Fordította: Patka
Átnézte: enahma

17. fejezet – Hol vagy?

Valahogy olyan szokatlan volt most az ébredés...

Először is: teljesen egészségesnek érezte magát. Nem fájt semmije, a feje teljesen tiszta volt, könnyen és fájdalommentesen tudott lélegezni, a takarót melegnek érezte, és puhának.

Nem akarta kinyitni a szemét. A mennyekben volt, legalábbis az lehetett csak ilyen érzés, és először alaposat nyújtózkodott. Csak aztán nézett körül. Nem a saját ágyában volt, hanem Perselus lakosztályában, az ő hálószobájában, az ő ágyában – sőt, az ő hálóruhájában: egyikében azoknak a ronda, hosszú, szürke hálóingeknek, amelyek közül az egyikkel még negyedévesen találkozott a prefektusok fürdőjéből hazafelé menet. Tettetett bosszankodással nyögött fel, bár Perselus nem volt hallótávolságon belül.

Hónapok óta először jól érezte magát. Otthon volt.

Otthon… Szinte azonnal érezte, hogy az előző napok emlékei be akarnak törni gondolatai közé, hogy szétrobbantsák ezt a békét, de nem engedte őket. Reggeli teendőire koncentrálva inkább vett egy hosszú, frissítő zuhanyt a fürdőszobában. Egy puha törölközővel, amely gondosan összehajtogatott, tiszta ruháira készítve várta, megszárítkozott, aztán egy gyors bűbájjal, amelyet Perselus tanított neki, rövidre vágta a haját, és azt is megszárította. Amikor végül kilépett a fürdőből, más embernek érezte magát. Arca sima volt, és kipihent, haja rövid, és immár nem zsíros, mozdulatai pedig könnyedek. Perseluson is le tudta mérni a változás mértékét: egy pillanatra elkerekedtek a szemei, aztán elmosolyodott.

– Úgy nézel ki, mint az… apád. Úgy értem Quietus – mondta halkan.

Harry felhúzta az egyik szemöldökét.

– Honnan tudod…?

– A fényképekről – válaszolta Perselus, és a kanapé felé intett. – Igyál egy kis teát és egyél néhány pirítóst. Túl sovány vagy.

Harry nyelt egyet.

– Tegnap ugyanezt mondtad – suttogta.

Zavarukban igyekeztek elkerülni egymás pillantását, s Harry végül vett magának egy szelet pirítóst. Nagy meglepődésére gyomra hatalmasat kordult. Perselus is jól láthatóan elmosolyodott.

Harry továbbra sem hagyta, hogy keserű gondolatai az elméjébe férkőzzenek: szerette volna egy kicsit élvezni a reggelt. Egy ideig csendben ettek, aztán Perselus szólalt meg:

– Minerva beleegyezett, hogy hozzám költözzél.

A pirítós kis híján kiesett Harry kezéből.

– Tessék? – nézett fel.

– Tegnap délután beszéltem vele. A tanárok mind aggódnak miattad, Madam Pomfrey pedig egyenesen a gyengélkedőn akart tartani néhány hétig, amíg jobb állapotba nem kerülsz, mégpedig sürgősen. Azt mondta, hogy három hete, amikor visszatértél a minisztériumból, és visszautasítottad a segítségét, ugyan beleegyezett, mert remélte, hogy egyedül is képes vagy megbirkózni a problémáiddal, de nem voltál képes, és figyelmeztetett minket, hogy könnyen a Szent Mungóban végezheted, ha nem lépünk közbe. Felajánlottam, hogy segítek neked, amíg jobban nem leszel.

– Én nem… – kezdett volna bele Harry, de Perselus nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

– Két választásod van. Vagy ideköltözöl néhány hétre, és engeded, hogy segítsek, vagy mész a gyengélkedőre, és ott Poppy nem fog könyörülni rajtad. – A mondat utolsó része játékos hangsúllyal hangzott el, de ez nem vezette félre Harryt. Perselus halálosan komolyan gondolta.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán hagyta, hogy az előző napok fájdalmas gondolatai újra előjöjjenek. Nem tudta mit tegyen. Nem akarta elfogadni Perselus segítségén, de a gyengélkedő még annál is rosszabb választás. A legfőbb problémája az alvással volt, és félt, hogy Madam Pomfrey újra csak az Álomtalan Álom főzetet használná, és az egyenesen katasztrófa lenne. Soha többé nem kér abból a hülye kotyvalékból. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, Voldemort már készül a végső felvonásra, de úgy akart meghalni, mint egy igazi férfi – de legalábbis épeszű. Nem valami drogfüggő puhány. Még akkor sem, ha valóban az.

Másrészt azonban Perselus nyilvánvalóan kedvesen fog bánni vele. Ő pedig nem érdemel kedvességet. De hogyan kérhetné meg Perselust, hogy gyűlölje? Nevetséges ötlet. El sem tudná magyarázni, miért akarja, hogy magára hagyják. Hermione megtiltotta, hogy beszéljen róla. Ha pedig minden magyarázat nélkül bánna hidegen Perselusszal, azzal csak megbántaná.

Felsóhajtott. Úgy tűnt, erre a problémára nincs jó megoldás.

– Rendben – mondta végül. – De nem vagyok kisfiú, hogy kényeztess és babusgass.

Perselus elmosolyodott. Most annyira hasonlított az ő Perselusához a régi szép időkből, hogy Harry szíve erősebben kezdett verni.

– Szóval már felnőttek vagyunk? – kérdezte Perselus játékosan.

Harry a szemét forgatta.

– Ezen a nyáron már tizenhét leszek. – „Elvileg" – tette hozzá magában.

– Valóban – mondta Perselus, majd felállt. – Itt az ideje, hogy órára menjünk. És miután az első órád ma sötét varázslatok kivédése lesz, mehetünk együtt is.

– A könyveim a szobámban maradtak – mondta Harry, és letette a teáscsészét az asztalra. – Megyek, felkapom őket...

– Nincs rá szükség – mutatott Perselus a saját példányára az asztalon. – Használhatod az enyémet. Azt hiszem, tudom annyira az anyagot, hogy ne legyen szükségem rá. Óra után pedig elmehetsz, és összepakolhatod a dolgaidat. Mundungus úgyis azt mondta, hogy nem enged az átváltoztatástan órákra járni, amíg kicsit jobban nem leszel. Na, menjünk – állt fel. Harryt maga előtt engedte ki az ajtón, de kívül megállította. – Tedd a mutatóujjadat a pöttyre – utasította. Amikor Harry engedelmeskedett, valami ráolvasást motyogott, mint régen, több mint egy éve.

Harry nagyot nyelt. Ismét bebocsátást nyert Perselus lakosztályába. A férfi meglátta a kifejezést, ami átsuhant az arcán.

– Isten hozott, Harry – mondta bátorítóan, bár kis bűntudattal a hangjában. – És sajnálom.

Egymásra néztek. Harry meglepetésére már nem kellett felnéznie, ha Perselus szemébe akart nézni: alig öt centivel lehetett alacsonyabb a nagybátyjánál.

Szomorúan elmosolyodott.

– Rendben van.

Ahogy az SVK terem felé sétáltak, Perselus rövid beszélgetést kezdeményezett.

– Éjszaka két víziód volt – vagy talán rémálmod? Nem tudtam eldönteni.

Harry kissé meglepetten nézett rá.

– Nem emlékszem rájuk.

– Felébresztettelek. De mindkét alkalommal rögtön visszaaludtál.

Harry megállt.

– Szóval egész éjszaka ébren volt.

Perselus azonban sürgetően intett. – Ne állj meg, nem akarok elkésni. És nem, nem maradtam ébren, éppen eleget aludtam.

Harry csak nem válaszolt, mert fölösleges lett volna. Inkább témát váltott.

– Miért éppen George?

– Tessék? – nézett rá Perselus tanácstalanul.

– Miért George-ot választottad ööö… bájitaltan oktatónak?

Perselus vállat vont.

– Nem teljesen az én ötletem volt. Armenia letartóztatása után Minerva azt akarta, hogy egy megbízható személyre bízzuk az SVK oktatást, amíg ő a börtönben van. De senki ilyet nem találtunk, így megkért, hogy vállaljam el a sötét varázslatok kivédését. Viszont erre egyszerűen nem volt időm: a bájitaltanítás kitöltötte az órarendemet. Aztán Albus javasolta, hogy kérjük meg George-ot. – Felsóhajtott, amikor az igazgató nevét kimondta. – Ő és a testvére kiemelkedően jók voltak bájitaltanból, és George egyébként sem találta a helyét a testvére halála óta. Őt mindenki elég megbízhatónak találta. Arthur is nagyon boldog volt, amikor felvettem velük a kapcsolatot.

Hirtelen Harrynek eszébe jutott egy ötlet.

– És a titokgazda? Megkérdezted Dumbledore-t, hogy ki volt a titokgazda? – kérdezte izgatottan.

Már az osztályterem ajtaja előtt álltak, de Perselus nem nyitotta ki. Ehelyett most teljes testével Harry felé fordult, és szomorúan rázta meg a fejét.

– Egy mágikus portré magában hordozza annak a személynek a lényegét, akiről készítették, de csak egy bizonyos mértékig, és ez az emlékekre is igaz. Másrészt pedig csak azok az emlékek vannak a képmás birtokában, amelyeket tulajdonosuk a megfestéskor bírt.

– De… – hebegte Harry. – Azt gondoltam, hogy… hiszen megismert! És...

Perselus felsóhajtott.

– Dumbledore nagyon szeretett téged, Harry. Olyan voltál a számára, mintha a fia vagy az unokája lennél. Így, amikor tavaly elkészült a portré, és mágikus azonosítója is rákerült, rólad is sok-sok gondolat, érzés és emlék a festmény-alak birtokába került… De nem úgy emlékszik rád, mintha az az ember, aki meghalni láttál.

– Akkor olyan, mint te – suttogta Harry, és a reggeli gondtalan hangulat utolsó maradéka is eltűnt.

– Mint én – értett egyet Perselus, majd kinyitotta a terem ajtaját.

Mivel Perselus határozottan ragaszkodott hozzá, hogy minden étkezésen részt vegyen, Harry elhatározta, hogy a Mardekár asztalához ül, a régi helyére, mert griffendéles helyén pont szembe került volna Hermionéval. Így is túl sokszor pillantotta meg, és minden egyes ilyen alkalommal olyan erősen támadta meg a bűntudat, hogy csaknem megfojtotta. Így hát megpróbált minden ilyen helyzetet elkerülni. Végleg abbahagyta a könyvtári tanulást. Csak annyi időre szaladt be, hogy kivegye azokat a könyveket, amikre szüksége volt majd a lakosztályuk felé vette az irányt, amely egészen késő estig úgyis nyugalmas volt, mivel Perselus órát tartott, vagy büntetőmunkát felügyelt.

Kettejük kapcsolata Perselusszal nem volt ugyanolyan, mint az emlékezettörlés előtt: nem voltak olyan nyitottak és közvetlenek sem egymással, de sokkal jobb volt, mint augusztusban, és emiatt Harry sokszor lelkiismeret-furdalást érzett. Hermionénak senkije sincs, akire támaszkodhatna… Ez hatalmas súllyal nehezedett a lelkére.

Ráadásul ott voltak még a főzetfüggés visszataszító utóhatásai is. Még mindig problémái voltak az evéssel, gyakran émelygett, és volt hányingere. Gyanította, hogy ennek a bűntudathoz is lehet némi köze, de megpróbálta ezeket az apró gyengélkedéseket elrejteni Perselus elől.

Hangulatingadozásai még mindig szélsőségesek voltak, de igyekezett kordában tartani őket, jóllehet Perselus pillantásaiból nyilvánvaló volt, hogy tudta, mi megy végbe Harryben. És végül, de nem utolsósorban ott voltak az éjszakai gondok: Perselus elől nem tudta elrejteni sem a kialvatlanságot, sem a rémálmokat.

Perselus, meglepetésére semmilyen bájitalt nem ajánlott föl, hogy enyhítsen az állapotán. Ehelyett visszaküldte kviddicsezni, amelyet még a karácsonyi szünet előtt hagyott abba. Harry eleinte kelletlen volt, de Perselus elszántnak mutatkozott, és a rendszeres sport már néhány alkalom után visszahozta az étvágyát, és azzal, hogy kellemesen elfáradt, segített neki az alvási problémák kezelésében is.

– Örülök, hogy Piton professzor segít neked – mondta egyszer Ron a kviddicsedzés után, amikor az öltözőt elhagyva fáradtan baktattak a kastély felé. Harry kicsit elmosolyodott azon az udvarias módon, ahogy Ron Perselust szóba hozta. Egy évvel ezelőtt még a „zsíros hajú rohadék" vagy egyszerűen „Piton" lett volna. Nem tudta megállni, hogy vidáman ki ne bökje:

– Piton professzor?

Ron elpirult, de felemelte a fejét.

– Figyelj, én… el akartam neked mondani valamit. Én… azt hiszem, nem voltam teljesen őszinte veled.

Mindketten megálltak, és Ron Harry szemébe nézett.

– Mi történt? – kérdezte Harry kissé idegesen. Nem akart újra összeveszni Ronnal.

– Van valami, amit még nem mondtam el neked, Ha... Quietus.

– Szólíthatsz Harrynek. Végül is ez a nevem. És ezelőtt is mindig Harrynek szólítottál.

– Csak meg akartam mutatni, hogy… hogy nem csak azért akarok veled barátkozni, mert Harry vagy…

– Tudom – bólintott Harry. – Annyira azért nem vagyok hülye.

Ron elpirult.

– Természetesen nem – motyogta, majd egy mély lélegzetet vett. – Harry, amikor volt az a borzalmas víziód és a sebeid… Úgy értem… amikor betörtünk a szobádba, én… én belenéztem a merengődbe. – Becsukta a szemét, úgy folytatta. – Már hamarabb is el akartam mondani, de nem akartam elveszíteni a barátságodat…

Harry nagyot nézett.

– Te – micsoda?

Ron nyelt egyet.

– Belenéztem a merengődbe. És láttam mi történt veled és Piton professzorral… és velem. – Az utolsó szót olyan halkan tette hozzá, hogy a hangja alig volt több egy suttogásnál. – Nem leskelődni akartam, csak… csak meg akartalak érteni… Amikor McGalagony és Hermione elvittek, minden véres volt, eszembe jutott, amikor én… megátkoztalak Roxmortsban, és akkor megláttam a merengődet – Ron ekkor már remegett. – Úgy éreztem, muszáj belenéznem, hogy hátha... megértelek. Kérlek, bocsáss meg, én… én… – nem tudta folytatni.

Harryt barátja kínlódása olyan mélyen megérintette, hogy egy szót sem tudott kinyögni. De nem akarta, hogy szótlansága még jobban megijessze, ezért közelebb lépett hozzá, és szorosan átölelte. Ron torkából valami furcsa hang tört elő, és kellett néhány pillanat, hogy Harry rájöjjön: sír.

– Nem vagyok rád mérges, Ron – mondta aztán. – Azt a merengőt neked csináltam. Szerettem volna, ha látod, ha megérted…

Ron most már teljes testében rázkódott.

– Harry, amit tettem, megbocsáthatatlan. Meg is halhattál volna. És olyan sokáig nem értettem meg… Olyan hülye voltam, olyan állat, egy kegyetlen dög, rosszabb, mint Tudodki.

– Most már minden rendben van, Ron – suttogta Harry. – Vége van, mindennek vége van. Már nem vagyok Voldemort börtönében, túléltem a hülyeségedet, és megint barátok vagyunk, ugye?

– Azok vagyunk? – motyogta bizonytalanul Ron.

– Persze, te marha. Barátok vagyunk – engedte el Ront, és rámosolygott. – És örülök, hogy belenéztél azokba az emlékekbe.

– Miután láttam őket, nem tudtam elképzelni, hogy miért is, hogyan is tudnál megbocsátani. Sokkal jobb ember vagy, mint én valaha is leszek…

Harry elszomorodott.

– Nehogy azt hidd. Nem vagyok az a fénylő páncélú lovag, akinek gondolsz. Én is követtem el megbocsáthatatlan dolgokat.

Ron megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Mindig magadat hibáztatod olyan dolgokért, amiket soha nem tettél...

– Nem egészen – vágott közbe Harry picit ingerülten. – Csak mert te nem tudsz ezekről a dolgokról, nem jelenti azt, hogy nem is léteznek!

Ron elképedt Harry kitörésétől, de bólintott.

– Rendben. Te tudod… – de hangján érződött, hogy nem hisz neki. Harry végül ejtette a témát, és újra a kastély felé indult. Ron követte.

– Borzalmasan néztél ki, amikor elengedtek a minisztériumból. És azok után a hetek után… Ennyire megviselt, hogy szakítottatok Hermionéval?

– Mi-micsoda? – esett le Harry álla. – Soha nem jártam Hermionéval!

Ron úgy állt meg, mint aki kőfalba ütközött.

– Ti... ti nem jártatok egymással? De hát mindenki azt gondolta! És az egész Griffendél a mai napig mérges Hermionéra, mert azt hitték, hogy épp akkor szakított veled, mikor visszatértél a minisztériumból!

Harry elsápadt.

– Nem… volt némi… vitánk, és én… én nagyon szemét voltam vele, és azt mondta, hogy soha többé ne közelítsek hozzá. – Nagyot nyelt. – És igaza van, Ron. Amit én… amit mondtam neki, az megbocsáthatatlan, de… nem jártunk. De hát miből gondoltátok?

Ron vállat vont.

– Állandóan együtt voltatok, és teljesen odavoltatok egymásért… Azt hittem, hogy szerelmes vagy belé.

– Én… – nyitotta ki Harry a száját, de nem tudta befejezni a mondatot. Egyszerűen nem tudta mit mondjon.

Március végére Harry tökéletesítette a bűbájt, amit a pálcáján akart használni. Miután egymás után tíz sikeres próbát tett, elővette régi pálcáját, és az apjáéra szegezte, amit általában használni szokott:

– Locodefy „apa"! – érezte, ahogy a torka elszorul a rémülettől, ahogy a pálca eltűnt. Erősen remélte, hogy nem küldte a pálcát Ron könyve és a többi próbatoll után a pokolba. Kinyújtotta jobb kezét, elmotyogta a jelszót: „apa", és – a pálca a szorításában termett!

Hatalmas megkönnyebbülés öntötte el. Megcsinálta. MEGCSINÁLTA!

A következő gondolat azonban már a hideg, fájdalmas számításé volt: immár készen áll arra, hogy szembeszálljon Voldemorttal, és megszabadítsa tőle a varázsvilágot.

Készen áll a halálra.

És, talán ezzel az utolsó tettével, hogy megöli a szörnyeteget, megbocsátást nyerhet azért, amit Hermionéval tett.

Hermione… Harry szorosan lehunyta a szemét, hogy nehogy kibuggyanjanak a könnyei. Hermione…

Hirtelen megint megragadta apja pálcáját, és a másikra szegezte.

– Locodefy Granger – suttogta. A pálca eltűnt, de ez alkalommal Harry nem varázsolta vissza. Csak egyszer lesz rá szüksége, addig pedig maradjon így, ahol van.

Felsóhajtott, és összeszedelőzködött, hogy edzésre menjen. Múlt héten – hála gyors reflexeinek – megint legyőzték a Mardekár csapatát, de Seamus nem enyhített a tempón, és Harry fáradtan állapította meg, hogy egyre inkább hasonlít Oliverre.

A kviddicsedzés után Fletcherrel volt találkozója, aki nemrég beleegyezett, hogy visszavegye az osztályba Harryt, de előtte ellenőrizni akarta fizikai erőnlétét.

Másnap Flitwick professzorral lesz találkozója. Harry elmosolyodott. A professzor meglehetősen titokzatoskodva kérte segítségét egy előre meg nem nevezett ügyben, de Harry biztos volt benne, hogy a találkozónak köze lesz az általános április elsejei készülődésekhez, és nem volt ellenére semmilyen tréfa mielőtt… AZ előtt. Harry megrázta magát, és inkább megpróbált az edzésre koncentrálni.

– Még mindig nem tudom, ki lehet az áruló – mondta Perselus késő este, amikor már mindketten lefeküdtek. – Beszéltem Minervával, és újra átfutottunk a tanárokat, de teljesen tanácstalanok vagyunk. Minerva figyelmeztette minisztériumi barátait is, bár nem hiszi, hogy ott bárki is Voldemort oldalán állna. Még Merc… ööö... Mr. McGalagony is a mi oldalunkon van.

Harry hálás volt a szobában uralkodó félhomálynak. Az igazgatónő nevének említésére csaknem kiverte a víz, és elfintorodott. Szép. Perselus első számú szövetségese ebben a helyzetben éppen a leggyanúsabb személy. De nem akart újabb vitát kezdeményezni. Perselus meggyőzhetetlen volt, ha McGalagonyra terelődött a szó.

– Ne ítélj meg senkit a körülményei alapján. Csak mert az ex-férje a felelős azért, hogy letartóztattak és kikérdeztek, ez még nem jelenti egyszersmind azt is, hogy Minerva egyetért vele, vagy ami még rosszabb, a szövetségese. Majdnem huszonöt éve ismerjük egymást. Mindig ellene volt az agressziónak, és mindig is a griffendéles bátorság és hűség mintaképe volt, és Albus legjobb barátja. Sokkal hamarabb is elárulhatta volna Albust, ha akarta volna.

Harrynek nem volt érve ezekkel a tényekkel szemben, de gyanakvását nem enyhítették. Így hát megpróbálta olyan távol tartani magát a tanárnőtől, ahogy csak tudta anélkül, hogy az Perselus figyelmét túlzottan felkeltette volna.

– Ma beszéltem Mundungusszal is – folytatta Perselus. – Azt mondta, hogy sokkal jobb fizikai állapotban vagy, mint voltál, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy visszatérj az órákra.

Harry felnyögött.

– Szóval a válasza: „nem".

– Igen. És én is egyetértek vele. Visszaszedtél némi súlyt, de távolról sem elegendőt, és a kviddicsedzések fizikálisan éppen eléggé megerőltetőek.

Harry nem tiltakozott. Tényleg értelmetlen lett volna: sokkal fontosabb dolgok is voltak, ami miatt aggódhatott, mint például Voldemort, vagy a saját halála. Miért vesződne az átváltoztatástannal?

Ha Perselust meg is lepte Harry nyugalma, nem mutatta ki.
A következő reggel mindketten fáradtan keltek. Harry víziója a szokásosnál is zavarosabb volt: mintha mindenhol vér vette volna körül, és egy őrült hang nevetett és nevetett… Perselus sokáig nem is tudta felébreszteni.

– Azt akarom, hogy vége legyen – mondta Harry reggeli közben. Perselus aggódó pillantást vetett rá, de nem válaszolt.

Az iskolában az övével ellenkező hangulat uralkodott: viccek, csínytevések és ugratások, de ez mégsem volt képes megszüntetni azt a szörnyű előérzetet, amely Harry gondolatai közé férkőzött. Valami készülődött.

Egy dolgot azonban még el akart intézni előtte… még AZ előtt: beszélnie kell Hermionéval. Valószínűleg ez lesz az utolsó alkalom az életében, és bocsánatot akart kérni, bármennyire is megpróbálja a lány elhajtani. Nem azért, mert valóban bocsánatot vagy együttérzést akart volna. Egyiket sem érdemelte meg. De nem akart úgy meghalni, hogy elmondta volna, mennyire bánja. És hogy mennyire fontos neki.

De Hermione minden alkalommal kicselezte, és mire észbe kapott, már vacsoraidő volt, és lassan indulnia kellett Flitwick professzorhoz.

Talán majd később.

Flitwick irodájának ajtaja félig nyitva volt, de amikor belépett, a helyiségben nem volt senki. Harry, nem tudva mit tegyen, közelebb lépett a kandallóhoz, amelyben vidáman lobogott a tűz, és elnézte, ahogy a lángok a kémény felé ugrálnak, mintha csak menekülni akarnának...

Aztán a szoba túlsó felében kinyílt egy ajtó, és végre megjelent a professzor.

– Á, Mr. Piton – mosolygott szívélyesen. – Szóval itt van!

Harry udvariasan bólintott.

Kis kattanás hallatszott, ahogy a professzor egy gyors bűbájjal becsukta a még mindig nyitott ajtót.

– Szóval azért szerettem volna, ha idejön, mert van egy kis meglepetésem a tanári kar számára. És szerettem volna, ha maga, mint az iskola legtehetségesebb diákja segít nekem ebben – mosolygott szélesen. Harry visszamosolygott.

– Miben segíthetek, uram?

Flitwick professzor az egyik fotelre mutatott.

– Foglaljon csak helyet. Teát? Kávét?

Harry gyorsan döntött.

– Teát kérnék.

Amikor a teáskészlet megjelent a kis asztalon a kandallóval szemben, mindketten a hozzájuk közelebb levő csésze felé nyúltak.

Amikor keze megérintette a kis, szépen kidolgozott fület, és nagyot kortyolt a teából, a világ elködösült körülötte. Azonnal tudta, hogy Perselusnak igaza volt.

Az áruló nem McGalagony volt, hanem Flitwick professzor.

A mi volt, ugyanaz, a mi ez után is lesz,
És a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik;
És semmi nincs új a nap alatt.
Prédikátor könyve 1, 9

Hát megint itt volt. Nem kellett túlzottan körbevizsgálódjon: rögtön felismerte AZT a cellát.

Természetesen jobb állapotban volt, mint amikor utoljára látta: a barna tölgyfaajtó most szilárdan kapaszkodott az erős kőfalakba, romoknak semmi nyoma. A fáklyák fáradtan pislogtak, képtelenül arra, hogy elűzzék a sötétséget, és a nagy korsó víz unottan álldogált az ajtó mellett.

Voldemort mindent megtett, hogy felújítsa az épületet és végre megtegye, amit már régóta tervezett: hogy Harryt kedvenc helyén ölje meg: a Rémálom Kúriában.

Mintha egy évszázad is eltelt volna azóta, hogy utoljára itt raboskodott: akkor csak egy rémült gyerek volt, kiéhezve az emberi érzelmekre – most egy halálra szánt fiatal férfi. De mielőtt meghalna, még van egy fontos dolga: legyőzi azt az embert, aki élete minden fájdalmáért felelős volt – pedig olyan hasonlóan kezdte az életét, mint ő maga…

Felült, mert a jéghideg kő szinte égette. Semmi mást nem viselt, csak egy boxeralsót, és ahogy végignézett magán, látta, hogy levették róla leplező bűbájt: régi sebhelyeit nem takarta semmi: ott kígyóztak a bőrén. Valószínűleg gondosan át is kutatták.

Felsóhajtott. Nem találták meg a pálcáját – nem találhatták meg. Nem tudják, hogy nem jött felkészületlenül. Készen állt.

A sarokhoz mászott – a sarkukhoz –, felhúzta a térdét, és átkarolta. Rettenetesen fázott.

Becsukta a szemét, és megpróbált megnyugodni. Most már soha nem lesz képes elmondani Hermionénak, hogy… Hogy mit? Itt, a halál kapujában szabadjára engedte gondolatait. Mit mondana a lánynak, ha most itt lenne?

Először is azt mondaná el, hogy soha nem akarta bántani, sem érzelmileg, sem fizikailag. És mégis, mindkét módon fájdalmat okozott neki. Megborzongott a szégyentől. Csak azt szerette volna, ha mellette van valaki, ahogy nyáron a Black Kúriában Hermione mindig hozzábújt a víziók és a rémálmok után. Csak hozzá szeretett volna bújni, az arcát a ruhájába temetni, érezni, hogy ott van: a testmelegét, a szívdobbanását, nyugodt légzését, ahogy levegővétele a haját csiklandozza… Csak meg szerette volna érinteni, magához szorítani, érezni, ahogy a karjában tartja, ahogy butaságokat motyog a fülébe, ahogy megnyugtatja, hogy minden rendben lesz, hogy minden rémálom véget ér egyszer, hogy egy háború sem tart örökké, hogy nincs egyedül ezen a világon… És mindezt Hermionétól akarta. Nem Rontól, Arestől vagy Neville-től, a legjobb barátaitól, nem Perselustól, a férfitől, akit jobban szeretett, mint bárki mást – ezt Hermionétól akarta, mert… A válasz most annyira nyilvánvaló volt. Miért nem jött rá sokkal hamarabb?

Keserűség fojtogatta a torkát.

Ron azt hitte, hogy szerelmes Hermionéba. Mindenki azt hitte, hogy együtt járnak.

És Hermione… Hermione egész nyáron segítette, több éjszakát is ébren töltött vele, néha annyira aggódott érte, hogy ott aludt el az ajtajában. És nemcsak nyáron: már azelőtt is. Miatta szakított Ronnal. És Harry, ha őszinte akart lenni önmagához, rá kellett, hogy jöjjön: Hermione miatta hagyta ott Arest is.

És mi volt saját reakciója, amikor rájött, hogy Hermione és Ares együtt járnak? Mi volt az a hideg, távoli, vágyakozó érzés a mellkasában, a szívében? És a megkönnyebbülés, amikor Hermionét a könyvtárban, az arab szekcióban ülve találta... Szinte látta a lányt, a mosolyát, ahogy ránézett, ahogy hívta őt, hogy csatlakozzon hozzá, saját vágyakozását, hogy odaüljön mellé, és a szíve fájni kezdett – de ez alkalommal nem a bűntudattól, hanem a vágyakozástól, ami égette, hogy megint lássa, hogy elmondja, bevallja neki ez után a rengeteg butaság után, hogy nem csupán sajnálja, de szereti is – már jó ideje, talán hónapok óta.

Megremegett, de most nem a hideg miatt. Olyan buta volt, olyan hatalmas hülye és még csak nem is tudta, miért volt olyan vak! Ha elmondhatná, hogy hogyan érez! Vagy ha tudna valahogy üzenetet küldeni, hogy szerette. Bár valószínűleg csak még jobban megundorodna tőle – hűtötte le magát.

Ezt a titkot magával fogja vinni a sírba. Talán mindenki számára ez a legjobb megoldás.

Becsukta a szemét, és megint rá gondolt. A mosolyára, a szeretetére, ahogy felderült az arca, amikor meglátta…

Nem, Harry most nem akart arra gondolni, hogyan árulta el. Úgy akart meghalni, hogy a mosolyára emlékszik, a hangjára, ahogy Quietnek szólítja, és mosolyog, mosolyog…

Soha többé nem fogja látni.

A folyosó felől egyre közeledő hangok ütötték a fejét, és Harry felemelte a fejét. Szóval máris jönnek érte.

Felállt.

Nem fog ellenállni. Méltósággal fog meghalni, még ha nem is tudott azzal élni.

De ahogy az ajtó kinyílt, és ő előrébb lépett, váratlanul egy magas alakot löktek be.

Perselus.

Az ajtó hangos dörrenéssel csukódott be utána.

Már megint együtt voltak a pokolban.

Harry a földre rogyott, és hisztérikusan nevetni kezdett.

Perselus gyűlölte április első napját, és teljesen elege volt az idióta tréfákból, amit a tanulók zöme olyan viccesnek talált.

Örült, amikor végre magára csukhatta az irodaajtót, és még segédjét sem látta sehol. Egy kicsit egyedül szeretett volna lenni, aztán majd úgyis átmegy a lakosztályába, hogy Harryvel csináljanak valamit. Elmosolyodott magában. „Megváltoztál Perselus" – gondolta. Igen, megváltozott, vagy legalábbis az érzései megváltoztak. Ki tudja, nem ugyanaz-e a kettő.

Harry Potter. Harold Quietus Piton. Még mindig bután hangzott.

Egy mozdulattal vette le talárját, és a fogasra akasztotta: az irodája nem volt olyan hideg, mint a folyosók. Ahogy megfordult, a szeme megakadt valami… szokatlanon. Újabban nagyon furcsa dolgokat talált az irodájában. George mindig otthagyott valamit: hol egy kabátot, hol egy könyvet, hol egy halom bájital dolgozatot, de soha nem az ő, Perselus asztalán. Ebben még az elején megegyeztek, és George tartotta magát hozzá. Eddig.

De most nyilvánvaló lett, hogy ő sem különb azoknál az idiótáknál, akiket tanított. Hogy merte otthagyni a Reggeli Prófétát az asztalán? Perselus utálta ezt a szennylapot, és csak akkor olvasta el, ha nagyon muszáj volt.

Bizonyára megint történt valami, gondolta, bár erre a gondolatra kiverte az izzadtság. Azok a mondatok, amelyek úgy kezdődtek „valami történt" általában úgy fejeződtek be: „Harryvel".

Megkerülte az asztalt, hogy elolvassa a szalagcímeket, de még mindig nem érintette meg az újságot. Túl sokáig volt kém. De aztán kiszúrta a képet a sarokban: egy barna hajú, nyilvánvalóan halott varázslóról készült. „Nemus Flitwicket és családját tegnap holtan találták az otthonukban…" – olvasta. Összevonta a szemöldökét.

Nemus Flitwick? De hát ez hónapokkal ezelőtt történt! Egy pillantást vetett a dátumra. 1996. július 22. Múlt nyár.

A nyár, amikor minden a feje tetejére állt. A nyár, ami egy csomó fájdalmas dolog kezdete volt… Harry lassú közeledése, aztán a támadás a rend főhadiszállása ellen és Fred Weasley halála, mert Harry engedélyt adott Mr. Nottnak, hogy…

Hirtelen egy eddig fel sem merült szempont ötlött az eszébe: Nott nem közvetlenül ment otthonról a Black Kúriába. Kétszer is irányt váltott: először a Foltozott Üstben, majd a Szent Mungóban. És mind a két hely eléggé zsúfolt volt aznap, ráadásul a kórházi kandalló nagyon jól védett. Emlékezett, hogy mennyire meglepődött Voldemort hülye szolgáin, hogy képesek voltak követni a fiút. De később… a támadás a Roxfort Expressz ellen… megint a kém a tanári karban. És Dumbledore halála.

Ó.

Hogyan lehetett ilyen bolond? Régóta tudták Dumbledore-ral, hogy a tanári karba egy kém férkőzött. Ez a személy viszont nem lehetett rendtag: onnan nem szivárgott ki információ. Tavaly nyáron azonban kiderült, hogy már a rendbe is beférkőzött egy áruló, aki nem lehetett más, mint a későbbi titokgazda, akit Albus már minden bizonnyal régóta ismert. Dumbledore ugyanis talán nem volt annyira paranoiás mint ő maga, de nem választotta volna titokgazdának a rend új tagját, hacsak nem ismeri már egy ideje.

Csak egy ember volt, akire illett a leírás. Filius Flitwick, aki akkor csatlakozott a rendhez, amikor az unokaöccse meghalt azon a nyáron.

Lehetséges lenne...?

Perselus megrázta a fejét, és felindultan ragadta meg az újságot, hogy megmutassa Minervának is. De ugyanebben a pillanatban megérezte az ismerős rántást a köldökénél, és tudta: ez volt élete legnagyobb meggondolatlansága. Hiszen csak egy ember hagyhatta ezt a különleges példányt az asztalán. Az áruló.

– Harry, Harry, nyugodj meg...

Perselus megérkezése után azonnal Harry mellé térdelt, és erősen megrázta a vállát. A következő pillanatban Harry szinte rávetette magát. Egész testében remegett.

– Mit csinálsz itt? – suttogta Perselus fülébe reszkető hangon.

– Zsupszkulcs – suttogta vissza Perselus, és Harry megint felnevetett. – És te?

– Valami kábító főzet. De nem magamtól ittam meg – tette hozzá gyorsan. – Flitwick adott egy csésze teát. Megittam, és elvesztettem az eszméletem.

– Jaj, Harry – motyogta Perselus. A hangja ugyanúgy remegett, mint Harryé. – Hát itt vagy… itt vagy… – elfulladt a hangja. Félig elengedte Harryt, és végignézett rajta. – Hol a ruhád?

– Levetkőztettek. Nem akartak újabb meglepetést.

– Mi van a másik pálcáddal? – kérdezte a férfi, de nem volt remény a hangjában. Tudta a választ, vagy legalábbis azt hitte.

Harry megrázta a fejét. Nem akarta elmondani az igazságot: Perselus erősködne, hogy törjenek ki, de ő nem akarta. Teljesítenie kell a feladatát. Véget akart vetni ennek a háborúnak. Nem akart megmenekülni. Többé már nem.

– Levetkőztettek, és elvettek tőlem mindent – mondta hát.

Perselus eleresztette Harryt, és néhány gyors mozdulattal levette a pulóverét.

– Vedd fel. Nem akarom, hogy megfázz.

Egy pillanatig Harry hitetlenkedve nézett rá, aztán újabb hisztérikus nevetésben tört ki.

– Perselus, nincs időm rá, hogy megfázzak. Ma este meg fognak ölni, még mielőtt náthás lehetnék, vagy összeszedhetnék egy influenzát.

Perselus nagyot nyelt.

– Akkor is. Szeretném az utolsó óráidat vagy perceidet olyan kellemessé tenni, ahogy csak a körülmények engedik – mondta, és a pulóvert Harry kezébe nyomta. – Vedd fel. Kérlek.

Harry sóhajtott, de engedelmeskedett. A keze annyira remegett, hogy ha Perselus nem segít neki, képtelen lett volna felhúzni.

– Köszönöm.

Ez alkalommal már illett rá Perselus pulóvere. Amikor első alkalommal húzta magára Perselus fölsőjét, olyan nagy volt rá, mintha talárt öltött volna.

– Ez volt az a cella, ahol két hetet töltöttünk – mondta hirtelen.

Perselus arca megrándult.

– Nem emlékszem – mondta rekedten. – Szeretnék emlékezni, de nem emlékszem. – Az ő keze is megremegett, ahogy Harry keze után nyúlt. – Anélkül fogok meghalni, hogy emlékeznék arra, hogy valójában mit is jelentesz nekem. Soha nem fogok emlékezni rád…

Harry megszorította Perselus kezét.

– Ez nem fontos többé, Perselus.

– De az. Nekem az.

Harry hosszan ránézett, majd bólintott.

– Azt akarom, hogy vége legyen – mondta aztán, és a hirtelen támadó félelem elől Perselus vállába temette az arcát. – Félek, Perselus – tette hozzá. – Félek a kínzástól. Voldemort megígérte Averynek, hogy... megint játszhat velem.

Perselus karjai még szorosabban ölelték.

– Nem akarlak elveszteni, Harry.

– Tudod, hogy végig kell nézned az egészet. A kémek családját…

– Harry, kérlek…

– Erősnek kell lenned, Perselus. Ne könyörögj nekik, hogy hagyjanak meghalni, hogy ne kínozzanak. Nem fognak…

– Harry, kérlek…

– Ígérd meg, hogy segítesz… Hogy nem hagysz magamra…

– Harry…

– Ígérd meg, Perselus.

Olyan szorosan ölelték egymást, hogy ujjperceik is belefehéredtek.

– Perselus, el kell mondanom valamit – mondta hirtelen Harry. – Én... valami szörnyű dolgot csináltam.

– Ne, Harry. Ez nem alkalmas időpont…

– De az, Perselus, kérlek… El kell mondanom valakinek, mielőtt meghalok.

Perselus Harry hajához szorította az arcát.

– Értem – mondta halkan. – Értem.

– Megerőszakoltam Hermionét – suttogta Harry, és várta, hogy Perselus ellökje magától. De a férfi szorítása csak tovább erősödött. Ebből erőt merítve folytatta: – Én… én nem akartam ezt tenni vele. Csak arra vágytam, hogy közel legyek valakihez, hogy valaki szeressen. Nem tudom mit tettem, miért tettem, de kérlek, Perselus… – elcsuklott a hangja, úgy kellett erőltetnie magát, hogy folytassa. – Ha túléled, kérlek, mondd el Hermionénak… mondd el neki, hogy szerettem. Hogy mindig szeretni fogom. Mond el, hogy… hogy soha nem tudtam megbocsátani magamnak, amit vele tettem vele, de nem akartam. Soha nem akartam bántani. Én csak… csak…

– Csitt… – mondta Perselus, és lassan-lassan ringatni kezdte. – Itt vagyok, hallgatlak, és ígérem, elmondom neki…

– Köszönöm… – Harry felemelte a fejét, és Perselus szemébe nézett. – Mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy megmentselek. Csak ne hagyj magamra…

Perselus arca most annak a férfinak a kedves arca volt, akit Harry apjaként szeretett.

– Itt leszek, Harry.

– Tudom, hogy fájni fog, de kérlek, ne csukd be a szemed… – a hangja annyira rekedt volt, hogy alig volt érthető.

– Nem fogom – nézett vissza szilárdan Perselus. – Végig melletted leszek.

A feszültség hirtelen hagyta el Harry testét. Úgy dőlt Perselusra, mint egy rongybaba.

– Köszönöm, apa.

Valami sós hullott Harry arcára, szemére, sós és forró, szinte égetett.

Egy pillanatig azt hitte, izzadság.

De aztán Perselus testén csöndes remegés futott végig. A forrót cseppet újabbak követték, és akkor tudta, hogy Perselus könnyei azok: forró, sós könnyek, mint a főnixé, de ezek nem a testét gyógyították meg: a lelke újult meg tőlük.

Készen állt.