenverte kölyök! És Albus! Kihasználták, mintha csak egy bábu lenne a sakktáblájukon, egy élettelen játék, valami, és nem valaki, nem ember, akinek érzései, érzelmei vannak!

Éppen egy újabb csúnya átkot akart szórni a bútorokra, mikor kinyílt az ajtó és Albus lépett be rajta.

– HOGY MERTE? – ordította Perselus, anélkül, hogy üdvözölte volna a férfit. – HOGY VOLT KÉPE EZT TENNI?

– Perselus, kérlek – mondta Albus nyugtató hangon, amitől a bájital mester csak még dühösebb lett.

– NEM ÉRDEKEL A BOCSÁNATKÉRÉSE! TŰNJÖN EL! AZONNAL! – kiáltotta, és fenyegetően volt barátja felé lépett.

– Perselus! – az igazgató hangja ezúttal erősebb és határozottabb volt, de Perselus figyelembe sem vette.

– Nem, Albus! Nem akarom a tündérmeséidet hallgatni! – kiáltotta, és egy másik asztalra vágott az öklével. – És nem akarom többé látni azt a kölyköt!

– Perselus, nyugodj meg!

– NEM! – aztán arcára újra a szokott kifejezéstelenséget erőltette. – Nem, Albus. Nem vagyok hajlandó felvenni Mr. Pottert a haladó bájitaltan csoportomba, és többé nem vagyok hajlandó foglalkozni vele. Már megkértem egy házimanót, hogy tüntessen el a szobámból mindent, ami az övé volt. Amint kijutok innét, megváltoztatom a védőbűbájt a szobámon, és az irodámon is.

– Ezt nem teheted, Perselus – sóhajtotta az öreg.

– Már hogyne tehetném, igazgató úr! – Perselus felállt, és a másik szemébe nézett. – És meg is teszem! Most azonnal! – megfordult, és elindult kifelé.

– Perselus, várj! – ez parancs volt, Perselus jól hallotta, de nem szándékozott engedelmeskedni neki. Egy pillanatra megállt az ajtóban, és megjegyezte:

– Ha ki akar rúgni, Albus, csak nyugodtan – az idősebb férfi felé fordult. – És mostantól nem vagyok a Rend tagja sem. Amíg itt vagyok, használhatják a házamat. – De mikor ki akart lépni, rájött, hogy képtelen rá. A lábai a padlóhoz ragadtak, és az igazgató egy második bűbájjal el is hallgattatta.

– Elég, Perselus. Először is, nem zárhatod ki Quietust az óráidról. A jegyei alapján tökéletesen alkalmas rá, hogy látogassa. Másodszor, nem zárhatod őt ki az életedből. Még mindig az unokaöcséd, és szüksége van rád. Harmadszor, nem léphetsz ki a Rendből. Szükségünk van rád, a képességeidre, az eszedre. A segítségedre. – Egy pálcalegyintéssel elengedte Perselust a bűbájok alól. A fiatalabb férfigyűlölködő pillantást vetett rá.

– Tudom, hol a helyem, igazgató úr. Nem vagyok több, mint egy gyilkos, akinek vezeklésül meg kell tennie mindent, amit parancsolnak neki. Erre gondolt?

– Nem, Perselus – Dumbledore arca megrándult a fájdalomtól. – Nem.

– Nem? Jól van, akkor NEM fogadom vissza Pottert. NEM fogok részt venni a Rend munkájában, bár mint ennek az iskolának a bájital tanára, Madam Pomfreynek továbbra is szállítani fogom a szükséges bájitalokat, és megesküszöm, hogy nem árulom el a Rendet. És tudja mit, Albus? Többé már nem bízom magában. Viszont látásra.

Perselus visszament a szobájába, és megállt az ajtó előtt. Egy gyors pálcaintéssel a fehér ponthoz nyomta az ujját, és záró bűbájokat mormolt. Mikor belépett a szobába, körülnézett, vajon a házimanók már elvitték-e Potter cuccait. Nagy megkönnyebbülésére semmit sem látott, ami a kölyökre emlékeztette, még a fényképek is eltűntek, csak a hálószobában álló második ágy utalt rá, hogy élt itt még valaki, de azt Perselus egy határozott Evaporessel azt is eltakarította.

Miután otthon végzett, visszatért a szétrombolt tanterembe, és gyors javító bűbájokkal alkalmassá tette a következő órára.

Másodikos Hollóhát-Hugrabug keverék. Úgy tűnt ők még semmit sem hallottak az előző órák eseményeiről, és ezért Perselus igazán hálás volt. Valószínűleg ez lesz az utolsó normális órája a héten.

A hetedikes haladó bájitaltanos csoport már sokkal keményebb dió volt. Perselus látta az arcukon, hogy már hallottak a kora reggeli leleplezésről, de egyikük sem volt elég bátor, hogy kérdezzen. Perselus elvigyorodott, mikor meglátta az egyetlen griffendéles dühös arckifejezését: Miss Bellt szinte feszítette a visszafojtott méreg – ó, és nagy meglepetésére, nem ő volt az egyetlen. Mr. Moon, az egyik mardekáros is nagyon felkavartnak tűnt.

Érdekes volt látni, milyen jól kihasználta az az átkozott Potter kölyök a Perselussal való kapcsolatát. Ez csak tovább növelte a dühét, így az óra végére már megint rettenetesen mérges volt.

A dühe még akkor sem múlt el, mikor már a nagyterem felé tartott, ebédelni, és érezte, hogy az egész iskola őt bámulja. Az asztalhoz sietett, leült, és anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a többiekre, enni kezdett.

Senki nem szólt hozzá.

Mikor érezte, hogy csökken a felé irányított figyelem, gyorsan körülpillantott.

A fiú nem volt ott.

A szája csúnya vigyorra húzódott.

Harryt minden önuralma elhagyta, mikor a bájital tanterem ajtaja becsukódott mögötte. Hányinger kerülgette, pánik szorította össze a torkát, lába megrogyott, ahogy rémülten az igazgató irodája felé tartott. De valahogyan tudta, hogy ezt a problémát még az igazgató sem fogja tudni megoldani.

Perselus el fogja taszítani magától. Ezt kristálytisztán látta. És most már nem lesznek összezárva, hogy valahogyan megbeszéljék az egymás iránti gyűlöletüket és nézeteltérésüket – és persze Harry már rég nem gyűlölte Perselust.

Nem tudta Dumbledore irodájának legújabb jelszavát, úgyhogy megállt a kőszörny előtt, és fáradtan nekidőlt, a reggeli lelepleződés következményein töprengve. De nem volt ideje mélyebben elgondolkodni, mert a szobor hirtelen félreugrott, és Dumbledore lépett ki az ajtón.

– Éreztem a jelenlétedet, Quietus – mosolygott a fiúra, de Harry fájdalmas arckifejezése láttán elkomorodott.

– Nyugodtan hívjon csak Harrynek, igazgató úr – mosolygott vissza keserűen Harry. – Azt hiszem, fél órán belül az egész varázslóvilág tudni fogja, hogy a „kis túlélő" megint megúszta.

– Mi történt?

– Perselus valahogyan kitalálta, és Malfoy Revelót szórt rám… – megérintette a most jól látható híres sebhelyet a homlokán. – Azt hiszem, most nagyon dühös.

– Ne aggódj, megyek, és beszélek vele. Minden rendben lesz – próbálta megnyugtatni az igazgató, de Harry megrázta a fejét.

– El kellett volna mondanunk neki. Most már túlságosan késő.

– Nem hiszem…

– Én ismerem őt, igazgató úr, jobban, mint maga. Túlságosan is érzelemvezérelt, és most elvesztettük a bizalmát. Nem tudom, hogy sikerül-e valaha is visszanyernünk.

Dumbledore bíztatóan rámosolygott.

– Minden rendben lesz – ismételte meg.

– És az álcám? – kérdezte Harry. – Voldemortnak most még több oka lesz rá, hogy megöljön!

– Erről majd később gondoskodunk. Először is beszélni akarok Perselussal. Ebéd után találkozunk.

Harry bólintott, és az igazgató elindult a pince felé.

Harry nem tudta, hogyan került vissza a Griffendél toronyba: egyáltalán nem emlékezett rá, ahogy a kőszörnytől az ágyáig ment, és most ott ücsörgött a félrehúzott baldachin alatt. Cipői az ágy mellett hevertek, ahová lerúgta őket, a térdét felhúzta, arcát hozzá nyomta, és belül olyan üresnek érezte magát…

Váratlanul egy házimanó jelent meg Harry ágya mellett, és mosolyogva az ágyára tette a táskáját és a bájitaltan könyvét.

– Piton úr parancsolta, hogy hozzam fel Quietus Piton táskáját a szobájába – sipította boldogan a manó, aztán eltűnt.

Egy pillanatra Harry nem tudta, hogy mit gondoljon erről a gesztusról. Annak a jele lenne, hogy Perselus még törődik vele? Vagy éppen az ellenkezője? Nem tudta, de aztán észrevette, hogy különféle bájitalok pettyezik be vadonatúj könyveit. Harry elgondolkodva vonta össze a szemöldökét. Mi történhetett a pincében, miután ő elment? A könyvért nyúlt, de ekkor újabb pukkanásokat hallott, és öt manó jelent meg az ágya mellett, akik a ládájába és a szekrényébe kezdtek pakolni.

– Állj! – kiáltott rájuk Harry. – Mit csináltok?

Egy nőnemű házimanó felé fordult, és Harry hirtelen felismerte. Winky.

– Piton úr parancsolta, hogy vigyünk el a szobájából mindent, ami a magáé, uram – mondta a manó. – Nagyon dühös volt.

Harry arcából kifutott a vér.

– De… várjatok! Ez nem így van! Semmi jogotok, hogy elvigyétek a ruháimat…

– Az a szoba Piton úré és nem Quietus Pitoné – sóhajtotta Winky. – És ő az idősebb varázsló. Engedelmeskednünk kell neki.

– De… – Harrynek hirtelen kiszáradt a szája, és képtelen volt szavakat formálni. „Ez nem helyes!" sikoltotta benne valami, ahogy nézte, hogy a manók kicsomagolják és elrendezik a ruháit, ágyneműjét, egy rakás könyvet és – a fényképeket. Perselus, a régi Perselus képeit róla. Harrynek összeszorult a szíve, és erősen kellett koncentrálnia a légzésére, ha nem akart megfulladni.

Kinyújtotta a lábát, és kiült az ágy szélére. El kell jutnia a vécéig. Nem akart élni. Gondolkodni. Lélegezni. Szeretni. Érezni. Érinteni. Nem akarta az életét, nem, többé már nem.

Mielőtt még egy lépést tehetett volna, már megint térdre esett, és öklendezni kezdett, mint múlt éjjel. De most érezte, hogy forró könnyek csurognak le az arcán, és látta, ahogy az előtte levő hányadékba hullnak, és le kellett tenyerelnie a padlóra, ha nem akart ő is arccal előre belezuhanni.

– Quietus Piton, uram, szüksége van segítségre, uram? – hallotta maga mellől Winky aggódó hangját.

Harry vett néhány mély lélegzetet, és valahogyan sikerült kinyögnie.

– Winky, kérlek, hívd ide Dobbyt. Mondd meg neki, hogy Harry Potternek szüksége van rá.

– Igen, uram. Értettem, uram – mondta a manó, és eltűnt.

Még mindig remegve, Harry megpróbált felállni, de a tagjai valahogy nem akartak engedelmeskedni, és megint összerándult a gyomra. Négykézláb ált a saját hányadéka mellett, és remegett, mint egy őrült. Csodálatos, gondolta magában, és érezte, hogy megint könnyezni kezd.

Levegőért kapkodott, de ezúttal tényleg nem volt képes lélegezni. A zokogás, az öklendezéssel együtt teljesen összeszorította a torkát, és hosszú percekig tartó erőlködés után elsötétült előtte a világ.

Mikor kinyitotta a szemét, a legelső, amit meglátott, két óriási szem volt, amelyek őt figyelték.

– Harry Potter ébren van! – kiáltott fel örvendezve Dobby, és szélesen elmosolyodott. – Harry Potter visszatért a Roxfortba, a barátaihoz, visszatért Dobbyhoz!

Harry újra lehunyta a szemeit, és szomorúan vette észre, hogy szörnyen fáj a feje, és Dobby hangos visongása csak tovább rontja a helyzetet.

– Kérlek, Dobby, ne kiabálj – suttogta, és a manó egy pillanatra elhallgatott.

– Dobby bánja Harry Pottert! – sikította a lény bűntudatosan. – Rossz Dobby! Rossz Dobby!

Harrynek nem volt elég ereje, hogy ráparancsoljon a visítozó manóra, ehelyett a fejére húzta a párnáját, és összekuporodott.

Fájdalmát látva Dobby valahogy elcsendesedett, és Harry hallotta, hogy a manó rendezkedni kezd, később pedig feltakarítja a padlót is.

Aztán a manó leült mellé az ágyra, és halkan megkérdezte:

– Igaz, hogy Piton úr Harry Potter apja?

Harry felsóhajtott, és a feje alá gyűrte a párnát.

– Nem, Dobby. Ő nem az apám. Ő az apám bátyja – magyarázta nyugodtan.

– És hol van Harry Potter apja? Dobby megy, és megkeresi Harry Potter apját Harry Potternek!

Ezúttal sokkal erősebb volt a fájdalom. Megkeresi az apját? Melyik apját? James Pottert vagy Quietus Pitont? Mintha éles tőrt szúrtak volna a mellkasába.

– Nem hozhatod ide, Dobby. Halott. – Harry a párnába temette az arcát, és az anyagon keresztül is hallotta a saját ordítását. – Halott.

Sötét… Teljesen sötét volt, és ő a párnájába temetett arccal könnyezett. Ő, Harry Potter, egy tizenhat éves fiú, a varázslóvilág reménye, az évszázad legerősebb világos varázslójának fia, a Sötét Nagyúr elsőszámú ellensége – csak egy gyenge, semmire se jó kölyök volt, és ez fájt, minden annyira fájt.

Dobby közelebb húzódott hozzá, betakargatta, és melegítő búbájt vetett rá, hogy csökkentse a remegését. Egy pillanat múlva eltűnt, de azonnal visszatért egy csésze forró csokoládéval és néhány süteménnyel. Mikor Harry felemelte a fejét, a manó egy puha ronggyal megtörölgette az arcát, és segített neki felülni. Majdnem elmosolyodott, mikor látta, hogy Harry az éjjeliszekrénye felé nyúl, de a csésze helyett az ott álló egyetlen bekeretezett fényképet emelte fel: amin Harry és Perselus sakkoztak. Érezte, hogy megint bőgni fog.

És ekkor hangos dörrenéssel kivágódott az ajtó, Hermione rohant hozzá, és gondolkodás nélkül megölelte.

– Eltartott egy darabig, amíg átverekedtem magam a szobán lévő lányokat elhárító bűbájon – magyarázta, ahogy szorosan magához ölelte Harryt. – de valahogy azért sikerült.

– Perselus gyűlöl engem. Teljesen eltüntetett az életéből – mondta Harry színtelen hangon, a fényképet még mindig a kezében tartva.

– Majd észhez tér – szorította meg Hermione.

– Nem tudom – suttogta. – Én nem hiszem…

– Csak engedd ki magadból, Harry. Egyedül vagyunk. Nem lát senki… – mormogta a fülébe Hermione, és lassan-lassan ringatni kezdte. Harry érezte, hogy a vállaira nehezedő bánat felenged, és megint a fényképre nézett, és nem tudta visszatartani magát… Undorító, gyáva és undorító dolog, hogy itt bőg, de Harry annyira elveszettnek érezte magát…

– Miért én? – nyögte ki. – Miért mindig velem történik?

– Mert te erősebb vagy nálunk – suttogta vissza Hermione.

– Gyengébb vagyok, mint te – tiltakozott Harry.

– Csak gyászolsz, Quiet, nem vagy gyenge. Engedd ki magadból, és minden könnyebb lesz.

Ezek a gyengéd szavak áttörték Harry páncélját, de már nem maradtak könnyei, amiket elsírhatott volna, úgyhogy hagyta, hogy Hermione ringassa, és várta, hogy elmúljon a torkát szorongató érzés.

Hirtelen újabb gondolat ötlött Harry eszébe.

– Hol vannak a többiek? És mit mondok majd nekik? – kérdezte rémülten.

– Ebédidő van. Lent vannak a nagyteremben, és azt hiszem Dumbledore is éppen egy bejelentésre készül. És végre mindenkinek elmondhatod az igazságot.

– Ami azzal végződik, hogy Perselus kirakott? – válaszolta Harry keserűen.

– Ez még nem a vég, Quiet. Gyerünk, idd meg a csokoládédat. Felmelegítettem.

Harry kiitta a meleg csokoládét, és felállt. Furcsa. Miután megitta a forró italt, még jobban fázott. Valami a mellkasában olyan volt… olyan volt, mintha jéggé vált volna.

– Az igazgatóhoz kell mennem. Elkísérnél…? – kérdezte, de nem tudta befejezni: hirtelen megint fájni kezdett a gyomra, és erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen hányni megint. A szájára szorította a tenyerét, és lehajolt.

– Jaj ne – suttogta Hermione, és óvatosan húzni kezdte Harryt a fürdőszoba felé, de nem jutottak el odáig. Alighogy Hermione kinyitotta az ajtót, és berángatta rajta Harryt, a fiú nem tudta tovább visszatartani az öklendezést. Térdre esett, és hányni kezdett. Egyenesen rá Hermionéra.

Nem tartott sokáig: csak a csokoládé volt a gyomrában.

– Sajnálom – motyogta, és Hermionéra nézett.

Nagy meglepetésére a lány csak ült előtte, és a vállait rázta a visszafojtott nevetés. Őt látva Harry rosszkedve is múlni kezdett, és Hermione hirtelen hangosan kacagni kezdett, annyira, hogy könnyes lett tőle a szeme, és néhány perc elteltével Harry is csatlakozott hozzá. Ez nem valami boldog nevetés volt, egyáltalán nem, csak egy másik módja, hogy lerázzák magukról a vállukat nyomó súlyt. Végül Hermione összeszedte magát és felállt.

– Megyek, és átöltözök. Várj meg a klubhelységben. Elmegyek veled az igazgatóhoz.

– Jó – sóhajtotta Harry, és úgy érezte, hogy talán mégis megvan rá az ereje, hogy eljusson a kőszörnyig.

Perselus ajkáról lefagyott a vigyor, mikor az igazgató felállt. Hirtelen pontosan tudta, mi fog történni, de most már túlságosan veszélyes lenne elmenekülni – gyávának tűnne, ha ezt tenné, úgyhogy a helyén maradt, magasra emelte a fejét, és egyenesen, félelem és megbánás nélkül meredt a diákokra.

– Ahogy már bizonyára hallottátok, ma reggel volt egy kis baleset a hatodéves haladó bájitaltan csoportban, és biztos vagyok benne, hogy azóta sokféle találgatás és pletyka kapott lábra köztetek. Nem az én dolgom, hogy elmondjam az egész történetet, erről társatokat kell majd kérdeznetek, csak a legfontosabbakat szeretném megosztani veletek: igen, igaz, hogy a barátotok, Quietus Piton valójában az a fiú, akit Harry Potterként ismertek. Az viszont, hogy a tanárotok, Perselus Piton az apja, nem igaz. Quietus Piton apja a professzor testvére, aki tizenhat éve, Harry születése előtt meghalt. Később James Potter örökbe fogadta, és a fiaként nevelte. Múlt nyáron, miután megszöktek Voldemort börtönéből, Piton professzor visszafogadta a Piton családba. Ez minden, amit tudnotok kell róla. És még valami: ne zaklassátok kérdésekkel. Az elmúlt hónapokban így is túlságosan sok mindenen kellett keresztülmennie. Köszönöm a figyelmet.

Az igazgató leült. Perselus udvarias kifejezést erőltetett az arcára, aztán felállt, és a diákok meglepett zúgását figyelmen kívül hagyva kisietett a nagyteremből.

Dumbledore rövid magyarázata sok gyanúját megerősítette a Potter kölyökkel kapcsolatban, mégsem oszlatta el az igazgató és a fiú iránti gyanakvását. Mi van, ha két évig átverték? Potter nem lehet a rokona. Egyszerűen nem lehet. Igen, volt az a vérvizsgálat, ami úgy tűnt, megerősítette kettejük meséjét – de mi van, ha valahogyan megváltoztatták a fiú vérét? Vagy a vizsgáló műszereket? Vagy valami mást? Hányszor törölték az ő emlékezetét? Igaz egyáltalán, hogy ő törölte a saját emlékeit, vagy az is hazugság? Dühösen rázta meg a fejét.

Soha többé nem bízik meg Dumbledore-ban. Nem akar bízni benne többé. Elárultnak, érezte magát, úgy érezte nevettek rajta, kihasználták.

A fenébe is! Elege van! Többé nem lesz mások bábja! Úgy látszik, megmentette Pottert Voldemorttól, legyen nekik elég ennyi! Már ha AZ a mese igaz. Ezt csak a Legnagyobb Rohadék erősíthetné meg, de őt mégsem kérdezheti…

Nem, döntött végül Perselus, néhány napig nem fog Albuson és a fiún gondolkodni. Szüksége van egy kis levegőre, szabadságra, hogy gondolkodni tudjon.

És legfőképpen, nem akarja visszafogadni a fiút.

Az az istenverte, nyomorult hülye! Hogy hihette, hogy képes lesz félrevezetni Perselust? Hogy gondolhatta, hogy ezek után a hazugságok után még megbocsát neki? Nem, egyszerűen nem.

Nem bocsát meg.

Mindenki elmehet a pokolba. Saját magát is beleértve.

– Vagyis nem hajlandó visszavenni a haladó bájitaltan csoportba – összegezte a hallottakat Harry.

– Így van – sóhajtott fel Dumbledore. – Megpróbáltam kényszeríteni…

Harry megrázta a fejét.

Csend ereszkedett a szobára, de Harry érezte, hogy Dumbledore-nak további rossz hírei is vannak. Összeszedte magát, és felemelte a fejét.

– Igen, professzor? – Hermione kíváncsian nézett rá. Ő nem értette Harry kérdését, de Dumbledore tudta, hogy mire gondol.

– Két napja, miután elrendeztem az irataimat, beengedtem a házimanókat, hogy kitakarítsanak. És – a szemei tompává váltak – megtalálták Perselus pálcáját.

– De hiszen megvan a pálcája, igazgató úr! – kiáltott fel hitetlenkedve Harry.

– Igen, mert rendeltem neki egyet, amíg a kórházban volt. Miután elengedték a fogházból, minden, ami akkor nála volt, a minisztériumban maradt, mint Lucius Malfoy elleni bizonyítékok, a pálca is – mert az Malfoyé volt, nem az övé.

Harry felszisszent. A gyomra megint kellemetlenül összerándult.

– Jaj ne, ne, ne, nenene – megint remegni kezdett. Hermione értetlenkedve pislogott rá.

– És…? – kérdezte.

– Azt hiszem, Piton professzor akkor hagyta itt, mikor elindult, hogy megmentse Harryt.

Hermione kivételesen okos, és gyors felfogású volt, de ezúttal egyszerűen nem értette, miről beszél az igazgató.

– Ez azt jelenti, Hermione, hogy azt az emlékezettörlő bűbájt Malfoy pálcájával szórta magára. Egy idegen pálcával – a fiú felkapta a fejét, és megborzongott. – Ez azt jelenti, Hermione, hogy soha többé nem kapja vissza ez emlékeit.

– De biztosan…

– Quie- úgy értem, Harrynek igaza van, Miss Granger. Az emlékezettörlő bűbájt nagyon nehéz visszacsinálni, de hogy egy ilyet…

– Erről írtál tavaly, ugye? – fordult Hermione hirtelen Harry felé. – Az emlékezetről szóló dolgozatodat az emlékezettörlő bűbáj visszafordításáról írtad?

Harry bólintott. – Igen – sóhajtotta. – Hát, úgy látszik, minden helyzetnél van egy még rosszabb is – motyogta. – Ez azt jelenti, hogy most visszakaptam a régi jó bájital tanáromat, aki utál engem, és nem hajlandó bevenni a bájitaltan csoportba.

– Igen – hajtotta le a fejét Dumbledore.

– Jól van – állt fel Harry. – Akkor nem fogok járni az órájára.

– Quiet, azt hiszem, később szükséged lesz arra a tantárgyra. Nagyon tehetséges vagy bájitaltanból, nem hagyhatod ott ilyen egyszerűen!

– Nem fogok harcolni ellene – jelentette ki határozottan Harry. – Ha akarok, a könyvtárban is tanulhatok a bájitalokról. Nem érdekel. Van még hat másik órám, amire járnom kell. Ennyi elég is. Nagyon sok hatodikos csak három-négy órára jár – tette hozzá. Hermione megadóan bólintott.

– Te tudod, Quiet – mondta.

– Harry, holnap be kell mennünk a minisztériumba elintézni a papírokat rólad, a valós szüleidről, arról, hogy valójában hány éves vagy, mi lesz a neved a továbbiakban, és keresnünk kell neked egy gyámot is.

Harry vállai még jobban összeroskadtak.

– Hát igen – fintorodott el. – Nem hiszem, hogy meg tudjuk győzni Perselust, hogy vállalja a gyám szerepét.

– De jelölhetünk ki a számodra egy ideiglenes gyámot is, arra az esetre, ha Perselus…

Harry vállat vont.

– Szerintem felesleges. Nem fogja vállalni. Sirius pedig úgyis boldogan elvállalja. Ez biztos – szomorúan elmosolyodott. – Megvoltak a magunk problémái, de nem hiszem, hogy ezt gond lenne.

– Rendben van, Harry. Azt hiszem, most jobb, ha elmész az ispotályba, és kérsz Madam Pomfreytől egy kis nyugtató bájitalt.

– Igen, professzor – Harry elindult az ajtó felé.

– És Harry… – szólt utána Dumbledore. Harry megfordult, és ránézett. – Az én hibám, hogy így alakult. Igazad volt. Nagyon sajnálom, édes fiam.

Harry egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán újra kinyitotta.

– Nem érdemes erről beszélni, igazgató úr. Most ez a helyzet, és mindegy, ki okozta. Egyébként se csak a maga hibája: Perselus és én is hibáztunk. Nem hibáztatom magát.

És ez igaz is volt. Harry nem okolta a helyzetért az igazgatót. Bár nem értett egyet vele, később rájött, hogy az öregnek is megvolt a maga baja, és félreismerte a helyzetet.

– Talán ha egy kissé több időnk lett volna, megint megkedvelt volna – tette hozzá elgondolkodva Harry. – De nem volt. Így egyébként sem szeretett. Tegnap még össze is vesztünk, a sebhelyeim miatt. Ha tudtam volna… – legyintett egyet. – Mindegy.

– Adj neki időt, Harry – suttogta elfúló hangon Dumbledore.

– Megpróbálom, igazgató úr.

A griffendéles klubhelységben olyan tömeg várta, mintha egy győztes kviddicsmeccs után lépett volna közéjük. Minden griffendéles ott volt, amikor ő és Hermione bemásztak a portrélyukon keresztül.

Egy pillanattal később rájött, hogy Ront sehol se látja.

Hosszú csend után Neville szólalt meg.

– Vagyis te vagy Harry – mondta óvatosan.

Harry felemelte a homlokába hajat. A híres sebhely tisztán látszott a sápadt bőrön. A látvány sokkoló hatással volt a társaságra.

– Vagyis igaz…

– Hihetetlen…

– Harry él…

– Megint túlélte Tudodki támadását…

Harry összefűzte a karjait maga előtt, és végignézett a többieken.

– Szóval? – kérdezte.

– És te… te tényleg Piton ro… Piton professzor rokona vagy? – nyögte ki Dean, de Harry látta, hogy a többiek is ugyanerre kíváncsiak. Pedig Dumbledore-tól tudta, hogy a nagyteremben az ebéd után már bejelentette.

– Igen, az unokaöccse vagyok – válaszolta nyugodtan.

– Vagyis te… te tényleg így nézel ki? – mutatott rá Dean, és Harry elmosolyodott.

– Megengedem, hogy olyan leleplező bűbájt szórjatok rám, amilyet csak akartok, ha bizonyítékot szeretnétek. Ez az igazi kinézetem.

– De hiszen úgy nézel ki, mint ő! – kiáltott fel Lavender. Valaki felnevetett, és még Harry mosolya is széles vigyorrá vált.

– Hát persze. Mindketten a nagyanyám arcát örököltük. És a testvére is hasonlított rá.

– Találkoztál egyáltalán az igazi apáddal? – kérdezte Colin, de a társai gyorsan elhallgattatták:

– Dumbledore mondta, hogy az apja még azelőtt meghalt, hogy ő megszületett, te marha!

– Ja – motyogta Colin. – De akkor… tényleg el kellett neki mondani, hogy mi történt az apjával? Úgy értem, már így is volt egy halott apja…

Colin tényleg marha, de ebben igaza van, jött rá Harry, úgyhogy gyorsan válaszolt, mielőtt a többiek leordíthatnák.

– Senki nem beszélt nekem róla. Mikor Voldemort börtönében voltunk Per… Piton professzorral, valahogy rájöttünk.

– Ő se tudta? – Colin szemei akkorára nyíltak, hogy majdnem kigurultak az üregükből.

– Nem, ő se tudta. Anyám titka volt. – „És Dumbledore-é" – tette hozzá magában.

– Miért?

Harry kissé elvörösödött.

– Mikor az apámat megölték, ő már terhes volt. Nem akart botrányt. Az egyik barátja, James Potter vállalta, hogy feleségül veszi.

– Az apádat megölték? – kérdezte Seamus szomorú arccal. – Ki ölte meg?

– Voldemort – mondta Harry egyszerűen.

– Istenem – suttogta valaki.

– És miért néztél ki úgy, mint James Potter, ha nem ő volt az igazi apád? – kérdezte Neville, aki valahogy összeszedte magát az előző döbbenet után.

– Az örökbefogadó bűbáj miatt – magyarázta Hermione.

– És most ki vagy? – kérdezte Lavender.

– Elnézést? – nézett rá zavarodottan Harry.

– Mi a neved?

– Ja – mosolyodott el Harry megint. – Harold Quietus Piton. Örvendek a találkozásnak.

Valaki felnevetett.

– De mi hogyan hívjunk? – folytatta Lavender.

Harry vállat vont.

– Quietusnak vagy Harrynek… nem számít. Mindkettőre hallgatok.

A szobában lassan felengedett a feszültség, és a csendet megtörte a beszélgetések szokásos zúgása. Harry válaszolt még néhány kérdésre, aztán kimentette magát, és elindult a hatodikos fiúk hálóterme felé, hogy szembenézzen Ronnal.

Sötét volt a hálóban, és egy pillanatra Harry kételkedni kezdett benne, hogy Ron ott van-e egyáltalán. De aztán Ron ágya halkan megnyikordult, és Harry tudta, hogy Ron ott bújt el.

– Ron? – kérdezte halkan. – Ott vagy?

– Miért mondtad el Hermionénak? És nekem miért nem? – hallotta Ron halk, vádló hangját a függöny mögül. Harry dühös lett.

– Nem mondtam el neki. Magától jött rá.

– Igazán? – Ron hangja most keserű volt és cinikus.

– Igen – válaszolta élesen Harry. – Mindjárt azután, hogy te majdnem megöltél – Harry megpördült, hogy elmenjen, de Ron kérlelő hangja megállította.

– Ööö… Harry, várj! – Ron szétrántotta az ágya függönyeit. – Én… én…

– Még mindig Perselus rokona vagyok, Ron. Ez a tény nem változott, csak mert kiderült a valós kilétem. Még mindig egy sötét család leszármazottja vagyok, még mindig rokonságban állok egy volt halálfalóval, még mindig az a fiú vagyok, akire múlt évből emlékszel – mondta, és komolyan Ron szemébe nézett. – Nem azért jöttem ide, hogy azt mondjam, semmi sem változott. Minden megváltozott, Ron.

– Miért nem mondtad el? Nem bántottalak volna…

– Nem lett volna szabad bántanod, Ron, még ha nem is tudtad, ki vagyok.

– Olyan gyanúsan viselkedtél. Nem tudtam, hogy te vagy az, azt hittem, egy mardekáros fia vagy, de velünk akartál barátkozni…

– De soha nem próbáltalak bántani.

– Ez igaz. – sóhajtott fel Ron. – Egy seggfej voltam.

– Igen, az voltál – bólintott Harry.

– Sajnálom, Harry. – Ron megint eltűnt a függöny mögött.

Harry egy ideig az összehúzott függönyre meredt, aztán sarkon fordult.

Már úgyis közel volt a vacsoraidő.

A nagyterem, Harry hangulatával ellentétben, zavaróan világos és boldog volt. Lassan megint kezdte elveszteni korábbi önuralmát, de Hermione mellette maradt, és közelsége megnyugtatóan hatott. Harry először úgy gondolta, jobb, ha sietve leül a szokásos helyére, és nem törődik a feléje vetett barátságos és kevésbé barátságos pillantásokkal, de aztán meglátta Arest, és meggondolta magát. A Griffendél asztala helyett inkább felé indult, és megállt a régi helye mögött.

A mardekárosok nagyobb része olyan döbbenten nézett rá, mintha két feje nőtt volna, de Janus és Ares gyorsan cselekedtek, és helyet csináltak neki maguk között.

– Vagyis igazam volt – mondta Ares vigyorogva.

Harry megjátszott ingerültséggel forgatta a szemeit.

– Igen, igazad volt. Most boldog vagy?

– Hát persze – Ares vigyora valódi mosollyá vált. – Ne hidd, hogy megbántam, amiért barátkozni kezdtem veled, csak mert te vagy az átkozott Harry Potter!

– Nem vagyok Harry Potter, Ares. Még mindig Harry vagyok, vagy ha úgy tetszik, Quietus, de Potter biztosan nem.

Ares komolyan végigmérte.

– Ó, ez igaz. Nem vagy az. Biztosan nem – mindketten elnevették magukat.

Malfoy és társasága undorodva fordultak el tőlük, de sok mardekáros megpróbált közelebb nyomakodni hozzájuk: nem akartak lemaradni Harry történetéről.

A mardekárosokkal folytatott beszélgetés teljesen más volt, mint a griffendélesekkel. Inkább a fogságra és Voldemort bánásmódjára voltak inkább kíváncsiak, mint családi kapcsolataira, és Harry úgy érezte, velük könnyebben tud beszélni. Bár ennek a beszélgetésnek is megvoltak a nehezebb részei.

– Igaz, hogy gyógyíthatatlan átokhegek vannak rajtad? – kérdezte egy ötödikes.

– Honnan tudsz róluk? – nézett rá meglepetten Harry.

– Mindenki gyanította – vont vállat a fiú. – Miután Weasley megtámadott – tette hozzá.

– Aha, értem – Harry mély lélegzetet vett. Nem akart a sebhelyeiről beszélni. Utálta őket, és szerette volna, ha eltűnnek.

– Megkínoztak?

– Igen – vallotta be vonakodva Harry.

– És hogyan sikerült megszöknöd? – kérdezte Janus.

– Hát ez jó kérdés – mosolyodott el Harry, és a hangulat felengedett egy kicsit. – Ebben segítségünkre volt, hogy rokonok vagyunk… – Mesélni kezdte a nyáron történteket, és magában beismerte, hogy soha nem hitte volna, hogy egyszer még mesélni fog róla, különösen nem a mardekárosok asztalánál ülve! Látta a többiek kíváncsi arcát, még Malfoy táraságából valókét is, és érezte, hogy a többség vele és Perselussal érzett együtt, sokkal inkább, mint Voldemorttal, és érezte az undorukat és megvetésüket Voldemort és a kínzások iránt.

A történet hosszú volt, és mivel sokszor félbeszakították, tovább tartott, mint a vacsora, és mivel mind több és több diák jött át más asztaloktól is, újra és újra el kellett mesélnie az elejét is, úgyhogy legalább ötször kezdhette elölről.

Valamivel később észrevette, hogy házvezető tanára is ott van, és az igazgató is, sőt, jónéhány másik tanár.

Valahogy még Malfoy is ott maradt.

Az egyetlen, aki még csak meg sem közelítette az asztalt, Perselus volt. Ő elment, amint a vacsora véget ért.

Harry szíve összeszorult egy pillanatra, ahogy távozó alakja után nézett.

Perselus el nem tudta képzelni, mi lehet olyan érdekes a fiú történetében, hogy az egész mardekáros asztal – az ő asztala, Merlin szerelmére! – olyan figyelmesen hallgatja, mint eddig még soha. Volt némi elképzelése a mesével kapcsolatban, de nem akarta hallani. Nem akart újabb kitalált féligazságokat hallani. A fiú mindenkit elbolondíthat, akit akar, de ő nem hajlandó hinni neki. Többé már nem!

Meg sem próbált úgy tenni, mintha figyelne arra, amit az igazgató mond: felállt, és megfordult, hogy elmenjen. Egy pillanatra elkapta a fiú pillantását – hogy mire gondolhatott, Perselus nem tudta –, aztán kisietett.

Később, még aznap este, Minerva meglátogatta.

Perselus be sem akarta engedni.

A nő összefonta a karjait maga előtt, és kijelentette, hogy addig nem megy el, amíg el nem mondta a magáét.

Perselus összeszorította a fogát, és megadta magát.

– Nem teheted ki őt az órádról, Perselus – mondta. – Az egyik legjobb diák, aki ebbe az iskolába járt, jobb, mint te voltál, jobb, mint Albus volt. És nagyon tehetséges a bájitaltanban. Szűklátókörűségeddel a jövőjét teszed tönkre.

– Átvertek, Minerva.

– És? Engem is átvertek, ráadásul hosszabb ideig, mint téged. És te is azok között voltál, akik átvertek – csendült meg egy kis humor McGalagony hangjában, de arca komoly maradt. – Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek, Perselus! Albus csak meg akarta védeni Quietust…

– Ne nevezd úgy!

– Ez a neve, Perselus!

– Ez NEM az ő neve! – tiltakozott Perselus, és az arca csúnya vörös lett a méregtől. – Quietus a testvérem neve volt, nem az ÖVÉ!

– A testvéred az apja! Joga van rá, hogy az ő nevét viselje!

– Vagyis még mindig hiszel Albus meséjének! – csattant fel keserűen Perselus. – De én többé már nem hiszek neki! Nem érdekelnek, sem ő, sem a fiú, sem a magyarázataik! Albusnak már megmondtam, otthagyom a Rendet, és ez év után itt hagyom a Roxfortot is!

– Perselus! Próbálj felnőttként viselkedni!

– Felnőttként viselkedek, Minerva! – horkant fel ingerülten Perselus.

– Nem, nem, Perselus. Úgy viselkedsz, mint egy hétéves. A fiú még mindig az unokaöcséd, a te gondjaidra van bízva, nem tehetsz úgy, mintha…

– MICSODA? Te próbálod elmondani, mik a kötelességeim? Nem hiszek a fülemnek! Nézd, Minerva, a fiúnak ott van Black, ha gyámra van szüksége, Albus, ha nagypapát akar, te, mint… mint… valami, nem számít, de én többé nem állok a rendelkezésére!

– Te megőrültél, Perselus – mondta McGalagony, és pillantása vágott, mint a borotva. – Talán az az emléktörlő bűbáj nem csak az emlékeidet törölte. Talán emberséged maradékát is sikerült kitörölnöd vele együtt. Jó éjszakát.

Perselus dühösen meredt a csukott ajtóra.

A fenébe Albusszal! A fenébe Minervával! És a fenébe azzal az átkozott kölyökkel, aki megutáltatta vele régi barátait!