Fordította: Enelen
Átnézte: enahma

16. fejezet – A harc folytatódik
Harry szeretett volna meghalni, ezúttal sokkal inkább, mint eddig bármikor. Egyetértett Hermionéval: undorodott magától. Nincs mentsége arra, amit tett. Nem érdemli meg, hogy éljen.

Ezek a szavak visszahangzottak benne szüntelenül, bárhová ment, bármit is csinált. Nincs mentsége. Számára nincs bocsánat.

A két beszélgetés után nagyon sokáig képtelen volt elmozdulni a pontról, ahol végül Perselus hagyta: csak állt az üres folyosón, hátát a falnak vetve, és üres szemmel bámult a semmibe.

Soha semmi nem lehet többé olyan, mint régen. Dumbledore elment. Remus szintúgy. Ami pedig őt illeti… mintha valami jeges súlyt helyeztek volna a mellkasára. Kezdte megérteni, mi is az igazi felelősség, az igazi bűn: nem Cedric és Fred halála, hiszen egyik alkalommal sem a rosszindulat vagy a felelőtlenség vezette. A múlt éjszakai eseményeknél azonban más a helyzet. Ez az utóbbi mindenestül, csak és kizárólag az ő bűne. Nem volt képes uralkodni magán: hagyta, hogy a kimerültség és a hamis biztonságtudat, amelyet az alkohol adott, magával sodorják. Nem volt szándékában semmi gonoszság, és mégis odavezetett, ahová sosem akart eljutni. És nincs mentsége. Most nincs. És semmi sem lesz többé olyan, mint régen. Nincs több biztos pont, több támasz, több otthon. Életében először tökéletesen elveszettnek érezte magát. És ez rosszabb érzés volt, mint a dementorcsók. Elárult valakit, aki megbízott benne, aki szerette, aki mindig mellette állt, mikor szüksége volt rá, valakit, akire számíthatott.

De hát miért? Miért támadta meg Hermionét? És egyáltalán mi történt?

Aznap már nem először megpróbálta valahogyan összerakni azoknak az óráknak az eseményeit, hogy megértse, hogy rájöjjön… De nehéz volt: minden annyira homályosnak tűnt, annyira gyorsan történt, és nem voltak teljes emlékei, csak villanásszerű képek.

Egyetlen dologra emlékezett biztosan: szerette volna, ha valaki mellette van, magához szorítja, és jelenlétével segít megküzdeni a rémálmok rá váró szörnyeivel. Félt, rettegett a rá váró éjszakától, de nem, nem akart erre kényszeríteni senkit – sem erre, sem semmi többre!

És Hermione most nem hajlandó szóba állni vele, és tökéletesen meg tudta érteni, miért. Sőt, mi több, most végre Perselust is meg tudta érteni, a tavaly karácsonyi történetet, Perselus fájdalmas meséjét arról, hogyan vált halálfalóvá, és nyers szavaira, mikor Harry megkérte, hogy apának szólíthassa. „Nem érdemlem meg!" Ó, hányszor elismételte! „Nem érdemlem meg, hogy éljek…""Nem érdemlem meg, hogy az apád lehessek…" „Nem érdemlem meg azt, hogy szeress…" – és így tovább, vég nélkül. Harry mindig azt képzelte, hogy megérti Perselust. De csak most jött rá, hogy a megértésnek sok szintje van.

Ő sem érdemli meg, hogy éljen. Semmivel sem jobb, mint azok, akiket gyűlöl: Malfoy és halálfaló bandája, vagy azok a férfiak, akik múlt nyáron megkínozták.

Mindennek tetejébe ott volt még az az érzés, hogy nem tudja meg nem történtté tenni…

De hát mi történt pontosan?

Mindjárt sokkal egyszerűbb lenne, ha legalább arra emlékezne, mi is történt tegnap éjjel. Hermione viselkedése azt sugallta, hogy a lehető legrosszabb, és emlékei is csak szörnyű gyanúját erősítették. Mit… hogyan tehette? Miért? Miért? Hátát továbbra is a falnak vetve lecsúszott a földre.

Így talált rá Ares: a fal aljában kuporogva, sírástól rázkódó vállal.

– Quietus? – lépett közelebb, aztán leguggolt mellé. Harry egy gyengéd, de határozott kezet érzett a karján, és valaki óvatosan felsegítette. – Gyere, visszaviszlek a szobádba.

Harry olyan gyengének érezte magát, hogy képtelen volt ellenkezni, de a könnyektől elfúlt a hangja, és csak rövid szavak jöttek ki a száján.

– Hagyj… egyedül… érdemlem…

De Ares erősen tartotta, és mivel úgy ítélte meg, hogy Harry szobája jelen állapotában túl messze van, inkább betámogatta egy üres tanterembe.

– Mi történt? – kérdezte, és elengedte.

Harry azonnal lekuporodott a földre, és felhúzta a térdét.

– Kérlek, hagyj magamra – motyogta elszoruló torokkal. – Nem érdemlem meg, hogy velem foglalkozz.

– Ugyan már – mormogta Ares, és leült Harry mellé. – Tudod, hogy halálra izgultuk magunkat miattad?

Miután Harry rájött, hogy Ares nem fogja ott hagyni, úgy döntött, témát vált.

– Nem tudod, mi történt, hogy olyan gyorsan elengedtek?

– Sok minden – mosolyodott el Ares. – Először minden újság azt írta, hogy összeesküdtetek Noir professzorral. A következő nap aztán kipattant a hír, hogy Piton professzor ismét kérte, hogy a hivatalos gondviselőd lehessen, és ettől még többen ellened fordultak. Az ő múltjával ez nem volt valami jó ötlet. A minisztérium őt is le akarta tartóztatni, de George bement a minisztériumba, és vallomást tett arról, hogy Piton professzor hogyan próbálta megmenteni őt és Fredet, és a volt miniszter, Patil is nyilvánosságra hozta még egy régi vallomását, amit tavaly nyáron tett, azután, hogy kiszabadultatok Tudodki fogságából. De persze mindez csak két-három nappal később jelent meg az újságban… Aztán megjött az unokatestvére, és ő is megpróbált téged kiszabadítani – mellesleg ez az Andrus sokkal barátságosabb, mint a nagybátyád –, és ő meg George azt gondolták ki, hogy az újságokat használják fel Diggory bandája ellen. Aztán, három nappal később a Hírverőben megjelent egy interjú, amiben Piton professzor hosszas beszámolót adott nemcsak a Rémálom Kúriabeli fogságotokról, hanem még az ő régi minisztériumi fogságáról, az aurorok viselkedéséről, és ekkor kitört a botrány… – Ares elmosolyodott, és Harry nem tudta visszafojtani a kíváncsiságát.

– Mi történt?

Ares elnevette magát.

– Hirtelen rengetegen álltak elő Piton professzoréhoz hasonló történetekkel, már ami a minisztériumi bánásmódot illeti, és három napon belül a minisztérium szinte ostromzár alá került. Még a Próféta is elkezdte megkérdőjelezni a módszereiket és mindenki érted aggódott. Aztán valaki felvetette, hogy a bebörtönzésed a miniszter személyes bosszúja a fia halála miatt, és – ez a legjobb rész – követelni kezdték, hogy kérdezzék ki Malfoyt az ügyben. Malfoy meg, biztos, mert dühös volt a halálfaló haverjaira, akik hagyták, hogy kviblit csináljanak belőle a Libertyben, ellenük vallott. A bíróság előtt kijelentette, hogy Cedricet Peter Pettigrew ölte meg, és hogy te mindig is Tudodki legnagyobb ellensége voltál, nem a barátja, meg ilyesmiket. Mikor megtudta, hogy a barátja vallott, ööö… az apám is hajlandó volt tanúskodni. – Ares lehajtotta a fejét. Harry felsóhajtott, és a karjára tette a kezét.

– Még mindig fáj?

Ares bólintott. – Ez a háború sokunkat megfosztott az otthonától.

Ares szavaira Harrynek megint eszébe jutott Hermione, és a megkönnyebbülés, amit a történet keltett benne, eltűnt. Megint rosszullét kerülgette. És fájdalom. Elviselhetetlenül fájdalom.

Végül még ez a kis történet is csak rontott a helyzeten. Tudni, hogy milyen sok ember próbálta kiszabadítani, milyen sokan gondolták, hogy szabadságot érdemel, aggódtak érte… És Perselus is visszafogadta, elmesélte a lapoknak, mi történt velük a fogságban… De hiszen Perselus nem emlékezhetett a fogságukra! Hogyan beszélhetett akkor róla? Harry hirtelen dühös lett, de aztán elfojtotta a haragját. Nincs joga rá, hogy nagybátyja tettein felháborodjon. Senki másra nincs joga haragudni, csak magára.

– Szeretném, ha végre vége lenne ennek az egésznek – motyogta hirtelen.

Később Ares visszakísérte a klubhelységbe. Amikor elváltak, Harrynek hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogyan talált rá Hermione Roxmortsban előző éjszaka. De nem merte megkérdezni tőle. Félt, hogy Hermione azt hiszi, csak a felelősséget próbálja elhárítani azért, amit tett, ezért úgy döntött, nem kérdezi meg. Kibékülni úgysem tud vele, de annyit igazán megtehet, hogy időt ad neki – aztán úgyis beszélni fog vele. Nem akart úgy meghalni, hogy nem kért bocsánatot. Nem akart azzal a tudattal meghalni, hogy Hermione gyűlöli. Hermione… Ahányszor csak a lányra gondolt, furcsa nyilallást érzett a mellkasában, és fájdalmat, fizikai fájdalmat a szívében.

Egészen eddig úgy hitte, hogy a „fájó szív" csak egy szófordulat. Most már jobban tudta.

Aznap, kicsit később McGalagony magához kérette.

– Mr. Piton, csalódtam magában. Múlt éjjel, mikor elengedték a minisztériumból, értesítenie kellett volna minket, ahelyett, hogy szó nélkül eltűnt. A minisztérium csupán két órával később szólt, valószínűleg, mivel nem akarták felhívni magukra a figyelmet. Órákig magát kereste mindenki! Perselus elment az Abszol Útra, Arthur Weasley végigkutatta maga után a minisztérium épületét, még a Kóbor Grimbuszt is ellenőrizte, de maga egész egyszerűen eltűnt! Mégis mit képzelt, mit művel, hogy egyedül futkos, amikor Voldemort csak magára vadászik? Ha elfogta volna, most halott lenne!

„Jobb is lenne" – tette hozzá magában Harry. De hangosan egy szót sem szólt.

– Miss Granger mondta, hogy Roxmortsban talált magára, onnan együtt jöttek vissza. De az hajnali négy óra körül történt! Mit csinált a közben eltelt időben?

Harry felsóhajtott. Szeretett volna mindent elmondani, de nem tehette. Hermione miatt nem.

– Hermione a Szárnyas Vadkanban talált meg. De nem voltam józan, így nem tudom, mikor, csak arra emlékszem, hogy sokáig tartott, mire sikerült visszahoznia az iskolába – mondta végül, és ez legalább igaz is volt.

– Micsoda? – kapta fel a fejét az igazgatónő.

– Nem az ő hibája, igazgatónő. Ő csak segíteni akart…

– Nem volt józan? – szakította félbe a professzor.

– Igen – hajtotta le a fejét szégyenkezve Harry.

A professzor szótlanul bámulta. Harry moccanni sem mert.

– Mit tettek magával? – kérdezte a nő végül.

– Semmit… csak kivallattak – vont vállat Harry.

– Veritaserum? – jött a következő kérdés. Harry bólintott. – Tormenta? – Rövid gondolkodás után Harry megint bólintott, de gyorsan hozzátette:

– De csak egyszer, és részben az én hibám volt, mert feleseltem.

– Azonnal látogasson el Madam Pomfreyhez.

– Igen, professzor – válaszolta Harry engedelmesen, de igazából nem tetszett neki a beszélgetés ilyetén alakulása. Zavartan fészkelődni kezdett. De ekkor hirtelen Flitwick professzor feje jelent meg a kandallóban.

– Minerva, kérem, át tudna jönni egy pillanatra? Sürgős – mondta, azzal el is tűnt.

McGalagony sóhajtott, és Harryre nézett.

– Mr. Piton, azonnal visszajövök. Kérem, várjon meg itt.

– Igen, professzor – mondta Harry újra, és hátradőlt a széken. Így legalább lesz egy kis ideje kitalálni, mivel rázza le magáról az igazgatónőt és a javasasszonyt. Nem akarta, hogy tudomást szerezzenek a függőségről. Harry gyanította, hogy Andrus már így is tud róla, és talán az unokatestvérével is megosztotta ezt az információt, de Perselus nem fogja ezzel zaklatni, az biztos. Neki magának kell megoldania ezt a problémát. Az ő hibája, neki kell helyrehoznia – már amennyire ez lehetséges.

De semmi ötlete sem volt arra, hogyan is kéne nekifognia, úgyhogy Harry pillantása lassan végigfutott az ismerős irodán.

Minden ugyanúgy nézett ki, bár Fawkest sehol sem látta. A kicsiny ezüst tárgyak azonban mind ott voltak, és szokásos, halk csengő hangjuk betöltötte az irodát. Az asztal most sokkal rendezettebb volt, mint Dumbledore idejében, és Harry vágyakozva, szomorúan mosolyodott el. Ha Dumbledore nem hal meg, minden másként történik. Nem került volna teljesen az altató hatása alá, hiszen a végső lökést azok az álomtalan kómában töltött napok adták, amikor az igazgató halála miatt Madam Pomfrey így próbálta gyógyítani. Patil is miniszter maradhatott volna, és ő nem emelt volna vádat sem ellene sem Noir professzor ellen, így nem kellett volna tizenegy napot a minisztérium börtönében töltenie, és a múlt éjszaka egyáltalán meg sem történt volna.

Harry megborzongott, mikor éles tőrként szúrt szívébe a fájdalom. Háború folyt odakint, nagyon is igazi háború, igazi áldozatokkal, de már nem tudta többé az áldozatok közé számítani magát. Ő nem áldozat. Egy gyenge ember, aki hagyta, hogy a gyengesége irányítsa az életét, nem harcolt ellene. Minden az ő hibája. Keze remegni kezdett, és keserű nyál töltötte meg a száját, mintha sav lett volna.

– Harry? – szólította meg egy ismerős hang. Harry megmerevedett. Ez lehetetlen. Ő… ő halott, nem? Hogyan szólhat akkor hozzá? De ekkor újra meghallotta. – Harry?

Lassan, mint aki nem mer hinni a fülének, megfordult.

Az asztallal szemben egy új kép lógott a falon.

Dumbledore.

Harry felállt, de elbotlott a kisasztalban, és térdre esett.

– Igazgató úr? – kérdezte, és érezte, hogy könnyekkel telik meg a szeme. – Igazgató úr… – ismételte, és a kisasztal hűvös lapjára hajtotta égő homlokát.

– Gyere közelebb, Harry – hívta újra a halk, távoli hang, és Harry engedelmeskedett, bár tántorgott, és szédüléssel küszködött.

Harry kimondhatatlanul kellemetlenül érezte magát. Szeretett volna odamenni az öreghez és szorosan megölelni, de hát hogyan ölelhetne meg egy festményt? Úgyhogy összefonta a karját, mintha magát ölelné, és felnézett a képre. Érezte, ahogy a könnyek szabadon végigfutnak az arcán, és a földre hullnak.

Dumbledore is sírt.

Harry még soha életében nem érezte ennyire méltatlannak magát: méltatlannak a sajnálatra, a gyászra, az együttérzésre. De a kérdés, ami végül elhagyta a száját, teljesen másról szólt.

– Miért hagyta, hogy megölje magát? Miért? – Nem folytatta, túlságosan önzőnek hangzott volna, ha megkérdezi: „Miért hagyott magamra?"

– Mindennek megvan a maga oka, Harry, és néha egyszerűen nem rajtunk múlnak dolgok. Azért haltam meg, mert eljött az én időm. Abban a pillanatban döntenem kellett, és én úgy döntöttem, elmegyek. Később majd megérted.

Harry kétségbeesetten megrázta a fejét.

– Nem – nyögte ki. – A halála mindent tönkretett… – le kellett kuporodnia a földre, mert nem bírta elviselni a mellkasában lüktető fájdalmat. – Mindent tönkretettem…

– Mindannyian követünk el hibákat, Harry – mondta Dumbledore halk, megnyugtató hangon. – Senki sem tökéletes. Mind emberek vagyunk…

– ÉN NEM VAGYOK EMBER! – kiáltott fel Harry, és újra rázni kezdte a sírás. – Én csak egy undorító szemét vagyok, aki… aki kényszerítette egy barátját, hogy… hogy… – nem tudta folytatni. Nem tudta bevallani Dumbledore-nak, mit is tett. És egyébként is, mit vallott volna be? Nem emlékezett az éjszakai eseményekre, csak néhány képre.

– Adj neki időt – mondta hirtelen az öreg, de Harry csak megrázta a fejét.

– Most nem az időről van szó, igazgató úr! – kétségbeesetten a combjára csapott.

– Miért, mit tettél, Harry? – a kérdés furcsán hangzott. Harry esküdni mert volna, hogy az igazgató tudja a választ, mégis megkérdezte.

– Berúgtam. Hermione hozott vissza, bár nem értem, honnan tudta, hogy hol talál meg… – a gondolatai elkalandoztak.

– Én mondtam meg neki – mondta Dumbledore egyszerűen.

Harry hitetlenkedve felkapta a fejét.

– Maga?

– Amikor letartóztattak, hozzám jött tanácsért.

– Magához?

– Miután meghaltam, mindenfelé kitették a képemet. Sok mindenről tudok, ami mostanában történik – és nem csak a Roxfortban. A képek elég beszédesek, ha hajlandó vagy egy kis időt szakítani rájuk.

– Maga! – ismételte meg Harry, de ezúttal nem kérdésként. – Azok… úgy értem a festmények voltak az okai, hogy mindenről tudott, ami az iskolában történt…

– Nem csak az iskolában – kuncogott Dumbledore. – Ez az oka annak, hogy a legtöbb varázsló nem akaszt festményt a szobájába. Vagy legalábbis nem megbűvölt képeket.

De eddigre Harry gondolatai visszatértek Hermionéra.

– De honnan tudott erről Hermione?

– Ó, ő nagyon okos lány. Nagyon gyorsan rájött, hogy kell lennie egy képemnek a mágiaügyi minisztériumban is. És persze igaza is volt. Van egy kép rólam a minisztérium nagytermében. Úgyhogy láttalak tegnap, mikor elmentél. És mivel Miss Granger annyira aggódott érted, nem tudott aludni, és a klubhelységben töltötte az éjszakáit.

Harry lehorgasztotta a fejét. Hermione aggódott érte, ő pedig…

– Ezért voltam képes elérni, mikor láttalak elmenni. Margareten keresztül.

– Margaret? – vonta össze a szemöldökét Harry.

Dumbledore megint felkuncogott.

– Ti „Kövér Dámának" hívjátok, de remélem, nem gondoltad komolyan, hogy ez az igazi neve…

– Persze – bólintott Harry elgondolkozva. – Perselus nem tart festményeket a szobájában. És az ajtaján sincs kép…

– És ugyanez a helyzet a többi tanárral is. Nem szeretnék, ha kémkednének utánuk…

Harry elmosolyodott.

– Perselus soha nem mondta…

– Nekünk, tanároknak és a szülőknek időről időre szükségünk van a festmények információira…

Harry megint kényszerítette magát, hogy visszatérjen Hermione ügyére.

– Tehát maga mondta el Hermionénak, hogy elhagytam a minisztériumot.

– Igen. Ő értesítette McGalagonyt… és várt. De egy idő után úgy döntött, érted megy. Nem tudtam visszatartani, s közben a kollégáimat sem értem el. Mind odakint voltak, és téged kerestek, vagy pedig Minerva festménymentes szobájában tanácskoztak. Így csak Miss Grangernek tudtam elmondani, hogy a Szárnyas Vadkanban vagy. De ő nem ment Minervához…

Harry elsápadt.

– Tudta, hogy részeg vagyok. És úgy döntött, hogy jobb, ha a tanárok erről nems zereznek tudomást… Meg akart védeni… – Ez a beszélgetés egyre fájdalmasabbá vált. Minél többet tudott meg arról, mennyire aggódott érte Hermione, annál mélyebbre süllyedt a kétségbeesésben. – Kényszerítettem, hogy lefeküdjön velem, igazgató úr – suttogta megtörten.

– Adj neki időt, hogy elmondja neked, mi történt, Harry.

– Most nem az időről van szó – tiltakozott Harry. – Hanem az erőszakról.

– Rá akartad kényszeríteni az akaratodat?

Harry megrázta a fejét.

– Soha – felelte határozottan, de amikor rájött, mit mondott, gyorsan kijavította magát. – Legalábbis azt hittem, hogy soha…

– Akkor mit akartál tenni? – kérdezte Dumbledore, és Harry megint úgy érezte, hogy az öreg tudja a választ. Furcsa érzés volt, mivel ő, Harry, nem tudta.

– Nem tudom… – motyogta. – Azt akartam, hogy valaki átöleljen, valami… kedvességre vágytam… melegségre… valamire, ami bizonyíthatja, hogy még élek…

Nem folytathatta. Hirtelen felcsapott a tűz a kandallóban, és McGalagony visszatért az irodába. Harry zavartan fordult meg, és megpróbált ismét arra a beszélgetésre figyelni, ami még előtte állt, de halk suttogásként újra meghallotta Dumbledore hangját. „Adj neki időt, Harry…"

A következő néhány nap rémálomszerűen telt. Mindenki olyan óvatosan járt-kelt körülötte, mintha tojáshéjon lépkednének, kivéve Hermionét, aki egyszerűen átnézett rajta, és minden beszélgetési próbálkozást visszautasított. Ennek eredményeként Harry gyomra szinte állandóan fájt, és fizikai erőnléte megint veszélyesen romlani kezdett, úgyhogy Fletcher, az új átváltoztatástan professzor, a Griffendél új házvezető tanára eltiltotta őt az átváltoztató varázslatoktól. Ehelyett könyvtári kutatásokat kellett végeznie, mint az előző év SVK óráin. Harry először tiltakozott, de miután Fletcher parancsára megpróbálkozott néhány első éves átváltoztatással, és kis híján összecsuklott az osztály szeme láttára (mindenki aggódva figyelte, kivéve Hermionét), végül is kénytelen volt engedni.

A bűbájtan sokkal kifinomultabb mágia volt. Jóval kevesebb fizikai, viszont annál több mentális „erőnlétet" igényelt, és a különféle időzítő bűbájokkal való játszadozás szinte pihentetőnek tűnt. Voldemorttal kapcsolatos tervei is leginkább az időzítő bűbájon alapultak, igaz, nem az órán tanított bűbájon, hanem a bűbáj egy ügyesen megváltoztatott verzióján: hosszas eredménytelen próbálkozás után Harrynek végre sikerült összekombinálnia az időzítő bűbájt az áthelyező bűbájjal, ami azt jelentette, hogy bármilyen tárgyat el tudott küldeni a jövőben egy meghatározott időre és helyre. De még ez sem volt elég: jelen pillanatban azzal próbálkozott, hogy pálcája akkor jelenjen meg a jobb kezében, ha kimond egy jelszót. E kombinált bűbáj áthelyezéses része volt az egyszerűbb: a keze, bárhol legyen is a jövőben, egy konkrét helyet jelentett, de a jelszavas rész nem akart működni. Már tizenhárom tollat nyomtalanul eltüntetett ilyen módon (azokkal gyakorolt, mivel a pálcáját nem merte kockáztatni). Ezek most bizonyára Ron bűbájtan könyve mellé kerültek, valahová a semmibe.

A gyógynövénytan órákat is kénytelen volt otthagyni. Nem volt elég ereje, és ahogy kitavaszodott, a kerti munka egyre megerőltetőbb lett.

A másik nehéz tantárgy a sötét varázslatok kivédése lett volna, de Perselus legtöbbször békén hagyta, és időről-időre külön feladatokat adott, amelyeket kidolgozhatott. Kapcsolatuk óvatos volt, és nem nagyon álltak szóba egymással, bár Harry nem tudta nem észrevenni nagybátyja felé küldött aggódó pillantásait. Ez összezavarta. Vajon fontos-e ő, Harry Perselusnak, vagy az egész visszafogadási hajcihő nem volt más, mint az átkozott családi védővarázslat egy újabb megnyilvánulása? Mennyi volt a valós aggodalom abban a gesztusban, amikor az elengedése utáni reggel megkereste? Olyan jó lett volna tisztázni, de Harry Hermione miatt érzett öngyűlölete megakadályozta abban, hogy beszéljen Perselusszal. Mert mi van, ha nagybátyja hajlandó őt visszafogadni? Nem érdemli meg, hogy visszafogadják. Nem érdemli meg a törődést azok után, amit tett, és a gondolat, hogy Hermionénak egyáltalán nem maradt senkije, még inkább visszafogta. Ez önmaga büntetésének egy felettébb nyakatekert módja volt, de nem, nem érdemli meg az aggódást, a törődést, a szeretetet. Amilyen gyorsan csak lehet, be kell teljesítenie azt az átkozott próféciát, és meg kell halnia azzal a kígyófajzat Voldemorttal együtt, aki végső soron minden szenvedésének okozója volt.

Az aritmetika és a mágiatörténet nem lett volna olyan nehéz, de mivel mindkettő alacsony létszámú csoport volt, és Hermione is jelen volt rajtuk, pokollá tette az ott töltött időt.

Ron teljesen elképedt, mikor észrevette a Harry és Hermione közötti nyílt ellenségeskedést. Tett néhány óvatos kísérletet a viszály elsimítására, de tavalyi vitájuk óta Hermione nem nagyon állt vele szóba.

– Lányok – mondta az egyik félresikerült kísérlete után a szemeit forgatva. – Nem tudják, mit akarnak. Egyik pillanatban még szeretnek, és sehova se mehetsz nélkülük, a következőben meg már utálnak valami kis semmiség miatt, és a végtelenségig udvarolhatsz nekik, hogy megint elnyerd a kegyeiket…

Harry képtelen volt válaszolni, csak nyelt egyet, és érezte, hogy az öngyűlölet összeszorítja a szívét.

Sokszor azon kapta magát, hogy szinte kémkedik Hermione után, a szeme sarkából figyeli minden mozdulatát, csodálva a nyugodtságát, fegyelmezett arckifejezését, kecses mozdulatait. Ez a lány, ez az okos, kedves és gyengéd lány, aki olyan sokszor magához ölelte, aki teljesen megbízott benne, aki mindig aggódott érte, valamikor a legjobb barátja volt, és nem lehet többé az…

Hermione…

Padma szinte sugárzott az örömtől, mikor észrevette, hogy kerülik egymást. De Harry jeges viselkedése gyorsan elüldözte őt is, és furcsa kapcsolatuknak vége is szakad, mikor egy hetedikes hugrabugos randira hívta.

Hermione változásának volt egy másik következménye is. Mágiatörténet órára csak hatan jártak, úgyhogy mikor Hermione elült mellőle, Harry rémülten vette észre, hogy Erica veszi át a lány helyét. Meglepetésére azonban meg sem próbált flörtölni, és kétértelmű pillantásokat sem vetett többé: udvarias volt, és normális. Sőt, egyik óra után, mikor Harrynek nem sikerült elég gyorsan összepakolnia a könyveit, és elmenekülni, még bocsánatot is kért:

– Szeretnék tőled bocsánatot kérni, Harry – mondta. – Hülyén viselkedtem. Szeretném, ha kibékülnénk.

Harry gyanakodva nézett rá.

– Ezúttal mire játszol?

Erica lehajtotta a fejét.

– Semmire. Tényleg. Én csak…

– Vagyis Zabininek végre sikerült megszabadulnia tőled?

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Erica is elveszti a nyugalmát, de végül összeszedte magát annyira, hogy nyugodtan válaszoljon.

– Nem – mondta. – Én szabadultam meg tőle. Nem akarok halálfaló lenni. Tudodki majdnem azóta üldözi a családomat, amióta megszülettem. Megölte a nagyszüleimet. Téged is olyan sokszor megpróbált megölni…

– És mi ez a hirtelen változás? – mordult rá gúnyosan Harry. – Olvastad az újságokat? Talán összetörte a kicsiny szívedet, amikor megtudtad, mit tettek velem a csúnya bácsik?

A lány lassan megrázta a fejét, és mikor Harry szemébe nézett, szégyenkezést láthatott benne.

– Nem… – suttogta rekedten. – Ők… Zabini meg Crack meg Monstro felolvasták az egészet a mardekáros klubhelységben, és mind kiröhögtek, és ócsároltak téged meg Piton professzort, és örvendeztek, hogy Tudodki győzni fog, és ti mind meghaltok… És akkor végre megértettem, miért próbál Millicent már hónapok óta kilépni.

– Értem – suttogta Harry, aztán óvatosan elmosolyodott. – Tudtad, hogy rokonok vagyunk?

Erica arca felderült.

– Igazán?

– Nem igazán – mondta Harry titokzatos arccal. – Csak törvényesen.

– Ezt hogy érted?

– Én James Potter fogadott fia vagyok. A szülei Harold Winston Potter és Armena Helen Knight voltak.

– És azt hiszed…?

– Igen, azt hiszem. A varázslóvilágban mindenki rokona mindenkinek. Csak kérdezd meg az apádat.

– Nem valami szoros rokonság – mosolyodott el a lányt, aztán rákacsintott. – A nagyapám a nagybátyja volt annak a férfinak, aki téged örökbe fogadott…

– Hát, valóban nem…

Erre mindketten elmosolyodtak.

– Majd megkérdezem apát – mondta a lány végül, és a vállára lendítette a táskáját. – De most ősi rúnákra kell mennem. Viszlát később, Harry.

– Viszlát, Erica.

Harry gyűlölte a hosszú, álmatlan éjszakákat, de elhatározása megmásíthatatlan volt: soha többé nem iszik abból a szörnyű bájitalból. Éppen elég baja volt már miatta így is. Így hát egész éjjel olvasott, néha szundikált, mint a börtönben. Ahogy telt az idő, egyre könnyebb lett elviselni a másodlagos elvonási tüneteket: a hangulatváltásokat és a depressziót. Az álmatlanság és az alváshiány okozta általános gyengeség már nagyobb problémát jelentettek. Utoljára akkor aludt rendesen, mikor Hermione magához ölelte akkor éjjel… De nem, erre nem szabad emlékeznie, ez a gondolat szinte fojtogatta, és csak még vadabb rémálmokat idézett elő, amikor megpróbált néha aludni.

December óta egyetlen látomása sem volt: sem az álomital, se a rövid szundikálások nem adtak időt Voldemortnak, hogy megtámadhassa. Harry különösen hálás volt ezért a kis előnyért: ha még azzal a dühös, gonosz szörnyeteggel is szembe kellett volna néznie, az biztosan megölte volna.

Harry közelebb húzta magához a könyvet, és megdörzsölte égő szemét. Olyan fáradt volt… Mindenét odaadta volna egyetlen nyugodt, átaludt éjszakáért. A könyv lassan kifordult a kezéből, és elgyengült. A kimerültség, úgy tűnt, végre legyőzte az elvonási tüneteket. Harry magzati pózba gömbölyödött, magához ölelte a párnáját, aztán a szoba lassan elhomályosodott körülötte.

Nem tudta, hány órát sikerült aludnia, de amikor végül újra öntudatánál volt, fáradtabbnak érezte magát, mint előtte. És többé már nem a saját szobájában volt: hideg, kőfalú helyiség, lobogó fekete talárok és hullafehér maszkok… Egy pillatatra megrémült. Elkapták! De gyorsan rájött, hogy csak látomása van. Már megint. Fáradtan, elkeseredetten nyögött fel.

– …szolgám a Roxfortban majd elhozza nekem a fiút, a minisztérium és az aurorok azt fogják majd tenni, amit én akarok, és végre vége lesz a háborúnak! Én leszek a varázslóvilág uralkodója! – A gonosz szörnyeteg beszédét hangos kiáltások követték, olyan hangosak, hogy Harry összerezzent.

Amikor felemelte a fejét, benne szorult a lélegzet. Emlékezett még az utolsó alkalomra, mikor így együtt látta az összes halálfalót. Voldemort követőinek százai töltötték meg most is a termet. Ezúttal azonban a tömeg túl nagy volt ahhoz, hogy összeszámolja őket: úgy másfél ezren lehettek, vagy még többen. És a Rend most mennyi – tíz, tizenegy emberből áll? A minisztériumi aurorok száma pedig kevesebb, mint kétszáz, és ha Voldemort igazat mondott néhány perce, akkor nem is fognak harcolni ellene… De Diggory… Voldemort megölte a fiát! És a jobbkeze, Mercury McGalagony – és a felesége… „A szolgám a Roxfortban…" és Perselus régi gyanúja…

„Nem" suttogta magában Harry. Ez nem lehet igaz, nem akarja, hogy igaz legyen!

Voldemort a végső támadásra készült.

És ha ő nem tesz valamit nagyon gyorsan, akkor semmi sem marad abból a világból, amit ismert, amit szeretett…

– Nem! – kiáltott fel elkeseredetten.

Ám az őrült ünnepély még csak most kezdődött. Az összegyűltek a tömeg előtt álló foglyokra vetették magukat, Voldemort pedig követői magatartásán vigyorogva a jobbján álló férfihoz fordult.

– A fiú még egy utolsó alkalommal a tiéd lesz, Ceres.

A férfi bólintott. Harry döbbenten ismerte fel: Avery volt az. De nem volt egyedül: egy nő állt mellette. Avery karja lazán a vállára hullott, míg a nő a helyzethez egyáltalán nem illő anyai mozdulattal saját, gömbölyödő pocakját simogatta. Terhes volt.

– Nem okozok neked csalódást, kegyelmes uram – felelte Avery.

Egy pillanatra Harry elgondolkodott rajta, vajon Avery e miatt a nő miatt hiányzott-e a november végi látomásaiból, de aztán túl sok lett a fájdalmas átkokból, és elvesztette az eszméletét.

A gyengeségnek is megvoltak a maga előnyei.

Mikor reggel felébredt, első érzése a kétségbeesés volt. Teljes, tehetetlen kétségbeesés. Többé már nem tudta, kiben bízhatna. Tudta, hogy valakinek beszélnie kell a látomásáról, de teljesen tanácstalan volt.

A leggyanúsabb ember volt házvezető tanára volt, az egyetlen pedig, akiről biztosan tudta, hogy nem áruló, Perselus.

Immár többről volt szó, mint pusztán arról, megérdemli-e nagybátyja törődését. Most a háború elvesztéséről vagy megnyeréséről volt a tét, úgyhogy Harry félresöpört mindent, ami visszatarthatta volna, és úgy döntött, beszél a nagybátyjával.

Dönteni persze egyszerűbb volt, mint cselekedni. Mégis megtette: felkapta talárját, és a pince felé vette az útját.

Mikor megállt a jól ismert ajtó előtt, egy pillanatra teljesen megrémült. Az utolsó alkalom, mikor a pincében járt, akkor volt, mikor Perselus összetörte a merengőjét, és elkergette. A fájdalmas emlékek hatására megborzongott. Aztán felemelte a kezét, és kopogott.

Egy perc sem telt el, és kinyílt az ajtó.

Perselus annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra úgy tűnt: sóbálvánnyá vált. Arca elsápadt, és Harry látta, hogy megremeg a keze.

– Quietus? – kérdezte ijedten. – Valami baj van?

Harry nyelt egyet. – Beszélnünk kell – mondta, és gyorsan körbepillantott a folyosón. Perselus azonnal ellépett az ajtóból és beengedte.

Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Harryt kis híján elfogta a pánik. Csapdában érezte magát itt, a helyen, ami valaha az otthona volt… De most nem volt ideje ilyen butaságokra. Karba tette a kezét, és kibökte – Megint látomásom volt.

Perselus bólintott, aztán sarkon fordult, és kisietett a szobából. Harry úgy meglepődött, hogy meg sem tudott moccanni. De mielőtt megfejthette volna Perselus furcsa viselkedését, a férfi már vissza is tért kezében kicsiny üvegcsét szorongatva.

– Gyere, ülj le – terelte Harryt a kanapéhoz, az üvegcsét pedig az asztalra tette. – Az utóhatásokra – mutatott rá.

Harry bólintott, de nem nyúlt érte. Nem érdemelte meg, hogy könnyítsenek a fájdalmán. Perselus szomorúan nézett rá.

– Nem mérgeztem meg – mondta.

– Tudom – felelte halkan Harry. – De nem bájitalért jöttem. Megint Voldemortot láttam a látomásban.

– A bájitalt akkor is megihatod – erősködött Perselus, mintha nem hallotta volna meg Harry megjegyzését.

– Csak el akarom mondani ezt az átkozott látomást, aztán már megyek is. – Harry nyers szavaira Perselus összerezzent. Harry elszégyellte magát. A férfi csak segíteni akart. És nincs rá joga, hogy ilyen szemtelenül beszéljen vele. Többé már nincs joga bárkivel is szemtelenül beszélni. – Bocsánat – suttogta. – Nem akartam durva lenni…

Perselus megrázta a fejét.

– Nem… Minden jogod megvan, hogy így beszélj.

Patthelyzet. Hosszú csend. Végül Perselus törte meg: egy pálcaintéssel reggelit rendelt maguknak.

– Mi történt a látomásban? – kérdezte, miközben lekvárt kent a pirítósára. Harry meg sem mozdult. – Szóval? – nézett rá egy idő után Perselus.

– Voldemort a végső összecsapásra készül. Több mint ezer követőt gyűjtött össze. Azt tervezi, hogy megint elrabol engem, és azt mondta, hogy a minisztérium is mellette áll majd…

Perselus elsápadt, majdnem kiesett a kezéből a pirítós.

– Elrabol téged?

Harry megrántotta a vállát.

– Gondolom úgy, mint tavaly. Nem tudom. Van egy szolgája az iskolában, ahogy már évek óta sejtetted is, és azt akarja, hogy ez az illető vigyen engem hozzá.

Perselus talpra ugrott.

– Ezt nem hagyom!

A hirtelen érzelmi kitörés teljesen meglepte Harryt.

– De én is így akarom. Azt akarom, hogy végre vége legyen. Így amikor eltűnök, tudhatod, hogy nemsokára vége – mondta szinte könyörögve.

– De hiszen meg akar ölni!

Harry keserűen nevetett fel. – Ó, hát ezt tudom. Meg is fog ölni, de nem éli túl.

– Butaság! – csattant fel a férfi.

– Én hiszek a próféciában, amit még az apámnak mondtak. Egész mostanáig minden pontosan aszerint történt. Nekem kell legyőznöm Voldemortot, de nincs rá remény, hogy túléljem. És nem is akarom túlélni.

Perselus arca eltorzult mérgében.

– Hülyeség! – kiáltott fel dühösen. – Ne légy bolond! És mi van a minisztériummal? Mit mondott Voldemort? Mikor támadnak?

– Sajnálom, nem tudom. Mire rájöttem, hogy látomásom van, Voldemort már majdnem befejezte a beszédet. Csak az utolsó szavakat kaptam el, ezért nem tudom, mi van a minisztériummal. Ami azonban Voldemortot illeti: ha nem állítom meg, ő fog győzni. Meg kell állítanom. És meg fogok halni.

Perselus közelebb lépett, és Harry rémülten látta, hogy rettentően dühös.

– Most, Quietus, először is megiszod ezt a főzetet. GYERÜNK! – Harry kezébe nyomta az üvegcsét. – Vagy erőszakhoz folyamodok – sziszegte fenyegető hangon.

Perselus furcsa hangulatváltása úgy megdöbbentette Harryt, hogy tiltakozás nélkül lehajtotta a bájitalt. A férfi bólintott.

– Így. És ma este légy itt. Néhány dolgot meg kell beszélnünk.

– Nem parancsolgathatsz nekem! – csattant fel Harry.

– Teljesen annak az átkozott főzetnek a hatása alá kerültél! – kiáltott fel a férfi hevesen. – Látom, hogy már alig tartod magadat. Ha nem találunk ki valamit, nem éred meg még azt a napot sem, hogy Voldemort elraboljon, és szembenézhess vele!

Harry már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán be is csukta. Felesleges lenne tiltakoznia. Perselusnak igaza van. Minden erejére szüksége lesz ahhoz, hogy véghezvigye a tervét. Eszméletén kell lennie, sőt, tisztán kell tudnia gondolkodni. Perselus fekete szemébe nézett, amelyek most megint aggodalmat sugároztak.

– Itt leszek – bólintott.

A végső összecsapás rémisztő közelsége arra ösztönözte Harryt, hogy még többet dolgozzon a módosított időzítő bűbájon. De ahogy óráról órára tántorgott, és közben próbált a fojtogató bűntudat ellen küzdeni, ami mindig elővette, ahányszor Hermionéra nézett, egyre inkább félni kezdett az estétől.

Mit tesz majd vele Perselus? Mit tervez?

Rémülete minden órával tovább nőtt.

A nap végére már enni sem tudott az idegességtől. Le sem ment a nagyterembe. A széke úgyis túlságosan közel volt Hermionééhoz. Inkább lefeküdt az ágyára, és megpróbált megnyugodni. Perselus nem akarja bántani. Perselus segíteni akar.

De nem érdemli meg a segítséget.

Gyűlölte magát. Gyűlölte azt az utálatos fiút, akivé vált. Talán már azt sem érdemli meg, hogy meghalhasson a varázslóvilágért. Mert semmivel sem jobb, mint Voldemort.

Mikor később Perselus beengedte az ajtón, az arca olyan volt, mint egy kőszobor. De mikor Perselus becsukta az ajtót, megint elfogta a pánik.

– Ma éjszaka itt alszol – mondta a férfi eltökélt hangon.

– Nem – felelte elsápadva.

– És vacsorázni is fogsz. Velem. – Lenyomta Harryt a kanapéra, és az ölébe tette a tányért. – Qui… Harry, muszáj enned. És azért akarom, hogy itt töltsd az éjszakát, mert szükséged van az alvásra. Már alig állsz a lábadon. A végső csata egyre közeledik. És bárhol is leszel, amikor elér, szükséged lesz az erődre.

Perselus érvelése tökéletes volt, Harry semmit sem tudott felhozni ellene. Mégis helytelennek tűnt: mintha Perselus törődne vele, és ő ezt nem érdemli meg.

Úgyhogy megrázta a fejét.

– Nem tudom megtenni – suttogta.

– Harry, kérlek…

– Mitől lettem Harry most hirtelen? – csattant fel.

– Bocsánatot akarok kérni. Mindazért, amit nyár óta tettem. Kegyetlen voltam…

– Miért – szakította félbe Harry suttogása. – Miért? – kiáltott fel másodszor.

– Nem tudom. – Perselus értette Harry ki nem mondott kérdését, mert azonnal folytatta: – Sokszor furcsa érzésem támad. Magamról álmodok, de nem vagyok egyedül. Egy sötét, hideg helyen vagyok, ahol csak fájdalom van, és félelem, és ezek után a furcsa képek után mindig ott vagy te… – Elcsuklott a hangja. – Nem tudom, miért, de féltelek. És nézni, ahogy kínlódsz, de kitartasz… és a jegyeid is mindig büszkévé tesznek, és… és…

Harry lehajtotta a fejét.

– Nincs miért büszkének lennie rám. Nem vagyok az, akinek hisz.

– Nem, Harry – Perselus arcán szomorúság látszott. – Még mindig ugyanaz a fiú vagy, akit nyáron megismertem. Bátor, kedves, önzetlen…

– Nem! – rándult össze Harry. – Nem vagyok. Nem vagyok – ismételte. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. – Nem vagyok az! – A kezébe temette arcát, és úgy mondta, nagyon halkan: – Azt akarom, hogy vége legyen, haza akarok menni… meg akarok halni…

Egy erős kar fonódott a válla köré, és a férfi magához ölelte.

– Itt van a haza, Harry. Nem kell meghalnod érte…

– Anya… – mormogta Harry az idegenül hangzó szót. – Anya, vétkeztem… Nem érdemlem meg, hogy a fiad legyek…

Perselus még szorosabban átfogta, és keze simogatni kezdte a hátát.

– Csitt, Harry…

– Kérlek, engedj el… – sírta bele Harry Perselus talárjának ráncaiba. – Nem érdemlem meg a kedvességet…

– De hát miért nem? – kérdezte Perselus, de nem lazított az ölelésen.

– Áruló vagyok… Egy undorító szemét… Nem érdemlem meg, hogy éljek… – hirtelen Perselus köré fonta a karját, és felkiáltott. – Miért nem tudom visszaforgatni az időt?

Nem jött válasz, csak a férfi ölelése vált még szorosabbá.

Sírni kezdett.

Egy idő múlva – nem tudta még megbecsülni sem, mennyi telhetett el – érezte, hogy felemelik.

– Túl sovány vagy – mormogta egy hang.

Harry kezei Perselus ruhájára kulcsolódtak, és úgy panaszkodott az ismerős sötétségbe:

– Miért nem tudok egyszerűen meghalni? Nem akarom folytatni, félek, nem akarom, hogy fájjon, de megérdemlem, mert áruló vagyok, egy utálatos áruló, de úgy félek… Megint meg fog kínozni, beletép a testembe, megint rám engedi Averyt, és úgy félek… Nem vagyok bátor, nem vagyok kedves, nem törődök másokkal, elárultam a barátomat, egy utálatos drogos lettem, elcsesztem az életemet, és nem szabad meghalnom. Szenvednem kell, de félek, nem akarom, de megérdemlem, és Avery megint fel fogja vágni a sebeimet, és kinyitja őket, és játszani fog velem, és megint csak egy utálatos féreg leszek… – Harry szavainak nem akart vége szakadni, ahogy a könnyeinek sem.

Rettenetesen félt. De tudta, hogy szembe kell néznie a végzetével, a büntetéssel, amit megérdemelt.

És olyan jó volt ezt elmondani Perselusnak, még ha a férfi nem is egészen érthette, miről is van szó. Nem is ez volt a lényeg. Valaki végre magához ölelte, ott volt mellette, míg végül lassan elcsitult a zokogása, és a légzése egyenletessé vált.

Perselus közelebb húzta magához az alvó fiút. Miközben zavartan próbált rendet tenni az érzéseiben. Rettenetesen féltette.

S ahogy a karjában tartotta, és érezte, hogy megnyugszik, és egyre mélyebben veszi a levegőt, rossz előérzet fogta el: el fogja veszíteni.

Harry meg akart halni, és Harry meg is fog halni.

Úgy érezte, mintha az egész világ súlya a vállára szakadt volna.