Fordította: Yatze
Átnézte: enahma
19. fejezet – Élet a fényben
– Perselus, ahogy már mondtam, nem érdemes meggyógyítani a testét – Madam Pomfrey hangja halk volt, és megnyugtató. – Ő már nem él. Engedd el!
Nem tudott válaszolni, csak a fejével intett nemet. A nővér közelebb lépett hozzá, és leguggolt mellé, kezét a hátára tette.
– Perselus, csak kínzod magadat.
– Nem érdekel – érkezett a tompa válasz. – Nem vagyok képes újra elveszíteni. Újra eltemetni. Egyszer elég volt. Amíg lélegzik, addig legalább tehetek úgy, mintha élne.
Poppy sóhajtott, de bólintott.
– Akkor legalább zuhanyozz le, és vegyél fel valami rendes ruhát. Megígérem, nem csinálok addig semmit Harryvel. – Felsegítette Perselust. – Egyébként Minerva is szeretne veled pár szót váltani.
– Adj neki egy kis gyógyító főzetet, Poppy – mondta halkan Perselus. – Még ha nem is él, mindvégig megőrizte a méltóságát. Ne vegyük most el tőle. Épp olyan jól tudod, mint én, hogy utálná, ha bárki ilyen állapotban látná.
Harryre pillantott, és mindketten nagyot nyeltek. A valószerűtlenül vékony test olyan brutálisan össze volt vagdalva, hogy nem lehetett felfedezni rajta egy ép porcikát sem. A bordák kimeredtek a vérrel és kosszal borított bőr alól, az arcon még látszottak a könnyek és az izzadtság nyomai, fekete haja kuszán lógott.
– Gyógyítsd meg, amennyire tudod. Ha visszajöttem, megfürdetem, és felöltöztetem. Senki ne lássa ilyen állapotban.
– Itt vannak a barátai – motyogta a nővér bizonytalanul.
– Még ők se – Perselus hangja elutasítón csengett. – Adjuk meg neki a méltóságot, amit megérdemel.
Épp csak becsukódott mögötte a gyengélkedő ajtaja, máris aggódó fiatalok támadták le.
– Mi történt? – kérdezte valaki. Perselus a hang irányába fordult. Neville Longbottom.
Csend szállt a folyosóra, ahogy a gyerekek – nem, nem gyerekek, többé már nem, javította ki önmagát – félve várták a választ.
– A háborúnak vége – mondta halkan. – Harry elpusztította Voldemortot.
Nem hallatszott sem éljenzés, sem jókedvű kiáltás, csak nyugtalan csönd.
– És ő… ő jól van? – kérdezte Ron Weasley.
Perselus megremegett, de nem tudta, hogy a fáradtsága, vagy a folyosó hűvöse miatt. Csupán egy véres, koszos fehér póló és egy fekete nadrág volt rajta.
– Professzor, vegye fel ezt – borult egy meleg talár a vállára. Ares Nott állt mellette.
Lehunyta a szemét, majd újra felnézett. Hiába, a helyzet nem akart megváltozni: az aggódó arcok még mindig a válaszára vártak.
– Nem – sóhajtotta. – Nincs jól.
Megfordult, hogy távozzon, de túl gyenge volt. A térde megrogyott, és a falnak tántorodott.
– Perselus, téged kereslek – hangzott fel egy új hang, Mundungus Fletcheré. A következő pillanatban a férfi már mellette állt, a karját támogatóan az övé alá fonta. Az átváltoztatástan-professzor a gyerekekre nézett. – Mindenki menjen vissza a háza klubhelyiségébe. Ma este senki sem látogathatja meg Harryt. – Perselusra pillantott. – Cassia itt lesz, amint tud. Van néhány nagyon sürgős betege a mai kínzások után. A kórház tele van muglikkal.
Perselus bólintott, a torka összeszűkült. Harry nem volt sürgős eset. Miért lenne az?
– Kísérj a szobámba, Mundungus – nyögte. – Lezuhanyoznék.
– Minerva húsz perc múlva vár az irodájában. De segítek. – Végigbicegtek a gyengélkedő folyosóján. – Nem nézel ki túl jól. Téged is megkínoztak?
Perselus mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem. Hozzám sem nyúltak. Csak Harryt bántották. Igaz, előttem, mivel én vagyok az áruló, és tudod, mi az áruló sorsa…
– Sssh, Perselus…
– Harry megkapta a dementorcsókot – tört ki belőle váratlanul. – Elpusztította Voldemortot – már nem tudta, hogy ezt hangosan is kimondta-e. Az elmúlt órák szörnyű emlékei még mindig vég nélkül peregtek előtte. – Rosszabb volt, mint legutóbb. Sokkal rosszabb.
Fletcher meglepődve nézett rá.
– Hát emlékszel?
Perselus megeresztett egy rövid, keserű kacajt.
– Ó, hát persze. Túlságosan is.
– Hogyhogy? – kérdezte a férfi, és felnyögött, mivel minden erejére szüksége volt, hogy kollégája egyre erőtlenebb testét megtartsa, ahogy Perselus időnként megrogyott.
– Az erős érzelmi sokk válthatta ki. Ó, végre itt vagyunk.
A fehér pötty rövid megnyomása után már odabent voltak. Fletcher a fürdőszoba ajtajához kísérte, ott végigmérte.
– Tudsz egyedül fürödni?
– Természetesen – válaszolta, egy rántással kiszabadítva magát, de ettől nekitántorodott az ajtónak, ami kinyílt, és Perselus fenékre essen a fürdőszobában.
Egyikük sem tudott visszafojtani egy rövid nevetést.
– Ez nem volt túl meggyőző – motyogta viccelődve Fletcher.
– Pont ez volt a célom – vigyorgott Piton, és felállt. – Most menj. Ha nem jövök ki tíz perc múlva, akkor bejöhetsz. Természetesen csak miután kopogtál.
Fletcher a szemét forgatta, de nem tiltakozott.
Mikor Perselus tíz perc múlva visszatért, bájitalos fiolák rövid sora várta az asztalon. Nyugtató, frissítő és néhány más főzet az utóhatásokra.
– Miért nyaggatsz bájitalokkal? Dobj meg egy Stimulával, és azzal ott – fintorgott kezét a frissítő főzetért nyújtva. A többire nem volt szüksége: egyetlen átokkal sem sújtották, és érkezésük után Poppynak egyébként is az volt az első dolga, hogy teletömje nyugtató főzettel. Gyanította, hogy járásának bizonytalansága is ennek köszönhető.
– Induljunk – szólt, majd segítség nélkül az ajtóhoz sétált. – Úgy tűnik, egyedül is boldogulok – sóhajtotta elégedetten.
Szó nélkül mentek az igazgatónő irodájához. De nem csak Minerva várta őket: az egész Rend, Weasleyék, Knighték, a Bones-család, Cassia, a gyógyító, Patil, az ex-miniszter, Diggory, a jelenlegi miniszter, sőt, még Mercury is ott volt. De annak ellenére, hogy több, mint húsz ember tartózkodott odabent, a szobában teljes volt a csend.
Valaki egy széket tolt alá, és egy pillanattal később egy csésze forró tea gőzölgött a kezében.
Körülnézett. Győztek, a háborúnak vége, és mégis… úgy néznek ki, mint akik vereséget szenvedtek.
– Perselus visszanyerte az emlékeit – szólalt meg Fletcher. Halk suttogás követte a bejelentést.
– A sokk – mondta óvatosan Cassia.
Újra csend. Ezúttal még mélyebb. Cassia Perselus székéhez sétált, letérdelt elé, és kezét az övébe vonta.
– El tudod mondani nekünk, mi történt? Az aurorok már beszámoltak róla, hogy a kúriában megtaláltak titeket. Harry eszméletlen volt, és te megölted Voldemortot.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem, nem én voltam. Harry… ő végzett vele. Elpusztította Voldemort lelkét. Én csak… én csak megöltem a testét.
– Mi történt? – kérdezte újra a gyógyító.
Perselus lehunyta a szemét.
– Előző este, mikor visszamentem az irodámba, egy újság volt az asztalomon – hirtelen felkapta a fejét. – Hol van Flitwick? – kérdezte hirtelen haraggal.
– Börtönben, Piton – érkezett Mercury McGalagony válasza. – Folytatná?
Perselus kifújta a levegőt.
– Zsupszkulcs volt. A Rémálom Kúriában találtam magam, és mielőtt bármit tehettem volna, lefegyvereztek, és belöktek egy cellába. Harry már ott volt. Körülbelül két óránk volt, hogy felkészüljünk a ránk váró megpróbáltatásokra. – Újra lehunyta a szemét. Vajon mikor nyitotta ki? – A nagyterembe vittek. Engem a falhoz kötöztek, aztán Harryt megkínozták. Voldemort kimondta Harryre a halálos átkot, de Draco a saját testével védte őt meg, és ő is meghalt.
Meglepett kiáltások, majd suttogás hallatszottak.
– Draco Malfoy? – kérdezte George.
– Igen, ő – suttogta Perselus. – Az ostoba kölyök… nem maradt több Noblestone… – néhány pillanatra elmerült a gondolataiban.
– És mi történt Harryvel? – George hangja éles volt a félelemtől.
Az ijedt kérdés felrázta rövid szórakozottságából.
– Voldemort nem akart újabb kockázatot vállalni a gyilkos átokkal, így hivatott egy dementort, és az megcsókolta Harryt. – A levegő megfagyott a helyiségben. – Harry azonban a halála előtt Harry kimondta Voldemortra a lélekkötő bűbájt, így abban a pillanatban, mikor a lelkét kitépték a testéből, ugyanaz történt azzal a rohadékkal is – nyelt egyet, és felemelte fejét. Szemei összeszűkültek. – Megérdemelte.
– De… – nyögött fel Mrs. Weasley – nekünk azt mondták, életben van!
– Láttam, hogy lélegzik, mikor ide hoppanáltatok, Perselus – magyarázta gyorsan az igazgatónő – azt hittem… nem gondoltam…
Perselus felállt.
– Visszamegyek hozzá – mondta fáradtan – a további információkért kérdezzétek Poppyt. Vagy a halálfalókat, akiket ott találtatok.
A gyengélkedő folyosója üres volt és sötét, ahogy a kórházi szárny is. Madam Pomfreyt sehol sem lehetett látni, csak Harry feküdt ott. Egyenletesen lélegzett, bár időről időre rövid köhögés rázta meg a testét. Már nem volt annyira közszemlére téve, mint mikor egy órája otthagyta: egy könnyű takaró volt ráterítve. Perselus levette róla, és bevitte a fiút a fürdőszobába. A kád mellett tiszta pizsamát és egy nagy fürdőlepedőt talált egy széken. A kád tele volt melegvízzel. Lehúzta Harryről a koszos alsót, és lassan, óvatosan beleengedte a kádba. Egyik karjával átfogta a vállát, hogy megtartsa a fél-ölelésben, és a fejét az álla alá hajtotta, ahogy letérdelt a kád mellé.
– Vigyázni fogok rád, Harry – suttogta. – Megígértem, hogy melletted maradok. Itt vagyok, fiam… – mozdulatlanul térdelt, míg a lábai teljesen el nem zsibbadtak. Aztán lemosta, és visszavitte az ágyába.
Ott melléfeküdt, szorosan átölelte, és lehunyta a szemét.
– Minden rendben van – hazudta magának, és egy gyengéd csókot nyomott Harry feje búbjára. A mellette fekvő, élő test melege, a szabályos légzés, és a halk szívdobbanások mély álomba ringatták.
A következő nap végére Perselus mindenről tudott, ami a varázsvilágban történt, mialatt ők a Rémálom Kúriában voltak.
Lassan értelmet nyert Harry utolsó víziója.
A minisztérium nem állt Voldemort oldalán, csak félrevezették őket, mert Roxfort volt az, amit Voldemort akart. Roxfort, a Brit Szigetek legjobban megerősített helye. Roxfort, a világos oldal utolsó mentsvára. Roxfort, amelyet nem tudtak elfoglalni, mivel védelme erősebb volt, mint valaha.
Roxfort, melyet az évszázad legnagyobb világos varázslójának, Albus Dumbledore-nak áldozata védelmezett. Igen, Dumbledore nem Harryért áldozta fel az életét, ahogy Voldemort (és nem csak ő) sejtette. Az iskoláért halt meg, amelyet szeretett, és a gyerekekért, akikkel mindennél jobban törődött.
Perselus megtudta, hogy a védelem az iskola körül olyan erős volt, hogy több, mint ötszáz sötét varázsló egyesült támadása sem okozta benne a legkisebb zavart sem. Ellenkezőleg, a varázstalanító bűbájok visszapattantak róla, és sok halálfaló, aki nem volt elég gyors, hogy félreugorjon, örökre mágiamentessé vált, kevesebb mint két perccel az első támadás után. Ez igen kellemes meglepetés volt a minisztériumi aurorok számára, akiknek létszáma így már elegendők bizonyult, hogy sikerrel vegyék fel a harcot az ellenséges erőkkel.
A halálfalók meg sem tudták közelíteni Roxfort területét.
De Perselus nem tudott örülni. Nem érzett hálát Dumbledore iránt. Albusnak Harryért kellett volna adni az életét, az iskoláért – gondolta sötéten. Akkor Harry túlélhette volna.
Tudta, hogy gondolatai gyerekesek és önzőek.
De a következő reggelen, mikor felébredt az élőnek látszó Harry mellett, és rájött, hogy ez most TÉNYLEG a vég, és nincs itt Albus a maga trükkjeivel és cinkos kacsintásaival, meg akart halni. Egyszer épp elég volt. Ezen egyszer már keresztülment, és nem állt szándékában újra átélni. Temetés és gyász – de ez alkalommal a gyász még hosszabb, mivel nem lesz Harry, hogy kopogtasson az ajtaján. Ellenkezőleg, a jövőben nem lesz többé, hogy kopogjon nála…
Olyan sokat veszített ebben a háborúban. Elveszítette az ártatlanságát, a testvérét, később a szüleit, elveszített tizenöt évet anélkül, hogy ismerte volna Harryt, aztán elveszítette Harryt – majd újra megtalálta, elveszítette az emlékeit, és velük együtt Harryt, elveszítette a legjobb barátját, és most ismét Harryt, egyszer s mindörökre.
Sírt, mikor az ex-animágus rátalált. Legnagyobb meglepetésére Black egy szót sem szólt, csak átkarolta, és ő is elsírta magát. Micsoda szép pár idióta, gondolta, ahogy a kórházi ágy mellett egymás vállán zokogtak.
Perselus elfogadta Black vigasztalását, bár ebben az állapotban valószínűleg bárki vigasztalását elfogadta volna. Később Poppy bevonszolta kettejüket az irodájába, hogy Harry legközelebbi barátai is meglátogathassák. Később Perselus megtudta, hogy Nott, Weasley és Longbottom voltak ott. Meglepődött Miss Granger távolmaradása miatt.
– A Minisztériumi Azonosító hétre lesz itt – közölte vele később az igazgatónő.
Ez már valóban a vég lesz. Az „irgalmas halál", ahogy a varázsvilág nevezte a bűbájt, ami azokat az embereket küldte át végleg a másvilágra, akik megkapták a dementorcsókot. Egy rövid, halk bűbáj, semmi rendkívüli, és teljesen ártalmatlan azokra, akiknek van lelkük: csak a lélekteleneket segít megölni. Mint Kupor, három éve. Vagy Harry most.
Perselus keserűen elmosolyodott. Talán kipróbálhatná magán is a bűbájt. Talán véget vetne az ő életének is, az ő jelentéktelen és üres életének, amelyik egyáltalán nem jobb, mint Harryé: csak látszat.
Már semmi nem vár rá az életben.
– Ott voltam ma, mikor Minerva találkozott Flitwickkel a minisztériumban – mondta váratlanul Black.
– Miért voltál ott? – vetett rá egy fáradt pillantást. Black elvörösödött.
– Armenáért – motyogta. – Minerva szólt, hogy Armenát ma reggel engedik el. Elmentem érte. – Felemelte a fejét, és Piton szemébe nézett. – Egyébként most már ő is olyan, mint én. Egy kvibli. Egy teljesen hasznavehetetlen, ostoba kvibli…
Perselus sóhajtott.
– Ugyan már, Sirius, le légy idióta – mondta olyan halkan, hogy csak Black halotta szavait. – Nem vagy hasznavehetetlen. Segíthetsz Armenának, és Harry elmesélte nekem, milyen csodálatos apja vagy annak az Anne-lánynak.
– Harry? – nézett újra Pitonra Sirius.
– Az utolsó hetekben együtt laktunk. Megpróbáltam segíteni neki… – egyszerűen nem tudta folytatni. A könnyek visszatértek, nem csak a szemébe, de a torkába is.
Sirius folytatta a történetét:
– Tehát ma a minisztériumban voltam. Flitwick mindent bevallott. Voldemort győzelmük esetére a Roxfort igazgatói székét ígérte neki – vicsorogta. – Egyszerűen irigyelte Albust. Mikor 1972-ben nem ő lett az igazgató, egyenesen Voldemorthoz ment. Azóta kémkedett neki Dumbledore után. Miután te, mint kém, lebuktál, az unokaöccse felvételét ajánlotta a halálfalók közé. – Sirius elfehéredett dühében. – Mindketten tudták, hogy a minisztérium vagy Dumbledore meg fog próbálni egy új kémet küldeni Voldemort körébe, ezért elhatározták, hogy ők lépnek először, így engedték, hogy Nemus csatlakozzon hozzájuk. A kezdetektől tudták, hogy Nemus a minisztérium kéme. Nemus bízott a bácsikájában, és mivel nem tudta, hogy Voldemort szövetségese, a fiú közvetítette Flitwick üzeneteit az iskoláról Voldemortnak. Flitwick számára ez egy nagyon veszélyes játék volt, de meggyőzte az unokaöccsét, hogy adja át az üzeneteit Voldemortnak, és úgy tett, mintha azokat Dumbledore-ral együtt gyártották volna, Voldemortot félrevezetésére. Nemusnak megtiltották, hogy családi ügyeiről bármit is említsen a minisztériumban, mivel Dumbledore gyanította, hogy az tele van Voldemort kémeivel. De Harry elrablása után a szegény kölyök gyanút fogott…
Perselus lehunyta a szemét.
– Nemus… egy magas, barna hajú fiú, nem?
– De igen.
Perselus megborzongott.
– Tudod, ha aznap nem törlöm az emlékeimet, sokkal hamarabb gyanakodtam volna Flitwickre.
– Miért?
– Harry mesélt nekem egy magas, barna hajú emberről, akit a víziókban látott. Az arcát is látta. Talán… De nem fontos. Töröltem az emlékeimet, és megnyertük ezt az átkozott háborút, mert Harry és Albus feláldozták magukat…
Sirius hirtelen felkapta a fejét.
– Perselus?
– Hm?
– Tudod, hogy a házunk mindig nyitva áll előtted.
– Tessék?
A két férfi egymásra meredt.
– Mindenkit elveszítettél ebben a háborúban, Perselus – suttogta Sirius –, de azt akarom, hogy tudd, hogy nem csak veszteségeid vannak. Nyertél másokat… és élhetsz velünk, ha van kedved…
De Perselus csak a fejét rázta.
– Neked ott van Armena és Anne, akikre vigyáznod kell, Sirius. És nekem is megvan a saját életem. – Felállt, és Blackhez lépett. – Mindazonáltal köszönöm. Tudod – újból küzdenie kellett, hogy képes legyen kimondani a mondat második felét –, ha Harry túlélte volna, boldogan elfogadnám az ajánlatodat.
– Boldogan, Perselus? – vonta fel Black a szemöldökét.
– Jól van, tényleg nem túl lelkesen, de elfogadnám.
A mosoly, amit váltottak, bár halvány volt, mégis az igazi béke jele.
– Felnőttél, ostoba kutya – mondta Perselus.
– Emberré váltál, ó hatalmas feje a Mardekárnak – vágott vissza Sirius.
– Nem vagyok a Mardekár feje, Black. Vector az.
Sirius álla leesett.
– Azt hittem, Minerva…
– Szerette volna, ha újra átveszem a házat, de elhatároztam, hogy nem teszem. Épp elég gondom volt a bájital- és SVK-órákkal, meg Harryvel. Másrészt Vector nagyon jó munkát végez azokkal a gyerekekkel. Jobbat, mint én.
Sirius sokáig nem felelt, csak bámult Pitonra.
– Megváltoztál – mondta végül. – Biztos Harry hatása.
– Az – bólintott Perselus, majd hozzátette: – Az övé.
Valamivel később Black eltűnt: utána kellett néznie, mi van Anne-nel és Armenával, de megígérte, hogy hatra visszaér.
Perselus nem törődött vele. Boldog volt, hogy egyedül hagyták Harryvel.
Nem csinált semmit, csak ült, Harry kezét a kezében tartva, és kifejezéstelenül bámult a semmibe. Harry teste szépen gyógyult, és az arca az ismerős sebhellyel olyan nyugodtan feküdt a párnán… és a sebhely egyre halványult. Harry olyan boldog lenne, ha látná eltűnni!
Mint az ő karja – gondolta. Előző este vette észre, mikor zuhanyozott.
A Sötét Jegy eltűnt. Teljesen. A minisztérium legnagyobb csalódására: nekik most más módot kell találniuk, hogy Voldemort követőit azonosíthassák. De neki legalább nem kell fiatalkori ostobasága visszataszító emlékével tovább élnie.
Nem mintha tovább akarna élni. Nem volt terve, nem maradt semmi reménye, amiért élhetne.
Így csak ült ott, a tehetetlen kezet simogatva. Harry nem lesz jobban halott az Azonosító bűbája után, mint most.
Megborzongott, ahogy Harry lelkére gondolt. Most már örökké Voldemortéhoz van kötve? Arra kényszerül, hogy halála után is annak a szörnyetegnek a társaságában legyen?
Ismét könnyek folytak végig az arcán. Harry, hogy őket megmentse, Voldemorthoz kötötte magát. Csak remélhette, hogy ennek a bűbájnak a halál után megszűnik a hatása.
A gyengélkedő ajtaja váratlanul nyikorogva kinyílt. Perselus az ajtó felé fordult.
– Miss Granger, mit keres itt? – kérdezte, de hangja nem volt olyan éles, mint szerette volna.
– Én csak… csak jöttem elköszönni Harrytől, uram – suttogta. – És szerettem volna beszélni magával. Négyszemközt.
Perselus biccentett.
– Rendben. Nekem is van mondanivalóm.
A lány közelebb lépett, és megmarkolta Harry ágya végét.
– Sokat szenvedett, mielőtt…?
Perselus eleresztette Harry kezét, és óvatosan visszafektette a takaróra. A helyiség másik végébe ment, és hozott egy széket.
– Üljön le, Miss Granger. – Hermione engedelmeskedett, és várakozóan tekintett rá. – Volt egy kis időnk beszélgetni a kivégzés előtt – kezdte, és megpróbált küzdeni az érzései ellen. Most más dolga volt: át kell adnia Harry bocsánatkérését a vallomásával együtt. – Elmondta nekem, mit tett magával.
– Velem? – Hermione szemei a meglepetéstől elkerekedtek.
– Bevallotta nekem, hogy… kényszerítette magát, hogy vele aludjon.
– De – ugrott talpra Hermione –, de hát ő nem kényszerített engem!
Csendben néztek egymásra. Perselus volt az első, aki visszanyerte a lélekjelenlétét.
– Nem tudom, Miss Granger. Nekem azt mondta, hogy megerőszakolta önt, miután kiengedték a minisztérium börtönéből.
– Ó, ne – motyogta a lány, és visszaroskadt a székére. – Ó, ne, jaj, ne…
– Miss Granger…? – lépett hozzá, és kezét a vállára tette. – Miss Granger?
De a lány képtelen volt beszélni: a zokogás teljesen elnémította. Lassan lecsúszott a székről a földre, mire Perselus megragadta, és lekuporodott előtte.
– Shh – nyugtatta, és visszasegítette a székre. De a lány nem nyugodott meg. Ha lehetséges, a zokogása egyre hevesebbé vált. Perselus elveszettnek érezte magát. Mit kellene tennie? Hívja a nővért, és kérjen tőle egy kis nyugtató főzetet? Nem, a könnyekre szükség van, ha meg akar szabadulni a bánattól. És bár nem ő volt a legmegfelelőbb személy, akivel megoszthatná, Harry szerette ezt a lányt. És Miss Grangernek nem volt kire támaszkodnia, mivel a szülei tavaly meghaltak.
Kinyújtotta hát a kezét, lassan, óvatosan, és átölelte a vállát. Amikor a lány nem zárkózott el a vigasztaló érintés elől, átkarolta. Miss Granger a férfi mellkasának dőlt, arcát talárja redőibe temette. Perselus simogatni kezdte a hátát.
– Azt mondta, szerette magát, és soha nem akart magának fájdalmat okozni. Azt mondta, mindig is szerette…
– Neeee – hangosodott a jajgatás. Perselus elhallgatott. Nem akart gondatlanul megválasztott szavaival tovább rontani a helyzeten.
Később a lány zokogása elhalkult, de arcát nem emelte fel a férfi mellkasáról. Reszketett.
– Azt hittem, gyűlöl.
– Miért gyűlölte volna? – Perselus erőlködött, hogy hangja halk, nyugodt maradjon.
– Miután lefeküdtem vele, kegyetlen dolgokat mondtam neki, mert azt hittem, csak az alkohol miatt tette. Olyan megalázónak éreztem. Olyan mocskosnak. Teljesen részeg volt. Láttam a meglepetést az arcán, miután… azután. Én…én sírtam. Nem akartam, hogy csak azért feküdjön le velem, mert részeg. Azt akartam, hogy szeressen, de azt hittem, nem szeret, de most azt mondja, szeretett, és én úgy viselkedtem vele, mint egy idióta, és ő úgy halt meg, hogy azt hitte, megerőszakolt engem, csak mert sírni látott, és a szavak miatt, amiket később a fejéhez vágtam…
Perselus ismét tétován megsimogatta a hátát. Tinédzserek a maguk tipikus problémáival, de mégis, olyan sebezhetőek… A helyzet, amelyben voltak, kezdett valódi tragédiává válni.
– Soha nem bocsátok meg magamnak – motyogta, és Perselus sóhajtott.
– Ő is ugyanezt mondta, Miss Granger. De, tudja, meg kell tanulnunk megbocsátani – még magunknak is. Harry szerette magát. A legjobbat kívánta magának. És nem hiszem, hogy boldog lenne, ha tudná, mivel vádolja magát. Harry halála nem az maga hibája, így a tény, hogy ezt nem tudták tisztázni, sem az ön hibája.
– Tegnap, mikor láttam, hogy beszélni akar velem, elutasítottam. Csak később indultam a keresésére. Ha gyorsabb lettem volna…
– Ne vádolja önmagát. Nem az maga hibája.
– Nem tudom. Olyan rémült vagyok – egyre erősebben remegett.
– Jöjjön, álljon fel. Leülhetünk az ágyra, és foghatja a kezét – állt fel. – Tudom, örülne neki.
– Nem tudom, mihez kezdjek – a lány olyan erősen remegett, hogy Perselus nem volt képes felemelni őt az ágyra.
– Gyerünk – suttogta bátorítólag.
Belekerült némi időbe, mire Harry ágyára ültek. A lány még mindig reszketett, de már nem zokogott.
– Ő volt a legkedvesebb ember, akit valaha láttam – suttogta, miközben Harryt figyelte. Majd kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcát. – A legbátrabb, a legnagyobb…
– Igen, az volt – motyogta Perselus, csak hogy megmutassa a lánynak, hogy nincs egyedül.
– Több mint egy éve szerelmes voltam belé – szólalt meg hirtelen, és halványan elmosolyodott. – De folyton azt mondta, hogy sose randizna velem.
– Még a legjobb embereknek is vannak ostoba pillanatai.
Egymásra mosolyogtak. De aztán a lány arca újra aggódóvá vált.
– Uram, azt mondtam, beszélni akartam önnel négyszemközt – Perselus biccentése után folytatta –, mert van valami, ami önt is érinti, és nincs senki más, akihez fordulhatnék.
Hatalmas kő kezdett formálódni Perselus gyomrában.
– Igen?
– Mikor mi… mikor lefeküdtem Harryvel, nem használtunk semmiféle fogamzásgátlót…
Perselusszal forogni kezdett a világ.
– Úgy érti… – nem volt képes befejezni.
– Terhes vagyok.
Perselus úgy vélte, ha a gyengélkedő mennyezete szakadna rá, azt is könnyebben tudná kezelni. Egy gyors örvényléssel minden a helyére került, és a kirakó darabkái egy ábrát formáztak – egy ábrát, amelyet Quietus és Lily a zavaró tényeken keresztül mégis láttak… hogy Harry szembe fog nézni a gonosszal, hogy túlélje – és ahogy Harry gyanította, hogy az apjának, Quietusnak igaza volt, mikor egy utódról beszélt.
Kezei ökölbe szorultak. Az az átkozott prófécia! Üvölteni akart, hangosan átkozódni, de nem akarta megriasztani a lányt – a lányt, aki Harry gyerekével várandós. Aztán egy gondolat bukott felszínre.
– Meg akarja tartani? – kérdezte halkan.
– Szeretném – suttogta pirulva. – De nincs családom, akikre támaszkodhatnék, és félek…
Perselus a karjába vonta.
– Nézze, akárhogy is dönt, segíteni fogok. Ha úgy dönt, hogy megtartja a gyereket, számíthat a segítségemre, nemcsak a terhesség és a szülés során, hanem egészen addig, amíg szükségét érzi. Amíg fel nem nő. De megértem azt is, ha nem akar egyedül gyereket vállalni – mikor a lány levegőt vett, hogy válaszoljon, hozzátette: – Nem kell most azonnal döntenie. De azt akarom, hogy tudja, itt leszek, ha segítségre van szüksége. Nem kell félnie. Emiatt nem.
Közben a lány újra sírni kezdett.
Perselus felállt.
– A szobámban leszek. Ha szüksége van rám, csak hívjon, rendben?
A lány megkönnyebbültnek látszott, hogy magára hagyja. Hogy életében utoljára egyedül maradhat a gyereke apjával.
Perselus megremegett. Ennyit az öngyilkosságról. Még ha Harry meg is halt, valakinek szüksége van rá, a segítségére, a támogatására.
Mikor később visszatért a kórházi szárnyba, a lányt ott találta Harry mellett fekve, az arcát a fiú vállába temette. Aludt. Majdnem hat óra volt, ezért, bármennyire is bánta, fel kellett ébresztenie. Miután némi ételt és két csésze erős teát rendelt a konyháról, óvatosan felrázta.
– Miss Granger – szólította.
A lány tiltakozás nélkül ült fel, és elfogadta Perselus segítségét, hogy visszaüljön a székre. Barátságos csendben itták a teájukat.
– Akarom ezt a gyereket, uram – mondta, mikor visszatette a csészéjét az asztalra. – De nem akarom magát kényszeríteni, hogy…
– Ez nem kényszer – sóhajtott Perselus, és újra kortyolt egyet. – Segítek, ha szükséges. De továbbra sem szeretném, ha elsietné ezt a döntést.
– Akkor is megtartanám ezt a gyereket, ha Harry élne – válaszolta halkan. – Persze, csak ha ő is akarná.
Pár perccel később megérkezett Sirius Armenával és a kislánnyal, akit az események olyan mélyen sokkoltak, hogy erőtlenül lógott mostohaapja nyakában. Egyik felnőtt sem szólalt meg, csak a kislány hisztérikus zokogása törte meg a csendet időről időre.
A következő Ronald Weasley volt, akit egyik bátyja támogatott. Aztán Ares Nott, könnyáztatott arccal. Longbottom és Parvati Patil valamivel később érkezett. Aztán az összes Weasley. Fletcher. Vector. Majd Janus Moon, mindenki másnál sápadtabban. Perselus tudta az okát: a testvére egy nappal a halálfalók támadása előtt meghalt. Őt és két társát küldte ki Voldemort, hogy megöljenek egy mugli családot három gyerekükkel együtt. Leah Moon nem tétovázott sokáig. Megölte cimboráit, végül öngyilkos lett. A talárjában az aurorok találtak egy levelet a családjának címezve, amelyben bocsánatot kért.
„Már nem állhatok át" – olvasta a levélben. – „Túl sok bűnt követtem el, hogy megbocsássatok ebben az évszázadban. Most el szeretném mondani, hogy szeretlek titeket, és kérlek, ne gondoljatok rám túl sok gyűlölettel."
Perselus nem tudta, mit mondjon. Ismerte ezt az érzést: hosszú évekig volt ő is halálfaló.
Olyan sok gyerek meghalt ebben a háborúban: Harry, Fred, Draco, Miss Moon… és Miss Granger is, aki pedig él, számtalan súlyos sebet hordoz.
Ez volt tehát a vég.
Fletcher súgva mesélte el, hogy az egész országban úgy ünnepelnek, mint tizenöt évvel ezelőtt, mikor először szabadultak meg Voldemorttól – s most is, csak úgy, mint akkor, figyelmen kívül hagyják azt, hogy mi volt az ára a szabadságuknak. Ünnepelnek, s nem fordítottak figyelmet a gyászolókra.
Perselus néha úgy érezte, hogy a varázsvilág – de az egész emberi világ is – nem érdemli meg a megmenekülését.
Terry Boot, egy hatodéves hollóhátas lépett be a terembe az apjával a nyomában, aki a Minisztérium Nyilvántartó Hivatalának volt munkatársa. Perselus megdermedt.
Nem. Ez még túl korai.
Letette a csészéjét, és az ágyra ült, Harry mellé. De az idősebb Boot nem jött közelebb.
Aztán az igazgatónő érkezett Arcus Patillal. Majd – Perselus meglepetésére, Andrus. Eljött Ausztráliából, hogy búcsút vegyen az unokaöccsétől, akit csak néhány hónapja ismert. Aztán Hagrid érkezett a kutyájával, Agyarral. Néhány perc múlva megérkeztek a griffendéles osztálytársak, a másik Patil-lány, Padma, és Erica Knight a mardekárból. A helyiség kezdett túlzsúfolttá válni.
Perselus nem látott hamis bánatot és álarcokat. Ezek az emberek mind szerették Harryt.
Mert Harry volt a legjobb, a legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb. Lehetetlen volt nem szeretni. Mégis, ő, Perselus Piton kétszer is ebbe a hibába esett. S a fiú mindkétszer ledöntötte a falakat.
Az ajtó nyikorogva újra kitárult. Perselus elkomorodott.
Ezúttal már valóban az Azonosító állt az ajtóban: egy fiatal, rémült arcú nő. Ahogy megérkezett, Mr. Boot mellélépett. Tökéletes csendben jöttek közelebb.
Perselus nyelt egyet, megfordult, és Harryt az ölébe emelte. Hermione közelebb csúszott, és Perselus helyet szorított neki maga mellett. Félelemmel tekintettek a minisztériumi hivatalnokokra, akik mondtak valamit. Perselus nem értette, de nem volt fontos. Ha az volt, Minerva majd úgyis emlékezteti rá.
Az Azonosító, majdnem mentegetőzve, előhúzta a pálcáját.
Perselus erősen szorította Harryt, és imádkozott, hogy legyen már vége.
Mikor a nő megemelte a pálcáját, behunyta a szemét.
Nem tudta, hogy a könnyei lefolynak az arcán, és átitatták a talárját, Harryt, a takarót. Nem tudta, hogy azt nyüszíti:
– Harry…