Kisebb tömegnyomor volt a heti találkozónkon, ahogy Touch Me mindenkit ide rendelt. A tagok jelenlegi száma már huszonkilenc volt, így lenne egy tippem, hogy miért vagyunk itt. Nishikienrai és én egy közös felderítő küldetésünkön felfedeztük azt a céhet, amit már régóta keresek, de előbb meg akartuk várni a beszélgetés eredeti célját, mielőtt bejelentenénk a felfedezésünket. Hihetetlen, hogy mekkora lett a céh és a komoly játékosok száma is. Nem tudom, hogy ez vajon a két évvel ezelőtti versenynek köszönhető, amin részt vettem, vagy nem. Nevetséges, hogy akkor még a teljesen kezdők is hozzánk akartak csatlakozni. Kellemetlen volt, mint a fene. Szinte sajnáltam, hogy Touch Me felelőssége volt elküldeni az alkalmatlanokat, de csak szinte.
„Most, hogy mindannyian itt vagyunk." Kezdte a céhmester. „Komoly bejelenteni valóm van mindenkinek a céh jövőjéről. De előbb van, még valaki másnak valamit mondania mielőtt rátérnék a fő dologra?"
A gólem és én egymásra néztünk és bólintva előre léptünk. Touch Me bólintott és félre állt helyet biztosítva számunkra.
„Enigma-san és én felfedezésen voltunk Helheim mocsaras vidékén és találtunk egy eddig ismeretlen börtönt." Kezdte a ninja.
Mielőtt még nagyon elharapódzott volna a hirtelen elindult suttogások tengere emelt hangon folytattam.
„Tapasztalataim szerint ez a börtön ajánlott követelménye 80-as szint feletti, legalább öt csapatból, vagyis 30 főből álló támadó csoport szükséges az elfoglaláshoz." Néztem körbe, hogy mindenki figyel-e rám. „Az ilyen börtönök ritkák, veszélyesek és komoly nyereménnyel kecsegtetnek amennyiben első próbálkozásra sikerül elfoglalnunk. Régóta keresünk ideális céh alapot. Most itt kínálkozik a lehetőség."
„Szeretnénk szavazást indítani, hogy együtt megrohamozzuk és kikiálthassuk a birtoklási jogot." Fejezte a csapattársam.
Visszalépve valóban fel támadt a hangzavar, amit a céhmesternek kellett elcsitítani.
„Rendben, elég lesz!" Ordított. „Beismerem nem számítottam arra, hogy ilyen kaliberű hír kerül a terítékre. Ki szavaz arra, hogy az ülésünk után menjünk és próbáljuk meghódítani…" Fordult vissza felénk. „Mi is volt a börtön neve?"
„Nazarick Sírja."
A bogár erre bólintott. „Ki szavaz arra, hogy tegyük próbára magunkat Nazarick ostrománál?"
Nem tudom, hogy hány végtag lendült a levegőbe, de sokkal több, mint a céh fele. Fogalmam sem lett volna, hogy mit tennék, ha nem járnánk sikerrel. Biztosan leszúrnám magam.
„Akkor ez megbeszélve." Biccentett elégedetten. „Most pedig, amiért összehívtalak mindannyiótok, mert a céh az eredeti célját és a méretét meghaladta ezért szeretném feloszlatni és újra alapítani egy másik névvel, mellyel mindannyian egyet értünk."
Enyhén meglepődtem, hogy Ulbert nem szakította félbe a feloszlatás résznél, de úgy tűnik, hogy még léteznek csodák.
„Továbbá a valós életben történő változások miatt már nem tudok eleget tenni a céhmesterként betöltött szerepemhez ezért a céh megalakítása után szeretnék visszavonulni a státuszból és új személyt látni ebben a pozícióban."
Ahogy befejezte a mondanivalóját valóban nem lehetett érteni semmit a hangzavartól. A cirkuszt megunva felemeltem a mellső patámat, majd lecsaptam a földre, keményen. A céh fele kissé felugrott ijedtében. Könnyű elfelejteni rólam, hogy nem csak a mágikus és fegyveres támadásaim erősek, hanem fizikailag is kiemelkedtem. A krátert megpillantva a patám alatt hatásos bizonyíték volt.
„Azt javaslom, hogy tartsunk szavazást először az új céhvezér kilétéről, majd pedig a céh nevéről, mint az érett és intelligens felnőttek." Szarkasztikusan hangsúlyoztam a mondat végét. „Ismerve Touch Me-san csökönyösségét már elkötelezte magát és nincs olyan erő, mely megváltoztatná a döntését."
„Oh, talán ötleted is van, hogy ki lehetne az Enigma-san?" Kérdezte Yamaiko.
„Szerintem, aki megfelelne az nem más, mint Momonga-san."
„MI?!" Kiáltott fel döbbenten a jelöltem akár egy halálra ítélt.
„Támogatom!" Szólalt fel egyszerre Touch Me, Punitto Moe, Herohero, Bellriver, Ulbert, Suratan, Yamaiko, Tabula, Garnet, Bukubuku Chagama és Peroronchino.
„MI?!" Hallatszott az újabb felkiáltás. „Mégis miért én?!"
„Van esetleg más jelentkező, vagy ötlet a céhmester jelöltségre?" Kérdeztem körbe pillantva.
Nem akadt semmilyen jelentkező, sem ötlet a lehetséges jelöltre. Momonga határozottan ideges volt.
„Komolyan gondoljátok? Azt hiszitek, képes vagyok megcsinálni?" Mindannyian csak rá néztünk. Az Overlord pedig egyesével mindannyiunkra. Nem volt nehéz belátni, hogy miért is rákerült a választás még nélkülem is. Momonga tényleg mindenre és mindenkire oda figyelt a céh tagjai közül.
„Egyetértek Enigma-san ítéletével." Szólt Ulbert. „Te vagy a legjobb jelölt Momonga-san. Rendszeresen bejelentkezel, aprólékos vagy és nincsenek furcsa szokásaid. Ezen kívül semleges és nem kedvezményezel senkinek sem." Tette hozzá jóváhagyóan, ami több elfogadó zajokat generált a levegőben.
„Nem, várj egy pillanatra Ulbert-san! Nem vagyok olyan biztos benne, hogy mindenkit olyan rendkívüli módon tudnék kezelni, mint Touch-san. Valaki más nem lenne jobb jelölt erre, mint én? Enigma-san?"
„Nem szándékozok indulni a céhmester címért, mert már van így is elég a tányéromon." Ráztam a fejem. „Ráadásul itt mindenki téged támogat. Még, ha segítségre is lenne, szükséged nem fogjuk megtagadni, hogy segítsünk."
Az Overlord szerényen bólintott. „Megértem. Ha nincs más, akkor vállalom a szerepet… Természetesen, ha mindenki hajlandó segíteni." Még egyszer körbenézett hátha van ellenzék, de mindenki bátorítására végül is elfogadta.
„Nos… Nem vagyok tökéletes és a jövőben problémát okozhatok nektek a céh vezetését fogom elvégezni. Dolgozzunk együtt a jövőben." Enyhén meghajolt, amit üdvözlő taps fogadott. Rövidesen folytatta. „Mint a céh jövőbeli vezetője ideje elkezdnem a munkát. Mi legyen a céh neve? Ötletek?"
Nem fogom megismételni hány és eszement név hangzott el, mert kínos lenne még vissza is emlékezni.
„Ainz Ooal Gown." Lehet, hogy kicsi vagyok és aranyos, de a tetteim és az erőm komoly tekintélyt szereztek nekem. Amint kimondtam a három szót a bagázs elhallgatott és halkan ízlelték a nevet. Többen elismerően bólintottak.
„Tetszik."
„Illik hozzánk."
„Támogatom."
„Kiért egyet Enigma-san javaslatával?" Tette fel a kérdést Touch Me, szavazásra hívva fel a nevet. A végtagok a levegőbe repültek és a döntés megszületett.
„Most, hogy ez megszületett felosztom az előző céhet és megalapítom az újat." Megjelent előttem egy ablak, amiben beleegyezem a céh feloszlatásába, amire igent nyomtam.
Tíz másodperces temetői zene után, már meg is jöttek az új céh meghívói, amin már Momonga neve volt a céhmester résznél. Sietősen megnyomva már tagja is voltam az új céhnek harsány trombita szóló kíséretében. Momonga előtt lévő nyitott panel pedig másodpercenként megszólalt, ahogy a céhtagok listája folyamatosan hízott.
„Nos, ez is meg van." Bólintott a céhmester. „Mielőtt megrohamozzuk Nazarick Sírját szeretném hallani a terveket."
„Kénytelenek leszünk használni az első osztályú tételeinket és készpénzes tételeket is a sír elfoglalásához." Kezdte Garnet. „Nem vagyunk elegen, hogy kitöltésük az ajánlott kvótát és még ezek közül is vannak olyanok, akit sokkal inkább kézművesek, mint sem harc orientáltak. Nem szándékoztam megsérteni senkit sem." Tette hozzá utólag.
„Nem vettem annak." Dörmögte a rák kovács. „Rideg tények, de tények."
„Mi lenne, ha az üres helyekre NPC zsoldosokat raknánk?" Adott lehetőséget az ötletnek Punitto Moe.
Ulbert erre csak horkantott. „Az ilyen zsoldosok irányítása harcközben nehéz és komoly gyakorlatot kíván. Mivel a képességeik sehol sem kiemelkedő és még drágák is a használatuk csak arany farmolás mellett van értelme, de csak akkor, ha a nyeremény kiemelkedően magas." Rázta a fejét a kecske démon. „Az egyetlen NPC, aminek tényleges értéke van, Paradox."
Enyhe büszkeséggel töltött el, hogy a teremtésem ilyen nyílt dicséretet kap. Már két éve annak, hogy megalkottam és még csak 92-es szinten van, de Paradox már nem egy 100-as szintű játékost ölt meg. A fejlesztése és a felszereléseinek megszerzése nem volt könnyű, de a végeredmények tagadhatatlanok. Nem is beszélve a programozásról.
Mintha csak szólni hívtak volna megszólaltam. „Azoknak a száma, akik képesek harcolni 25 fő. Osszuk el a jelenlévőket nagyjából az alapértelmezett feloszlatás szerint és induljunk el."
Trükkös volt, mert az alapértelmezett felállás 2 támadó, 1 védekező, 1 támogató-gyógyító, 1 kereső és 1 csere karakter volt, aki a képességeit tekintve több pozícióba válthatott, amikor a csapattárs gyógyult, vagy meghalt. Ez 6 fő, de nálunk maximum 5 lehet.
Rövid mérlegelés után sikerült feloszlatnunk a csoportokat, de akármennyire is próbálkoztunk Momonga csapata volt a legerősebb, míg az enyém a következő.
Momonga csapatában Momonga a gyógyító és csere egyszerre, Ulbert a varázslatos támadó, a fizikai harcos Takemikazuchi, a kereső Nishikienrai, a védekező pedig Bukubukuchagama.
A saját csapatomban én voltam a varázslatos és fizikai támadó az NPC szárnysegédemnek köszönhetően, Touch Me a védekező, Wish III a gyógyító, Tabula Smaragdina a csere, Peroroncino pedig a kereső és a támogató.
A többi csoport messze nem volt éppenséggel kiegyensúlyozott.
Több megbeszélés után végül is úgy döntöttünk, hogy maradjon ez a felállás. Amennyiben az egyik gyengédebb csapat elbukik ott a két erősebb csapat közül valamelyik visszamegy és az információk alapján befejezik a munkát.
Az utazás nem érdemel komoly leírást. Áztunk, fáztunk, másztunk a mocsáron keresztül lehetőség szerint elkerülve minden lényt és spóroltunk az erőinkkel, ahol csak tudtunk. Amikor végre megérkeztünk körbe néztünk rejtett szörnyek, vagy csapdák után kutatva. Végül beléptünk a sírba.
Leérve a lépcsőn egy nagy teremben találtuk magunkat, ahol öt szobor terpeszkedett, ránk lenézve.
„Nos Enigma-san jól tippelt." Nézett körbe Tabula. „Valóban egyidejű támadási börtön."
„A bennem való hitedtől könny csordul a szemembe." Morogtam, amiben nem volt valódi harapás. A többiek jót nevettek.
Közelebb léptünk a szobrokhoz, amikor a középső kivételével négynek a szeme felizzott.
„Merészeltek belépni Nazarick Sírjába ti bolondok és kapzsik?" Hallatszott a férfihang minden honnan.
„Vagy talán bátrak?" Tette hozzá egy női hang annyi gúnnyal, hogy vágni lehetett rajta.
„Legyenek bolondok vagy bátrak teszteljük az elszántságukat. Mi az Öt Uralkodó!" Rekedt hang volt, mely sokkal idősebb, mint az első kettő.
„Ki ezt a földet vágyja, győzz le minket és mutasd meg nekünk a valódi hatalmadat!" Visított a negyedik hang.
A produkció után a szobrok előtt egy teleportációs kör jelent meg. Fölötte egy egyszerű felirattal: Ki eme helyre vágyakozik, belépve hagyjon fel minden reménnyel, mert e hely csapdát állít.
Nem túl eredeti. Keverték Dante Poklát és a Harry Potterből a Gringotts varázslóbank üdvözlő szövegét.
Még csak nem is zavartattam magam, amikor megkérdeztem. „Melyik csapat legyen az első?"
Momonga csapata indult elsőnek, majd az enyém és így tovább. A dolgok itt kezdtek el rosszul indulni.
Éppen, hogy megjelentem, de már az életemért kezdtem harcolni, ahogy a bosszantó imp démonok elárasztottak. Egy kibaszott légió volt előttem a különböző démonokból és az csak a jéghegy csúcsa volt. A csapatom nem éppen az eredetileg szervezett személyek alkották, akikkel beléptem.
„Mégis mi a fene?!" Hangosan demonstrálta a gondolataimat Ancient One.
„Hol vannak a többiek?" Kapkodta a fejét Nishikienrai, ahogy a késekkel sebesen csapkodva ontotta a virtuális vért.
„Kibaszott fejlesztők ez is a ti hibátok!" Punitto Moe átkozódása szinte hiányzott.
„Mindenki hátra!" Kiáltottam fel, ahogy az előttünk lévő ellenség felé fordultam. [Triplet Magic: Chain Dragon Lightning]
Nem pusztította el az összes ellenfelet, de a számokat annyira megritkította, hogy már különösebb gond nélkül képesek voltunk befejezni a rohamot.
„Miért lettünk elkülönítve egymástól?"
„Tipikus, egyik terv sem éli túl az ellenséggel való első kapcsolat felvételt." Szólt Ancient One.
„Ez meg mégis mit jelentsen?" Értetlenkedett Nishikienrai.
„Azt jelenti, hogy Nazarick dönti el, hogy milyen csapat felosztásban leszünk és nem mi." Emelkedtem fel a levegőbe, ahogy körbe pillantottam. „A közelben dzsungelt látok, a fák között inka, vagy maja templomokra emlékeztető romokat."
„Miért vagyunk csak négyen?" Punitto alapos fejszámolást tartott.
Meglepetten pislogtam körbe nézve és egy árnyékra pillantva megértettem.
„A seggfejek." Sziszegtem. „Komolyan?"
„Mi az?"
„Paradox az ötödik csapattag." Jelentettem be, ahogy leszállva a földön egy árnyék kúszott felém, lassan kiemelkedve a kétdimenziós térből felvette az általam teremtett éjfekete alapon ezüst sörénnyel és farokkal rendelkező közepesen páncélozott NPC alakját.
„Eddig hol volt?"
„Hogy érted?"
„Paradox a Ninja, Tolvaj és Mester Bérgyilkos osztály teljesen kifejlesztett felhasználója. Nem hívom meg, mert egyszerűen szükségtelen. Mindig a közelemben van egy árnyékban vagy egy tereptárgy fedezékében. Bizonyára az árnyékomban rejtőzködő jelenléte elég volt, hogy a rendszer őt jelölje meg az ötödik csapattagnak, de elválasztani tőlem már nem tudta." Bosszankodtam és nem jutott semmi az eszembe.
„Te most szórakozol velem?" Akadt ki Punitto Moe.
„Ha van más ötleted, hogy miért így adja ki az öt fős jelenlévőt ez a csapat nyugodtan mondhatod." Adtam neki helyet. A halálos szőlő egy kis ideig dadogott és morgott, majd mindkét indáját a levegőbe dobta.
„Rendben feladom." Dörmögte, ahogy csalódottan nyögött. „Ancient One megpróbálod felvenni a kapcsolatot a többiekkel, míg én újra, gondolom a stratégiát?"
„Nem gond!" Tisztelgett és már aktiválta is az Üzenet varázslatot.
Rövid tárgyalás és átkozódás után a többi csapattal végül úgy döntöttünk, hogy én és Paradox marad a két támadó, Nishikienrai a kereső, Punitto Moe a gyógyító és Ancient One a tank és csere egyszemélyben. A többiek beszámolója alapján a pályák egy gleccser, vulkáni térség, földalatti tó, sírbolt és egy erdő melyben mi vagyunk. Az eddigi legmagasabb szörnyeteg, amivel összefutottunk 80-as szintű, így nem kellett különböző képességekre támaszkodnunk, hogy tovább juthassunk. A hosszú mészárlás és nyereség gyűjtögetése után végül eljutottunk oda, ahol a fő templom van.
Bizalmatlan tekintettel néztünk a bejárat előtt fekvő teleportációs gyűrűre, de tudtuk, hogy nincs választásunk.
Az eddigi információk alapján, a túloldalon van az egyik főnök, akit meg kell vernünk. A buktató az volt, hogy amilyen sorrendbe lépünk be a főnök területére az erősebb lesz, mint az előző. Mivel Momonga csoportja a legerősebb ők lesznek az utolsó belépők. Mi előttük lépünk be negyedikként. Nem tudtam letagadni a büszkeségemet, hogy a hat fős csapat lépett be másodiknak, de még mindig erősebbek vagyunk és Paradox még mindig „csak" NPC.
Hallgatva az üzenetek az időnk elérkezett. „Touch Me-san és csapata belépett. Mi következünk." Intettem a bejárat felé.
„Akkor mindent bele!" Ugrott egyenesen Nishikienrai a körbe.
A helység tele volt kanyonokkal, hegyekkel, sziklaszirtekkel. Ami azonban a legtöbb volt az a növényzet. Igazi esőerdő volt, melynek minden felületét valami növényzet borította be. Középen pedig a tisztáson ott állt egy hatalmas fa. Mamut fenyő vastagságú törzs, élénk zöld levelek és virágok. A törzs közepén pedig egy kifaragott emberei arc, mely látszólag éppen alszik. Sunyiba elővettem a fényképezőgépet és készítettem egy képet. A többiek csak kérdően néztek rám, mire vállat vontam. Kell néhány emlék!
A főnök varázsütésre felnyitotta szemeit, majd eget zengető ordítással kitátotta száját bemutatva a kihegyezett rönk méretű fogait.
„Ti bolondok kik negyedikként megtámadtatok minket! Ismerjétek a hatalmat, mely minden egyes kísérlet után növekszik!"
Hirtelen ötlettöl vezérelve kicseréltem Paradox fegyverét a sajátommal és ugrottam a levegőbe.
A főnökök elleni harc általában két féleképpen zajlik.
A főnök gyengébb ezért hemzsegnek körülötte a kisebb lények, hogy megzavarjanak.
A főnök erősebb, így több erős képessége vagy különböző típusú támadásra képes. A kisebb lények csak akkor jelennek meg, ha már elég életpontját eltávolítottad.
Egyik sem egyszerű, meg vannak az erősségek és a gyengeségek is. Ez a fa az utóbbinak tűnik.
A mérete elkezdett növekedni, mint egy lufi és a gyökerei törtek elő a földből.
„Valamiért olyan érzésem van, ha Peroroncino-san itt lenne, biztosan benyögne egy csáp témájuk hentai szösszenetet." Jegyeztem meg hangosan elgondolkozva, ami a többiektől fojtott nevetést húzott elő.
„Erre most nincs idő Enigma-san!"
Válaszul csak nevettem, ahogy kerülgettem a titáni gyökereket. A szörnyeknek mindig volt célzási számuk a különböző játékosokra, melyet egyszerűen csak gyűlöletnek hívtak. Ez az érték egy kényes számítás volt, amit a szörnyek „ellenszenve" okozott a játékos karaktere iránt. Minél magasabb volt az értéked annál jobban fog téged kinézni magának a szörny. Ezt lehetett növelni, vagy csökkenteni az által, hogy mennyire támadod a szörnyet és csapattársaid mennyit veszik ki a részüket a harcból.
Paradox és én mindketten Alicornok voltunk. Az ég vándorai, olyan magasságokban táncoltunk, ahol a fák nem voltak többek zöld foltoknál. Mi voltunk az ég, mint ahogy a fa a föld. Egy szánalmasan gyerekes ellenszenv, de még mindig ellenszenv. Az alap kiindulás mindig jó dolog volt, ha az volt a célod, hogy eltereld a többiekről a figyelmet.
Paradox az alabárdommal felszerelkezve a legerősebb fizikai támadással rendelkezett jelenleg a céh palettáján. Az én mágiám vetekedett Momonga képességeivel. Messze nem voltam olyan sok tehetséggel felvértezve, mint az Overlord, aki legalább 700 varázslatot ismert. Nem volt szükséges. Tehetségem a harci mágiában volt, ahol két dolog számított:
Legyen minden kategóriában legalább néhány varázslatod a sokoldalúság biztosítására.
Ezek a varázslatok legyenek minél erősebbek.
Mióta itt vagyok észrevettem, hogy enyhén… Na, jó… nagyon adrenalin drogos lettem. Belekerültem egy kibaszott videójátékba. Az ételek és italok nem többek, mint adatok. Íztelen és száraz. Nincs drog, vagy bármi, ami megtudna nyugtatni a folyamatosan felhalmozódó feszültség alól. Nincsen senki sem, akinek elmondhatom az egészet, mert biztosan bolondnak néznének. Még a saját NPC-mnek sem vallhatok, mert jelenleg néma, mint a sír, de az új világba való érkezésünk pillanatában biztosan emlékezni fog minden egyes szóra és dalolni, mint egy kis madár.
Így magamba zárkózva próbáltam minden módját a stressz enyhítésének. Olvastam, tanultam, terveztem, felfedeztem minden lehetséges lyukat a 9 világban. Paradox fejlesztése volt az egyik dolog, mely kissé pihentetni tudott. A fogadókban lévő sötét szobák magányában gyakran találtam magam, hogy vele beszélek, mintha csak válaszolna, melyet a képzeletem játszik. Először csak néhány szó volt az adatok szerkesztése, képességek integrálása és támadási minták írása között. Később ez teljes monologizálás lett. Őrültnek nézhettek, ahogy látszódott.
A másik sokkal megnyugtatóbb időtöltés a különböző szörnyek likvidálása volt. Csúszott, mászott, repült vagy úszott nem számított. Minél erősebb, annál jobb. Megdöntöttem a testemet lepillantva a többiekre. Mindannyian harcolnak ez ellen a nagyra nőtt sövény ellen. A figyelmét továbbra is felém és Paradox felé irányította, ahogy együttes támadásaink olyan sűrűn zuhantak rá akár az esőcseppek.
Az élete folyamatosan csökkent, hamarosan megváltozik a támadási mintája.
Eljátszottam a gondolattal, hogy megpróbálok minél több céhtagot meggyőzni, hogy azon a bizonyos napon legyenek bejelentkezve a rendszer leállításáig, de végül is letettem róla. Minden eddigi tervem arra irányult, hogy a jelenlegi tudásommal eljussak abba a világba. Legfelsőbb Lényként, mely előtt nincs akadály. Ember, szörny, isten? Tornádó lennék egy magányos fa ellen. A felfoghatatlan szintek közötti különbség, Nazarick seregével és kényelmével körülvéve nincs józanésszel rendelkező lény, mely megpróbálna ellenállni nekem.
Szabad lennék.
Nincs több monoton, veszélyes, ideőrlő munka. Minden kívánságomat és gondolatomat lesik. Addig tömnek a legfinomabb ételekkel, míg azt nem hiszik, hogy Jabba rokona vagyok.
Momonga jelenléte és cselekményei ismertek. De bármelyik másik jelenléte? Kiszámíthatatlan. Elfogadhatatlan.
[Drain Energy]
Mind a négy patámmal átöleltem az egyik gyökeret, ahogy felszívtam magamba a fa élet és mana pontjának egy részét. Dühösen üvöltve próbált lerázni magáról. A gyökeret végezetül a földre csapta, de én már messze teleportáltam.
Lustán lebegtem Paradox mellett, ahogy felkészültünk a következő nyílásra. A támadás nem tökéletes, de jól halad. A földi csapat és közöttünk a dinamika nem összeszokott, bár folyamatosan fejlődünk. Sosem harcoltam ezzel a csapattal, így érthető. Az egyetlen vágyam, hogy legyen vége és Nazarick legyen a miénk.
A következő pillanatban a sövény felordított, majd zöld fénybe körbe véve magát megdermedt. Körülötte több szörny jelent meg. Mantikór, minótaurosz, hidra és kiméra. Ezek voltak a kisebb gondok. Az igazi baj az volt, hogy a fa élete kezdett újra töltődni.
„Mindenki a levegőbe!" Ordítottam, Paradox felé fordulva mérsékelten folytattam. „Védd őket!"
Ha nem állítjuk, meg ezt a csata ki tudja, meddig eltarthat. Amint a többiek mögöttem voltak és Paradox előttünk lebegett a fegyverét védekezően tartva én is készen álltam.
[Skill: Elemental Awaking]
[Maximize Magic: Grand Catastrophe]
Az előbbi volt a biztonsági mentés, ha a második nem sikerülne. Az égbolt elsötétedett, ahogy a napot több meteor borította el. Akár egy második világháborús szőnyegbombázás az egész csatatér hirtelen átment a pokolba. A talpnyaló szörnyek mind eltűntek és a fa élete kevesebb volt mielőtt elkezdte gyógyítani magát. A többiek nem sérültek meg és Paradox is jól volt.
Eddig jó.
Úgy éreztem egy maratont futottam, de még nincs vége. Ez a támadás tényleg mana temető.
A fa azonban bizonyára egy életre megjegyezte a képemet. Üvöltött, mint egy fába szorult féreg, gyökereivel mindent hozzám akart vágni. Sziklák, más fák, egy kibaszott hegy.
Éreztem, ahogy a testem úszik az izzadtságban, a szárnyaim görcsölnek, de repültem, ahogy csak tudtam.
A többiek a levegőből folytatták a támadásaikat, ahogy én újra feltaláltam a légi akrobatikát. Az utolsó porszem lejárta után megjelent körülöttem az öt elemi gömb. Nem volt sem időm, sem kedvem tovább húzni az egészet. A gömbök méretét elnézve csak egy lövésem van.
[Five Elements: Destruction Orb]
Régi ismerősként köszöntöttem az egyik végső támadásomat, mely eltakarta a látásom és próbálta megsemmisíteni a hallásom.
Gyengéden lebegve a levegőben néztem, ahogy a rohadék túl élt két ekkora kaliberű varázslatot egymás után. Elismeréssel bólintottam volna, ha nem lennék ennyire fáradt. A mana medence teljesen üres. Egyetlen lehetőség a fizikai harc volt. Volt azonban valami, ami már véget vetett ennek a mérkőzésnek.
„Most már a tiétek." Pillantottam a többiek felé. „Még néhány támadás és vége."
Nem válaszoltak, csak sebesen repültek, hogy végezzenek vele. Nem mindannyian. Paradox ott lebegett előttem.
Nem tudom hogyan történt, de az alabárdom hirtelen újra nálam volt. Paradox mágikus fogásában pedig a szokásos katana és wakazashi foglalt helyet.
Paradox. Enyhe csodával tekintettem az ezüst szemekbe.
Ha nem lettem volna ennyire fáradt többet mutattam volna ki a megdöbbenésemből. Az NPC csak felvette a helyét a jobb oldalamon, ahogy programoztam és várakozott a következő parancsra.
Csak emlékezniük kellene az itt töltött időre… Mégis hogyan…
Mentálisan megráztam a fejem a fölösleges gondolatoktól. Később.
A fa egy utolsó ordítással kilehelte a lelkét. Repedések jelentek meg végig a testén, fehér fényt kibocsátva. Nagy robbanás következtében szétszóródott egyetlen lebegő gömböt hátrahagyva. Megdermedtünk mielőtt az öröm túlcsordult volna.
Többen felkiáltottak, de nem adatott meg számomra ez a luxus. Leszállva a gömb közvetlen közelében alaposan megnéztem.
Nem volt adat kristály vagy más tárgy, amit felismertem volna.
„Valószínűleg egy kulcs." Hangosan gondolkodtam. „Bizonyára mind az öt szükséges, hogy igénybe vegyük Nazarick Sírját."
„Egyetértek." Szólt Ancient One és a többiek is csak bólintottak.
„Vedd el!" Intett felém Nishikienrai.
„Nem én vittem be a végső csapást."
„Az lehet, de te és Paradox nélkül képtelenek lettünk volna." Tette hozzá Punitto Moe. „Azt hiszem, hogy mások nevében is beszélek, ha azt mondom, hogy megérdemelted."
A többiek egyetértésben bólintottak.
„Rendben." Indultam meg a lebegő dekorációhoz. „Készítsétek a fegyvereket és a varázslatokat. Nem lennék meglepve, ha a nehézségeink még nem értek volna a végére."
„Mondtam már, hogy mennyire utálom a megérzéseidet, főleg, ha igazak?"
„Köszönöm a bókot, de elhiheted, hogy én is így vagyok vele." Mágikusan megérintettem a gömböt, ahogy felhoztam az alabárdot.
Ekkor a világ elsötétült.
Ahogy újra megláttam valamit tudatosult bennem, hogy a helyzet tényleg nem rózsás. Valamilyen kő platformon voltunk legalább három másik csapattal együtt. Egy miniatűr Nap lebegett felettünk bevilágítva a pár száz méterre a minket körül vevő sötétséget. Ugyan azt a sötétséget, ami elrejtette azt a végtelen szörny hullámot, mely minden oldalról a vérünket akarta.
A kurva életbe a megérzéseimmel!
Csupán átkozódtam magamban, ahogy további részleteket magamba nyelve észrevettem, hogy Momonga csoportja az egyetlen, ami hiányzik.
„Mégis mennyi ideig?!" Ordított mögöttem Herohero. Jelenleg bizonyára az üzenet varázslatot használja és a hiányzó csoporttal beszélget.
„Tudnátok egy kicsit sietni? Három csapat már végzett és… Oh, pontosítás immáron négycsapat végzett és a folyamatosan újjáéledő szörnyek hordái támadnak minket!"
Az egyik szörny közvetlenül megpróbálta a lilataknyot támadni, de Bellriver gyors és pontos támadása megmentette.
„Bizonyára addig kell harcolnunk, amíg az összes csapat el nem éri a hatodik emeletet tehát siessetek!"
„Enigma te és az átkozott jóslataid!"
„Ha van, erőd ordibálni legyen erőd harcolni! Később kicserélhetjük az ügyvédjeink elérhetőségét!" Kiáltottam vissza.
A feszültség enyhítése nem sokat segített. Ezek a dögök csak folyamatosan jöttek! Már mindenki fáradt volt testileg és szellemileg is. A készleteink üresek, az egyetlen, ami maradt az akaraterőnk.
Nem tudom meddig tartott a roham. Nem számoltam az öléseket, vagy a többiek beszólását. Az egyetlen, amit éreztem az a késztetés, hogy feküdjek le és aludjak néhány évig.
Végezetül a szörnyek hulláma megszűnt és megjelentek közöttünk a hiányzó csapat tagjai.
Csak keveseknek volt ereje éljenezni, inkább leültem és mélyeket lélegeztem. Nem is vettem észre, hogy mikor lett fényesség a szobában és a megjelenő kőlemez, melyben öt hely volt az általunk megszerzett gömböknek.
„Akinek szüksége van a WC szünetre, vagy bármi másra az most menjen!"
Többen eltűntek körülöttem, ahogy irigykedve gondoltam arra, hogy csak egy szabad helyet találjak és lefeküdhessek aludni. Kiürítve az utolsó két gyógyító italomat (melyek közül egyiket Paradox kapott) a vállamra csaptam az alabárdot és lelkileg próbáltam felkészülni mindenre, amit ez az elátkozott hely még dobhat rám.
Mindenkit elszámolva egyenként belehelyeztük a gömböket a mélyedésekbe. Előttünk megjelent egy trón és egy tekercs hullott az égből a trón közepére. Ekkor már tudtam, hogy vége van. Ezer közül is felismertem ezt a trónt. Momonga óvatosan elvette a tekercset és kibontva hangosan felolvasta.
„Gratulálunk! Sikeresen meghódította Nazarick Sírját, megszerezve a tulajdonjogot. Első próbálkozásra meghódítva a sírt ajándékba kaptok 500 NPC pontot… 2750 NPC pont?!"
Sokan döbbenten fejezték ki a gondolataikat. Csupán 9 olyan hely volt, ami 3000 pontot adott. Ez a hely nagyon közel állt hozzá.
„Továbbá elnyertétek a Királyok Trónja [Throne of Kings] Világ tételt!"
A többiek áldása és szidása a fejlesztők felé régi zene volt a füleimnek, de nem érdekelt. Csak leültem szárnyaimat enyhén leengedve és próbáltam pihenni. Természetesen ebben a társaságban az ilyen dolgok bolond álmok voltak.
„Mindenki! Közös fotó! Momonga, hívd ide azokat is, akik nem tudtak részt venni! Enigma, szedd össze magad és gyere ide! Komolyan olyan látvány vagy, hogy legszívesebben addig ölelgetnélek, amíg mozogsz!" Többen felnevettek miközben én csak hangosan morogtam Bukubuku Chagama egy bizonyos testrészéről és az alabárdom odajuttatásáról.
Miután mindannyian elfoglalták a helyüket több gömb kamera lebegett előttünk.
Én és Paradox előkelő helyet kaptunk Momonga két oldalán a trón mellett az első sorban, míg a magasabbak a második sorban voltak. Az első kép még komoly volt. A többi már vicc. Nem tudom, hogy hány fotó sikerült. A negyedik hullám után elhagytam a helyet a kedvenc fogadóm szobájába. Mentálisan az állapotom Offline álláson, alvás.
Mielőtt még elaludtam volna egy pillantást vetettem Paradox felé, aki az ágyam előtt ült, akár egy őrkutya és félszemmel rám nézett.
Ez kibaszott zavaró.
