Fordította: Enelen
Átnézte: enahma
12. fejezet – Szivárgó információ
Harry még mindig az igazgató szavai okozta sokk hatása alatt állt. Malfoy elment. Örökre. Soha többé nem jön vissza ide, hogy tanuljon.
Igaz, hogy Harry nem kedvelte Malfoyt, egyáltalán nem, egyetlen pillanatra sem, mégis tisztában volt a döntés súlyával és következményeivel. Malfoy azért ment el, hogy kiképezzék, és átvegye apja helyét Voldemort körében. Harryt nem tévesztette meg a fedőtörténet, amely szerint a szőke fiú csak iskolát váltott, és most egy nem túl ismert írországi varázslóiskolában fejezi majd be a tanulmányait.
Malfoy fenyegetése nem volt hazugság, jutott Harry eszébe, és közben alig értette az igazgató rövid beszédének második részét.
– …és be kell jelentenem, hogy Piton professzor nem a Mardekár házvezető tanára többé, így megkérlek titeket, mardekárosok, hogy ha problémáitok adódnak, Vector professzort keressétek fel velük – ezzel Dumbledore a McGalagony mellett ülő szigorú arcú boszorkány felé intett.
Harrynek leesett az álla. Dumbledore nem mondott semmi részletet, de biztos volt benne, hogy ez a… változtatás valamilyen kapcsolatban áll vele, hogy ez volt az a dolog, amiről az igazgató beszélni akart neki előző nap. És ő nem hallgatta végig… Harry a tanári asztal másik vége felé pillantott, Perselusra. A férfi arca vörös volt a szégyentől, és Harry pillantását olyan intenzív gyűlölettel viszonozta, hogy a szemei kis híján lyukat fúrtak a fejébe, miközben a szája csúnya vicsorra húzódott.
Perselus őt okolta.
Harry bal kezével önkéntelenül is megmasszírozta még mindig fájó jobb karját, és elfordította a pillantását. A következő pillanatban egy hangos csattanás hallatszott, ahogy egy szék hátrarepült, majd a terem hátuljában levő ajtó nyílása és csukódása. Nem kellett felnéznie ahhoz, hogy tudja, mi történt. Perselus kirohant a teremből.
A hírek mindenkit megdöbbentettek. Perselus rövid jelenete után nem sokkal megtört a csend, és a diákok közelebb hajoltak egymáshoz.
– Ez lehetséges…?
– Hallottál már róla, mi történt Malfoy apjával…?
– Barátok voltak…
– Dumbledore ki akarja rúgni Pitont…
– Szerinted mi történhetett?
– Azt mondják, ki van rúgva, mivel a barátja, Malfoy már nem tagja a felügyelő bizottságnak…
– …tavaly olyan rendes volt, és most…
– …lehet, hogy ennek Potterhez is köze van?
És így tovább. Harry az idegességtől ismét nem tudott enni. A hírek teljesen elvették az étvágyát, úgyhogy eltolta magától a tányérját, és felállt.
– Harry? – Hermione megérintette a karját. – Mi történt?
– Semmi – suttogta, és megrázta a fejét. – Nem tudom…
– Biztos van valami oka…
– Nem tudom – szakította félbe Harry. – Dumbledore-t kérdezd. – Nem tudta, miért ilyen hideg a lánnyal szemben. Hiszen csak segíteni akart. De neki nincs szüksége segítségre, senki segítségére… Felszisszent a tompa fájdalomtól, miközben felkapta és a hátára dobta a táskáját. – És most mentem.
– Várj. – állt fel Hermione. – Veled megyek.
– Nem kell, hogy… – kezdte Harry, de a lány nem törődött a tiltakozásával.
– Mindkettőnknek aritmetika órája lesz, nem emlékszel?
Harry idegesen mordult fel, de azért megvárta a lányt. Megpróbált felkészülni az elkerülhetetlen kérdésekre is, de nem jöttek, legalábbis nem olyanok.
– Mit gondolsz azokról a duplán kódolt mágikus iratokról, amiket a professzor a múlt héten mutatott? – Harry meglepett pillantást vetett rá, aztán megvonta a vállát.
– Nem volt időm gondolkodni rajtuk – válaszolta az igazságnak megfelelően.
– Egyre rosszabbak a jegyeid – mondta Hermione. – Több időt kellene töltened a tanulással.
A lány szavaira Harryt elöntötte a méreg.
– Ne prédikálj nekem – sziszegte.
– Nem prédikálok – sóhajtotta Hermione. – Ez csak… ijesztő látni, ahogy…
– Hagyj békén! – csattant fel Harry. – A jegyeim csak rám tartoznak, nem rád!
– Tudom, de…
– NEM! – Harry megállt, és szembefordult Hermionéval. – Nem akarom, hogy körülöttem sertepertélj! Nem veszed észre, hogy idegesít? Tudom, mit csinálok, és semmi szükségem a tanácsaidra!
Hermione elvörösödött, és összevonta a szemöldökét.
– Csak segíteni akartam! – kiáltott fel türelmetlenül. – Miért nem vagy képes végighallgatni?
– Micsodát? – modult fel sötéten Harry. – Nincs szükségem a segítségedre. És már nem vagyok kisgyerek, akit utasítgathatnak!
– Nem is így gondoltam! – lassan Hermione is kezdte elveszíteni türelme maradékát. – Csökönyös szamár!
– Hülye szuka! – vágott vissza Harry. Hermione elsápadt.
– Vondd vissza – sziszegte, és közelebb lépett Harryhez. – Vondd vissza, vagy…
– Vagy mi lesz? – Harry gúnyosan elvigyorodott. – Mit tehet egy ilyen butácska kislány, hogy…
CSATT! A pofon teljesen váratlanul érte. Harry kábultan emelte fel a kezét, és érintette meg az arcát ott, ahol Hermione megütötte.
– Te… – kezdte, de a lány már néhány lépéssel távolabb állt tőle.
– Ne merészelj még egyszer így beszélni velem! – mondta anélkül, hogy hátranézett volna. – És ne gyere a közelembe, amíg végre fel nem fogod azzal a kemény fejeddel, ki a barátod és ki az ellenséged!
Harry megrázta a fejét, és követte a lányt a tanterembe. Szeretett volna leülni a szokásos helyére, Ares mellé, de nagy meglepetésére, Hermione már ott ült, ráadásul egyik barátja sem volt hajlandó ránézni. Megállt az ajtóban, és körülnézett. Csak két üres helyet látott: Hermione régi helyét Padma Patil mellett, és Malfoyét, de Harrynek valahogy semmi kedve nem volt az ellensége helyére ülni. Mélyet lélegzett, aztán Padmához lépve megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt.
– Öhm… izé… leülhetek melléd?
– Természetesen – válaszolta a lány, és visszamosolygott, aminek láttán Harryt kirázta a hideg. Nem tetszett neki ez a mosoly, túlságosan is hasonlított Ericáéra, valami furcsa, ragadozó éle volt, amitől kis híján hátrahőkölt. Erica emléke újabb gondolatmenetet indított el benne: aznap reggel Harry látta, hogy az általa leginkább gyűlölt mardekáros csapattal érkezett a nagyterembe: Pansyvel, Crackkel, Monstróval és Zabinivel, ráadásul kéz a kézben azzal a patkányszerű mardekáros fiúval, Malfoy volt rabszolgájával. Mikor Harry rájuk pillantott, a lány csak elvigyorodott, és közelebb hajolva a fiúhoz, a fülébe súgott valamit. A mardekáros vigyorogva vonta fel a szemöldökét. Az emlék még most is feldühítette, úgyhogy kényszerítenie kellett magát, hogy leüljön, és elővegye a könyveit.
– Mit csinált Piton, hogy Dumbledore elvette tőle a házvezetőséget? – hajolt hozzá közelebb Padma. – Igaz, hogy bántalmazott egy diákot?
Harrynek elsötétült az arca, de erővel lenyugtatta magát.
– Nem tudom – mondta a legjobb semleges hangján. – Egyébként meg szerintem nem tartozik rád.
– Ah – a lány zavartan elmosolyodott. – Igaz… biztos igazad van – ezzel lapozgatni kezdett az aritmetika könyvében.
Harry megnyugodva felsóhajtott, és halkan odasúgta:
– Nézd, nem akartam durva lenni…
Padma becsukta a könyvét, és bólintott. Már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ebben a pillanatban belépett Vector professzor, és elkezdődött az óra. Harry egész idő alatt rettegett: ma kapták meg a legutóbbi tesztjük eredményeit.
E. E-t kapott aritmetikából. Elfogadhatót. Ráadásul Harry pontosan tudta, hogy az egyetlen ok, amiért nem kapott rosszabb jegyet, az volt, hogy jól tudta a tavalyi anyagot, de most még azzal a résszel kapcsolatban is problémái voltak.
Óra után a tanárnő ráparancsolt, hogy maradjon hátra. A beszélgetés rövid volt és kellemetlen: Harrynek semmi kedve nem volt végighallgatni még egy leckéztetést a romló jegyeivel kapcsolatban, és a tanárnőnek mintha lelkiismeret furdalása lett volna, amiért ő kapta a Mardekár házvezetői posztját.
És Harry ekkor még nem sejtette, hogy ez csak az első volt a jövőbeli kis beszélgetések sorában.
Harry megrándult, mikor megpróbált bevenni egy éles kanyart a söprűjén. Hogy a leesést elkerülje, erősen meg kellett markolnia a seprűnyelet, de ettől az egész sebesült keze égni kezdett. Ez halálra idegesítette. Már tíz nap telt el az óta az éjszaka óta, és a keze még mindig használhatatlan volt. A fájdalom elterelte a figyelmét a játékról, és észre sem vette, hogy elkezdődött a mérkőzés, csak mikor egy gurkó rátámadt.
Tett két gyors kört a pálya körül, de semerre sem látta a cikeszt, és a pillantása most a szurkolókra terelődött. A griffendélesek mind állva figyelték a játékot az arany-vörös állványokról, az első és másodévesek ugráltak, sokan saját készítésű zászlókat lengettek, és mindenki a ház színeit viselte. A Hugrabug nagy része úgy tűnt, a Hollóhátnak szurkol, és Harry nagy meglepetésére elég sok mardekáros – mardekáros! – állt egy nagy zászló alatt, amin a „GYERÜNK, PITON!" állt, nagy vörös és zöld betűkkel. Harry elvigyorodott, bár tudta, hogy az üzenet csak részben szól neki, részben tiltakozás volt a bájitaltan professzor felfüggesztése ellen. Janus, az osztálytársai és néhány fiatalabb mardekáros odaintett neki a lepedő alól. Harry visszaintett, de érezte, hogy a szíve összeszorul a mellkasában.
Nem látta Arest. Pedig Ares imádta a kviddicset, és biztosan nem az ellenséges csapatot támogatta… vagy igen?
A cikeszről teljesen megfeledkezve, Harry szemei újra a nézőket kezdték kutatni. Mardekár ház: Janus, mosolygó arcok, mellettük a fiatal halálfalók társasága, ahogy Harry magában nevezte őket, bár a vezetőjük nélkül mintha egy kicsit elveszettnek tűntek volna, és Millicent látványosan távol tartotta magát tőlük… érdekes. Erica önelégült képet vágott, ahogy Zabini a dereka köré fonta a karját, úgy látszott, még a mugli származású mardekáros is jobban érzi magát, mióta Malfoy elment… Perselus természetesen nem volt ott, és a tanári lelátón sem találta. Nem mintha ezen Harry meglepődött volna – mi mást várhatna mindazok után, ami köztük történt? És, emlékeztette magát Harry, már ő sem érez iránta semmit. Vagy igen? Valahogy keserű lett a szájíze…
És aztán a Hollóhát: látta Padmát, ahogy a lány minden mozdulatát szemmel követte, nem sokkal távolabb Terry a hüvelykujját felemelve üdvözölte. A hugrabugosok kissé visszafogottabbak voltak vele szemben, mióta kiderült a valódi kiléte, de köztük is volt egy kis csapat, akik a Griffendélnek szurkolt.
És újra a griffendélesek. Ó, Neville és Parvati kéz a kézben állnak, Lavender valami negyedikes lányokkal vihorászik, semmi meglepő, de Arest itt sem látta – és Hermione… ő sem volt sehol.
Harry hirtelen szörnyen elszégyellte magát. Az ő hibája, ha a barátai – vajon még mindig gondolhat rájuk úgy, mint barátaira, mindazok után, amiket mondott nekik? – úgy döntöttek, hogy nem jönnek el a mérkőzésre!
Harry megborzongott, és kényszerítette magát, hogy inkább a játékra figyeljen. Semmit nem ér el vele, ha még ráadásul el is veszítik a mérkőzést – és nagyon úgy nézett ki, hogy ez fog történni.
Az új bemondójuk, egy negyedikes hugrabugos, Steven, ebben a pillanatban jelentette be, hogy a Hollóhát gólt szerzett ellenük.
Ez nem lesz jó így.
Harry gyanította, hogy ez fog történni: túl sok új tagja volt a csapatnak. A fiatalabb Creevey testvér, Dennis kitűnő hajtó volt, és a társai, Seamus és egy ötödikes fiú, Andrew Kirke is tehetségesek voltak – de szinte teljesen képtelenek az együttműködésre, ezért aztán sokszor elvesztették a kvaffot. A két terelő, Ginny és Natalie, Dennis osztálytársnője jók voltak, de messze nem annyira, mint a Weasley ikrek.
De ekkor, a szeme sarkából Harry meglátott valami aranyos villanást a pálya bejáratának irányában. Egy hirtelen bedőléssel, amitől úgy beleállt a fájdalom a karjába, hogy kis híján lefordult a seprűről, Harry a cikesz után vetette magát. Gyorsan haladt, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy elhomályosítsa a látását, és amit látott, az teljesen elfeledtette vele a cikeszt. Két alak közeledett a kviddicspálya felé, kéz a kézben, mint Neville és Parvati: Ares és Hermione.
Harry szíve kihagyott egy ütemet. A cikesz eltűnt valahol, amíg ő hitetlenkedve bámult a földre, és mikor megpróbálta felrázni magát a döbbenetből, az első, akit meglátott, Cho volt, aki aggódva figyelte.
Ez már túlságosan sok volt neki. Harry lelassult, és ereszkedni kezdett a föld felé.
Mikor a lába szilárd talajt ért, a térdei összecsuklottak alatta. A következő pillanatban már Ron is mellette térdelt.
– Jól vagy, Quietus? – kérdezte óvatosan, míg a bemondó bejelentette a szünetet. Harry csak bólintott, de nem érezte jól magát. Nem tudta, miért, de Ares és Hermione kapcsolata valahogy övön aluli ütésként érte – és az elmúlt hetek idegeskedése és álmatlan éjszakái se sokat javítottak az állapotán.
– Nem tudom folytatni, Ron – lehelte.
– Muszáj folytatnod! – jött oda sietve Seamus. – Rettenetesen meg fognak verni minket. Az egyetlen esélyünk, ha elkapod a cikeszt, mielőtt a Hollóhát túlságosan nagy előnyt szerezne. Harry, fel!
– Hagyd békén! – sziszegte a társára Ron. – Nem látod, hogy túlságosan kimerült ahhoz, hogy folytassa…
– Nem adhatja föl, most nem! – kiáltott fel türelmetlenül Seamus.
A két fiú most már szemtől szemben áll egymással, a kezüket ökölbe szorították.
– Minden rendben van, Ron. Már jobban vagyok – nyögte ki Harry, aki nem akarta, hogy a barátai összeverekedjenek miatta. – Csak egy kicsit… elbambultam. Már jól vagyok, Seamus. Gyerünk vissza.
– Biztos vagy benne? – nézett rá komolyan Ron. Ő egyszerűen vállat vont.
– Gyerünk.
A játék további részében Harry próbált csak a cikeszre koncentrálni. Amikor újra meglátta, az állás 100-20 volt a Hollóhát javára. Cho közvetlenül mellette repült, és Harry egy pillanatra megbánta, hogy a Tűzvillám Ronnál van, mert Nimbusza valószínűleg képtelen lenne túlszárnyalni a lány láthatóan új seprűjét. Harry előrehajolt, és az arany labdácska felé nyújtotta a jobb kezét.
Nem látta a gurkót, de érezni kitűnően érezte. A jobb keze.
A hirtelen fájdalom kis híján elviselhetetlen volt, és hangosan felkiáltott. Az egész karja égett, és képtelen volt mozdítani az ujjait.
Elhibázta a cikeszt.
Megint hányingere lett. A fájdalom és a hányinger mindig kéz a kézben jártak egymással. Mint Ares és Hermione…
Mostanra Cho már biztosan elkapta a cikeszt…
De mégsem. A lány aggódva bámult rá.
– Jól vagy? – kérdezte vékony, remegő hangon.
Harry nem tudott válaszolni. Nem volt jól, és a lány miatta szalasztotta el a labdát. Nem nézett rá, csak bólintott, és odébbrepült.
A mérkőzés vége már egészen unalmas volt. Az állás 170-20 volt, mikor Harry végre elkapta a cikeszt, és így megmentette a házát a teljes veszteségtől. Egy döntetlen még mindig jobb, mint elveszteni a mérkőzést.
A következő napokban Harry elszigeteltebbnek és magányosabbnak érezte magát, mint eddig bármikor. Rosszabb volt, mint gyerekkorában, mert akkor nem tudta, miről marad le, most viszont nagyon is tisztában volt vele. Ares és Hermione teljesen elmerültek egymásban, csakúgy, mint Neville és Parvati, és még Ron is járni kezdett Hannah Abbottal, bár ő ennek ellenére igyekezett minél több időt tölteni Harryvel. Mégis, ez már nem volt ugyanolyan. Harry feleslegesnek és kiközösítettnek érezte magát.
Egyre rosszabb jegyeket kapott az órákon, de ez már nem érdekelte.
És ekkor Cho úgy döntött, hogy beszél vele. Harry már korábban is látta rajta, hogy készül valamire, de igyekezett elkerülni. Cedric halála még mindig nyomta a lelkét, és még mindig magát okolta érte, még ha tudta is, hogy igazából nem az ő hibája, hanem Voldemorté.
– Tudod, nem kellene ennyire kerülnöd engem – volt Cho első, kissé félszeg mondata, de mindketten felettébb kényelmetlenül érezték magukat.
– Én nem is… – próbált védekezni Harry, de félúton elakadt.
– De igen – sóhajtotta Cho. – Miért csinálod?
Harry körül hirtelen mintha elszívták volna a levegőt.
– Cedric – suttogta, de nem merte felemelni a fejét.
– Cedric? – nézett rá hitetlenkedve Cho. – De hiszen az már másfél éve történt, és nem is a te hibád volt!
– Igen is meg nem is – Harry egyik lábáról a másikra állt, és a földet bámulta kitartóan. – Talán nem az én hibám volt, de végig kellett néznem.
Cho nem válaszolt, de gyorsuló légzése elárulta Harrynek, hogy hallotta.
– Sétáljunk egyet – mondta végül, és Harry bólintott.
Hideg volt, és az északi szél élesen, fagyosan vágott az arcukba, de nem törődtek vele. Lassan sétáltak egymás mellett.
– Én nem okollak téged – a lány Harry karjára tette a kezét. – Soha nem is okoltalak. Teljesen elkeseredtem, mikor hallottam, hogy meghaltál. Egyszerűen… túl sok volt nekem.
– Miért? – nézett fel Harry.
– Mert azt hittem, hogy bosszút akartál állni a haláláért… vagy hogy a bűntudatod miatt nem tudtál ellenállni Tudodkinek…
– Soha nem akartam bosszút állni – borzongott meg Harry. – Mikor szembe kellett néznem vele, nem akartam semmi mást, csak túlélni. Vagy meghalni.
– Megbocsátottad neki Cedric halálát? – kérdezte Cho hangjában némi éllel.
– A férfi, aki megölte Cedricet, halott. Három hete halt meg – mondta Harry komolyan. – És nem bocsátottam meg Voldemortnak Cedric halálát. De… nem akarok érte bosszút állni.
– A helyedben én akarnék! – jelentette ki Cho hevesen. – Erősebbnek kellene lenned!
Harry felvonta a szemöldökét.
– Én – én vagyok, Cho. És nem akarok bosszút. Csak azt szeretném, ha végre vége lenne ennek az egésznek.
– De Cedric…
– Voldemort megölte az apámat, az anyámat, a mostohaapámat, az egész Potter és Black családot, tönkretette a keresztapám és a nagybátyám életét… Ha egyszer úgy döntök, hogy bosszút állok, rengeteg okom lesz rá – Harry megrázta a fejét. – De nem akarok bosszút. Nem akarok ölni, még őt sem, és legfőképpen, nem akarok gyűlöletből és bosszúból ölni.
– De hát meg kell ölnöd! – kiáltott fel Cho.
– Nem tudom, mit kell tennem, és fogalmam sincs, hogyan fogom megtenni, Cho – Harry valahogy legyőzöttnek érezte magát. – Csak egy tizenhat éves fiú vagyok, semmi különleges.
Hosszú csend ereszkedett rájuk.
– Te igenis különleges vagy, Harry – mondta Cho végül. – Jobb vagy nálunk.
Harry szomorúan és fáradtan elmosolyodott.
– Egyszerűen csak túl sok mindenen keresztülmentem már, és láthattam, mire vezet a gyűlölet és bosszúszomj. Sőt, a mai napig érzem ezek „gyümölcseit" is – összevonta a szemöldökét. – És már túl sokszor voltam közel a halálhoz. Túl sokszor kellett feladnom a reményt. Inkább csak megtört vagyok, nem jó.
Cho megállt, és kérdő pillantást vetett a fiúra.
– Nem gondolod, hogy ezek a… tapasztalatok valahogy megerősítettek? Hogy tisztábbá, jobbá tettek?
Harry keserűen felnevetett.
– Tisztábbá? Jobbá? – erőlködnie kellett, hogy ne sírja el magát. – Azt hiszem, én inkább piszkosnak és gyengének érzem magam. Kihasználtnak és félredobottnak. Haszontalannak. De nem tisztának. És biztosan nem jónak. Keserű vagyok, gúnyos, és majdnem állandóan dühös.
Cho hirtelen felnevetett.
– Most Piton professzorról beszélsz, vagy magadról?
Erre Harry is felkuncogott.
– A fenébe is, nem tudom! – de egy pillanat múlva már megint elkomolyodott. – Nem akarok róla beszélni.
És ez igaz is volt.
Megint érezte, hogy elönti a gyűlölet.
Gyűlölte Perselust.
Nem sokkal azután, hogy Malfoy elment, Harry álmai változni kezdtek. Míg a múltban a víziók hetente két-három alkalommal jelentkeztek, most minden éjszaka látta őket, és lassan, de biztosan elkezdték megtörni Harry egészségét és képességeit.
Képtelen volt végigaludni az éjszakákat. Folyamatosan fáradt volt. Ez teljesen elvette az étvágyát, és újra ugyanúgy lefogyott, mint a fogsága alatt. Az ő fogsága alatt, gondolta magában Harry, mert ez a Perselus nem volt ott vele, és azzal, hogy most úgy döntött, eltaszítja magától, kimutatta, hogy nem is akar a része lenni.
Perselus árulása savként marta a belsőjét, és ahányszor meglátta a férfit, ez az érzés újra meg újra összeszorította a szívét, de teljesen tehetetlen volt ellene. Próbálta nem gyűlölni a férfit. Próbált racionálisan tekinteni a viselkedésére, mentségeket keresni a számára.
De olyan fáradt volt. És Perselust ez nem érdekelte.
Dumbledore-t viszont talán túlságosan is.
– Harry, attól tartok, hogy az általad szerzett információk már nem hasznosak a számunkra – mondta egyszer az igazgató, miután felhívta Harryt egy kis beszélgetésre.
– Hogy érti ezt, professzor? – Harry nyelt egyet.
– A vízióid, és az abból szerzett információk, úgy tűnik… hamisak.
Csend.
– Hamisak?
Csend.
– Hamisak.
Akadozó lélegzet.
– Jaj ne – nyögött fel Harry. – Jaj ne – ismételte meg, és a tenyerébe temette az arcát. – Biztos benne? – motyogta az ujjain keresztül.
– Nem, de… vannak jelek, amelyek azt sugallják nekem, hogy a vízióid… irányítottak.
– Vagyis, miután a testemet már megkínozta, most az elmémmel játszik – jelentette ki Harry, és még ő is megrándult a hangjából érződő ürességen.
Dumbledore nem válaszolt, de figyelmesen nézett rá.
– Malfoy – bökte ki végül Harry.
– Hogy érted ezt?
– Malfoy tudta, hogy vízióim vannak. Valószínűleg ő mondta el Voldemortnak.
– Honnan tudhatott erről Mr. Malfoy? – kérdezett vissza Dumbledore.
– Azok után, amit Hermione és McGalagony csináltak…
– McGalagony professzor…
– Aha. Mindenki tudomást szerzett a furcsa rohamaimról.
– Ez csak egyetlen alkalom volt. Ez nem bizonyíték.
– Hát akkor ki volt? – nézett rá zavarodottan Harry.
– Valaki a tanárok közül.
Harry a fejét rázta.
– Múlt évben is ugyanígy rájuk gyanakodtunk. De végül kiderült, hogy csak az idősebbik Malfoy volt az. Azt hiszem, hogy a tanárok tiszták.
– Ne felejtsd el a Roxfort expressz elleni támadást.
Harry feladta.
– Kell, hogy legyen rá más magyarázat, igazgató úr. A tanárokról már sokszor kiderült, hogy ártatlanok. Ne gyanúsítsa őket, nem érdemlik meg. Sokan közülük már több, mint húsz éve dolgoznak itt!
– Ne felejtsd el a múlt évi víziódat.
– Csak Malfoyról és Leah-ről volt szó – csattant fel Harry.
– Mikor az első víziót láttad, Lucius Malfoy még nem volt az iskolában.
Még egy jó óra hosszat vitatkoztak, de végül Harrynek nem sikerült meggyőznie az idősebb férfit.
És nem akarta elhinni, hogy a tanárai közül valaki áruló lehet – és ha Perselusnak igaza volt, mikor Voldemort börtönében beszélgettek, már több mint tizenhat éve áruló volt közöttük.
– Mr. Piton, várjon, kérem – hallotta a sötét varázslatok kivédése tanárnő határozott hangját. Harry felsóhajtott, és nem követte a teremből kisiető társait.
A nő közelebb lépett. Harry akaratlanul is elhúzódott tőle. Nem akarta, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy sajnálják, vagy hogy parancsolgassanak neki. Az elmúlt hetekben már majdnem minden tanár aggódva kérdezgette a problémáiról, és felajánlották a segítségüket, és egyszerűen elege lett belőlük.
– Nem azért kértem, hogy hátramaradjon, mert beszélni akarok önnel, Mr. Piton – mondta komolyan a tanárnő. Harry felnézett, és bizonytalanul bólintott, kérve, hogy folytassa. – Az igazgató tájékoztatta a tanári kart az alvási problémáiról, és én szeretném felhívni a figyelmét a témára, amiről még szeptemberben beszéltünk, ha emlékszik rá…
Harry megnyugodott, és újra bólintott.
– Igen, ha a tökéletlen védőfalakra és pajzsokra gondol… – elhallgatott, mikor eszébe jutott valami. – De mi köze ennek hozzám? – egy kissé ingerült lett. – Nyilvánvaló, hogy Voldemort megtalálta a réseket az engem védő falon…
– Nem, Mr. Piton – emelte fel a nő a hangját. – Egy párbaj nem ér véget azzal, hogy az egyik félnek sikerül megsebeznie a másikat. Csak akkor lesz vége, ha az egyikük győz. Úgyhogy most ideje újra lépni.
– Újra lépni? – Harry összevonta a szemöldökét, és lassan leült a mögötte álló padra. – Úgy érti, hogy most én következem?
– Pontosan – válaszolta a boszorkány magától értetődően.
Egy pillanatra Harry érezte, hogy elönti a fáradtság, de ez nem tartott soká, és gyorsan összeszedte magát. Vagyis a professzor azt javasolja, hogy álljon ellen. Vagy még többet: hogy kezdjen ellentámadásba. De hogyan? Nem tudott semmi módot arra, hogy visszatartsa a vízióit, kivéve az Álomtalan álom italt, de még jól emlékezett Perselus – az ő Perselusa, nem a mostani – figyelmeztetésére az ezzel járó veszélyekről, arra, hogy a főzet függősséget okoz, és ez a lehetőség visszatartotta attól, hogy használja. De akkor mégis mit tegyen?
– Nem látok lehetőséget az ellenállásra, tanárnő. – mondta végül.
A nő elvigyorodott.
– Lám-lám. A híres-nevezetes Harry Potter úgy dönt, hogy mindjárt az elején feladja? – kérdezte tréfásan, és Harry képtelen volt magát visszatartani, dühösen felcsattant.
– Én nem vagyok Potter, és ez nem a kezdet – ugrott talpra, és szeme vadul villogott. – És higgye el nekem, ha tudnék tenni bármit is, megtenném!
– Tényleg? – a mosoly eltűnt, és Harry újra egy halálosan komoly szempár pillantásában találta magát.
– Tényleg.
– Akkor mondd meg nekem, mikor jönnek ezek a víziók? Bármikor napközben?
– Nem – mondta Harry ingerülten. Hova akar ezzel kilyukadni? – Akkor látom őket, mikor alszom.
– És mikor alszol?
– Mikor mindenki más is – Harry ideges lett, és képtelen volt megérteni, mit akar tőle a tanárnő.
Noir professzor felsóhajtott, és ő is leült a szemközti padra.
– Mr. Piton – kezdte, külön hangsúlyt fektetve a névre. – Azért kérdeztem mindezt, mert az a gyanúm, hogy Voldemort – a név hallatán Harry felkapta a fejét – éjszaka mindig ugyanabban az időpontban támad. Igazam van?
Harry lassan kezdte megérteni, miről van szó.
– Ó – mondta, és pislogott egyet. – Olyan hülye vagyok…
– Szóval? Igazam volt? – sürgette őt a boszorkány.
– Hogyne, igen – nézett rá vissza Harry.
– Látom, kezdesz rájönni a megoldásra – mosolygott a nő, és Harry viszonozta a mosolyát.
– Kénytelen leszek máskorra áttenni az alvásidőmet.
A tanárnő megveregette a vállát, és intett.
– Akkor most elmehet.
Harry elkapta a kezét, és hálásan megrázta.
– Köszönöm, tanárnő.
– Menj, ne maradj le az ebédről – volt a nő egyetlen válasza, és Harry az ajtóban megállva kíváncsian szemügyre vette.
Fiatalabb volt, mint Perselus, talán a harmincas évei közepén járhatott, vagy még ott sem. Rövid, barna haja volt és csokoládészín szemei, mindent összevetve semmi különleges, de volt benne valami… és hirtelen Harry érezte, hogy összerándul a gyomra, és elvörösödik.
Tetszett neki a nő.
Harry annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra mozdulni se tudott, csak bámulta. Olyan szép volt, ahogy kecses mozdulatokkal elrendezgette az asztalán szanaszét heverő pergameneket… aztán a szekrényhez lépett, elővette kinti köpenyét, és a vállára terítette.
– Még mindig itt van, Mr. Piton? – kérdezte, mikor megfordult, hogy kövesse diákjait a nagyterembe.
– Öhm, én… én csak… – motyogta zavarodottan Harry, és gyorsan sarkon fordult.
– Akkor várjon – kiáltott utána a tanárnő. – Menjünk együtt.
– Izé… igen… – nyögte ki Harry, és megvárta, míg a professzor mellé ér.
Annyira kábult volt, hogy később egyáltalán nem emlékezett rá, miről beszélgettek, amíg leértek a nagyterembe. Sorban válaszolgatott a kérdésekre, de valójában nem is tudta, miről van szó: lopva igyekezett minél több pillantást vetni a nőre a szeme sarkából, a kezére (kecses, tiszta kezei voltak, hosszú ujjakkal, sima bőrrel), az arcára (az orra az átlagosnál egy kicsit hosszabb, de egyenes, nem úgy, mint az övé, telt ajkai, kerek arca és álla), a ruhájára (amelyek úgy lobogott körülötte, mint egy narancsszínű felhő). Kellemes alt hangja volt. Mire leértek a nagyterembe, Harry tudta, hogy elveszett.
Perselus már megint össze volt zavarodva. És utálta, ha zavarban van. Úgy látszik, emlékei elvesztése érzelmileg teljesen instabillá tette. Az óta a végzetes este óta – vagy már éjszaka volt? Már nem emlékezett pontosan, hála a rengeteg alkoholnak, amit akkor elfogyasztott – sok-sok különböző érzelem és érzés kavargott benne, és próbálta millió apró darabra szakítani. Érdekes módon egyik sem állt összefüggésben azzal, hogy elvesztette a házvezetői posztját, és csökkentették a fizetését. Miután túltette magát a büntetés keltette első döbbeneten, megértette az igazgató haragját, és miután látta Pot- a fiút bal kézzel enni a nagyteremben, elszégyellte magát.
Arról már nem is beszélve, milyen idióta módra viselkedett, mikor a fiú felajánlotta neki a merengőt, és ő összetörte.
És amit a fiú utána mondott… Azok a szavak azóta is fájtak neki, bár nem tudta, miért. Nem akarta, hogy a fiú gyűlölje. És többé már ő sem akarta gyűlölni a fiút.
De túlságosan is erős volt benne a büszkeség. A régi gyűlölet mindig megállította, mikor úgy döntött, hogy beszél a fiúval és bocsánatot kér tőle.
És összetörte azt az átkozott merengőt… az egyetlen módját annak, hogy visszakapjon valamit az elvesztett emlékeiből. Hülyeség volt a fiút hazugsággal vádolni. A merengővel nem lehet hazudni! Nem lehet belé álmokat, álmodozásokat, vágyakat vagy kitalált történéseket tenni anélkül, hogy ne látszódna rajtuk a család: ezek a képek soha nem olyan élesek és kidolgozottak, mint egy igazi emlék, éppen ellenkezőleg: darabosak és elnagyoltak, bárki hülye képes őket megkülönböztetni az igazi emlékektől.
Átkozott egy barom volt.
És még ennél is rosszabb volt látni, ahogy a fiú egyre kimerültebb és tehetetlenebb. Lelkiismerete sürgette, hogy ő tegye meg az első lépést, de egyszerűen képtelen volt rá. Bután nézte, ahogy az esélye, hogy kibéküljön a fiúval, kicsúszik a kezéből, csakúgy, mint a fiú élete.
Tehetetlennek érezte magát, hosszú hetekig csak vergődött. De akkor történt valami: ahogy később megtudta, a legújabb sötét varázslatok kivédése tanárnőjük adott a fiúnak néhány jó tanácsot a víziókkal kapcsolatban – és működött. Bár még mindig nem tűnt teljesen egészségesnek és erősnek, de a fiú arca már valamivel kevésbé volt sápadt, és képes volt enni is egy keveset. Perselus nem tudta, mi lehetett az a tanács, de minden bizonnyal okos ötlet volt. És úgy szerette volna megmondani a fiúnak, hogy örül, amiért jobban van… de egyszerűen képtelen volt rá.
Gyáva!
Perselus becsukta maga mögött szobája ajtaját, és kényszerítette magát, hogy valami másra gondoljon, például a dolgozatokra, amelyeket ki kell javítania, és a tesztekre, amelyeket le kell osztályoznia.
A hatodéves haladó bájitaltan csoport dolgozatai a zsibbasztó szérumok égetett sebekre tett hatásáról… Granger, már megint túl hosszú… néhány nagyon jó megjegyzés a különféle alkotóelemekről, és javaslat a hidegen készített szérumokra… egy V, majdnem K, de csak majdnem… Nott, V… Ez a Nott kölyök most éppen ezzel a vörös hajú lánnyal jár. És egyikük sem beszél többé a fiúval, legalábbis úgy néz ki… De nem, nem fog megint rá gondolni. Folytassuk. Patil – E, Boot – V, Longbottom – V… Ez még mindig megdöbbentette. Longbottom – az ő haladó csoportjában! Bullstrode – H, igen, mióta összejött azzal a hollóhátas fiúval, képtelen koncentrálni – és most már nem is segíthet neki… talán szólhatna Vectornak, hogy próbáljon meg segíteni az egyre inkább nővé váló diáklánynak. Egy ilyen kapcsolat megmenthetné őt Voldemorttól… És Vector sokszor egyszerűen képtelen észrevenni ilyen nyilvánvaló dolgokat!
Fenébe Albusszal, amiért elmozdította a helyéről, mikor pedig akkora szükség lenne rá!
Knight – E. Ez nyilvánvalóan a hatodikos reménybeli halálfaló klubbal való kapcsolatának következménye. Képes volt összejönni azzal a bolond Zabinivel… csak hogy bosszút álljon a fiún! Nagyon jól tette, hogy kirúgta! – gondolta magában Piton, és elmosolyodott. Már nyúlt, hogy egy újabb adag dolgozatot húzzon maga elé, mikor egy furcsa, fémes hang zavarta meg.
A következő pillanatban már hason feküdt az asztala mögött, kezében a pálcájával, és élesen figyelt. Nem tudta hova tenni azt a hangot. Teljesen biztos volt benne, hogy eddig még soha nem hallotta, és valahonnan a nappalijából jött. Ahogy teltek a percek, és semmi nem mozdult, Piton óvatosan körülnézett. Csend. Lassan felállt, és kibújt az asztal mögül. Az ajtó – csukva. Könyvespolcok – semmi különös. A kanapé, a fotelok – üresek. A kandalló – sötét vörös parázs, nem elég, hogy működésbe hozza a hopp-hálózatot. A kandallópárkány – üres.
És ekkor meglátta.
Olyan hirtelen öntötte el a pánik, hogy egy pillanatra megszédült. Az óra a falon. Az egyetlen dolog, ami itt maradt, mikor a fiút elüldözte.
Quietus – állt most rajta – Halálos veszély. Perselus mozdulni akart, de nem tudta, mit tehetne.
Az ajtóhoz rohant, és feltépte.
– Saevus! – kiáltotta, de a hang, ami az ajkát elhagyta, sokkal inkább sikolynak tűnt, mint kiáltásnak. Mégsem kellett sokáig várnia. Mint késői leszármazottja, különleges kapcsolatban állt a kísértettel, ami lehetővé tette, hogy magához hívja a Véres Bárót, amikor szüksége volt rá. És most éppen ilyen helyzetben voltak. És a Báró másik leszármazottjáról volt szó.
– Igen, Perselus? – a szellem nem tűnt különösebben boldognak, hogy láthatja, de az igazat megvallva, már azóta haragudott Perselusra, mióta az nem volt hajlandó beszélni a fiúval. Perselus tudta, hogy Saevus kedveli a fiút, úgyhogy most tapintatosnak kell lennie.
– Quietus bajban van. Segítenél megtalálni? – kérdezte, szándékosan a fiú nevét használva.
– Miért kellene hinnem neked? – kérdezte gyanakodva a szellem. – Nem akarom, hogy még több fájdalmat okozz neki.
Perselus nem válaszolt, ehelyett beintette a gyanakvó Bárót a szobába, és megmutatta neki az órát. A szellem bólintott, aztán minden további nélkül eltűnt, és Perselus megint tehetetlennek érezte magát. Ha nem akarja elkerülni, meg kell várnia, amíg visszatér, de ez a várakozás csak tovább növelte az idegességét. Hirtelen ötlettől vezérelve a bájitalokat tartalmazó szekrényéhez lépett, hogy magához vegyen néhány hasznos főzetet.
De ahogy megállt a kis szekrényke előtt, eszébe jutott, hogy milyen régen nem nyitotta már ki… nagyon régen. Évek óta. Talán nincs is már benne semmi hasznos bájital. Magában átkozódva, felrántotta az ajtaját – és csak pislogni tudott.
A szekrény tele volt főzetekkel: különféle gyógyító, vérzéscsillapító (ebből volt a legtöbb), fájdalomcsillapító és zsibbasztó szérumokkal, és a kínzások különféle utóhatásait kezelő bájitalokkal. Azelőtt… még mielőtt az történt volna, Perselus nem használt túl sok bájitalt, csak némi Kalapkúra, fájdalomcsillapító és a Cruciatus utóhatását elmulasztó főzete volt. Most a főzetek mennyisége megdöbbentette.
Perselus nagyot nyelt, ahogy rájött, hogy nem csak az óra maradt itt a fiú távozása után. Aztán megérzéseire hallgatva felkapott egy vérzéscsillapítót, két erős fájdalomcsillapítót és egy Cruciatus utóhatását csillapító főzetet, de ahogy a kezébe vette az apró üvegcsét, megborzongott szégyenében.
Tudta, hogy a fiú a Cruciatustól szenvedett, már azon a végzetes éjszakán is tudta, mikor felrángatta a kórterembe, mert éppen ő volt az, aki rájött a titkára, már itt, a Roxfortban, az iskola kezdete előtti éjszakán…
– Perselus, megtaláltam – szakította félbe a gondolatait a kísértet hangja. – A könyvtárban van, az arab részlegben.
Nem meglepő, gondolta magában, miközben végigrohant a könyvtárba vezető folyosókon és rejtett lépcsőkön.
– Nagyon rossz állapotban van – folytatta a szellem, aki végig mellette lebegett. – A ruhái véresek, és mikor otthagytam, nem volt eszméleténél.
– Mit csinált ott?
– Úgy tűnik, tanult. Most a könyvei fele a földön hever, és minden véres körülötte, a szőnyeg, a könyvek…
– Annyira erősen vérzik? – kérdezte meglepetten Perselus. – Miért?
– Nem tudom – jött a válasz. – Nem látok át a ruháján. És minden túlságosan sötét és véres…
Perselusnak úgy tűnt, mintha az útnak sose akarna célba érni. Siettében majdnem rálépett az egyik eltűnő lépcsőfokra, de Saevus gyorsan legyintett a kezével, és a lépcsőfok ugyanolyan szilárd lett, mint a többi. Ezen meglepődött, de most nem volt idejük megbeszélni, hogyan lehet a szellemnek ilyen hatása az iskolára – éppen megérkeztek.
A könyvtárban sötét volt, de Perselus gyorsan meggyújtotta a fáklyákat. Szüksége volt a fényre, hogy lássa, milyen állapotban van a fiú. Egy pillanattal később azt kívánta, bárcsak ne látná. A fiú úgy nézett ki, mint egy közlekedési baleset áldozata: ruhái véresek voltak, a haja nyirkos volt az izzadtságtól és a vértől, és nyakán, amit jól látott, egy friss, vörös vérpatak csurgott.
Perselus egy pillanatot sem késlekedhetett. Egy rövid pillantás után, egyetlen pálcaintéssel eltüntette a fiú ruháit.
Magasságos egek. Sápadt bőr, kiálló bordák, vágások, sebhelyek, még több vágás és még több sebhely, végig, az egész testén, az arcát leszámítva, egy nagyon-nagyon ismerős mintában. Avery. Ez Avery műve. De hogy juthatott be az a rohadék az iskolába? gondolta, miközben óvatosan lefektette a testet a padlóra. Már ahogy a zsebe felé nyúlt a vérzéscsillapító bájitalért, tudta. Avery nem volt itt. Harry teljesen fel volt öltözve. És azok a főzetek a szekrényében… És az idős auror, aki a fiú öngyilkossági hajlamáról beszélt neki… Hirtelen összeállt a kép.
Ahogy felemelte a Quietus fejét, hogy leöntse a torkán a főzetet (túlságosan veszélyes, amíg öntudatlan), hirtelen heves vágyat érzett, hogy megvédje a fiút valahogy…
– Stimula – suttogta, és várt, amíg kinyitotta a száját.
– Fáj – mormogta, és Perselusnak olyan érzése támadt, mintha mindez már korábban is megtörtént volna.
– Tudom – mondta halkan. – Idd meg ezt – a fiú ajkához érintette az üvegcsét. Az ellenkezés nélkül megitta.
– Fázom.
Perselus betakargatta a palástjával.
– Felviszlek a kórterembe – suttogta, de nem kapott választ: a fiú megint elvesztette az eszméletét. Felsóhajtott, és felemelte.
– Saevus, kérlek, tájékoztasd az igazgatót és Madam Pomfreyt.
A szellem megint eltűnt, és Perselus felállt, hogy a gyengélkedőbe induljon. Szinte nem is érezte a fiú súlyát. Éppen ellenkezőleg. Minden nehézség nélkül képes volt felemelni.
A kórházba vezető út rövid volt és gyors, és a nővér már várt rájuk. Amikor Perselus letette a fiút az ágyra, nekifogott, hogy átvizsgálja.
– Adtál neki valamit?
– Vérzéscsillapítót – sóhajtott fel Perselus. – Semmi mást.
A nővér helyeslően morrantott.
– Poppy – határozta el végül magát a férfi. – Hányszor történt ez már meg…?
A nővér fel sem nézett, miközben válaszolt.
– Én három esetre emlékszem. De ti ketten mindig nagyon titokban tartottátok, mi van vele, úgyhogy jóval többször is előfordulhatott.
– Értem – Perselus valahogy furcsán érezte magát.
Nem tudta, mit kellene éreznie. Nem volt benne biztos, hogy ismeri ezt a fiút, aki most előtte fekszik. És mégis… Talán a rokoni kapcsolat okozza?
Perselus fáradtan megmasszírozta a lüktető halántékát. Olyan komplikált ez a helyzet.
Potter mégsem Potter.
És Perselus mindig gyűlölte a Pottereket.
De ezt a fiút nem gyűlölheti, hiszen nem Potter.
És ami még több, ő egy Piton. Méghozzá az utolsó Piton.
És persze Noblestone is.
Túlságosan sokáig viselkedett felelőtlenül. Perselus kényszerítette magát, hogy a fiúra nézzen, nem a homlokán levő sebhelyre, hanem a fiúra, az arcára, a kinézetére, minden, minden az ő butaságát mutatja! Ez a fiú nem Harry Potter, és legfőképpen: az a Harry Potter, akit ő magának elképzelt, soha nem is létezett.
Ami pedig a hazugságokat illeti… Mindig is tudta, hogy az sokkal inkább Albus ötlete volt, mint a fiúé…
ÁLJ! A fiúnak van neve.
Quietus. Ezt kell használnia, még ha ez egy nagyon valóságos fájdalmat is okoz az elméjében.
És Quietus beszélt neki a származásáról, Albus parancsa ellenére. Megpróbált őszinte lenni vele.
Tartozik a fiúnak. Talán nem szeretheti, de tartozik neki.
És bocsánatot FOG kérni, amint a fi… Quietus visszanyeri az eszméletét.
Talán még nem túl késő.