Fordította: Yatze
Átnézte: enahma
18. fejezet – Az utak találkozása
Harry némán feküdt az ölében. Perselus csak halk lélegzését hallotta, de tudta, hogy ez az utolsó békés álma. Magához szorította a fiút, és lehunyta a szemét.
Félt. Annyira meg volt rémülve, hogy alig tudott összefüggően gondolkodni. Ez most a vég. Meg fognak halni. Valószínűleg még azelőtt, hogy kollégáinak feltűnne a hiányzásuk. Ezúttal nem látott kiutat. De nem érezte magát késznek a halálra, sőt, ahogy az idő közeledett, egyre elkeseredettebben élni akart. Élni, mégpedig Harryvel, és segíteni neki abban, hogy kibéküljön Hermionéval, és segíteni a lánynak is, hogy túltegye magát azon a sokkon, amit Harry okozott neki – segíteni, hogy törékeny, fiatal életükben kiutat találjanak ebből a helyzetből… De túl késő. Nem tudta megfékezni a remegését, és gyomra émelygett.
Miért pusztul el minden az életében? Miért kell elveszítenie mindenkit, akit szeret? Ő volt, aki megbocsáthatatlan dolgokat követett el, ő érdemelt volna halált, nem pedig a fivére, sem pedig Albus vagy Remus Lupin. És legfőképpen nem Harry. Nem Harry.
– Nem tudom, miért szeretlek, mégis így van – motyogta a rátörő rosszullét szüneteiben. – Nem emlékszem, kik vagyunk, de szeretnék egy másik esélyt…
Újra és újra megpróbált visszaemlékezni: annyira vissza akarta kapni azokat az elveszett emlékeket, mint még soha. Szerette volna megérteni és viszonozni Harry érzéseit, azt akarta, hogy újra egy család legyenek, Voldemort állandó fenyegetése nélkül, fájdalom és félelem nélkül, emléktörlés nélkül, harc, düh és gyűlölet nélkül. Családot akart. Gyerekeket.
Ahogy egyszer régen Quietus kívánta neki.
Quietus?
Elakadt a lélegzete.
Honnan jött ez a gondolat? De hiába próbált emlékezni, nem jött több emlék, nem jött több meglepő gondolat. Úgy fog meghalni, hogy idegen marad Harry és saját maga számára is. De nem, mégsem marad idegen. Harry apának szólította. Senki nem nevez egy idegent apának. Vagy igen?
– Szeretlek, fiam – próbálgatta az idegen mondatot. Jól hangzott, így megismételte: – Szeretlek, fiam.
Harry ölelése szorosabbá vált körülötte, de nem bánta, ha meg is hallotta a mondatot. Ez most nem a zavart titkolózás ideje volt. Éppen ellenkezőleg.
– Ébren vagy? – kérdezte halkan.
– Igen – mondta rekedten Harry. – Jönnek.
Igen, most már Perselus is hallotta a közeledő lépteket. Elengedte Harryt, és felállt.
– Mutassuk meg nekik, hogy kell méltósággal meghalni!
– Méltósággal, mindvégig – ismételte Harry, és ő is felállt. – Ugyanezt mondtad legutóbb, amikor ugyanitt a halálra készültünk – nézett Perselusra, aztán hozzátette: – Azt hiszem, inkább köszönettel tartozom ezért a majdnem két plusz évért, még ha most vége is lesz.
Egymás mellett álltak, mikor az ajtó feltárult.
Perselus nem ismerte fel a halálfalókat: arcukat álarc takarta, és a cella nem volt elég világos. De nem is volt fontos. A sorsukon semmit nem változtat.
A folyosó üres volt, és csendes. Az út rövid: egy lépcső, újabb folyosó, majd a Nagyterem. A majdnem üres Nagyterem. Csak huszon-egynéhány halálfaló volt ott, a Belső Kör, senki más.
Perselus érezte, hogy megrogyik a térde. Valaki megragadta a karját, és segített neki.
– Nem lelkesedünk túlzottan a halálért, ugye, Perselus? – kérdezte Voldemort fagyos gúnnyal.
Nyelt egyet, és Harryre pillantott. A fiatal-öreg arcról eltökéltség sugárzott. A két halálfaló, akik Perselust kísérték, a falhoz vezették, és néhány szakszerű bűbájjal odakötötték. Karjait annyira széttárták, mintha éppen ölelésre készülne. Mikor ismét felnézett, Harry már a fenyegető alakok körének közepén állt.
– Most meg fogsz halni, ifjú Piton. Úgy, mint az apád. – Voldemort szája csúf vigyorra görbült. – S mint annyian előtted.
Harry nem válaszolt, csak állt eltökélten. Arca komoly volt, de a félelem legapróbb jele nélküli. Perselusnak hirtelen bevillant egy kép. Egy kép egy másik fiatalemberről, sötétkék talárban… A szíve nagyot dobbant.
– Most csak egy menet – mondta a szörnyeteg, és leült a trónjára.
Az első halálfaló meglendítette a pálcáját.
Avery volt.
– Crucio – sziszegte gyűlölettel, és Perselus nem tudta megérteni, miért, hogyan képes gyűlölni valakit, akit még csak nem is ismer?
Harry a földre rogyott, és összeszorította fogait. A fájdalom majd széttépte, de csendben maradt. Perselus úgy érezte, mintha őt sújtották volna az átokkal, de nem merte levenni a szemét a fiúról. Megígérte. Megígérte.
A következő halálfaló kicsit előbbre lépett. Újabb kép villant be Perselus agyába, ahogy Harry felemelte a fejét. Fekete szemek és zöld szemek. És Perselus hirtelen úgy látta, fekete szemek merednek rá, készen a halálra.
– Quietus? – krákogta rekedten.
Újabb átok, újabb kép.
Már úgy remegett, mint a falevél a szélben, és szinte érezte a Harryt sújtó átkokat. Az erős megrázkódtatás hatására elveszett emlékei körül omladozni kezdtek a falak.
– Quietus? – nyögte újra.
Átok, Harry vonaglik, újabb kép. Quietus és ő otthon. Quietus és ő az iskolában. Quietus fájdalmasan összegörnyedve az átkok alatt, ahogy könyörög: – Átkozz meg, MOST!
Úgy rándult össze, mintha valaki gyomron vágta volna. – Ne! – akarta kiáltani, de nem jött ki hang a száján, csak tátogott, mint partra vetett hal.
Ne! Ne Quietust, ne Harryt, ne, ne!
Újabb kép: testvére élettelen teste a kínzás után. Olyan volt, mint a fiú, mint a fia, mint Harry… Vagy épp ellenkezőleg: Harry volt olyan, mint az apja, Quietus…
– Nem tudtam segíteni – sóhajtotta, és megpróbálta kiszabadítani magát. Hiábavaló próbálkozás volt: a mágikus kötelek szilárdan tartották.
A Csonttörő Átok. Ezúttal Harry nem tudta visszafojtani sikolyát. Hangja úgy hangzott Perselus fülében, mint egy könyörgés: „Hagyj meghalni!"
Ne halj meg! – akarta válaszolni, de még mindig nem volt képes beszélni.
Aztán Harry, ahogy élettelenül fekszik a padlón. Tudta. Harry túl gyenge a kínzáshoz. Hiszen túl gyenge volt ahhoz is, hogy részt vegyen az átváltoztatástan órákon. Hogyan is bírná a kínzásokat? De egy bájital és egy elsuttogott Ennervate! után ismét eszméletre tért.
Perselusnak kihagyott a szíve. Ismerte azt a bájitalt. Ő találta fel. Nem lehetetlen, hogy valaha ő főzte. A Vigilae. Szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna.
Vigilae… Újabb emlék – ez alkalommal magáról, és Malfoyról, amint összezúzza a kezeit. Aztán Poppyról, ahogy fejét csóválva vizsgálja megkínzott végtagjait.
És ekkor véget ért a kör.
Harryt talpra állították, és két halálfaló markolta meg a karjait.
Avery lassan, kényelmesen bújt ki talárjából, végül az álarcát is levette.
Harry megdermedt.
Perselus szintén.
És akkor, mintha egy hatalmas hullám sodorta volna el őket, ledőltek a falak. Az emlékei visszatértek.
Hermione nem bírta tovább. Tudta, hogy beszélnie kell Harryvel. Nem halogathatja tovább. Dühe és szégyene már elenyészett, és készen állt a beszélgetésre. Észrevette azt is, hogy Harry egész nap kereste az alkalmat, hogy megszólíthassa.
De csak mostanra lett annyira ura az érzelmeinek, hogy megtegye. Igaz, sokáig tartott, majdnem egy hónapig, amikorra végre sikerült legyőznie a büszkeségét, de akkorra már Harry visszaköltözött Piton professzorhoz, és egyáltalán nem akart szóba állni vele. Olyannyira kitért az útjából, hogy még a könyvtárban sem tudta elcsípni. Étkezésekkor a Mardekár asztalához ült, a közös óráikon azzal a Knight lánnyal, Padmával vagy néha Ronnal dolgozott, ha pedig véletlenül egyedül maradtak valahol, Harry mindig elsietett.
Ez teljesen megzavarta Hermionét, bár kétségtelenül az ő hibája volt. Ő volt az, aki rátámadt az után az éjszaka után, és megfenyegette Harryt. Mit gondolhat róla Harry ezek után? Valószínűleg megveti. Először azok az átlátszó vonakodások, amikor Harry hozzáért, aztán szinte letámadta a fiút, és végül az a hisztéria, amikor utána meglátta Harry arcán az alkohol és a fáradtság nyomait…
Harry soha nem feküdt volna le vele, ha magánál van. Igen, ez okozta a hisztériát, az akkor feltámadó hirtelen gyűlölet. És gyűlölte Harryt, mert ugyanúgy kihasználta a helyzetüket, mint bármilyen más szexéhes fiú tette volna. Semmivel sem jobb náluk! És később azok a hebegő kifogások! Felháborította, és undorította.
Csak jóval később kezdte gyanítani, hogy tévedett, miután Piton professzor visszaköltöztette Harryt a saját lakrészébe. Harry hónapokon keresztül állt óriási nyomás alatt, s mindehhez még bájital-elvonási tünetei voltak – hogy várhatta volna el tőle, hogy elutasítson valamit, amit ő oly buzgón felkínált neki? Egyébként is olyan gyöngéd volt, mintha tényleg szeretné, olyan lelkesen ölelte, simogatta, becézte…
Elpirult az emléktől. Ki gondolta volna, hogy Harry ilyen gyengéd szerető? Megcsóválta a fejét. Pár perc múlva Harry szemébe kell néznie. Nem szabad, hogy meglássa az ő vonzalmát, nem szabad, hogy valami ilyesmivel zsarolja: ez nem könnyítené meg egyébként is bonyolult helyzetüket. Harry valószínűleg azért akar beszélni vele, mert kitalált valamit Voldemorttal kapcsolatban, és szeretné, ha segítene neki. És ő kész volt erre. Bármit megtenne, hogy közelebb kerüljön hozzá. A barátjának lenni még mindig jobb a semminél.
Barátok… Hermione szíve vadabbul vert. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Harry valaha is barátkozni akarna még vele. S ha még azt is tudná, hogy ő többre vágyik, sokkal többre… De nem, soha nem tudhatja meg. Harry rengetegszer megmondta, nem? Soha nem randizna vele.
Megborzongott a szomorúságtól, és bekopogott Piton professzor ajtaján.
Semmi.
Fura. Ilyenkor már otthon szoktak lenni. Újra kopogott.
Ismét semmi válasz nem érkezett.
Sóhajtott, és a bájitaltan terem felé indult, de az ajtó alól nem szűrődött ki világosság. Összes elhatározását összeszedve végül bekopogott Piton professzor irodájának ajtaján. George nyitott ajtót.
– Ó, szia, Hermione – vigyorgott rá. – Miben segíthetek?
– Izé – állt egyik lábáról a másikra. – Harryt keresem.
George kérdőn nézett rá.
– Nincs itt. Próbáld a lakrészüknél.
– Már próbáltam – mondta. – Sehol senki.
– Furcsa – rázta George a fejét. – Harrynek már otthon kéne lennie. Perselus megtiltotta neki, hogy kilenc után elhagyja a lakásukat. Volt is néhány vitájuk emiatt – kacsintott a lányra, aki elsápadt.
– George, mi van, ha Harry ott van, de valami történt vele, és képtelen ajtót nyitni?
A fiú egy pillanatra elgondolkodott.
– Kérdezzük meg az igazgatónőt – intette beljebb Hermionét, és a kandallóhoz lépett, és beleszórt egy csipet hopp-port a lángokba.
– McGalagony igazgatónő – szólt bele.
Kis idő múlva egy szigorú női arc tűnt fel a lángokban.
– Mi történt, Mr. Weasley? De kérem, siessen, rengeteg a dolgom!
– Miss Granger nem találja Harryt.
A következő pillanatban csaknem hanyatt vágódott, ahogy az igazgatónő átjött a tűzön, és kilépett a kandallóból. Mindig komoly arca falfehér volt.
– Gyerünk – mondta, és George-ot megkerülve kimasírozott az irodából. A két fiatal döbbenten követte. Pitonék lakásához mentek.
– Nyílj ki – parancsolta szigorúan, és az ajtó feltárult. Odabent sötétség volt.
– Incendio – hangzott a következő utasítás, miközben beléptek. A fáklyák fellobbantak, és sárgás fénnyel töltötték el a nappalit. A következő pillanatban az igazgatónő elszürkült arccal hőkölt vissza.
– Édes Istenem…
Hermionéban meghűlt a vér, ahogy átpillantott a válla fölött. Éppen a kandallóval szemben álltak. A kandallóval, amelyen a megbűvölt óra állt.
Harry, Perselus – LR – közölték a mutatók.
LR, mint a Legnagyobb Rohadék.
– Nem – suttogta. Elkésett. Annyira, mint még soha életében. Harry egész nap beszélni akart vele. Egész nap halogatta a találkozást, és most már valószínűleg soha többé nem beszélhet vele.
– Tudhattam volna – nyerte vissza az igazgatónő lélekjelenlétét. George-ra nézett. – Hívja Mundungust. Szóljon neki, hogy jöjjön azonnal az irodámba. Én hívom Filiust.
– Nem szükséges. Itt vagyok – hallatszott az apró professzor hangja a hátuk mögül. George biccentett neki, majd távozott.
– Miss Granger, hívja Madam Pomfreyt. Kérem, siessen – fordult hozzá az igazgatónő. Hermione bólintott.
– Filius, Mercury hívott pár perce. Számos halálfaló-támadás történt az ország különböző pontjain. A Rend segítségét kéri…
– Menjünk valamelyikünk szobájába, ha a Rend ügyeiről akarunk beszélni – felelte Flitwick. – Nem bízom azokban a portrékban.
McGalagony vetett rá egy vizsgálódó pillantást.
– Valószínűleg igazad van, Filius. Akkor menjünk az én szobámba – mondta egy rövid pöccintés kíséretében, mellyel egy házimanót szólított. – Dobby, menj az irodámba, és szólj Fletcher professzornak és Madam Pomfreynek, hogy a szobámba jöjjenek.
– Értettem, asszonyom – válaszolt gyorsan Dobby, és egy halk pukkanással eltűnt.
– Remélem, még nem késtünk el – sóhajtotta Flitwick. McGalagony csak bólintott.
A pillanat hosszabbnak tűnt egy évszázadnál, ahogy az emlékek elárasztották Perselus elméjét.
– Ó, ne, ne, ne – nyögte. – Ó, ne, Harry, ne már megint…
Avery elvigyorodott, és előhúzta a borotváját. Perselus még ebből a távolságból is meglátta Harry arcán a rettegést. A fiú, aki egész eddig olyan erős volt, mint egy felnőtt, most először úgy tűnt, elveszti a küzdelmet a félelmeivel szemben. A térde megbicsaklott, és ha a két halálfaló nem fogja, összeesett volna a földön.
– Quiet – szólította meg hangosan Perselus. – Quiet, nézz rám!
Harry döbbenten fordította felé a fejét.
– Perselus? – kérdezte próbaképp, és a férfi pontosan tudta, mire gondol. Hermionén és rajta kívül senki nem hívta őt Quietnek, de ő is csak a memóriatörlés előtt szólította így.
– Igen, Quiet – próbált megnyugtató arcot vágni. – Túl vagyunk a falakon.
Harry szemei elkerekedtek, de ezúttal nem a félelemtől, hanem a meglepetéstől.
– Te… emlékszel?
Bólintott.
– Melletted vagyok, ne feledd – tette még hozzá.
Avery közelebb lépett, és két gyors mozdulattal levágta Harryről Perselus pulóverét. De a fiú nem fordította el a fejét Perselustól. Izzadni kezdett, arca fehérre sápadt.
– Apa…
– Itt vagyok, fiam! – felelte Perselus, és ő sem nézett Averyre. Helyette Harry szemébe fúrta pillantását. – Itt vagyok!
A halálfalók, akik eddig Harryt tartották, elléptek tőle úgy, hogy most kettejük között kifeszítve tartották, mintha keresztre feszítették volna. De Harry nem nézett kínzóira. A pillantása Perselusra tapadt.
A borotva váratlanul futott végig egy régi seben. Harry megremegett, és tekintete elhomályosult a kíntól.
– Fáj…
Valaki felnevetett, és az egyik halálfaló a körben olyan szorosan megmarkolta a pálcáját, hogy beleremegett a keze. Perselus pillantása egy pillanatra rátévedt.
Draco volt az.
A felfedezést fájdalom követte. Harrynek igaza volt. Draco, az unokaöccse, a keresztfia egyike lesz a gyilkosaiknak. A fiú, akit felnőni látott, végül ezt az utat választotta.
Nem kellene fájnia, gondolta Perselus, de fájt. Mindenki, aki valaha kedves volt neki, a pusztulás felé tartott.
De nem, az ilyen szentimentális gondolatoknak most nincs helyük! Harrynek szüksége van rá! Határozottan fordította vissza rá a pillantását.
Amikor tekintetük újra találkozott, Harry feszültsége megenyhült, és szemében új kifejezés tűnt fel: az elfogadásé. Elfogadás Perselus felé, és elfogadás afelé, ami történni fog vele. A kínzás, a halál. Szemei békét tükröztek.
– Szeretlek, apa – mondta. Egy erős ütés csattant az arcán, de nem fordult el Perselustól.
– Én is szeretlek, fiam – válaszolta.
Mindketten elmosolyodtak. De aztán újabb ütés követte az előzőt, és Harry lehunyta a szemét.
Perselus küzdött a rátörő sírás ellen. Erősnek kell maradnia! Harryért! Mindent Harryért!
– Tarts ki, fiam – suttogta. – Itt vagyok veled, mindvégig!
Harry felsikoltott, mikor a borotva újra a bőréhez ért.
Hermione nem tudta, mit tegyen. McGalagony azt mondta, hogy távozzon, de képtelen volt rá. Harry élete egy hajszálon függött, nem tudott úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.
Szerencsére miután az igazgatónő elküldte, senki sem ellenőrizte, hogy valóban távozott-e. Egy kiábrándító bűbájt vetett magára, besurrant az igazgatónő mögött a lakásba, és McGalagony egyik talárja mögé bújt, ami az ajtó mellett lógott.
– Harry és Perselus eltűnt – nyitotta meg az összejövetelt McGalagony. – Mercury pedig a Rend segítségét kéri.
Hermione óvatosan kilesett, és meglepődött. Azt hitte, a tanári karból mindenki tagja a Rendnek, de csak öt ember volt jelen: George, az igazgatónő, Madam Pomfrey, valamint Flitwick és Fletcher. Rossz előérzet kerítette hatalmába. Harryt és Piton professzort elrabolták. Ez világos volt. S az a személy, aki elrabolta őket, a szobában kell, hogy legyen. McGalagony nyilvánvalóan nem gondolt erre, túl ideges volt hozzá. Hermione előhúzta a pálcáját, és varázslásra készen megmarkolta.
– Még nem értesítettem a többieket – folytatta McGalagony. – Ki akartam kérni a véleményeteket.
– Küldjük ki őket – mondta Flitwick.
Fletcher vele egyidejűleg szólalt meg:
– Hívjuk őket ide!
Az igazgatónő idegesen elmosolyodott.
– Ez volt az én dilemmám is!
Flitwick felugrott.
– Az auroroknak segítségre van szükségük! Még mindig van majdnem húsz emberünk!
Fletcher azonban nemet intett a fejével.
– Húsz ember nem elég, hogy egy olyan nagy rajtaütés során segítsen nekik, mint ez, nekünk azonban minden elérhető segítségre szükségünk van, hogy megvédjük a ránk bízott gyerekeket!
– Voldemort nem tudja áttörni az iskola védelmét – vágott vissza Flitwick. – Itt biztonságban vagyunk.
McGalagony fáradtan csóválta a fejét.
– Csak addig, amíg Harry és én életben vagyunk.
Hermione dühösen nézett az igazgatónőre. Hát nem veszi észre, hogy éppen most fecsegte ki a legfontosabb információt a feltételezett kémnek? De ki lehet az? Nem ő, és nem George, ez biztos. De akkor ki? Agyában egymást kergették a gondolatok.
Harry egyszer említette neki, még előző évben, hogy Perselusszal gyanítják, hogy a kém az egyik tanár. De ez tavaly volt, és Fletcher akkor még nem volt itt, tehát ő is kizárható. Ha valamiben, akkor abban biztos volt, hogy az igazgatónő megbízható. Dumbledore egyszerűen nem követhetett el ekkora hibát. Legalábbis remélte, hogy nem. Tehát csak két ember maradt: az ápolónő, és a bűbájtan professzor. Madam Pomfreynek azonban bőven lett volna alkalma rá eddig, hogy megölje Harryt. Flitwick professzor pedig túlságosan kedvelte őt ahhoz, hogy elárulja. Emlékezett rá, hogy az apró professzor mindig is azt akarta, hogy Quietust a Hollóhátba osszák be. Szinte harcolt érte.
Hermione árgus szemmel figyelte, ahogy a bűbájtan tanár pálcája egy gyors mozdulatával teát rendel. Flitwick professzor lendítése azonban más volt, mint az, amivel a tanárok ételt-italt rendelnek a konyhából. Leginkább az Időzítő bűbáj mozdulatára emlékeztetett.
Az igazgatónő szórakozottan nyújtotta kezét a teáért.
– Ne! – ugrott elő Hermione. – Expelliarmus!
A csésze majdnem kiesett McGalagony kezéből, ahogy Flitwick pálcája átrepült a feje fölött.
– Miss Granger, mit keres maga itt! – kiáltott fel dühösen, és egy ellenátkot mormolt, amitől Hermione újra láthatóvá vált.
– Ne igya meg a teát! – mondta, és közelebb lépett, de ekkorra már mind Fletcher, mind Madam Pomfrey pálcája rászegeződött. – Nem a konyháról van – tette hozzá, egy kicsit elbizonytalanodva.
Fletcher azonnal reagált.
– Lego – célzott Flitwickre.
– Mundungus! – kiáltott felháborodva McGalagony.
– A lánynak igaza van, Minerva. Istenverte idióták voltunk eddig! – ugrott talpra, és Flitwick fölé hajolt. – Mióta dolgozol Voldemortnak, áruló?
– Nem vagyok áruló, Mundungus – válaszolt Flitwick nyugodtan.
– Várjon egy percet – szólt közbe George és az igazgatónőhöz fordult. – Rendelne egy csésze teát a konyháról, asszonyom?
Miközben a szigorú asszony bólintott, és kért egy újabb csésze gőzölgő italt, George a zsebeiben turkált, végül előhúzott egy keskeny szalagot.
– Tesztcsík? – kérdezte Hermione kíváncsian. George bólintott.
– Perselus utasított, hogy mindig legyen nálam – közölte és biccentett. – Ha a két csésze tea egyforma vagy majdnem egyforma, akkor elnézést kérünk – mondta, és belemártotta a papírt a második csészébe. Pár pillanattal később kihúzta, és az elsőbe mártotta, ami még mindig McGalagony kezében volt. – De ha nem azonosak, akkor… – húzta ki a papírt, és emelte a szeme elé – akkor Flitwick professzornak válaszolnia kell néhány nagyon, nagyon nehéz kérdésre, melyet néhány nagyon… – leeresztette a csíkot, és halálosan nyugalommal folytatta –, nagyon dühös kollégája fog feltenni.
Letette a cetlit az asztalra, és előhúzott pálcáját a bűbájtan professzorra szegezte.
– Mit tett velük?
Flitwick elsápadt.
McGalagony remegő kézzel tette vissza az eddig a kezében tartott csészét az asztalra.
– Filius – suttogta síri hangon – Filius, te voltál az… annyi éven keresztül…! – kezdte, majd két kollégája példáját követve előhúzta pálcáját. – Megölted Remust – állt fel, majdnem sikoltva a szavakat –, megölted Albust!
Csend ereszkedett a szobára.
– Bíztunk benned – mondta szomorúan McGalagony, és megemelte a pálcáját.
De Fletcher keze megállította.
– Várj, Minerva! Ez nem a leszámolás ideje! – majd az apró termetű férfi felé fordult. – Mi volt a tervetek? Beszélj!
Flitwick csak mosolygott, és vállat vont.
– Hát, könnyebb lett volna, ha Minerva is meghal, de – hajolt hátra – a mesterem úgy véli, a fiú halála is elég lesz.
– Mire lesz elég? – nyomta Fletcher Flitwick torkához a pálcáját.
– Roxfort elfoglalásához, természetesen.
– Miért Harry? – vágott közbe Hermione. Flitwick mosolya szélesebbé vált.
– Hogy miért, Miss Granger? Néhány órája még nem érdekelte ennyire a sorsa!
– Miért Harry? – ismételte meg a kérdést George, és Fletcher pálcája mélyebbre nyomódott Flitwick bőrébe.
– Ő Dumbledore utódja, nem? Vagy tényleg úgy gondoltátok, hogy Albus a semmiért halt meg?
– NE merészeld őt így hívni! – kiáltotta McGalagony.
George a fejét csóválta.
– Próbáljuk meg másképp, igazgatónő – lépett közelebb az árulóhoz. – Professzor, tudja, a maga árulása miatt halt meg a testvérem. Ez azt jelenti, hogy minden jogom megvan rá, hogy minden törvényi vagy mágikus következmény nélkül bosszút álljak, mivel ikrek voltunk. Bármit megtehetek. Bármit – húzott elő egy apró fiolát.
– Mr. Weasley, ne! – mondta szigorúan McGalagony.
– Jogomban áll, professzor – válaszolta George.
Csend, ismét. Aztán Flitwick vállat vont.
– Rendben. Nem szükséges a bájitaloddal fenyegetned. Elmondom – mosolyodott el újra. – A kastélyt körülvették. A többi támadás csak elterelés. Védtelenek vaqgytok. Amint az a Potter-Piton kölyök meghal, megkezdődik a támadás.
– De én életben vagyok! – szólt McGalagony.
– Önök ketten a védelem sarokkövei. Ha valamelyikük meghal… – vonta össze szemöldökét – habár az eredeti terv mindkettejük halálát kívánta…
– Honnan fogja tudni, mikor hal meg Harry? – kérdezte Hermione tétova hangon.
– A mesterem zsupszkulccsal idejön. Ő adja meg a jelet a támadásra.
– És mi lesz a jel?
– A Sötét Jegy Roxfort fölött.
A Vigilae főzet ellenére Harry csaknem eszméletlen volt. Fátyol lebegett a szeme előtt, köd felhőzte az elméjét. De tudta, hogy ki kell tartania. Már olyan közel volt!
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Perselus még mindig egyenesen ránéz, és megadja neki azt a csendes támogatást, amire szüksége van.
Megeresztett egy halvány mosolyt. Még ha meg is kell halnia, nem szegheti meg az ígéretét. Ledöntötte, ledöntötték Perselus falait. Újra egy család voltak. Igazi család. Apa és fia.
Perselus tekintete időről időre az egyik halálfalóra villant. Malfoy volt az, Harry abban a pillanatban felismerte, ahogy belépett. Az a majdnem fehér haj bárki mással összetéveszthetetlen volt. Értette és sajnálta Perselust. A férfi most nem csak őt veszíti el, hanem a keresztfiát is. Igen, még akkor is elveszíti Draco Malfoyt, ha a fiú nem fog meghalni ma éjjel. Afelől sem volt sok kétsége, ki kapja a kitüntetést, hogy végül végezzen az árulóval – még ha Malfoynak a családi bűbáj ellen kell is küzdenie. Amelyik nem volt túl erős.
A családi bűbáj ugyanis nem volt más, mint egy illúzió.
Ez a kínzás első körében jutott eszébe, mikor Perselus kiejtette az apja, Quietus nevét.
Quietusét, akit a saját családja árult el. Akit saját Noblestone anyja olyan készségesen küldött a halálba.
Így valószínűleg Draco Malfoynak is lesz elég ereje, hogy túltegye magát rajta.
Sóhajtott egyet, és Malfoy felé fordította a fejét. A szőke fiú feszültnek tűnt. Ökle olyan erősen szorult a pálcájára, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Miért gyűlöli őt Malfoy ennyire?
Harry elfordult tőle. Most tényleg nincs szüksége arra, hogy halála előtt az ő gyűlöletét érezze. Tekintete ismét Perselusét kereste.
Ebben a pillanatban Avery befejezte a munkáját.
Harry megkönnyebbülten sóhajtott fel. Már nem maradt túl sok ideje. A halálfalók elengedték. Összecsuklott, de Perselus pulóverére esett, amit még Avery vágott le róla. A jobb kezét a ruha alá csúsztatta. A dolgok jobban alakultak, mint remélte.
– Ez itt már tényleg a vég. Perselus, figyelsz? Nem találod túl ismerősnek ezt a helyzetet?
Rohadék, gondolta Harry. Hagyd őt békén! Ölj meg engem, és legyen vége!
Perselus arca fájdalmas kifejezést öltött.
– Granger – suttogta Harry olyan halkan, hogy senki se hallja. Légzése egyenletessé vált, ahogy megérezte markában a pálca sima felületét. Ezúttal tudta, hogy nem kell attól tartania, hogy Priori Incantatemet, azaz varázs-visszajátszást okoz. A bűbáj, amit Voldemortra tervezett szórni, nem védekező bűbáj vagy ellen-átok volt. Valami teljesen más.
– Most meg foglak ölni – emelte Voldemort a pálcáját.
– Tudom – felelte Harry, és erősen összpontosított. Nem sietheti el, mivel ha túl korán mondja ki a bűbáját, a két pálca megint összekapcsolódik.
– Avada Ke…
Harry kinyitotta a száját, hogy kimondja a saját varázsigéjét, de ekkor valaki eléugrott. Voldemort már nem tudta félbeszakítani magát.
– …davra – mondta, és a következő pillanatban egy nehéz test zuhant Harryre. Valaki azonnal megragadta, és dühösen félrelökte. Felemelte a fejét, kezével még mindig pálcáját markolta, amit szerencsére senki nem vett észre.
– Draco – hallotta Perselus nyögését.
Avery letépte a maszkot a halott halálfalóról.
Harry rámeredt az ismerős, félelemmel átitatott, fiatal arcra.
Draco Malfoy volt.
– Voldemort idejön? – sápadt el George.
McGalagony a fejét rázta.
– Gyorsabbnak kell lennünk náluk. Ki kell provokálnunk a halálfalók támadását, mielőtt Harry vagy én meghalunk. Akkor az ellenállás összezavarja őket – a kandallóhoz lépett, és belemarkolt a hopp-porba –, és a minisztériumi auroroknak is könnyebb dolguk lesz.
Belevágta a csillogó port a tűzbe.
– Mágiaügyi Minisztérium, Mercury McGalagony!
Egy testetlen fej tűnt fel a lángokban.
– Ó, hello, Minerva. Már vártam a hívásod!
– Mercury. Roxfortot körülvették. Mi vagyunk ma az elsődleges célpont. A támadásokat félrevezetésnek szánták. Szükségünk van a csapataitokra, hogy megtámadjuk azokat, akik bekerítettek minket, még mielőtt a Sötét Jegy megjelenik a kastély fölött.
– Hogyan? Megőrültél, Minerva?
– Voldemort egy zsupszkulcs segítségével ide készül. Szükségünk van a segítségedre. MOST!
– Nézd, Minerva…
– Mercury, hazudtam neked valaha? Szükségünk van a segítségedre. Kérlek. Most a jövőnk a tét.
Hermione még soha nem hallotta ilyen komolynak McGalagony hangját. Kétségkívül nem ő volt az egyetlen, mivel a fej a tűzben lassan bólintott.
– De ha ez csak tévedés…
– Akkor lemondok, és vállalom a következményeket.
– Akkor rendben. Én…
– Várjon! – kiáltott Fletcher, és ismét Flitwickhez fordult. – Hol van Harry és Perselus?
– Csak nem gondolod, hogy mindent elmondok! – válaszolt hidegen.
A kandallóból felhangzó moraj hátrálásra késztette Hermionét. A következő pillanatban Mercury McGalagony ott állt mellettük.
– Neem? – kérdezte kegyetlen vigyorral az arcán. – Biztos vagy benne?
Mindenki hátrébb lépett, és Flitwick megremegett.
– Mercury! – kiáltott az igazgatónő.
– Ő csak egy halálfaló, Minerva! Tormento!
– Elmondom! – sipította Flitwick. – A Rémálom Kúriában vannak!
Mercury McGalagony leeresztette a pálcáját.
– Sokkal jobb. – Az igazgatónő felé biccentett. – Majd később találkozunk, Minerva!
Amint eltűnt a lángokban, Hermione McGalagonyra nézett.
– Mercury, hogy te mekkora rohadék vagy – motyogta a fejét csóválva az igazgatónő, de hamar visszanyerte lélekjelenlétét. – Úgy vélem, a minisztériumi aurorok húsz percen belül itt lesznek. Olyan gyorsan kell cselekednünk, ahogy tudunk. Evakuálnunk kell mindenkit a pincékbe. Szeretném, ha a hatod- és hetedévesek a bejárati csarnok lépcsőjén sorakoznának, a többi tanuló azonban a pincékben várna. Miss Granger, maga menjen a Griffendélbe, George, maga hozza a hollóhátasokat, Poppy a Hugrabugot és te, Mundungus a mardekárosokat. A vésznyílások öt percen belül feltűnnek a klubhelyiségekben. Ezek a pincékbe vezetnek. Indulás! Én riasztom a kollégákat. Találkozó a bejárati csarnokban. Én a csillagvizsgáló toronyban leszek.
Hermione rohant, bár belül hatalmas fájdalmat érzett. Nem tudja megmenteni Harryt, de megmentheti a többieket.
Nem vette észre, hogy a könnyek csorognak az arcán.
– Újabb mártír, hogy szánalmas életedet megmentse, Mr. Piton. Vagy hívjalak inkább Mr. Potternek? – Voldemort nem várt válaszra. – Monstro, hozz egy dementort. Ezúttal nem óhajtom valami újabb mártír miatt elveszíteni az erőmet.
Harry Perselusra nézett. A férfi döbbent pillantása még mindig Draco Malfoyra szegeződött.
Harry sóhajtott. Az események újabb váratlan fordulatot vettek. Kár, hogy ezúttal nem tudja kihasználni őket. Muszáj ennek véget vetnie egyszer s mindenkorra. Újra bujdosó lelket csinálni Voldemortból nem volt valódi megoldás.
Megmarkolta pálcáját és próbált nem gondolni a halálra. Nem lehet túl rossz. Csak néhány perc, és véget ér. Véget ér, és végre megpihenhet.
De ahogy a dementor belépett a nagyterembe, azonnal érezte, hogy ez sokkal rosszabb, mint a gyilkos átok. A rátörő szörnyű emlékek nem könnyítették meg számára, hogy eszméletén maradjon.
Látta, hogy a kör kinyílik körülötte, és mindenki olyan messzire hátrál a dementortól, amennyire csak tud.
Perselus arcszíne halványzöldre váltott. Harry nem tudta, mit érezhet, saját fájdalmas emlékei is elegendőek voltak számára.
Az anyja sikolya…
Perselus, amint törli az emlékeit…
Ron gúnyos hangja…
Avery kegyetlen nevetése…
Voldemort szavai…
Hermione undortól eltorzult arca…
Nem, koncentrálnia kell!
Kinyitotta szemét, és egyből elkapta Perselus pillantását.
– Itt vagyok, fiam – hallotta a rátörő rettegésen keresztül. – Nem vagy egyedül!
– Voldemort elkapta Harryt – súgta oda Hermione Ronnak.
– Ó, ne, ne már megint – nézett rá rémülten Ron, miközben kivont pálcával álltak egymás mellett. – Hol van Piton professzor?
Hermione lehunyta szemét.
– Vele.
Ron egy pillanatra megfogta Hermione kezét, és megszorította.
– Ki fogja szabadítani, meglátod!
Hermione a fejét rázta.
– Őt is elrabolták. Nem Harryt kiszabadítani ment oda.
– De… de Flitwick professzor…
Hermione bólintott.
– Akkor… ez azt jelenti, hogy Harry meg fog halni? – kérdezte Ron egy hosszú szünet után.
– Nem tudom. Eddig mindig túlélte. Túl fogja élni. – Nagyot nyelt. – Remélem.
Váratlanul erőteljes rengés rázkódtatta meg a kastélyt.
– Nézzétek! – kiáltotta valaki az elvarázsolt mennyezetre mutatva.
A Sötét Jegy volt, ott függött fölöttük, mint a fenyegető végzet.
– Jönnek, Ron – Hermione hangja megremegett, s Ron újból bátorítóan megszorította a kezét.
– Akkor megküzdünk velük. És győzni fogunk.
De senki nem jött. Öt perc múlva a Sötét Jegy szertefoszlott a semmibe.
A csillagok fényesen ragyogtak fölöttük.
Harry elszakította a tekintetét Perselusról, és lehunyt szemmel koncentrált.
A levegő körülötte hideg volt, olyan hideg… de nem maradt benne többé semmi, csak a feladat. A végső feladat. Nem szabad hibáznia. Érezte, hogy az arctalan félelem eluralkodik rajta. Közel volt, olyan közel.
Most a hátán feküdt, a keze a pálcával a feje fölött, a pulóver alatt. Úgy fordította a pálcát, hogy Voldemortra szegeződjön, és mielőtt azok a hideg ajkak megérintették volna, így motyogott:
– Animam Ligo – majd elernyedt a teste.
Megcsinálta. Voldemort lelkét hozzákötötte a sajátjához, így abban a pillanatban, mikor a dementor megcsókolja, nem csak az ő lelke fogja elhagyni ezt a világot.
Perselust elöntötte a félelem, amikor a dementor Harry fölé hajolt.
A fiú a feje fölé emelte a kezét, de nem tett semmi mást.
Aztán egy vékony, kék sugár tört ki a feje alatti rongydarab alól, és mellkason találta Voldemortot.
– Harry, Harry! – kiáltott fel rémülten.
Aztán abban a pillanatban, amikor a dementor felegyenesedett, Voldemort a földre rogyott.
Perselus körül összeomlott a világ.
Aztán minden olyan gyorsan történt… Aurorok érkeztek mindenhonnan, és a halálfalók elkábultak a levegőben röpködő átkoktól, még mielőtt felfoghatták volna, mi folyik körülöttük.
Valaki kiszabadította Perselust. A következő pillanatban már Harry mellett térdelt. Látta, hogy lélegzik.
– Harry? – kérdezte bujkáló reménnyel a hangjában.
De Harry nem nyitotta ki a szemét. Mikor Perselus felhúzta az egyik szemhéját, az okát is látta. Hideg fájdalom cikázott keresztül a testén, és egy állati üvöltés tört ki belőle. Kikapta a pálcát Harry erőtlen markából, és felállt. Négy lépéssel Voldemort még szintén lélegző testéhez ért.
– Avada Kedavra – ejtette ki a szavakat, beléjük sűrítve mindazt a gyűlöletet, amit ez ellen a szánalmas kreatúra ellen érzett. Az ellen az ember ellen, ami egész életét romba döntötte, és megölt mindenkit, akit valaha szeretett. Belerúgott a hullába és elfordult.
– Mi történt? – lépett mellé egy auror.
Perselus csak a fejét rázta, és visszaült Harry mellé. Arcát annak nyirkos hajába temette, és szégyenkezés nélkül sírva fakadt. Sírt a fiúért, az elveszett jövőjükért, a saját jövőjéért ismét egyedül a sötétben.
És most nincs Dumbledore, hogy átkarolja, hogy vigasztalja.
Ezúttal jobban egyedül van, mint korábban valaha.