Fordította: Patka
Átnézte: Enahma
9. fejezet – A Minisztérium és a varázslóvilág
Amikor Dumbledore és Harry megjelent a Mágiaügyi Minisztérium előtt, legalább egy tucatnyi riporterrel kellet szembenézniük. Közöttük – természetesen – Rita Vitrollal, akinek ez alkalommal is sikerült a kollégáit maga mögé szorítania és megakadályoznia, hogy Harryék elérjék a minisztérium bejáratát, az öreg telefonfülkét.
Harry elsápadt, és bár Dumbledore elmosolyodott, Harry látta rajta, hogy nem volt ez igazi mosoly: ez alkalommal Dumbledore sem volt kevésbé ideges nála. Közelebb húzta magához Harryt és körbepillantott.
– Szóval, Harry Potter, a kis túlélő, aki MEGINT túlélte – lépett hozzájuk az újságíró a maga szokásos, idegesítő módján, és Harrynek el kellett fordítania az arcát, hogy undorát elrejtse.
– Azt hiszem, én nem… – kezdte volna Dumbledore, de rögtön félbeszakították.
– Igaz, hogy Perselus Piton öccse a fiú apja?
– Igen, de… – próbálkozott megint Dumbledore és Harry legszívesebben az igazgató talárjába temette volna az arcát, ahogy a fotósok megtalálták az utat a riportereken keresztül. A következő percben legalább hússzor villant fel a fény. Harry elvörösödött zavarában.
– Mióta tudja, hogy kicsoda valójában a fiú? – jött a következő kérdés.
– Egy éve, de…
– Igaz, hogy Lily Evans az édesanyja?
– Igen, de…
– Ön volt az, aki tavaly egy hamis holttesttel szándékosan félrevezette a minisztériumot?
– A helyzet nem ilyen egyszerű, és…
– Igaz, hogy egy baleset fedte fel Potter igazi kilétét?
– Igen, de…
– Tudott Perselus Piton a fiú kilétéről, amikor visszafogadta a Piton családba?
– Igen, és…
– Igaz, hogy egy rosszul kivitelezett memóriamódosító bűbáj annyira tönkretette Piton emlékeit, hogy a saját unokaöccsére sem emlékszik?
– Igen, mert…
– Piton még mindig a fiú gyámja?
– Nem, ő…
– Miért nem jött önökkel, ha ő a fiú nagybátyja?
– Más feladatokat kell ellátnia. Iskolaidő van és…
– Igaz, hogy megtagadta a fiút, amikor kiderült az igazság?
– Ez túlzás. Ő csak… – próbált Dumbledore megint válaszolni, de ez alkalommal Harry szakította félbe.
– Igazgató úr, nem hiszem, hogy okos dolog válaszolni a kérdésekre. Mindenképpen elferdítik a történetet. Ehelyett próbáljuk meg inkább elérni a bejáratot… – de ekkor egy kéz ragadta meg, és elhúzta Dumbledore-tól. Megint fények villantak fel.
– Engedjenek el! – kiáltott fel Harry mérgesen, és kirántotta karját a férfi szorításából. – Ne érjenek hozzám!
– Igaz, hogy Tudjukki kínzásai után nem bírod elviselni, ha valaki hozzád ér?
– NEM! – kiáltott fel Harry hasztalanul. – Csupán gyűlölöm ha rángatnak és húzgálnak!
– Igaz, hogy maradandó sebhelyek vannak az egész testeden?
Harry elsápadt a méregtől.
– Ehhez semmi közük!
– Most mi a neved? Harry Potter vagy Quietus Piton?
Harry összeszorította a száját, és nem válaszolt.
– Uraim, engedjenek minket – kezdte Dumbledore elveszteni nyugalmát.
– Igaz, hogy az RBF-jei jobbak lettek, mint az önéi, igazgató úr? – kérdezte Rita, és ez alkalommal Dumbledore gondolkodás nélkül válaszolt.
– Nem. De jobbak lettek, mint bárki másnak – mondta, és most ő ragadta meg Harry karját, hogy tovább törjenek a bejárat felé. Sikertelenül.
– Igaz, hogy az utolsó Piton leszármazott nem félmugli?
– Lily Evans boszorkány volt – Dumbledore most már valóban mérges volt, és csak úgy sziszegte a szavakat.
– Mit gondol ez a tény valószínűvé teszi, hogy a fiút befogadják a nemes és aranyvérű családokba?
– Bizonyára – csattant fel Dumbledore gúnyosan.
– Akkor most ő a hivatalos Piton örökös?
– Kérdezzék Piton professzort… – motyogta Harry ingerülten.
Legnagyobb szerencséjükre a minisztérium ajtaja ebben a pillanatban kivágódott, és egy nagyobb csapat auror sereglett ki rajta. Rövid idő alatt megtisztították az utat kettőjük előtt.
– Végre – morogta Dumbledore, és a bejárat felé siettek, miközben villámként cikáztak körülöttük a távoltartó és bénító bűbájok.
– El tudom képzelni, milyen cikkek jelennek meg holnap rólam… – rázta meg a fejét Harry lemondóan. – Ilyen címekkel: Harry Piton – az aranyvérű nemes varázslócsaládok legújabb üdvöskéje! Különösen azoké, ahol házasulandó lányok is vannak.
Dumbledore felhúzta a szemöldökét, és kicsit felkuncogott.
– Látom, hogy nem sikerült tönkretenniük a humorérzékedet, Quie… Harry.
– Hívhat Quietusnak, igazgató úr. Az a nevem.
– Az? – kérdezte Dumbledore kíváncsian, miközben megérkeztek a lifthez. Ott már nem villantak fények, csak a tömeg izgatott zsivaját lehetett hallani az utcáról.
– Igen. Tavaly, amikor Perselus még… még… – nagyot sóhajtott –, szóval amikor még emlékezett rám, megegyeztünk abban, hogy a nagy leleplezés után a nevem Quietus Piton marad, de az első nevem Harry lesz. Hiszen mindkét névre hallgatok.
– Értem.
– Uraim – üdvözölte őket egy ősz férfi, amikor a lift ajtaja kinyílt. – Albus, örülök, hogy látlak. Mr. Potter – fordult Harry felé, és kinyújtott a kezét. – Terry Boot. Örülök, hogy találkoztunk. A fiam sokat mesélt önről. Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, nagyon nagyra tartja önt.
– Terry Boot? – Kérdezte Harry hitetlenkedve, ahogy visszaemlékezett arra a délutánra Roxfortban, amikor elkábította Terryt, mert Terry megkínozta Neville-t, akinek az apja megkínozta az övét… – Izé… én… én… – feszengett zavarban.
– Igen, tudom, elmondta nekem. Aznap helyesen cselekedett Mr… hmm, megmondaná, hogyan szólíthatom, drága fiam?
– Quietus Harry Piton, uram. És örülök, hogy megismertem.
– Szóval, Mr. Piton, biztosíthatom, hogy a fiam nem neheztel magára, sőt, tiszteli magát. – Harry csak bólintott: kifogyott a szavakból. – Lépjenek be, előkészítettem a dokumentumokat, amiket kértél tőlem, Albus. A minisztérium hivatalos személyazonosítói is hamarosan megérkeznek. Sajnálom, de ez alkalommal használnunk kell a Személyazonosító Bűbájt, Mr. Piton – fordult Harry felé. – Tudja, általában nem engedélyezett…
– … hogy élő személyen használják, igen, tudom – sóhajtott Harry.
– Nos, látom, hogy hallott róla.
– Túl sokat is – motyogta Harry.
– És minden varázslatot, átkot és bűbájt el kell távolítanunk, ami önön lehet – folytatta Mr. Boot.
– Rendben. Csak kendőző bűbájt használtam, és nem az elmúlt 42 órában nem fogyasztottam semmiféle bájitalt.
– Tökéletes – bólintott a férfi komolyan. – Eltávolíthatom a kendőző bűbájt?
Harry vállat vont.
– Természetesen. Gondolom már úgyis hallott a sebeimről.
– Igen – sóhajtott fel Mr. Boot. – Azt hiszem a minisztériumban már mindenki hallott ezekről a sebhelyekről az aurorokkal történt tavalyi találkozás után.
– Harry, tudod, miért tiltott olyasvalakinek használni a Személyazonosító Bűbájt, aki nem képzett személyazonosító? – kérdezte Dumbledore hirtelen.
– Természetesen, igazgató úr – mondta Harry. – Nagyon fájdalmas. És veszélyes.
– Sajnálom, de meg kell tennünk… a kérdések a kilétével kapcsolatban…
– Tudom – nézett Harry komolyan a hivatalnokra. – És örülök, hogy a játék véget ér.
Csendben üldögéltek, amíg a személyazonosító, egy fiatal nő megérkezett. Rájuk mosolygott.
– Helló, Terry. Ahogy látom, én kaptam a lehetőséget, hogy ezekben a vészterhes időkben visszaadhassam a varázslótársadalomnak a reményt – fordult Harryhez. – Örülök, hogy itt van, Mr. Potter. Mindnyájan úgy érezzük, hogy felbukkanásával visszatér számunkra a lehetőség, hogy megnyerjük a háborút.
Mosolygott, de a szavai halálosan komolyak voltak.
– Szükségem volt a tavalyi viszonylagos nyugalomra, hogy meggyógyuljak – válaszolta Harry halkan.
A szobában mindenki elhallgatott. Végül, a nő felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott.
– Sajnálom, hogy újabb fájdalmat kell okoznom. Használ bármilyen bűbájt magán?
– Revelót – motyogta Harry, és magára mutatott a pálcájával. – De már nem – mondta. – Leülhetek?
– Természetesen. És készítse fel magát, elég hosszú és fájdalmas lesz. Nyugodtan kiáltson, ha fáj, a szoba hangszigetelt.
Harry bólintott, és leült a legközelebbi székre, kezeivel erősen megragadva a bútor karjait. – Justify!
Harry összeharapta az ajkait, ahogy az első fájdalomhullám elérte. Először úgy érezte, mintha feltépnék a testét, de nemcsak a testét, hanem minden egyes részét, mintha láthatatlan kezek szerették volna apró darabokra szedni, ez fájt, mindenhol fájt, és Harry alig tudta elhinni, hogy nem vérzik. A teste megfeszült a kíntól, és akkor valami felrobbant a fejében, az emlékei között, önképet és önazonosságot keresve, miközben a kínzó fájdalom egy pillanatra sem csökkent. A bűbáj végigkutatta egész valóját, egész lényét, húsát, génjeit, elméjét, lelkét…
Miért nincs már vége a kínzásnak? Nem volt elég? Majdnem elsírta magát, ujjpercei elfehéredtek a szék karjain.
Legyen már vége, fohászkodott magában, legyen vége, legyen vége a fájdalomnak, ez fáj, annyira mint a Tormenta, mint Nott Csonttörő átka, mint a Cruciatus… Legyen már vége.
A feje nyilallni kezdett, szeme majd kifordult az üregéből.
Mikor lesz vége? – sikoltott fel Harry magában.
Mintha forró, folyékony fém lenne, a fájdalom újabb hulláma úgy söpört végig a testén. Még jobban összeszorította a száját, és ismerős, fémes ízt érzett: elharapta a nyelvét.
Aztán hirtelen vége lett.
Harry szinte belerogyott a székbe, szemeit szorosan lehunyta, teste még mindig az előző fájdalom utóhatásaitól remegett. Azután azt érezte, hogy két kar átöleli, és valaki a feje fölött mormolva ringatni kezdi.
– Írhatod, Terry. A biológiai apja Quietus Malazár Piton, Perselus Malazár Piton és Qirqe Athena Noblestone fia, a személyi papírjaik az aktáid között találhatók. Az anyja Lily Evans, Thomas Evans és Iris McAuley lánya, mindketten muglik, de azt hiszem az ő személyi aktáik is valahol a dokumentumok közt vannak. Erős örökbefogadó bűbájt éreztem, amely a fiút a Potter család egyetlen örökösévé teszi. Mostohaapjának neve James Alfred Potter, Harold Winston Potter és Armena Helen Knight fia, a személyi aktáik a már lepecsételt Potter akták között vannak, ezeket a dokumentumokat azt hiszem újra fel kell nyitnunk. 1980. július 31-én született, főbenjáró átkok nyomait is találtam: kétszer támadták meg a halálos átokkal, háromszor Imperiusszal, Cruciatusszal 92 alkalommal, ó Istenem… – hangja egy pillanatra megremegett, ahogy felidézte Harry rövid életének legfontosabb elemeit, és ölelése szorosabbá vált, de ennek ellenére folytatta a diktálást. – Legközelebbi vér szerinti rokonai, akik elvállalhatják a gyámságát, Petunia Evans, Thomas Evans és Iris McAuley lánya, az édesanyja nővére és Perselus Nobilus Piton, Perselus Malazár Piton és Qirqe Athena Noblestone fia. Egyéb családtagjai a keresztapja, Sirius Italicus Black, Sirius Brutus Black és Italia Lilian Nott fia…
– Sirius nem vállalhatja el a gyámságot? – szakította félbe Harry. – Hogyan…?
– Csak abban az esetben, ha a vérrokonai kitagadják – mondta a nő komolyan. – De ez egy hosszú folyamat, Mr. Piton és nem hinném, hogy sor kerül rá.
Harry, elfeledve az előző fájdalmat, keserűen felnevetett.
– Nem?
Dumbledore válaszolt a nő ki nem mondott kérdésére.
– Nagyon valószínű, hogy a vérrokonai megtagadják – mondta szomorúan. – De addig, amíg ez bizonyossá nem válik, kinevezhetjük Mr. Blacket ideiglenes gyámjává. Tegnap már megkérdeztem, és ő szívesen vállalná a feladatot. Hamarosan itt lesz, hogy aláírja a papírokat.
– Szükségem lesz a vérrokonai nyilatkozatára is, igazgató úr – mondta a nő, miközben arcán látszott, mennyire megdöbbent.
– Itt vannak – nyújtott ki Dumbledore kettő – KETTŐ – gyűrött papírt a zsebéből. Harry testéből és lelkéből hirtelen minden erő kiszaladt.
– Ők… ők… – nyelt. – Ők tudták és… a Dursleyk és Perse… Piton professzor? – Mintha megfagyott volna a szíve.
Dumbledore nem nézett rá, csak bólintott.
– Ők… ők megtagadtak? – Harry torka túlságosan összeszorult, hogy normális hangján beszéljen: a hangja vékony volt és remegett. – Perselus… kitagadott?
– Nézd, Quietus, ez csak egy ideiglenes helyzet, adj időt Perselusnak és… – kezdte Dumbledore, de Harry félbeszakította.
– Láthatnám azt a papírt? – A sírás szélén állt, de látni AKARTA Perselus árulásának világos jelét. MUSZÁJ volt látnia.
Dumbledore átadta a gyűrött papírt.
– Itt van.
Harry kezei megremegtek, ahogy kihengerítette a pergament. És ott volt, egyszerűen és tisztán, Perselus jellegzetes írásával:
Ezáltal én, Perselus Nobilus Piton (ID: 03958912111), kijelentem, hogy feltételezett unokaöcsém, Quietus Piton (azelőtt Harold James Potter) gyámságát nem vállalom el, és beleegyezek, hogy a minisztérium kinevezzen egy megfelelő ideiglenes gyámot a számára, amíg a kitagadási eljárás folyamata véget nem ér. Tudatában vagyok annak, hogy a kitagadás nincs hatással az örökösödésre abban az esetben, ha bebizonyosodik, hogy a fent említett fiú valóban a Piton család tagja.
Tisztelettel,
Perselus Nobilus Piton
Bájitaltan mester, Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
– Nincs szükségem a pénzére! – csattant fel mérgesen Harry. – Én nem…
– Mr. Piton – állította meg Mr. Boot a szóáradatot. – Az öröksége törvényesen a magáé, nem a nagybátya könyörületességétől függ. Ebben a pillanatban maga az egyetlen utódja a Piton családnak, habár amíg a nagybátyja él, csak az apja része fölött rendelkezhet. Ezen kívül még a teljes Potter is örökség a magáé, beleértve a walesi Potter villát, a Shell Nemzetközi Mágikus Társaság felét, amely egyike a világ legnagyobb mágikus társaságainak, Potterék lezárt széfjét a Gringottsban, Godric's Hollowt és a Potter-Evans széfet is a Gringottsban…
Harry elsápadt.
– De hát ez… ez…
– Ez nagyon sok – fejezte be Mr. Boot Harry eldadogott mondatát. – Ha elég idős leszel, te leszel Nagy Britannia egyik leggazdagabb aranyvérű sarja. Ó, és persze amennyiben Mr. Black nem házasodik meg és nem születik gyermeke, ön és Miss Anne Black az örökösei a Black örökségnek is.
Harrynek be kellett csuknia a szemét, mert a szoba forogni kezdett körülötte. Gazdag, nagyon, nagyon gazdag volt. Több pénze volt, mint a Dursleyknek, sőt, talán még a Malfoyoknál is gazdagabb volt.
Soha nem volt még ilyen sok pénze. És még soha nem érezte ilyen tisztán, hogy vannak dolgok a világon, amelyeket nem lehet pénzzel megvásárolni.
Perselus gyűlölte azt az állandó nyüzsgést, amit a Potter kölyök körül csaptak. Gyűlölte Dumbledore csalódott pillantását, a tanulók csendes megdöbbenését – de legjobban a dicshimnuszokat gyűlölte, ahogy az egekig magasztalták azt a féleszűt, és a leközölt csöpögős történeteket. Rengeteg cikket írtak Potter „feltámadásáról", ami mellett a választások csaknem teljesen jelentéktelen eseménnyé törpültek, és bár Patil nyert, Perselus egyetlen újságot sem látott, aminek a címlapján az ő képe lett volna, csak Potter és megint Potter.
Csupán egy délelőtt során több mint 17 példányt kobzott el különböző újságokból és magazinokból, és több mint 200 pontot vont le a házaktól, a Mardekárt is beleértve. Csupán egyet olvasott el belőlük, de ez annyira felháborította, hogy majdnem megátkozta Minervát, aki ismét beszélgetni szeretett volna vele. Pedig még csak nem is annak az átkozott Rita Vitrolnak a riportja volt; a lefoglalt lap a Mérsékelt Varázsló, az aranyvérű családok legkedveltebb magazinja volt, de még ez a cikk is felforralta a vérét. Quietus Piton – többé már nem félvér – volt a címe. Természetesen nem! Hiszen az anyja boszorkány volt, és nem egy közönséges mugli!
A többi cikk hangvétele is hasonló volt. „Kitagadta a nagybátyja", „A varázsvilág leggazdagabb árvája", és hosszú, könnyfacsaró történetek Rémálom Kúriabeli fogságukról, szökésükről, hősiességéről, önzetlenségéről, kiváló RBF-jeiről, a díjról, amit Caramel megmentéséért kapott, és így tovább a végtelenségig. És fotók, fotók és fotók: a kölyök és Albus megjelenik a minisztérium előtt, a fiú szinte Albus talárjába bújik, a kölyök tágra nyílt szemekkel bámul a kamerába, eltűnik a minisztérium épületében, majd ismét megjelenik a bejáratnál, híres sebhelye tisztán látszik a homlokán.
Potter, a nagyképű kölyök, a beképzelt, idióta megmentő, mindig csak ő! Perselus ökölbe szorította a kezét mérgében. Potter visszatért, és a varázslók közössége úgy viselkedik, mintha már meg is nyerték volna a háborút! Ostoba remények! A fiú nem más, mint egy felelőtlen gyerek. Ha benne bíznak, már el is vesztették a háborút!
Amikor Perselus megjelent a nagyteremben olyan mérges volt, hogy negyven pontot vont le a saját házától, csak azért, mert összeütközött két másodévessel a folyosón. Először saját szobájában szeretett volna ebédelni, de később meggondolta magát, mert nem akarta, hogy bárki is gyávának tartsa. Szembe tud ő nézni a fiúval! Nem az ő hibája volt, ami történt! Nem ő volt az, aki félrevezetett másokat. Nem ő volt az, aki visszaélt mások bizalmával! Miért kellene neki szégyenkeznie?
A hőmérséklet a teremben majdnem kézzelfoghatóan lecsökkent, ahogy belépett. Gondolatban vállat vont, semmibe véve a szokásos gyűlölethullámokat, bár kollégái jeges csendje kissé zavaró volt. De hát semmi közük sincs a történtekhez.
Ennek ellenére nehéz volt átvészelnie az ebédet.
Amikor visszavonult az irodájába, a másik griffendéles aranyifjú, a kvibli Black már ott várta, hogy üvöltözzön vele – gondolta, ahogy meglátta az ex-animágust.
– Piton. Beszélnünk kell – mondta a férfi nem is törődve olyan apróságokkal, mint az üdvözlés.
– Nem kell – válaszolta, és megpróbált bejutni az irodájába. De Black kitartó volt.
– Egy évig te voltál a fiú gyámja. Most ez a feladat rám marad. Beszélnünk kell.
Ebben valóban volt valami.
– Mit akarsz? – csattant fel ingerülten.
– Hogy elmondjam a véleményem, feltegyek néhány kérdést, aztán elmegyek.
– Nagyszerű. Tizenöt perced van.
– Elég – bólintott Black. Perselus kinyitotta az ajtót, és beengedte.
Egymással szembe ültek le, és Perselus meglepetésére Black udvarias hangon kezdett bele a mondókájába.
– Megértem, hogy mérges vagy, Piton. Elhiszem, hogy úgy érzed, elárultak. De meg kell értened, hogy nem Quietus volt az, aki elárult téged. Azóta szeretné elmondani neked az igazságot, amióta a kórházban visszanyerted az eszméleted...
– Erre nincs bizonyítékod, Black, de azért csak folytasd – vetette közbe Perselus.
Black elsápadt, és szemmel láthatóan visszatartott magában néhány durva megjegyzést.
– Rendben. Nincs bizonyítékom. És nincs bizonyítékom arról sem, hogy azelőtt milyen volt a kapcsolatotok, csak annyit tudok, amennyit én is tapasztaltam belőle, de azt még te sem tagadhatod, hogy amióta felébredtél a kómából, a fiú mindig melletted volt. Segített neked, törődött veled. Szeret téged, és te megtagadtad, mintha… mintha… – akadt el Black, és Perselus ezt a pillanatot használta ki, hogy közbeszóljon.
– Már megint nincs bizonyítékod, Black. Honnan tudnám, hogy tényleg törődik velem, vagy az egész viselkedése csupán egy szerep, hogy megvédje magát? Nem tudom, hogy ő vagy Albus mit akartak elérni ezzel az egész színjátékkal – honnan tudhatnám? Nem akarok több hazugságot, és nincs szükségem a Potter kölyökre, még akkor sem, ha az öcsém fattya…
– Te… te… – vörösödött el Black, és felpattant. – Fattyúnak hívtad őt…
– Miért? Végül is az, nem? Az öcsém nem vette feleségül az Evans lányt. Szent James Potter volt az, aki megmentette szegény nőt a… – de nem tudta befejezni. A következő pillanatban egy kemény ököl landolt az arcán, és a szék, amelyen ült, eldőlt. Perselus kezébe kapta a pálcáját, de mire felállt, hogy megtámadja az ellenségét, az irodája már üres volt. A kvibli elmenekült.
– Nem kértem, hogy beszélj vele! – förmedt Harry a keresztapjára. – Miért tetted? Tudtad, hogy csak még komplikáltabbá teszed a helyzetet!
– Qui… Harry, csak segíteni szerettem volna!
– Senkinek a segítségére nincs szükségem. Tökéletesen megvagyok egyedül is! – kiáltott Harry, és kiviharzott az üres osztályteremből, ahol hivatalos gyámjával találkozott.
Soha nem akarta, hogy úgy alakuljon az élete, ahogy most. Ez egyszerűen túl sok volt. Minden túl sok volt.
Rájött, hogy még nem nőtt fel. Vagy még a felnőttek is éreznek fájdalmat? Kétségbeesést? Félelmet? Bánatot? Megrázta a fejét. Még csak tizenhat éves volt! És az utóbbi napok olyan hosszúak voltak. A riporterek, a minisztérium, a fájdalmas bűbáj, és valójában most először hallotta az anyai nagyanyjának a nevét! Eddig még soha nem mondta el neki senki, mi volt a neve! És később a két nyilatkozat, amelyekkel megtagadták… Mintha valami összetört volna benne. Senkinek nem volt rá szüksége, szülei, nagyszülei, mostohaapja és annak a szülei mind halottak voltak, két élő rokona pedig nem kért belőle, de ebből leginkább Perselus visszautasítása fájt… Perselusé, aki három nappal ezelőtt még segített magához térni egy rémálma után, most megtagadta őt, és úgy tesz, mintha nem is létezne, és megírta azt a borzalmas levelet… Miért? Miért? Miért?
Igen, Dumbledore és ő visszaéltek a bizalmával, de a bosszú sokkal kegyetlenebb volt, mint a tett maga, és ennek a súlyát egyedül Harrynek kell elviselnie, Dumbledore sértetlenül megúszta, habár az egész az ő ötlete volt!
Harry komolyan azt hitte, hogy az elmúlt két nap folyamatos bánata után már nem maradtak könnyei, de látása megint elhomályosult térdei megrogytak, és minden erő kiszállt belőle. Mit akar még tőle a világ? Ő csak egy egyszerű fiú, nem egy megmentő, egy hős, és most megint úgy sír, mint egy csecsemő. Gyűlölte magát.
– Mi az, Piton? Apuci a sorsodra hagyott? – mordult fel mögötte egy hideg, gúnyos hang. Harry nem fordult meg. Nem akarta, hogy Malfoy meglássa a könnyeit. Magának is elég volt elviselnie gyengeségét.
– Az apám meghalt, Malfoy, több mint tizenhat éve – mondta nyugodtan, túl fáradtan ahhoz, hogy felvegye a kesztyűt.
– Tudod, kiről beszélek. – Úgy tűnt, Malfoyt nem zavarja Harry nyugalma. – A te bálványozott Perselusodról. Apának hívtad, nem?
– Igen, úgy – válaszolta Harry. – De most ez olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna – tette hozzá. A hangja úgy hangzott, mintha egy mély, sötét veremből jönne.
– Csak nem érzelgősek vagyunk? – folytatódott az ördögi gúnyolódás.
– Nem. Csak szomorúak. Most, ha lennél olyan nagylelkű… Hagyj magamra, Malfoy.
– Nem hinném, hogy a drága Piton professzor valaha is igényt tartana rád. Miért is tenné?
– Miért? – ismételte Harry, de a gondolatai valahol máshol jártak. Röviden, keserűen felnevetett. – Valóban, miért? És miért kellene ennek érdekelnie engem? – hirtelen megfordult, és Malfoy szemébe nézett nem törődve azzal, hogy a szőke fiú meglátja-e vörös szemeit. – Miért kellene bárkivel is törődnöm? Miért kellene feldühödnöm a gúnyolódásodon? – Széttárta a karjait és vállat vont. – Nem tudom, de valahogy itt ragadtam ebben a világban, és törődöm azzal, amit az emberek gondolnak, mondanak rólam. Ez nem könnyű, Malfoy, és utálom is magam érte – mondta, és búcsúzóul még odabiccentett a meglepett mardekárosnak. – Találkozunk holnap számmisztikán – köszönt el végül gúnyos udvariassággal. De nem ért túl messzire, csak néhány sarokkal arrébb, ahol egy halk, női hang szólt utána.
– Mr. Piton, egy szóra.
Harry kelletlenül tekintett házvezető tanárára. Nem volt felkészülve még egy beszélgetésre.
– Igen, professzor?
A tanárnő betessékelte az ajtón, ahol állt, és Harry meglepődve vette észre, hogy a professzor személyes lakosztályában vannak. Szeme elkerekedett döbbenetében, ahogy körbenézett. Mint Perselusé, McGalagony szobái sem házának színeivel voltak díszítve: a két domináns árnyalat a sötétzöld és a kék volt, hozzá némi barnás árnyalatú mélyvörös. McGalagony egy székre mutatott, közel a kandallóhoz. Harry engedelmesen leült. A szigorú arcú nő először nem szólt semmit, de aztán kibökte:
– Harry, én… én… – de nem tudta folytatni.
Harry ezen igazán megdöbbent. Soha nem látta még McGalagonyt annyira felindultnak, hogy ne talált volna szavakat. Arról nem is szólva, hogy még soha nem hívta a keresztnevén.
– Igen? – nyelt egyet.
– Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, hogy a dolgok így alakultak…
– Nem a maga hibája volt, tanárnő – mosolygott Harry szomorúan.
– Nézd, Harry. Beszéltem Perselusszal azon az estén. Nem – emelte fel a hangát, amikor látta, hogy Harry félbe akarja szakítani. – Nem a gyámságról volt szó. Egyszerűen megpróbáltam meggyőzni, hogy vegyen be a haladó bájitaltan osztályba. Megtagadta.
– Igen, tudom.
– Tudom, hogy szereted a bájitalokat – Harry csak vállat vont, ebben a pillanatban az egyetlen, amit érzett a tátogó üresség volt –, és szeretnélek bátorítani, hogy ne add fel a tanulmányaidat a bájitalok körében. Biztos vagyok benne, hogy Miss Granger segíteni fog, vagy akár Mr. Longbottom is, ha megkéred őket… és talán később, amikor Perselus észhez tér, vissza fogad a csoportba, és akkor nem leszel lemaradva.
Harry nagy nehezen aprót bólintott.
– Tudnod kell, hogy mi, a tanáraid mindig itt leszünk, ha szükséged lesz ránk. Ne szégyelld, ha segítségre van szükséged. Mindnyájan tudjuk, hogy ezek nagyon nehéz idők a számodra. Nehezebbek, mint valaha, habár néztél már szembe éles helyzetekkel…
Harry bólintott. Erre nem tudott mit mondani. Úgy érezte, mintha valami rémítő ürességben lenne, amellyel képtelen megküzdeni.
Fáradt kábulatban hagyta, hogy McGalagony visszakísérje a saját szobájába, aztán érezte, hogy óvatos kezek hálóruhába öltöztetik és betakarják, ahogy Perselus szokta… Bájitalt érzett az ajkán… fehérüröm… ó, az Álomtalan Álom főzet… függőséget okoz, de már hónapok óta nem használta a főzetet …
– Az élet szar – voltak az utolsó szavai, és meglepetésére könnyektől remegő hang válaszolt neki, amelyet soha nem azonosított volna a szigorú McGalagonyéval.
– Igen, az.
A következő napok mintha valami álomban teltek volna, és Harry most borzasztóan hálás volt Dumbledore-nak és McGalagonynak, hogy kinevezték iskolaelsőnek, és így saját szobája volt, és nem kellett együtt lennie a többiekkel, ahol ki lett volna téve Ron vizslató pillantásának, Neville sajnálkozó barátságának vagy Dean és Seamus kíváncsi érdeklődésének. A saját szobájában az órák után egyedül lehetett, és nem kellett a könyvtárba sem mennie, ahol bármikor összefuthatott volna Perselusszal.
Nem akart összefutni vele. Nem akart találkozni vele, vagy akárcsak ránézni sem. Nem akarta látni a hidegséget és az elutasítást az ismerős fekete szemekben, nem akart csípős megjegyzéseket és maró gúnyt – ez volt az oka annak is, hogy nem vitatkozott a férfival a haladó bájitaltan órák miatt sem. Ó, nem, így is elég nehéz időket élt állt, nincs szükség olyan alkalmakra, ahol kipécézik és nevetségessé teszik.
Igazából még most sem értette nagybátyja viselkedését. De nem akart kérdéseket feltenni.
Hétvégére meglepetten vette észre, hogy még csak nem is látta a férfit.
A közös étkezéseken volt a legnehezebb elkerülni őt. Általában Hermione segített neki, habár nem szándékosan: együtt léptek be a terembe, és Harry mindig ügyelt arra, hogy a lány a jobb oldalán legyen, közte és a tanári asztal között. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen arrafelé. Az sem érdekelte, ha Perselus gyávának tartja.
Szombaton reggel azonban sehol nem látta Hermionét és egyedül kellett végigmennie a nagytermen. Csak pár tanuló reggelizett, és egyikük sem volt Harry barátja vagy osztálytársa, így egyedül ült le szokásos helyére, ahonnan szeme sarkából látta, hogy Perselus is ott van. Ettől elment az étvágya, de kényszerítette magát, hogy legalább egy pohár sütőtöklevet megigyon. Aztán felkelt, hogy kimeneküljön a teremből, de az igazgató hangja megállította.
– Quietus, kérlek.
Megállt, és az összes izma megfeszült. Ahogy az igazgató felé fordult, Perselusszal is szembekerült. A sütőtöklé a gyomrában kellemetlenül mozgolódni kezdett, és Harry nagyot nyelt, hogy megelőzzön bármilyen megalázó helyzetet a terem kellős közepén. Megfegyelmezte az arcvonásait, és lassan megfordult.
– Igen, igazgató úr?
– Kérlek, 10 órakor gyere az irodámba. Fontos.
– Igen, igazgató úr – mondta és a szemei önkéntelenül a Dumbledore melletti fekete, magas férfira tévedtek. A férfi re sem nézett. Harry nagyot sóhajtott, és elindult. A teremből kilépve azonban egy újabb hang állította meg:
– Quietus, várj!
Erica volt, a jó öreg Mardekár ház legújabb tagja. A másik személy akit Voldemort szeretett volna eltenni láb alól – bár most, hogy kiderült, hogy Harry ismét túlélte, sokkal nagyobb biztonságban volt mint bármikor ezelőtt. Egyértelművé vált, hogy ő, Quietus Malazár Piton fia (aki Dumbledore utódja lett volna – mutatott Hermione egy cikket Harrynek, ahol még ERRŐL a különös információról is írtak!) volt a Sötét Nagyúr igazi ellensége, az egyetlen, aki szembeszállhat vele, és legyőzheti. Igen, ez immár egyértelmű volt a Sötét Nagyúrnak is – Harry látta, és érezte a dühét és őrjöngését, amely megtöltötte a kígyószerű testet, látta, ahogy a vörös szemek bosszútól és haragtól örvénylenek, hiszen neki kellett eltűrnie az átkokat, amelyeket a követőire bocsátott.
Harry sóhajtott, és a lányra nézett.
– Igen? – kérdezte fáradtan.
– Én… én csak azt akartam mondani, hogy nem kellene annyira elszigetelned magad, ahogy mostanában teszed. Inkább… inkább meg kellene próbálnod…
Harry bosszankodva rázta a fejét.
– Miért kellene? Csak időre van szükségem, hogy megint megszokjam a jelenlegi helyzetet. Nem vagyok túlzottan barátkozó ember.
– De benne vagy minden újságban – kiáltott fel a lány hitetlenkedve.
– Nem én akartam – csattant fel Harry. – Nem én kértem a nyilvánosságot!
– Ó, értem… – nézett Harryre, és témát váltott. – Hallottam, hogy nem fogsz járni a haladó bájitaltan órákra. Ez igaz? – Harry csak bólintott. Erika nyelt és folytatta. – Ő… megengedte, hogy járjak az órákra, de nem tudom, hogy én… szóval a régi iskolában más tantervet követtünk, és csak azt gondoltam, hogy megkérlek, hogy…
– Hogy…? – kérdezte Harry rövid csönd után.
– Hogy tudnál-e segíteni nekem, és megmutatnád-e, hogy mit tanultatok tavaly…
Harry összeráncolta a homlokát.
– Miért én? Ott van Ares vagy Malfoy a házatokból, vagy akár Pansy…
Erica bátortalanul mosolyodott el.
– Őket nem ismerem, de téged igen.
– Valóban? – Harry alig hitt a füleinek. – Ezelőtt csak egyszer találkoztál velem!
– Igen, de… tényleg te vagy a legjobb bájitaltanból. És te… te ismered a haladó tantervet is, hiszen tavaly Piton professzorral dolgoztál…
Harry sötéten bólintott.
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy én vagyok a legjobb személy arra, hogy neked segítsek.
– Rendben – adta meg magát a lány. – Habár csak egy alkalmat szerettem volna kérni, hogy leellenőrizzem, mit vettetek.
– Egyet? – kérdezte Harry, bár tisztában volt vele, hogy éppen most sétált bele egy csapdába.
– Egyet – bólintott a lány.
– Oké – mondta legyőzötten. – Akkor holnap, ebéd után a könyvtárban az arab miszticizmus részlegben. Hozzad magaddal a bájitaltan könyvedet is.
– Természetesen – ragyogott fel egy újabb mosoly a lány arcán, aztán végre sarkon fordult, és elment. Harry megkönnyebbülten lélegzett fel. Ha a lány tudta volna, hogy Harry csak azért egyezett bele a közös tanulásba, mert Knightnak hívják, bizonyára nagyon mérges lett volna. De Harry akkor is tudni akarta, hogy vajon csak véletlen-e, hogy Erica Knightnak ugyanaz a vezetékneve, mint Armena Helen Knightnak, Harold Winston Potter feleségének.
– Harry? – egy óvatos hang.
– Tényleg te vagy az? – egy másik.
– Drága fiam – egy suttogás.
– Ha tudtuk volna…
Fuldokló zokogások és reménykedő pillantások köszöntötték Harryt az igazgató irodájában.
Már megint a Weasleyk. De ez alkalommal senki sem akarta megérinteni, csak nézték. Mrs. Weasley a sírás határán, Mr. Weasley óvatosan mosolyogva, George arcára erőltetett nyugalommal, Bill remegve, Charlie szemei csillogtak, Percy arca pedig mélyen elpirult. Ginny boldogan és Ron – nos, Ron arca Percyéhez hasonló módon vöröslött.
Csak Fred hiányzott – és immár örökké hiányozni fog, gondolta Harry magában. Fred hiányzik. És ez az ő hibája volt.
– Visszatértél… – suttogta Mrs. Weasley.
– Soha nem is tűnt el, anya – mondta George, és éles pillantást vetett két piruló testvérére. – Mindig itt volt. Hiszen annyira nyilvánvaló volt… – Félbeszakította magát, mintha arra várna, hogy ikertestvére fejezze be a mondatot, de nem volt senki, aki ezt megint megtette volna.
– Ti tudtátok…? – bámult rá Harry bizonytalanul és a fiú bólintott.
– Már akkor kiszúrtuk, amikor a Czikornyai és Patzában találkoztunk.
– Ti… hogyan? – hebegte Harry.
– Egyszerű. Te voltál. Csak a megjelenésed változott, a személy az új arc mögött ugyanaz maradt. Fred el akarta mondani Ronnak is, de először nem voltunk biztosak… Aztán… Ron annyira…
– Szemét volt – motyogta Ron, és George elvigyorodott.
– Ó igen, egy szemét, pontosan. Így hát úgy döntöttünk, hogy inkább nem tesszük. Nem akartunk veszélyeztetni téged vagy Piton professzort. Habár, ahogy hallottam, neki végül sikerült veszélybe sodornia téged…
Harry a padló felé fordította a tekintetét, és vállat vont.
– Örülök, hogy végül kiderült az igazság – nézett fel picit később. – Gyűlöltem azokat a hazugságokat. A féligazságokat, a titkokat, a folytonos magyarázkodást. Most végre önmagam lehetek.
– Mindig önmagad voltál, Quietus – mondta George.
Rövid csönd.
– Mindig örömmel látunk az otthonunkban – tette hozzá Mr. Weasley végül. – Ha bármikor szükséged lenne egy családra…
Harry megrezzent.
– Ott van Sirius – motyogta, és becsukta a szemeit. – De azért köszönöm…
– Nem Harry, nincs szükség rá, hogy bármit is megköszönj. – Mrs. Weasley nem tudott tovább ellenállni: Harryhez lépett, és szorosan megölelte. – Olyan vagy számunkra, mintha a fiunk lennél. Semmi nem változott.
Minden megváltozott, gondolta Harry, de ez alkalommal kényszerítette magát, hogy kemény maradjon össze. Soha többé nem akarta kimutatni a gyengeségét.
Percy is közelebb lépett.
– Harry…
Harry akaratlanul is hátrahőkölt. Percytől való idegenkedése kicsit sem csökkent, még mindig nem tudott benne eléggé bízni ahhoz, hogy megbocsássa azokat a dolgokat a sötét osztályteremben. Karba tette a kezét, és hidegen nézett a nála magasabb fiúra.
– Nem akarok bosszút állni, Percy – mondta miérten. – De ez nem jelenti azt, hogy elfelejtem a gyűlöleted.
– Csak bocsánatot szerettem volna kérni.
– De én nem állok készen a megbocsátásra.
– De Ron…
– Állj! Ron esete egészen más – mondta, de Ron közbeszólt:
– De az, amit csináltam, semmivel nem volt jobb annál, amit Percy tett.
– Nem – rázta Harry a fejét. – Nem lehet összehasonlítani a kettőt, Ron. Amit te tettél szörnyű volt, ez igaz, de szemtől szemben álltunk egymással, egyik a másik ellen, és nem hivatalos helyzeteddel visszaélve kínoztál meg. Ami köztünk történt, inkább olyan volt, mint egy párbaj, és sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. Percy esete… egészen más ügy. Mint minisztériumi auror és mint felnőtt nagyon kényes helyzetben volt. És én tökéletesen tehetetlen voltam, nem volt nálam a pálcám, és nem volt lehetőségem, hogy elmeneküljek.
Ron bólintott, és Percy még jobban elpirult.
A témák, amelyek később felmerültek, már nem voltak ennyire kényelmetlenek.
Miután Madam Cvikker végre kibökte, hogy a Potter fiú egész héten nem volt könyvtárban, Perselus elhatározta, hogy végre elmegy azokért a bájitaltan könyvekért az arab miszticizmus részlegbe. Mint iskolaelső, a kölyök valószínűleg a saját szobájában tanul, hacsak nem a csodálóival lóg valahol – bár túl sok köztük a mardekáros –, szóval lehetetlen, hogy találkozzon vele vasárnap este a könyvtárban
Nem, nem attól félt, hogy találkozik a kölyökkel, csak el akarta kerülni a látványt: a Piton-arcú Pottert! Botrány! Habár azért nem tudta teljesen megmagyarázni magának, miért is kezdte el ilyen szenvedélyesen gyűlölni a fiút. Az érzés megmagyarázhatatlan volt, de mély és erős, és az a tudat, hogy elárulták, csak még jobban feltüzelte. Talán Minervának igaza volt, és valami tényleg rosszul sült el azzal a hülye memóramódosító bűbájjal – már ha valóban ő volt az, aki azt az átkozott bűbájt használta, és nem Albus vagy a kölyök…
Szerencsére, az arab miszticizmus részleg üres volt, és szabadon kutathatott a polcok közt. Perselus elmosolyodott, ahogy lekapott egy vastag kötetet a felső polcról, és éppen le akart ülni vele, amikor hangok törték meg a könyvtár csöndjét.
Egy női és egy férfi hang. Perselus elvigyorodott, és gyorsan visszatette a könyvet a helyére. Talán le tud vonni néhány pontot munka előtt, ha kompromittáló helyzetben kapja el a párocskát. Elhagyta az arab miszticizmus részlegét, és megállt a szomszédos polcsor mögött: logikusnak tűnt, hogy ha a párocska meghitt helyet keres, az előbb említett részleget választja.
– Mi van? – kérdezte a női hang. Ismeretlen hang volt, Perselus még soha nem hallotta ezelőtt: biztosan házának legújabb tagja, a Knight lány.
– Elhoztad a bájital könyveidet? – Perselus szíve majdnem megállt. A Potter kölyök!
– Természetesen. Hiszen mondtad, hogy hozzam el őket – válaszolt a lány, és Perselus elvigyorodott. A lány flörtölt az iskola üdvöskéjével!
– Oké. Én is elhoztam az ötödéves bájital könyvemet és a jegyzeteket, amiket órákon készítettem. Nézzük…
Semmi érdekes: papírsuhogás, halk nyikorgás, ahogy valaki megváltoztatja a helyzetét a széken.
– Ares mondta nekem, hogy te vagy a legjobb bájitaltanból – turbékolta a lány. Perselus a szemét forgatta.
– Én voltam – válaszolta Potter lassan, és egy másik könyvbe lapozott. – Már nem veszek részt az órákon.
– Miért nem kéred meg a professzort, hogy… – nem tudta befejezni, mert Potter félbeszakította.
– Ez nem a te dolgod. Azért jöttünk, hogy ellenőrizzük, hol tartasz bájitaltaltanból, nem pedig azért, hogy az életemben turkáljunk.
Potter látszólag nem volt tudatában a lány szándékainak.
– Akkor hát igaz?
– Micsoda? – horkant fel Potter. Ó, bosszúsak vagyunk?
– Amit az újságok mondanak.
– Pontosan mire gondolsz? – kérdezte gúnyolódó udvariassággal. – Rengeteg mindent írnak.
Perselus majdnem felnevetett. Potter valahogy nem jött rá, hogy épp most vonták be egy olyan társalgásba, amit bármely áron el akart kerülni.
– Az a dolog rólad és Piton professzorról. – Ó-ó. Potter nem válaszolt, így a lány folytatta. –Hogy kitagadott.
– Micsoda? – kiáltott fel Potter hitetlenkedve. – Hülyeség. Nem tagadott ki, mert nem is voltam az örököse – kezdte Potter magyarázni. Bravó, Miss Knight! Csodálatos csapda! – Csak elutasította a lehetőséget, hogy a gyámom legyen, ez minden. – Néhány hosszú percig csönd volt, azután a kölyök megint az előző év tananyagát kezdte magyarázni a lánynak, habár látszólag csak azokat a részeket, amiket nem tanult az előző iskolában. Perselusnak el kellett ismernie, hogy a fiú tényleg jó volt bájitaltanból. Ami, természetesen, nem jelentette azt, hogy megengedi, hogy csatlakozzon az óráihoz.
Egy idő után Perselus elunta magát, és elhatározta, hogy odébbáll, amikor a lány újabb fojtott hangú kérdést tett fel.
– És… igaz, hogy Piton…
– Neked csak Piton professzor – vetette közbe Potter hangosan. Ő kétségtelenül nem szándékozott suttogni.
–… akkor Piton professzor – folytatta a lány halkan – halálfaló?
Egy percig csönd volt, és Perselus azt gondolta, a lányból tökéletes riporter lenne, még annál az átkozott Rita Vitrolnál is jobb.
– Hogy merészeled… – suttogta hirtelen Potter. – Hogy merészeled…?
– Mi…mit? – hebegte a lány.
– Hogy merészeled ilyen bűnnel megvádolni? – Potter hangját hatalmas indulat hevítette. – Hogy merészeled az újságok hazugságait még jobban elferdíteni? Tudod a válaszokat. Mindenhol elolvashatod!
– De egy évig vele éltél. Jobban ismered őt…
– Tűnj a szemem elől – mondta Potter hirtelen nyugodt hangon.
– De…
– Azt mondtam, menj! A tanításnak vége. Keress más fiút, akivel flörtölhetsz. Engem nem érdekelsz.
Már megint ó-ó. Potter mégsem volt annyira féleszű, amilyennek látszott.
– Ezt még megbánod, Harry – mondta sértődötten a lány.
– Nem hiszem, hogy megbánom, ha most elmész. De biztosan teszek valamit, amit megbánok, ha nem tűnsz el azonnal!
Miután a lány elment, Potter még sokáig nem mozdult.
Amikor Perselus kikukucskált rejtekhelyéről, látta, hogy a vékony alak arcát a kezébe temetve az asztal fölé hajol. Perselus csöndben nézte, és napok óta először apró zavarodottság tompította az erős gyűlöletet, amit a fiú iránt érzett.