Fordította: Patka
Átnézte: enahma
13. fejezet – Megbűvölve
A sötétség lassan oszlani kezdett körülötte. Valamiképpen a fájdalom is enyhült, majd eltűnt, valami lágy és selymes burkolta be, simogatva érzékeny bőrét. Nem nyitotta ki a szemeit, nem akarta hogy szobában lévő világosság elvakítsa…
De hát hol volt?
Az utolsó emlékez az volt, hogy…
Mi volt az utolsó emléke?
Erőlködni kezdett. Előző délután Noir tanárnővel – magában csak Armeniának hívta – a párbajozást gyakorolták, aztán szundított egyet, majd egy késői vacsora következett éjfélkor és… igen. Ezután a könyvtárba ment, hogy az esszéhez kutasson amit McGalagony kért tőle, majd néhány unalmas zöldségről olvasott valamit. Ez volt a probléma. A téma annyira borzalmasan unalmas volt, hogy elaludt, pontosan egy rémálomszerű vízióba csöppent Averyvel – pontosan tudta, hogy ez volt Voldemort terve: a víziókon keresztül akarja megölni őt. A rohadék! Miközben elvesztette az eszméletét, teljesen biztos volt benne, hogy meg fog halni. De nem, még mindig itt volt, bár sérülten, de kétségkívül élve. Valaki megtalálta.
Ó, valaki… Azt álmodta, hogy Perselus bájitalokat adott neki… de nem. Ez lehetetlen. Perselus, az a Perselus, aki bájitalokat adott neki, meghalt. Ez a másik Perselus nem törődött vele annyira, hogy megmentse. Igen, biztos csak álmodta.
Aztán az ágy jobb oldala felől ruhasuhogás hangját hallotta, és egy halk, női hang szólította meg: – Mr. Piton? Ébren van?
Madam Pomfrey.
– Jaaaaaaajj – nyögött, és megpróbálta kinyitni a szemeit. Az eredmény megfelelt várakozásainak: a fény majdnem megvakította. Gyorsan megint becsukta őket.
A javasasszony motyogott valamit, és Harry óvatos érintést érzett a szemhéjain.
– Most már kinyithatod a szemed – mondta Madam Pomfrey. Harry engedelmeskedett és gyorsan körülnézett. Már megint a gyengélkedő. Felsóhajtott. – Javasolnám, hogy költözz ide – hallotta a javasasszony mosolygó hangját. – Egyébként is majdnem minden időd itt töltöd.
Harry haragosan nyögött fel.
– Inkább nem – adott hangot érzéseinek.
A javasasszony bólintott és egy gyors mozdulattal levette a takarót Harryről. – Vedd le a pizsamád. Szeretném megnézni a sebeidet.
Harry nem tiltakozott. Olyan sokszor volt már ebben a helyzetben! Mély levegőt vett és levette a pizsamafelsőjét. A javasasszony tekintetét követve maga is megvizsgálta a mellkasát és karját. A sebek mentén a bőr duzzadt volt, és pirosas, a sebek vonala mérges, friss vörössel volt kirajzolna, de tetejük már hegedni kezdett. Nem volt sehol egy tenyérnyi sima rész, és a lábai sem néztek ki jobban. Visszataszító volt, nem volt rá jobb szó. Az arca ronda, de a teste egyenesen visszataszító. Egy torzszülött. Egy korcs.
Arca elpirult a megaláztatástól, és hálás volt a javasasszonynak, hogy nem kérte, hogy vegye le a pizsamaalsóját is. Hálája aztán jelentősen csökkent, amikor az asszony megkérte, hogy ne használjon többé kendőző bűbájt a testén.
– Ezek mágikus sérülések, Mr. Piton – magyarázta. – Bármely kendőző bűbáj csak visszaveti a gyógyulási folyamatot.
– De nem akarom, hogy láthatóak legyenek – kezdett Harry akaratlanul is siránkozni. – Nem akarom, hogy a többiek lássák…
– Akkor hordjon magas nyakú felsőket – válaszolta a javasasszony egyszerűen. – Mindig hosszú ujjú felsőt hord. Ha a nyaka is hosszú lesz, senki sem fogja látni a sérüléseit.
„Az arcomat akkor is látni fogják" – tette hozzá magában Harry gúnyosan, de nem volt lehetőség, hogy a kendőző bűbájt csak az arcán használja. Mindenki tudta hogy néz ki. „A legrondább fiú a Roxfortban." Egyszer, néhány héttel ezelőtt Hermione ugyan elmagyarázta, hogy sokat fog változni az elkövetkező években és nem marad az a hosszú kezű, hosszú lábú ügyetlen tinédzser, aki volt, de Harry, amikor reggelenként meglátta magát a tükörben, nem tudott hinni neki. És az sem segített, ha Perselusra nézett. Habár… Hermione egyszer, még tavaly azt mondta neki, hogy Perselus jóképű. És volt pár fotója az apjáról és hát… nem volt jóképű, az igaz, de csúnya sem.
– Ma még itt kell maradnia és holnap is. Próbáljon meg aludni egy kicsit, Mr. Piton – mondta a javasasszony, és magára hagyta Harryt, de nem tudta sokáig élvezni a csöndet.
– Harry, hogy vagy? – Dumbledore hangja aggódó volt, tele melegséggel.
Harry csak vállat vont. – Jobban, azt hiszem. Ki hozott ide? – kérdezte.
– Perselus.
– Ó. – Szóval mégis igaz volt az álom?
– Nagyon zaklatottnak tűnt.
Harry gúnyosan elvigyorodott. – Zaklatottnak? Soha nem gondoltam volna, hogy a Noblestone Bűbáj olyan érzelmeket is ki tud váltani, mint az zaklatottság.
– Noblestone Bűbáj? – Dumbledore elképedt.
Harry a szemét forgatta.
– Azt gondolja, hogy csupa szívjóságból hozott ide? – Nem tehetett róla, de szavai élesek és keserűek voltak. – Akkor sajnálattal kell felvilágosítanom, hogy az ön bájital tanára, Perselus Piton csak egy bűbáj miatt cselekedett így, amelyik arra kényszerítette, hogy megmentse az életem. Még akkor is, ha ennek nem volt tudatában.
– Harry, nem értem, mit mondasz.
Harry letörölte az arcáról a vigyort.
– Az apám naplójában olvastam róla. Azt írta, hogy a Noblestone család tagjain bűbáj van, azok, akik vér szerint rokonok, képtelenek bántani egymást.
– Az, hogy nem bántjuk a másikat, nem jelenti azt, hogy meg is mentjük, Harry.
– Ismerve Saevust, teljesen biztos vagyok benne, hogy a bűbáj inkább arról szól, hogy megmentsük a családunk, mint csupán arról, hogy megakadályozzuk azt, hogy bármelyikünknek baja essék.
Dumbledore-nak megcsillant a szeme.
– Szóval azt hiszed, a bűbájt Saevus találta ki?
– Nem tudom – rázta Harry a fejét. – Talán nem ő volt, aki létrehozta, de a családját védve halt meg. De a „védelem" sokkal több annál, hogy „ne bántjuk egymást", igazgató úr.
– Értem, amire célzol Harry. De mi van, ha Saevus csak azért védte meg a családját, mert szerette őket?
Egy rövid pillanatra Harry teljesen elképedt.
– Arra gondol, hogy kedvel engem?
– Téged? – vonta fel Dumbledore a szemöldökét. – Harry, néha olyan érzésem van, hogy különböző nyelven beszélünk.
Harry halkan felkuncogott.
– Saevus sokaknak segített tavaly, hogy megmentsenek. Még Remusnak és egy csomó griffendélesnek is. Gondolja, hogy a Véres Báró kedvel engem annyira, hogy megmentse a bőröm, ha nem lenne ez a Noblestone Bűbáj?
Dumbledore elmosolyodott.
– Kérdezd meg őt. De azt hiszem kedvel téged annyira, mint ahogy az apádat és Perselust…
– De Perselus nem kedvel engem – tiltakozott Harry. – Szóval csak a bűbáj kényszeríthette, hogy megmentsen.
– Talán, nem tudom. Őt is meg kell kérdezned. Úgy tervezi, hogy még ma beugrik hozzád.
Harry megrémült.
– Nem. Látni sem akarom!
– Meg kell tenned Harry – az öregember együttérzően nézett rá. – Még akkor is, ha nehéz…
– Nem gondolom, hogy meg kellene tennem, igazgató úr – mondta Harry színtelen hangon. – Nem én voltam az, aki minden kapcsolatot megszakított köztünk…
– És most pedig nem te vagy az, aki megpróbálja helyrehozni a hibáit.
Harry nem válaszolt, csak elfordította a fejét, jelezve, hogy nem akar többet beszélgetni. Az igazgató megértette a néma üzenetet, és elejtette a témát.
– Harry? – a gyengélkedő ajtajánál Padma állt. – Bejöhetek?
Harry bizonytalanul bólintott, bár nyaka és karjai kilátszottak a takaró alól, és a pizsamája nem volt sem hosszú ujjú, sem magas nyakú. A lány óvatosan lépett mellé.
– Elhoztam a leckéd és a jegyzeteimet – mondta.
– Köszönöm – krákogott szégyenlősen, és nem tudta, mit mondjon. – És… milyenek voltak ma az órák?
– Nem túl rosszak – válaszolta Padma. – Olyanok, mint máskor.
Egy darabig csendben üldögéltek.
– McGalagony új esszétémát adott fel – bökte ki hirtelen és elővett a táskájából egy pergament. – Itt van, nézd.
A pergamen fölé hajoltak.
– És megismételte, hogy senki, aki nincs megfelelő fizikai állapotban, nem folytathatja a tanulmányait – nézett szomorúan Harryre. – Attól tartok, rád gondolt.
Harry becsukta a szemét, és bólintott.
– Igen, már ezelőtt is figyelmeztetett… De ennek ellenére részt veszek az óráin – mondta határozottan.
– Ha hagynak – javította ki Padma, de Harry felcsattant:
– Nem fogom megkérdezni őket. Beszélek az igazgatóval, és ő majd segít.
Feszülten néztek egymásra, Harry kissé mérgesen, Padma pedig komolyan bosszankodva, de aztán az ajtó megnyikordult és a bejárat felé fordították a fejüket.
– Harry! – rohant Hermione az ágyhoz, és átölelte, mielőtt még mozdulni tudott volna. – Ó, Harry, annyira sajnálom – suttogta a hajába.
Harry elpirult, és közben ráadásul elkapta Padma értetlen arckifejezését, ahogy a bensőséges mozdulatot nézte.
– Minden rendben – próbálta kiszabadítani magát az ölelésből, de nem sikerült. – Engedj el, Hermione. Nem esik jól…
– Ó, sajnálom – nyikkantotta Hermione ijedten, és gyorsan elengedte. – Annyira féltem, amikor meghallottam mi történt…
– Ki mondta el? – kérdezte Harry sötéten.
– Félig Fejnélküli Nick. Azt mondta, hogy a Véres Báró talált meg a könyvtárban, és…
– Elég – tette Harry a kezét Hermione karjára. – Nem akarok erről beszélni.
Hermione ekkor vette észre Harry társaságát. A két lány enyhén szólva kényelmetlenül bámult egymásra.
– Ó, szia Padma – üdvözölte Hermione halkan.
– Helló – ismételte a hollóhátas hidegen. Harry nem tudta elképzelni, mi történt volna kettejük közt a következő pillanatban, de a többiek érkezése szerencsésen megoldotta a problémát. Ares, Neville és Ron lépett be a kórterembe.
Egy pillanat alatt a kórházi szárny mintha átalakult volna a King's Cross zsúfolt vasútállomásává, és egyre kevésbé hasonlított egy olyan helyre, ahol gyógyító tevékenység folyik. Ráadásul ahogy telt az idő, a fájdalomcsillapítók hatása is múlni kezdett.
Harry nem emlékezett, hogy valaha is ilyen boldog lett volna a javasasszony látványától, mint most. A szigorú asszony egy pillanat alatt kiürítette a kórtermet, de később, miután eltűnt az irodájában, Harry már nem akart fájdalomcsillapítóért kiáltani. Egyébként is el tudja viselni a fájdalmat. Lassan lélegzett, mélyeket sóhajtott, és lassan engedte ki a levegőt, miközben szigorúan a légzésére koncentrált. De a fájdalom nem akart enyhülni. Éppen ellenkezőleg, egy idő után az egész teste a szívverésével egy időben kínzó lüktetésbe merült. Egy idő után már nem tudott figyelni a környezetére, annyira elmerült a fájdalomban.
Aztán egy kéz érintette meg a homlokát, és enyhe, hideg nyomást érzett az ajkain: egy üvegcse. Engedelmesen nyitotta ki a száját, és nyelte le a folyadékot. A fájdalom köde majdnem azonnal eltűnt az elméjéből, és a szeme kitisztult.
Perselus volt, aki még mindig tartotta a fejét. Csak miután látta, hogy Harry kinyitja a szemét, akkor engedte vissza a fejét a párnára.
– Köszönöm – motyogta Harry. A férfi nem válaszolt rögtön, szeme a padlót kezdte fürkészni.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta hirtelen. Szavai annyira megdöbbentették Harryt, hogy gondolkodás nélkül kérdezett vissza:
– Miért?
Rövid csönd.
– Fájdalmat okoztam. A karod…
– Köszönöm, most már rendben van – mondta gyorsan.
– Sokkal megfontoltabbnak kellett volna lennem.
– De nem volt az – Harry válasza gyors volt és hideg.
– Nem voltam – felelte a férfi kényelmetlenül, de Harry nem sietett a segítségére.
– És most miért akar bocsánatot kérni? – kérdezte ehelyett.
– Én… – kezdte Perselus egy mély lélegzettel, mintha egy hosszú beszédre készülne, de nem folytatta. – Én nem tudom – motyogta végül
– Miért mentett meg tegnap? – kérdezte Harry azonnal.
Ez a kérdés szemmel láthatóan még váratlanabbul érte Perselust, mint az előző.
– Az óra a falon azt mutatta, hogy halálos veszélyben vagy…
– És? – Harry hidegen és igyekezett, hogy a hangja érzelemmentes maradjon. Itt volt a bizonyíték, hogy miért viselkedett így Perselus. Az átkozott bűbáj, semmi más.
– Megkérdeztem Saevust, mert tudom, hogy kedvel – legalább ebben az egy dologban igaza volt Dumbledore-nak, gondolta Harry – és láttam, hogy haldoklasz…
– Nem haldokoltam – a hangja alig volt több egy suttogásnál. – Nem először élem túl ezt a kínzást.
– Igen, Poppy mondta – bólintott Perselus, és becsukta a szemeit.
– Értem – Harry nem tudta mit gondoljon, így úgy határozott, hogy csöndben marad. Ha Perselus akar valamit, ki tudja nyitni a száját és kérdezhet.
Végül a férfi volt az, aki felemelte a pillantását.
– A merengő miatt is bocsánatot szerettem volna kérni.
Harry megrándult a kőedény említésére. Aztán vállat vont.
– Nincs rá szükség. Egyébként is a vállalatom ajándéka volt. – Nem törődött vele, hogy ez úgy hangzott, mint egy elkényeztetett híresség lenne. Annak az estének az említése még mindig eléggé forralta a vérét, hogy gyűlöletet érezzen a férfi iránt.
– És meg akartalak kérni, hogy… – Megállt.
– Hogy…? – kérdezte Harry harapósan.
– Hogy megkaphatom-e még egyszer azt a lehetőséget, hogy belenézzek az emlékeidbe.
Harry elsápadt a dühtől.
– Szóval EZ az oka, hogy itt van. EZ az oka, hogy úgy érezte, bocsánatot kell kérnie! – kiabálta felbőszülten.
– Nem, én…
– ELÉG! – Harry hangja egyre erősebb lett, de hirtelen lenyugtatta magát. – Nem, professzor – rázta a fejét eltökélten. – Soha nem lesz lehetősége, hogy belenézzen az emlékeimbe – felemelte a kezét, hogy elhallgattassa az idősebb férfit. – De elmondok valamit, mert nem akarom, hogy egy fontos dologban félreértésben maradjon. Tudja, hogy miért mentett meg engem? Csak egy hülye bűbáj miatt, amit valaki a Noblestone családból a rokonaira vetett, hogy megvédjék egymást! Nem maga volt, aki megvédett tegnap, hanem egy bűbáj! Szóval semmi nincs, amit meg kellene köszönnöm, és soha többé semmit nem akarok öntől. Kijátszotta az összes kártyáját, már hetekkel ezelőtt, és én nem vagyok az a mindig mindent megbocsátó fajta. NEM!
A bizonytalanság apró nyoma futott át a bájitaltanár arcán, de hamarosan átvette a helyét a Harryéhez hasonló düh.
– Mit gondolsz, ki vagy? – csattant fel. – Nincs jogod, hogy ilyen hangon beszélj velem, és semmit nem tudsz az okaimról!
– És semmit sem akarok tudni róluk – kiabált vissza Harry – Hagyjon békén!
– Ahogy kívánod – sziszegte Perselus, és nagy léptekkel kivonult a szobából, a talárja örvénylett mögötte.
Harry tiszta gyűlölettel nézett utána.
– A szemét… – suttogta és visszahanyatlott a párnájára.
Miután három napot töltött a kórházi szárnyban, Harry teljesen felépült, és kipihente magát, hála az Álomtalan Álom Italának, amit a javasasszony gondos felügyelet mellett adott neki. Egy gondolat kezdett megfogalmazódni benne, így azután, hogy a gyengélkedő ajtaja becsukódott mögötte, Harry első útja a könyvtárba vezetett. Orvosi bájitalok. Egy nagyon vastag, nehéz könyv volt, de mindent megtalált benne, amit tudnia kellet. Nem kellett sokáig keresnie.
Az Álomtalan Álom Főzete, olvasta a szöveget.
Hozzávalók: fehér üröm, piócabőr, bla-bla…
Elkészítési útmutató, gyerünk már, gondolta Harry.
Használata és figyelmeztetések.
Ez az!
„…és nagyon fontos megjegyzés, hogy a főzet használata csak szakavatott gyógyító vagy orvos felügyelete mellett fogyasztható, hogy elkerüljük a függőséget... – Aztán ismét egy csomó ostobaság „…a függőség az első stádiumban nem tűnik veszélyesnek. Az egyetlen negatív hatása, hogy használója többé nem tud aludni a használata nélkül. Ez stádium általában három-négy hónapig tart. Az elkövetkezendő hónapokban a függőség sokkal nyilvánvalóbbá és erősebbé válik: a kezdetben szélsőséges hangulatváltozásokat, később fegyelmezhetetlen érzelmi kitörések, majd a logikus gondolkodás lassú megszűnése követi. Az utolsó stádiumban a beteg gyógyíthatatlan, míg az első és a második fázis elméletileg gyógyítható, habár a teljesen felépült páciensek aránya 5 alatt van."
Harry megborzongott. Öt százalék alatt. Kockázatos, nagyon kockázatos. De szüksége volt valami megoldásra, és egyébként sem fogja megérni a 18. születésnapját, így azt a stádiumot, hogy már nem fog élni, hogy nem tudjon logikusan gondolkodni.
Harry megint megborzongott. A halál vonzóbb alternatíva volt az elbutulásnál, de mi mást tehetne? Szüksége volt alvásra, ha a jövőben részt akart venni az átváltoztatástan órákon, ha a kviddics csapat tagja akar maradni, ha élni akar, addig, amíg lehet – és nemcsak túlélni. Beleremegett a gondolatba, de közelebb húzta a könyvet, és a receptet kimásolta egy pergamenre.
Ez az. És tényleg nem fogja a főzetet minden nap használni. Semmi esetre sem. Csak néha, ha az álmatlanság már elviselhetetlenné vált.
– Örülök, hogy a jegyeid megint jobbak – mosolygott Hermione Harryre néhány héttel később, számmisztika óra után. Boldogan nézte barátja legújabb dolgozatát: kiváló, mint a régi szép időkben. – Hogyan csináltad? Úgy értem, ez olyan, mintha… feltámadtál volna.
Harry vállat vont, és megpróbált nem túl bűntudatos képet vágni.
– Noir tanárnő adott néhány jó tanácsot – válaszolta és gyorsan témát váltott. – Láthatnám a te dolgozatod?
– Természetesen – vette elő a lány a pergament a számmisztika könyvéből. – Itt van.
Harry majdnem megfulladt a meglepetéstől, amikor a tetején meglátta a jegyet: V.
– Csak egy V? – rázta a fejét és Hermionéra nézett. – Romlanak a jegyeid, drágám.
– Ugyan már, Harry – mosolygott Hermione, de Harry látta, hogy a mosoly kényszeredett. Ő sem volt vidám. De mivel Harry még jól emlékezett azokra az időkre, amikor mindenki a jegyei miatt zaklatta, visszanyelte a viccelődést. Hiszen ő is csal, immár két hete, az Álomtalan Álom italával.
– Ha akarsz, megint tanulhatunk a könyvtárban.
Hermione zavarba jött. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet, Quiet.
– Miért? – Harry tényleg tanácstalan volt.
– Nem akarom megbántani Arest – mondta halkan. – Mikor látta, hogy átölellek, tudod, a kórházi szárnyban, nagyon letört. Egy szót sem szólt, de biztos vagyok benne, hogy azt hiszi, azért járok vele, mert te nem akarsz járni velem…
– Micsoda? – Harry most nem tudta visszatartani a nevetést. – De, Hermione, én nem vagyok szerelmes beléd! Elmondhatod neki és…
– Hát nem érted, Quiet? – kérdezte Hermione csaknem kétségbeesetten. – Nem azt hiszi, hogy szerelmes vagy belém! Azt hiszi, hogy én szeretlek téged!
– De hát ez nem igaz! – rázta meg Harry a fejét, és hihetetlenül hülyén érezte magát.
– Gyerünk, Quiet – kényszerített ki Hermione egy újabb mosolyt. – Hányszor jelentetted ki, hogy még akkor sem járnál velem, ha én lennék a földön az egyetlen lány?
– Nézzük csak – mosolygott Harry, de még mindig kissé zavarban. – Legalább tízszer.
– Valóban. És nem vagyok olyan sötét, hogy tíz visszautasítás után azon legyek, hogy veled szórakozzak!
Harry mosolya kiszélesedett.
– Szóval, ez azt jelenti, hogy szeretnél velem járni! – mondta győzedelmesen.
– Hülye szemét – forgatta Hermione a szemeit.
– Buta kislány – nézett rá Harry szeretettel. – Szóval? Közös tanulás?
– Nem.
– Beszélni fogok Aresszel.
– Megöllek, ha megteszed.
Harry feladta.
– Rendben – vonult vissza, de rossz szájízzel. Egyedül érezte magát. Már napok óta tervezte, hogy megkéri Hermionét, hogy tanuljanak együtt, az új dolgozat csak kifogás volt, és megtagadta, hogy… hogy vele töltse az időt. Csak két ember maradt, aki úgy tűnt, hogy vele szeretne lenni. Ron volt az egyik, akinek mindig volt ideje rá, még akár úgy is, hogy a barátnője helyett legyen Harryvel, máskor pedig együtt jelentek meg Harry asztalánál a könyvtárban. Hannah-n látszott, hogy mennyire feszélyezi a helyzet, és Harry tudta, hogy kényelmetlensége és ellenérzése Leah árulásának és Cedric halálának egyenes következménye. Két szörnyű dolog is történt mostanában a Hugrabug házban, és voltak, akik őt hibáztatták. Ráadásul Hannah régebben Leah barátja volt, és ez csak tovább nehezítette a dolgokat. Harry néha megpróbált vitatkozni Ronnal, és meggyőzni őt, hogy ne vonja be őt harmadiknak, ő megvan egyedül is, de Ron nem hallgatott rá. Harry nem tudta, hogy örüljön vagy bosszankodjon, és érzései is zavarosak voltak, ha Ronra gondolt.
A másik társasága Padma volt, aki szinte mindenben különbözött Ericától, és nagyszerű tanulópartner volt, nyilvánvaló szándéka azonban megijesztette és távol tartotta tőle. De az ő esetében legalább nem látta azokat az önző indokokat a viselkedése mögött, amelyek Ericát vezérelték. Az apja volt a miniszter, nem? Nem volt szüksége több ismertségre vagy pénzre.
Harry gyűlölt tinédzsernek lenni, és sokszor vágyakozott arra, hogy felnőtt legyen, megállapodott, nős, gyerekekkel, és akkor senki nem kényszerítené rá, hogy mit válasszon, hogyan döntsön… De aztán megint, biztos volt benne, hogy soha nem lesz felnőtt.
És ott volt Noir tanárnő is… Neki támadt az az új ötlete, hogy segítsen Harrynek felkészülni arra, ami rá várhat. Ajánlatát McGalagony és Dumbledore meglepetésére és megkönnyebbülésére Harry el is fogadta, és most kétszer egy héten párbajtechnikákat tanult tőle. Ezek alatt a különórák alatt Harry megtanulta, hogyan juthat át a különböző védőpajzsokon, és hogyan reagáljon, ha valaki áttör a személyes védelmén.
Harry persze gyanította, hogy e technikák alkalmazására soha nem fog sor kerülni. Ha nem akar valami olyan sötétté válni, mint maga Tom Denem volt, nem semmisítheti meg Voldemortot egy párbajban a halálos átkot használva. Másrészt viszont nem tudhatta, mikor lesz szüksége ezekre a technikákra, hogy egyáltalán megközelítse ellenfelét. Legfőbb indoka persze az volt, hogy szeretett együtt dolgozni a nővel. Mindent kedvelt benne: oktatási módszerét, kecsességét, technikáit, gyors reakcióit és éles megjegyzéseit, és szerette az utólagos megbeszélgetéseket, amikor teát ittak, és kielemezték az aznapi alkalmat. Beszélgetéseik semmilyen szinten nem voltak személyesek, és Harry nagyon hálás volt ezért. Már így is túl sokan akarták megoldani élete problémáit.
– Tanárnő, egy szívességet szeretnék kérni – mondta egy közös edzés után, mikor a szokásos teát iszogatva üldögéltek.
– Igen, Mr. Piton? Ha arra gondol, hogy főbenjáró átkot használjunk…
– Nem – szakította félbe Harry gyorsan. – Másról van szó. Én… – állt meg. Nem volt benne biztos, hogy a professzor hozzájárulását adja. – Szükségem lenne egy engedélyre, hogy kutatásokat végezzek a zárolt részlegben.
A nő arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott. A nyugalom helyét zaklatottság – vagy talán rémület? – vette át.
– Miért van szüksége arra az engedélyre, Mr. Piton? Nem hinném, hogy még több tudásra lenne szüksége a sötét művészetekről, mint amennyivel már rendelkezik.
– Ez nem a sötét művészetekről szól, tanárnő – rázta Harry a fejét. – Abban a részlegben nem minden a sötét művészetekről szól, és ígérem, egy könyvet sem érintek meg, amelyik ezzel a témával foglalkozik.
– Akkor miről akar kutatásokat folytatni?
Harry nyelt egyet.
– Ö… az emberi lélekkel kapcsolatban szeretnék kutatni, madam – mondta és felkészítette magát a következő „miért"-re, bár nem tudta hogyan válaszoljon rá. De az a kérdés sosem jött.
– Még mindig Perse- úgy értem Piton professzorról van szó, nem? – kérdezte Noir halkan és olyan melegséggel, hogy Harry szíve összeszorult a fájdalomtól. A tanárnő törődött vele és most hazudnia kell neki, mert nem Perselus miatt akar kutatni.
– Igen – bólintott, és gyűlölte magát.
Meg akart szabadulni Voldemorttól, mielőtt a függőség első jelei láthatóvá válnának. Igen, a függőség, mert ekkorra Harry már teljesen biztos volt abban, hogy a függősége az első fázisba lépett: ugyan még mindig nem használta a főzetet minden nap, csak kétszer-háromszor (négyszer) egy héten, de már most, három hét után is úgy érezte, nagyon nehéz a bájital nélkül aludni. Arról nem is szólva, hogy sosem volt oda a délutáni szunyókálásokért, márpedig amikor nem ivott a főzetből, és el kellett kerülnie az éjszaka legveszélyesebb óráit, muszáj volt akkor pihennie. És csak idő kérdése volt, hogy Voldemort mikor jön rá megváltozott alvásrendjére, és akkor a nap másik részében támadja meg őt.
Na de miért kutatna éppen az emberi lélek után?
Mert Voldemort majdnem halhatatlan volt. És Harry nem akarta, hogy örökké éljen, még ha valamilyen áldozattal el is érhetné, hogy megvédje tőle a varázsvilágot. Az örökkévalóság hosszú idő, még egy tehetetlen Voldemort számára is. És Harry magában elhatározta: nem fog egyedül meghalni. Magával fogja vinni a Legnagyobb Rohadékot.
Perselus nem tudta mi van vele, és nem tehetett róla, de olyan érzése volt, mintha valamit elfelejtett volna, valami… fontosat. Vagy éppen most marad le valamiről? December második napja volt, épp most végzett a tanítással, és bőven volt szabadideje arra, hogy… de mire is?
Gyűlölte ezt az érzést. Már megint valami, aminek köze van az emlékezettörléséhez. Felsóhajtott, és elővette a kabátját a szekrényből. Elmegy sétálni. Az idő, habár hideg volt, de fényes és napos, tökéletes alkalom, hogy sétáljon egyet a kastély körül.
Sok tanuló is hasonlóan okoskodott, mert a park tele voltak játszó, nevető és kiabáló gyerekkel.
Ez olyan… illetlennek tűnt. Nevetni – ezen a napon? Mérgesen elvicsorodott, és egy gyors elhatározással Roxmorts felé vette útját. Még akkor is, ha nem volt túl biztonságos arrafelé menni. Szeretett volna… de nem tudta, mit szeretett volna. Lába furcsa kábulatban vezette, de hagyta, mert így közben volt ideje a fiúról, Quietusról gondolkodni, hidegségéről és visszautasításáról. Igaz, hogy Perselus nem kedvelte, de elutasítása ennek ellenére fájdalmas volt, a feltételezés pedig, hogy Perselus csak egy hülye családi bűbáj miatt mentette meg, teljesen nevetséges. Vagy tényleg az lett volna? Ez a kérdés hetekig nem hagyta békén. Talán furcsa gondolat egy olyan szeméttől, amilyen ő volt ebben a helyzetben, de mégsem akarta elhinni azt, hogy csak azért mentette meg a fiút, mert egy bűbáj kényszerítette rá.
És Avery kézimunkája mindenütt a vékony testen… és az az ismerős érzés, ahogy a karjai közé emelte a fiú testét… a szavai olyan ismerősnek tűntek… Ezek után nem tudott igazán mérges lenni rá. Igen, volt az az összeszólalkozás a következő nap a kórházi szárnyban, de valahol mélyen belül tudta, hogy a fiúnak igaza volt.
Lépései lelassultak, ahogy elmerengett. Először akkor pillantotta meg a fiút, amikor a Szent Mungóban megfürdette. Aztán rögtön, ahogy a gyógyítók engedték, meglátogatta, és soha nem tiltakozott a szavai, viselkedése ellen, sőt, még azt is felajánlotta, hogy személyazonosító bűbájt vessen rá. Csak most értette meg, hogy a fiú végig, mindig azt akarta, hogy tudja… és mindig megbízott benne, bár tudta, hogy halálfaló volt…
És azóta a hírhedt bájitaltan óra óta… a férfi úgy érezte, hogy a vér is megfagy az ereiben. Miért nem gondolt akkor az előző hetekre, amikor együtt dolgoztak és éltek? Miért volt a gyűlölet az első érzés? Csak mert ő volt Potter? De nem is az első érzés! Jó, akkor és ott rettentően megdöbbent, de később hetek álltak volna a rendelkezésére! Hetek arra, hogy átgondolja, hogy megeméssze – és emlékezzen arra a fiúra, a kórházból, a laborból, az otthonából…
Majdnem észre sem vette, amikor a lábai megálltak.
Felemelte a tekintetét, és annyira összeszorult a szíve, hogy egy pillanatra komolyan azt hitte, meghal.
Egy öreg, kopott sírkő előtt állt.
Quietus Piton.
Térdre esett, ahogy a pánik át- meg áthullámzott rajta.
A fiú?
Nem tudott levegőt venni. Nem tudott gondolkodni.
Több mint tíz percre volt szüksége, hogy visszanyerje a józan eszét és elolvassa a következő sort.
1960-1979
Az öccse sírja előtt térdelt.
A következő napon még mindig a sokk hatása alatt volt. Egyszerűen nem emlékezett még az órákra sem, és annyira kábult volt, hogy Minervának úgy kellett emlékeztetnie a délutáni tanári értekezletre. Még mindig érezte azt a furcsa, teljesen szokatlan érzést: mintha valaki vezetné, aztán az a meleg, távoli és fullasztó és fájdalmas: igen, fájdalmas érzést, mert tudatában volt annak, hogy ez olyan valakivel köti össze, aki már régen meghalt.
Magához térése óta senki sem mesélt neki az öccséről és a kapcsolatukról, habár Dumbledore célzott rá, hogy nagyon közel álltak egymáshoz. Tegnap délutánig azonban ez egy kissé együgyű családi történetnek tűnt: ő, közel valakihez? De nem sokkal azután, amikor visszatért a temetőből, megkereste az öreg fényképes dobozt, és összekuszált életében első alkalommal kinyitotta.
És ott volt mindenki, akire nem igazán emlékezett: az anyja, az apja és ő. Bár nem emlékezett rá, de azonnal felismerte. Remegő kézzel vette a fotókat, egyiket a másik után… fotók, amikre nem emlékezett: Quietus és James Potter, Quietus és a Potter család, Quietus és Lily Evans, végül Quietus és ő, ahogy nevetve ültek egymás mellett a tónál.
És a szülei kiszolgáltatták az öccsét Voldemortnak, és mindaz a remény, boldogság, törődés és nevetés eltűnt a semmiben, és nem maradt más hátra, csak egy öreg, repedezett sírkő, egy elmosódott felirattal és két számmal.
Fájdalom és keserűség keveredett gondolatai közé, és bár még mindig nem emlékezett az öccsére, tudta, hogy bujkál valahol az emlékei hátsó részében, ismerős volt, rémisztően és mégis teljesen az.
Quietus Piton. Most már csak néhány csont a hideg földben. És már soha többé nem találkozhat vele megint.
– … és nem érthetek együtt fiatal kollégánkkal. A könyvtár azon része jó okkal zárolt. Nem látok rá okot, hogy miért engedjünk egy tanulónak szabad bejárást abba a részlegbe. Ez nagyon, nagyon veszélyes – fújtatott madame Cvikker hangosan.
– Mondtam már, hogy Harry nem a sötét művészetekről akar tanulni – magyarázta Armenia enyhe bosszankodással. – Ha akarja, megbűvölhetjük a sötét művészetekkel foglalkozó könyveket úgy, hogy ne tudja használni őket.
– Nem minden veszélyes dolog kapcsolatos a sötétséggel, professzor – Bimba professzor szavai majdnem mindenkit megleptek a szobában. Perselus nem emlékezett, mikor volt utoljára, hogy kifejtette a véleményét a tanári kar előtt, de évekkel ezelőtt lehetett. – És minden könyv esetében jó oka van annak, hogy a zárolt részlegbe került.
– Majd szemmel tartom.
– A szabad hozzáférés nagyon problémássá teszi a felügyeletet, drágám – csattant fel mérgesen madam Cvikker.
– Azt hiszem megbízhatunk Mr. Pitonban. – Újabb meglepetés: Binns professzor csatlakozott a megbeszéléshez. – Nagyon becsületes tanuló, okos és szorgalmas.
Rövid csönd. Mindenkinek időre volt szüksége, hogy felocsúdjon a döbbenetből, amit a szellem két dologgal szerzett nekik: először, hogy kinyitotta a száját, másodszor, hogy ismerte a személyt, akiről beszéltek. Dumbledore mosolygott, McGalagony pedig kezével takarta el a száját, ahogy halkan felkuncogott.
– Ez nem bizalom kérdése – mondta váratlanul Sinistra professzor. – Nem adhatunk neki szabad hozzáférést. Nem lenne tisztességes a többi tanulóval szemben…
– Ő a legjobb tanulónk, Silvia – mondta végül McGalagony, aki csak annyi időre hagyta abba a kuncogást, hogy ellentmondjon kollégájának. – Ő az iskolaelső, és azt hiszem, minden segítségre szüksége lesz a jövőben, amit megadhatunk neki.
Hagrid és Vector bólintottak a szavaira, de Flitwick felpattant karosszékében.
– Igen sajnálom, hogy ellent kell mondanom neked, Minerva, de nem értek egyet. Nem azért, mintha Mr. Piton megbízhatatlan lenne, vagy hogy az engedély sértené a többi tanulót, de úgy látom, hogy a haladó óráival már így is túl van terhelve, és a jegyei…
– A jegyei javultak az utóbbi hónapban, Filius – szakította félbe McGalagony, és Noir professzor határozottan bólintott.
– Nos, ez a váratlan javulás aggaszt engem – fonta össze Flitwick a karjait a mellkasa előtt.
– Mire gondol? – kérdezte a fiatal nő.
– Ez nem természetes. Valamit csinált, mert meg akar felelni a várakozásainknak. Ő…
– Nevetséges! – Az SVK tanár lábra ugrott és előrehajolt. – Adtam neki egy tanácsot, hogy változtassa meg az alvási szokásait, ez minden!
Dumbledore arca elsötétült, és még McGalagony is kissé megrezzent. Perselus is végül megszólalt. – Egyetértek Filussal, Silviával és a többiekkel. Nem engedhetjük be szabadon a zárolt részlegbe. Ismerve a történetét…
– A történetét, Perselus? – mordult fel McGalagony. – Miféle történetét?
– Tudod, miről beszélek, Minerva. A fiú egy bajkeverő. Mindig gyanús helyzetekbe keveredik gyanús személyekkel… – megállt. A hirtelen csönd a tanári szobában őt is elcsendesítette. – Mi az…? – kérdezte óvatosan.
Dumbledore felsóhajtott.
– Az a fiú többé nem létezik, Perselus – nézett kollégájára –, és a kérdést szavazásra bocsátom. Adhatunk Quietus Pitonnak szabad hozzáférést a zárolt részleghez, vagy nem? Ki egyezik bele?
Dumbledore, Noir, Vector, Hagrid, McGalagony és Binns felemelték a kezüket.
– Hat szavazat. Ellenkezik?
Perselus, Sinistra, Flitwick, Bimba, Cvikker.
– Öt szavazat. Ki tartózkodik?
Trelawney és a mugliismeret tanár.
– A kérdés ezennel megoldva – állapította meg Dumbledore és visszaült. – Quietus Piton használhatja a zárolt részleget, és…
– Mint a fiú legközelebbi rokona, megtámadom a határozatot – állt fel Perselus.
– Nincsenek jogai a fiú felett – állt fel Noir is. A hangja olyan éles volt, hogy szinte vágott. – Azután, ahogy bánt vele… hogy kitagadta! A törvény szerint többé már nem rokonok.
– Armeniának igaza van, Perselus. Ülj le. – Az igazgató szavai kemények és határozottak voltak.
– De…
– Hivatalosan kitagadtad. Nincs jogod, hogy megvétózd a határozatunkat.
– Akkor figyelmeztetem Blacket – vigyorgott gúnyosan Perselus.
– Megteheted. De most ülj le, hadd menjünk tovább. – A parancsoló hangszín félreérthetetlen volt. Perselus visszaült a székbe, és a kezébe temette az arcát. Csak miután kollégái kezdtek kiszállingózni a szobából, akkor engedte le őket.
Nem tudta, mióta üldögélt ott. Végül egy gőzölgő teáscsésze szakította ki gondolataiból.
– Perselus – szólította meg Dumbledore halkan.
Felemelte a fejét.
– Miért akarják mindnyájan, hogy meghaljon? – kérdezte hirtelen.
– Mire gondolsz, Perselus?
– Ezzel az engedéllyel csak a hitet erősítik benne, hogy neki kell megmentenie a varázslóvilágot, hogy ő felelős azért, hogy Voldemort eltűnjön a föld színéről.
– Nem hiszem, hogy ez a határozat ebbe az irányba taszítaná.
– Nem? Mire gondol, mihez kell a hozzáférés? Pontosan nem tudom, hogy mit akar tenni, de biztos vagyok abban, hogy tervez valamit.
– De ez miért aggaszt téged, Perselus?
– Nem tudom. De nem akarom, hogy meghaljon. Családi bűbáj vagy sem, nem tudom, de nem akarom, hogy meghaljon.
Hosszú, megértő csend nehezedett a szobára. Időről időre belekortyoltak a teáscsészékbe, de egyikük sem akarta megtörni a csendet. Csak amikor egy házimanó jött, és süteményt ajánlott, akkor folytatódott a beszélgetés.
– Hol voltál tegnap, Perselus?
Gyenge mosoly jelent meg a fiatalabb férfi arcán.
– A roxmortsi temetőben. Nem akartam odamenni, csak sétálgattam, és végül az öcsém sírja mellett találtam magam. Olyan furcsa volt… Mintha a testem tudta volna, hogyan jut oda, és aztán csak álltam ott és úgy éreztem, mintha velem lenne…
– Tegnap volt az öcséd halálának évfordulója, Perselus. Minden évben ezen a napon szoktad meglátogatni a sírját.
– Nyilvánvalóan az emlékeim egy része nem lett tökéletesen törölve… – motyogta keserűen a bájitaltan tanár. – Azt mondta nagyon közel álltunk egymáshoz. Mennyire?
– Jobban szeretted, mint bárki mást az életedből. Kivéve később Harryt.
Perselus kényelmetlenül mocorogni kezdett.
– Harry… – mondta halkan. – Nem tudom, miért éreztem olyan erős gyűlöletet iránta…
– Éreztél? – az öregember kíváncsian hajolt közelebb. – Ez azt jelenti, hogy már nem gyűlölöd?
– Nem, már nem tudom gyűlölni őt, Albus. Bár nem tudom az okát, miért.
A teáscsésze halkan megcsördült, ahogy Dumbledore visszatette a tányérra.
– Azt hiszem válaszolhatok a kérdésedre.
– Melyik kérdésemre?
– Hogy miért éreztél gyűlöletet Harry iránt – nézett a fiatalabb férfira, aki gyenge érdeklődéssel bólintott. – Arra biztos emlékszel, mennyire utáltátok egymást James Potterrel és Sirius Blackkel. Aztán Quietus is megérkezett, amikor harmadévesek lettetek, és ők úgy gondolták helyetted rajta állnak bosszút, mert fiatalabb volt és mindenkiben megbízott. Megtréfálták egy mandragórával, amely majdnem megölte. Azután gyűlölted meg igazán őket és gondolom az, hogy James Potter később megmentett, nem segített a helyzeten…
– Csak a barátja bőrét mentette! – csattant fel Perselus mérgesen. – Fütyült az életemre, Albus!
– Tudom, Perselus. És amikor Harry megérkezett ide, annyira hasonlított Jamesre… – Dumbledore nem folytatta. Hagyta, hogy Perselus végiggondolja a következményeket.
– Gyűlöltem a fiút James Potter miatt. Gyűlöltem James Pottert, meg megtréfálta az öcsémet, akit szerettem. És aztán, amikor kiderült, hogy a fiú az unokaöcsém, annak a fia, akivel a leginkább törődtem… – a szeme hirtelen kitisztult. – Olyan hülye voltam, hogy az apja miatt gyűlöltem a fiút! És olyan hülye voltam, hogy már megint az apja miatt szerettem őt! – kiáltott fel, és öklével a térdére csapott.
– Perselus, te nem az apja miatt szeretted meg a fiút. Harry Potterként kedvelted meg. És csak ezek után derült ki, hogy az unokaöcséd. Visszafogadtad a családodba…
– De már nem szeretem őt! Igen, nem gyűlölöm, de nem tudom szeretni! Még csak nem is ismerem, és sikerült magamtól olyan messzire űznöm, ahogy csak tudtam. Már nincs visszaút, Albus!
– Biztos vagy benne?
Perselus meglepetésére Dumbledore szemei nem csillogtak úgy, mint máskor, régen. Fáradtnak és öregnek tűnt.
– Beszéltem vele. Összevitatkoztunk és megértettem egy dolgot. Az egyetlen lehetőség arra, hogy visszakapjam, az lenne… ha megszeretném. De az egyetlen érzés bennem a bűnbánat, ami nem túl jó alap egy kapcsolat kiépítésére!
– Próbáld újra megismerni, Perselus.
A bájitalok mestere keserűen felnevetett.
– Hogyan?
– Vedd vissza őt az óráidra és ajánljad fel, hogy segítesz behozni neki a három hónapnyi lemaradást.
Dumbledore terve érdekesnek hangzott. Perselus felállt, és nyújtózott. Majd az igazgatóra nézett.
– Megpróbálom, Albus – mondta, majd az ajtóhoz lépett. – Jó éjt.