Fordította: Enelen
Átnézte: enahma

10. fejezet – Emlékek

Harry a szokásos módon érkezett meg: arccal előre kizuhant a kandallóból. Érezte, hogy valaki megragadja a karját, és talpra segíti.

– Albus szólt, hogy jössz – a nyugodt, mély hang nyugtató hatással volt Harry túlfeszített idegeire. Mikor felemelte a fejét, egyenesen a gyógyító aggódó arcába nézett.

– Beszélnem szerettem volna magával – bökte ki nagy nehezen Harry. – Tudnom kell… nekem… hogy…

– Tudom, fiatalember – a nő egy karosszék felé terelte, míg ő maga a szokásos módon a kandalló szélének dőlt. – Albus beszélt az idegen pálcáról. És ha jól emlékszem, magad is elég sokat tudsz az emlékezetmódosító bűbájokról és a használatukkal járó veszélyekről.

– Igen – motyogta Harry, és a szíve még hevesebben kezdett verni. – De… Biztos akarok lenni benne. Én… – nem tudta folytatni. Elakadt a szava, aztán végül kibuggyant belőle, ami a leginkább foglalkoztatta. – Most már örökre gyűlölni fog? – kiáltott fel hirtelen.

A nő felsóhajtott, és lehunyta a szemét.

– Emlékszel még, mit mondtunk Perselus állapotáról, mielőtt először meglátogattad? – kérdezte csendesen.

– Igen – mondta megint Harry.

– Elmondanád nekem, mire emlékszel abból a beszélgetésből?

Harry erőlködve próbált visszaemlékezni a két hónappal ezelőtti szavakra.

– Azt mondta, hogy az érzelmei is súlyos károsodást szenvedtek, mert a testvére emlékét is kitörölte az elméjéből, és hogy számára szinte egyáltalán nincs értelme a korábbi tetteinek. És most össze van zavarodva – tette hozzá végül. – De ez hónapokkal ezelőtt volt!

– Fiatalember, a helyzet nem olyan egyszerű, ahogy gondolod. Két hónap nem elég arra, hogy ilyen sebeket begyógyítson – különösen érzelmi sebeket nem.

Harry elhallgatott. Ha valaki, hát ő tudta, milyen nehéz legyőzni az érzelmi megrázkódtatásokat. Számára több, mint egy évig tartott leküzdeni fogsága következményeit, és még mindig nem gyógyult meg teljesen: még mindig voltak problémái az evéssel, és érzelmileg is teljesen labilis volt: az elmúlt napokban ijesztően sokat bőgött.

Úgyhogy bólintott.

– Másrészt viszont Perselus számára a te negyedik éved csak két és fél hónapja történt. Most is éppúgy utálja Harry Pottert, mint akkor. A titkolózásotok csak tovább rontott a helyzeten. Azért gyűlöl, mert Harry Potter vagy, és….

– De én nem az a Harry Potter vagyok, akire negyedikből emlékszik! – szakította félbe Harry. – Az unokaöccse vagyok, és mindent elmondtam neki, amit tudtam, néha még az igazgató parancsa ellenére is.

– Igen, de a legfontosabb dolgot mégsem mondtad el neki…

– MERT DUMBLEDORE MEGTILTOTTA! – Harry szemét elöntötték a könnyek, de ezúttal a düh, és nem a bánat és kétségbeesés könnyei. – Miért nem képes megérteni?

– Nem hiszem, hogy Perselus valaha is megpróbálta volna megérteni Harry Pottert, és te Harry Potter vagy a számára, nem pedig az unokaöccse. De ami még rosszabb: úgy érzi – és igaza is van – hogy teljesen kiszolgáltatott. A legtöbb emlékezetét vesztett emberrel nem ez a helyzet. Az emlékezettörlő bűbájok általában az emberi elme csak egy kis részét módosítják, néhány kisebb emléket, apróságokat, és így ezek az emlékezetüket vesztettek sokszor rá sem jönnek, hogy manipulálták őket. De ezúttal az emlékezettörlő bűbáj olyan széles körű és alapos volt, hogy akkor is észrevette volna, ha nem mondjuk el neki. Úgyhogy nagyon jól tudja, mi a helyzet: hogy az emlékei tele vannak óriási lyukakkal, és egymaga képtelen kitölteni ezeket. Másokra van szüksége, hogy elmondják neki, mi történt, olyanokra, akikben megbízhat, olyanokra, akik nem fogják kihasználni a helyzetet. És azt hiszem, Albusnak már régen el kellett volna mondania neki az igazságot, de nem akarta kockára tenni Perselus hűségét.

– Hogy érti azt, hogy a hűségét?

– Azt hiszem, ez volt a fő oka Albus titkolózásának. Nem volt biztos Perselus hűségében, hiszen az testvére halálán nyugodott. Úgyhogy szüksége volt valami másra, amivel a Rendhez kötheti, és távol tarthatja Tudodkitől, és ez te voltál, a feltételezett fia.

Harry dühösen lehajtotta a fejét.

– Értem. Nekem azt mondta, hogy az én védelmem érdekében teszi.

– Valószínűleg az is közre játszott – bólintott a gyógyító gyorsan. Harry megint felnézett.

– Értem. És van valami esély rá, hogy Perselus visszakapja az emlékeit, vagy legalább egy részüket? Azt olvastam, hogy nincs, de szeretném valaki olyantól hallani, akinek van gyakorlata ezen a téren.

A nő szomorúan elmosolyodott.

– Lehet, hogy én vagyok az egyik legtapasztaltabb gyógyító, fiatalember, de ez nem jelenti azt, hogy teljes bizonyossággal meg tudom mondani, mi lesz a későbbiekben Perselus emlékeinek sorsa.

– Csak kerülgeti a témát – mondta Harry sötéten. – Kérem, mondja el az igazságot. Tudni akarom… Tudnom kell!

Hosszú ideig csak bámultak egymásra. Végül a gyógyító volt az, aki megadta magát.

– Rendben van – jelentette ki sóhajtva. – A válaszom: nem. Nem sok esély van arra, hogy helyrejön.

– Miért?

A nő úgy látszott, hosszabb magyarázatra készül.

– Egy helyesen elvégzett emlékezettörlő bűbáj nem változtatja meg az elme részeit, csak falakat és gátakat emel néhány terület, emlék, kép köré. A mi munkánk, hogy eltüntessük ezeket a falakat, és visszaadjuk a páciens elvesztett emlékeit. Ez hosszú folyamat, és Perselussal is eszerint jártunk el, mert azt hittük, hogy helyesen végezte el a bűbájt. Ahogy láthattad: teljesen eredménytelenek voltunk. Perselus helyzetén egy kicsit sem tudtunk változtatni, mert az emlékmódosító bűbájt az idegen pálca miatt nem tudta megfelelően alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy a varázslat, ahelyett, hogy falakat és gátakat emelt volna, valószínűleg kitörölte azokat az emlékeket, vagy legalábbis súlyosan károsította őket. – A gyógyító a székéhez lépett, és leült. – A praxisomban csak öt ilyen esettel találkoztam, mint Perselus. És egyikük sem jött rendbe. – Elakadt. – Albus elmondta, hogyan viselkedik veled. Ez is jórészt a helytelenül elvégzett bűbáj hatása. Nem csak a korábbi ellenszenve az oka.

– És ez mit jelent?

– Nem tudom, fiam – suttogta a nő tehetetlenül.

Miután visszatért a kórházból, Harry szinte teljesen visszahúzódott. A következő napok nagy részét a szobájában töltötte, csak akkor mozdult ki, ha muszáj volt. Csak töprengett, tanulni sem nagyon próbált: a tantárgyak többé nem voltak képesek lekötni a figyelmét. Nem tanárai hibája volt, ők igazán megtettek mindent, amit csak tudtak.

Az új sötét varázslatok kivédése tanárnő, Noir tanárnő nagyon kedves és segítőkész volt, és még azt is felajánlotta, hogy különórákat tart neki párbajozásból, de ezt Harry azonnal visszautasította, bár tudta, hogy szüksége lenne rájuk. De nem érdekelte.

McGalagony, Harry nagy megkönnyebbülésére, nem változtatott a Harryvel szembeni viselkedésén, ugyanaz a szigorú, komoly tanár maradt, amilyennek korábban is ismerte, és ez elviselhetőbbé tette a helyzetét, de… Harry érezte, hogy sajnálja, és néha elkapott egy-egy aggódó pillantást, és ezt utálta. Nem volt szüksége senki aggódására és sajnálatára.

Az aritmetika tanár gyakorlatokkal és házi feladatokkal árasztotta el, csakúgy, mint Flitwick professzor, és úgy tűnt, még Binns is rájött, hogy történt valami kedvenc diákjával, mert meghívta Harryt a lakosztályába (bár Harry nem értette, mi szüksége lehet egy szellemnek saját lakosztályra), és kölcsönzött neki néhány könyvet, amelyek meglepően érdekesnek bizonyultak.

Harry hatodik RAVASZ szintű tantárgya a gyógynövénytan volt. Ezek az órák semmiben sem különböztek az előző éviektől: még csoporttársai is ugyanazok voltak. Úgy tűnt a gyógynövénytan az a tantárgy, amiből mindenkinek elég jó jegye lett ahhoz, hogy folytathassa.

Harry kábultan ment egyik óráról a másikra, és kényszerítette magát, hogy tanuljon, egyen, aludjon, hogy képes legyen folytatni, és tovább élni, de igazából semmi nem érdekelte többé. Megoldást keresve újra és újra végiggondolta az öreg gyógyítóval folytatott beszélgetést, de ahogy múlt az idő, néhány hét elteltével kénytelen volt elfogadni a tényt, hogy Perselus soha többé nem lesz már olyan, mint régen. És ő kénytelen lesz túltenni magát rajta. De az, hogy „túlteszi magát" a dolgon, nem jelenti azt, hogy feladja Perselust. Egyáltalán nem. Támadt egy újabb ötlete.

Egy sötét varázslatok kivédése órán jutott az eszébe, szeptember végén, mikor végre befejezték az RBF tananyagának átnézését, és a tanárnő azt taglalta, mire számíthatnak a következő évi RAVASZ vizsgán. Harry halálosan unta magát. Már az összes erre az évre javaslott könyvet végigolvasta, úgyhogy nem hitte, hogy valami fontosat hallhatna. Hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai, úgyhogy teljesen megdöbbent, mikor mégis elkapott néhány szót a tanárnő hosszú beszédéből.

– …és meg kell értenetek, hogy nem létezik olyan, hogy tökéletes pajzs vagy védőbűbáj. Minden pajzsot át lehet törni, minden védőbűbájon lehet rést találni. Az a dolgotok, hogy rájöjjetek, hogyan. Ha az első próbálkozás nem sikerült, más módot kell találnotok. Idén arról fogunk tanulni, milyen módon lehet megkerülni a védőbűbájokat, pajzsokat, és személyes védelmi rendszereket… – a tanárnő tovább folytatta, de Harry gondolatai eddigre megint máshol jártak.

„ … nem létezik olyan, hogy tökéletes pajzs vagy védőbűbáj…"

„Minden pajzsot át lehet törni, minden védőbűbájon lehet rést találni."

Harry érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver.

„Minden pajzsot át lehet törni, minden védőbűbájon lehet rést találni." Visszhangzott a mondat újra és újra.

Mi van, ha az öreg gyógyító tévedett? Mi van, ha Perselus korábbi emlékeinek néhány része még mindig megvan, csak meg kell találnia? Mi van, ha az emlékei nem mentek teljesen tönkre, ha a gyógyító csak találgatott? Mi van, ha csak falak és gátak vannak az emlékei körül, éppen csak a szokásosnál erősebbek, szabálytalanabbak?

Harry olyan izgatott lett, hogy alig bírta kivárni az óra végét. Aznap már nem volt több órája, csak ebédelnie kellett volna, de Harry most nem törődött olyan apróságokkal, mint az ebéd. Mikor meghallotta, hogy a tanárnő befejezi az órát, a táskájába dobálta a könyveit, és futva indult a könyvtár felé.

„Minden pajzsot át lehet törni, minden védőbűbájon lehet rést találni. Az a dolgotok, hogy rájöjjetek, hogyan."

És ő rá fog jönni, hogyan törheti át Perselus falait. Ez az ő feladata, és nem fogja elhibázni.

Perselus még mindig vöröset látott a méregtől, mikor belépett a hatodéves haladó bájitaltan csoport órájára. Ma reggel megkapta a Bájitalkészítés Felsőfokon legújabb számát, és kis híján rosszul lett, mikor a címlapon meglátta az átkozott kölyök fényképét.

Hogy lehet ez?

Hogy képes Potter mindenhol ott lenni? Ez nem a Szombati Boszorkány vagy a Reggeli Próféta, egészen eddig egy komoly, tudományos magazinnak hitte, amiben semmi keresnivalójuk az olyan beképzelt alakoknak, mint Potter, nem hogy mindjárt a címlapra kerüljenek!

– Mit képzelnek… – motyogta, és úgy ugrott fel, hogy a szék felborult mögötte. Dumbledore kíváncsi pillantást vetett rá, de Perselus csak megrántotta a vállát, és sietve kiviharzott a nagyteremből. Az étvágya már úgyis elment.

Szeretett volna egy tiltakozó levelet írni a szerkesztőnek, amiért Potter hírnevének hatására hagyta rontani az újság színvonalát egy ilyen szeméttel, de tudta, hogy először végig kell olvasnia a cikket, ha helyesen akar cselekedni. Úgyhogy leült a kedvenc székébe és kinyitotta az újságot.

Kis híján rohamot kapott, mikor elolvasta a címet: „Quietus Harold Piton – egy elpazarolt tálentum?" A döbbenettől prüszkölve köpte ki a teáját.

Amióta az igazság kiderült, ez volt az első olyan cikk, amely nyíltan őt vádolta azért, amit tett. A többi cikk inkább csak szívtelen rohadékként kezelte, de ez egyáltalán nem volt meglepő, és bizonyos szempontból a varázsvilág meg is nyugodott, hogy a volt halálfalónak nincs többé befolyása a drágalátos kis túlélőjükre.

De ez a cikk teljesen különbözött azoktól. Írója – méghozzá McRee! – komolyan megvádolta azért, hogy eltaszította magától a fiút. „Részem volt abban a megtiszteltetésben, hogy néhány hétig taníthattam a fiút, és meg kell mondjam, hogy soha nem volt még ilyen gondos, intelligens és találékony segédem, mint az ifjú Piton, akit a nagybátyja döntése most megfosztott a lehetőségtől, hogy elsajátíthassa a bájitalkészítés nemes művészetét, úgyhogy semmi lehetősége nem maradt rá, hogy megszerezze a szükséges képesítést arra, hogy elfoglalhassa a Bájital Mesterek között őt megillető helyet." Perselus majdnem felkiáltott, de a cikk tovább folytatódott: „Mindannyian olvastuk a két Piton kísérleti naplóját a Farkasölőfű főzetről, és mindannyian tudjuk, mekkora szerepe volt a fiatal Pitonnak az új főzet elkészítésében. Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy Piton professzor megtagadja a fiú tanítását, csak azért, mert megtudta, hogy unokaöccse nem más, mint Harry Potter…" és így tovább, vég nélkül. A legjobban az idegesítette a cikkben, hogy a fiú valóban tehetséges, ezt neki is el kellett ismernie. Nagyon jól emlékezett arra, amikor együtt dolgoztak, a precíz mozdulatokra, érdeklődésére, figyelmére, és végül, de nem utolsósorban eltökéltségére, hogy mindent megtanuljon, mindent megértsen.

Tulajdonképpen… jó volt vele dolgozni. Kiváló asszisztens volt.

De mégiscsak Potter, és Perselus gyűlölte.

Úgyhogy felettébb dühös volt, amikor belépett a tanterembe. Miss Granger és Longbottom látványa csak tovább rontotta hangulatát, csakúgy, mint az osztály tehetetlen kínlódása a bájitallal. Ez utóbbi főleg azért, mert Perselus tudta, hogy a kölyök könnyedén és tökéletesen megfőzné ezt a bájitalt – hiszen már látta, hogy megtette.

Úgyhogy óra végére Perselus szinte robbant a méregtől.

– Miss Granger. Várjon – dörrent rá a lányra. Az ijedtnek tűnt, de türelmesen várt, míg a többiek kisorjáztak a tanteremből.

– Igen, tanár úr? – ment közelebb a tanári asztalhoz.

– Beszélni akarok Potterrel, az irodámban, ma este nyolc órakor.

A lány általában nyílt arckifejezése hirtelen zárkózottá vált.

– Miről, tanár úr? – kérdezte nyugodtan.

– Nem tartozik rád – jelentette ki hidegen Perselus, és felállt. – És most menj.

– Nem.

Perselus megmerevedett. Eddig még soha, SOHA nem hallott róla, hogy a Granger lány tiszteletlenül beszélt volna egy tanárával. Most lassan újra felé fordult.

– Nem? – kérdezte fenyegető hangon.

– Nem – suttogta a lány, de Perselus látta, hogy erőnek erejével próbálja fenntartani a bátorság látszatát. De újra megismételte – Nem.

– Nem micsoda? – lépett most az ijedt lány elé.

– Nem mondom meg neki, tanár úr – a lány nyelt egyet. – Nem akarom, hogy megint megbántsa. Csak mert olvasta azt a cikket…

– Honnan tudsz róla? – mordult rá Perselus, most már szemtől szemben állva a remegő diákjával.

– Quiet is megkapta a saját példányát, és láttam… láttam őt a címlapon. – Nagyot nyelt. – A cikket is olvastam… – Elfordította a fejét.

– Nem érdekel, mit gondol, Miss Granger, mindenképpen beszélni akarok Potterrel ma este.

– Nem ismerek semmiféle Pottert, tanár úr – mondta a lány, és hátralépett. – Nem adhatom át az üzenetét.

– Tíz pont a Griffendéltől, amiért szemtelen volt, Miss Granger.

A lány megint ránézett, és nagy meglepetésére csak szomorúságot látott a szemében.

– Igen, tanár úr – mondta, és elment.

Csak miután az ajtó becsukódott mögötte, jött rá Perselus, hogy keresnie kell valaki mást, aki átadja az üzenetet.

– Ares mondta, hogy beszélni akart velem, tanár úr.

Perselus felnézett az előtte heverő dolgozatokból, és egy pillantást vetett az órájára. Pontosan nyolcat mutatott.

– Csukd be az ajtót – mondta, és letette a tollat. Figyelte, ahogy a fiú gyorsan becsukja a barna faajtót, majd megfordul, és várakozva pillant rá.

Perselus kimerülten dörzsölte meg a halántékát, és meglepve vette észre, hogy a fiú halványan elmosolyodik. Ez feldühítette, aznap már nem először.

– Potter!

A mosoly eltűnt.

– A nevem Piton, tanár úr – jelentette ki szemtelenül a fiú. Perselus dühében ökölbe szorította a kezét.

– Olvastad azt a cikket? – folytatta Perselus, szándékosan figyelmen kívül hagyva a fiú megjegyzését.

– Melyik cikket? – pislogott zavarodottan a kölyök.

– A Bájitalkészítés Felsőfokon magazinban – sziszegte Perselus.

– Nem, tanár úr – rázta meg a fejét Potter. – Hermionénak adtam az újságot.

– Miért?

Vállrándítás.

– Észrevett benne valamit, és el akarta olvasni. Azt mondta, holnap visszaadja.

A fiú nyugalma valahogy csak még jobban idegesítette Perselust. Már megint tervez valamit?

– Ne hidd, hogy csak mert ilyet írnak, visszaengedlek az órára.

– Micsoda? – Potter meglepettnek tűnt. – Soha nem kértem, hogy engedjen vissza az órára.

Ez igaz volt, de még jobban feldühítette Perselust.

– De szeretnél visszajönni – sziszegte.

Potter megint vállat vont.

– Nem. Nem igazán.

– Nem? – kérdezte kíváncsiságot színlelve. – Nem vagyok elég jó a helyi hírességnek, Potter?

A fiú nyelt egyet, és a szemébe nézett.

– A nevem Piton, tanár úr – mondta megint.

– Válaszolj a kérdésemre! – kiáltott rá a fiúra Perselus.

– Minek? – válaszolta az. – Úgysem enged vissza. Nem is kértem. Nem hiszem, hogy ilyen körülmények között lenne valami jelentősége a válaszomnak.

És már megint igaza van. Perselus gyűlölte érte.

– Tíz pont a Griffendéltől, Potter.

A fiú megborzongott, és lassan megismételte:

– Nem. Vagyok. Potter. És nem vonhat le pontokat, csak mert nem kedvel engem. Nem tettem semmit, ami indokolná a büntetést.

– Semmit? – csattant fel hirtelen Perselus. – És a hazugságok? A féligazságok? A tény, hogy kihasználtál?

A fiú váratlanul lehajtotta a fejét.

– El akartam mondani, már az első nap – suttogta. – De az igazgató félt, hogy nem fogadná jól a hírt.

– El akartad mondani? – a bájital professzor hangjából szinte csöpögött a gúny. – Újabb hazugság.

– Nem az – rázta meg hevesen a fejét a fiú. – Tényleg el akartam mondani. Amint alkalmam nyílt rá, elmondtam, hogy nem vagyok a fia. Meg akartam mondani, ki vagyok valójában, csak… én csak… attól tartottam, hogy meg fog utálni érte…

– Sikerült – válaszolta Perselus hidegen. A fiú felkapta a fejét, és Perselus látta a fáradság vonásait a fiatal arcon. De nem csak a fáradtságét: hirtelen meglátta önmagát, a tizenhat éves önmagát abban az arcban, és valami mást is, amit nem tudott hova tenni, valami keserű kifejezést, ami mélyen megérintette, olyan mélyen, hogy egy pillanatra alig kapott levegőt.

Most már egymással szemben álltak.

A fiú nem Potter. Tényleg Piton. Vagy végleg elment az esze.

– És most tűnj el – motyogta, mielőtt még a zavarodottsága kiülhetett volna az arcára. – És ne hidd, hogy bármi esélyed van.

Már megint, az az arckifejezés.

– Igen, tanár úr – bólintott a fiú, és elment.

De a zavarodottság ott maradt.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte meglepetten Ron, mikor Harry előjött két könyvespolc közül.

– Olvasok – válaszolta gúnyosan, és letette egy asztalra a kezében tartott könyveket. – Ez egy könyvtár, Ron.

Ron meglepetten nézett végig a könyveken.

– Minek olvasol ilyesmit? – felemelt egy könyvet, ami a rakás tetején hevert. – Útmutató az emlékezet megosztásához – olvasta fel hangosan a címet. – Emlékek – volt egy másik könyv címe.

– Ron, kérlek – mondta halkan Harry. – Ez nem tartozik rád.

Ron leült, és komolyan a szemébe nézett.

– Pitonért csinálod, ugye?

– Gratulálok – válaszolta gúnyosan Harry. – Egy pont a Griffendélnek az intelligens válaszért.

– De… miért? – kérdezte a volt barátja.

Harry felsóhajtott, de nem válaszolt mindjárt. Ő és Ron még mindig nem voltak baráti viszonyban, éppen csak udvariasabban beszéltek egymással. Eddig nem nagyon jutottak túl a kölcsönös köszönéseken, és Harry tudta, hogy ennek leginkább Ron bűntudata az oka. Ron teljesen összeomlott, mikor fél éve majdnem megölte azzal az átokkal. Bűntudata csak tovább nőtt, mikor rájött, hogy ez a valaki nem más, mint Harry.

– Találd ki – vágta rá keserűen.

– Ó… – nyögte Ron. – De… eltaszított magától…

Persze az ügy részleteit nem hozták nyilvánosságra. Harry csak Hermionénak mondta el, mi történt, a többiek nehezen tudták követni az elmúlt hónap eseményeit. Negyedik év vége – Piton – a fia – jobb hangulat – könnyebb bájitaltan órák – Malfoy – Quietus eltűnése – Voldemort (alias Tudjukki) – Exmemoriam (erről a részletről sokan nem tudtak) – hosszú kórházi tartózkodás – feszültség Piton és a fia között – aztán megint jobb kapcsolat – hirtelen döbbenet a bájitaltan órán – teljes visszakozás – elviselhetetlen bájitaltan órák. Már megint.

Harry felsóhajtott, és úgy döntött, hogy nem mond semmit. Túl hosszú lenne. De Ron folytatta.

– Nézd, Harry, azért jöttem, hogy beszéljek veled.

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Harry, de nem nézett fel a könyvből, amit az előbb kinyitott.

– Múlt év végén beszélgettünk, és te… te azt mondtad, hogy a barátom akartál lenni. És azóta… azóta rólad gondolkodtam, és hirtelen kiderült, hogy te te vagy, és én… – elakadt, aztán felkiáltott. – Harry, én olyan szörnyen éreztem magam! Azután, hogy megtámadtalak Roxmortsban, szerettem volna eltűnni a föld színéről. Szégyelltem magam. Én… te… – Ron megint lehalkította a hangját. – És mikor megtudtam az igazságot… Harry, tudom, hogy szörnyű, amit tettem, de… ez azt jelenti, hogy… nem lehetnénk megint barátok?

Harry ezúttal valódi megbánást és őszinteséget érzett volt barátja hangjából, úgyhogy letette a könyvét az asztalra, és lassan, elgondolkodva megdörzsölte a halántékát. Hirtelen rájött, hogy ezt Perselustól tanulta el, és elnyomott egy félmosolyt.

– Nem tudom, Ron – válaszolta őszintén. – Ez nem olyan egyszerű, mint gondolod…

– Miért nem? – vonta össze a szemöldökét Ron. – Amit tettem, érted tettem!

– És velem is tetted, Ron! – suttogta vissza Harry.

– El kellett volna mondanod! – Ron az asztalra csapott az öklével. – A legjobb barátod voltam. Azt hittem, meghaltál. Szörnyű volt. Szörnyű – Ron megrázta a fejét. – El sem tudod képzelni. És aztán…

Harry hirtelen nem volt képes tovább hallgatni Ront. Talpra ugrott, felkapott néhány könyvet az előtte heverő kupacból, és amilyen gyorsan csak tudott, kiviharzott a könyvtárból. Az ajtóban azért visszafordult.

– Én is tudok néhány dolgot a szörnyűségekről, Ron – mondta, és eltűnt.

Később, a szobájában folytatta az olvasást a merengőkről. Ez volt az az ötlet, ami eszébe jutott, mikor Dumbledore elmondta neki, mit tudott meg a pálcákról.

Ha nincs rá lehetőség, hogy Perselus visszaszerezze az emlékeit, akkor ő ad neki a sajátjából, amennyit csak tud. De volt néhány problémája. Először is, nem volt merengője, másodszor pedig nem tudta, hogyan működnek. Arról már nem is beszélve, hogy nem átadni szerette volna az emlékeit. Meg akarta osztani őket, ami azt jelentette, hogy rá kell jönnie, hogyan teheti úgy a merengőbe az emlékeket, hogy közben a fejében is megmaradjanak.

A merengő megvásárlása nem volt nehéz. Jelenlegi anyagi helyzete lehetővé tette, hogy akár több száz merengőt is vásároljon, bár felettébb drágák voltak. Mégis alaposan megdöbbent, mikor végül rendelt egyet: a cég ingyen adta a merengőt, és mikor Harry rákérdezett, hogy miért, rámutattak, hogy egyike a vállalat tulajdonosainak – ami a Shell Nemzetközi Mágikus Társaság leányvállalata.

Harry végigsimított a kicsiny, egyszerű tál szélén, és elmosolyodott. Ezzel valami olyasmit adhat Perselusnak, ami fontosabb minden gazdagságnál, pénznél. Ezzel visszaadhat neki valamit, valamit, ami egykor az övé volt, de ami később a semmibe veszett.

De még nem volt készen. Valahogyan ki kellett próbálnia a dolgokat, amikről olvasott. És a Ronnal való rövid vitája után támadt egy ötlete.

Először Ronon fogja kipróbálni a merengőt.

Harry olyan ideges volt, hogy kis híján felrobbant. Erica már megint megkörnyékezte, és egyszerűen képtelen volt megszabadulni tőle. Tudta, hogy még mindig ronda, és felettébb rossz modorú, a lány mégsem volt hajlandó leszállni róla. Harry megint nyomorultul érezte magát. Szerette volna visszaforgatni az időt, megint Perselus fiának lenni – nem csak a férfi miatt, hanem mert amíg Perselus fia volt, a félig mugli származású, ronda kölyök, senki nem akart vele a híre, a vagyona vagy a magas származása miatt barátkozni. Még Harry Potternek lenni is elviselhetőbb volt, mint ez. Potterként jóképű fiú volt, de most… És nem volt vak. Nagyon jól tudta, hogy Ericának nem tetszik. Neki azok a dolgok tetszettek, amiket Harry gyűlölt: a hírneve, a gazdagsága és a származása.

És most itt beszélget vele, mosolyog és flörtöl, játszadozik a hajával, az ajkába harapdál, mert azt hiszi, ez szexi, de csak még jobban taszította Harryt, és erőt kellett vennie magán, hogy ne küldje el a fenébe.

– …úgyhogy Piton professzor ezt a feladatot adta, és mindjárt arra gondoltam, hogy segítséget kérek tőled, Harry, mert te olyan… – csacsogott boldogan, de Harry szerencséjére ekkor Seamus lépett oda hozzájuk, és Harry kimentette magát.

Mikor távolabb mentek, és Erica hallótávolságon kívül került, Harry mélyet sóhajtott.

– Kösz, haver.

– Szörnyű az a lány – rázta meg a fejét Seamus. – Össze kellene szedned magad, és rá kellene szólnod, hogy hagyjon békén. A bizonytalanságod az oka, amiért azt hiszi, hogy hajlandó leszel járni vele, vagy valami…

– Igen, tudom – forgatta a szemeit Harry. – De legtöbbször egyszerűen arra sincs időm, hogy kinyissam a szám.

Seamus rákacsintott.

– Megpróbálkozhatnál az ap- úgy értem, Piton professzor módszerével. Meg tudod csinálni, láttam tavaly. Lehet, hogy nem ugyanolyan jó a gúnymosolyod, de arra elég lesz, hogy elijeszd a környékről.

Harry röviden felnevetett.

– Elárulok neked egy titkot – suttogta, és közelebb hajolt Seamushoz. – Egy időben a tükör előtt gyakoroltam azt a vigyort.

Seamus elnevette magát, és mosolyogva megrázta a fejét.

– Ez komoly? Nem tudlak elképzelni, ahogy a tükör előtt állsz, és a „gyilkos pillantást" gyakorolod!

– Pedig nemegyszer megtettem.

Seamus megint megrázta a fejét.

– Jól van. De nem csak azért mentettelek meg attól a csajtól, hogy a Piton-gúnyvigyorról beszélgessünk, Qui-Harry. Én csak… hát… tudod, ebben az évben én lettem a kviddicscsapat kapitánya, és te… te vagy a legjobb fogó, aki valaha létezett, és, nézd, haver, úgy gondoltuk, hogy jó lenne, ha megint repülnél.

Harry megpördült, és a szemébe nézett.

– Seamus! – mondta komolyan, és megragadta a barátja vállát. – Nem.

Semaus meglepetten és zavarodottan pislogott.

– Mi nem?

– Nem veszem el a helyedet. Te vagy a csapat fogója, és…

– Nézd, Harry. George, Fred, Angelina és Katie nélkül csak én és Ron maradtunk a csapatban, és nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék fogó maradni. Azt hiszem, jobb lennék hajtónak, és még úgy is marad hely két terelőnek és két másik hajtónak is – mondta Seamus. – Szükségünk van rád.

– Nézd, Seamus, nem tudom – Harry megvakarta a nyakát. – Rengeteg RAVASZ szintű órám van, és jobban szeretnék a tanulmányaimra összpontosítani, mint hogy minden nap edzésekre járjak…

Seamus arcáról leolvadt a mosoly.

– Igen, tudom, hogy ez nem könnyű, de szükségünk van rád, és te fantasztikus vagy. Azt hiszem, el lehetne intézni, hogy ne kelljen részt venned minden edzésen. Kérlek, Harry!

Harry ingerülten felnyögött.

– Nem hiszem, hogy szeretném, Seamus.

– De hiszen szeretsz repülni, Harry. És most megint lehetőséged lenne! – játszotta ki Seamus az adut, azt az egyetlen okot említve, amit Harry nem tudott figyelmen kívül hagyni.

Arca egy pillanatra megrándult, és lassan, idegesen bólintott.

– Jól van, megpróbálom – adta meg magát.

Nagyon szeretett repülni.

Kevesebb mint egy hétbe tartott elkészíteni a „próbamerengőt" Ron számára, de Harry egyszerűen képtelen volt megkérni volt barátját, hogy nézzen bele a tálba. Ahányszor Ron közelébe került, mindig elvesztette a bátorságát, és egyszerűen nem értette, miért. Hát nem akarta, hogy Ron lássa, hogy megértse, mit tett?

De igen, válaszolt magának. Más gondja volt. Ha megmutatja Ronnak ezeket az emlékeket, azzal kimutatja, hogy megbízik benne, elfogadja a veszélyt, amit a kitárulkozás jelent valaki olyan előtt, aki korábban megkínozta és megszégyenítette, még akkor is, ha akkor nem tudta, hogy ő volt az. Harry bizonytalanul felsóhajtott.

Talán még nincs itt az ideje, hogy megmutassa Ronnak azokat az emlékeket. Talán jobb, ha vár még egy kicsit. Talán jobb, ha soha nem mutatja meg neki. A merengő teljesen készen volt, és jól működött, Harry tudta, már jó néhányszor leellenőrizte. Sikerült kettéosztania azokat az emlékeket, és kiszűrnie azokat a részeket, amiket titokban akart tartani Ron előtt. Nem volt egyszerű: sokszor észrevette, hogy egy bizonyos emlék több másikat is magával vont a tálba, és Harry kénytelen volt őket újra meg újra kitörölni, míg végül csak az maradt benne, amire szüksége volt.

Hát jó. Nem mutatja meg Ronnak, döntötte el végül, aztán majdnem minden fáklyát eloltott a szobában, és belebújt az ágyba.

Munkája mégsem volt teljesen felesleges: most már sokkal jobban megértette az emberi elme működését – és végre érteni kezdte, miről beszélt a gyógyító, mikor Perselus emlékeinek elvesztését magyarázta. Az ember fejében nem egyedülálló emlékek vannak, hanem hálót alkotnak, és minden emlék szorosan kötődik ehhez a hálóhoz. És most nem először, Harry elcsodálkozott, hogy Perselus nem őrült meg ekkora emlékveszteség után.

Harry lehunyta a szemét, és tervezni kezdte az emlékek azon hálóját, amit majd elhelyez a merengőben Perselus számára.

Lesznek ott emlékek a múlt évről, ez biztos. Emlékek a közös kalandokról és tapasztalatokról, emlékek a sakkpartikról és a hosszú beszélgetésekről, emlékek a fájdalomról és a vigasztalásról, és végül a Rémálom kúria emléke: Voldemort, halálfalók, verések, megaláztatás, éhezés, az első bizonytalan fegyverszünet, később béke, még később barátság, és a fordulópontok, a közös fájdalom, a kínzások…

A borotva vágásai, Tormenta, Cruciatus, rúgások, ütések …

Mire észrevette volna, Harry hirtelen újra ebben az emlékben találta magát: halálfalók, fekete talárok mozognak a gyenge fáklyafényben; őrült, hangos kiabálás, Voldemorté. A Legnagyobb Rohadék csalódott volt.

– Crucio! – az átok telibe találta Harryt, aki ijedtében felkiáltott. – Nem tűrök több hibát, Féregfark. Tudod, nagyon, nagyon türelmes voltam veled – meglendítette a pálcáját, és a Cruciatus fájdalma újra erősödni kezdett Harry mellkasában. – Elnéztem neked Piton menekülését – újabb suhintás. – Elnéztem neked, hogy másodszor is megmenekültek. – Pettigrew most már tele torokból üvöltött az elviselhetetlen fájdalomtól. – Elnéztem neked a hibákat, amit a Black házban, és később a Roxfort Expressznél elkövettél. – Újabb legyintés, újabb sikoly. – De ez a hír, hogy Potter életben van – ez egyedül a te hibád, senki másé! Te küldted a halálos átkot arra a fiúra! El kellett volna mondanod, hogy az életeddel tartoztál neki! – Leeresztette a pálcáját, és Harry ijedtében összerezzent. Valahogy tudta, hogy mi fog következni, de nem akarta látni, nem, nem, nem!

– Mikor meghallottad a hírt, ijedtedben elmenekültél, Féregfark – sziszegte dühösen a kígyószerű szörnyeteg. – Tényleg azt hitted, hogy nem találok rád? – az apró emberke arcába hajolt. – Tényleg azt hitted, hogy túlélheted?

– NE! – sikoltott fel Harry. – Ne! Ne tedd…! – de senki nem hallotta.

– Adava Kedavra.

Voldemort szavai halkak voltak, mégis mindennél erősebben csapódtak Harrybe, és úgy érezte, mintha valami felrobbant volna a mellkasában, fájdalmasabban, mint amire a Cruciatus képes, és ő csak sikoltott és sikoltott, míg végre rászakadt a sötétség, és beburkolta a puha, selymes eszméletlenség.

– Parvati, szaladj el McGalagonyért – mondta Hermione remegő hangon. – Ron, Seamus, Colin, Dean, Neville, segítsetek betörni ezt az ajtót.

Újabb fájdalmas sikoly visszhangzott végig a lassan megtelő klubhelységen. Ahogy az első rémült kiáltások felhangzottak az egyébként békés estében, Hermione azonnal tudta, hogy valami szörnyűség folyik. A klubhelységben ücsörgött, egyedül, és tanulni próbált, mikor meghallotta a kiáltást, és azonnal Harry ajtajánál termett, hogy betörje, de nem sikerült neki. A Harry szobájába vezető ajtó erősen zárva volt, és a záró varázslatok elég erősek volt ahhoz, hogy segítség nélkül ne tudjon áttörni rajtuk. Betört a hatodéves fiú hálóterembe, és Neville karját megragadva felverte az egész dühös társaságot.

– Harryvel… Harryvel valami baj van. Kérlek, segítsetek! – kiabálta, és Neville hagyta magát lerángatni a klubhelységbe. A többiek a hátuk mögött tántorogtak.

De eddigre már majdnem mindenki ébren volt.

– Hogy akarod betörni? Meg kell várnunk a tanárnőt! – tiltakozott Seamus.

– Próbáljuk meg egyszerre kimondani a varázsigét – szólalt meg hirtelen Neville, de a szobából érkező hangos NEM! kiáltás megdermesztette őket. A döbbenetük jó pár másodpercig tartott.

– Istenem – suttogta Dean, és Ron elsápadt.

– Quiet! – sikoltotta Hermione, és verni kezdte az ajtót az öklével. – Quiet, ébredj fel! Kérlek, ébredj fel! Ez csak egy álom, Quiet, Quiet… – zokogni kezdett, és lassan térdre esett. – Quiet – most már nyíltan sírt a bezárt ajtó előtt.

Ron letérdelt mellé, és átölelte a vállát.

– Gyere, Hermione, hadd nyissák ki a többiek az ajtót. Útban vagy. – Hermione bólintott, de nem tudott mozdulni. Ron óvatosan félrehúzta.

A sikoly hirtelen elhallgatott a bezárt szobában, és ijesztő csend hullott a klubhelységre, amit csak Hermione halk zokogása zavart meg.

Egy hangos dörrenés vágta ketté a néma csendet.

– Álljatok félre! – hangzott fel McGalagony hangja a Kövér Dáma portréja felől. A tanárnő Harry ajtajához sietett, és ráfogta a pálcáját. – Minerva McGalagony professzor, ennek az iskolának a tanára, parancsolja, hogy nyílj ki, azonnal! – kiáltott fel, és a pálcájával az ajtó felé vágott.

A következő pillanatban már bent is voltak, Hermione a tanárnő nyomában.

– Quiet! – kiáltott fel, mikor meglátta a vékony, összegömbölyödött testet az ágy mellett. – Quiet, jól vagy? – suttogta, és letérdelt Harry mellé.

– Óvatosan, Miss Granger – McGalagony hangja ijedtnek tűnt. – Nem tudhatjuk, mi történt vele.

Hermione bólintott. – El kell vinnünk a gyengélkedőbe.

Pálcája egy apró intésével McGalagony elővarázsolt egy hordágyat, és rálebegtette Harryt.

– Miss Granger, maga velem jön. Ti meg, fiúk, menjetek vissza a hálótermetekbe. Mr. Piton holnapra jobban lesz – hessegette el a tömeget Harry ajtaja elől. A diákok halkan suttogva elindultak a lépcsők felé, és lassan mindenki eltűnt Ron mellől.

Ő nem ment velük.

Mikor a szemei megakadtak Harry merengőjén, már akkor tudta, hogy nem megy velük. Bele kell néznie abba a merengőbe. Igen, tudta, hogy nem szép dolog, de meg akarta érteni, újra részt akart venni a barátja életében, kerüljön bármibe is. Miután mindenki elment, gyorsan becsukta az ajtót, és közelebb lépett a tálhoz.

Még soha ezelőtt nem látott merengőt. Harry volt az első, akitől hallott róla, mikor negyedikben belenézett Dumbledore merengőjébe.

Semmi mást nem kell tennie, csak belenézni a tálban kavargó ezüstös ködbe.

Mély lélegzetet vett, és a tál fölé hajolt.

Az ezüstös folyadékféleség először nem mutatott semmilyen életjelet, és Ron közelebb hajolt. Minden kavarogni kezdett körülötte, erős rántást érzett, és a következő pillanatban eltávolodott a biztonságot jelentő Roxforttól – időben, térben, testben és lélekben is.

Ron egy sötét szobában volt, amit alig néhány fáklya fénye világított meg, és három embert vett észre, akik a kandalló előtt ültek. Mikor közelebb lépett, a látványtól kis híján elájult.

Harry Potter, Perselus Piton és Dumbledore volt ez a három ember, de Harry… Harry még mindig úgy nézett ki, mint Harry, nem pedig mint az a Quietus, akit a múlt évben látott először, és Piton is olyan furcsa volt: sápadt arcán nyomát sem látta a szokásos hidegségnek, szemei vörösek voltak, és az arcán tisztán látszottak a könnyek nyomai.

Ron hallotta, hogy Dumbledore megszólal.

– Pontosan. Caramel Lucius Malfoy hatása alatt áll, és ő akar a Roxfort igazgatójává válni.

– De hát… az katasztrófa lenne! – kiáltott fel az emlék-Harry rémülten.

Dumbledore hirtelen Ron felé nézett, aki ijedtében ugrott egyet.

– Igen, az lenne – bólintott az emlék-Dumbledore. – Másrészt viszont, ha elárultam volna nekik, hogy te élsz, kivallattak volna a minisztériumban, és miután Perselus…

– Már beszéltem neki a minisztérium vallatási szokásairól, és a magának tett vallomásomról is. Úgyhogy nyugodtan folytathatja. – Piton olyan furcsa volt. Olyan emberi…

– Hát akkor… hadd fejezzem így ki magam: nem akartalak átadni nekik, hogy kivizsgálják az ügyedet. És ha egyszer rájönnek, hogy életben vagy… – Ron nagyon jól tudta, hogyan folynak a minisztérium kivizsgálásai. Mostanra már azt is tudta, hogy ez, amit most néz, valamikor még az ötödik év kezdete előtt történt, mert Harry még mindig Harry volt, de a fogsága után, mert ő és Piton… olyan barátilag ültek egymás mellett, egy takaró alatt. És mindkettőjüket zúzódások borították, az arcukon, a nyakukon, a kezeiken. Harry nyakán a kígyószerű sebhelyek még vörösek voltak. Ron megborzongott.

– Ez azt jelenti… azt jelenti, hogy soha többé nem lehetek önmagam… – motyogta hirtelen Harry. – Voldemort meg akar ölni, a minisztérium meg akar kínozni… – Ron megint megborzongott, mikor eszébe jutott, hogy ő TUDJA, mi történik majd néhány hónap múlva. – El kell rejtőznöm vagy el kell változtatnom magam… Miért kellett egyáltalán túlélnem? Csak normális életet szeretnék, félelem és fenyegetés nélkül, nem akarok rejtőzködni, vagy valami ilyesmi…

Ron közelebb lépett, hogy megvigasztalja, vagy hogy mondjon valami megnyugtatót, de akkor az emlék-Piton Harry vállára tette a kezét.

– Harry, Harry, nyugodj meg. Biztos vagyok benne, hogy az igazgató úr már kitalált valamit. Hallgassuk meg az ő ötletét, és azután majd közösen eldöntjük, hogy mit tegyünk, jó? Albus?

Ron az igazgató felé fordult, de mostanra már pontosan tudta, mi lesz a válasz.

– Már meg is tettem néhány előkészületet, Perselus. Ha visszafogadod Harryt a családodba, James varázslata megtörik, és ő úgy fog kinézni, mint ahogy az örökbefogadás nélkül kinézne.

– Úgy érti, úgy fogok kinézni, mint az apám? – az emlék-Harry erre teljesen megrémült. Ron hirtelen elszégyellte magát. Az egész jelenet olyan… furcsa volt. Korábban, ha eszébe jutott Harry döntése, soha nem gondolta át Harry akkori helyzetét. Soha nem gondolta, hogy ezek a változások így megrázhatták a barátját. Közben Dumbledore folytatta.

– …Csak mi tudjuk az igazságot. Mi hárman. Senki más. És nem akarom, hogy bárki más megtudja.

– De… de… mi lesz Ronnal és Hermionéval? – Harry nagyon idegesnek tűnt. – Ők a barátaim. Tudniuk kell!

Ronnak leesett az álla. Harry azt akarta, hogy tudják! Hirtelen nagyon hülyének érezte magát. Olyan önző volt! Harryt megkínozták, kis híján megölték, és ő, Ron, úgy viselkedett, mint egy ötéves gyerek! És most minden annyira nyilvánvalónak tűnt. Az egészet titokban tartották, és ez veszélyes titok volt – ő pedig igazán nem bizonyult méltónak arra, hogy tudjon egy ilyen titkot.

– Harry, tudom, hogy kegyetlenségnek tűnik, amit mondok, de nem árulhatod el nekik. Mindenki számára veszélyes lenne. – És igen, most már Ron is egyetértett az igazgatóval. És minden további szavával.

– …Egy ilyen tudás komoly veszélybe sodorhatná őket… Már maga a tény, hogy veled barátkoznak, gyanús lenne. Tudod, Harry, még az is előfordulhat, hogy a minisztérium vagy Voldemort kivallatja őket a haláloddal kapcsolatban, csak mert a barátaid…

– Ó, Istenem… Erre soha nem gondoltam… – suttogta Harry. – De ez azt jelenti, hogy kénytelen leszek mindent elölről kezdeni.

– De újra összebarátkozhatsz velük – mondta Piton.

– Igen, mint a TE fiaddal, Ron biztosan rohanni fog velem barátkozni… – csattant fel Harry. – Túlságosan sok benne ehhez az előítélet. Elfogom veszíteni…

Harry tudta… Ronnak rosszul volt magától saját hülyesége miatt. Ráadásul Harry erősen alábecsülte a helyzetet. Nem csak elveszítette Ront, hanem ami még rosszabb, Ron az ellensége lett.

A következő képeket nézve ez egyre világosabbá vált előtte. Az első találkozásuk a Czikornyai és Patzában… Az első átváltoztatástan óra, mikor Harry megpróbált barátságosan viselkedni… aztán Ron beszólásai (és sok volt belőlük), Ron zuhanása a seprűről – Harry seprűjéről! Aztán később az egész roxmortsi eset, kegyetlensége és Harry kiszolgáltatottsága… Most végignézhette, ahogy Harryt lassan elönti a pánik, láthatta a kétségbeesést a szemében, a félelem és a megalázottság könnyeit, és szeretett volna ráordítani az emlékbeli önmagára, megállítani, tenni valamit, de persze nem tudott, képtelen volt bármit is tenni, és hirtelen egy kicsiny kínzókamrában találta magát, szemtől szembe Voldemorttal.

Egy pillanatra Ronnak elállt a szívverése. Ki akart lépni, el akart menekülni, de nem tudott. Beleragadt az emlékbe. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni, egy ajtót keresett, vagy egy ablakot, hogy megszabaduljon, de nem látott egyet sem. Harry halk nyögései és a Sötét Nagyúr kegyetlen megjegyzései visszhangzottak a fülében. Ron remegni kezdett, és a földre zuhant.

Valaki mellé lépett, és megint meghallotta Voldemort hangját.

– Örülök, hogy végre élvezi. – Piton állt mellette, de nem az a Piton, akit a bájital órákról ismert. Most egy összevert, véres, piszkos, megkínzott embert látott, aki zokogva nézett valamit – és mikor Ron követte a pillantását, és megpillantotta Harry testét, többé már nem volt képes visszatartani magát.

– Harry, Harry – sírta, és a barátjához lépett, mintha ezzel segíthetne rajta, de tehetetlen volt, és a kínzás egyre csak folytatódott, és egy bizonyos idő után, ami Ron számára napoknak tűnt, a földre zuhant, és a következő pillanatban Piton is mellé térdelt, óvatosan a karjaiba emelte az összetört testet, a vállára támasztotta Harry fejét, belecsavarta a saját ruháiba, és levitte a cellába. Ron követte őket. A professzor leült egy sarokba, Harryt a karjában tartva, és most már nyíltan sírt. Ron nézte, ahogy a férfi betakarja magukat egy nagyon piszkos köpennyel, szórakozottan simogatni kezdi a fiú haját, és vég nélkül ismételgeti:

– Minden rendben lesz, Harry, minden rendben lesz… – és a hangjából Ron megértette, hogy Piton nem reménykedett semmiben, hogy rettegett Harryért, de hogy lehetett ő, Ron olyan kegyetlen? Olyan gyerekes?

– Harry? – hallotta most Piton halk hangját.

– Fáj – Harry remegett, és még Ron is összerezzent. – Mindenhol éget.. az egész testem.. bőröm…

És ekkor Piton valami meglepőt tett: ringatni kezdte Harryt, ahogy egy anya ringatná a gyermekét.

– Csitt. Próbálj aludni.

– Tanár úr, azt hiszem, meg fogok halni… sajnálom…

– Minden rendben lesz, Harry. Csak pihenj egy kicsit. Nem, Harry. Minden rendben lesz. Hidd el nekem.

– Sajnálom… Egyedül kell hagynom, és úgy sajnálom…

– Nem, Harry… – és Piton most már tényleg sírt, és ettől Ron szíve fájdalmasan összeszorult, és ő is leült melléjük, és sírt, csakúgy, mint Piton, hangtalanul, mélyen, gyászolva a múltat, a hibáit, a bűneit, amelyek most már teljesen elválasztották Harrytől, talán örökre.

És ekkor egy újabb érzés kerítette hatalmába: a remény egy szikrája. A reményé, hogy Piton meglátja ezeket az emlékeket, és újra megérti és elfogadja majd Harryt, mert az a férfi, aki mellett most ült, méltó volt rá, hogy szeressék, hogy Harry szeresse, és Harrynek szüksége van a vigaszra, amit csak tőle kaphatott meg, mert azok a Voldemort poklában töltött napok összekovácsolták őket…