(Megjegyzés: Az eredeti történetet Lorelei Lee írta Wie angelt man sich einen Zaubertrankemeister? címen, itt az megtalálható!)
2. Fejezet: A fénykép
Piton meglepően nehezen tudott napirendre térni a Lockhartal folytatott beszélgetés fölött. Egyrészt, mert ez az átkozott varázsló azóta egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy teljesen véletlenül az útjába kerüljön; ha elkerülte volna, Perselus talán még képes lett volna elfelejteni a múltkori, kellemetlen szituációt, de azok a nyilvánvalóan kétértelmű kacsintások, melyeket Lockhart felé vetett, ha meglátta, egyértelműen meghaladták a képességeit.
Másrészt, Pitont minden alkalommal egyfajta émelyítő érzés fogta el, mikor előre elképzelte, milyen jól reagálna az iskola, ha Lockhart kifecsegné, hogy őt is saját hűséges rajongói közé számolja. - természetesen tökéletesen félreértve a valóságot.
Mikor aztán napok multával sem a kollégái, sem a diákok nem bocsátkoztak a háta mögött spekulációkba, Piton már majdnem hajlott a megkönnyebbülésre és ezt az egész epizódot gyorsan elfelejtette volna, ha Lockhart, folyamatosan az útjába akadva, nem kacsintott volna rá mindig azúrkék szemeivel...
Azúrkék? Egy pillanat...
Mikor kezdett Lockhart szeme színére gondolni?
Vagy a ragyogó, szőke hajára, az eleganciájára, és...
Állj!
Ez így nem jó! Ez így határozottan nem jó! És arra is igen kevés esélye volt, hogy ezzel az ostoba álommal, amit néhány napja rendszeresen álmodott, bármit is kezdjen. Egy álom, amiben Pitonnak végül lehetősége volt Gilderoy elszabadult kereplőjét befogni saját nagy, forró, kemény...
Nem!
ANNAK biztosan semmi köze ehhez. Az lenne még csak szép!
Öt nap és négy nedves éjszaka múlt el, míg Lockhart a bájitalmestert egy tanórák közti rövid szünetben, a saját osztálytermében meglepte.
Piton megkísérelte egy olyan jéghideg pillantással elűzni, ami eddig még minden diákot jobb belátásra bírt, azonban nagy bosszúságára, Lockhart még az efféle pillantásokkal szemben is ellenállónak tűnt.
- Hello Perselus! - örvendezett túláradóan. -Ne nézzen rám ilyen szikrázó szemekkel, tudom, biztosan úgy gondolta, elfelejtettem az ígéretemet. - nevetett sugárzóan Lockhart, és Piton érezte, ahogy a bosszúság pírja szétömlik az arcán.
Hogyan tud egy ember ennyire ostoba lenni és mindent, de tényleg mindent félreérteni?
Piton továbbra is ádázul meredt rá, de Lockhart, akire mindez nem volt hatással, folytatta.
- Elismerem, hogy késlekedtem egy keveset, de ennek elvégre valami különlegesnek kellett lennie, és a kiválasztással elég sokat vesződtem. -mosolygott sugárzóan, és odanyújtott Pitonnak egy zárt borítékot. Piton semmi késztetést nem érzett rá, hogy akárcsak hozzáérjen, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni Lockhartot, Lockhart szövegelését, és Lockhart borítékát, ami - Lockhart magabiztossága miatt- nem igazán sikerült.
- Nem akar legalább egy pillantást vetni rá? - susogta fesztelenül Lockhart, és ide-oda lóbálta a Piton orra előtt a borítékot. - Még szignáltam is önnek, és egy kis extrát is adtam hozzá. Egy egyszerű varázslat, de igencsak hatásos. Adhatok önnek talán egy tippet?
- Nem. - ordította Piton tűrőképességének határán.
- Ah, nagyon megértem. Nos, valóban én lennék az utolsó, aki elrontaná az örömét. Egy ilyen tapasztalt varázsló, mint ön, biztos gyorsan rájön erre a kis trükkre.
Ebben a pillanatban megkezdődött a következő óra, és az első diákok beléptek a tanterembe. Természetesen griffendéles, mardekáros másodévesek. Az első kíváncsi pillantások közte, és Lockhart között jártak oda és vissza, majd megindultak a sugdolózások, és a "boríték" és "mi jó lehet benne?" szavak megütötték a fülét.
Meg kell szabadulni Lockharttól, amilyen gyorsan csak lehet! És erre csak egy mód volt.
- Adja már ide! - taszította meg Piton ingerülten Lockhartot és ragadta el tőle az ominózus borítékot.
- Oh, tessék. - örvendezett a férfi, majd finoman lobogó smaragdzöld talárral elhagyta a pincehelyiséget.
Ugyanazon az estén Piton a szobájában ült, a megvetés, valamint a kíváncsiság furcsa keverékével szemlélve a borítékot. Végül a kíváncsiság győzött: kinyitotta a borítékot, és egy képet vett ki belőle, Lockhartról.
Piton megvetően vigyorgott.
Lockhart valóban született exhibicionista volt.
A kép biztosan nagyon drága volt, mert azon túl, hogy igencsak nagy és színes volt, még mozgott is, bár Piton nagy bosszúságára úgy tűnt, az egyetlen mozdulatsor csupán egy célzatos mosolyból és kacsintásból ált. Lockhartot teljes életnagyságban mutatta; pompásan forgolódott egy fényes lila köpenyben és tiszta, ondolált frizurával. Az egyik sarokban pedig valóban ott díszelgett egy lendületes, cikornyás aláírás.
- Amit meg kell tenni... - dörmögte Piton kedvetlenül. Ám ahelyett, hogy a képet azonnal a szemetesbe dobta volna, tovább szemlélte, és a "kis trükkön" törte a fejét, amit Lockhart említett.
Aztán újra összeszedte magát.
Lockhart és a varázslás! Hah! Ez már önmagában ellentét.
- Egyedül még a cipőd sem vagy képes megkötni. - fújtatta a képnek, mire a fotó Lockhart lehajolt, megkötötte a cipőjét és újra felállt.
Piton hüledezve kapkodott levegő után.
Ez volt talán az a "kis trükk"? Valóban reagál a kép a parancsokra?
Eldöntötte, hogy tesz egy újabb próbát.
- Ugrálj egyszer körbe.- Suttogta a fotónak, mire a Lockhart- kép újra engedelmeskedett neki.
Ez az átkozott fotó reagált a parancsaira!
Micsoda nem várt lehetőségek rejlettek...
Piton érezte, ahogy a vér hirtelen az arcába, és egy lényeges, központi testrészébe áramlik.
