„Enigma-san!"
Azok az átkozott megtisztelő jelzők… Odapillantva Momonga, Ulbert és Touch Me ismerős formáját láttam.
„Mizu?"
„Ezt én is kérdezhetném!" Kiáltott fel a kecske. „Mit csináltál a negyedik emelettel?!"
„Mégis mi bajod van Ulbert?"
„Ez nem a földalatti tó!"
„Igaz, ez egy strand."
A csontváz és a bogár csodálkozva néztek körül. Hófehér homok a lágyan mozgó hullámok alól. Strand székek és napernyők szétszórva a part mentén, valamint több kis bódé enni és innivalóval. A Nap derűsen sütött le a kék égből, mely csak néhány szellővel volt megszórva. Nem volt igazi strand, csupán utánzat, de annak rohadt jó. A háttérben még a sirályok is hallatszottak.
„Mégis hogyan?" Kérdezte Touch Me.
„A nap egy varázstárgy felfüggesztve a mennyezetre, amit Punitto Moe szerzett régebben. A tető pedig illúzió alá lett vonva, hogy hasonlítson egy tiszta kék éghez. Próbáltam a költségeket a minimálisra tartani, végül is az anyag költség pontosan nulla lett."
„És a homok?" Hajolt le és kapott fel egy kis homokot az overlord.
„Ez csak a [Creation] varázslat." Kapartam egy kicsit a homokot a patámmal. „Megnyitottam az emelet tervezői részletét és leadva a varázslatot véglegesítettem a változásokat. A hullámok trükkösebbek voltak."
„Nem emlékszem, hogy erről beszéltünk volna." Tette hozzá rosszallóan a szatír.
„Talán te nem voltál jelen Ulbert-san, de Enigma-san engedélyt kért tőlem és több céhtagtól." Szólt Momonga. „Látva, hogy mi történt a hatodik emelettel úgy döntöttünk, hogy adunk neki egy lövést."
„Ez igaz." Bólintott Touch Me. „Még Blue Planet-san is támogatta… Tényleg merre van?"
„Éppen az élővilágot hozza létre."
Erre mind a hárman csak körbe néztek, de nem találtak semmit.
„Mégis milyen élővilágot?" Vakarta a fejét Momonga.
Intettem az egyik szárnyammal.
„Kövessetek!"
Szórakoztató ötlet volt a fejemben, hogy három mutáns és túl méretezett kiskacsa követ, ahogy vezettem őket az egyik bódé felé. Az NPC osztogatott karkötőket és vezetett minket a móló végén lévő létrához. Rögvest fejest ugrottam a kristálytiszta vízbe. Szárnyaimat gigászi uszonynak használva szeltem a vizet, mint forrókés a vajat. Mögöttem három lassabb, esetlenebb lény próbált a nyomomban maradni. Nem kellett sokáig úszni, ahogy láthatóvá vált a korallzátony és annak élővilága. Halak és minden más a szivárvány minden színében. Cápa, tonhal, polip stb.
Odalent megtaláltuk ahogy a természet mániás éppen egy új korall csoportot színez, akár egy festő.
„Oh, sziasztok!" Integetett vidáman.
„Tudunk itt beszélni?" Pislogott a kecske.
„A karkötőknek hála a lélegzés mellett igen." Bólintottam. „Gargantua nem sokkal alattunk van. Az előre beprogramozott kézmozgásai mozgatják az áramlatokat. Blue Planet és én már nagyjából kész vagyunk."
„Hihetetlen!" Álmélkodott a trió. „És mindezt többletköltség nélkül?"
„Igen!" Bólogatott lelkesen Blue. „Enigma ötlete zseniális! Az erősebb és nagyobb öngeneráló lények fogyasztják a kisebbeket bizonyos időközönként, így tartják a határérték alatt a számokat, akár egy igazi környezetben!"
„Csupán egy kóbor gondolat volt." Legyintettem a patámmal.
„Nem áll jól neked a szerénység." Csipkelődött Ulbert.
„Neked meg a fém bikini." Vágtam vissza. A többiek remegtek az emlékektől. A szatír elengedett egy gonosz nevetést.
„De mégis hogyan oldottad meg az emelet védelmét a strand létrehozásával?" Vonta fel a szemöldökét Touch Me.
„El sem tudjátok képzelni, hogy milyen sok csapdát lehet elhelyezni a homokban." Jelentettük ki szinkronban, én és Blue Planet.
„Mi?"
„A csapdák legtöbbje a homok alá van rejtve." Kezdte Blue. „Sok lény társaságában, akik azonnal neked esnek, ha nincs nálad céhgyűrű."
„Plusz a trükkök folytatódnak a víz alatt." Tettem hozzá. „Gargantua csupán akkor tűnik fel, ha egy feladvány értelmében megérintik a megfelelő élőlényeket egy adott sorrendben. Előbb elmegy az élet kedvük, mint rájönnének a megoldásra."
„Ez nem csalás?"
„Mintha ez lenne az egyetlen logikai feladat, amit tapasztaltunk itt?" Jegyezte meg epésen Blue.
„Touche."
Rövidesen kimásztunk a vízből és hagytuk magunkat kiszáradni a nyugágyakon.
Talán kissé elbóbiskoltam, mert a többiek már eltűntek, de nem ébresztettek fel. Az ismerős listámon megkerestem egy konkrét személyt és felé indultam.
„Tabula! Hogy vagy?"
„Ah, Enigma…"
„Nyertem, az adósom vagy." Vágtam bele a közepébe.
„Tudom." Hajtotta le a fejét.
Tabula horror mániája hírhedt és ijesztő tényező volt. A beállítás mániája még ennél is rosszabb. Nigredo bemutatásával próbált megijeszteni minket, ami nem túl eredeti, ha már hallottál arról, hogy mi is az. Szégyen nélkül fogadtam vele és nyertem.
„Amúgy meg gondolkodtál azon, hogy tényleg ez volt a „legfélelmetesebb" dolog, ami az eszedbe jutott? A Xenomorph az alien mozikból, vagy akár a Necromorph lények a Dead Space játékokból félelmetesebbek voltak, mint egy bőr nélküli csaj." Tettem hozzá.
„Most, hogy mondod öreg hiba volt." Piszkálta a csápjait. „Ha már annyira eleven vagy átnézel nekem valamit?"
„Mégis mit?"
„A következő NPC, Albedo adatai."
Közel ötpercig olvastam a novellának megfelelő szöveget, majd sóhajtottam, ahogy visszaadtam.
„Érdekes, de a végének nincs értelme."
„Mire gondolsz?" Nyitotta meg a szerkesztői felületet.
„Az a rész, amiben kijelented, hogy egy ribanc."
„Gap Moe!"
„Albedo egy succubus, nem angyal." Nyögtem. „Nyilvánvaló, hogy egy ribanc. Nem a táplálkozási szokásuk része a szex?"
Az agyevő pár pillanatig megdermedt, majd térdre omlott.
„Igazad van!"
„Nem kell ezt a világgá üvölteni!"
Lassan összeszedte magát.
„Kikell találnom valamit." Foglalta össze.
„Adj neki a ribanccal ellentétes személyiséget. Például, hogy csak egy szerelme van, vagy akármi." Vontam vállat. A hosszú pillantása, amit nekem adott zavaró. „Mi van?"
„Azt akarod, hogy Albedo beléd legyen szerelmes?"
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.
„Hé! Nincs szükségem arra, hogy bármely NPC szeressen! Különben is, én a kis mellű csajokat szeretem! Albedo egy tehén tőgyét szégyenbe hozza!"
Most Tabula nem tudott megszólalni.
„Komolyan?"
„Komolyan." Bólintottam. „Bár nem vagyok biztos benne, hogy mekkora egy tehén tőgye…"
„Tényleg a kis melleket szereted? Nem csoda, hogy ki tudsz jönni a csirkével!" Vádlón mutatott rám. A hosszú, karmos ujjával szinte az orromat bökte.
„Veled is kijövök mégsem terveztem NPC-t melyből egy családnak elég tejet lehetne fejni naponta." Mutattam rá. „Peroroncino perverzitása egy dolog, de attól még jóban vagyok több más céhtaggal is, akik messze nem perverzek."
„Gyakran eltűnődők, amikor beszélünk, hogy az ezüst nyelveddel bánsz jobban vagy a pengével." Engedte le a kezét.
Erre csak enyhén megdöntve a fejemet mosolyogtam.
„Gah! Hadd abba!"
„Micsodát?" A szemeim már csillogtak, ahogy egy angyalt megaláztam az ártatlan mosollyal és aranyos tényezővel.
„Feladom! Nyertél!" Takarta el a szemeit. „Befejeztem!"
Erre csak édesen kuncogtam.
Balek.
„Mégis mit szeretnél nyereményként?" Fejezte be a szórakozást.
„A tizedik emeletre terveztünk egy könyvtárat. Szükségem van rád, hogy minden és szó szerint minden elérhető könyvet feltöltenél a könyvtárba. Szükségünk van a rendszerezésre is. A Dewey-féle tizedes osztályozás egy magadfajta személyiségnek ez bizonyára szórakozás lesz."
„Így képesek leszünk elrejteni a fontos mágikus tárgyakat, melyek csupán könyv formájában léteznek. A játékban lévő adatok csupán egy személyes könyvtár méretét teszik ki." Dörzsölte az állát, ahogy hangosan gondolkozott. „Jó ötlet, vállalom."
Nem volt választásod te dinka polip.
„Jut eszembe!" Kiáltott fel. „Miért van az, hogy Paradox már nincs folyton melletted? Nem egyszer láttam teljesen más helyen, mint te."
„Változtattam a beállításain. Ha Nazarick területén vagyunk inkább járőrözik, mint sem azt lesné az árnyékomban, hogy mikor fingok." Vontam vállat.
„Mind a tíz emeleten?"
„Igen. Miért?
„Nem félsz, hogy a nyolcadik emeleten áthaladva baja esik?" Nem tudtam visszatartani a nevetést. „Mi olyan vicces?"
„Nem kell aggódni miatta, hogy valami történik." Legyintettem elutasítóan. „Kapott több biztonságos útvonalat és kétlem, hogy a többi NPC megtámadná. Ha meg mégis a pénzem Paradox oldalára teszem."
Az agyevő csak sóhajtott, de végül is bólintott. Nincsen olyan céhtag rajtam kívül, aki egyedül kimerne állni Paradox ellen. A saját képességei és a Világ tétele együtt kész rémálom. Csak azt remélem, hogy nem lesz belőle valami egoista kis szar az Új világban. Mindent megtettem, hogy tisztességesebb legyen mentálisan, mint Nazarick többi NPC-je lesz és a hűsége elsődlegesen és másodlagosan is hozzám tartozzon. A maradék maradhat Nazarick és Momonga számára.
Rövid további egyeztetéssel a feladatáról végül is elváltunk.
„Abbahagyom a játékot."
Ez a kijelentés egyszerre töltött el bánattal és izgalommal tudva, hogy a cél egyre közelebb van. Nem tudom, hogy az eredeti idővonalon mikortól kezdtek el szállingózni a céhtagok az idők folyamán. Már kilenc éve annak, hogy beléptem ebbe a világba. Visszatekintve csupán néhány nap a szememben, de, amikor belekerülök részletesebben, hogy mit is tettem… Hogy mit is tettünk közösen… El sem tudom hinni.
Ez a 40 bohóc képesek voltak a zárt, megkeseredett, közömbös héjamból kihozni és örömöt csempészni a rések közé.
Először lassan indult meg az elvándorlás, majd fokozatosan egyre többen. Az élet hullámvölgye végül minket is elért. A valós világra hivatkozva távoztak, egyre kevesebbet voltak jelen, majd végül kiléptek. Az eredeti 40 tag közül 35 már törölte a felhasználói fiókját. A maradék alig lépett be. Csupán Momonga, Ulbert és én voltam jelen Nazarick folyosóin. Az egykor nyüzsgő és hangos termek most éppen annyira némák, mint egy sírnak kellene lennie. Utoljára Ulbert ment el, amikor kiderült, hogy gondok vannak a munkahelyén és kénytelen új állást találni. Később visszatért feladva a felszerelését és végleg távozott. Momonga emo kisugárzása már fegyvernek használható volt ezen a ponton.
Ahogy a tagok egyre fogyatkoztak, úgy az érzelmi hullámvölgy nem csak engem csapott meg, hanem a csontvázat is. Momonga látványa volt a legrosszabb mind között. Nagyon jól tudtam, hogy mi fog történni, de Momonga nem. Mentálisan felkészültem, míg Satoru számára minden egyes tag távozása egy újabb késszúrás a szívébe. A tagok elhagyták minden értéküket és felszerelésüket a kincstárban, majd távoztak.
Mily bosszantó~
A terveim között volt, hogy néhány „ereklyét" ajándékba adok majd az NPC szolgáknak tovább fokozva a hűségüket. Ezt szerencsésen kiviteleztem. Csupán kérnem kellett némi búcsú ajándékot, hogy emlékezzek rájuk. Döbbentemre Ulbert, Yamaiko, Peroroncino és Blue Planet a tárgyaikon túl még a céhgyűrűiket is nekem adták. Ki hitte volna? Biztosan többre értékeltek, mint hittem.
„Még visszatérnek, ugye?"
Momonga fohászai süket fülekre találtak nálam.
Túl optimista, vagy csak naiv?
A kilépett játékosok közül 37 már törölte a felhasználói fiókját. Egyszerűen eltűntek a barátlistámról mintha sosem lettek volna. A maradék kettő már olyan rég lépett be, hogy elég ahhoz, hogy halottnak nyilvánítsák őket.
Ideje a figyelem elterelésnek.
„A többi céh mozgolódik. Alattomosabb taktikát kezdenek alkalmazni."
Először nem szólt semmit, majd lassan bólintott.
„Igaz, óvatosnak kell lennünk." Lassan felém fordult. „Te…
Ez a fohászkodó hang és nem látható, hanem érezhető tekintet elárulta, hogy mit nem mert mondani.
„Ne aggódj." Fektettem egy szárnyat a hátára. „Nem te vagy az egyetlen, akinek Nazarick az otthona."
Élesen beszívta a levegőt, de végül is elégedetten sóhajtott.
„Köszönöm Enigma-san."
„Semmiség." Engedtem le a szárnyam. „Megyek sírt rabolni." Indultam, de pár lépés után megálltam. Hattyú nyakamat fordítva feléje folytattam. „Elég ideje ismerjük egymást, hogy elhagyjuk a megtisztelő jelzőket."
Az Overlord csak hümmögött és bólintott. Tovább lépve elindultam keresni a szárnysegédemet.
Az NPC-k. Felettébb tudatában a környezetüknek. Attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jöttek tudták hol voltak, tudták mi a feladatuk és ismerték a teremtőjüket.
Az alkotójuk, az istenük, akiért mindent megtesznek.
Nazarick nagy sírja, az otthonuk. A teremtőjük és a többi Legfelsőbb Lény otthona kiket örömmel szolgálnak, de a sajátjuk a legfontosabb.
Örültek, hogy mindennap láthatják a saját alkotójukat. Az adott Legfelsőbb Lény jönne, beszélne hozzájuk és módosításokat végezne, hogy teljesebbé váljanak. Minden egyes pillanatot, amit az alkotójuk közelében töltenének kincsként őriztek a szívükben.
Amikor végeztek a látogatások elmaradtak, amitől aggódtak. Az idősebbek megnyugtatták a fiatalabbakat, hogy nem hagyták el őket, csupán készen álltak, hogy minden erejükkel szolgáljanak. Az NPC-k büszkék voltak magukra és a teremtőik bizalmára bennük, hogy teljesítsék a feladataikat önállóan. Később sokszor találkoztak a teremtőikkel, ahogy a többi Legfelsőbb Lénnyel együtt dolgoznak Nazarick építésén, vagy csak egyszerűen beszélgetnek.
Nem szólhattak hozzájuk, képtelenek voltak, de nem igazán számított.
Büszkék voltak arra, hogy megmutathatják képesek szolgálni és van létalapjuk. Tán a legmerészebbek arra vetemedtek, hogy dicséretet érdemelnek.
Azonban egy idő után a Legfelsőbb Lények kezdtek elmaradozni. Jelenlétük egyre ritkább volt, végül teljesen eltűntek.
Nagyon hiányoztak számukra.
A két utolsó Legfelsőbb Lény a céh mestere, Momonga-sama és a céh erőforrás beszerző és frontvonal harcosa, Enigma Equinox-sama. Csak ők maradtak és foggal, körömmel harcoltak Nazarick ereje és pompája fennmaradásán munkálkodva.
A bánatuk, hogy a többiek elhagyták őket, a saját alkotóik is… elmondhatatlan fájdalommal járt.
Nem voltak elég jók? Esetleg hibát vétettek és méltatlanná váltak, hogy még Nazarick Sírját is elhagyták?
Nem tudták megérteni hogyan történhetet. Az egyetlen, amit tehettek, hogy az utolsó megmaradt mestereiket szolgálják minden erejükkel és elszántságukkal a maradásukat ösztönözve.
Végtére mit ér egy szolga, mester nélkül? Cél nélkül?
Paradox
A feladataim nem voltak mindig olyan izgalmasak, vagy érdekesek, mint szerettem volna. Ez nem szegte az elhatározásomat, hogy teljesítem Enigma-sama utasításait. Naponta legalább egyszer végig menni Nazarick mind a 10 emeletén, amikor nem voltunk anyagbeszerző körutunkon. Szerencsére Enigma-sama volt oly kegyes, hogy rendelkezésemre bocsátotta a kapu [Gate] varázslatot, hogy ne kelljen végig mennem a tizedik emeletről az elsőig, majd vissza. Gyakran találkoztam a céhtagjaival, akiknek tiszteletem jeléül fejet hajtottam, de nem túl mélyen. A valódi tiszteletem egyes egyedül a teremtőmet illeti meg.
Csak nem rég kezdtem meg a járőrszolgálatomat. A bejárattól már ellenőriztem mindent az első emeleten át a második emelet harmadáig. Semmi gyanús.
„Paradox~!" „Paradox-sama!"
Nem volt szükség rá, hogy oda nézzek azért, hogy tudjam kik is vannak előttem. Túl jól ismerem már mindegyik szolgát a sírban.
Ennyit a nyugodt, eseménytelen körutamról.
Shalltear Bloodfallen és a két vámpír menyasszonya, akik csupán ágyasok a padlóőr szemében.
„Hölgyek." Bólintottam. „Minek köszönhetem a találkozást?"
Ha Shalltear észrevette a rejtett utálást arra, hogy „mit akartok?" kissé modortalan megfogalmazást használtam… elengedte a füle mellett.
„Csupán a szokásos." Shalltear egyszerű, mint egy pofon, vagy csak az élőhalottak ilyenek.
Ez egy kissé elhamarkodott kijelentés lehet. Shalltear rangja kiemelkedő… Yuri pedig alapvetően cseléd, így nincs nagyon összehasonlítási alapom. Momonga-sama érdekes eset…
„A válaszom, pedig szokásos. Nem láttam Peroroncino-sama vagy akár a nővére, Bukubuku Chagama-sama jelenlétére utaló nyomot. Ugyan ez igaz a többi Legfelsőbb Lényről is."
„Értem." Szomorodott el, ahogy forgatta az esernyőjét. „Momonga-sama és Enigma-sama jelen vannak?"
„A céh mesterünket már láttam a tizedik emeleten, de a teremtőm még nem jelent meg előttem." Nem estem pánikba. Tudtam, hogy Enigma-sama csökönyösségét az öszvérek csodálják.
Erre a vámpír bólintott.
„Szeretnél egy teát? Rajtad kívül nincs senki, akivel teázhatnék és nem történik semmi itt."
Egy tea jól esne. Tarthatok egy kis szünetet.
„Elfogadom, ha tényleg nem zavarok." Indultunk meg Shalltear lakosztályába. „Ugyan akkor most nincs időm arra, hogy tovább játszadozzunk. Feladatom van." Tettem hozzá.
„Tudom, tudom." Legyintett és sunyin elmosolyodott. „Nem tagadhatod, hogy élvezed."
„Ilyen kijelentést nem tettem." Vágtam vissza.
Shalltear egy élő perverzitás. Persze, hogy jó vele a szex és könnyen megfenyegethetem a viselkedésre, ha olyan trükköt akar kipróbálni, ami számomra nem kényelmes. Végtére is jobban érzi magát egy igazi csődör társaságában, mint a játékokkal és a menyasszonyaival. Ha ezt a tendenciát folytatni akarja jobb, ha nem próbálkozik olyan dologgal, mely visszavezet az önkielégítő időkre.
„Valóban, talán csak hiányozik az, amikor valami érdekes történik." Léptünk be a szobájába, ahol a teáskészlet az asztalon volt használatra készen. „Nem hittem volna, hogy visszasírom azokat a pillanatokat, amikor Enigma-sama, te, Selim és én néztünk szembe a betolakodók végtelennek tűnő hordájával." Teát töltött ahogy a pirulás egyre inkább ellepte az arcát. „Az erő, szépség, kecsesség melyet Enigma-sama megtestesített… Még ma is beleborzongok, ha csak rágondolok!" A testszagokat érezve nem csak borzong. „Olyan irigy vagyok rád!" Nyújtotta át a csészét.
„Én is lehetek a te helyzetedben." Kizárt. Még a gondolat is eretnekség. „Csak szerencsés vagyok. Akár Pandora Színésze."
„A kincstár őrzője és Momonga-sama teremtése?" Pillantott a teájába. „Még nem találkoztam vele. Milyen lény?"
„Doppelganger, 100-as szintű." Kortyoltam a teámba. „Kissé excentrikus, de az ereje és hűsége megkérdőjelezhetetlen."
„Nem vagy oda érte?"
„Inkább a személyiségünk ütközik, mint bármi más. Nem irtózom tőle annyira, mint te és Kyouhukou közötti idegenkedés zajlik… de nem is kívánok többet vele lenni, mint amennyit szükséges."
„Ezt az érzést megértem." Bólintott.
Hirtelen mindannyian magunktól mozogtunk, ahogy éreztünk, hogy egy Legfelsőbb Lény közeledik. Mire az ajtó kinyílt már fejet hajtottunk.
„Oh, te is itt vagy Paradox!" A teremtőm jelenléte már jobbá tette a napomat. „Éppen teáztok? Remélem nem zavartam meg semmit. Csak kaptok néhány kiegészítőt és már el is megyek."
Ha valaki, te sosem zavarsz. Nyugodtam maradj, amíg csak akarsz.
„Észrevettem néhány hiányosságot és próbálom kijavítani. Képzeljétek Tabula nem készített Albedo számára saját szobát! Szegény Albedo aligha tengetheti minden egyes idejét a trónteremben." Sóhajtott ahogy a saját leltárából több tételt húzott elő bemutatva őket. „Shalltear, te elsődlegesen kapsz további két feltámasztó tételt. Az egyik nem csak az egészségedet állítja vissza, hanem minden képességedet és mana szintedet is. Lehetőleg, majd ezt használd utoljára, ha minden kötél szakad. Paradox te már rendelkezel ezekkel, így nem tudlak kisegíteni csupán kozmetikával. Mindannyiótok ruhatára eléggé szegényes. Ez rád kétszeresen is igaz Paradox. Tudom, hogy nem könnyű számunkra ezt megoldani, de dolgozom rajta. Szükségetek van több alkalmi viseletre, ha esetleg ruhát kell váltani. Itt van néhány."
Shalltear egy fehér estéji ruhát kapott, míg én egy szürke kapucnis pulóvert.
Hirtelen Enigma-sama kissé megdermedt enyhén hümmögve, majd vállat vont.
„Nem túl sok, de több mint a semmi." Bólintott elhelyezve a saját leltárunkba a tételeket. „Most pedig megyek és készítek Albedo számára egy szobát. Sziasztok! Érezzétek jól magatokat!" Mielőtt teleportált a szárnyát az állához emelve hangosan gondolkozott. „Egy succubus számára egy normális szoba kell, vagy szex börtön?"
Pillanatokkal azután, hogy elment már újra mozoghattunk. Shalltear azonnal elővette a ruhát és magához ölelte. A szeme sarkában már ott csillogtak a visszafogott könnyek.
„Enigma-sama ajándékot adott nekem!" Sírt az örömtől. „El sem hiszem! Nem is engem teremtett, mégis ilyen csodás ajándékokkal halmozott el! Milyen nemes és nagylelkű!"
Csupán egyetértően bólintottam, ahogy pillantást vetettem a saját ajándékomra. A pulóver elején egy igazán érdekes felirat volt.
Az életeddel játszol!
Bizonyára a Legfelsőbb Lények humorérzéke.
Enyhén elgondolkodtam.
Mégis mitől lepődtél meg, Enigma-sama?
Fogalmam sem volt róla, hogy Peroroncino ennyit fog változtatni Shalltear leírásában. Biztosan Tabula befolyása…
Minden perverziója alatt leginkább Enigma és Paradox szeretetére vágyakozik.
Nem tudom megváltoztatni. Igazából nem is akarom. Amint az új világban leszünk Shalltear Bloodfallen az ágyasom lesz.
Köszöntem minden elhaladó szolgának, akivel csak találkoztam. Ennek több oka is volt.
Könnyebb most megjegyezni mindenki nevét, mint később. Válaszolni nem tudtak, de hallottak, így közelebb kerülnek hozzám.
Kissé módosítanom kell Paradox beállításain is. Még mindig a három a magyar igazság, ugye?
Gonoszul elvigyorodtam a gondolatra.
Shalltear Bloodfallen nemsokára csak viccesen fogsz járni.
Utólag eszembe jutott, hogy Albedo beállításait is ellenőriznem kellett.
Ki tudja? Az ördög sosem alszik… legalább is nem akárkivel.
Selim
Masszív testem mozgatva Enigma-sama kincsei között az érmék hangja kellemes, akár egytucat szél harang csengése a fülemnek. Az életemben csupán három dolgot szerettem igazán. Harcolni a teremtőm oldalán, szórakozni Paradox fejével és aludni az általam őrzött kincsekben.
„Látom jól szórakozol, Selim." A hetedik emelet őre a szokásos udvarias, de veszélyes hangon szólalt meg. Felnyitva a szemem az öltönyös démon vékony, bár szívós alakja tűnt fel.
„Demiurge, mi hozott erre felé?"
„Nem túl sok barátom." Nézett körbe a barlangban. „Csupán ellenőriztem a hetedik emeletet és gondoltam meglátogatlak."
„A tollcsomó még nem tette tiszteletét itt?" Emeltem fel a fejem. Az arany halom kisebb lavinaként ömlött le a testemről.
„Sosem értettem a kapcsolatot te és Paradox között. Egy oldalon harcoltok és mégis szidjátok egymást." Jegyezte meg a démon, amin csak kuncogtam beremegtetve a barlangot, ahogy a mély hangom ide-oda ugrált a falakról.
„Félre értés ne essék tisztelem őt és az erejét, de a kis civakodásaink nem több, mint egy verbális játék." Finoman megráztam a fejem. „Kérsz esetleg egy kis teát vagy kávét?"
„Egy jó forró fekete kávénak örülnék." Bólintott Demiurge.
A forma váltásom sebessége egy pillanat volt. Ahol az előbb egy hatalmas wyvern feküdt most egy tíz évesnek mondható kisfiú foglalt helyet.
Éjfekete haj, lila szemek. Fekete mellény, alatta fehér ing. Szürke rövid nadrág, fehér zokni és fekete cipő. Minimális erőkifejtéssel leugrottam pontosan az öltönyös démon elé érkezve.
„Különben is, ha azt hiszed, hogy Paradox és én rosszak vagyunk még nem láttad mi folyik a sötét elf ikrek vagy akár csak Shalltear és Aura között." Jegyeztem meg gyermekszerű hangon, ahogy egy félre eső alagúton vezettem a vendégemet. Rövid séta után megérkeztem a privát kis lakásomba, ami egy konyhával egybeépített nappali és egy hálószoba volt. Az árnyékom megelevenedett hullámzó formákra, mely tele volt élesfogakkal tarkított szájakkal, több vörös szemekkel és vékony csápokkal. Az árnyak mintha csak saját tudattal rendelkeztek volna kinyúltak a szoba több különböző szekrénye felé előszedve a vendégem fogadásához szükséges eszközöket.
„Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy elhagyjam a rám bízott területet, mint egyesek." Figyelte az árnyak munkáját. „Igen csak elbűvölő látvány valahányszor csak látom." Szólt Demiurge a kanapén ülve.
Csak horkantottam.
„Ha azt hiszed ez valami akkor tévedsz." Váltottam hangot, ami egyszerre volt mély és magas. „Az igazi sötétség nem valami kis játékszer vagy holmi eszköz. Természeti erő, ami megköveteli magának a tiszteletet és az alázatot. Ha ezt a két dolgot észben tartod meghálálja."
„Szinte költői." Kuncogott enyhén, ahogy az árnyak az asztalra tették a kávét és a teát. Egyszerre nyúltunk a csészékért, ahogy gond nélkül ittuk a forró folyadékot. A sárkányok és démonok természetes immunitása olykor hasznos.
Leengedve a csészéket komolyan tekintettem a barátomra.
„Köpd ki, hogy mi nyomaszt."
„Oh?"
„Eléggé ismerlek már Demiurge, hogy tudjam a testbeszéded alapján valami gond van."
Néhány másodpercig csendben volt, majd sóhajtott.
„A mestereink már régóta hiányoznak. Utoljára Ulbert-sama hagyta el a céhet. Immár csak Momonga-sama és Enigma-sama maradt. Mindenki aggódik."
„Remélem nem várod, hogy segíteni tudok ezzel kapcsolatban, Demiurge. Képtelenek vagyunk szólni hozzájuk, talán azért mert tilos. Ez rám és a kürtfejre is igaz." Tettem világossá az álláspontomat.
„Tudom… Reméltem, hogy te és Paradox talán tud valamit. Enigma-sama gyakran visz titeket az utazásai során, reméltem, hogy ti talán tudtok valamit a többi Legfelsőbb lényről… pletyka vagy akármi."
„A magam nevében beszélhetek csupán, hogy én nem tudok semmit." Egy pillanatnyi remegés az egyik árnyékon elég volt ahhoz, hogy felismerjem az újabb látogatót. „Van valami a részedről, tollporoló?"
„Eh? Azt sem tudom, hogy miről van szó te rusnya pénztárca." Köpte mellékesen az Alicorn csődör kényelmes ütemben sétálva az alagúton keresztül. „Csak most jöttem meg."
„Selim és én éppen arról beszéltünk, hogy miközben Enigma-sama oldalán voltatok talán a fületekbe jutott némi információ a céh többi tagja felől." Szólt közbe Demiurge.
Rövid gondolkodás után Paradox csak a fejét rázta.
„Bocs, Demiurge, de több információval rendelkezek Nazarick szintjei közötti eseményekről, mint bármi másról. Enigma-sama nem éppen az, aki éppenséggel szórja az információkat a küldetéseink alatt, mint a cukrot. Olykor van 1-2 elejtett mondat, de tényleg semmiségek vagy olyan két értelműek, hogy meghatározni sem lehet, hogy miről gondolkodik éppen." Tehetetlenül vállat vont.
„Értem." Bólintott a démon.
„Mindenesetre azt kijelenthetem, hogy valami komoly jár mostanság Enigma-sama fejében." Tette hozzá.
„Miről beszélsz?" Kérdeztem enyhén megdöntve a fejem.
„Úgy fest, hogy a teremtőnk háborúzni fog." A szavaitól Demiurge és én döbbenten néztünk össze. „Nem csak kettőnket tervez magával vinni. Nazarick több szolgáját is, akik 100-as szintűek."
„Mégis kik ellen és kik mennek vele?"
„Nem tudom, hogy kik jönnek és hogyan lesz, de a szavaiból kikövetkeztettem, hogy villámháborút tervez más céhek ellen."
Ez nem volt éppen az, amit vártam.
Demiurge csak nevetett az előre látható harc lehetőségétől. Saját magam is éreztem a növekvő várakozást egy jó harc miatt. Emellett, ha nem sikerülne és meghalnék… a teremtőm mellett bármikor szép nap lenne a halálra.
„Rég találkoztunk már, Momonga-san, Enigma-san!" Integetett mindkettőnknek a lila takony.
„Nem gondoltam, hogy eljössz, Herohero-san. Már két éve." Köszöntötte a céhmester.
„Olyan rég? Fenébe. Az utóbbi időben annyi túlórát vállaltam, hogy már azt se tudom, mi az a szabadidő." Zsörtölődött.
„De azért rendben vagy, ugye?" Puhatolózott finoman.
„Hogy rendben vagyok-e? Úgy érzem, teljesen elhasználódtam." Az avatár teste ezt jelenleg tényleg ábrázolhatja.
„Aham."
„Ne haragudjatok. Nem panaszkodni jöttem." Szabadkozott.
„Egyáltalán nem gond." Legyintett.
„Olykor kikell engedni a gőzt." Tettem hozzá.
„Oh, nemsokára lépnem kell. Eléggé álmos vagyok már." Nyitotta meg a kezelői felületet.
„Oh." Inkább fájdalom, mint meglepetés volt a hangjában. „Akkor jó éjszakát!"
„Tényleg ne haragudjatok!" Szabadkozott, újra. „Viszont nagyon meglepett, hogy Nazarick sírja még mindig áll. Gondolom mindketten rendben tartottátok, Momonga-san, Enigma-san."
„Nos, elvégre Nazarick volt a bázisunk, amit együtt építettünk fel." A lelkesedése fertőző volt.
„Aligha hagyhattuk eltűnni a süllyesztőben."
„Momonga-san, Enigma-san, nagyon köszönöm." A smiley használata szerintem szánalmas. „Remélem még találkozunk."
Elment, nem maradt utána más csak csend. Kiugrottam a székből az asztalra egyenesen Momonga felé sétálva. Az Overlord csak az üres széket nézte.
„Herohero volt az egyetlen, aki jött az elküldött e-mailekre válaszolva?" Komor bólintás volt a válasz.
„Igen, a többiek azt válaszolták, hogy nem tudnak eljönni." A fejét forgatva nézte az üres helyeket. „Találkozni valahol…" Fektette le a fejét az asztalra.
Megkopogtattam az asztalt. „Nincs értelme itt maradnunk." Ugrottam le az asztalról. A céh jelképe felé pillantva csupán annyit mondtam. „Menjünk a trónszobába, jó?"
„Igaz. Köszönöm Enigma." Momonga követte a tekintetemet. Ainz Ooal Gown botja. A céh fegyver mely Momonga számára készült.
Varázslattal megragadtam átnyújtva a csontváznak. Eltartott pár másodpercig, mire elvette. A végbe menő kis animáció nosztalgikus volt.
„Az utolsó napon biztonságos mozgatni, főleg ilyen későn. Nem tudok elképzelni jobb útitársat számunkra."
Enyhén kuncogott.
„Igazad van." Az animáció végeztével megkellett szólalnia. „Talán kissé túl sok részletességet adtak hozzá."
Csupán nevettem. „Ők? Mindannyian! Oly kapzsik és telhetetlenek voltunk! Nazarick hat emelete kevés volt nekünk! Hozzá adtunk még négyet! Szép lett, nem?"
Mintha csak jó gombokat nyomtam volna az Overlord szabadon nevetett.
„Igaz, megtettük! Még hozzá csodálatosan!"
A nosztalgia folytatódott megemlítve minden jelentős tettünket és harcunkat. Valahol az út mentén csatlakozott hozzám Paradox is.
Elértünk oda, ahol Sebas és Plejád csatacselédek álltak.
„Sebas és a többiek is itt vannak." Intettem feléjük. „Elkísérhetnek minket?""
„Nem látom okát, hogy miért ne." Nézett rájuk. „Jól ismered őket?"
„Talán nem én teremtettem őket, de ismerem az összeset." Megdöntöttem a fejem. „Nazarick részei. Szeretek mindenre és mindenkire oda figyelni, ami Nazarick Sírjához kapcsolódik."
Emeltem egy szárnyat prezentációnak.
„Sebas Tien, Touch Me teremtése. Dragonoid."
„Yuri Alpha, Yamaiko teremtése. Dullahan."
„Lupusregina Beta…"
Folytattam, amíg mind a hét kíséret tagját bemutattam. Momonga csak elismeréssel bólintott.
Ahogy a trónterem ajtó kinyílt az oszlopok között haladva pillantottunk a zászlókra. 42 zászló melyek közül a legnagyobb a céhcímere.
Ahogy leült a trónra ránézett a baloldalon álló gyönyörű Albedo látványára. Eredetileg a jobb oldalon volt, de ez már az én helyem. Végül sikerült betörni az NPC szerkesztésébe miután megláttam, hogy Tabula mit is hagyott hátra.
Életének végső célja Enigma Equinox feletti domináns uralma.
Megesküdtem, hogy megölöm azt a polipot, ha újra látom. Úgy döntöttem, hogy megkapja az eredeti szövegét. Illik hozzá.
Akár az emlékeimben, Momonga végig görgette a leírást.
„Ribanc?!"
„Ennyire meglepett?"
„Tabula és a Gap Moe szeretete…"
„Ez nem Gap Moe, végül is succubus. Mindenki elvárja, hogy ezt tegye minden szexre alkalmas lénnyel." Dörzsöltem az államat.
„Szerinted megváltoztassam?"
„Nincs ellenemre."
Pontosan ugyan azt tette, mint emlékeztem. A szórakozásom már garantált!
Minden egyes NPC leírásán végig mentem egy finomfogú fésűvel a további bajok elkerülése véget. Nem tettem nagyobb háremet Momonga számára. Gonosz vagyok, de nem ennyire gonosz. A karma pontom -311 volt.
„Egyszerre érzem magam hülyének és kínosnak." Fogta a fejét.
„Ne vedd magadra. Mindannyian rendelkezünk csontvázzal a szekrényben."
„Ez vicc akart lenni?" Nézett rám.
„Talán~!" Énekeltem.
Csupán szórakozottan megrázta a fejét.
„Térdre!" Intett a jelenlévőknek.
„Oh! Mielőtt elfelejtem!" Kaptam észbe. „Azt ajánlom nézd meg a ranglistát!"
„Mégis miért?"
„Csak tedd meg! Nem vagyunk időmilliomosok!"
Megnyitott egy újabb ablakot és kis híján sokkot kapott.
„Mégis hogyan?!" Villám gyorsan rám nézett. „Ez a te műved?"
„Nem voltam egyedül. Sebas, Shalltear, Demiurge, Cocytus, Paradox, Albedo, Mare, Aura, Selim, Rubedo és Nigredo segített."
„Mind a nyolc előttünk lévő céh elpusztult csak te és az NPC-k által?"
„Méltó ajándékot akartam adni neked YGGDRASIL végére. Nem tudtam kitalálni jobbat, mint Nazarick sírját eljuttatni a lista tetejére, ahová való." Furcsa hangokat hallottam tőle. „Te most sírsz?"
„Csak folyékony büszkeség." Felállt a trónról csak azért, hogy letérdeljen előttem és átöleljen. A szárnyaim sebesen kinyíltak, ahogy döbbenetemben elvesztettem felettük az irányítást. „Nagyon köszönöm. Nem kellett volna."
„Megérdemled te tyúkanyó!" Öleltem körbe a szárnyammal. Tíz másodperc után megszólaltam. „Most már befejezhetnénk. Nem akarom eljátszani a túl a barátságon jelenetét."
„Mi az a túl a barátságon?"
„Ahol felfedjük a látens szexuális érzéseinket egymásnak." Nem tudtam, hogy Momonga képes ilyen gyorsan mozogni. Talán teleportált.
„Umu…" Köhögött az öklébe a trónról. „Köszönöm az ajándékot."
„Semmiség, Bone Daddy." Pillantottam a saját órámra. Mindjárt idő van. „Ha nem sértelek meg szeretném az utolsó két percet a szobámban eltölteni."
„Menjél csak." Bólintott. „Enigma, köszönök mindent."
„Nincs mit. Minden jót Momonga." A szárnyammal körbe öleltem Paradox testét, ahogy teleportáltam egyenesen a szobámba.
„Lefekvés!"
Paradox engedelmesen lefeküdt az ágyába, így én is kényelmesen helyet foglaltam a sajátomban. Alig tudtam megmaradni a helyemen, így a következő legjobb dolgot tettem. Becsuktam a szemem és mentálisan számoltam vissza.
23:59:57
23:59:58
23:59:59
00:00:00
00:00:01
00:00:02
Showtime!
Gyorsan körbe pillantottam a szobámban. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, de hirtelen elkapott az érzés, hogy valami nincs rendben. A hangom megváltozott. Valami hiányzott. Rettegve hajlítottam be a nyakam, ezzel párhuzamosan szétnyitottam a mellső lábaimat. A látvány nem az volt, amit látni akartam. Csupán egy dolgot mondhattam:
„Basszus!"
