Fordította: Enelen
Átnézte: enahma
14. fejezet – A szakadék széle
– Próbálja újra, Mr. Weasley.
– Tempify Momentum! – kiáltotta Ron, és idegesen meglengette a pálcáját a könyv felett. Az továbbra sem akart eltűnni, pedig, amennyiben a bűbáj megfelelően lett volna végrehajtva, azt kellett volna tennie. Ingerülten rázta meg a fejét, mikor látta, hogy Hermione milyen könnyedén és kecses mozdulattal végzi el a varázslatot.
Flitwick professzor elégedetlenül mordult fel.
– Még egyszer, Mr. Weasley. Arra koncentráljon, amit el szeretne érni, és próbálja meg helyesen kiejteni a varázsszót.
– Próbálom – szűrte a fogai között Ron. – De nem tudom megcsinálni.
Harry együttérzően figyelte Ron kínlódását. Már második hete gyakorolták az időzítő bűbájt, és még neki is problémái voltak a helyes elvégzésével. Bár ezúttal sikerült, nagyon jól tudta, hogy egyszerűen csak szerencséje volt. És Ronnak ma nincs szerencséje.
Az időzítő bűbáj a legkülönösebb varázslatok közé tartozott: ezzel el lehetett érni, hogy egy bizonyos dolog eltűnjön, majd egy kis idő múltán megjelenjen ugyanazon a helyen. Egyike volt azoknak a bűbájoknak, amelyek sokszor nem csak a muglikat, de a varázslókat is megtréfálták. Magukat viccesnek tartó varázslók gyakran használták ezt a mit sem sejtő muglikon: elvarázsoltak egy tárgyat, amely egy váratlan pillanatban, mikor senki nem figyelt rá, eltűnt a tulajdonosa orra elől, csak hogy egy kis idő múlva újra megjelenjen, őrületbe kergetve ezzel a muglit, mert az magát okolta a figyelmetlenségéért: hiszen amit keresett, végig ott volt előtte…
Most azt gyakorolták, hogyan bűvöljék meg a könyvüket egy rövid időzítő bűbájjal, ami csak egyetlen pillanatig működött.
– Tempify Momentum! – kiáltott fel dühösen Ron, és a könyvre vágott a pálcájával. A tankönyv egy hangos durranással eltűnt – de ezúttal teljesen. Az egész osztály várakozva bámulta Ron asztalát, de a könyv nem jelent meg újra. Végül Justinból kitört a nevetés.
– Hol a pokolban van a könyved, haver? – nyögte ki két nevetési roham között.
Ron idegesen megrántotta a vállát, és bizonytalan pillantást vetett a professzorra.
– Valószínűleg ott, Mr. Finch-Fletchley – mondta végül az aprócska professzor, aztán Ron felé fordult. – Gondolt esetleg egy bizonyos meghatározott helyre, mikor a bűbájt elvégezte?
Ron újra megvonta a vállát, és idegesen elvigyorodott.
– Nem igazán… – motyogta, és elvörösödött.
– Biztos ebben, Mr. Weasley? Lehet, hogy az osztálytársának igaza van, és valóban a pokolba kívánta a könyvet… – kacsintott rá Flitwick. Ron arca még vörösebbre váltott.
– Hát… talán… Nem tudom.
Harrynek csak nagy nehézségek árán sikerült visszafojtania a nevetését.
– Akkor… most a pokolban van a könyv? – kérdezte végül Justin szélesen vigyorogva, mire a lányok felvihogtak.
A professzor elgondolkodva megvakargatta az állát.
– Mivel személy szerint én nem hiszek a pokolban, vagy legalábbis nem hiszem, hogy az egy „hely" lenne… Úgyhogy szerintem Mr. Weasley könyvének tartózkodási helye meghatározhatatlan… de…
– De? – dőlt közelebb érdeklődve Neville. – Itt nincs, úgyhogy valahol csak kell lennie!
Többen helyeslően bólogattak, mire a varázsló felsóhajtott.
– Igaza van, Mr. Longbottom, de ez nem egy egyszerű kérdés. Én úgy hiszem, hogy a könyv egy olyan helyen van, ami Mr. Weasley számára a „poklot" jelenti. De az is lehet, hogy sikerült a könyvet egy nagyon távoli jövőbe küldenie, ami számára szintén felér a pokollal, vagyis a pontos időzítés nem „egy pillanat" volt.
– Értem – kuncogott Neville.
– Akárhogy is, arra kell kérnem, Mr. Weasley, hogy szerezzen egy új bűbájtan könyvet – mondta Flitwick. – Nem hiszem, hogy még a következő óra előtt megtalálnánk. Ó, és szeretném, ha készítenének egy kéttekercses házi dolgozatot arról, hogyan lehet megváltoztatni az időzített tárgy megjelenési helyét… hm… nem egészen úgy, ahogy Mr. Weasley bemutatta…
Harry még akkor is mosolygott, mikor a tanteremből kilépve elindult a nagyterembe vacsorázni. Az egyetlen, ami csökkentette egy kicsit a jókedvét, a kéttekercses házi dolgozat volt… de végül is az egész szünet előttük állt, hogy megfelelően elkészítsék, úgyhogy nem hagyta, hogy ez elrontsa jókedvét. Jól fog sikerülni, elég ideje van rá.
Ron a terem ajtajánál érte be, aztán együtt ültek le a griffendélesek asztalához.
– El sem hiszem, hogy a pokolba küldtem a bűbájtan könyvemet – motyogta, de a hangjából vidámság csendült, nyoma sem volt benne dühnek.
– Képzelem, hogy meglepődnek az ördögök, mikor egyszer csak megjelenik előttük egy tankönyv – kuncogott Harry. – Lehet, hogy újabb ötleteket szerezhetnek belőle, mivel kínozzák a bűnösök lelkeit.
– Aha, tényleg – Ron hirtelen felnevetett. – Harry, szerinted mit mondanak az ördögök annak, akire megharagszanak?
Harry meglepetten felkapta a fejét. Ez volt az első alkalom, hogy Ron a korábbi nevén szólította – és az első eset, hogy Ron ilyen felszabadultan viselkedett a társaságában. Megrázta a fejét.
– Nem tudom – nézett mosolyogva a barátjára.
– Menj a mennybe. Vagy csak annyit: menny!
– Micsoda?
– Menny! Nem érted? – nevetett Ron. – És képzelem, egy ördög az én mágikus képességeimmel… ahogy véletlenül, csak mert felingerelték, a mennyországba küld egy bűnöst…
– A félresikerült bűbáj – vigyorgott Harry. – Lehet, hogy te leszel az alvilág megmentője…
Már félúton jártak az ebédben, mikor Harry észrevette, hogy Hermione nincs sehol. Egy gyors pillantást vetett a mardekáros asztalra, de ott sem látta, sőt, Ares sem volt ott. Egy pillanatra Harry úgy gondolta, hogy elmegy megkeresni őket, de gyorsan meggondolta magát, és a helyén maradt. Biztos csak rájuk tartozik a dolog, és nem akart belekeveredni. Ehelyett a hollóhátas asztalnál ülő Padmára nézett, és felsóhajtott. Megvolt a saját problémája, és nem egészen tudta, hogy pontosan milyen kapcsolat is van közte és a hollóhátas lány között. Csak annyit tudott, hogy nem szerelmes belé, bár kedveli: a lány szép volt és intelligens, de a tanuláson kívül semmi mást nem csináltak együtt (néha Ron és kelletlen barátnője társaságában). Harry nem volt benne biztos, hogy ezzel a viselkedéssel nem sérti meg a lányt, de nem tudott másképp tenni. Az egyetlen női lény az iskola területén belül, aki tetszett neki, Noir professzor volt. De ez a rajongás tökéletesen biztonságos volt: a nő soha nem fog tudni róla, és közben legalább mással sem jár majd, így halála esetén senkinek sem kell gyászolnia. Mert most már egyre biztosabb volt benne, hogy nemsokára történik valami rettenetes szörnyűség.
Voldemort támadásai egyre hevesebbé váltak, és egyre gyakrabban voltak víziói a délutáni szunyókálás közben is, úgyhogy a módosított alvásidő nem segített többé. Valahogy sikerült elkerülnie Averyt (a férfinek valószínűleg még mindig megvolt a rendes munkája és a családja, úgyhogy nem tölthette minden délutánját ura társaságában), de miután állandósultak a délután jövő víziók, Harry feladta a hiábavaló küzdelmet: visszatért a korábbi időbeosztásához, és az álomital segítségével végigaludta az éjszakát. Dumbledore-nak nem beszélt a legújabb szerencsétlen fejleményekről – nem látta értelmét. Az igazgató úgysem tehet semmit. Az egyetlen „jó dolog", ami mindebből következett, az, hogy bebizonyosodott: valóban van egy kém a tanárok között, aki valahogy tudomást szerzett Harry próbálkozásáról, hogy elkerülje a látomásokat. Tanárnak kell lennie, mert Noir professzor elmondta, hogy az egyik tanári megbeszélésen akaratán kívül elárulta, milyen tanácsot adott Harrynek.
– Hogyhogy? – kérdezte rémülten Harry.
– Arról beszéltünk, megadhatom-e neked az engedélyt a könyvtár zárolt részlegéhez – válaszolta a nő zavartan.
– Nem elég, ha maga engedélyt ad rá? – Harry meglepődött. – Azt hittem, hogy a tanárok maguk döntik el, kit engednek be oda.
– Igen – a nő kényelmetlenül fészkelődni kezdett. – De nem adhatnak ki korlátlan engedélyt, mint amit te kértél.
– Értem – bólintott Harry. – Gondolom Piton professzor ellenezte?
Ezúttal tisztán láthatta a zavart a nő szigorú arcán.
– Hát… – és Harrynek nem volt szüksége ennél több bizonyítékra: hiszen már előtte is biztos volt benne.
A szemét!
Az emlék annyira felingerelte, hogy nem tudta befejezni az ebédjét sem. Hirtelen elhatározással felugrott a helyéről, és kiviharzott a nagyteremből. Ron zavarodottan bámult utána. Ron el sem tudta képzelni, milyen hülyeséget mondhatott már megint Harrynek. Kétségbeesetten rázta meg a fejét, és a tenyerébe temette az arcát. Mikor egy kéz súlyát érezte a vállán, felpillantott.
– Nem hiszem, hogy te vagy az oka – mondta mellette Neville. – Valószínűleg hirtelen eszébe jutott valami, és szeretne egyedül lenni.
Ron egy kissé megnyugodott.
– Nem tudom – suttogta. – Attól tartok, többé már képtelen vagyok eligazodni rajta. Már nem ugyanaz az ember, aki korábban volt…
– Túl sok mindenen ment keresztül, Ron.
A vörös hajú fiú keserűen mosolyodott el.
– Tudom – mondta gúnyosan. – Például, mikor én megkínoztam.
Neville erősen megragadta Ron karját.
– Ron, nincs közöd mindenhez, ami vele történt. A fogsága, a sebei, a kapcsolata Piton professzorral, és a veszteségek: Fred halála, és Piton… Tudod, ő és Piton professzor nagyon közel álltak egymáshoz – Ron bólintott. Tudta, hát hogyne tudta volna! Még mindig emlékezett a professzor könnyáztatta arcára, ahogy magához ölelte az ájult fiút azon a szörnyű helyen. – Mint apa és fia. Rengetegszer láttam őket együtt. És, tudod, mindig irigyeltem őket ezért. És most… – legyintett egyet. – Láthatod.
Ron újra a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Megint magára maradt.
Neville szorítása nem gyengült.
– Megpróbál minket távol tartani magától.
– Valahogy segítenünk kell neki – nyögte Ron alig hallhatóan. – Nem akarom, hogy baja essen.
Mikor Perselus észrevette, hogy a fiú – nem, nem a fiú, hanem Quietus, javította ki magát – sietve elhagyja a termet, hirtelen ő is elhatározta magát. Most vagy soha! Gyorsan elnézést kért, aztán felpattant az asztaltól, és a… Quietus után sietett.
Mikor a fiú kiért a teremből, futni kezdett, de Perselus hangja megállította.
– ÁLLJ! – kiáltott utána a tanár. A fiú kelletlenül lassított, aztán megfordult.
– Igen, uram? – húzta el gúnyosan a száját. – Szeretne pontokat levonni, amiért futottam a folyosón? Tíz pont elég lesz?
A hangnemre Perselus érezte, hogy forrni kezd benne a düh, de erőszakkal visszanyelte.
– Nem – válaszolta röviden, aztán hozzátette: – És ne beszélj velem ilyen hangon.
Harry pimaszul végigmérte, aztán megrántotta a vállát
– Igenis, tanár úr – mondta megjátszott engedelmességgel. – Ahogy óhajtja…
Perselus dühösen ökölbe szorította a kezét, de nem válaszolt azonnal. Ehelyett mélyet lélegzett, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Beszélni akartam veled – bökte ki végül.
– Nincs miről beszélnünk – mondta a fiú, és megfordult.
– Nem mondtam, hogy elmehetsz – csattant fel hirtelen Perselus. – Még nem – tette hozzá valamivel nyugodtabban.
A fiú nem fordult meg, de megállt.
– Én csak – nyelt egyet – azt akartam mondani, hogy ha van kedved, járhatsz a haladó bájitaltanra….
A fiú olyan meglepően gyorsan reagált, hogy Perselus ijedtében hátralépett.
– Micsoda! – a fiú megpördült, és közelebb lépett hozzá. Az arca eltorzult a dühtől. – Hagyjon békén, tanár úr. Ha szüksége van valakire, akiből hülyét csinálhat bájitaltanon, hát ott van Neville vagy Hermione vagy akár Parvati. Úgyis mindig őket piszkálja. Ez nem elég magának? Még engem is nevetségessé akar tenni, megint meg akar alázni, mint az elmúlt években? „Potter, te tehetségtelen idióta! Beképzelt híresség!" – utánozta gúnyosan Perselus hangját. – És megmondta, hogy nincs esélyem. Hát nem is kell, magával nem! – az utolsó mondatokat már kiabálta.
Mikor Perselus úgy döntött, hogy beszél a fiúval, tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. De korábban olyan nyugodtnak és kedvesnek tűnt… Akaratlanul is hátrébb lépett, amíg a falnak nem ütközött.
– Nem – ez volt az egyetlen szó, amit ki bírt nyögni. De a fiú legalább elhallgatott. – Nem – folytatta valamivel magabiztosabban. – Komolyan beszéltem. És ha akarod, a szünetben is segíthetek…
A tiráda ugyanolyan erővel folytatódott, mint korábban.
– Nincs. Szükségem. Magára! – kiáltotta a fiú ingerülten. – Semmi szükségem a hülye segítségére, se a hülye bájital órákra, és végül, semmi szükségem magára! Megértette? Nincs szükségem magára, nem jelent számomra semmit!
– Csak segíteni akarok!
A fiú dühösen a combjára csapott.
– Segíteni? – a szemei szinte villámokat szórtak. – Ó, hallottam ám, milyen segítőkész volt a gyűlésen!
– Csak nem akartam, hogy megint belekeveredj valami bolond, hősies dologba! – válaszolta mérgesen Perselus.
– Tudom! Ez megint a „nem vagy olyan fontos ember, mint hiszed, Potter" dolog, ugye?
– Nem! – Most már Perselus is kezdte elveszteni a türelmét. – Ez a „nem akarom, hogy valami bajod essék" dolog!
Perselus igazán nem értette, mivel dühítette fel ennyire a fiút, de mostanra a valaha olyan nyugodt és kedves arc teljesen elsápadt a méregtől.
– Kitagadtál, te szemét! Láttam, olvastam a levelet, amiben hivatalosan kijelentetted, hogy kitagadsz, nem vagyok a rokonod nem vagyok az unokaöcséd, semmi közöd hozzám, úgyhogy ha mindenáron az átkozott családi bűbáj kedvére akarsz tenni, akkor menj, és pátyolgasd a piszkos kis halálfaló keresztfiadat, engem pedig hagyj békén! – Ezzel a fiú megfordult, hogy elmenjen, de aztán egy pillanatra megtorpant, és a válla felett hátrasziszegte. – És nem maradok itt a szünetre. Hazamegyek a családomhoz – mondta az utolsó szót alaposan megnyomva, azzal elment.
Perselus magára maradt a sötét, hideg folyosón. Valami rettenetesen félresikerült. És fogalma sem volt róla, mit rontott el. Sikerült nyugodtnak maradnia, nem kiabált rá a fiúra, sőt, mi több: nem is gúnyolta ki. Egyszerűen megpróbált őszinte lenni, és Quietus, aki korábban nyugodt, kiegyensúlyozott és kedves fiú volt, olyan dühvel ugrott neki, ami felvette a versenyt Perselus szokásos hisztériás kitöréseivel.
Nem tudta, miért, de valami fájdalmat érzett a mellkasában. A szíve lenne?
A fiú nem akar haladó bájitaltanra járni. Nem akar különórákat venni. A szünetet Blacknél tölti (Perselus biztos volt benne, hogy a „család" a kviblit jelenti), és nem lesz már ideje rá, hogy megismerje a fiút, hogy újra megtanulja szeretni, elfogadni, és most, hogy ilyen véglegesnek tűnt a dolog, hirtelen rájött, hogy nem akarja elveszíteni, nem akar kimaradni az életéből.
Perselus többé nem tudta biztosan megmondani, mit is érez. Minden olyan zavaros volt… Ahányszor a testvérére gondolt, tiszta, félreérthetetlen melegséget érzett, és valami mást is, mintha tönkretett emlékei ki akarnának szabadulni börtönükből: semmi tiszta, megfogható emlék, inkább csak érzések, érzelmek, különösen éjszaka, álmában… Az elmúlt hetekben sokszor álmodta, hogy egy nyirkos, hideg helyen ül, mindene fáj, aztán hirtelen valaki mellé mászik, ráhúz egy meleg pulóvert, aztán körülöleli valami takaró, és a titokzatos valaki leül mellé, és szorosan átöleli. Aztán halk sírást hall, és valaki motyog valamit – de itt mindig felébred. Vagy volt egy másik álma is, ez tisztább: egy sírgödör mellett áll, és figyeli, ahogy lassan leeresztik a koporsót, és Black is ott van a gödör másik oldalán, az arca eltorzul a fájdalomtól, és nyirkos a könnyektől, és a mellkasában tűzforró fájdalom… És még sok mást is álmodott, érzéseket, futó képeket, de az első, a meleg ruhával és az öleléssel volt az, ami a legnagyobb hatással volt rá: Perselus sokszor még ébredés után is érezte a karokat maga körül…
És sokszor, mikor összeakadt a pillantása a fiúéval, olyan furcsa, meleg érzés öntötte el, ami azelőtt soha, máskor pedig a nagyteremben szeretett volna odamenni hozzá, és ráparancsolni, hogy egyen többet, mert a fiú megint csak turkálta az ételt. És milyen büszkeséget érzett, mikor egy kollégája említette, hogy Quietus Piton már megint kiválót kapott aritmetikából, átváltoztatástanból vagy bűbájtanból! Ezek az érzések olyan ijesztőek voltak… Mintha a saját érzései lennének, de mégsem, ismerősek voltak, mégis idegenek, és néha szinte az őrületbe kergették.
De most, ahogy ott állt az üres folyosón, tudta, hogy csak egyetlen dolgot tehet, hogy megmutassa a fiúnak, mennyire… mennyire mi? Megbecsüli? Elfogadja? Megbánta amit tett? Nem tudta biztosan, de szerette volna megmutatni Quietusnak, hogy törődik vele.
Vissza fogja vonni a kitagadó nyilatkozatot – de megkéri a hivatalt, hogy engedjék Quietust dönteni, kivel akar maradni. Nem fogja magának követelni a fiú felügyeletét – hanem felajánlja neki. És még ha úgy is dönt a fiú, hogy visszautasítja, legalább tudni fogja, hogy Perselus őszintén beszélt.
Ha Perselus tudta volna, hogy Harry mindössze két saroknyira tőle ücsörög a földön, hátát a hideg kőfalnak vetve, biztosan követte volna, hogy néhány vigasztaló szót szóljon hozzá – de nem tudta. És Harry egyedül érezte magát, olyan egyedül, mint valamikor gyerekkorában, amikor bezárták a gardróbba, és nem voltak barátai, nem volt senki, akivel beszélhetett volna, mindenki magára hagyta, és gyűlölte. Magához ölelte a térdeit, és könnytelen szemekkel bámulta magával szemben a falat.
„Az a szemét, szemét, szemét," ismételgette magában. Ki nem állhatta Piton legújabb trükkjét. Nem tudta eldönteni, mi lehet a férfi indoka: az, hogy megnyugtassa lelkiismeretét, vagy hogy tovább kínozza őt? Talán mind a kettő.
Szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát, de végül sikerült talpra kecmeregnie, és felemelnie a táskáját. Elindult a könyvtárba: tudta magáról, hogy ha elkezd olvasni és jegyzetelni, azzal elterelheti a figyelmét a korábbi beszélgetésről. A kedvenc asztala felé mentében leemelt a polcról néhány bűbájokról szóló könyvet, azt remélve, hogy talál bennük valamit a dolgozat témájával kapcsolatban, udvariasan köszönt Madam Cvikkernek, és az utolsó sor polchoz sétált.
De az asztal nem volt üres. Nagy meglepetésére Hermionét találta ott, mélyen a tanulmányaiba temetkezve, maga körül legalább tíz bűbáj könyvvel.
– És még csodálkoztam, hova tűntek a legjobb könyvek – mondta Harry, miközben letette a könyveit az asztalra. – Már látom, hogy te vitted el őket.
Hermione felnézett, és elmosolyodott.
– Hát persze. Nem akarok a szünetben is ezzel foglalkozni. Úgy döntöttem, hogy megírom a dolgozatot, amíg itt vagyok – hirtelen észrevette Harry kivörösödött szemeit. – Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Ne is kérdezd – válaszolta kedvetlenül Harry. – Perselus elkapott a folyosón, és összevesztünk…
– Mit akart?
– Vissza akart venni a haladó bájitaltan csoportba…
– De Quiet! Ez csodálatos! – kiáltott fel Hermione, de Harry arckifejezése ugyanolyan keserű maradt.
– Nemet mondtam.
Csend.
– De… miért?
És hirtelen, mintha korábban semmi nem történt volna közöttük, Harry leült a lány mellé, és mesélni kezdett neki mindarról, amit az elmúlt hónapok során magába temetett: a veszekedésekről, a gyógyítónál tett látogatásáról, Perselus erőszakosságáról, a merengőről, Averyről, a kórházról… Hermione köré fonta a karját, és Harry úgy érezte, mintha hirtelen lehullott volna a válláról a teher, még a levegőt is könnyebb volt beszívni, és a jövő fényesebbnek tűnt, mint korábban.
– …és azt hiszem, Ronnak is megbocsátottam – volt az utolsó mondata. Hermione bólintott.
Rövid csend után Harry hozzátette – És most látom, hogy a te szemeid is vörösek.
A lány megmerevedett, és elengedte Harryt.
– Ares és én úgy döntöttünk, hogy barátok maradunk. Csak barátok.
Harry kérdő pillantást vetett rá.
– Szakítottatok?
Hermione bólintott.
– Miattam? – kockáztatott meg egy újabb kérdést Harry.
– Nem. Egyszerűen csak rájöttünk, hogy… nem illünk egymáshoz – jelentette ki Hermione. – És azt hiszem, Ares vissza akart térni Lisához, tudod, ahhoz a hollóhátas lányhoz, akivel tavaly együtt tanult…
– Megcsalt téged? – ugrott talpra Harry. – A szemét…
– Állj, Quiet! – Hermione elkapta a karját, és lerántotta a székbe. – Közösen döntöttünk így. Megpróbáltuk. Nem működött, és úgy döntöttünk, hogy elválunk, csendesen, minden jelenet és vita nélkül. Nem akarom, hogy megharagudj Aresre, nagyon kedves fiú, bár bántja a lelkiismerete…
– Miért?
– Azért, ami a nyáron történt. Látta, hogy Sirius és Piton professzor téged okoltak Fred halála miatt…
– Perselus nem okolt engem – mondta Harry az igazságnak megfelelően. Hermione vállat vont.
– Ares azt hitte, hogy igen, ő pedig magát okolta, és többször monda is, hogy minden az ő hibájából történt, nem a tiédből.
Harry lehunyta a szemét.
– Akkor ezért nem akart beszélni velem. Az elmúlt félévben olyan zárkózottan viselkedett, és én nem jöttem rá…
– Mindkettőtöknek megvolt a maga baja. Azt hiszem beszélned kellene vele – nem rólam és a kapcsolatunkról, ez nem tartozik rád, hanem kettőtökről, arról, ami a nyáron történt.
– Aha – motyogta Harry mardekáros barátjára gondolva. – Azt hiszem, mindenkit leráztam magamról, nem csak Arest.
– Még nincs késő, Quiet. Tudom, hogy Neville is beszélni szeretne veled, és talán Ron is boldogabb lenne, ha elmondanád neki, hogy megbocsátottál…
Halk torokköszörülés szakította félbe a beszélgetésüket. Mikor felnéztek, szemtől szembe találták magukat Ronnal és Neville-lel.
– Ne fesd az ördögöt a falra – motyogta Harry, de elmosolyodott. Neville visszamosolygott rá, de Ron idegesen harapdálta az ajkát. – Gyertek, üljetek le. Hermione összegyűjtött minden könyvet, amire szükségünk lesz a leckéhez.
– Öhm… – Ron elvigyorodott. – Hermione, odaadnád a jegyzeteidet?
– Micsoda? – a lány ingerülten megrázta a fejét. – Ron Weasley, ha meg akarod írni a házi feladatodat, kénytelen leszel a saját jegyzeteidet használni!
– Hermione, kérlek – csatlakozott Harry Ron könyörgéséhez.
– Mint a régi szép időkben – mondta Neville, de szavai szíven ütötték Harryt.
– Semmi sem lesz már olyan, mint akkor volt, Neville – mondta, és Ron felé fordult, aki hirtelen elsápadt. – De ez nem jelenti az, hogy nem bocsátottam meg, Ron.
– Úgy érted… megint barátok lehetünk? – kérdezte óvatosan Ron. Harry bólintott.
– Azt hiszem, már úgyis barátok vagyunk, Ron. De… ez már nem az a barátság. Mindketten sokat változtunk, szeretném azt hinni, hogy fel is nőttünk valamennyire.
Neville megpróbálta feloldani a hirtelen megnövekedett feszültséget. – Harry, láttam, hogy Piton professzor utánad ment, mikor elmentél a nagyteremből. Ez azt jelenti, hogy… hogy most már jóban vagytok megint?
Neville ártatlan kérdése megint csak olyan erős érzelmeket indított el Harryben, hogy nem volt képes válaszolni, csak megrázta a fejét.
– Ó – mondta Neville ideges mosollyal. – Úgy látszik, ma még nagyobb hülyeségeket tudok mondani, mint eddig bármikor.
– Ugyan, Neville. Quiet egy kissé érzékeny ma, de semmi okod rá, hogy magadat hibáztasd – Hermione oldalba bökte Harryt a könyökével. – Igazam van?
Harry megjátszott ingerültséggel forgatta a szemeit.
– Mint mindig, Hermione.
– Miért nevezed Quietnek? – kérdezte hirtelen Ron. Harry sóhajtott.
– Neville, nem vagy egyedül a hülyeségeddel.
– Quiet! – kiáltott rá felháborodva Hermione. – Legyél egy kicsit türelmesebb! Nem tudják, honnan is tudhatnák! – Neville-ékhez fordult. – Azért nevezem Quietnek, mert illik hozzá. Talán még emlékeztek, milyen volt…
– Igen – motyogta Ron bűntudatosan, és lehajtotta a fejét.
– És mikor megtudtam, kicsoda valójában – Harry nagy megkönnyebbülésére Hermione nem tette hozzá, mikor, kellemetlen lett volna emlékeztetni Ront a roxmortsi támadásra – úgy kellett tennem, mintha nem tudnám. És így megszoktam.
– Számomra Quietus és Harry olyan, mintha két különböző ember lenne – mondta hirtelen Neville. – Te tényleg megváltoztál Qui… Harry. És sokan nem tudjuk, hogyan is viselkedjünk veled, minek nevezzünk. Amíg Harry voltál, minden olyan egyszerű volt. Aztán amikor Quietus voltál, akkor is. De ezek az új fejlemények… Azt hiszem, sokszor nem is tudjuk, mit mondhatnánk neked, és miután a nagyteremben elmondtad, mi történt, megijedtünk… – Neville elgondolkodó pillantást vetett rá – Azt hiszem, sokan csak akkor jöttünk rá, hogy te felnőttél, mi azonban még mindig gyerekek vagyunk.
Vacsora után Harry elkapta Arest, és bocsánatot kért, amiért ilyen sokáig nem szólt hozzá.
– Sajnálom, Ares. Piszok voltam veled.
– Te megőrültél. Én is éppolyan hibás vagyok benne – Ares szomorkásan rámosolygott. – Hermionéról akarsz beszélni, ugye?
– Nem – rázta meg a fejét határozottan Harry. – Ez csak kettőtökre tartozik. De Hermione elmondta, hogy magadat okolod azért, ami a nyáron történt. Nem kéne. Én ugyanannyira hibás vagyok, mint te.
Ezután még hosszasan beszélgettek, néha elég indulatosan. De éjjel, mikor Harry végre ágyba került, úgy érezte, végre kibékült magával és a világgal – leszámítva persze Perselust.
A karácsonyi szünet meglepően boldogan telt – és meglepő helyen: a Black ház elleni támadás után Dumbledore úgy döntött, hogy Blacket és Anne-t Mrs. Figg régi házába költözteti Surreybe, nem messze a Privet Drive 4-től, és Harry nem tudta, miért, de ez a tény feldobta. Szórakozató volt az ismerős utcákon, tereken, utakon sétálni, kissé olyan, mintha hazatért volna: minden egyszerre volt ismerős és új. A legnagyobb különbség abban állt, hogy a Privet Drive lakói már nem azzal a furcsa kifejezéssel figyelték, mint korábban: a félelem és a jól leplezett kíváncsiság keverékével, ahogy az ember egy vadállatot néz az állatkertben, hanem úgy kezelték, mint a legújabb szomszédjuk, Mr. Black keresztfiát. Siriust pedig egy tökéletes, bár kissé furcsa úriembernek tartották, akinek kislánya, ahogy Mrs. Dursley megállapította, ugyanabba az iskolába jár, amit korábban az ő fia is látogatott.
Sirius elmondta Harrynek, hogy mikor először meglátta, hogy Anne Mrs. Dursleyvel beszélget (aki természetesen szeretett volna minél több részletet megtudni az új szomszédról) csak nehezen tudta megállni, hogy ne tegyen valami úriemberhez nagyon nem méltó dolgot.
– Ha lett volna pálcám, és mágiám, agyonátkoztam volna – mondta hevesen. – Eszembe jutott, hogyan viselkedtek veled, és emlékszem, amikor a sírodnál álltak a temetőben – egyetlen könny nélkül, mintha nem is éreznének semmit… És később ki is tagadtak…
– Ne vedd úgy a szívedre, Sirius – vont vállat Harry. – Örülök, hogy nem kellek nekik, és most még csak fel sem ismernek, ez nagyon szórakoztató tud lenni.
Harry egészen meglepődött, mikor először meglátta Dudleyt és a bandáját: az unokatestvére már nem volt olyan kövér, mint ahogy emlékezett rá, bár még mindig nem volt nyaka és óriási méretei voltak, de úgy tűnt, ő is kezd felnőni.
Csak egyetlen dolog volt furcsa Harry számára: hogy megint mugli házban kellett laknia. Amikor belépett a hálószobájába (megint a legkisebb lett az övé, a legnagyobb a két lányé volt – Hermione megint velük lakott – a másik pedig Siriusé), ki kellett nyitnia az ablakot, mert úgy érezte, megfullad. Ez meglepte: azok után, hogy tíz évig egy gardróbban lakott, sokkal könnyebben kellett volna fogadnia a dolgot, de úgy tűnt, a Voldemort börtönében töltött időt még mindig nem volt képes teljesen elfelejteni: ugyanaz az undorító, fojtogató érzés öntötte el, amit azóta már többször is érzett. Talán soha többé nem szabadul meg tőle. Éppúgy, ahogy soha nem sikerül már áttörnie Perselus falain – főleg, mivel most már nem is igazán akarta. Élete során már rengeteg fájdalmat változást el kellett viselnie… Perselus elvesztése csak egy volt a sok közül, fájdalmas, de csak egyetlen apróság.
Mindent egybevetve viszont ez egy jó karácsony volt, rengeteg ajándékkal, pukkantókkal és naranccsal, persze ez egy tipikus mugli karácsony volt mugli pukkantókkal, de Sirius sokkal boldogabbnak tűnt, mint tavaly, különösen, mikor Lupin is megjött egy nagy rakás csomaggal. Harry hamar megállapította róla, hogy nem igazán fűlik a foga a mugli karácsonyhoz, néhány napig mégis velük maradt. Mikor azonban Sirius kérte, hogy a szilvesztert is töltse velük, udvariasan bár, de visszautasította a meghívást.
– Lesz egy kisebb gyűlés a Főhadiszálláson, és az egész Rendnek készenlétben kell állnia – tudod, hogyan szokták a halálfalók ünnepelni az újévet.
– Aha – motyogta Sirius. – Kínzásokkal és gyilkosságokkal.
– Óvatosnak kell lennetek. Ne hagyjátok el Surreyt. Itt biztonságban vagytok a Fidelius alatt…
– Remus, legyél nagyon óvatos. Mint titokgazdánknak…
– Éppen ezért maradok a Piton kúriában Dumbledore-ral. Mi nem megyünk sehova. Onnan fogjuk irányítani a többieket…
– Ki a ti titokgazdátok?
– Nem tudom. Dumbledore tudja – meg hát persze a titokgazda. És talán Minerva…
Sirius megrázta a fejét.
– Utálom ezt a titokzatoskodást. Nem lesz belőle semmi jó.
– Paranoiás vagy.
A tévé rettenetesen unalmas volt. Harry félálomban ücsörgött a kanapén, szeme nem látón meredt a képernyőre, míg Sirius és Hermione vitatkoztak valamin – biztos megint Anne-en. Harry elmosolyodott. Ahányszor Anne-re terelődött a szó, Sirius és Hermione azonnal egymásnak ugrottak – és bár Harry soha nem szállt be a vitájukba, Hermionéval értett egyet: Sirius túlságosan elkényeztette a kislányt. A férfi és Anne teljesen el voltak telve egymással, ami még nem lett volna baj, de Sirius képtelen volt nemet mondani Anne-nek. Szerencsére közben kimentek a nappaliból, úgyhogy a veszekedésük nem volt túl hangos, és Harry nyugodtan szundikálhatott.
Nem aludt el teljesen, valahol az álom és az ébrenlét határán lehetett, de mikor hirtelen belevágott a sebhelyébe a fájdalom, és azonnal tudta, hogy a szundikálás nem volt jó ötlet.
Érezte, hogy homlokára szorított kézzel lassan lecsúszik a kanapéról, de aztán nem volt képes tovább érzékelni környezetét: a nappali, a kanapé és a tévé teljesen eltűnt körülötte, és nem hallotta többé a beszélgetés hangjait a konyhából. ahogy körülnézett, a Piton kúria nappalijában találta magát, és első gondolata az volt, hogy Siriusnak igaza volt. Megint csak baj volt a titokgazdával.
Voldemort és legjobb halálfalói közül legalább húszan a kúria nappalijában álltak három sápadt alak körül: Dumbledore-t hosszú fehér hajáról és szakálláról rögtön felismerte, a homokszín hajú, mogyoróbarna szemű Lupint, és a hosszú barna hajú és barna szemű Noir professzort egy pillanattal később. Az a három ember volt ott, akikért Harry a leginkább aggódott, akiket a legjobban szeretett… És bár tudta, hogy Dumbledore nagyon erős varázsló, azt is tudta, hogy semmi esélyük, sem az ellenállásra, sem a túlélésre.
– Ne! – kiáltotta kétségbeesetten. – Ne! Remus! Igazgató úr! Professzor! Ne!
A következő pillanatban a szoba szinte zsúfolásig telt átkokkal és rontásokkal, amelyek mind a középen álló három alak felé irányultak. Voldemortnak volt annyi esze, hogy ne kezdjen beszélgetni a legveszélyesebb ellenségével. Szó nélkül támadtak, ő és a csatlósai, a belső kör volt vele, Harry már jól ismerte őket a korábbi látomásaiból. Remus volt az első, akit eltaláltak. Térdre esett, de nem engedte le a pálcáját.
– Remus, menj! – kiáltott rá Dumbledore. – Menj! Nem maradhatsz itt! – Ennél többet nem tudott mondani, csak arra volt ideje, hogy gyorsan pajzsot vonjon az öklendező férfi köré. – Használd a zsupszkulcsot!
– Crucio! – kiáltotta valaki, és Noir professzor, akinek a figyelmét egy pillanatra elvonta Remus állapota, sikoltozva rogyott le.
– Finite Incantatem! – lendítette meg a pálcáját feltápászkodva Lupin. Arca zöldes színben tündöklött. A rontás gyomron találta. – Armena!
A nő még éppen idejében kapta oda a fejét, hogy meglássa a felé dobott apró tárgyat.
– Mondd meg nekik, hogy sajnálom – mondta Lupin, ahogy a nő elkapta a zsupszkulcsot. A következő pillanatban már el is tűnt.
– Lupin, vigyázz! – kiáltott fel újra Dumbledore. – Thorax!
De nem sikerült megvédenie Lupint: a főbenjáró átok egyenesen a mellkasába csapódott. Sikoltás.
– Crucio!
– Crucio!
– Crucio!
– Crucio! – a rengeteg egyforma kiáltás olyan volt, mint valami őrült ritmustalan gajdolása. Lupin már nem bírt többé megállni a lábán. Hangosan sikoltozva fetrengett a földön.
– Crucio! – kiáltotta Avery.
– Crucio! – kiáltotta Draco Malfoy.
– Crucio! – kiáltotta Macnair.
Harry együtt sikoltott Lupinnal.
– Remus, Remus, gyere haza – ennél többet nem tudott mondani, de ebben a pillanatban Dumbledore is összecsuklott a támadás ereje alatt.
– NEEEEEEEEEE! – Harry képtelen volt elhinni. Dumbledore nem halhat meg. Ő az évszázad legnagyobb mágusa. A mentora, az egyetlen biztos pont a háborúban, mindannyiukat ő irányítja…
– Crucio! – kiáltotta Voldemort, és az idős férfi kétrét görnyedt a fájdalomtól.
– Crucio! – kiáltotta Malfoy, és Lupin többé már sikoltozni sem bírt a szörnyű kíntól.
– Crucio!
– Crucio!
– Crucio!
– Crucio! – semmi más nem hallatszott, csak ez az egy szó, tízszer, százszor, ezerszer – és először a sikoltozás, aztán nyöszörgés és rángatózás. Végül csend.
– És most, öreg, végignézheted, ahogy a társad meghal – mondta Voldemort Lupin felé lépve. – Stimula.
Lupin kinyitotta a szemét, de képtelen volt mozdulni.
– Nézd, mi lesz a vége a szánalmas szervezetednek. – megragadta Lupin haját, és felrántotta a földről, hogy Dumbledore láthassa barátját.
– Semmi baj, Albus. Jó kis küzdelem volt – mondta Lupin, és Harry látta az öreg, megkínzott arcon végigfutó könnyeket. Voldemort hirtelen megemelte Lupin arcát, és a férfi állához nyomta a pálcáját.
– Pá-pá, vérfarkas. Avada Kedavra.
– REMUS! – sikoltott fel Harry a kibírhatatlan fizikai és lelki fájdalomtól, figyelve, ahogy a férfi holtteste a földre zuhan. – Remus, Remus…
– Ez itt a vég, vénember.
– Nem győzhetsz, Tom – mondta Dumbledore reszelős hangon, és meg sem rezzent, mikor az ellensége a homlokához nyomta a pálcáját.
– Avada Kedavra.
Harry úgy érezte, mintha a csillagvizsgáló toronyból kiugorva hirtelen a földnek ütközött volna. A feje és a mellkasa szinte felrobbant az elviselhetetlen fájdalomtól, és ő belezuhant a sötétségbe…
– Harry?
– Sirius? – Harry ködös elméje valahogy felismerte a keresztapja hangját. – Vizet…
Hideg pohár érintette meg az ajkát, és ő kinyitotta a száját. Egy korty, még egy… elég.
– Kösz.
– Szívesen.
Egyszerű szavak.
– Remus halott – mondta Harry.
– Tudom.
– Az igazgató is – tette hozzá halkan.
– Nem sokkal a támadás után megtaláltuk őket.
– Túlerőben voltak.
– Armena elmondta.
– Lupin azt mondta az igazgatónak, hogy jó küzdelem volt.
Csend.
– És az igazgató azt mondta Voldemortnak, hogy nem győzhet.
Érezte, hogy remegni kezd alatta az ágy.
– Nem hiszek neki, Sirius.
Visszatért a köd.
Ajtónyikorgás. Sietős léptek.
– Jobban van, Black?
– Nem.
– Mi történt?
– Mindent látott. Látomása volt.
Valaki az ágyhoz támolygott. Megereszkedett a matrac, ahogy valaki ráült.
Zokogás. A mindent ellepő ködön keresztül Harry két ember halk sírását hallotta. Aztán valaki szorosan magához ölelte, és érezte a hajába hulló forró könnyeket, az ismeretlen vállának remegését.
Később, órák, vagy talán napok múlva lassan feloszlott a ködösség. Meleg testet érzett maga mellet.
– Perselus? – kérdezte.
– Anne vagyok – válaszolt egy halk hangocska, és két apró kar ölelte át. – Mind itt vagyunk veled.
Legközelebb Hermione volt az, aztán újra Sirius.
Amikor a nappali túlságosan zajossá vált, átvitték valahova máshová, de még mindig hallotta a távoli hangokat: sok-sok ember jövés-menését.
– Nagyon-nagyon erős fizikai és érzelmi sokk – hallotta egyszer a fő gyógyító fáradt hangját. – Nem tudom, felépül-e majd teljesen. Az után a nyár után, és ami később történt vele… Most meg ez…
Újabb ölelés, és Hermione halk, kérlelő hangja – Quiet, Quiet, kérlek, ébredj fel… – de nem tudott, egyszerűen képtelen volt rá. Tudta, hogy időről időre álomitalt adnak neki: megismerte az ízéről.
– Megmérgezi! – vitatkozott Perselus Madam Pomfreyjel, de a nővér lehiggasztotta a dühös professzort.
– Kénytelen vagyok neki adni belőle, Perselus. Nem hagyhatjuk, hogy újabb látomása legyen. Az végzetes lenne.
– A főzet is meg fogja ölni. Ne adjon neki többet.
– Időt kell nyernünk, Perselus. Értse meg, kérem.
Később megint átvitték valahová. Aznap végre úgy érezte, hogy ki bírja nyitni a szemeit.
A gyengélkedőn találta magát. Talán tényleg ide kellene költöznie, ahogy Madam Pomfrey javasolta néhány hete.
– Harry?
Hermione ült az ágya mellett.
– Adnál egy kis vizet?
Ivott. A tiszta víz jobban ízlett neki, mint bármi, amit valaha ivott életében.
– Mióta? – kérdezte. Ennél többet nem kellett mondania, Hermione így is megértette.
– Nyolc napja.
Harry bólintott.
– Az áruló a Főnix Rendjének tagja – mondta hirtelen. – Az áruló ölte meg az igazgatót és Remust. Nem Voldemort. Tudod, hogy ki volt az?
– Nem – válaszolta Hermione. – Senki nem tudja.
Csend.
– Hol van Sirius?
– Noir professzor szobájában, Anne-nel együtt.
– Ki hozott ide?
– Fletcher – de Hermione végre úgy döntött, hogy részletesebben válaszol. – Az a zsupszkulcs, ami Lupiné volt, egyenesen hozzánk küldte Noir professzort. Vele egy időben értünk a nappaliba. Te a földön fetrengtél, és sikoltoztál, mint aki megőrült. Megpróbáltunk felrázni a látomásból, de nem sikerült. A gyógyító azt mondta, azért nem, mert nem akartad őket magukra hagyni.
Harry bólintott.
– Segíteni akartam – mondta rekedten.
– Fletcher néhány perccel később érkezett. Megpróbált kapcsolatba lépni az igazgatóval a hopp-hálózaton keresztül, de le volt zárva a kandalló. Aztán úgy döntött, hogy megnézi, mi van velünk. Minden a feje tetején állt. Te sikoltoztál, és ahogy verted magad, egy csomó helyen véreztél. Sirius megpróbált lefogni, hogy ne okozz magadban még több kárt, én pedig Anne-t tartottam, aki teljesen megdöbbent, Noir professzor csak remegett, és képtelen volt megszólalni… a halálfalók legalább negyven percig kínozták őket – vagyis körülbelül negyven percig tartott, míg végül elájultál. Örülök, hogy újra visszanyerted az eszméletedet. Olyan sokáig voltál a Cruciatus hatása alatt, hogy féltünk, hogy megőrültél.
– Mi volt az a nagy futkosás néhány napja?
– Az igazgató és Remus temetése.
Harry lehunyta a szemét a mindent eltompító ködért könyörögve.
De az nem tért vissza. Az élet ment tovább.