Átnézte: enahma
20. fejezet – A kör vége(?)
– Pers! Kéééérlek! – A kislány idegesen toppantott a lábával, és könyörgő pillantást vetett a mögötte álló két személyre: egy fiúra és férfira. – Nagypapaaa, le fogjuk késni a vonatot! – Lökött egyet a kofferkulin, majd karba tett kézzel, türelmetlenül toporogni kezdett.
A fiú csak a szemeit forgatta, és nem válaszolt, de a magas férfi egy helytelenítő pillantást vetett rá.
– Qui, viselkedj!
A lány még szorosabban karolta át magát, és ajkait vékony vonallá préselte. Smaragdzöld szemei szinte szikráztak. Két társa egy nyitott doboz fölé hajolt, ahol egy kis rágcsáló nyüszített fájdalmasan.
– Megsérült itt a lába, nézd – mondta aggódva a fiú, mikor a férfi kivette a kis oposszumot az utazóládájából. Az állat bal mellső lába furcsán lógott. A fekete hajú férfi gyorsan körülnézett, és mikor senki sem figyelte őket, elővette a pálcáját a zsebéből.
– Ferula – mondta, és mikor a rágcsáló lábára került a kötés, visszahelyezte a dobozába.
– Magammal viszem. Mire a vonat megérkezik, a lába is rendbe jön.
– Ha nem késsük le azt a vonatot! – szólt közbe csípősen a kislány egy fintor kíséretében.
– Több, mint húsz percünk van, és itt vagyunk az állomáson. Nem fogjuk lekésni – förmedt rá a fiú a testvérére. – Ne szemétkedj! Ha Hopperrel történne valami, te is ugyanezt tennéd.
A lány elfordította a fejét és nem válaszolt. A férfi mögé lépett, és megragadta a vállát.
– Persnek igaza van, te is tudod, Qui.
– Te mindig neki adsz igazat – fakadt ki sértetten.
– Nem mindig, csak ha igaza van – a férfi hangja komoly volt, és a lányka nem felelt. – Na, menjünk, mielőtt tényleg lekéssük azt a vonatot.
A kislány rosszkedve majdnem azonnal eltűnt. Az előző izgatottság visszatért, és újra előretolta a kocsiját. A férfi elismerően mosolygott utána, a pólóján lévő kengurut nézve. Ausztráliából jöttem – mondta a kenguru. – És te? Másik unokájának a pólója egyszínű kék volt, amely jól illett a farmerja színéhez. Mindkét gyerek haja rövid volt, és fekete, de a fiú szeme csokoládébarna, mint az anyjáé.
A kilencedik és tizedik vágány közti korláton azonban nem tudtak átkelni: egy sovány, alacsony kisfiú éppen a korlát előtt állította meg kofferkuliját, és a ládáján ülve keservesen sírt.
Qui megállította a kocsiját, és tétovázás nélkül az idegen fiúhoz lépett.
– Mi a baj? – kérdezte, és lekuporodott mellé.
A kisfiú felemelte a fejét, bizonytalanság sütött a szemeiből.
– Azt hiszem, eltévedtem – suttogta, és elsápadt, mikor észrevette, hogy a magas férfi feléjük közeledik.
– Hol vannak a szüleid? – kérdezte a férfi előrehajolva. A fiú nagyot nyelt.
– Nincsenek szüleim – mondta, és megpróbálta olyan kicsire összehúzni magát, amekkorára csak tudta.
A következő pillanatban Pers is csatlakozott hozzájuk.
– Te is Roxfortba mész? – kérdezte, nem hallva az előző szavakat.
Hirtelen megnyugvás mosta el a kisfiú félelmét.
– Ti is varázslók vagytok?
A másik három mosolyogva pillantott egymásra.
– Miért? Nem úgy nézünk ki? – kérdezte viccelődve a lány.
– Öhm – a fiú pillantása egyikükről a másikra siklott. Úgy néztek ki, mint a muglik a farmerben és a pólóban, csak utazóládáik nem illettek a képbe…
– Nem t'om – motyogta.
– Azok vagyunk, valóban – mondta a férfi, és egy rántással talpra állította a fiút. – De most már menjünk, vagy le fogjuk késni a vonatot, és az igazgatónő megöl. Átmegyünk a korláton, és ott is vagyunk.
Egy perccel később már a 9¾. peronon álltak, amely tömve volt emberekkel, csomagokkal, kocsikkal, és különböző állatokkal. A Roxfort Expressz hatalmas, vörös gőzmozdonya már gőzölgött, ahogy a víz hőmérséklete lassan üzemi hőfokra emelkedett. A férfi tovább vezette a gyerekeket a vonat vége felé. Nyilvánvalóan el akarta kerülni a figyelmet.
Nem volt szerencséje. Mikor megálltak, és a férfi elkezdte felpakolni a vonatra a csomagokat, egy hang szólította meg.
– Piton? Maga az?
A férfi nem reagált azonnal, csak miután az idegen kisfiú ládáját is feltette. Megfordult.
– Mr. Diggory – mondta udvariasan, és kezet nyújtott. A két férfi kezet rázott.
– Az unokái, feltételezem. – A Diggorynak nevezett ember a gyerekekre nézett.
Perselus mosolygott.
– Nem egészen, csak a két fekete hajú. Perselus, Quirke, gyertek ide – intette közelebb a kettőt. – Ez az bácsi itt Amos Diggory.
A lány félénken mosolygott, míg a fiú kezet rázott az idősebb férfival.
– Ön volt a Mágiaügyi Miniszter, ugye? – kérdezte Pers komolyan.
– Az már több, mint nyolc éve volt, fiatalember – mosolygott joviálisan. – Perselus, hadd mutassam be a lányomat, Juditot.
– Örvendek.
– Ez az ember lesz a bájitaltan tanárotok, ha nem tévedek…
Perselus mosolyogva rázta a fejét.
– Minerva az évnyitó ünnepségig titokban akarta tartani. Azt hiszem, nem akarta elrémíteni a szülőket.
– Ugyan már, Perselus, egy ilyen információ miért rémítene meg bárkit is?
Perselus mosolya szélesedett.
– Ne feledje, egyike voltam azoknak, akik ennek a generációnak a szüleit tanította.
Diggory elutasítóan legyintett, és a lánya ládáját feltette a vonatra.
– Na, induljatok.
Perselus csókot nyomott Quirke homlokára, de a fiatal Perselus túl komoly és szégyellős volt az ilyen gyengédségekhez, ezért helyette a kezét nyújtotta.
– Akkor később találkozunk – mondta, és fellépett a vonatra.
– Később találkozunk.
A fiúk segítettek bevonszolni a lányok ládáit egy üres fülkébe, és mire a vonat elindult az állomásról, már el is helyezkedtek.
– Ez azt jelenti, hogy a ti apukátok… – kezdte Judit, de Perselus ráförmedt.
– Ó, fogd már be. És a kérdésedre a válasz: igen.
A lány elpirult, de nem folytatta a kérdezősködést.
– Hogy hívnak? – fordult Qui a kisfiúhoz a sarokban.
– Én…a nevem Thomas Warren, de szólíts Tomnak – felelte félénken. – És a tiétek?
– Quirke Piton. És ez itt a testvérem, Perselus Piton.
– Én is be tudok mutatkozni – motyogta a fiú sötéten. – De kösz.
Tomhoz fordult.
– Nem varázslócsaládból jössz, ugye?
– Hát… – Idegesen harapta össze az ajkait. – Nekem azt mondták, hogy a szüleim varázslók voltak, de nem ismertem őket. Meghaltak, mikor még kisbaba voltam, és egy árvaházba kerültem.
A három gyerek szánakozva nézett rá.
– Egy árvaházban éltél? – kérdezte Judit. – De hát az szörnyű!
– Nem maradt élő családtagom. Az ember, aki elhozott, egy magas, barna férfi, Fletchernek hívták, ő mondta, hogy a családom valamennyi tagja meghalt ugyanabban a háborúban, mint a szüleim…
Perselus mindentudóan bólintott.
– Sok ember halt meg abban a háborúban.
Tom rámeredt.
– Tudsz valamit róla?
Quirke kacagott, mire a testvére vetett rá egy fagyos pillantást.
– Nem, csak elolvasta az összes könyvet, amit a házban talált… – mondta a kislány csípősen.
– Fogd be, Qui!
– Miért? Nem te voltál az, aki ellopta anya történelemkönyveit, és állandóan arról nyaggattad, hogy meséljen ezekről a dolgokról?
– Igaz, hogy a mamátok lesz a mágiatörténet-tanár? – szólt közbe Judit a testvéri vitába.
Qui a szemeit forgatta.
– Ó, igen… és nagypapa lesz a bájitaltan-tanár, és halálra leszünk ítélve…
– Qui! – kiáltott fel Perselus mérgesen.
– Miért? – fordult a bátyjához. – Te biztos a Hollóhátba kerülsz, de remélem, hogy engem a Süveg a Griffendélbe tesz, és nem leszek olyan stréberek között, mint te!
Aztán Tomra nézett, aki meglepetten bámult vissza rá.
– A Süveg?
Perselus sértődött arccal előhúzott egy könyvet a ládájából, és nem szentelt több figyelmet a körülötte zajló beszélgetésre. Mire a büfés boszorkány megérkezett, mindkét lány mélyen elmerült a Roxfortról szóló történetek mesélésébe, Tom pedig alig mert levegőt venni az áhítattól, ahogy őket hallgatta. Perselus otthagyta a könyvét némi édességért, és előrelátóan három személyre vett nyalánkságokat. A harmadik kupacot Tom ölébe tette.
– Nem fogadhatom el – nyelt nagyot a fiú. Perselus vállat vont.
– Nem az én pénzem, hanem a szüleimé. És egyébként sem nagy kiadás – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd újra beletemetkezett a könyvébe.
– Mindig ezt csinálja? – kérdezte suttogva Judit.
– Igen – válaszolt Qui. – Állandóan úgy viselkedik, mintha ő lenne az idősebb, pedig ikrek vagyunk, és én születtem előbb.
– És miért viseltek mugli ruhákat?
Qui vállat vont.
– Mindig mugli ruhákat hordunk. Eddig mugli iskolába jártunk. Egy kicsit furcsa lett volna, ha talárban és süvegben megyünk suliba…
– Mugli iskolába? – Judit szemei elkerekedtek a meglepetéstől. – De hát ti Pitonok vagytok, és az aranyvérűek…
– Ne kezd ezt a badarságot – ráncolta össze a homlokát Qui. – Egy: anya mugli születésű, és kettő: nem akarta, hogy magántanulók legyünk. Azt mondta, jót tesz nekünk, ha már korán megszokjuk, hogy más gyerekek között vagyunk. Azt hiszem, igaza volt, de nagyapával volt néhány veszekedésük emiatt.
Tom hangja félbeszakította a két lányt.
– Judit, te ezelőtt nem jártál iskolába?
– Nem – rázta a fejét. – Volt néhány magántanárom, és ők tanítottak…
A fülke ajtaja félrecsúszott. Két fiú állt az ajtóban, mindketten idősebbek, mint a négy elsőéves. Egyikük, egy magas, bamba fiú tüskés hajjal, lassan rágott valamit. Nem tűnt túl okosnak. A másik fiú alacsony volt, arcán nagyképű kifejezés. Mindketten a Mardekár címerét viselték. Végigpillantottak a bent ülőkön.
– Úgy, tehát itt vannak azok a Pitonok, akikről mindenki beszél! – Majd egy rövid pillantást vetett Juditra. – És az ex-miniszter lánya. De te ki vagy?
Tom megrémült, ahogy a nagyobb fiú fölé tornyosult.
– Én… én Tom Warren vagyok.
A megdöbbenés tisztán látszott a beképzelt fiú arcán.
– Tom Warren-Avery, azt akartad mondani, nem? – lépett még közelebb, és egyik ujjával Tom álla alá nyúlva felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
Perselus letette a könyvét, de a nővére már talpon volt.
– Hagyd békén! – kiáltotta Qui harciasan.
A magas fiú belépett a fülkébe, elzárva Qui útját a sarokban ülő fiúhoz.
– Ne üsd bele az orrod! – morogta, miközben a rágást egy pillanatra sem hagyta abba.
– Én Rabastan Macnair vagyok, Tom, ő pedig a barátom, Fidelus Monstro – mondta az alacsony srác bamba cimborájára mutatva, majd kinyújtotta a kezét. Tom kiszabadította a fejét, és összeszorította a fogait.
– Hagyj békén – motyogta félénken.
– A mi házunk tagja leszel, kölyök. Ne légy olyan szégyenlős. Ugyanazon az oldalon állunk…
Tom remegett, és megpróbált elmozdulni a közeléből.
– Én nem…
– Ó, akkor elmesélem neked. Az apád…
– Silencio!
A bűbáj elnémította a mardekárost, aki dühösen fordult hátra. Perselus állt ott kivont pálcával.
– Nem mondasz el neki semmit. Sem most, sem máskor, hacsak nem akarsz párbajozni velem. És figyelmeztetlek: nagyapám, aki párbajozni tanított, mindig jobb volt, mint az apáitok együtt. Most pedig húzzatok el innen, és hagyjátok békén Tomot.
A következő pillanatban a két mardekáros a fülkén kívül fetrengett. Qui ijedten nézett a bátyjára.
– Nagyapa meg fog ölni!
Perselus eltette a pálcáját, és visszaült.
– Nem, csak ha nem bírod befogni azt a nagy pofádat.
Qui csípőre tett kézzel lépett előrébb.
– Én… – kezdte, de hirtelen elhallgatott. – Mi volt ez az előbbi szöveg az ő apáikról és nagyapáról?
– Semmi – válaszolta Perselus hidegen, és újra elővette a könyvét.
– NEM! – Qui megragadta a könyvet és kényszerítette a testvérét, hogy ránézzen. – Ez nem igazság, hogy te tudod, és mi nem!
– Többet kellett volna olvasnod – emelte fel újra a könyvet, de ezúttal Tom könyörgő hangja állította meg.
– Semmit sem tudok a szüleimről, Perselus!
Megsemmisülten sóhajtott, és becsukta a könyvet.
– Nézd, ez nem túl vidám történet. A háborúról szól, amiben a családod elhunyt.
Qui, meghallva az „elhunyt" szót, a szemeit forgatta. Tomot viszont nem zavarta a felnőttes szóhasználat és viselkedés.
– Nem érdekel. Előbb vagy utóbb úgyis megtudom, és szeretném, ha te mesélnéd el.
– Kérlek, Pers! – csatlakozott Qui Tomhoz, és még Judit is várakozóan tekintett rá. Perselus megadta magát.
– Rendben, de csak pár szóban, mivel utána át kell öltöznünk az iskolai talárba. – Megvárta a biccentéseket, csak utána folytatta. – Abban a háborúban, mikor a szüleid meghaltak, Tom, az apád, az anyád, és más családtagjaid ugyanazon az oldalon álltak, mint Macnairé vagy Monstróé, azé a két fiúé – biccentett a folyosó felé. – A mi családunk és Judit családja az ellenkező oldalon állt. Ez persze nem jelenti azt, hogy te is ezek közé a hencegők közé tartozol. Nagyapa szülei is azon a sötét oldalon álltak, ő mégis ellenük harcolt. A háború mindig ilyen. Meg kell hoznod a saját döntésedet – nézett kitartóan Tomra, aki nyelt egy nagyot, és a padlóra bámult.
– Ez azt jelenti, hogy gonoszak voltak?
Perselus elfintorodott.
– Nem tudom, Tom – mondta végül. – Egy gonosz embert követtek, és ez valószínűleg befolyásolta őket, de én soha nem ismertem őket személyesen.
Tom bólintott.
– Mi történt itt? – egy magas, görbe orrú fiú állt meg a fülke előtt. Kék szeme és gesztenyebarna haja volt. – Valaki azt mondta, hogy párbajoztatok. Igaz ez?
Perselus felállt.
– Csak én voltam. És nem volt párbaj, csak kitessékeltem őket. Zaklatták az egyik társamat. – Előrelépett, és kinyújtotta a kezét. – Perselus Piton.
A magas fiú elmosolyodott.
– Ó, szóval Piton, mi? – Felemelte a fejét, és felnevetett. – Végre nem én leszek az egyetlen, akinek ennyire közismert a neve. – Megragadta Perselus kezét. – Ares… Ares Hurricus Dumbledore.
– Hú! – kiáltott fel Qui. – Te Albus Dumbledore unokája vagy?
A barna fiú a fejét rázta.
– Nem, nincs olyan szerencsém. Az én őrült üknagyapám Abeforth. Albus Dumbledore-nak öt lánya volt, nem voltfia, aki továbbvinné a nevét. És ti? – nézett a többiekre.
– A testvérem, Quirke, ő Judit Diggory, és Tom Warren.
– Mind elsőévesek vagytok?
Bólintottak.
– Akkor Isten hozott titeket. És próbáljatok meg a Griffendélbe kerülni, az az én házam is. Ötödéves vagyok, és prefektus. Na, öltözzetek át talárba! Mindjárt ott leszünk!
Perselus megkönnyebbült, amikor a tanári értekezlet véget ért. Soha nem szerette ezeket az összejöveteleket, habár be kellett ismernie, hogy Hermione fülébe suttogott halk, szellemes megjegyzéseivel sokkal elviselhetőbb volt, mint amire emlékezett.
A csapat nem igazán változott. Az igazgató még mindig Minerva volt, a Griffendél feje Fletcher, a Hugrabugé Bimba, a Mardekáré pedig Vector.
Sinistra, Trelawney és Hagrid még mindig itt tanítottak, csakúgy, mint Frics, Poppy, Madam Cvikker és Madam Hooch. Igaz, itt volt ő is, mint régi arc, de ez nem számított: kihagyott tizenegy évet, így most olyan volt, mintha új lenne.
Az újak Hermione, a mágiatörténet-tanár, Erica Knight, a sötét varázslatok kivédése tanár valamint McDougal, a bűbájtan-tanár voltak. Utóbbi volt a Hollóhát házvezetője is, és nem is volt igazán új: már tíz éve az iskolában tanított.
– Nem féltél ettől az állástól? – hallotta Hermionét a megbeszélés után.
– Miért kellett volna? – kérdezett vissza Miss Knight kacagva. – Már négy éve tanítok. Az, hogy Harold Winston Potter rokona vagyok, sokat segített az ellen az ostoba átok ellen. –Perselushoz fordult. – Nem tudod, George miért döntött úgy, hogy itt hagyja Roxfortot? Olyan gyorsan történt…
Perselus mosolygott.
– Megnősült a nyáron, és a felesége terhes. A családjával akar lenni.
Erica bólintott.
– És maga miért jött vissza?
– Én is a családommal akartam lenni – felelte Perselus.
Erica nevetett.
– Akkor hát igaz, hogy idén négy Pitonnal kell megbirkóznunk?
– Így van. De azt hiszem, ideje lemennünk a Nagyterembe. A kis szörnyetegek hamarosan megérkeznek.
Perselus, miközben felvette palack-zöld talárját, hagyta elkalandozni gondolatait. Az utóbbi években alig hordott talárt. Mugli környezetben éltek, és Hermione szigorú volt. Hamar rászokott a mugli ruhák viselésére, legtöbbször farmert viselt, hozzá pólót vagy pulóvert. Szinte soha nem volt szüksége kabátra, Ausztráliának azon a részén, ahol éltek, a tél is elég meleg volt.
Az első hónapokban gyűlölte a mugli ruhákat, de (főleg magában) egyetértett Hermionéval, hogy a gyerekeknek jobb, ha normális környezetben nőnek fel. A varázsvilágban az apjuk hírneve miatti kivételezés elkényeztetné őket.
Így most a talárban eléggé kényelmetlenül érezte magát.
Mikor belépett a Nagyterembe, hirtelen teljes erővel beléhasított, mennyire hiányzott neki a Roxfort. A békebeli Roxfort. A gyönyörűen megvilágított Nagyterem, a pislákoló gyertyák százai, az elvarázsolt mennyezet, az állandó gyerekzsivaj. És most újra itt van, és ezúttal az unokáira vár, hogy idelépjenek, a tanári asztal elé, és beosszák őket. Bár nem volt kétsége az eredmény felől: Perselus a Hollóhátba, Quirke a Griffendélbe kerül majd, noha Perselus is elég bátor ahhoz, hogy a Griffendélbe kerüljön. Talán furcsa, de úgy érezte, mintha végre hazaért volna.
Leült Minerva és Hermione közé: mint az új igazgatóhelyettesnek, ez volt az új helye, és nem tudott elnyomni egy mosolyt, mikor Minerva közelebb hajolt hozzá.
– Úristen, Perselus, ezzel a rövid hajjal és zöld talárral össze fogod törni a nőnemű diákjaid szívét. Sőt, valószínűleg nem csak a diákokét.
– Hermione ötlete volt, őt okold érte – súgta vissza.
– Eszemben sincs! Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy, Perselus, hogy végre elhatároztad, hogy visszatértek Angliába…
– És nem is tervezzük, hogy visszamenjünk. A munkánk ideköt minket.
Egy halk csengetés figyelmeztette az igazgatónőt, aki Perselusra nézett.
– Menj, üdvözöld az elsőéveseket. Megérkeztek.
Valóban megérkeztek, nézett rajtuk végig Perselus. Tízen közülük teljesen átáztak, ami azt jelentette, hogy legkevesebb két csónak is beborult a vízbe, és a fiatal Perselus kivételével mindegyikük ijedtnek tűnt. Ifjabb Perselus olyan nyugodt és fegyelmezett volt, mint mindig, mindenhol.
– Az elsőévesek, Piton professzor – állt meg Hagrid az ijedt csoport mellett, keze Quirke vállán.
– Köszönöm, Hagrid – mondta komolyan, de mikor észrevette, hogy Quirke izgatottan figyeli, nem tudott elnyomni egy kis mosolyt. – Kövessenek – fordult sarkon a kis kamra felé, ahol az elsőévesek a beosztásig várnak.
A feszültség nőttön-nőtt, és mindenki várakozón pillantott rá.
– Üdvözlöm magukat Roxfortban – kezdte, mikor már mindannyian bent voltak. Aztán szólt néhány szót a házakról és a beosztásról, de a végén hozzátette: – Minden háznak megvannak a maga érdemei és gyöngéi, és minden házból kerültek ki sötét és világos varázslók. Nem a ház fontos, hanem a maguk döntése, hogyan élik az életüket.
Észrevette, hogy az alacsony kisfiú, akit az állomáson ismertek meg, pislogás nélkül mered rá.
– Ne hagyják, hogy ostoba szavak és előítéletek tévútra vezessék magukat. Bármelyik házba kerülnek, az nem garancia semmire. A beosztás csak abban segít, hogy megtalálják magukat.
A hangok százainak zúgása, amely a jobboldali ajtó mögül hallatszott, lassan elhalkult. Itt volt az idő.
A beosztás idén nagyon hosszúra nyúlt: nagyon sok elsőéves volt. A magyarázat egyszerű: ez volt a tizenegyedik év azóta, hogy Voldemort elbukott. Vajon ezek közül a gyerekek közül hány fogant azon a végzetes áprilisi napon, tizenegy évvel ezelőtt?
A következő években még számosabban lesznek. Remus és Armena Black, Sirius és Armena Black gyerekei; Natalia, Alfred és Alex Weasley, Bill Weasley gyerekei; Archibald Weasley, Percy Weasley fia; Christian Diggory, Diggory fiatalabb fia; és a még fiatalabb generáció: Helen Moon, Janus lánya; Violet és Andrew Kirkpatrick, Pansy Parkinson és Andrew Kirkpatrick gyerekei; Bill, Steven és Lilian Weasley, Ron és Padma Weasley gyerekei; Clara Longbottom, Neville és Parvati Longbottom lánya; Terry Boot, a következő a sorban, és annyian még…
Már a beosztás alatt megpróbált annyi nevet megjegyezni, amennyit csak tudott. Egy napon belül egy egész iskolányi gyerek: nevek és arcok szakadnak a nyakába. Nem lesz könnyű.
Judit Diggory a Hugrabugba került.
Perselus szeme végigfutott a Mardekár asztalán. Olyan furcsa… nem is ismeri őket, pedig egykor ő volt a házvezetője annak a háznak… És most, hogy két unokája beosztására vár, biztos benne, hogy egyikük sem fog abba a házba kerülni.
– Piton, Quirke, Meredith! – olvasta a következő nevet és rámosolygott az ideges lányra. Az olyan türelmetlen volt, hogy elfelejtett fintorogni a második nevére. Nem szerette a Meredith nevet, de Hermione az anyja után akarta elnevezni, és Perselus jó ötletnek tartotta, hogy mindkét gyereknek mugli neve is van.
Suttogás tört ki a teremben.
– Piton? Pitont mondott?
– Ez az a Piton család? A híres?
– Hülye, NINCS másik Piton család!
– Ó, Istenem – mondta valaki. – Mintha nem olvashattál volna el róluk mindent az újságokban! Mindent!
Ezért költöztek Ausztráliába, gondolta Perselus elégedetten.
– Griffendél! – kiáltott végül a Süveg, és a ház asztalánál hatalmas zsivaj tört ki. Egy pillanatra nem tudott nem gondolni a szüleire. Ha tudnák! Elvigyorodott. A testvére, Quietus mindig azt mondta, hogy Griffendéles akar lenni, ha fel akarta idegesíteni a szüleiket.
Qui felugrott a székről, és Perselus kezébe nyomta a süveget.
– Kösz, papa – mondta, és elviharzott, mint egy hurrikán. Perselus csak a fejét csóválta. Hányszor elmondta a lánynak, hogy az iskolában a neve Piton professzor, vagy uram, de semmi esetre sem papa. Mélyet sóhajtott, és továbbment a listán.
– Piton, Perselus, Winston!
Az öreg Potter neve.
A suttogás és mormolás újra. Az ifjú Perselus az egész ceremónia alatt nyugodt maradt.
– Hollóhát! – kiáltott fel a süveg, és ezúttal az örömkiáltások még hangosabbak voltak, mint a Griffendélnél.
– IGEN! – üvöltötte egy kövérkés fiú a Hollóhát asztalánál.
A Mardekár asztalánál jeges csönd honolt.
A beosztás folytatódott. Aztán Perselus az utolsó névhez ért.
– Warren-Avery, Thomas!
Perselus hangja majdnem elcsuklott, ahogy a nevet olvasta. Lehetetlen. Averynek, a szörnyetegnek a fia él, és ugyanakkor jár a Roxfortba, mint az unokái! Az arca elsötétült.
Az alacsony fiúcska előtte állt. Avery fia.
De ez csak egy fiú. És nem követheti el kétszer ugyanazt a hibát. Egyszer, régen, az apja alapján ítélt meg egy fiút, és ez volt élete legnagyobb hibája.
Tom. A fiú neve Tom, valószínűleg a hüllőszerű szörny után.
De ez itt egy árva kisfiú. Nem az az arrogáns, neveletlen arisztokrataszármazék, akivé akkor vált volna, ha a szülei életben maradnak. Csak egy rémült gyerek, aki rá vár, arra vár, hogy a süveg beossza.
Végül sóhajtott, és átnyújtotta a süveget.
A fiú leült a székre. A szeme sarkából elcsípte Hermione sápadt arcát.
– Griffendél! – kiáltotta a süveg, és Perselus meghallotta Qui kiabálását:
– Ide, Tom!
Ezzel a beosztás véget ért.
Mikor visszatért a kamrából, ahova a süveget és a széket helyezte, és elfoglalta a helyét Minerva mellett, az igazgatónő felállt.
– Csak néhány szót. Az iskolai birtokon lévő erdő minden tanuló számára tiltott – nézett nyomatékosan a Griffendél asztalához, ahol egy gesztenyebarna hajú, magas fiú szélesen elvigyorodott, és bólintott. – Nincs kivétel. Az órák között tilos a folyosókon varázsolni, beleértve a mágikus édességeket és játékokat is. És végül, szeretném bemutatni két új tanárotokat: Hermione Piton professzort, aki Binns professzor leköszönése miatt a mágiatörténetet fogja tanítani…
Hermione biccentett a fejével, ahogy az örömteli kiáltások felhangzottak a teremben. Nyilvánvaló volt, hogy az öreg kísértet ugyanolyan népszerűtlen volt, mint Perselus idejében.
– Piton professzorasszony eddig az ausztráliai Hopsands Varázslóakadémián volt a mágiatörténet professzora. És amint látják, Weasley professzor nincs itt. A nyáron megnősült, és munkahelyet váltott. A mi régi-új tanárunk helyette Piton professzor, aki korábban tizenhét évig oktatta a bájitaltant a Roxfortban. Az igazgatótanács őt választotta az iskola új igazgatóhelyettesének is, miután Vector professzor lemondott erről a pozícióról.
Udvarias taps hallatszott, nem olyan örömteli, mint Hermione esetében, de ez érthető: George nagyon népszerű volt. Perselus biccentett, és összevonta a szemöldökét.
Hermionéval mindketten alaposan szemügyre vették az előttük álló négy asztalt, mialatt a gyerekek az éppen feltűnő vacsorával voltak elfoglalva.
– Olyan boldog vagyok, Perselus – suttogta Hermione a fülébe. – De, tudod, akkor sem lennék kevésbé boldog, ha valamelyikük a Mardekárba került volna.
– Tudom – felelte. – És egész megkönnyebbültem, hogy ez az … Avery gyerek nem az én régi házamban végezte. Jobb helye lesz a Griffendélben.
Hermione arca elsötétült. Az Avery név tabu volt náluk. De végül vállat vont.
– Quirke nyilvánvalóan kedveli – néztek a két elsőévesre. Hirtelen észrevette a magas fiút a közelükben. – Nézz oda, Perselus! Nem gondolod, hogy az a fiú, az a magas,… Quirkétől jobbra kettővel… nem ismerős?
Perselus szíve majdnem megállt, amikor meglátta a fiút. Egy könnyű érintés a kezén jelezte, hogy Minerva akar neki valamit mondani.
– Igen, Minerva? – kérdezte, de nem tudta levenni a szemét a magas fiúról.
– Ő Abeforth unokája, Perselus.
– Úgy néz ki, mint Albus – motyogta.
– Tudom. De nem olyan, mint ő. Talán később olyan lesz, de egyelőre sokkal inkább a Weasley ikrekre hasonlít. Egyébként ő volt George kedvence.
– Igen, ez inkább Abeforthra jellemző – húzta el a száját, ahogy a bolondos öregemberre gondolt.
– Ne hidd – felelte Minerva. – Azért sokkal komolyabb annál. Ő a legjobb diákunk…
– Nyugodtan használj múlt időt, Minerva – szakította félbe Perselus. – Ne feledd, az ifjú Perselus megérkezett, és én mondom, ugyanolyan tehetséges, mint Quietus volt.
– …és az övé Fawkes – fejezte be a mondatát zavartalanul az igazgatónő. – Albus ráhagyta, így…
– Így százharminc év múlva lesz egy új Albusunk… – bólintott Perselus. – Hogy hívják?
– Ares.
– Szóval nem Albus. – Perselus hangja lemondóan csengett.
– Még mindig hiányzik neked? – nézett rá szomorúan McGalagony.
Perselus vállat vont.
– Nem tudom. Sokszor egyszerűen nincs időm, hogy bárkit is hiányoljak. Az élet sokkal többször hozott meglepő helyzeteket, mint amennyire számítottam.
– Hallottam a legújabb főzetedről.
– Nem olyan új, és nem egyedül készítettem, ahogy, biztos vagyok benne, te is tudod.
– Az ország vérfarkasai rendkívül hálásak neked.
– Sokkal büszkébb vagyok a továbbfejlesztett Álomtalan Álom főzetemre.
– Hallottam róla. Poppy nem győz érte hálálkodni. És ha jól hallottam, a legújabb találmányoddal egészen meggazdagodtatok.
– Ugyan már, Minerva! Mióta Potterék ráhagyták a birtokaikat Harryre, elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy akár Roxfortot is megvegyük, ha akarjuk.
– Akkor miért jöttél vissza, Perselus? – kérdezte az igazgatónő, ezúttal komolyan.
– Mert hiányzott a tanítás. És most már nem lenne segítségem a kísérleteimnél sem, így értelmetlennek tartottam, hogy egyedül Ausztráliában maradjak.
– Tényleg örülök, hogy itt vagy. Hiányoztál, Perselus. És a házad is hiányolt…
– Nem én vagyok a Mardekár házvezetője.
– Vector örülne, ha rád hagyhatná ezt a felelősséget is.
– Gondolkodom rajta, Minerva.
– Köszönöm. És kérlek, ha van időd, gyere el hozzám egy teára. Örülnék, ha egy régi baráttal beszélgethetnék.
– Örömmel.
A számukra kijelölt lakrész a második emeleten volt. Nagy volt, két hálószobával, két fürdővel, egy nappalival és egy főzőfülkével. Hermione, aki már két hete az iskolában tartózkodott, szépen berendezte, mialatt Perselus ausztráliai házukban maradt a gyerekekkel.
– A bájital-hozzávalóid és az egyéb holmijaid az irodádban vannak, még dobozban. Nem akartam nélküled kipakolni őket.
– Rendben. Majd én megcsinálom.
– Főzök egy teát – mondta Hermione. – Ha nem tévedek, tíz percen belül látogatóink lesznek.
Az ajtó döngve kitárult.
– Tévedtél. Nem tíz, csak egy perc volt – mosolygott Hermionéra, és szigorú arccal az ikrek felé fordult. – Mit kerestek itt?
– Pommyért jöttem, és Qui elhatározta, hogy csatlakozik hozzám.
Qui bólintott, de egyikük sem ment a kis oposszumért. A kanapéra ültek, és kezükbe vettek egy-egy csésze teát. Hermione mosolyogva egy fotelba telepedett, velük szembe, míg Perselus leült az ikrek mellé
Türelmetlenül bámultak a falon függő órára: a családi órára, amelyen több tréfás kinézetű mutató kergetőzött.
Egész pontosan öt.
Közülük négy az Otthon feliratra mutatott. Az ötödik a Munkában irányban állt, de nem sokáig. Hamarosan átugrott az Útonra, majd a kandalló hangosan felmorajlott, és egy magas alak botladozott ki belőle.
– APA! – kiáltotta Quirke, és az alak nyakába ugrott. – A Teszlek Süveg a Griffendélbe tett, mint anyát és téged!
Harry felvont szemöldökkel nézett rá.
– Hát ti mit kerestek itt? A hálókörletetekben kéne lennetek!
– Apaaaa – hagyta figyelmen kívül Qui Harry bosszúságát. – És Pers Hollóhátas lett!
– Engedd el a nyakamat, Qui. Ha jól emlékszem, megegyeztünk, hogy a hétvégén találkozunk.
– Minden rendben, Harry. Csak el akarták újságolni a jó híreket – mondta békítően Hermione.
– És Pommy lába eltörött, és nagypapa meggyógyította, és eljöttünk érte – hadarta a kislány.
– Én pedig vissza fogom kísérni őket a hálókörletükbe – tette hozzá Hermione.
Harry végül egy csókot nyomott a lánya homlokára, majd letette.
– Gratulálok – mondta végül. Aztán a fiához fordult és röviden megölelte.
– Büszke vagyok rád, fiam.
– Kösz, apa.
Perselus ránézett az unokájára, és látta rajta a szeretetet és csodálatot, amit az apja iránt érzett. Ők ketten, apa és fia nagyon közel álltak egymáshoz, míg Qui általában hozzá fordult azokkal a problémákkal, amiket nem tudott az anyjával megbeszélni.
– Most pedig menjetek vissza a klubhelyiségeitekbe. Ez az első napotok, és meg kell ismerkednetek az osztálytársaitokkal. Szombaton találkozunk. Ares és Ron itt lesznek, hogy üdvözöljenek Angliában. – Harry megborzongott, ahogy Ron három gyerekére gondolt, de legalább Aresnak nincs egy sem. Mardekáros barátja még mindig nem akart megállapodni. Ron azonban, mindenki meglepetésére elvette Padma Patilt, nem sokkal az után, hogy a Roxfortban végzett. Vörös hajú barátja hamarosan Neville sógora lett.
Már mindegyik Weasley megházasodott, és gyerekeik is vannak. Nincs messze az idő, mikor a Roxfortot elárasztja a Weasleyk legújabb generációja. Az első jövőre érkezik: Bill elsőszülött lánya személyében.
Harry Hermionéhoz lépett, és röviden megcsókolta.
– Perselus irodájában leszek, drága. Segítek neki kicsomagolni.
– Nem hiszem, hogy megvárlak, Harry. Tudod, holnap óráim lesznek.
– Semmi gond.
Mikor Hermione végre eltűnt a gyerekekkel és az oposszummal, Perselus mellé rogyott a kanapéra.
–Szia, apa – sóhajtotta.
– Kemény munka…?
– Nem – ásította. – Csak sok új arc. Az egyetlen, akit ismerek, az Cassia. Ja, és képzeld, Neville a kórház üvegházában és bájital-laborjában dolgozik. – Mindketten mosolyogva emlékeztek vissza egy régi beszélgetésre a laborokról és a Longbottomokról. – A többi gyógyító és ápoló teljesen ismeretlen. A legtöbbjük úgy bámul rám, mintha kiállítási tárgy lennék. Azt hiszem, el lettem kapatva otthon… azaz Ausztráliában. Túlzottan hozzászoktam, hogy normális embernek kezeljenek. Ez az állandó figyelem… az ember, aki megölte Tudodkit… évek óta nem hallottam ezt a badarságot – masszírozta meg fáradtan a nyakát.
Perselus tekintete követte a kezét, és meglepve vette észre a sebhelyek tisztán látszó fehér vonalait.
– Elfelejtetted a leplező bűbájt – mondta halkan.
– Nem felejtettem el – vont vállat Harry. – Előbb-utóbb úgyis megtudják. És nincs semmi rejtegetnivalóm.
A sebhelyekről Perselusnak eszébe jutott egy másik dolog, amit el akart mondani neki.
– Avery fia itt van a Roxfortban.
Harry arcán egy fintor tűnt fel, de gyorsan elenyészett.
– Szegény pára. Egy árvaházban nőtt fel, gondolom.
Perselus bólintott.
– A süveg a Griffendélbe tette.
Harry szemei távolivá váltak, ahogy elgondolkodott. Eltartott egy ideig, mire megszólalt.
– Örülök, hogy hallom. Nem lenne jó, ha a történelem megismételné önmagát.
Perselus felállt, és kinyújtózott.
– Na, menjünk pakolni.
– Apropó – kapta fel a fejét Harry. – Van nálad a memóriafőzetből?
– Csak a hozzávalók. Miért?
– Jó lenne kipróbálni azt a módosított ellenszert, hogy segít-e bizonyos amnéziás esetekben. Ha adnánk hozzá némi morzsolt denevérszárnyat és tarajos sül tüskét…
Harry lelkesedése Perselusra is átragadt, és izgatottan bólintott.
– Nem rossz ötlet!
Később, miután már az ellenszer a tűzön rotyogott, ismét a nap eseményeiről kezdtek beszélgetni.
– Örülök, hogy elfogadtam ezt a gyógyítói állást – mondta Harry, és kétszer megkeverte a főzetet az óra járásával ellenkező irányba.
– Azt hiszem, az eredményeid az emlékezet- és lélekgyógyászat terén rendkívüliek – mondta Perselus némi szárított aszfodélosz porítása közben.
– Cassia is ezt mondja – vetett Harry egy melegítő bűbájt a következő hozzávalóra, mielőtt belekeverte volna. – Bár még mindig csodálom, hogy visszanyerted az emlékezetedet. Úgy tudom, te vagy az egyetlen. Az én eredményeim és a szakértők együttes állítása szerint is lehetetlen.
– Ne légy nevetséges. Nem lehet lehetetlen, hiszen visszaszereztem őket. – Mindketten felnevettek. – És ha tudni akarod, számomra is csodának tűnik, hogy túlélted a dementorcsókot. Úgy tudom, te vagy az egyetlen.
Harry elvette tőle a porított aszfodéloszt, és lassan belekeverte a főzetbe.
– Még mindig azt hiszed, hogy Malfoy esküje miatt volt?
– Mi másra gondolhatnék?
– Hermione és a te szeretetedre például – felelte halkan Harry. – Emlékszem, hogy a semmiben voltam, és éreztem, hogy hívtok…
Perselus nem tudott felelni. Leült, és arcát a kezébe temette; emlékezett.
A csendes teremben nagyon hangosnak tűnt az Azonosító bűbája, és Harry teste elerőtlenedett a karjában. Megtagadta, hogy felnézzen, lehajtotta a fejét, és arcát Harry vállába temette.
Halk léptek és beszélgetés zaja kezdte megtölteni a kórházi szobát. Balján a súly szinte elviselhetetlen volt, ahol Hermione ráborult.
– Harry… – suttogta Hermione a könnyein keresztül. – Ne menj el, kérlek…
Perselus felemelte Harry testét, hogy visszategye az ágyra. Hermionénak most nagyobb szüksége volt arra, hogy átölelje, mint Harrynek. De ahogy megfordult terhével, egy rövid köhögés és egy fájdalmas nyögés megállította.
– Ne mozgass, kérlek – a hang száraz és rekedt volt. – Fáj.
Perselus úgy megrémült, hogy hirtelen elgyöngülő karjai egyszerűen elengedték Harryt, aki a földre pottyant.
A teremben mindenki döbbenten torpant meg és fordult feléjük.
Harry újra felsóhajtott.
– Harry! – sikította Hermione, és a következő pillanatban térdei mellette koppantak. De Perselus sem maradt le. Karjába vette az öntudatán lévő fiút, és az ágyra emelte.
– Harry? – kérdezte gyenge hangon.
– Vége – suttogta ő.
– Mi? Miről beszélsz? – kérdezte félve.
– A hideg. A semmi. Meghaltam?
– Nem – érkezett Sirius hangja az ágy végéből. Ahogy Perselus az ő irányába nézett, látta, hogy mindenki ott áll körülöttük.
– A Roxforban vagy, a gyengélkedőn.
– Sirius? – nyitotta ki Harry a szemeit, majd rögtön le is csukta. – Túl sok a fény!
– Hogy érzed magad? – Madam Pomfrey hangjából hiányzott a szokásos kötelességtudó él.
– A sebeim... égnek – motyogta Harry és újra kinyitotta a szemét, de ezúttal sokkal óvatosabb volt, és csak résnyire. – És szomjas vagyok.
– Természetesen – Madam Pomfrey azonnal megtalálta a szokásos magatartását, ahogy pillantása körbesöpört. – Minthogy életben van, később bármikor meglátogathatják. Most azonban kifelé!
Perselus soha nem értette, hogyan lehet a nővér ilyen hatékony, de öt perc múlva már csak hatan volt a szobában: ő, Hermione, Sirius, Armena és Anne. Poppy már azon volt, hogy ez ellen is tiltakozzon, de Perselus fagyos pillantása hallgatásra kényszerítette.
Harry megpróbált felülni. Perselus segített neki. Az első pillanatok szívszorítóak voltak.
Harry némi zavarodottsággal a szemében nézett rájuk.
– Már azt hittem, soha nem látlak titeket újra. Halottnak kéne lennem – hirtelen megakadt, és Perselushoz fordult. – Ő…ő halott? – kérdezte félelemmel.
– Igen, az. Teljes mértékben. Soha nem tér vissza – válaszolta határozottan, és átölelte. Harry megnyugodott.
– Ó.. – de ebben a pillanatban észrevette Hermionét Perselus válla fölött. A változás váratlan volt: a vér kifutott az arcából és pupillái kitágultak.
– Hermione?
Ez volt az a pillanat, mikor Perselus úgy döntött, hogy ideje egyedül hagyni őket. A többieket kihívta a folyosóra, majd becsukta a gyengélkedő ajtaját. Mikor kint voltak, Siriushoz fordult, hogy megmagyarázza a döntését, de mikor szemei találkoztak Blackéval, tudta, hogy Black tudja. Andrus lépett hozzájuk.
– Mi történt? Miért jöttetek ki?
Családi okok, gondolta magában, de hangosan csak ennyit mondott: – Menjünk az irodámba. Valamit el kell mondanom.
– Nekem is lenne némi közlendőm – felelt Andrus, és egy borítékot húzott elő a zsebéből.
– Ez egy hivatalos levél a Mágiaügyi Minisztériumból, a Mágikus Ígéretek és Eskük Főosztályáról. Mr. Boot adta oda nekem, mint Harry hivatalos ügyvédjének.
Sirius körülnézett, a folyosó még mindig túl zsúfolt volt.
– Menjünk. Nem hiszem, hogy publikus lenne a tartalma…
– Azt hiszem, kezdhetjük Andrus levelével – mondta Perselus, mikor már az irodájában ültek a kis asztal mellett. Csak hárman voltak: Armena úgy döntött, hogy nem csatlakozik hozzájuk, és Anne-nel sétára indultak a tó körül.
– Én már olvastam – kezdte Andrus. – Ez itt Draco Malfoy levele Harryhez…
– Micsoda? – ugrott talpra Perselus.
– Ülj le. Nem kell ugrálnod. Tudom, hogy rokonok vagytok, de…
– Draco meg akarta menteni Harryt – mondta elfúló hangon, de Sirius kétkedő horkantása és Andrus fintora más történetet sejtettek.
– Nem egészen ez történt, Perselus, de úgy vélem, jobb, ha magad olvasod el – nyújtotta át a levelet.
Sirius felállt, és mögé lépett, hogy a válla fölött ő is pillanthasson a levélbe.
1997. március 31.
Potter,
Ezúton tudatom veled, hogy esküt tettem anyám nevére, hogy segítek neked megölni Tom Rowle Denemet. Ezen eskün keresztül hozzád kötöm magamat, és addig a rendelkezésedre állok, amíg el nem pusztítod.
Még mindig gyűlöllek, de tegnap éjjel Tom Denem megkínozta és megölte az anyámat, mert nem csatlakozott hozzá. Mivel tudom, hogy te vagy az egyetlen, aki képes arra, hogy megölje a szörnyeteget, elhatároztam, hogy bármit megteszek, hogy segítselek ebben harcban, még ha te csak egy sárvérű boszorkány és egy ostoba aranyvérű fia vagy. Egyébként is (legnagyobb utálatomra) rokonok vagyunk, és az az ostoba Noblestone bűbáj is gyötör, hogy ne hagyjalak magadra. Ezennel megígérem, feladom ellened a bosszúmat, ha megölöd a szörnyeteget. A félvér szörnyeteget, akinél még te is jobb vagy.
Meg egy dolog, Potter. Az általam tett eskü kényszerít téged, hogy megbosszuld a halálomat, ha az szükségessé válik.
Bízom abban az ostoba Griffendéles nemességedben, hogy nem fogod helytelenül felhasználni ezt a kötést, csak arra, hogy elpusztítsd Tom Rowle Denemet.
Tied a bosszúban,
Draco Fortes Malfoy
– Bosszút akart…
Draco egész viselkedése értelmet nyert Perselus előtt. A könnyáztatta arc, az önfeláldozó gesztus… Nem arról volt szó, hogy megkedvelte Harryt vagy őt. Csupán az eskü, hogy megbosszulja az anyja halálát. A helyzet kísértetiesen hasonlított az ő egész életét megváltoztató döntésére, mikor letette az esküjét Albusnak… Megbosszulni a testvérét… semmi mást.
– Tipikusan Malfoy – motyogta mögötte Black.
– Felteszem, ez a kötés volt az, ami megakadályozta, hogy Harry a sötétségbe hulljon, és lélektelen maradjon – mondta Andrus nyugodt hangon. Sirius bólintott.
– Valóban lehetséges.
– A kis túlélő – mormolta Perselus áhítattal. De megpróbálta összeszedni magát. – Nekem is van néhány újságom.
– Jó, vagy rossz? – kérdezte Sirius, összevonva a szemöldökét.
– Attól függ – vont vállat Perselus, de nem folytatta.
– Bökd már ki – sürgette Black, és leült a szemközti fotelba.
– Miss Granger októberre vagy novemberre várja Harry gyerekét.
Andrus teljesen nyugodtan fogadta a hírt, habár ú nem állt közel Harryhez. Sirius arca viszont csúf, szürkés-zöld színt öltött.
– Jaj – volt minden, amit mondani tudott. Tíz perces néma csend után folytatta. – Valamit tennünk kell. Ha a sajtó rájön…
Perselus az unokatestvéréhez fordult.
– Megvádolhatják Harryt, amiért … lefeküdt vele?
– Attól függ, hány éves volt a lány, mikor történt – válaszolta tényszerűen.
– Tizenhat, azt hiszem.
– Akkor rendben. De Siriusnak igaza van. Ha nem akarjátok, hogy felforduljon az életetek, el kellene hagynotok Angliát egy időre…
Andrus ajánlotta, hogy költözzenek Ausztráliába. Elfogadták, és vettek egy házat Melbourne közelében. Harry itt fejezte be tanulmányait a Hopsands Mágusakadémián, míg Hermione a gyerekek miatt egy évvel később követte. Perselus tanulásra buzdította őket, így Harry végül levelezőn megkezdte gyógyítói tanulmányait. Ők ketten, a két férfi otthon maradtak a gyerekekkel, és főzeteik hamarosan világszerte ismertté váltak. Harry előbb megkapta a Bájitalok Mestere címet, mint a gyógyítóit, habár az utóbbi volt a fő szakiránya. Hermione történelmet tanult Sydneyben, egy mugli egyetemen, és miután végzett, meghívták tanítani a Hopsands Mágusakadémiára.
Ahogy telt az idő, mind egyre türelmetlenebbül várták a visszatérést, mígnem Harry elfogadta a Szent Mungó meghívását, hogy legyen a kórház egyik vezető gyógyítója. Ekkoriban azonban épp a módosított Álomtalan Álom főzettel kapcsolatos kutatásaik utolsó szakaszában jártak, és az ikrek is csak kilenc évesek voltak, ezért úgy döntöttek, hogy még további két évig várnak a visszatéréssel.
Mikor Minerva meghallotta, hogy tervezik a visszatérést, azonnal felajánlotta a mágiatörténet-tanári állást Hermionénak, és a Szent Mungo is ajánlott Perselusnak állást a kórház laboratóriumában, az intézet vezető bájitalmestere lehetett volna.
De ezen a nyáron, mikor Minerva végül küldött neki egy üzenetet, hogy a bájitaltan állás csak rá vár, ha elfogadja, minden tétovázás nélkül ezt választotta.
Hogy miért?
Mert mégiscsak a Roxfort volt a minden. Az otthon.
– Menjünk haza. Holnap dolgoznom kell, neked pedig ott az a csomó gyerek, akiket meg kell félemlítened – ragadta ki az emlékei közül Harry játékos hangja.
– Nem hiszem, hogy sikerülni fog – mosolyodott el. – Qui és Perselus is közöttük van…
– A kor meglágyított, Perselus.
– Kor? Milyen kor? – vonta fel a szemöldökét. – Még csak ötven vagyok. Te voltál, aki túl korán nagypapává tett. Még legkevesebb száz évem van hátra, már ha túlélem azt a hét évet, amíg a gyerekeid itt lesznek – dörmögte hamis bosszúsággal. – Különben sem mehetünk még. Meg kell várnunk, amíg ez az ostoba főzeted kihűl.
– Nélkülünk is nagyon szépen kihűl, Perselus. Holnap kezdhetjük a kísérleteket. Gyerünk! – Perselus mordult egyet, de feladta az ellenállást. – Egyébként eldöntötted már, mit mondasz a tanulóidnak az első órájukon? A régi szöveget? „Azért vannak itt, hogy megismerkedjenek a bájitalkészítés művészetével. Mivel itt nemigen hadonászunk a pálcával, maguk biztosan úgy vélik majd, hogy ez nem igazi mágia."
– Hé – kiáltott fel Perselus, de Harry nem törődött vele, ment tovább.
– „Nem is várom el, hogy átérezzék, milyen csodálatos az üstben finoman fortyogó főzet fölött fodrozódó füstfelhő és az emberi véredényekben szétáradó folyadékok elmét elbódító, érzékeket elzsongító ereje…"
– Hagyd abba – morogta fenyegetően Perselus, de Harry nem vett róla tudomást.
– „Tőlem megtanulhatják, hogyan kell dicsőséget forralni, hírnevet a palackba zárni, sőt dugó alá rejteni a halált – amennyiben nem olyan tökkelütöttek, mint a tanítványaim többsége… Ó, és a Piton ikrek – a mi új üdvöskéink…"
– Harry!
– „És én, mint egy másik üdvöske, természetesen" – folytatta Harry homlokráncolva. – Nem, ez az utolsó mondat sokkal inkább illik Lockharthoz, mint hozzád. Apropó, most ő is az én egyik betegem, úgyhogy ha nem viselkedsz, helyreállítom az emlékezetét, és visszaküldöm a Roxfortba!
– Harry!
– Ugyan már, Perselus! Olyan jó lenne, ha a gyerekeim láthatnák, milyen tehetségesen is tudja alliterálni nagyapjuk a finoman fortyogó főzet fölött fodrozódó füstfelhő szavakat.
– Lehetetlen vagy – nevette el magát végül Perselus.
– Nem jobban nálad.
Perselus válaszra nyitotta a száját, de egy állkapocs-repesztő ásítás megállította.
– Igazad van – szólt végül. – Menjünk, vagy képtelen leszek elmondani azt az ostoba beszédet holnap.
– Tehát azt fogod mondani?
– Természetesen. Mi másra számítottál?
– Semmi egyébre – mondta mosolyogva Harry, és megcsóválta a fejét. – Tökéletes lesz.
Perselus játékosan hátba vágta. Harry megcsóválta a fejét, majd maga elé engedte Perselust, ahogy kiléptek az ajtón. Úgy távoztak az irodából, mint apa és fia, és őket nézve senki nem feltételezte volna, hogy valaha is mások lettek volna.
Az ajtó halkan kattant, ahogy bezárult mögöttük.
VÉGE
Aki fanfictionön kívül szeretne valamit olvasni még tőlem, annak szeretettel ajánlom Csodaidők c. könyvemet, amely tavaly jelent meg az Animus kiadó gondozásában. (Raana Raas név alatt - mégpedig azért így, mert ő a könyv egyik szereplője, s ő írja meg a történetet.)
A CSI - bár nyilván világában különbözik a HP-től - annyiban mégis nagyon hasonlít a fanficeimhez: emberközpontú, gyerekek és felnőttek kapcsolatait meséli el, bőven van benne szomorúság, de vidámság is, és, bár a jó és rossz kérdése abban nem annyira egyértelmű, mint itt, ahol Voldemort és Dumbledore fekete és fehér, de azért mégsem egy tipikus modern regény, ahol semmi sem jó vagy rossz. A CSI-ben is lehet együtt izgulni a hősökkel, hogy végül a jó kerüljön ki győztesen...
A csodaidok.hu oldalon a Trailer menüpontra kattintva olvashattok belőle részletet (a prológust és az első fejezetet), az alapján el tudjátok dönteni, tetszik-e.
És szívesen fogadom, ha hagytok itt véleményt. Köszönöm. :-)