Fordította: Patka
Átnézte: enahma
15. fejezet – Sötét folyosó
Harry úgy érezte, mintha minden erő elszállt volna belőle: gyenge volt, beteg és… üres. Az egész élet annyira valószínűtlennek tűnt, annyira idegennek… Megpróbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne vele, de persze senki sem hitt neki, és bárhová ment, aggódó pillantások kísérték minden lépését. Ez borzasztóan idegesítette…
Néhány nappal a többiek után az ő iskolai élete is visszatért a rendes kerékvágásba, de igazából nem találta a helyét. Nem tudott odafigyelni. Dumbledore meghalt, és hiánya elviselhetetlen űrt hagyott maga után. Mintha hirtelen minden értelmetlenné vált volna – és talán valóban értelmetlen is volt. Hiszen milyen reményük maradt? Kihez fordulhatnának segítségért?
Hogyan halhatott meg az öregember csak úgy? Hiszen ő volt kora legnagyobb varázslója! Képesnek kellett volna lennie arra, hogy megvédje magát akár egy egész sereg halálfalóval szemben is! Sőt, le is kellett volna győznie őket!
De ő… egyszerűen csak meghalt. Fájdalmak között. Igazi harc, valódi ellenállás nélkül. És még Remust is hagyta vele együtt elbukni. Hogyan tehette…?
Még az után a rengeteg haláleset sem, amelyeket Voldemorttal való kapcsolata miatt átélni kényszerült, Harry nem tudott hozzászokni ahhoz, hogy emberek halnak meg a szeme láttára. Remus Lupin és Albus Dumbledore halála pedig nem csupán a vállára: a lelkére nehezedett.
Ők nem halhattak meg! Élniük kellene azok miatt az emberek miatt, akik szerették őket, akiknek szükségük volt rájuk!
Harry nem volt többé képes a tanári asztalfőre nézni a nagyteremben, habár Dumbledore széke nem maradt üresen. McGalagony professzor, mint igazgatóhelyettes hamarosan elfoglalta a helyet, Harry szerint talán túl hamar is, de Hermione egyetértett vele: az életnek mennie kell tovább.
– Már több mint két hete, hogy eltemettük Dumbledore professzort – magyarázta Harrynek halkan, amikor együtt üldögéltek a könyvtárban. – A tanulóknak és az iskolának szüksége van egy vezetőre!
Harry tudta, hogy igaza is volt, ez mégsem csökkentette kellemetlen érzéseit átváltoztatástan tanárával szemben. Az is valószínű volt, hogy McGalagony nem sokáig marad már átváltoztatástan tanár: az iskolaszék őt akarta kijelölni a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola következő igazgatójának.
Harry teljesen gondolataiba merült. Ha a bizottság McGalagonyt nevezi ki, másik átváltoztatástan tanárra lesz szükségük, és az a gondolat, hogy ismét valaki újjal kell találkoznia, aki nem ismeri, és előítéletei vagy elvárásai szerint közelít majd hozzá… Gyűlölte a változásokat. Azt szerette volna, ha minden úgy marad, mint korábban volt, de mélyen belül tudta, hogy már soha, semmi sem lesz a régi…
Osztálytársai izgatott kérdései ragadták ki gondolatai közül.
– Mi történhetett? – kérdezte Parvati Neville-t. Még csak meg sem próbált suttogni. – Az órának több mint tíz perce meg kellett volna kezdődnie, és Noir tanárnő még mindig nincs itt!
Ez valóban furcsa volt. Legfiatalabb tanáruk általában ugyanolyan pontos volt, mint McGalagony vagy éppen Piton. Még egy percet sem késett soha, nemhogy tízet!
Rossz előérzet szorította össze Harry torkát. Ennek biztosan köze van Dumbledore halálához.
Aztán az ajtó hangos csattanással kivágódott, és Perselus masírozott be az osztályterembe. Láthatóan gyilkos kedvében volt.
– Nyissák ki a könyveiket a 122. oldalon. Elő a jegyzeteket! – kiáltotta ingerülten, amikor az osztály nem mozgott elég gyorsan.
Az első perc döbbenetének elmúltával mindenki sietett engedelmeskedni legkevésbé kedvelt tanárának, mert nem akarták még jobban feldühíteni. Csak Harry nem mozdult.
– Mi történt Noir tanárnővel? – kérdezte halk, de érthető hangon.
Ahogy a kérdés elhagyta a száját, rájött milyen furcsa is ez a helyzet. Egy másik sötét varázslatok kivédése óra jutott eszébe, amikor Lupin hiányzott és ő szembeszállt Pitonnal – Perselus Pitonnal, javította ki magát – a kedvenc tanára holléte miatt. Akkor ezzel a kérdéssel jó pár pontot vesztett, és gazdagabb lett néhány durva beszólással is. A helyzet most kicsit különbözött az akkoritól, főleg mivel ahogy Remus Lupin az eszébe jutott, még jobban összeszorult a szíve, és szeme égni kezdett.
A bájitaltanár látható meglepetéssel fordult felé.
– Hát itt vagy? – egyszerre kérdezte és állította, de a következő percben látszott, hogy leesett neki a helyzet. – Persze, te részt veszel a haladó SVK órákon…
Az osztály elcsendesedett és mindenki kíváncsian bámult rájuk. Vajon mi lesz most?
Piton azonban a várakozásokkal ellentétben semmi látványosat nem tett, csak felsóhajtott.
– Nem tudott jönni – mondta, és nem vont le pontokat.
– Miért? – kérdezte Harry szárazon. Nem hatotta meg túlságosan Piton csendes viselkedése.
– Hivatalos ügyek – válaszolta Perselus, még mindig nyugodtan. – De most már vegyék elő a könyvet, és…
– A minisztérium volt az? – erősködött Harry.
– Mr. Piton – Piton szájából ez a név meglehetőst furcsának hangzott –, ez egy tanóra. Nyissa ki a könyvét és vegye elő a jegyzeteit.
Egy darabig csendben, kihívóan meredtek egymásra. Aztán Perselus elfordította a tekintetét és nagyon-nagyon csendesen tette hozzá: – Kérlek.
A kérést hallva Harry nem tiltakozott többé. Kinyitotta a könyvét, és hagyta, hogy szeme fusson a szavakon, bár nem látta őket: a gondolatai egészen máshol kalandoztak.
Valami történt. Érezte a csontjaiban, hogy valami szörnyűséges és visszafordíthatatlan történt. És Perselus is olyan furcsa volt… olyan csöndes és óvatos, és a düh, amivel a terembe lépett, eltűnt, amint észrevette, hogy ő is ott van. Harry nem tudta, mire vélje a dolgot. Lopva rá-rápillantott nagybátyjára, remélve, hogy valami jelet talál, amiből rájön, mi is történt, de a férfi leült a tanári asztalhoz, és teljes csöndben futotta át kollégája jegyzeteit. Ettől Harry még idegesebb lett. Perselus viselkedése egy dolgot azonnal nyilvánvalóvá tett: azért vizsgálja kollégája jegyzeteit, mert Noir professzor nem fog visszatérni. Harry érezte, hogy a keze ökölbe szorul.
Az óra után hátramaradt. Megvárta, amíg mindenki otthagyja a termet, akkor óvatosan megközelítette a tanári asztalt.
– Uram? – kérdezte udvariasan.
Perselust meglepte a formális megszólítás.
– Igen? – kérdezte bizonytalanul.
– Mi történt Noir professzorral?
– A minisztérium letartóztatta. Az a vád ellene, hogy ő árulta el Lupint és az igazgatót.
Harrynek megrogyott a lába.
– De… nem ő volt az! Ha Remus nem adja oda a zsupszkulcsot, ő is ott halt volna meg az igazgató mellett!
Bár most az asztal két oldalán álltak egymással szemben, de a kettejük között feszülő ellenségeskedésnek hónapok óta először nyoma sem volt. Most egyikükben sem dolgozott harag vagy gyűlölet, s egy darabig csak barátságos csendben álltak. Végül Perselus szólalt meg. – Tudom. De nincs rá bizonyíték. És a politikai nyomás túl nagy. Patilnak tennie kellett valamit.
– Értem… – felelte halkan Harry.
Perselus megkerülte, az asztalt és Harryhez lépett.
– Jól vagy? – kérdezte, hangjában aggodalom csendült.
Harry hátralépett.
– Naná – tért vissza a gúny a hangjába. – Soha jobban – tette hozzá, és néhány gyors lépéssel elhagyta a termet.
Annyira tehetetlennek érezte magát… A minisztérium, érthető okok miatt, de ártatlanul letartóztatta Noir tanárnőt. Érthető okokból: mert hatalmas volt rajtuk a varázslótársadalom nyomása. Dumbledore halála hihetetlenül hatalmas sokk volt: nem aranyvérű családok tucatjai határozták el, hogy elhagyják az országot, és a káosz egyre nőtt. Patil természetesen nem akarta, hogy a minisztérium tehetetlennek látsszon. Hiszen végül is Noir professzor volt a leggyanúsabb személy!
De Harry tudta, hogy ő nem lehetett az áruló, hiszen tavaly még nem dolgozott sem az iskolában, sem a Rendben, és már akkor is volt egy kém közöttük. Azt pedig, hogy Noir egy újabb áruló lett volna, Harry ezt egyszerűen nem tudta elhinni. Még csak néhány hónapja volt a rend tagja, lehetetlen volt, hogy Dumbledore éppen őt nevezte volna ki titokgazdának.
Apropó, a titokgazda. Bár Harry nem szerette ezt a fene nagy titokzatosságot, értette az okát. Valaki a másik oldalnak dolgozott közülük, és Dumbledore többé nem tudta, hogy kiben bízhat meg. Ez volt a fő oka, hogy nem mondta el senkinek, kit is választott. Olyan személynek kellett lennie, akiben az igazgató gondolkodás nélkül megbízott, de Harry egyébként is sok gyanús alakot ismert a rendből. Egyszerűen már nem tudta eldönteni, kit gyanúsítson. McGalagony professzort? Túl régóta volt Dumbledore barátja – és ugyanez vonatkozott Flitwick és Bimba professzorokra is. Trelawney túl ostoba volt erre a szerepre – és hát, az igazat megvallva, Harry nem tudta pontosan, a Roxfort tanári karából kik tagjai a Rendnek is. Ráadásul az sem szükségszerű, hogy a titokgazda egyben rendtag is legyen.
Harryt annyira lefoglalták a gondolatai, hogy majdnem kihagyott egy étkezést. Ron volt az, aki emlékeztette, utána pedig Hermione segített neki megtalálni a termet, ahol a következő órát tartották. De a nap végére készen állt a terve: megpróbál beszélni a nyomozókkal, és felajánlja, hogy vallomást tesz veritaserum hatása alatt – így kénytelenek lesznek Noirt békén hagyni, de legalábbis nem lesz többé elég bizonyítékuk ahhoz, hogy őrizetben tartsák. Miután végre döntésre jutott, nem is várt tovább, még lefekvés előtt leült, és írt egy levelet a miniszternek, amelyben felajánlotta segítségét, hogy tisztázza Noir professzort az ellene emelt vádak alól. Amikor készen lett, rövid sétát tett a bagolyházig, és odaadta a levelet Arthurnak (Hedviget nem kérte vissza Hermionétól, mert a hóbagoly megszerette a lányt, és Harry ezek után úgy gondolta, jobb, ha a dolgok maradnak, ahogy vannak). A nagy, barna madár felhuhogott, ahogy észrevette, és üdvözlésként széttárta a szárnyát.
– Arthur, ezt a levelet vidd el személyesen a miniszternek. Nem kell megvárnod a választ.
A bagoly megint felhuhogott, aztán megvárta, hogy Harry a lábára kösse a levelet, majd kirepült az ablakon. Ahogy utánanézett, eszébe jutott a tavalyi karácsony a Piton Kúriában: élete eddigi legjobb karácsonya Siriusszal, Remusszal és Perselusszal. Eszébe jutott Perselus engedélye is, hogy hívhatja apának… De mennyi minden megváltozott azóta…! Hermione elvesztette a szüleit, a Weasleyék Fredet, Sirius már nem volt többé varázsló, Remus meghalt, és Perselus elvesztette az emlékeit… A háború mindenki számára borzalmas volt, de Harry gyakran úgy érezte, hogy számára mindig is szörnyűbb volt, és most, hogy a nő, akit annyira megkedvelt, szintén az események áldozata lett, csak remélni tudta, hogy levele eléri a kívánt hatást.
Ez volt az a pillanat, amikor Harry elhatározta, hogy amilyen hamar csak tudja, befejezi a háborút. Igaz, nem akart meghalni, de ez a buta halogatás minden nap új áldozatokat követelt, és ha úgyis meg kell meghalnia, minek várjon többet? Noir engedélye, amit a zárolt részleghez adott ki, még mindig megvolt, de sietnie kellett. Az idő ellene dolgozott. De azt is elhatározta, hogy nem ma, nem ezen az estén. Túl fáradt volt a tanuláshoz, a kutatáshoz. Lassan sétált vissza a szobájába. Amikor később lefekvéshez készülődve leült az ágyra, az éjjeliszekrényen álló álomitalra meredt, amely mintha csak rá várt volna.
Ez volt az a harc, amelyet minden este megvívott.
És ez volt az a harc, amit minden este elvesztett, amióta kilábalt abból a kómás állapotból, amibe az igazgató és Lupin halála után került. Január második fele volt: már több mint egy hónapja szedi rendszeresen a főzetet, hogy aludni tudjon. Már abban sem volt biztos, hogy a függőség első szakaszában van. Ujjai sietség nélkül simogatták a fiolát.
Tudta, hogy nem szabad.
De azt is tudta, hogy nem áll készen egy újabb menetre Voldemorttal az álmaiban.
– Quiet, Quiet! Olvastad? – Hermione hangja olyan hangos és váratlan volt, hogy Harry felugrott a meglepetéstől.
Hermione nem volt az a kiabálós típus, ráadásul a könyvtárban voltak. Valami nagyon fontos dolognak kellett történnie, ha itt kiabálni mer. Felemelte a tekintetét az esszéről, amit McGalagonynak írt – jobban mondva McGalagony utódjának, mert ő, mint igazgatónő már nem fog tanítani – és Hermionéra nézett.
– Mi történt? – kérdezte. Hermione nem válaszolt, ehelyett átnyújtotta Harrynek a Reggeli Próféta különkiadását. – Ó, nem – nyögte Harry, mielőtt kinyitotta volna. – Mondd, hogy nem Rita Vitrol, kérlek.
– De, ő – mondta Hermione röviden.
Harry becsukta a könyvét, és közelebbi pillantást vetett a címlapra. KI A FELELŐS? – olvasta a vezércikk címét. Közvetlenül alatta egy fotó volt a temetésről.
– Voldemort – sziszegte Harry mérgesen a fogai közül.
– Tessék?
Harry felé fordult.
– Azt mondtam: Voldemort. Mert ő a felelős. Bármit is ír ez a hülye liba.
– Nos, neki más feltételezései vannak – mondta halkan Hermione, és helyet foglalt a Harry mellett lévő székben. – Csak olvasd el, és meglátod.
Harry visszakényszerítette pillantását az újságra. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy megértse Hermione dühét. Üres vádaskodások, eltúlzott kijelentések, egyoldalú vélemények, mint mindig. Az író szándéka egyértelmű volt: a köz érdekében megszabadulni a mágiaügyi minisztertől. A cikk végére már ő is vöröset látott a dühtől.
– Nem tudom, mit gondoljak – mondta, miután befejezte –, de van egy olyan érzésem, hogy nem magától írta ezt a cikket. Valaki kényszerítette rá, vagy megzsarolta, nem tudom, de… ez több mint szokatlan tőle. Megtámadni a mágiaügyi minisztert…
– Én is ugyanezt gondoltam – bólintott Hermione sötéten. –Ráadásul nagyon szokatlan a Prófétától, hogy különkiadást adjon ki, és megtámadja benne a mágiaügyi minisztert…
Mindketten csöndben ültek egy darabig.
– Rossz előérzetem van – bökte ki Hermione. – Nem tudom mi lesz Patil reakciója a vádjaikra, de attól tartok, le fog mondani…
– Ó, ugyan már, Hermione, ez csak egy cikk – próbálta Harry felderíteni a hangulatát. Eredmény nélkül.
– A legvalószínűbb utód Amos Diggory – mondta Hermione nyugodtan. Túl nyugodtan.
A név említésére Harry megborzongott.
– Cedric apja… – motyogta.
– És nagyon sokan állnak mögötte: olyanok, akik erőteljesebb fellépést akarnak Voldemort és követői ellen. Azzal vádolják Patilt, hogy túl gyenge, túl sokat tétovázik, és védekező taktikát folytat, pedig a minisztériumnak kellene az energikusabbnak, a kezdeményezőnek lennie. Valaki erősebbet akarnak, aki tétovázás nélkül cselekedne…
– Szóval diktátort szeretnének… – motyogta Harry.
– … és azt akarják, hogy Amos Diggory legyen az – fejezte be Hermione a mondatot.
– Csodálatos. Diktatúra, pont, mint az előző háborúban.
– Pontosan. Azt mondják, hogy ezekben a napokban a varázslóvilágnak egy erős, elszánt vezetőre van szüksége.
Harry felsóhajtott.
– Ki is volt akkoriban a miniszter?
– Mercury McGalagony – mondta Hermione azonnal.
Harry szemei elkerekedtek – McGalagony apja? – kérdezte meglepetten.
– Ó, nem – kényszerített ki Hermione egy félmosolyt. – A férje.
– Ó, istenem – Harry még nyelni sem tudott, annyira megdöbbent. – És… mi történt vele?
– Visszavonult, nem sokkal azután, hogy legyőzted Voldemortot. Azt mondta, hogy a háborúnak vége, és már nincs szükség rá. Ráadásul akkoriban már nem is volt túl népszerű politikus. Ő létesítette azt a rögtönítélő bíróságot is, amelyik több száz varázslót és boszorkányt küldött börtönbe igazi tárgyalás nélkül, és később sokukról bebizonyosodott, hogy ártatlan, mint Sirius vagy Terry Boot apja… Később megpróbált bocsánatot kérni a tetteiért, azt mondta, hogy háború volt, és csak az volt a szándéka, hogy megvédje a varázslóvilágot.
Harry bólintott. Pár perccel később másik gondolat merült fel benne.
– Még életben van?
Hermione vállat vont.
– Nem olvastam a haláláról, szóval…
– Ő is Diggory Akció Pártjának támogatói között van. – Ron megjelenése olyan hirtelen volt. hogy Harry és Hermione felkiáltottak meglepetésükben. – Apa azt gondolja, hogy a társaságnak ő a tényleges vezetője, és Amos Diggory csak egy báb a kezében. De a hírneve miatt nem akarja a nyilvánosság előtt is vállalni a pártvezetést.
– És mi van McGalagony professzorral? – kérdezte Hermione hirtelen. – Ő nem tűnik annak az… agresszív fajtának.
Ron szélesen vigyorgott.
– Ugyanezt kérdeztem apától. Azt mondta, akkor váltak el, amikor a tanárnő a Roxfortba jött tanítani. Akkoriban Dumbledore volt a legnagyobb politikai ellenfele…
Harry gondolatai csak úgy pörögtek a fejében. A tanárnő akkor lett roxforti tanár, amikor a férje mágiaügyi miniszter volt. Most ugyanőt választják az iskola igazgatójának, ami azt jelenti, hogy övé a miniszter után a második legfontosabb pozíció, ráadásul a férje, vagyis ex-férje megint visszatér a minisztériumba… Ez vajon véletlen egybeesés, vagy több is van a háttérben?
Ez a kérdés nem hagyta nyugodni a hét további részében sem, és még más, nem kevésbé fontos események sem tudták ettől eltéríteni a gondolatait. Ezek közül az egyik az új átváltoztatástan tanár feltűnése volt – Harry majdnem felugrott örömében, amikor meglátta Fletchert Flitwick professzor régi helyén. Az apró bűbájtan tanár, mint igazgatóhelyettes az igazgatónő mellé költözött. A másik új tanár személye – nem tanár, csak előadó, javította Hermione gyorsan – még váratlanabb volt.
– És szeretném üdvözölni George Weasleyt, aki Piton professzornak fog segíteni a jövőben, amíg ő Noir tanárnő óráit helyettesíti a visszatéréséig… – A taps, amely ebben a pillanatban kitört, elnémította az új igazgatónőt. Később, még ezen a napon Harry megtudta, hogy Sirius és Anne új titokgazdája George lett.
– Tényleg? – kérdezte a megkomolyodott arcú fiút – vagy inkább férfit. – De miért? Úgy értem miért te?
George vállat vont.
– Mert én itt, a Roxfortban viszonylag biztonságban vagyok. Ezenkívül Fred és én mindig nagyon jók voltunk bájitaltanból, és amikor Perselus beajánlott az iskolaszéknél, majd felfogadtak, mint asszisztenst, az igazgatónő azt gondolta, hogy az lenne a legjobb, ha én lennék az új titokgazda. Emiatt egyeztem bele.
Hirtelen két különböző érzés támadt Harryre. Az első az ijedtség volt: McGalagony tud arról, hogy George a titokgazda, sőt, ő volt az, aki ajánlotta. A második nem volt ilyen önzetlen: a féltékenység. Harry féltékeny volt George-ra, mert Perselus őt ajánlotta: elfogadta a társaságát a nyilvánosság előtt is, míg őt, Harryt megtagadta, és nyilatkozatát azóta sem vonta vissza…
Csalódottsága szinte fojtogatta. Olyan gyorsan, ahogy csak udvariasan lehetett, kimentette magát. Egyedül akart lenni.
Perselus nem tudta, mikor érezte magát ilyen rettenetes pánikban.
– De Minerva! Tennünk kell valamit! Azonnal!
– Perselus, próbáljon meg megnyugodni, kérem! Szerintem még ma, de legkésőbb holnap elengedik Harryt, de most semmit sem tehetünk…
– Minerva, ezt nem gondolhatja komolyan! Ismeri Amost és Mercuryt! Amos Harryt hibáztatja a fia haláláért, és Mercury mindent gyűlöl, ami velem vagy magával kapcsolatos! – kiabált Perselus, és karjaival szélesen gesztikulált, ahogy a kandalló előtt járkált. – Látta, mi történt az elmúlt két hétben, amióta átvették a hatalmat a minisztérium felett! Armeniát bűnösnek találták, belőle is kviblit csináltak, mint Blackből, majd bezárták a Libertybe! A tárgyalás kész nevetség volt! És amikor Harry meg akarta védeni, kinevezték tettestársnak, és azonnal letartóztatták!
McGalagony szomorúan ingatta a fejét.
– Nem lett volna szabad a véleményét az újságokban is hangoztatnia…
– Patil azt mondta, hogy a fiú először neki küldte el a levelet. Csak miután lemondott, akkor küldte azt az átkozott irományt a Reggeli Prófétának!
– Nem tudom, mit tehetnénk, Perselus. Nem tudom, hogy lesz-e tárgyalás, és ha a válasz igen, mikor…
– És visszafogadtak egy csomó aurort! Azokat az aurorokat, akiket kirúgtak, amikor Arcus lett a miniszter. Azokat a SZÖRNYETEGEKET, Minerva!
– Perselus! Nyugodjon meg, kérem. Nem hiszem, hogy bántanák Harryt. És az, hogy kiabál velem, nem segít. Most nem tehetünk semmit. Maga is tudja.
Perselus a kanapéra roskadt.
– Nem akarom tudomásul venni, Minerva!
Nem akart itt ülni és várni. Tenni akart valamit, menni, kiabálni, ütni, ha szükség van rá, bármit, csak kihozza a fiút arról a helyről, ahol maga több mint négy hónapot töltött. Négy hónapot fizikai és lelki kínok közt, félelemben, fájdalomban… És most, ugyanúgy, ahogy valaha ő volt, a fiú van ott, kiszolgáltatva azoknak a rohadékoknak – és az ő esetében még igazi ok sincs rá! Ő, Perselus tagadhatatlanul bűnös volt azokban a szörnyű dolgokban, amikkel vádolták, de Harry ártatlan!
A kezébe temette az arcát.
– Tudom, hogy ki szeretné szabadítani – mondta a nő gyengéden, és melléült.
– Tudja, Minerva, igaza volt – motyogta a tenyerébe. – Igaza volt, amikor bolondnak hívott. Bolond voltam, amikor kitagadtam az életemből. Hiába bántam meg később, most már ő nem akar megbocsátani nekem, és meg is értem. És még most sem tudok neki segíteni!
Finom érintést érzett a vállán.
– Szereti őt, Perselus?
A bájitalmester nagyot nyelt.
– Nem tudom, Minerva. Aggódom érte. Rémült vagyok. Azt akarom, hogy itt legyen, szemtelenül és nagyképűen, de itt, ahol láthatom őt, ahol tudom, hogy biztonságban van…
Csönd.
– Sirius elmesélte, hogy meglátogatta Harryt a kórházi szárnyban. Hogy fölajánlotta, hogy vigyáz rá a temetési előkészületek alatt.
Perselus felemelte a fejét.
– Nem maradhatott a kórházi szárnyban, Minerva. A ravatalozó…
– Tudom – bólintott az igazgatónő. – De Harry nagyszerűen ellett volna Siriusszal is.
– Igen… – ismét elborította az arcát. Nem akarta, hogy a nő lássa a gyengeségét. – Attól féltem, hogy soha nem fog felépülni… Az a rengeteg Cruciatus…
– Mert szereti a fiút, Perselus.
De Perselusnak már nem volt szüksége az igazgatónő szavaira. Ahogy felidézte magában az eszméletlen Harryt először a gyengélkedőben, aztán lent nála, a pincében, a szíve összeszorult a félelemtől és az aggodalomtól, és tudta. Igen, szerette a fiút. Nagyon szerette.
Az érzés teljesen újnak, ugyanakkor rendkívül megszokottnak is tűnt.
Vissza akarta kapni Harryt. Vissza, a szó minden értelmében: vissza az iskolába, vissza az életébe, a lakásába, a családjába… Vissza. Hogy gondját viselje, hogy segítsen. Látni akarta, ahogy felnő és megállapodik, és ott akart lenni mellette, ha szüksége lenne egy segítő kézre…
Gondolataiba merülve lépett be az irodájába. Olyan kábult volt, hogy észre se vette, hogy George is ott van, csak akkor, amikor majdnem elesett a fiatal férfi kinyújtott lábában.
– Sajnálom, uram – mosolygott a vörös hajú fiú bocsánatkérően, és maga alá húzta a lábát.
– Perselus, nem uram – javította ki Perselus. – És az én hibám volt. Nem vettem észre, hogy itt vagy.
– Az elsősök esszéit javítom – mutatott George egy halom pergamenre, amelyek a mellette lévő pamlagon tornyosodtak.
– Nem kell igazolnod, miért vagy itt. Ez a te irodád is.
Perselus leült a székére, és egy George-éhoz hasonló halmot húzott maga elé. A munka mindig megnyugtató hatással volt rá.
– Most mi lesz Harryvel? – kérdezte George.
– Minervának nincs ötlete. Nekem sincs. Nem tudom, mit tehetnénk.
George hátradőlt a pamlagon és a kollégájára nézett.
– Talán egy jó ügyvéd…?
– Nem rossz ötlet – csillant fel Perselus szeme. – Azt hiszem, kapcsolatba kell lépnem Andrusszal.
George kérdően felvonta az egyik szemöldökét.
– A másod-unokatestvérem – magyarázta Perselus. – Ausztráliában ügyvéd. De azt hiszem, ha megkérem rá, jönni fog.
Az első nap és éjszaka a börtönben nagyon unalmas volt. Nem foglalkoztak vele, csak belökték a cellába, és magára hagyták. A helyiség kicsi volt, hideg és nedves, de legalább volt egy ágyszerű dolog a sarokban. Gyorsan rá kellett jönnie azonban, hogy engedély nélkül nem ülhet le rá: tilos volt napközben az ágyon üldögélni, és a börtönőr hamarosan felvilágosította, hogy ennek fájdalmas következményei lehetnek, így Harry egész nap a falat támasztotta.
Kilenc órakor végül megengedték, hogy lefeküdjön, de nem jött álom a szemére. „…a függőség az első stádiumban nem tűnik veszélyesnek. Az egyetlen negatív hatása, hogy használója többé nem tud aludni a használata nélkül" – emlékezett vissza a bájitalkönyv megjegyzésére az Álomtalan Álom Főzetével kapcsolatban, de éppen ezért nem is aggódott. Amíg nem alszik, nem is álmodik, és amíg nem álmodik, nem lát víziókat sem. Egész éjszaka a mennyezetet bámulta, és megpróbálta kitalálni, mi fog történni vele.
A második nap még unalmasabb volt: az álldogálás kimerítőbb volt, mint egy kviddicsedzés. Az alvás nélküli éjszaka is valószínűleg besegített az állóképesség hiányába, de a legnagyobb baj mégis az unalom volt, nem a fáradtság.
De mire a második éjszaka is beköszöntött, komolyan kimerült. Ennek ellenére még rövid időszakokra sem tudott elaludni: kábultan feküdt a priccsen, és átkozta magát, amiért olyan sokáig szedte az álomfőzetet. Reggelre olyan kimerült volt, hogy alig tudott felkelni, és belül valami ismeretlen düh is égette.
Héttől tízig nagy nehezen sikerült állva maradnia, de ahogy teltek-múltak az órák, kénytelen volt leülni – nem az ágyra, azt megtiltották, hanem a földre, a falnak dőlve. Izmai sajogtak, szédült, és az az ostoba düh csak egyre fortyogott benne.
Nem kapott reggelit, mert engedély nélkül ült le, de nem érdekelte. Üldögélni sokkal jobb volt, mint enni.
Este hétkor végre érte jöttek, és elkezdődhetett a kihallgatás.
Nem bántották sem mágikusan, sem fizikai eszközökkel. Odakötötték egy székhez, és pár csepp veritaserumot cseppentettek a nyelvére.
– Mi a neved? – kérdezte egy ismerős hang. Harry megborzongott. Az öreg auror hangjára még jól emlékezett az előző évből. Bamberg, igen Bamberg a neve – jutott hirtelen eszébe.
– Nem… mondom meg… – mondta és a háta megfeszült a fájdalomtól. – Semmit… sem mondok… – ismételte és fogaival összeharapta az ajkait. Eddigi céltalan dühe végre abban talált magának tárgyat, hogy ellenállt a férfinak, akit gyűlölt.
Valaki megragadta a fejét, és szétfeszítette a száját. Újabb adag veritaserum.
– Mi a neved? – kérdezte Bamberg megint.
Harry nem válaszolt. A veritaserum ellen harcolni olyan volt, mintha az Imperiust akarná legyőzni. Csakhogy amíg az Imperiusszal némi eufória is együtt járt, addig a Veritaserum kényelmesen üressé tette elméjét, és tudatos lénye szeretett volna elmerülni ebben az ürességben és érzéketlenségben, nem törődve többé szavakkal és igazságokkal… És persze sokkal fájdalmasabb volt ellenállni a szérumnak, mint az átoknak…
– NEM! – nyögte ki valahogy, aztán az elviselhetetlen fájdalom egyszerűen kiütötte.
Amikor később visszanyerte az eszméletét, érezte, hogy ellenállása még eszméletlensége ellenére is kitart. Az aurorok gyilkos pillantásokat vetettek rá, aztán újabb adag igazságszérum csúszott le a torkán.
Újabb fél óra folyamatos küzdelem után ismét elsötétedett minden. Aztán újra és újra.
Amikor visszalökték a cellájába, félig öntudatlanul rogyott a padlóra, de homályos elméjében ott motoszkált valami olyasmi, hogy hasonló dologról még soha nem hallott. Példa nélküli volt, hogy valaki ellenálljon a veritaserumnak. És ő megtette, hogy ezáltal ismét valami új adalékot adjon a másságához.
A szérumnak azonban volt egy olyan mellékhatása, ami ellen még ez a másság is tehetetlen volt: olyan hányingere kerekedett, hogy másnap nem tudta abbahagyni az öklendezést.
A következő délután hasonló volt, habár sokkal rövidebb. Az aurorok nyilván úgy gondolták, hogy az előző napi szérum rossz volt, és újabb főzetet szereztek. Amikor látták, hogy ez sem működik, egyszerűen csak visszavitték a cellájába.
Újabb nap élelem, víz (semmi nem maradt a gyomrában) és alvás nélkül.
A következő napon azonban egy ismerős kinézetű férfi jelent meg a cellája ajtajában.
– Perselus? – kérdezte kábultan.
– Nem – válaszolt a férfi. – A nevem Andrus. Perselus másod-unokatestvére vagyok.
– Sem fizikai, sem mágikus erőszaknak nem láttam nyomát, Perselus. Igaz, Harry azt mondta, hogy veritaserumot adtak neki, és az, hogy ellenálljon neki, komoly fájdalmat okozott… – A barna hajú és szemű, magas férfi karba tette a kezét, hogy ezzel is jelezze: mondanivalója végére ért. – De ez nem tekinthető bántalmazásnak.
Perselus öklével az asztalba vágott.
– Bármibe is kerül, ki kell hoznunk onnan! Nem maradhat ott, meg fogják ölni!
Az ügyvéd előredőlt, közel az unokatestvéréhez, és halkan megkérdezte: – Mióta szedi Harry az Álomtalan Álom Főzetet?
Perselus összeszorított ökle hirtelen engedett, és hirtelen ólmos fáradtsággal dőlt előre.
– Micsoda? – nyögte ki.
– Elvonási tüneteket láttam rajta, Perselus. Öt napja van a börtönben, de minden tünetét mutatja annak a rohadt… – nem folytatta.
Egy darabig csendben ültek.
– Tünetek? – kérdezte Perselus szokatlanul vékony hangon. Amikor unokatestvére bólintott, felsóhajtott. – Akkor már legalább két hónapja.
– Nem alszik. Erős hangulatingadozásai vannak. Semmi nem marad benne, amit megevett vagy megivott. És tudod jól, hogy a legmeghatározóbb tünet az, hogy képes ellenállni a veritaserumnak.
– De ez azt mutatja, hogy Harry már a harmadik szakaszában van annak az átkozott függőségnek! – kiáltott fel Perselus ingerülten.
– Ez nem biztos, Perselus. Harry elmondta nekem, hogy ellen tud állni az Imperiusnak…
– Igen – motyogta, és az arca egy kicsit felderült. – Akkor ez azt jelenti…?
– Talán – vakarta meg Andrus a nyakát. – Véleményem szerint a második fázis elején lehet. De először is ki kell szednünk onnan. Utána majd gondolkozhatunk azon, mit kezdjünk a függőségével. A baj csak az, a dolgok jelenlegi állása alapján nem látok esélyt arra, hogy törvényesen kihozzuk onnan.
– Mit tehetünk akkor?
– Játsszuk azt a játékot, amit ők. Kapcsolatba lépünk az újságokkal és a varázsló rádióállomásokkal. És mesélünk nekik a közös fogságotokról Tudodki börtönében. Megmozgatjuk, és megérintjük az embereket. Semmi ésszerűség. Az embereknek nem értelmes szavakra van szükségük. Érzelmes sztorikat akarnak. Add hát meg nekik.
– Nem vagyok az a fajta, Andrus. És nem emlékszem a fogságunkra. Semmire. Még egy kis részére sem.
– Szereted őt, Perselus? – Andrus felállt, és az unokatestvérére nézett. Amikor az gyengén bólintott, hogy „igen", folytatta. – Akkor tedd meg érte.
A cellában ücsörgésnek volt egy nagy előnye: végre elég ideje volt, hogy gondolkozzon. Andrustól megtudta, hogy elsősorban Cedric megölésével vádolják, ezenkívül bűnrészességgel Fred, Remus és Dumbledore meggyilkolásában. És bárhogy is próbálta győzködni Andrus, lelke mélyén maga is bűnösnek tartotta magát ezekben a dolgokban.
Az ő gondatlansága volt az, ami meggyilkolta Cedricet, bár most, majdnem két évvel a hugrabugos fiú halála után az már nem bántotta annyira, mint Fred esete.
Persze voltak mentő körülmények. Még Dumbledore is azt mondta neki, hogy ne hibáztassa magát, hiszen csak Arest akarta megvédeni. Mégis, hibázott: nem gondolt Ares érkezésének lehetséges következményeivel. Buta volt és gondatlan. Két dolog, amit Perselus a „Potter-beszédekben" mindig a szemére hányt.
Nem, ő nem volt olyan, mint az apja. Nem volt olyan tiszta és kiváló, mint Quietus. Sokkal több volt benne a harag és a gyűlölet, ráadásul még arra az átkozott főzetre is rákapott… Andrus elmagyarázta neki, hogy függősége miatt nem működött a veritaserum. Ez ugyan nem volt rossz, de az ár, amit fizetnie kellett érte, túl magas volt. Hangulata egyre vadabb lett, ami miatt az egyik kihallgatáson olyan durván beszólt Bambergnek, hogy bosszúból több mint húsz percig hagyták a Tormenta hatása alatt.
Az ereje is kezdte elhagyni. Bár végre sikerült ennie és innia egy kicsit, anélkül, hogy kihányta volna, de ez nem volt elég. Pedig nem halhatott meg itt. Az élete sokkal fontosabb volt annál, hogy itt vesztegesse el. Szembe kell néznie a sorsával, és meg kell állítania a gyilkosságokat, meg kell mentenie a barátait és azokat az embereket, akiket az életében soha nem látott, de akik Voldemort célpontjai voltak.
Nem halhatott meg itt.
Noir professzor sorsa (amiről Andrustól kapott hírt) megrázta, és egy kicsit még az ő esetében is bűnösnek érezte magát. Sokkal gyorsabbnak kellett volna lennie. Már rég szembe kellett volna szállnia a Legnagyobb Rohadékkal. Hiszen az ő feladata, hogy megölje, a hülye prófécia őt nevezte meg, hát miért habozott ilyen sokáig? Élete egyébként is értelmetlen: Perselus, az ő régi jó Perselusa eltűnt a semmiben, ez a régi-új meg csak azért védi, mert egy hülye, régi családi bűbáj kötelezi arra, hogy megvédje őt és a család nevét. Ez utóbbit Harry sem bánta igazán: a Piton nevet az apja is viselte, és ő igazán megérdemelte, hogy egy feddhetetlen név birtokosa legyen. Igaz, Andrus sokszor említette, hogy Perselus szereti, de Harry többé már nem tudott hinni ebben. Sem a durvaságára, sem a szánalmára nincs szüksége.
Ahogy a napok teltek, néha még egy kicsit aludnia is sikerült. Nem sokat: leginkább csak itt-ott elcsípett perceket, de legalább aludt, és ilyenkor sokszor álmodott Perselusról és az ő boldog napjaikról a pokolban. Vajon a cella légköre miatt? A kínzás miatt? A sötét miatt? Andrus egyre megszokottabb jelenléte miatt? Nem tudott rá válaszolni, de örült ezeknek az álmoknak, a szeretet és elfogadás apró nyomainak rövid és sötét életében. Élt át csodálatos időket is. Megismerte a szeretetet és tiszteletet, és annyi ember volt a világon, aki egyikkel sem találkozott soha! Igazán szerencsésnek nevezhette magát.
– Mr. Piton! – zökkentette ki gondolataiból a börtönőr hangja. – Álljon fel, és lépjen a cella közepére!
Ismét kikérdezik az éjszaka közepén? Meglepődött ugyan, de engedelmeskedett. Az ellenállás ilyen körülmények között teljesen felesleges lett volna. A két szokásos auror lépett be a cellába, és két oldalról megragadták, mint amikor kihallgatni vitték. Szörnyen dühösnek tűntek, jobban, mint általában, így Harry felkészítette magát egy újabb hosszú és fájdalmas alkalomra, de őrei nem a megszokott folyosókon kísérték őt: a kijárat felé vezették. Annyira gyorsan történt minden.
– Elengednek? – kérdezte az egyik aurortól.
Az gorombán megtaszította.
– Ne kérdezzen! – kiáltott rá, és belökte egy szobába, amelyik néhány nappal korábbról ismerős volt. Ez volt az a szoba, ahol elvették a személyes dolgait: a pénzét (úgy tervezte, hogy másnap Hermionéval Roxmortsba megy) és az apja pálcáját (a sajátja a módosított időzítő bűbáj alatt volt, amikor letartóztatták, s így valószínűleg most is ott feküdt a szobájában az éjjeliszekrényen).
– Itt írja alá! – valaki elé csúsztatott egy pergament, és Harry engedelmesen odafirkantotta a nevét. Bármit megtett volna, csak engedjék megint szabadon. A hivatalnok az asztalra tette a cókmókját, és Harry gyorsan magára kapta a ruháit. Tiszták voltak, ő viszont bűzlött a több mint tíz napos raboskodástól, de nem törődött vele. Néhány kendőző bűbájt vetett az arcára és a nyakára, így mind a hírhedt sebhely, mind Avery keze nyoma eltűnt, aztán anélkül, hogy visszanézett volna, a kijárat felé indult. Itt egy újabb auror csatlakozott hozzá, és kitessékelte az épületből. Egy egész emberöltőnek tűnt, amíg elérte a külső kaput.
A következő pillanatban Harry egy teljesen ismeretlen londoni utcán állt a sötétben. Talárja túl vékony volt, ezért fázott, és senki nem várt rá, ez mégsem tudta lehangolni: megint szabad volt! Egy pillanattal később már meg is lendítette pálcáját, és majd szétvetette az izgalom. Nemsokára Roxmortsban lesz, és aztán… hát igen, Harry nem szándékozott éppen visszasietni a Roxfortba. Nem volt kíváncsi barátai kérdéseire, sem Perselus szánalmára vagy tanárai aggodalmára. Egy olyan helyet akart, ahol gondolkodhatott, nem egy elhagyatott zugot, hanem valami sokkal zsúfoltabbat, emberekkel és meleggel… de nem a Három Seprűt. Az a hely még mindig túlzottan emlékeztette Ron árulására.
Nem kellett sokáig várnia a buszra, és szerencsés módon Stan Shunpike nem ismerte fel Harry Pitont vagy Pottert az enyhén bűzlő, zsíros hajú idegenben, aki Roxmortsig fizetett, és gyorsan elfoglalta az egyik ágyat.
Éjjel kettő körül járt az idő, amikor megérkeztek. Harry csaknem elveszettnek érezte magát a falu mély csöndjében. De nem habozott sokáig: elszántan a Szárnyas Vadkan felé vette az irányt.
A kicsi, koszos kocsma még nyitva volt, és tele emberekkel, így senki nem szúrta ki, amikor Harry belépett, igaz, csuklyáját gondosan az arcába húzta. Először egy vajsört akart kérni, de amikor látta, hogy senki nem iszik ilyesmit, nem akarta felhívni magára a figyelmet, így hát a lángnyelv whisky mellett döntött.
Az ital erős volt, és az első kortytól majdnem megfulladt, de azután érezte, ahogy az erő visszatér megkínzott testébe, és a bűntudat és bánat terhének egy részét is mintha leemelték volna a válláról, ezért néhány perc múlva már egy újabbat rendelt.
Nem tudta, pontosan hol is volt az a határ, amikor nem volt többé józan, de egyszer csak kristálytisztán tudta, hogy soha életében még nem volt ilyen részeg.
De a whisky annyira jól esett, és valamennyit segített enyhülni annak a télnek, ami benne dühöngött…
Olyan részeg volt, hogy még azon sem lepődött meg, amikor Hermione előtűnt a semmiből, és magával rángatta. Az utca friss levegője kicsit felébresztette, de nem tudott annyira egyenesen járni, hogy virradat előtt elérjen a kastélyig, és egy idő után rájött, hogy hordágy van alatta, és Hermione lebegteti őt a csendes, hideg februári éjszakában.
Harry nem emlékezett, hogyan érték el a kastélyt, és hogyan fektette Hermione az ágyba, minden olyan álomszerű volt, olyan könnyű és homályos… Amikor lefektette, megfogta Hermione karját, és könyörgött neki, hogy ne hagyja magára, hogy maradjon vele, aztán lehúzta az ágyra, és hozzábújt – valami meleg, valami élő… És nem törődött a remegő hangú ellenkezéssel, ahogy kérte, hogy engedje elmenni, még a jóval későbbi gyenge zokogást sem vette észre, amely a lány testét rázta, a csukott szemeket, az összeszorított ajkat, az elárult kifejezést az ismerős arcon, semmit, semmit… A kábulat olyan erős volt, olyan meleg és puha, hogy Harry soha többé nem akart felébredni…
…
…
Másnap Harry első gondolata az volt, hogy még soha életében nem volt ilyen komisz reggele. A feje fájt, a gyomra úgy háborgott, mint egy viharos tenger, az izmai sajogtak. Még soha nem volt másnapos, de azonnal felismerte a jeleit.
Olyan gyorsan, ahogy csak tudott, kiment a fürdőbe, és a zuhany alá állt. A forró víz megtisztította és felmelegítette, az utána következő hideg pedig felébresztette, és eltüntette a fájdalmat és az elméje előtt lebegő köd maradékát. Fél órával később újra normálisan érezte magát – olyan normálisan, ahogy csak tíz ilyen nap után lehetséges volt.
Amikor azonban visszatért a szobába, és szeme az ágyra tévedt, az előző éjszaka képei olyan erővel támadtak rá, hogy nekitántorodott a falnak.
Hermione…
Hermione és ő…
Hermione könyörgése…
Hermione könnyei…
Hermione összezárt szemei…
Az árulása…
Mit tett?
Megdermedt a vére. Mit tett? És miért? A whisky miatt? Miért ment egyáltalán a kocsmába? Miért nem tért vissza a Roxfortba olyan gyorsan, ahogy csak tudott? Mi történt a határozott döntéssel, hogy nem vesztegeti tovább az életét? Egy újabb felelőtlen, buta tett. És utána Hermione… Ez megbocsáthatatlan.
Még mindig remegve a sokktól, kilépett a szobájából. A klubhelyiség majdnem tele volt: már mindenki visszatért a szombat reggeli étkezésről.
– Harry! – kiáltotta Ron, ahogy észrevette. – Hát itt vagy!
Mindenki talpra ugrott, és egy pillanat alatt körülvették az örömteli és megkönnyebbült arcok.
De Hermionét sehol sem látta.
– Hol van Hermione? – kérdezte Ront, nem törődve a többiekkel. – Itt van?
– Nem – kiáltotta Ron megpróbálva túlordítani a tömeget. – Az igazgatónőhöz ment, hogy jelentsen rólad…
– Mennem kell! – kiáltotta Harry hirtelen türelmetlenül, és a portrélyuk felé verekedte magát. – Meg kell találnom! – ezzel kiugrott a szobából.
De nem kellett messzire mennie. Ahogy a sarokhoz ért, rögtön belefutott.
Borzalmasan nézett ki.
– Hermione… – kezdte, de a lány pillantása és az undor az arcán elnémította.
– Semmit nem mondtam az igazgatónőnek – mondta hideg és elutasító hangon. – Elmondtam neki, hogy Roxmortsban találtam rád. Száz pontot vont le miattad a Griffendéltől. Ennyi legyen is elég.
– Nézd, Hermione, amit tettem… – próbálta kezdeni, de saját könnyei is fojtogatták, és Hermione sem hallgatta végig. Egy erős mozdulattal a falnak lökte, és a füleibe sziszegett úgy, hogy csak ő hallhatta. – Nem érdekel. Nem érdekelnek a szánalmas kifogásaid, hogy részeg voltál, hogy elvonási tüneteid voltak az Álomtalan Álom Főzet miatt. Bármi is volt az oka annak, amit tettél, annyira undorítasz, hogy soha többé nem akarok a társaságodban lenni. Hagyj békén. Ha még egyszer említeni merészeled, ami történt, esküszöm, megátkozlak. Te szemét. Gyűlöllek – mondta, aztán sarkon fordult, és magára hagyta.
Harry nem tudta, milyen sokáig állt a semmibe bámulva. Hermionénak igaza volt. Az ő hibája volt, az ő ostobaságával kezdődött, hogy engedett a főzetnek, ez tett tönkre mindent. Perselus sokszor figyelmeztette. Ha hallgatott volna rá… de ennek a gondolatnak nem volt értelme többé. A kár már megtörtént. Jóvátehetetlenül. Soha nem kap rá bocsánatot.
– Harry? - szólította meg váratlanul egy ismerős hang: Perselusé.
– Igaza volt – tört ki Harryből a fájdalom olyan erővel, hogy csak suttogni tudott. – Igaza volt. Nem vagyok más, mint egy hülye, felelőtlen idióta…
– Ha a bájitaltól való függőségre gondolsz, még nincs túl késő.
Harry felemelte a tekintetét, és a férfi szemébe nézett.
– De igen. Mindent tönkretettem. Mindent.
– Segíteni akarok neked, ha te is beleegyezel… – kezdte Perselus óvatosan.
Harry szégyenkezve hajtotta le a fejét. Perselus szemében, arcán nem látott szánalmat. Egészen más csillogott abban a fekete szempárban: egy olyan érzelem, amelyik Harryt az ő Perselusára emlékeztette, és ebben a pillanatban érezte, ahogy a szíve megsajdul és összeszorul a fájdalomtól. Nem érdemli meg senki szeretetét. Soha többé.
– Rajtam nem lehet segíteni – mondta, és ismét felemelte a fejét. – Sajnálom.
Szomorúság futott át a férfi arcán, de bólintott.
– Akkor találkozunk a Sötét Varázslatok Kivédése órán – mondta Perselus rekedten, és a következő pillanatban már nem volt sehol.