Rövid Ismertető:
'...' - [Monológok/Gondolatok]
-... - [Párbeszéd(Nyilván)]
*...* - [Hangeffektek]
Ahogyan azt a drága nénjém mondta volt egyszer: "Telhetetlenség minden rossz forrása!". Kár hogy ez a szép és mély gondolatja is akkor tudott csak kicsúszni a guráján mikor apám felőli bátyám, mondhatnám Béla kereszt, megörökölte nagyszülők 15 hektáros földjét kikövetelte mint idősebb testvér, úgy is hogy a tizenötből öt münköt kellett volna illessen. Ám milyen a mai világ, felmutatsz egy igen cifra falzum papírost, s amit a szemed ellát az a tiéd.
Azért münk már nem mérgelődünk, leghamarább azt is majd elissza, s a díszes gucsmát majd az elitt földnek porába veti mérgibe.
No, de komám! Gondolom te es most értetlenül nézel a szemeim közé, mint a jó bornyú az új kaput, hogy én miről tetszek beszélni. Hogy a nénjém bölcs szavaira visszatérjek... sajnos igaza volt, hogy nem baszta volna meg a kábelben tekergő 220 azzal a dísz kurvával együtt a másvilágon.
-x-x-x-
Eme gondolatok jártak az ifjú elméjében miközben fancsali és fáradt pofázmányán kissé érdes kezét végig húzta, olyan elkeseredett módon, hogy még embert így nehezen ha láthattam.
Minden bizonnyal érdekes, hogy ily' monológok járják a fejét ennek a fiatal léleknek még ilyen helyzetben is. Ez kissé kíváncsivá tett.
*ELŐREDŐL*
Talán mégis itt az idő, hogy kezembe vegyem az irányítást. Itt lesz az ideje hogy megtanulja az a bizonyos Démon Úr, hogy én nem csak egy viccként létezek az ő számára.
*TENYÉR KINYÚJTÁS*
Nézzük hát, mit rejtegetsz... Te elkóborolt lélek! Méltó leszel-e oltalmamra? Vagy te is csak a mélybe fogsz veszni, mint társaid, ki e világra tették be lábukat?
-x-x-x-
Az én becsületes nevem nem más mint Tordai László 16 éves fiatal, ki egy falucskában, Felső-Rókoson tölti mindennapjait, ha nem a mezőkön, avagy télen az ácsoknál, ahol próbálom a családunknak egy kevéske bónuszt hozni a házhoz. Fekete hajú, barna szemű, merész, egybön megmondó ember létemre sokszor keveredtem bajba, innen, na meg a munkámbó' származnak kisebb-nagyobb sebeim. Hogy az a baszott pénz ne vóna, má' könnyebb lenne az élet.
Ám most inkább örülök annak hogy a nagy dunyhába beletudtam bugyulálni magam az este eljöttével. Vagyis, jó lett volna, de hála apám hogy ő milyen tisztességes ember lett a válság óta, ő inkább úgy döntött hogy milyen jó volna a Májusi esőzésben néhány fát eltulajdonítani az erdő közepén, ami bíztomra nem ordítja azt, hogy: Milyen tökéletes hely vagyok hogy valami baj érjen téged
Azt szokták a vének mondani hogy a Májusi eső aranyat én, na de én meg azt mondom, hogy a férgek lepjék el a száját annak aki kimerte ezt a mondókát találni.
Apám kész vót, ahogy a munkatársai is, hisz tetszik tudni, nem illik ilyen eseményre vendégek nélkül indulni, főképp azért mert az ők agyából pattanna ki eme késői időtöltés. Én meg anyám unszolására, és apám igencsak szúrós tekintete miatt, mi oly hatott mintha ostort csattogtatna előttem, valahogy kimerészeltem fordulni az ágyból, osztán meg nem kell mondjam melyik hang ösztönzött igazán, ez oly' nyilvánvaló, mint én mikor egy jól díszesen becsomagolt, magányosan álló pálinkás üveget látok az asztalunkon, bár azért ilyen csoda is történhetne igazán. Nos igen, az itallal igen jóban állok.
Pizsamábó' gyorsan kiszökellék, s egyből ruháim irányába nyúlék, mi egy igen megostromolt széken feküdtek. Egy fekete rövidujjú, és egy piros szvettert fehérkés béléssel gyorsan felöltöttem magamra, mikor rájöttem, hogy majdnem pantalón nélkül indulnék ki az igencsak zsúfolt hálószobábó', hisz tetszik tudni, igencsak nagy luxus az, ha külön szobája van az embernek errefelé.
Így gyors sietségemben, és hogy őszinte legyek, nem érdekeltségemben véletlenül apám fekete munkás pantalónját vettem el. Előre kiemelem, NEM salapétát, nincs pántja, csak simán erősebb anyagból készült, kelleténél több zsebbel rendelkező nadrágot vettem el. Kissé meg is látszott azért, hogy nem az én fajtámnak való. Derékban igen jól állt. Meg is d8csértem magam, hogy milyen jó húsban tartom magam. Ám minél lefelé irányzékolt nézésem, annál bőbbnek tűnt, míg végül azt kellett jó magamnak észrevennem, hogy a pantalón kissé buggyosan nézett ki lábszár környékén. Szerencsémre a nadrág véginél igencsak erős sztreccses anyagbó' volt kerületje, így könnyedén elrejtettem azt a jó barna keményorrú baszkancsomba belegyümöszölve nagyobb hányadát, ám ez se volt elég, hogy a buggyos részt eltüntessem. Na dehát a hal is az árral szembe úszik, a kellemetlenséget választja a kényelem helyett. Nahát akkor miért ne tudna hát a mi fajtánk is efféle trükköt?
Lehetséges a kelleténé' többet magyarázék, na hadd el, az Isten csak visszarendeli az elvesztegetett időt... remélhetőleg... talán?
Ezek után kiléptem a hálószobábó', hol drága öcsém szundikált, nem tudva még tudatja mely világ peremét súrolgatja. Ám szemei kisebb rebbenései azért elárulkodott egyett, s mást. Köszöntöm is remélem egyszeri munkás kolegákat egy kézfogással. Mindenki egyet bólint köszönés gyanánt, egy sem szólt komolyabbat mély dörmögéseknél. Édesanyám éppen pakolá el a mosatlant amit a drága emberfiak oda mákáltak szép ügyesen vendégeskedésük közben. Kissé csalódott pillantásokat vet édesapámra, majd megrázá fejét nagy óvatosságal, hogy rá ne kérdezzen egy kolega sem miféle gondja támadt. Mer' ha kiderül, akkor csak zsimóré fog kerekedni.
Édesapám ekkorra székbő' nagy komolyan felemelkedék, és szólítá a kolegákat velem együtt, hogy ideje indulni. A jóemberek gyorsan felhörpintik az üveg aljáról azt a maradék habos mocskot, mit sörnek is szégyen lenne nevezni, s eriggy, ki az ajtón. A munkás dzsipp mit most ezen hónapon apumra bíztak esőzés legerőteljesebb pillanatában álldogált az udvaron, hol a cseppek is már voltak, ha nem nagyobbak mint egy szőllő szem. Már rá volt kötve a jó öreg szekerünk, mi már nem egyet s mást élt meg.
Édesanyámtól egy csókkal búcsúzék, bár tudtam volna, hogy egy jó időre biztos nem fogom látni. Talán még meg is öleltem volna legalább utoljára. Ő, anyai óvó szemekkel követte, ahogy beszállok a dzsipp hátuljába a jó kolegák közi, kik majdhogynem a beleimtől is megfosztottak, oly erősen nyomtak engemet, s ne is beszéljek mik történtek a dimbes-dombos föld úton. Maga volt a földi tortúra. Na meg ha hozzájuk mersz szólni, akkor még inkább csak nyomnák szegény embert. Ezt a nagyfejű, csökönyös hozzáállást személyükbő', s beszédükbő' merém kikövetkeztetni, ám lehetséges azért megért volna egy próbát rákérdezni. Nem lehet mindent borító alapján ítélni, ahogy édesanyám említé volt annak idején.
Nem sokkal később megérkezénk a dombos erdőre, hogy pontos legyek, a Rikára. A sár nem engedé tovább, hogy bennébb merészkedjünk, hacsak nem akarná a házigazda, hogy egy igen kellemes dagonyázasba vegyen részt szerény társaságunk.
Még mindig esett, de ezt már nem dézsából öntöttéj, jaj, mi jó vóna', ha csak abból ömlene. Kérem alássan, mintha rendesen a Duna Szentgyörgy ága ömlene nyakunkba, oly erősen folyt az eső. Persze, senki se volt oly deák eszü, hogy valamiféle köppenyt hozzon magával, hogy védjen minket eme titáni erőkkel bíró katasztrófával. Már volt ital elég a fejükben, na meg az is hogy nagy baba láptén gondoltam azt, hogy ők hoznak.
De hadd el, apám gyorsan kapta magát, hisz neki a feles után vág leginkább az esze, s a nájlon, mit fapados üvegház készítésre szánt tavasz elején. Sajnos abbó' sem lett semmi a végire. Felaggadta ránk, lámpával párosítva a kézbe, s indulás a vak sötétbe. Egyedül a dzsipp lámpája égett, mutatva a visszafelé utat.
Az eső folyása a földed igencsak megázatá, s oly síkos lett, hogy éppen egy picíny félresikerült mozdulat is vesztemet okozná, eme lucskos, s torz tájt. A kolegák is igencsak nagy erölködéssel próbálják tartani magukat e rúd időben, egyedül apám vette magabiztosan a balt a jobb után.
Mit ne mondjak, tökéletes időt sikerülmagamban k, s a többinek választania a feladatra, ilyenkor még az lenne csuda, ha őzt látnánk, nemhogy embert, s a lábnyomainkat a víz jól elmossa. De hát, mint hiába, lehet itt a jó Pali bá is a szomszédbó', ha nem tudjuk merre vannak a méterfák, hogy tudjuk azt a szekér felé guriázni.
A kolegák apámmal tudadták, hogy ma éppen a munkások azon voltak, hogy a méterfát felrakják azt a kamionra a maguk legszebb tudományuk szerint. Túl későre végeztek, s a gájter már nem igen fogadá őket, hogy ott végezzék a további munkálatokat. Ám jól tudták a munkások, hogy ha ebből a fából, egy darab is eltűnne az este folyamán, az ők nyakikat is tán vetetnék cigány felebarátinknak köszönhetően, így úgy döntöttek, hogy felrakják, a kamiont a gájter elé állítják, s oly erősen rászorítják a kötőket, hogy a franc is igen megtűrkőzne csak, hogy a kötő, s a fa közé kerüljön.
Ezt a tervet sajnos nem sikerült végbevinni. Az eső nagy cseppekbe elkezdett esni, oly nagyokat loccsantak az egyik munkás kopac fejin, hogy a hahotázástól a munkatársak majden taknyuk nyála egybefolyt. Szerencsénkre, csak a nagyobb darabokat rakták fel, a rövidebbeket ott hagyták gondolván: "Holló tépje ki a belüket azoknak tolvaj fajzatoknak, kik még ilyenkor is az erdőt járják." Azzal beletorődve, elindultak ők es.
Az már a másik érdekes történet, hogy ezt honnan is tudták meg ilyen hamar?
Na, csak az a kérdés, hogy hol van? A kolegák ismerték a helyi erdőt, s azt is mondták tudják merre van. Kissé kételkedve forgatám szemeimet körbe. Hisz jól tudom, hogy a sötétben a saját házad is egy útvesztőnek felel meg, na akkor minek az erdő? Hiába lámpa, vagy sem, azoknak a fénye sokra nem mejen.
Köszönjük az államnak, hogy ilyen hitvány lámpákat mert apám kezére adni.
Kisebb járkálás után az ősök igencsak türelmetlenül néztek körbe és akkörül, herregtek mint valami elvert kutyák, beszéd nem hagyá' el egy szájt sem. Érződött a nyomás, s nem a nájlonon megállt vízre gondolok. Végül azt vesszük észre, hogy nagy világosság csapá meg szemeim, ami nem más mint a dzsipp lámpája, csak más szögből.
Na apámnak is ennyi kellett, az ideg megpattant. Türelmes ember ő, ritkán látni mérgesnek, de most kifejezéstelenül az volt. Mérgesen megmordult, majd megszólítá minket azzal az indokkal, hogy váljunk külön, úgy keressünk, érjen véget ez a borzalom gyorsabban.
Mindenki beleegyezett, hisz ugyebár, több szem, többet lát, s még többet ha máshol vannak. Ellenkezni nem ellenkeztem, mintha tudtam volna is, ezt úgy emlegetém.
Apám azért óvatosságra intett mielőtt elindulék én is, és hogy ne felejtsek el egyet kurjantani, ha megvan a keresett nyeremény. Egyet bólintok, s megköszöném tanácsát, s azzal elindultam...
Innentől kezdődik el kalandos utazásom, és szenvedésem abban a kibe-nem-baszott világban.
Folytatom sétámat a szokásos tempómmal, mit megszokott a lábam ebben a csodás időben. Az eső még mindig nem csendesűt, s a füleimnek is kezdett elege lenni a nájlonra csapodó esőcseppek hangzavara. Alig lehetett mást hallani, ami igencsak idegeimet kezdte tépkedni. Folytatám utamat, míg egy dombosabb részhez érkeztem. Sajnos megkerülni kissé nehézkes volt. Megáradt patak állt eme dombos rész közi mi az affelőli dombos részt elválasztotta az innencsőtől. Átkelni átlehetett, hacsak nem akarok tüdőgyulladást elszenvedni Anyatermészettől. Másik irányba meg nem volt értelme, mert arrafelé mentek mások.
Így az maradt, hogy megmászom eme óriást mi előttem nagy délcegen álldingált. El is kezdem nagy bátran a mászást, kapaszkodék a kisebb fák törzsibe, miközbe érzém, hogy a bakancs alól a föld mind fut ki alóla. Nagy erőlködések, harcok és szenvedések után. Félúton járék, s nekidőlék egy keményebb állású fának. Nadrágom tiszta sáros és víz volt, kezeimet meg meg ne említsem. Hajam is megízlelé az Isten haragjának ízét, hogy miféle patkány nemzedék lett a székely, hogy egy kevés fáét is ily' megvető tettet hajtunk végre, tán ő szemibe rosszabbak volnánk mint cigány felebarátim.
Bezzeg eme kitartás nincs meg, mikor magunké kéne kiállnunk.
Míg megpihenék, s ezekhez hasonlatos gondolatok szaggaták szét lelkem s elmém nyugalmát, hirtelen egy furcsa neszre lettem figyelmes. Mintha csattogós lépteket hallanék mit nagy óvatossággal tenne meg valaki. Ezt képes voltam még az esőn át is hallani. Nem sokkal ezek után oly hang járjá meg füleim mik csak rosszat jelenthet. Oly' hang, mi ilyenkor a legkevésbé hallanál egy dombon, hol minden tiszta sár, s ha egyet óvatlanul lépél a nyakad ki es törted abban a szent pillanatban. Mintha valami gurulna lefelé. Ekkorra gyorsan a hang iránya felé fordítám lámpám sugárait, s mit látok, egy nagy méterfa a dombról lefelé oly fürgén galoppol lefelé, mintha egy ülűt látnék mi az égbő' prédáját szemelé ki, s ráveti magát.
Na nekem ennyi is elég volt egy jó barna színűre fessem a hátamba levő fát, ám elmém míg mintha lefagyott vóna, lábaimnak vót annyi életkedve, hogy menteni próbálták a menthetőt, s odébb próbáltak ugratni engem. Ám eme próbálkozás nem vitt messzire engem, hála annak a májusi aranyesőnek mit az emberek oly nagyra becsülnek, hogy azoknak a jó mocskos Szűsz Máriás Úristen nem baszta volna ki mint a 32 fogát a szájikbó', állkapcáikkal együtt.
Így végül csak annyit érék el, hogy tökéletesen a méterfa útjába lettem állítva.
Ekkor igazán azt se tudom mi járt a fejembe, nem es voltam mérges, se nem bánatos, bánni bántam valamit, azt hogy ilyen szégyenbe kelljen meghaljak. Az élet se akart volna leperegni a szemem előtt pedig, olyan biztos hogy itt a bakancsom feldobom, mint az imák végén az "ámen". Köves volt a dombnak alja, s ha túl es élném a rönköt ami a fejembe készült csapódni, akkor a kövek is szivesen besegítenének összetörésembe, mikor becsapódok azok közi.
Mire végbe észbekaptam, hogy igen nagy baj van, nagy koppanást éreztem fejem és a törzsem oldalán, s mintha azt érezném, hogy a testem idegenné válna számomra...
Erre az utolsó dologra emlékszem eme borzalmas éjszakán.
-x-x-x-
Uh... Mi a? - lassacskán kezdek feleszmélni. A szemeimet üregében jól megforgatám, nekem ez is ilyesfajta ébredést elősegítő szokásom. Lassacskán felemelem fejem, s kezeim segítségével próbálék feltámaszkodni.
Nagyra kitárám szemeim. Hirtelen rosszullét fogott el, a gyomromban mintha beleim tekergőznének. Tán ezt hívják az emberek gyomoridegnek? Na ez sem az én asztalom. De egy biztos, valami nem stimmelt, nem... nem csak valami, túl sok minden IS!
Az eső hangját, hallani egyáltalán nem hallom, s a vizes nájlont sem érzem terhemen. A talaj, mintha nem is talaj lenne, hanem mintha valami járda, avagy fajánclap lenne. Meg is kopogtattam, hogy eme következtetésre lyukadjak. A lámpám sehol, s túlságosan is sötét van. Kissé hülyén hangzik, hogy így mondjam, de mintha ez a sötét, nem természetes sötétség lenne.
Még mindig négykézláb küzsdölődök magamammal, hogy valahogy megtartsam magam...
Mi a rücskös békalepcsegtető keresztanyám van? Hol vagyok? Mi tör- ebben a pillanatban az emlékek feltörtek belőlem, hogy egy akkora maflást kaptam egy guruló rönktől, hogy ellenállás nélkül kidőltem, mint '56-ban a Sztálin szobor.
Nagy fejfájás üté meg fejem. Olyakkora, hogy mentem a földet csókoltam meg, az állam koppanása kíséretével, mi egy félelmetes oknál fogva visszhangzott.
Hogy a Németek vessenek nyakon... - mormogám magamban méreggel telve.
Már annyival okosabb lettem, hogy nem kis szobába lészek el erre az időre míg valahogy feltápászkodok... Igen... valahogy...
Ilyen szarul, hogy még felállni se tudjak, még utaljára csak 2 éve voltam, akkor is azért mert bankett volt. Kissé többet iszogattam a kelletinél, s hát hazafelé lödörögtem míg hát meg nem láttam egy ismerősnek kinéző kaput. A látásom olyanformán nulla volt, minden egybefolyt, s hát szépen oldalazva megközelítettem, majd be is léptem nagy zörejjel, s egyből kifeküdtem a földre megérkeztemmel.
Csoda, hogy még ilyenekre is emlékszek. Nahát igen, ugyebár beléptem a kapun, de az a nagy baj volt, hogy nem a milyenk volt, hanem a szomszédé. Nekik a kutyájik akkortájt pont el volt engedve. Bezzeg máskor úgy megkötik szerencsétlen kutya nyakát, hogy éppen szuszt kapjon. S én nagy zakóson meg kidőltem minden gond nélkül. S ameddig én mámorosan fekszem, a kutya szépen odajött, elkezdett ugatni nagy hangosan, s később látván, hogy semmire nem jut, kiszaggatta a zakóm.
A kutya ugatását természetesen a ház népe hallotta, s ki is jöttek nagy robajjal, azt hivén tolvaj lépett be a házhoz.
Na, nekem akkor nem volt elég, hogy apám is el fog verni a zakó miatt, mi egy kisebb vagyon. A szomszéd úr, asszony meg a fiuk is nekem állt jól elverni amivel a kezik megakadt. Az első ilyen ütés után már éreztem talán valami baj van, de a második, avagy a gazda ütése biztossá tettem, hogy menni kell, mert a lelkem heverem ki nékik. Ordítottam fájdalmamban miközben próbáltam feltápászkodni, s csak akkor vették észre, hogy én vagyok az. Ám a beszédem egybefolytsága miatt sokat nem értettek, de tudták az okát. Így átkésírtek, csak hogy lássák, hogy apám meg a gumicsízmájához verjen.
Azok voltak a szép idők...
Ezalatt a kis vissza emélkezés után sem igen akart az erőm visszatérni a kezeimbe, s a fejem se akart adni a szép szóra, hogy immár ne kénozzon annyira. Itt már elgondolkoztam, hogy ez nem mehet tovább, legalább valahogy nézzek körbe. Így összegyűjtve maradék erőmet nehézkesem, de felállék szép ügyösen.
Jobbra, s balra is fordítám fejemet, semmit se látok, csak feketeséget. Megfordultam.
Huh? - nagyba nézék. Mintha a távolba két széket látok beragyogó fénysugarak közt állni. Azok a fénysugarak meg oly' magasságokból érkezék, hogy meg nem tudnám mondani, hogy a föld alatt volnék, vagy csak ilyen ennek a furcsa szoba kiépítése. Egyvalami biztos, valami nincs a helyén, mi igencsak zavarja a fogaskerekeimet az emeleten.
Lassacskán odacaplatok. A szemeim nem csaltak meg. Ténylögösen csak két szék állt ott, későb kiderült hogy még egy piciny szekrényecske. A fehér, a csinosabbik, a szebben megmunkáltabb mellett. Az előtt állt egy barna szék, minek vannak kivetnivalói, de szerintem ugyanúgy elvégzi az arra szánt feladatját.
Amint közelebb értem a székekhez a testem nem tudott másra csak hajtani, mint, hogy pihenjek meg azon. Természetesen mint magasztos ember létemre a fehérre ültem volna le, ám a dögség, mint amilyen nagy betegség is, nem engedte tovább tagjimat mozdítani, s lassacskán leültem majd igen nagy kényelmesen nekivettem a hátamat.
Nem tudtam mi történik, azt sem hol vagyok... szerintem ezek a kérdések várhatnak, míg meg nem pihenek egy kicsit...
Igen... egy... kicsit. - azzal nyomban lecsukódott szemem.
*KOPP* - *KOPP* - *KOPP*
Miközben jobban szétmálék a szék kemény támlájának támaszkodva az álom egyre inkább a karjaiba rántott. Már már nagyon jól esett. Olyan érzésem támadt mintha a lelkem most nyittana be az álmok édenkertjébe. A szemem lecsukva is szikrázott a boldogságtól, már majdnem beléptem volna, mikor hirtelen kaffogtató hangot hallott a bal fülem szárnyától.
Ettől nyomban ki is ment az álom a szememből.
Azért a lófasznak is van vége, na... - nagyban mormogám miközben a számról letörölém egy dühös mozdulattal a kifolyt nyálat. Ez is már sokat árulkodik, hogy túl jó létben voltam.
Egy női sipákoló hangot hallék a kaffogással társítva, na ez már nem jó jel részemről.
Hm... még is hogyan került ide egy újabb szerencsétlen az én tudtom nélkül, ilyen nincs! Uh, Pedig már éppe- ekkor egy gyors mozdulattal mintha éppen az ő érkezésére vártam, ráfordítottam nézésem, vele pedig a derekam, közben pedig a karomat a széktámlájára tettem, mint azt ahogyan a bárokban tetszik.
Komoly szemekkel néztem végig őt. A nőszemély mintha megtorpant volna eme hirtelen mozdulat után. Pedig oly könnyedén ásított, és járt mintha nem ez lenne az első alkalma. Az arcvonásai mintha rémületet sugárzott... vagy talán elítélőt? Már ezt is igazán nehéz eldönteni a mai világban.
Ez a nőszemély kivel már majdnem van egy fél perce, hogy szemezkedek egy piros könyvet tartott a kezében. De inkább szembetűnő vonásai sokkal inkább sokkal inkább a szeme, haja és mérete volt.
Oly kék szemei voltak mint a végtelen óceánnak, hosszú haja, türkízkéken csillog anélkül is, hogy a lesugárzó fényben fürödözne. Mérete az enyémhez képest egy, vagy másféllel lemaradt vala. Mondjuk az elmaradt méretek a magaságában máshol megmutatkoznak melltájékon, s csípőnél.
Arca tényleg olyan mint a népmesékben, a napra lehet nézni, de rá nem, csak is ezért nézem a szemeit, s nem az arcát... vagy netalán alább. Ruhája a kék szemével megegyező volt színben pompázott. Egyberuha volt egy rövidebbnek kinéző szoknyával, középen egy fehéres vonallal átívelve. Karjait vállig fehér selyem ruhadarab borította. Egy zöldes csokor nyakkendőt is fellehetett fedezni rajta mely melltájék felett található nem messze. A két vállán pedig mintha valami rózsaszín sál lenne ráterítve, mi érdekes módon a háta megett lebeg...?
Na igen. Furcsának furcsa, de most nem ez a lényeg.
A tapasztalataim azt súgják, hogy egy igen kiállhatatlan picsával sikerült valahogy találkozzak a semmi közepén.
Na de várjunk, miről is beszélt? - ekkor szólt közbe a józan ész mielőtt újból elkalandoznék más iránylatokba. "Egy újabb szerencsétlen került ide"? Vagyis eltekintve ettől a goromba megszólítástól... nem csak én vagyok itt először? Mármint ja, lehet ezt a helyet nem egyszeri találkára építhették, de na... - Ekkor a leány, mert így jobban megnézve évre nem messze áll tőlem, mély lélegzetett vett és behunyta szemeit. Újból nekikezdett a sétának, most komolyabb testtartással, és arcvonásokkal.
Már csak az a kérdés hogy ő meg ki, és mit keres itt?
Én lassan végigkövetém szemeimmel az ő lépteit, én is tartva a komoly nézésem, és kissé ideges temperamentumom, hogy felébresztett az épphogy álmomból.
Mielőtt elhaladt volna előttem nagy bájosan megszólalt.
- Üdvözöllek, Tordai László-san! - Eközben leült az előttem levő székbe. De ahogy sajnos észre kellett vegyem... túl rövid volt szoknya. Lehetséges tudom hol volt ezalatt az idő alatt. De ez a "-szán" amit a nevem után mond, valahogy nem cseng jól a fülemnek.
Eközben megkomolyodék nem csak arcban hanem a székben is, és kihúzott háttal karba tettem a kezem, várva mivel folytatja a beszédét, mit így tisztelettel elkezdett. Legalább legyen olyan a törülköző mint a mosdó.
Ám csak most kezdett nekem leesni az a tény, hogy ez a csaj engem még nehezen ha látott mégis tudja a nevem. Azért legalább jó volna megtudni mégis honnan.
Már akarta volna mondani tovább, mire előre dőltem a székben és kinyitám a lepcses szájam.
- Elnézést, de megszeretném tudni, hogy magácska honnan is tudja a nevem? - A leány arca erőltetett mosolyt vett fel.
- Na de kérlek, legalább hadd fejezzem be, és ilyen ostoba kérdésekkel jobb ha nem is töltöd az időd. - Egyet köszörült a torkán, s folytatta. Én a válasszal nem megelégedve, de kérését megfogadva lassan ismét a széknek vetem hátam. Talán nem is olyan rossz mint ahogyan azt képzeltem. - Sajnálatos módon pár perccel ezelőtt elszólítottak az élők sorából.
Na ekkor tört darabokra össze a becses józan eszem.
Még is miről hablatyol? Ez lenne akkor a túlvilág? A nagy semmi kibebaszott székekkel? Remélem ez egy vicc, mert ha nem, akkor... akkor, mit is csinálnék? - elcsüggedve azt se tudtam higgyek-e szavának. Hisz ez lenne a legésszerűbb megoldás, ha azt figyelembe vesszük, hogy mi történt velem. De nekem így is valami sántít a dologban.
A leányzó úrihölgyekhez méltóan óvatos mosolyt kerekít orcájára, mi valamely oknál fogva, nem tetszett nekem. Ezek után folytatta.
- Az életet rövid volt... - kinyitá a piros könyvét mi egy csat zárt. A csat mintha varázsütésre nyílt volna szét amint ő a kezét rátevé. - ...de ez nem ment fel téged attól a ténytől, hogy halott vagy.
Kezdem elveszteni a fonalat. Nem értem miért fájt akkor mindenem, ha elméletileg halott vagyok? Lelki fáradtság az oka? Netalán lelki fájdalom? És miért tiszta sár a bakancsom ha- Óh... Összesároztam mindent útközben, és ahogy látszik nem vette észre. Legjobb lesz, hogy ez így is marad.
- Remélem, hogy ez megválaszolta kérdéseid nagy részét. Ha netalán még lenne kérdésed, akkor most tedd feeeEEEEEL! - a nyugodt arca hirtelen átváltozott, és egy igencsak hisztis 5-7 éves leánykára csöpörödött a szemeim előtt.
- MÉGIS HOGY KÉPZELED EZT?! HOGY MERÉSZELED BEMOCSKOLNI E SZENT HELYET?! TUDOD-E MILYEN SOK IDŐBE TELIK FELTAKARÍTANI AZ ILYET, MÉG SZÁMOMRA IS? TE IDIÓTA, TE NYOMORULT, TE SE- Na nekem ennyi elég volt az ő sipánkolásából, végül csak igazam volt...
- VÉH! BEFOGNÁD-E A LEPCSES CSŐRÖDET TE LIBA? - Ekkor hirtelen elcsöndesedett. Megrémült egyben döbbent arccal nézett felém. - MINEK KÉPZÖLSZ TE ENGÖMÖT? MIT CSINÁLJAK, HA AZ ERDŐ KÖZÖTT DÖGLÖK KI, AZ ESŐ KÖZEPÉN? JÓHOGY SÁROS LESZ A BAKANCSOM AKÁRMIT TEGYEK! LEGALÁBB NE ÚGY ADD ELŐ MINTHA MINDENRŰ ÉN TEHETNÉK, LEGYÉL SZÍVES!
Megdöbbenésemre míg én mondtam a magamét, ő összekuporodott, és magzat pózt vett fel a széken miközben magában mondott lecsüggedve.
Hogy lehet az, hogy ez a halandó ily' gyalázatos jelzőkkel illet egyetlen szemrebbenés nélkül, engem, Aquát? Miért érzem azt, hogy mindjárt elsírom magam? Nem lehetek ilyen szánalmas, hogy így haddjam a helyzeteeeet~.
A mormolásából sokat nem értek meg, de annyi biztos, oly' hangon mondta volt ezeket, mintha a sírás szélén lett volna ő. Megszántam hát őt emiatt. Kissé kényelmetlenül kezdtem érezni magam amúgy is, hogy egy gyermeteg lelkű leányzót kell megsirassak ilyen csekély dolog miatt.
Egyet sóhajték.
- Na jó, lehetséges letakaríthattam volna a cipőmről a sárt, de legyen annyi mentségemre, hogy nem vettem észre, csak akkor mikor lenézek valé a székemből. Legyen szent a béke, kedves...? - ez után felemeli fejét a térdeitől.
- Aqua vagyok... - halk hang távozott a székre felhúzott, egyben átkarolt lábaik között. Megvakarám kellemetlenül fejem.
Igen furcsa neved van hallod-e, ilyet nem nagyon hallok a környéken.
- Kedves Aqua. - ekkor szépen lassan lehelyezé a lábait a földre, és újból fennkölt és nagyravalóan felszólalt.
- Az Istennőt kifelejtetted, de azért elfogadom részben eme egyszerű bocsánatod túlzott gorombaságodért. Hisz, mi Istenek kell példát mutassunk nektek, halandó lelkeknek.
Na szép, még mindig a nagy ravaló beszéd - szemem kissé megrebegé csöpp idegességemben.
- Mi az hogy részben? Vagy elfogadod vagy nem, ne cifrázd bolondul azt, amit amúgy sincs értelme. De kérem, jól hallottam, te mi vagy? - nagy furcsállva rá néztem, ekkor ő egyet pislantott, mintha ő sem igazán értené azt amit kérdeztem, vagy amiértjét.
- Istennő, mi az, mi olyan nehéz ezen félreérteni? - ekkor kissé hátradőlék székemben és összeráncolám arcomat érthetetlenségemben. - De egy valami biztos, igencsak furcsa a beszédstílusod. -ekkor felemelém tenyerem.
- Na várjá', nem úgy van az, hogy Szent Péter vár engem a Mönnyek kapujában? Nem egy türkízkék önjelölt "Istennő" ki majdnem elbőgi magát csak azért mert felkaptam a vizet. - Ez után nagy fennkölten felállt a székibő', s tenyerét a szívéhez helyezi.
- Mi az hogy önjelölt? Kikérem magamnak, én Aqua, a víz Istennője, én lettem kijelölve eme nagytiszteletű feladatra, hogy ti fiatal, halandó lelketeket a Mennyek országába vezessem. Persze, csak ha nem vagy keresztény. Ilyen esetben Szent Péter-san végzi eme munkát. - Ez után pedig hirtelen elmosolyodék igencsak idegesítő félén. Tudjátok, az olyasfajta ami ordít magáró' hogy kéri a verést. - Gondolom azért te is jobban örülsz annak, hogy nem egy nyeszlett vén emberrel kell társalogj, hehe~.
Ez ha "hehe" nem igen tetszetős, főleg ez a "-szán"ozás mellett. De jobb lesz ezeket későbbre tartogatni. Még is mi a fasz folyik itt Köpecen?
Egy mély lélegzet után ismét felvettem a komoly nézésem, s rákérdék.
- No, igencsak érdökös, hisz én két évvel ezelőtt a második keresztségem vettem fel Isten színe előtt. Mi a magyarázat erre, Istennőcske?
- Második... Keresztség? - Ötlettelenül bámult a szemeimbe, miközben az én elmém káoszba borul érthetetlenségében.
- Na ne bassz, hogy egy kibaszott mennyei lény vagy, de azt se tudod mi fán terem a "keresztség"? - ekkor kissé elédőltem szúrós szemmel bámulva az előttem ülő nőszemélyt. Átverés szagot érzek. - Ugye nem akarsz kibaszni velem?
- T-Természetesen nem! - ijedt hanggal válaszolt, ám hamar sarkára állt. - Héj! Nem én kéne az legyek kinek meg kell hunyászkodjak... - nehézkesen sóhajtott - De szerintem te arra utalgatsz, hogy te nem itt kellene üldögélj.
- Legalább valahogy közös nevezűre sikerült jutnunk. De inkább hagyjuk is. Csak a gond van ezzel is. - dörmögve jobbra biccentettem a fejem. Közben az államat simogattam, tudat alatt választ keresvén még mindig eme érdekes rejtélynek.
- Szerintem is, szerintem is. - nagy boldog mosollyal, közben bólogatva mondá az övét.
- Nos! - a kezeit összetette az Istennőnek valló nőszemély. Erre abbahagytam a nagy áll köszörülésem, és kinyitám szemeim. - Szerintem itt az idő, hogy folytassuk a kis csevelyünk~! - nagy mosolyt továbbra is megtartva folytatta.
- Ahogy, nemrég említettem sajnos meghaltál, nagyon sajnálatos módon... - ekkor kinyitotta a magával hurcolt könyvet, s félszemmel belenézett. Mondjuk a franc se tudja miért hurcol magával egy könyvet, gondolom könyvmoly vagy mi a fészkes szar...
Hirtelen nagy meglepetésömre pedig elkezdett torkaszakadtából röhögni. Ilyen jó olvasmánya volna?
Szerény személyemnek annyi problémája van, hogy neki nagyon nincs ínyire, hogy valaki oly jóízűen nevessen előtte, hogy ippen a székibű nem dől ki.
- Jaj... Khm... bocsáss meg de... PFF! - ez után mintha valamiféle démonok rontották meg velőjét, tovább folytatta az övét. Na ez már nem csak kellemetlenné kezdett válni, hanem már idegesítővé.
Itt az idő most már komolyabbra venni a szót.
- Na jól van kedves, mondsze meg mifélén tetszik magácska röhögcsélni? Kezdi kissé basztatni füleim kagylóját a te mangalicához hasonlatos visításod! - erre feláltam a székbő'. Ő tovább viselte magát, de szépen lassan annyira letudott nyugodni, hogy folytassa. Nem úgy nézett ki mintha nagyon értette volna az előbbi kérdésem.
- Csak, csak annyira röhejes módon haltál meg, hogy nem igaz. - levegőt kapkodva próbálja valahogy elmondani az ő problémájának elkövetkezendő forrását. - Annyira... Annyira értelmetlen volt próbálkozásod, hogy elugorj. Sőt, még túl is élted volna... kerekesszékben. Fufufu~! - nagy virgoncsággal kacagott, mi egyre inkább arra ösztönözte ökleimben levő inakat, s izmokat, hogy olyat üssek a képibe, hogy a fogait csak nagyítóval lehessen megtalálni, ha nem kívánja elfogyasztani inkább.
- Ne is beszéljek arról, hogy milyen képet vágtál. - felém mutatta a könyvet, min tényleg igencsak megkérdőjelezhető arcot vágtam. Inkább nem részletezem tovább. De úgy láttam, mintha az a könyv arra lenne jó, hogy a nemrég elhunytak tudnivalóját ossza meg az olvasóval, mint név, születési év, s halálának időpontja... s módja - Úgy lehet pont akkor jöttél rá, hogy nem kellett volna próbálkoznod. Jajjj~, annyira élvezem az ilyet, csak ezért maradtam ezen a poszton! Hahahaha!
Oly' boldogan kacagott, hogy azt se tudta kénjában mit kezdjen, egyszer jobbra dőlt, máskor balra, egyet ütött a szék karjára, a másikra meg rádőlt. De nyugodj meg, én tudtam. A fogaim összeszorongattam, már éppen hogy nem törtem azokat is haragomban.
Még is hogy merészelsz! - belenyúltam nagy gyorsan szvetterembe, nem kellett soká keressem amiért belenyúltam, jól emlékeztem hova tettem. Főleg most.
Haragomban nem érdekelt hova, s mit érek a dobással, csak fizessem neki vissza adósságom. A zsebemből ahogy kihúztam, megcsillant a bicska. Egy jó széköly embör bicska, s pálinkás üveg nélkül nem megy semerre. Ez az első, s nagy parancsolatunk. A második, hogy csak három ünnep van, karácsony, húsvét, s disznóvágás. A harmadikot tán később majd megemlegetem.
Eme műalkotást mit a kezembe tartok 8 éves koromba kaptam apámtú, mondjuk akkoriba is azt mondta hogy későbbre akarta adni, nagy is volt kezembe, ám így jütt össze. Ezért kicsit sajnálom még felé is dobni. De bakancsomat meg nem merem, megfagy hanem a lábam a hidegen kinéző fajáncon. Már látom előre.
Ösztöneim sugallatára pedig, számomra is rémisztő gyorsasággal hajítám el az éppen csak kinyílott bicskát eme ribancnak is nehezen nevezhető leányzó fele.
A nagy kacagását a fába beleütköző bicska igencsak jól hangzó hangja törte meg. A szék hátát kapta el a bicska, nem messze a fejétől.
Kár, hogy mérgembe nem tudtam pontosat dobni. - kissé csalódottan ráncoltam össze arcomat. Áh, Lehetséges talán így jól van, nem akarok még nagyobb bajt húzni magamra.
Ezek után kis csend fészkelte be magát köreinkbe. Az Istennőcske csak nézett jobbra, s balra.
Ennyire megijesztettem volna, hisz nem kéne meghaljon, ha ő egy ISTENI LÉÉÉÉNY! Úgy látszik hazug embert ismét hamarább utolérik mint a sánta kutyát. - erre kissé elmosolyodtam.
Na, Kellett nekem még ilyet csinálnom, erre ez az idióta akkorát ordított, hogy a mennyek is biztosra hiszem, hogy beleremegtek. Ennyire rémes lenne a mosolyom?!
A kezeim nyomban a füleimre tettem, ily hangosan embert nem hallottam sikítani. Ilyen lenne az Istenek haragja?
Legyen kurvára idegesítő picsa ő, de ez nem mehet tovább, vagy ő vagy én, valakinek vesznie kell. És hogy lehet egy ellenséget legyőzni? Természetesen, ha olyan szügbő' nyomod bele a kéé- na jó, inkább az egyszerűbb módszert, ha a barátunká... - erre eszembe jutott, hogy hogyan is jutottunk idáig. Megvető arcom, még inkább csak megvetőbb lett. - Inkább "fele" barátunká tesszük.
Ezek után óvatosan elkezdtem fele közelíteni.
- NE, NE, NE, NE, NE! EGY LÉPÉST SE TOVÁBB, TE ŐRÜLT! K-KI A FRANC VISZ MAGÁVAL EGY K-KÉST CSAK ÚGY, HA NEM EGY GYILKOS?! - erre próbált minél messzebbre szögdécselni a székivel, majd ahogy látta, hogy nem igen sikerül, próbálta összekucorítani magát ahogy csak tudta magát a székben.
- Ne félj, nyugi, nincs semmi baj! Nem akarlak megölniiiiii- na jó, hasonlatos volt az indídtatás de-
Erre ismét ijedten felemelte a hangját.
- T-TUDTAM, Ú-ÚGY TUDTAM! TAKARODJ! NE GYERE KÖZELEMBE TE ELMEBETEG! - Tényleg kezd az idegeimre menni. Mondjuk én voltam az a balfasz ki összehozta ezt... de úgy is...
HOGY EGY CUKORMÁZAS LÓFASZT NEM NYOMTAK VOLNA LE ENNEK A LIBA TORKÁN MÁR KOMOLYAN!
- Na idefigyelj! Megvannak a nézöt eltéréseink. DE, A JÓ ÉDESAPÁDNAK KERESZTANYJÁT MEGBŰVÖLŐ FARKÁT, HOGY NEM AKARSZ IMMÁR KUSBA MARADNI!
Ez után hatalmas fény terítette be szemeim felülről. Mintha megnyílt volna... az ég? Ez kissé kizökkentött a mondandómból. Ám nem haragszok emiatt. Felkeltette ez picit az érdeklődésem.
Ez után mintha egy furcsa alakot látnék vala leereszkedni a magasból. Most már tudom mire mondják azt, hogy mennyei dicsőséggel. Minél közelebb ért a földhöz, annál inkább megmutatkozott az alakja, de a fény amiben leszálla, még mindig vakítá szemeim. Ha ő nem Isteni lény, akkor hatalmasat fogok csalódni a mennyekben. A lebbeli kellemes koppanása a földön, azonnal a fény enyhülését húzta maga után.
Ő is ugyanúgy fiatal, nagyjából velem egykorúnak tűnt. A testtartásából is a kecsesség áradt. Hosszú haja ezüstösen csillog a halovány fényben. Nőszirom színű szemei majdhogynem mámorba taszított. Oly gyönyörű, de... furcsa. Mintha teli lennel élettel, mégis a halott szemeire hasonlítana. Oly üresek.
Ruhája hasonlatos mint annak az idiótának. Szemei színével megegyező ruhát viselt. A ruha ujjain végén levő kicsi fodrocskák is csak az eleganciát, a nőiességet mutatta. Vállain pedig szárnyszerű ruhaanyag található, de abban se vagyok biztos, hogy tényleg anyagból van-e, s nem igaz.
Tyú, éppen hogy nem a markában tart gyönyörével, nem az én világi színvonallal talál. Mit ne mondjak... Ő róla biztos elhiszem hogy Istennő, nem úgy mint annak ki mintha valami "sztriptízelő" testkereskedőnek öltözik.
Aqua, amint látta, hogy a feltételezhető másik Istennő leszállt, egyből kipattant a székből, s feléje rohant.
- ERIIIIIIIIIIS! - könnyes szemekkel karolta át mi, oly szorosan, hogy már szerencsétlent kezdtem sajnálni... Mármint a másikat.
- Mi történt Aqua-sama? Az egész mennyek beleremegett ordításába. - Ez után, ha jól hallottam Eris, hátába állt, s fejét vállára helyezve felém mutatott remegő kézzel.
- Ő, Ő TÖRTÉNT! - Eris kissé furcsálva nézett arra a mocskos libára, majd nem sokkal rám. Egyet intettem neki azért, hátha a levegővel összetévesztett engem.
- M-Mire gondol pontosan Aqua-sama? - erre még inkább fülsiketítő hanggal folytatta mondandóját.
- Ő EGY KÖZVESZÉLYES ŐRÜLT! RÁM TÁMADT EGY KÉSSEL, NÉZD OTT VAN, A SZÉKEMBE VAN SZÚRVA! FELÉM DOBTA, DE VOLT AKKORA BALFÁCÁN, HOGY ELTÉVESSZE MÉG OLYAN KÖZELRŐL IS! - Ekkor ismét összeráncoltam kissé az arcom. Eris még mindig nem igazán tudta, hogy mi történik. Meglehet nem szokott ekkora komi-tragikum lejátszódni mint most nemrég.
- Na jól van, most akkor döntsük el. Még inkább felakarod nyomni a pumpám, vagy a másik szoknyája alá készülsz bújni félelmedben? Jó volna nem csak nekem tudni. - Eközben odasétáltam a székéhez, és fáradság nélkül kihúztam a bicskát a székből. - Vagy netalán tegyek még egy próbát? - ekkor teljesen Eris hátába húzódott. Mire Eris felém lépett.
- Kérem, tegye le a fegyverét. Nincs okunk egymásnak ártanunk! - Eris kezét kinyújtotta, mintha védelmezné a hátában levő állszentet. Közben a picsa hátul nagy mosollyal bólogatott. Komolyan mintha gyilkosnak nézne az újonnan jött, oly könyörtelen szemmel néz.
- Igen, így van! Tedd csak szépen le, s elrendezem, hogy a pokol tüzén égj!
Lenéztem. Mintha savanyú lelkem összenyomódna. Mit érdemeltem ki, hogy engem ez a senki űzzön gúnyt belőlem. S nem is ezzel van a baj. Hanem az, hogy ténylegesen gyilkosnak hitetett el mással...
Oly düh fogott el, mint ami egyszer régen... réges-rég. Ökölbe szorítottam kezeim.
- Te ott hátul... Ha nem fogod be a pofád, bizton mondom, te többet akkor nem kell kinyisd. HOGY! Hogy van pofád még az után is így beszélni, hogy más sanyarú sorsán mered kiélni humorod? Gondolom nem csak velem volt így ugye? - Erre Eris kezeit, orcájához emeli. Úgy látszik őt is kissé váratlanul érte ez. - Nekem a pofám már rég lesült volna a helyéről, hogy ha én még Istennőnek merem vallani magam ilyen viselkedéssel. A szégyen ölne meg, ha egy gyermeket azért gúnyolnék ki, milyen balszerencsés sorsa volt! De ahogy látom, olyanod nem igazán lesz... Ha igazán Istennő vagy, akkor elvesztettem a hitem a Fennvalóban. - Az utolsó mondatómmal pedig az ég felé mutattam. Azzal pedig letérdelék, kiadtam szívem mondandóját.
Eris Aqua felé fordult.
- Aqua-sama, tényleg úgy történt, mint ahogyan ez az ifjú lélek mondotta? - Ekkor nagy meglepődéssel nézett rá.
- Eris? N-Ne viccelj! Te még is ki pártján vagy?! - Eris sóhajtott.
- Aqua-sama, tudom, hogy nem szólhatok bele abba, ahogy te végzed a munkád. De ha mind igaz amit e fiatal lélek állított, akkor te igencsak nagy bajba kerülhetsz.
- Eh? Még is mire gondolsz? - ötlettelenül pislogtatott.
- Arra, hogy lehetséges felhozom ezt a kis incidenst az elkövetkezendő összejövetelen. - erre egyből rájött mire is gondolhatott Eris, az ő arcáról leolvasva.
- Hogy? Tudod Eris ki a feljebb valód! Ne kelljen felemelnem a hangom!
Jaj! Szűz Mária, s Szent József, csak az ő hangját ne kelljen még úgy hallgatom!
- Igen, és tiszteletbe is tartom döntéseid, de akkor sincs az rendben az, hogy te így kezeled a fiatal lelkeket. De tudod mit. Nézd el felőle eme kis félreértést, és elfelejtjük ezt az incidenst, rendben?
- Hát, de... - látta Aqua, hogy nem menekülhet az Igazság pörölye elől megadta magát. - Rendben. De most az egyszer leszek hajlandó megvitatni így a dolgokat, meg ne próbáld máskor is ezt a trükköt, világos?
- Persze, persze! De egy valamit nem igazán értek, miért voltál annyira megijedve, hisz te is jól tudod, hogy nem tudsz meghalni.
- C-Csak nagyon hirtelen jött! Sokkban voltam! - A hangja elárulta, hogy mintha kissé ferdítene a dolgon.
Felém haladó lépteket hallottam. Mire felemelém fejem, csak azt látám, hogy a jótevőm kezét nyújtja felém.
- Te, Ifjú lélek, állj fel! - e kedves, gyönged, törődő hang egyből szívem legszentebb helyére írta be magát. Elfogadám segítő kezét és lassacskán felállék.
- Na, igen. Köszönöm szépen segítséged, meg, hogy az én pártomat fogtad. De kicsit azért rosszul esett, hogy gyilkosnak bélyegeztetek...
- Nem, nem, én sajnálom, hogy neked ily' megaláztatásban kellett részesülj. - Aqua hátul nagy morcosan karba tette kezét, s félre fordította fejét, ahogy a nyaka engedte. Miközben Aquat szemeimmel nagyban méregettem, Eris meghajolt előttem. Igencsak meglepett. Nem vagyok az ilyenekért oda túlságosan.
- Kérlek, nekem ne borulgass előttem. Nincs értelme, mi megtörtént, megtörtént. Nincs mit tenni, ez van! - ekkor szépen lassan felemelte fejét.
- De valahogy csak jóvá kellene ezt tegyem, talá-
Ekkor kissé meghajoltam, s mintha a kalapom venném le előtte, megszólítottam.
- Szerény személyemnek annyi is elegendő lesz, ha megtudhatnám magácskának a nevét. - a háttérben mintha egy halk "Tch" hang hallatszott volna el. De nem adtam annak nagy jelentőséget.
- Oh, butus fejemnek, még be sem mutatkoztam! - Ez után kihúzta magát, s kezét szívére helyezé. - A nevem Eris, a Szerencse Istennője vagyok! Örülök, hogy megismerhetlek...
- László, Tordai László.
- ...Kedves László-san!
- No igen, néköm még mindig nagy titokban áll, hogy még is mit jelönt ez a "-szán", de ha lehet akkor hagyd-sze el a nevem után. Nem igen tetszik a csengése.
- Ahogy gondolod. - ez után igencsak baljós arc mutatkozott meg a vidám után.
- Mi lenne a probléma, Eris Istennő?
- Mint Istenség, számomra is megtisztelő feladat adatott. Az én feladatom hasonlatos mint amilyent Aqua-sama is végez. Én is megfáradt lelkeket kell átsegéljek a túlvilágra abban eltérve, hogy én ezt egy másik világban végzem. - Az utolsó szavai megcsengették a fantáziám.
Másik világ, huh? Vajon mire gondol, milyen lehet az? - kissé elgondolkodtam. Miközben én azon az eszem máson járattam, Eris folytatta mondandóját.
- Röviden összefoglalva, nem lehet sajnos sok szabad idővel rendelkezünk, és amit szünidőt ki is vettem, azt csak azért tettem mert más feljebb való Istenségek aggódtak, hogy Aqua-sama valamiben ismét kárt tett.
- Hah?! Hogy mi? - Aqua megsértődve emeli fel hangját. Majd szépen lassan odasétálgatott Erishez. - Mi az hogy ismét? Nem emlékszek semmi ilyesmire! - Ekkor Eris óvatos mozdulatokkal fordította jobbra, majd balra fejét, azt követően pedig mintha csalódásra utaló sóhajtás hallatszott el tőle.
- Aqua-sama, a nemrég szervezett estélyen is összetörted az asztalon levő boros poharak többségét, csak azért, hogy megkóstolhasd Dionüszosz-sama saját készítésű borát az elsők közt. - ekkor Aqua összehúzta a száját mint egy hisztis gyermek, ki nem azt kapja amit vár az anyjátó'
- De te is hallottad jól hogy Dionüszosz-san egy új recepttel állt elő csak erre az alkalomra. Muszáj volt hogy megkóstoljam. Azok a poharak elenyésző veszteségek voltak e harcban, én, a bor mámora, és más Istenek között. - nagy drámaian becsuká szemeit, éppen hogy nem folyt belőle ki egy árva, büszkeséggel teli könnycsepp. Összeszorítá kezét mit a arca magaslatához emelt. Még a fentről áradó fénnyalábak is ő rá szegeződtek, mintha csak a Fennvalónak is csipkelődni támadt kedve.
Ez a nagyon drámai képsorozat nem tartott sokáig. Amint Eris kinyitotta volna száját, eme drámaiság hamar elillant.
- De te is jól tudod, hogy nem csak poharakat, hanem mások önbizalmát is összetörted a te gúnyolódásaid miatt, mit te oly büszkén "harc"nak neveztél. Tényleg nem változol Aqua-sama... - Arca Erisnek csalódottságnak új színeit hozta, oly borzalmasnak tartotta azt amit tett az az idióta.
Aqua elfordult, és mintha fütyüléshez hasonló hangokat adott, mondjuk ha az akkor igen borzalmas benne nagy szájától függően. Így próbálta elterelni a figyelmet.
Komolyan mondom, kezdem sajnálni Erist, ha ő kell figyelnie rá. Uhhh, komolyan mondom, szerintem csak az egész egy kibebaszott álom lehet. - ez után megcsíptem magam, de hiába, azt sem tudtam mi kéne ilyenkor történjen, csak hallottam, hogy ezt szokás csinálni. Na me' faszom, még csak a túlvilág kapujában vagyok, de már rosszabb mint azok az indiai szappan operák, amit anyám nézegetni szokott. - egy nagy sóhaj kiszökik a szájambó' miközben ezen a problémán agyalok.
- Aha, más szóval te csőszködsz ő felette. Má' meg se merem kérdezni az okát, vagy hogy azok a fennebb valók mié' nem néztek maguk utána... Lehetséges jobban is jártam így. Ki tudja milyen cirkuszt levettek vóna, ha meglátnak engem úgy.
- Azért nem mondaná-
Ekkor közbevágott a másik. Nem hagyta, hogy Eris elmondja az övét...
- Biztos, hogy jobban jártál, te idegbajos! És ne szólja bele más dolgába, már így is többet tudsz milyen is az Istenek világa mint bárki más, inkább légy hálás!
- Bár ne hallottam... Remélem csak álom az egész. Már abban se vagyok biztos, hogy az én hitem egyáltalán valós, vagy abban hogy létezik megváltás. - Aqua ez után nagy zsörtülődve ismét karba tette a kezét, majd felém hajólt nagy gúnyosan.
- Tch, kár, hogy ez az egész valóság... pedig szívesen elintézném, hogy most azonnal a pokolra kerülj! - ekkor én közelebb hajolék a nagygurájú hölgyeményhez cirtomot-nyelt arccal.
- Tö kis! - ugyanúgy tett ő es.
- Te nyavalyás! - Már majdnem, mint a rossz szomszédos láncra kötött kutyák, kik mindennap lássák a másik megelégelt pofázmányát, vicsorgattuk egymásnak fogait.
Eris megelégelve ezt, a lábával szelíd, ám mégis erőteljes dobbantással szegezte magára figyelmét, kissé bosszús arccal, hogy ismét ide kötöttünk ki.
- Na, legyen elég! Mindketten! Nekem vissza kell sietnem, de nem tudlak titeket itt hagyni nyugodt lelkiismerettel, ha egymás torkának estek már ezelőtt, hogy elhagyom ezt a szobát. - ez után visszavettem mint én, mint ő is pofájából, és már szemeinkről is lelehetett olvasni kiegyezésünk papirosát.
- Rendben, legyen így. Már amúgy sincs kedvem ehhez! - ekkor ismét kiegyenesedtem.
- Szintúgy! Már így is túl sok időt pazaroltam rá... - nagy csökönyösséggel ezt rávágta miközben szintúgy kiegyenesedett. Kissé szúrta a fülem, de nincs mit tenni. Szerencsétlen jótevőm idejét nincs kedvem tovább vesztegetni. Ha most ránéznék, akkor csak több aggodalmat keltenék benne. - Nagy, kedves mosoly szelte át gyönyörűséges arcát, amint meghallotta vallomásunk.
- Ezt hallva megnyugodtam. - ez után összetette kezét bájosan. - Örülök, hogy végül csak ki tudtatok jönni! - Aqua ezt meghallván ismét óvatosan kinyitotta száját.
- Ezt azért nem mondanám! - halkan, ám annyira hangosan, hogy azért hallani lehessen, kinyegte a szájából kissé haragos hangnemmel.
Eris ez után odalépett hozzám, megfogta kezeim, lágy kezével, és szemeimbe nézett. Mit ne mondjak, talán kissé zavarba is jöttem eme hirtelen mozdulattól.
- László, te ifjú lélek, remélem megadatik még az a lehetőség, hogy találkozzunk! - a mosoly mi arcán tündökölt, még ragyogóbbá lett. - Tudod, a szem a lélek tükre, és a te szemeid mást mondanak, mint amit te mondasz, avagy cselekedsz. Remélem, hogy engedsz a lelked sugallatának, s úgy is cselekedsz...
Mi a menkű? Miről beszél ez?! "Lelkem sugallatára"? Mire célozgat? - zavarodottságomban azt se tudtam mit feleljek erre, mire valamit kitudtam volna gondolni, újból megszólalt lágy, szívmelengető hanggal.
- Viszlát, és minden jót! - ezzel elengedte a kezem, és ismét nagy fényesség támadt. Mire ráeszméltem volna, ő már eltűnt, mintha soha nem is tette volna be a lábát. A fény hamar elhalványult, és nem mást találtam, mint az önjelűt Istennőcskét újbó' székiben ülni. Kinyújtotta Aqua a kezit, azt jelezve, hogy jobban járnék, ha helyet foglalok. Úgy is tettem, hisz mi mást tehetnék. Szépen lassan megfordultam, majd nagy kényelmesen helyet foglalék.
- Ahogyan Eris is mondtam, jobban járunk, ha elfelejtjük ezt a kis félreértést... Itt lesz az idő, hogy folytassam munkálataim, ahogy nézem sietve, mert más lelkek is türelmetlenül várnak útmutatásomra. - erre bólintottam, jobbat amúgy se tudtam volna erre mondani.
- Rendben, akkor tisztázzuk a dolgokat. Ugyebár, te meghaltál, így két lehetőség áll előtted. - felemelte az egyik ujját ezt követve. - Mehetsz a nagyra áhított mennybe, ahol napjaidat töltheted a nap sugaraiban sütkérezve, mint valami vén trotty... - másik ujját ezt követve felemelte. - ...vagy egy új életet kezdessz, a volt életed emlékei nélkül. Mit ne mondjak, azért a menny nem akkora nagy szám, semmi érdekes sincs, nincs se TV, se könyvek, se mangák, röviden semmi élvezeti szer, avagy anyagi dolog, testedet is beleszámítva. Egy szó, mint száz, a te korosztályodban levő lelkeknek nem lehet könnyű a semmit tevést elviselni, így mint jó tanácsként, inkább az utóbbi ajánlatot javaslom. De azt sem bánom, ha a mennyekben fogsz megaszalódni ilyen fiatalon.
Ez után felállt és felém irányította lépteit.
- Na, mit mondasz? Nem mondom azt, hogy most dönts, nyugodtan használd ki... - ez után az mutató ujját az ajkára helyezte, és hümmögni kezdett néhány pillanatig. - ...az elkövetkezendő öt percben, ennyit adhatok. - ismét bólinték.
Igen nehéz döntés elé állított, egyik se igazán tetszik. A menny jól hangzott, de gondoltam, hogy nem szórakozni fogok oda menni. Újbó' születni meg nincs kedvem, jól vagyok abban a bőrben amibe születtem.
Fhuáj, még is melyik legyen? Egyik se tetszik bassza meg! Inkább visszatérnék a régi életembe... - magamban mormogtam ezt. Aqua ezt meghallva mintha valami eszébe jutott volna, s visszaült a helyére.
Elkezdtem nagyba gondolkozni a prókon, meg kontrákon, de egyik se tetszett. Egyik helyzet prója, ütötte a másik kontráját, na meg fordítva. Így nehezet tudtam dűlőre jutni.
A szemem sarkából annyit láttam, hogy mintha Aqua is igen gondolkozik vala, de arcát elnézve, valami máson, mintha bosszú arcvonásait ismerném fel rajta. Nemigazán fordítottam rá sok figyelmet, az én helyzetemre való nagyobb odafigyelése miatt. De azért az a vészjósló mosoly amit vágott... nem voltam biztos még is mi legyen.
Nem sokkal ez után felém fordította szemei nézését, s egy kis vigyorral az arcán megszólalt.
- Héj, ahogy látom igencsak problémád akadtak a választással. - ekkor feléje néztem én is. Úgy látszik csak erre várt. - Mit szólnál, ha könnyítenék a választásodon, és adnék még egy lehetőséget? - pajkosan hanglejtéssel mondta, miközben keresztbe tette lábait. Én csak nagy végzetesen sóhajték erre a briliáns ötletre.
- Ez nem inkább csak rontana a helyzeten Istennőcske? Így is alig bírok dönteni, pedig csak kettő van, ha egy harmadik lehetőséget adsz, még itt fogok ülni pár hétig. - erre ő felnevetett, de nem azzal a gúnyos hanggal, mint amivel az előbb hívta ki maga, vagy tám magam ellen a sorsot.
- Jaj, ne is aggódj emiatt. Sőt, szerintem ez még csak megkönnyíti a választásod! - nagy üzletemberi tónussal mondá ezt, mintha valami lényegtelen árut akarna rám sózni. De hát, mit tegyek, azért megadhatok néki egy próbát.
- Csupa fül vagyok, mondsze. - ekkor a vigyor az arcán még inkább elszélesedett.
- Tudod, amit most fogok neked ajánlani, nem minden embernek adatik meg, így gondolkozz! - egyet bólintok ismétölten. - Ez a beszéd! Akkor hát! - felálla a székbű', és tenyerét finoman egymásnak üté. A magasból áradó fény ismét őt hozták a középpontba. Nagy kecsesen kinyújtá kezét felém, és mintha valami drámai zene kezdene el lejátszódni a háttérben.
Egy világ, mely a békét hosszú ideje ízlelgette, egy hirtelenjött gonosz fenyegeti kinek gonoszsága és kegyetlensége nem ismer határokat, A Démon Király és annak ádáz serege, kik nem szűnnek addig, míg minden egyes élőt le nem mészárolnak, legyen növény, állat, férfi, idős, nő, vagy gyermek! Minden egyes élő az ő hatalmától retteg, mi napról-napra egyre csak fékezhetetlenné válik! Így te, Tordai László, leendő hős, megadom te neked azt a lehetőséget, hogy abban a világban felkészülhess, majd legyőzd a Démon Királyt. Ha sikerrel jársz legyőzésében, szavam adom, hogy visszaküldöm lelked volt testedbe, folytatva az ottani szerény életed!
A drámai zene lassan elhalkul, majd egy kattanás után a fény is elhalványul. Komolyan mondom szívesen megtapsolnám őt eme előadásért, igencsak meggyőző volt, és jól tud szerepelni. Mondjuk az ilyen csajuk csak azt tudnak. De mit ne mondjak... Ha visszajutok a volt testembe, akkor ez az ajánlat csak jó lehet. Mondjuk az előbbi halandzsábú' sok mindent nem értök, mint a Démon Kutyafasza, vagy másik világ, de nem hangzik szarul.
- Nos, ezt az ajánlatot csak is a Japánból érkező ifjúknak szoktuk felajánlani, feljebbvalók döntései szerint. Lehet, hogy ezzel egy piciny szabályt szegek, de ekkora áldozatra hajlandó vagyok, ha sikerrel jársz eme utadon. E világnak szüksége van egy olyan emberre mint te, ki nem fél a tettekkel felelni. Légy nekik a fény, mi utat mutat számukra! Mit mondasz, László?
- Most, hogy így utána gondolok, úgy adtad ezt elő mintha ezt már nem egyszer-kétszer adtad volna elő, vagyis ez azt jelönti, hogy nem oly' egyszerű ez a feladat amilyennek állítod, a másik meg az, hogy mi lesz ha nem járok sikerrel? Túlságosan is sok mindent hagytál ki, hogy teljes mértékben bizalmat fűzzek szavaidhoz. - erre nagyot nyelt és oly' arcot vágott mint akit éppen sarokba készülnek szorítani. Újból sóhajtottam. - Legyen bármennyire is gyanús... Egye fene, itt a kezem, nem disznóláb, elfogadom az ajánlatodat, ha ténylegesen betartod a szavad! - ekkor nagy boldogan elmosolyodott, megfogta kezem, és nagy boldogan megrázta azt.
- Természetesen, ez legyen a legkevesebb, hehe~, ne is húzzuk az időt, már is átküldelek arra a világra!
Meglepetést, meglepetés követ, nem kapok egyszerűen levegőt annyi minden ömlik egyszerre az ölembe. Már "átküld"? Azért már álljon meg a menet! - egyből szavába vágtam amint ráeszméltem arra, hogy mindent tudok, de mégsem.
- Várj! Semmi részletezés? Semmi tipp? Azt se tudom hogy, vagy mifélén kell legyőzzem azt a Sátán-Démon-tudjam-mi-a-faszt? Hogy várod el hogy legyűzzem akkor?
- Ó, az ilyenek miatt ne aggódj, csak keresd meg a Kalandor Céht, ott majd mindent megtudsz amit tudnod kell. Megvan benned a potenciál! Rá fogsz érezni, csak kell egy kis löket, amit én fogok megadni, na állj fel, a varázskört nem tudom aktiválni biztonságosan ha csak úgy üldögélsz. - nagy sietve forgolódott össze-vissza, mintha valami nagyra készülne.
- Hát de-
Az elkezdett magyarázat keresésemet megszakította a magával való beszéde, szavainak értelmét nem tudtam találni. A lejtése titokzatosan hangzott, ilyet eddig hallani se hallottam, de nem emberi az biztos. De annyit letudék következtetni, hogy valamit biztosra, de kántál.
- VÉH! VÁLASZOLJ! - hiába, meg sem figurázta, csukott szemmel folytatta, míg hirtelen valamiféle kékes körök rajzolódtak fel elémbe, mondjam úgy, alám. Benne levő írásokra csak pislogtatni tudtam, furcsán megbabonázó, de számomra értelmetlen kriksz-krakszok halmaza.
Semmi választ nem kapék ismét a méreg kezdett fickándozni bennem. Ám mielőtt újból kinyittám a szám, a levegőbe emelkedék. Annyira nem számítottam, hogy ilyesmi történik. Egyszerűen ámútam, egyben rettegtem a ténytű, hogy a lábam nem éri a talajt, de mégsem zuhanok.
A nagyszájú liba, ki valamiért oly büszkén vigyorog, mint majom a farkának, megszólala dicső egyben fenkölt hanggal..
Bátor hős, imádkozok azért, hogy a sok hős közül, pont te ne legyél az ki legyőzi a Démon Királyt! Hahahaha!
HOGY MI A?!-... Mit mondott? - összeszorítottam a fogamaim meglepetésömre. A levegőben kucifántosan, de valahogy sikerűt feléje fordítsam haragos nézésem, mi összetalálkozék az ő gúnyoséval.
Ezt kapod, amiért ilyen megaláztatásba kellett engem részesíts egy alsóbbrendű Istennő előtt, te kis senki! Viszlát, remélem hogy kínok közt fogsz meghallni, valamely bestia foga között! Legközelebb kétszer is gondold át mit mondassz egy Istennőnek.
Ez után, nagyon gyors emelkedés rázta fel gyomrom, s annak tartalmát, mire észbe kaptam, már csak hatalmas fehérséget láték... Azt se tudom, miképp rajzoljam azt le fejemben. Hogy írjam le.
Pár pillanattal ez után pedig mintha azt érezném, hogy sebesen zuhannék. Ez biztosra ment, hogy üres hassal kell nekiálljak e világ nehézségei ellen.
Te mocskos kúrva... Ezt nem bocsátom meg! A hajadat fogom megetetni veled, csak kapjalak kezim közi!
E gondolat míg lejátszodik vala fejembe, elég volt arra, hogy ráeszméljek arra a karavánra, mi eppen csak elindult vala előttem.
Az elhaladó, lassacskán döcögő karaván, minden egyes ici-pici moccanással, többet mutat a mögötte álló helyről, mi egy...
Gyönyörűséges régi, fájintos stílusú település házainak sokaságát takará. Emberek örömteljes kacaját, és gyermekek csintalan játszadozását.
De még engem az a jó büdös kérdés zavart...
Hol a big-nyavajában vagyok?!
Jó napot, itt író bácsi beszél, nagyon szépen köszönöm, hogy ha végig sikerült idáig olvasnod, remélem tetszett, vagy ha nem, akkor kifejted azt, egy hozzászolás formájában.
Így utólag, bocsánatot szeretnék kérni a helyesírási, egyben a vessző, meg más ilyesfajta hibákért. Nem vagyok a legprofibb írő, mondjuk ezt már a történet felépítésében is látni lehet, de remélem ez nem vette el a kedved, hogy tovább olvasd.
Egyébb véleményeket, tanácsokat, szívesen várok, mint kezdő, avagy amatour író, ebben a tekintetben. És ha lenne kérdeznivaló, akkor szivesen válaszolok.
További szép napot, avagy estét kívánok az olvasóknak, de egyvalami biztos, nem tudom ezt a könyvet, nagyon gyorsan folytatni, szerencsétlen iskola, és egyébb teendők miatt.
Viszlát!