Hol a big-nyavajában vagyok?!

Nagy értetlenkedve dobálom fejemet, vele kócos hajam nagyját, jobbról-balra, majd oly' erőkkel kezdém süfütölni szemem hártyáját, hogy rendesen éröztem, hogy gyúna meg. Reméltem, hogy csak egy rossz vicc az egész, egy álom amiből még feldögölhetek piros pozsgás arccal, kerek széles mosollyal, azzal a gondolattal, hogy élek,s virulok, mint a nyári alma Július derekán. Ám visszagondolva a "végzetemre" talán jobb lenne, ha megsem kellnék fel... most rögtön.

Ám hiába. Hiába csípködém magam, elkezdve a jobb alkaromtú' a bal lapát füleimig, semmi jele nem volt annak, hogy ez álom lenne.

De szerencsémre egyvalamiről megbizonyosodhattam. Kéremszépen arról, hogy mostantól eme pár ember, ki látta az én szép mutatványomat, ahogy csóválám a fejem, mint egy korcs, kit a vízbe dobtak volna, majd csípkedém, majd ráncigálám bőrömet, mint egy majom, ki tetveit próbálná jóízüen elfogyasztani, biztos nem fog oly szempárokkal nézni, hogy mennyire daliás férfi áll szemben az út túlsóvégiben.

Na, nem baj Lacikám, gond egy szál se. Úgy sem terveztem itt lakni életem végéig, úgy se ismernek engem, s biztos nem is fognak. Vissza kell térjek a világomba, ha esik, ha szakad. - gondolám ezt magamban lassan jómodorúan bolongatva, kissé keserű utóízben.

Hirtelen eszömbe került az, amit a túlvilági drágaság mondott vala: "Bátor hős, imádkozok azért, hogy a sok hős közül, pont te ne legyél az ki legyőzi a Démon Királyt! Hahahaha!"

Ekkor az a keserű utóíz mit érzék vala, felerősödék annyira, hogy trónról lelökje, a nagyra értékelt, valamelyest jóízt, mi éppen csak megmarada, ezen történések után.

Szóval, ez a nyavajás kis ringyó nem igen akarná azt, hogy én győzedelmeskedjek. Nagyszerű. Ebből ítélkezve annyit tudok, hogy nem ő hozza eme kis játék szabályait. Ennyi erővel nyomban meg is ölhetett volna. Mondjuk az is meglehet, hogy azt akarná, hogy szenvedjek, tekintve az arcán elterülő vonásokat... - Letörültem deszka lapos homlokom izzadságát, mi a tűző nap okoza, majd egyet kegyetélenül sóhajték.- Húha, mámi! - Egyet a bokámra verék. -Téses megdolgoztatod tervényimet annyi szent. Most így belegondolva, azt se tudom, mit tögyek igazán.

Ekkorra azonban, mintha egy lángtorony emelkedett vóna fejemben, s úgy mutatá az ott megbúvó bölcsességeket, mint ahogy Mózesnek az égő csipkebokor.

Valamiféle "Kaland Céh" visszhangzott a fejemben. "Ott majd mindent megtudsz". Folytatta az ismerős visszhang, majd elhalgatott. Csak a végire jöttem rá, hogy ez a visszhang a mocskos ringyótól származtatható, ám nem volt mit tenni.

Más kiindulási pont, amúgy sincs, s szerintem nem is lesz, ha itt maradok, s bölcselek magamnak még pár fél órát. Így hát, bólinték egyet. Kiválaszték egy tetszőleges irányt, ami számomra a jobb kezem félteke lett, majd szépen lassan elindúltam dudorászva, úgy zümmögve mint egy rossz cseszle amit bezártak veled egy szobában.

Lassú sétám alatt vót elég időm nézelődni, nem volt annyira meglepő ez a környezet számomra. Majdhogynem ugyan az ment itt, mint ami szülőföldemen.

Kissé régies, saját kezüleg font vékony gyapjú, gyapott, és netalán vászon ruházat volt mindenkin, akivel szembenéztem, csak én voltam, ha szabad mondanom "modern" kinézetben. A textil ebben a korban, ahol eme embereknek kell élni, nem annyira divat, mint nálunk felé. Nem csoda, hogy igen jól megnéztek az emberek útam közben.

Nem konyítottam feléjük sem, irigykedjenek hát, ha irigykednek, de irigykedéssel biztos nem fognak ilyen ruhát viselni, mit én hordok. Hehe.

A házak, mintha régi korok töredékét idézné vala fel, mi világunkban. Ha tippelnem kéne történelem könyvek alapján, mit 5-8-ban bújtam, akkor egy 18-19. századot tippelnék. De ebben se vagyok biztos, tekintve, milyen rég is voltak azok a korok, mikor még az iskola padot koptattam.

Ám egyvalamiben biztos voltam, ez a város nagyon élénk. A gyermekem az utcán játszadoztak, egy páran még felém is intett, tán köszöntek, vagy elküldtek az anyám nem-igen tetszetős részibe, eme világ módján.

Hát, na. Nem lehet tudni biztosra, nem?

A felnőtt emberek a munkával voltak igencsak elgondolkozva, és belebonyolódva. Csak látva a kőmíveseket, kik várnak a mesterember parancsaira, tudtam, hogy itt sem jobb a helyzet mint a román munkaerőnél. Kettő az ásóra támaszkodik, míg a többi nézi őket lapátra támaszkodva.

- Jajj, Eris szerelmére, komolyan Eugent kibaszták otthonról? Heh, mekkora egy nyomorult! - mondta az, ki a bal felére dőlt a ásónak.

- Ne is mond, magának kérte igazán a bajt. Ezt kapta amiért megcsalta Sisi-chant. Nem értem mi nem volt jó benne... - mondta az, ki jobbra dőlt az ásóval.

- De kivel? Na, mondjátok! - kérdezte az, ki a hátukban jobbra dőlt lapátot hirtelen elereszté, majd lassan a kér úriember nyaka közé ereszti fejét, miután karjait vállukra ereszté.

Ám mielőtt választ kapott volna, a mesterember vissza is érkezett a tervrajzzal a kezében. Úgy nézett ki a látottakból, hogy a jövendőbeli ház alapját kezdték volna éppen ásni.

- Vissza a munkára csőcselék! A mai napra nem kaptok bért, ha így fossátok a szót! Na indulj! - Nagy sóhaj után én is megiramoztam lépteim, valami igencsak nem tetszett a csóróban, és nem igen akartam megtudni mi.

Menetelésem során, házak sorainak labirintusána tévedtem, hol a háziasszonyok porolásának mocska, mint egy nyúlt ki a hiúz épp a bokrok közül ugrott rá, úgy ért engem is ez a váratlan támadás, kik az emeletes nagy házak ablakán kihajolván rázták rongyaikat, nagy szerencsémre természetesen, mind a ruhámra, meg szemembe, meg torkamba ment, mi igencsak nagy kellemetlönséget váltott ki tőlem.

*KÖHÖG* KÖHÖH* *TIKÁCSOL* *TIKÁCSOL*

- Bocsánat jó uram, de tessék vigyázni! - Az elkövető sajnálatot ráerőltetve arcára mondta ezt, úgy téve mintha nem látná érkezésem.

- Gondolom valami szomszéd városi jövevény. A ruhái magukért beszélnek, nem igazán kedvelem az ő fajtáját. - A legvénebbik közölük, ki úgy 40. év kapuit veré, megvető szemekkel nézett rám, mintha végtelen, számomra meg nem értett dühével ostorozna.

- De milyen jóképű a korához képest. - A fiatalabbik, ki a legszebb éveit éli fiatalságának, arcára téve kezét, ki könyökölt az ablakon, majd óvatosan végignézett engem.

- Na, Irene-san, neked is az hiányzik, hogy a férjed kergessen ki otthonról. Csak hallja-sze meg ezt! - A legvénebbik ismét felszólala nagy huncuttan.

Nagy kacarászás tört ki a három némber között, kik egymással szemeztek az ablakokon kihajolva. Na, nekem ennyi elég volt a fehérnépekbű.

Tch! Csak a szart tudják kavarni itt es! - leporoltam magamról a mocskot

Nem törődve velük tovább, folytattam utam.

Kiértem a nagy házak szoros labirintusából, ahol nagyobb és nagyobb közök terültek el házanként, annyira, hogy már a méretük is szépen lassan, amíg egy egyszerű családi házra nem emlékeztetett végül. Nem is beszélve arról, hogy a szép macskaköves út is szerre elfoszlott, és csak por, és föld maradt a helyibe.

Itt vénasszonyok, meg vénemberekbe botlottam, kik pont úgy töltik mindennapjukat, mint mi nálunk. A házak alatt levő kispadra, vagy ülőhelynek is használatos tárgyakra szépen kiültek, majd ott osztották eme városnak kinéző hely gondjait, és híreit.

- Ezek a mai fiatalok nem tudják értékelni azt sem, hogy itt tudnak élni biztonságban. Régen, még ükapánk idejében nem volt ilyen kaland céh, meg ilyenek ámítások! Ők maguk kellett megvédeni saját bőrük, ha életben akartunk maradni. - Egy szalmakalapos öreg szólalt volt meg, ki lábával tapogtatott idegességében, s egy fűszálat igencsak veté jobbról-balra a szájában.

Úgy látszik, itt es a vének csak a fiatalságon kell levezetni bajaikat. Ej-Ej! Ténylög nem vagyunk mi különb embörkék, akárhol legyünk! - kissé lelassítottam, a szemeim tágra nyíltak, amint hirtelen megcsapott az a tény, hogy az-az öreg azt a kalandor céh nyavalyát említette.

Jobb lesz, ha kicsit hallgatózok, hátha megtudok valamit. - ez után visszább hátráltam az egyik ház oldalához, hogy ne vegyenek-sze észre ezek a vén korcsok, hogy valaki valami után szaglászik az engedélyük nélkül.

A viselkedésük alapján nem igen vettek észre, így folytattam kémkedésem. Szép, ügyes füleimhez tettem kezeimet, s egy tölcsért formázva óvatosan kihajoltam a ház oldalából, vigyázva arra, hogy ne mutassam a nagy lapát kezeim.

- Így van! Nagyapáink, Apáink, meg mi kellett ezt a falat felhúznunk, ami most őket védik. S vajon mi mit kapunk érte? Semmi köszönet, semmi hála. Ha kell még az arcunkba köpnek. A királyság is csak 5 arannyal szúrja ki szemünket, nyugadalom díj gyanánt. Na, ez miféle mocsok munka? - Nagy bőcs hangviselettel mondotta ezt végig.

A ház fala mellett megkellett rázzam a fejem kedvtelenségemben, oly ismerősen hangzanak az ilyen gondolatok.

- Hadd el! Solomon-san, majd megtudják, mikor a Démon király ide is bevonul! - A szemöldököm nyomban összeráncolódott, amint e név rezgette meg fülem. A célom, a baligám a kulcson, a visszaút, csak annyit tudok róla, hogy le kell elméletileg győzni.

Na, igen. Legyőzni, de miben? Arról nem pontosítottak! Smecheria lesz itten, s tán, már most is hazajuthatok! Csak valahogy el kéne verjem "kvarc, papíros, vágó"-ban... Meg az is kérdés, hogy hol van? - egyet óvatosan legyinték. - Eh, úgy is kiderül, nem kell most mindent egyből tudnom, hehe! - ekkor nagy elégedetten, lassan elkezdtem az állam hegyít süfütőlni, miközben egy igencsak széles és csillogó, ám nem oly kedves mosoly tűnt fel az arcomon.

*K O P P*

Ahogyan én ezen vigyorogva elgondolkozák, valami erős nagy koppanást hallottam. Annyira, hogy nagy óvatossággal, de muszáj volt a szemeimet kidugjam búvóhelyemről, hogy szemtanúja lehessek annak ami történt.

Ekkor a nagy vigyorgos pofámbú, szempillantás alatt olyan komoly arcot varázsoltam, mintha éppen most hozták volna meg levélben, hogy visznek katonának, miközben anyám egy halastónyi könnyet hullajtott volna értem.

Szépen lassan kidugtam a fejem... és lám...

Kérem alássan, az egyik vénasszony botjával rávágott arra az öregre, amelyik az előző mondatot kimondta száján, hogy nyomban megfeküdte a poros földet állával. A többi vén, ugyanúgy meglepődve nézett rá, a bátor hölgyre, ki kiállt a fiatalságért, ezzel a tettel.

Ez igencsak meglepett. Na, de majd az fog igazán meglepni, ha az öregnek most nem állt görcsbe a háta.

- Az hiányzik még, te, agy-húgy-köves vén bolond! Inkább örülj, hogy nékik nem kell szenvedjenek, mint mi akkortájt! Gondolom a te unokáidnak sem kívánnád ezt! Hááát... Hogy lehet valaki ilyen rosszféle? - ez után megrázta a kendős fejét az asszony, majd újból leült a paddal szemben levő nagy kőre, mi tökéletes volt az ilyen gyülekezőkhöz. A többi koma, pedig óvatosan felsegítették a nagy fájdalmakban levő öreget, ki jól megfeküdte a földanya parkettáját.

Kérte az öreg a verést. Nagy huncut ő es...

A nagy megszokottság miatt, alig vettem észre, hogy valami igencsak furcsa módon, de tökéletesen megértem, ezen emberek nyelvét, mit beszéltek. Mármint gondoltam magamban, hogy hát, ez egy más világ. Nagyon kicsi az esélye, hogy ők es, vagy magyarul, vagy románul, értekezzenek egymással.

Szerintem itt az idő, hogy választ keressek végre bajaimra - ezzel az elhatározással vettem egy mély levegőt, majd nekik indultam, bátorsággal a szívemben, és önbizalommal a begyemben, ha embernek van olyanja.

Az érkezésemre mostanra felfigyeltek, a háztól kutyák vérengző ugatása hallatszott, már az előző ház elhaladása előtt. Egy nagy mosollyal feléjük tartottam. A vének nagy komolyan megnéztek. Egyik megráncolta szemöldökét, hogy jobban kivehesse alakom. A másik a szeme felé helyezi kezét, hogy a napnak sugarai ne zaklassák látásának tisztaságát. A vénasszonyok kik a padon egymás mellett ültek összesúgtak, sajnos nem hallottam mifélétől beszéltek, de szerintem nem a legjobbról. A felsegélt öreg pedig a fűszálat még kegyetlenebbű' veté. Mint a mi őseink a kaszát ahogy húzták.

Szépen lassan odaérék, majd egy keserveset nyeltem, mielőtt megigazítám a szvetterem gallérját. No, most ugrik a majom a vízbe, hisz nekikezdettem vala első beszélgetésemnek eme kibe-nem-baszarintott világban.

- Tisztelettel! Hogy tetszenek lenni eme csodás napon? - nagy szerényen megszólalék, kissé meg is hajtottam fejem. A lehető legtiszteletteljesebben mutatám bé személyemet. Vagyis, reméltem, de azok a szemek, mik engem bámútak, nem igazán, nüvelte önbizalmam.

Tán mégsem értik se a románt, se a magyart!? Na, me pepim! Most szép slamasztikába kerültem akkor! - miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám magam kihúzni a csávából, a szemem helyett a testem kezdett el könnyezni kétségbeesésemben. Éreztem, hogy a homlokom egyre csak vizenyűsebb lett. S a szemek nem lankadtak. Mindegyik öreg nagy komolysággal nézett... nézett, ahogy a kedves mosolyom hirtelen megrebbent pár pillanatra idegességemben.

TE HÜLYE TEST! HOGY NEM BASZTAK VÓNA AZ OLTBA, MIKOR MÉG ANYÁMAT SZOPTAD! - Nagy rémületemben, hogy ezzel a tettel, a sorsomat megpecsételém.

Nem elég, hogy kissé gyanússá tettem azzal a baszott, erőltetett mosollyal az érkezésem, de most ez! Ha elutasítják, a netalán még is megértett kedves gesztusú köszönésem, akkor igazából nagy baj nem lenne, de ha elhíresztelik ezek a vén szarok, hogy van egy gyanús jövevény a városban, akkor biztos nem állna velem szóba senki, sőt! Tán még ki is kergetnének a francba, ahogy elnéztem mennyire nem szeretik a burám errefelé. s azt se tudom, hogy merre van a legközelebbi falu itten, ha egyáltalán van. - Szerre gyűszűnyit, majd süvegnyit, vidernyit, majd dézsával kezdtem izzadni, ahogy haladtam előre gondolataim vasútján. Szerencsére ezek után, a mosolyom nem igen ingott meg, de nem reméltem a legjobbakat így sem. Már-Már muszáj volt a szemem is becsukjam, annyira idegeskedtem emiatt, hogy a legkönnyebb dolgot is így eltudtam, szép magyarosan kifejezve, baszni.

- Te, fiú! - A szalmakalapos öreg komoran felemelé hangját, még látszódva, hogy igencsak küszködék a fájdalom ellen. - Még jó, hogy "Tisztelettel!" köszöntél, mert ha nem, akkor nyomban megfuttattalak volna a kutyáimmal! - dörmögve mondta ezt miközben a fejére jobban ráhúzta a szalma kalapját. Kinyitottam a szemem e mondat hallatán.

A megkönnyebbülés százezer formája töltötte el mind teste, lelkem, s elmém. Nem hogy csak nem voltam számukra, így gyanús, de még meg is értik a beszédem, mi igencsak furcsa, de elfogadom, eme jól eső meglepetést. Egyet sóhajtottam. De ez a sóhaj olyan volt, mit embör 10 évente egyszer, ha csinál.

Hirtelen a bal oldalamról egy karó nyúlt elő. Balra fordultam kissé, csak, hogy jobban lássam azt, hogy nyúl arrafelé az öregasszony, hogy egyet ráüssön a kobakjára az öregnek, mi lassan, de sikeresen célba talált. A többi vén, már mintha megszokásból nézik őket. Nem hiszem, hogy ezek lennének e kettő első civakodása.

- Áj! Te! - az öregember, hirtelen ismét összeszedé magát, s kihúzta a fejéből a kalapot, csak hogy egyenest a vénasszony szemébe nézett, ki úgy fejbe csapta ismételten sétakarójával. Szemtű, szembe néztek. Mint az éhes farkasok kint a hóval borított pusztákon, mikor egy félig lerágott őzt találnak. Mindkettő kegyetlenül, készen a következő csapásra.

Ám a vénasszony végül abbahagyta az ő vele való farkasszemezést, majd felém fordítá tekintetét. Arca, még ha öreg is, érezni lehetett, hogy régen a szenvedélyt sugározta magából. Kedves tekintettel megszólalt.

- Ne is törődj ezzel a vén rókával! Az agya helyett is már csak káposzta lé van. Nem bír magával, mikor ismeretlen érkezik erre a környékre, remélem megérted, ifjú ember! - Odébb biccentém a fejem, majd kezemmel kissé megdörgöltem, egy gyengéd mosollyal a számon.

- Annyi baj legyen asszonyom, én se szívlelném igazán, hogyha a semmiséből egy ismeretlen tartana felém, olyan szándékkal, amit én se igazán ismörék.

- Mhm. - Mosolyédk el vala a vénasszony erre. - Talán van abban valami amit mondasz, de én még így is azt gondolom, hogy pofátlanság, ily módon köszönteni egy ilyen barátságosan kinéző fiatalt. -

Heh, úgy látszik csak jól sikerült a tervem...

- Mond, fiatal! - A szalmakalapos öreg mellett befészkelődött vénség felszólala, ki a haját elhagyta vala az élet göröngyös utain, ám valahogy ebben a sanyarú sorsban is, de ráncai valahogy így is modorosabb volt a többi öreg mellett. Egy lelki sóhaj hagyta el testem.

Kellett a falra fessem az ördögöt mamlasz fejemmel...

- Gondolom valamiért csak érdeklődni szeretnél, hisz se nem vagy unokánk, se nem ismerősünk. Ha meg más ügyről lenne is szó, arról ejsz-e csak értesítettek volna. Mond, mit szeretnél tudni?

- Na, magácska igen jól rá tetszett tapintani a lényegre. Így van, nem tagadom, szeretnék valami igencsak sürgős dologról érdeklődni. - ekkorra ők is megemelték szemöldöküket. - Hallottam véletlenségről valami kalandor céhről beszélni, netalán megtudhatnám érdeklődni merre találom azt?

- Gondoltam... - A vénasszony, ki az elébb oly komoran nézte a vént, ki az előbbi kérdést tette fel, most csillogó szemekkel bámúlt rám. - Gondoltam, hogy nem idevalósi vagy. Biztosan a szomszéd városból érkeztél ide, ugye? Arrafelé szoktak ilyesfajta ruhákat szőni. - A hangja nagyon izgatottá vált. Gyorsan összetette a kezét, s dörzsölgetni kezdte, mint valami mániákus bolond. - Áh, be jó volna, ha errefelé is hoznának ilyen szép és jó minőségű öltözékeket, úgy hallottam 3 évet biztosra eltartanak!~

A keze nem állt meg, folytatta... az ő dolgát. Ám csak egy kérdésem van...

Mi-Miről is van szó hirtelen? Nem értem... Ez, hogy jön ide? - Míg én értetlenkedve dörzsölém a fejem erőltetve a már jó ideje fenntartott mosolyt a számon, próbálván összerakni a képet. A kopaszodó fiatal-öreg folytatta a beszélgetést.

- Kár, hogy az ottani szabó nem akar kereskedni a városon kívül az ő termékeivel. - Egyet sóhajtott. A szalmakalapos vén úgy látom talált valami mondandót ehhez a témához és már tűkön ülve várta, mikor szólalhatna meg. Ám sokáig nem kellett bizony várnia, hisz már rég kinyitotta száját.

- Igazi bolond! Bő gazdag lenne, ha a termékeit a piacra adná! Tán még úgy meggazdagodna, hogy halála napjáig nem kell azon törje a fejét, hogy mit tegyen az asztalra.

- Na, de te kinek a fia vagy? Hátha ismerem! - Tevé fel a fiata-öreg a kérdést, amire a mosoly a számon kétségbeesetten lekanyaroda, míg a szemem kikerekítette golyváját. Ilyen kérdésre, azért nem számítottam. - Tudod, arrafelé, mikor a bányák még nyitva voltak, s a szörnyeknek híre hamva sem volt azon a környéken, sok emberrel cimboráltam össze. Biztosan ismerem az apád, ha nem is az apád, de legalább a nagyapád. - A nyelvemet megkeccegtetém tehetetlenségemben. Ez a kérdés úgy eltalált, mint Ferenc Jóskát a golyó a szerb pisztolyból.

Na, erre mit kéne mondjak? Azt se tudom milyen városban vagyok, nemhogy a szomszéd várost, vagy mi az anyám kénnyát! Ha, elmondanám, hogy másik világból érkeztem ide, akkor vagy egy idiótának néznének, vagy hanem őrültnek... Tán ha el is hinnék, nem biztos, hogy olyan jól járnék vele. Láttam már hasonló filmeket, hol egy csóró bekerül egy jó társasághoz, kiknek elmondja titkát, majd azt hallva azon nyomban a torkának esnek. Hát, na, nem tudhatom, inkább titokban tartom az lesz a megoldás. Na de mit hazudjak ezeknek? Mi legyen a mendemondám?

Ekkor pattant ki egy csodálatos történetecske, mit beetethetek ezeknek az embereknek.

- Kérem alássan, erre a kérdésre azért nem annyira egyszerű válaszolni. - Kissé szomorú hanglejtést vetettem be, hogy meghozzam a hangulatot a történetemhez. Az öregek furcsán néztek rám, eme kijelentés hallatán.

- Miért fiacskám? - Az öregasszony megszólalt kíváncsian.

- Nos, tetszik tudni, amióta az eszem tudom, csak vándorlok ebben a nagy világban. A legelső emlékeim is arról szólnak, hogy éppen egy faluba értem be 3 évesen egy szekéren, ahol megbújtam. Nem ismöröm szüleimet, sem azt a helyet ahonnan érkezék, csak azt, hogy innen keletre van, egy távoli helyen. Gondoltam meglátogatom azt a kalandor céh nevezetű helyet, hátha találok valamit, ami tán engem nyomra vezetne, hogy még is ki vagyok, és honnan érkeztem. - folytattam kissé szomorkás hangnemben a mesélést. Tudom, hogy ez a hazugság, olyan aljas, hogy már nem az én képem, de már a szüleimé is lesülne a helyéről, ha ezt meghallanák. De, no! Ez csak egy kegyes hazugság az én érdekemben.

Az öregek megszöppentek, hogy ezt meghallották, ám a szalmakalapos öreg, még mindig tartotta magát a nagyképű bőcsködéshez.

- Ezt szomorúan hallom fiam, ám, megszeretném tudni, még is hogyan éltél meg így, ilyen helyzetben? Főleg arra vagyok kíváncsi, hogy honnan szerezted azt a cók-mókot amit most viselsz, mert nem hisze-! - Az öreg óvatosan húzta végig a szemét rajtam, miközben a rekedtes gyanakvó hangja csikorgatta füleim. Mielőtt befejezte vóna, az öregasszony ismét megmenté valagomat egy gyors pálcasuhintással.

- Megértem fiam! Sajnálom, hogy ez történt! - Az öregasszony megértően bólogatott, a többi öreg követte őt, kivétel a szalmakalapost, mert hát, így volt kedve... vagy tán azért, mert ismét a földre terült ki az oldalát elkapó ütés miatt. - A Kalandor Céh nem messze van innen! - Felemelé ráncos kezét, majd kinyújtá mutatóujját az ellenkező irányba, pontosabban, ahonnan érkeztem.

- Pontosan a város központjában van, ha az utat követed, és nem térsz le, akkor pontosan oda jutsz. Remélem sikerrel jársz, te ifjú! - a vénasszony nyályasan mosolyodott el, amire válaszul egy számomra rosszul eső mosoly fomrálódott.

- Hálásan köszönöm a segítséget, és hogy tetszettek szánni a magik idejéből! - Ismételten maghajoltam. - Isten önökkel! - Ez után megfordultam, és folytattam az utám arrafelé, ahová az öregasszony itányítá.

- Viszlát, fiacskám!/Szervusz!/Eris segítse utadat!/Járj sikerrel!/Na, vigyázz magadra!/Nehogy vissza jöjj még ide! - Az öregek mind össze-vissza mondták az övékét a búcsúztatót, így sok mindent nem igazán értettem, ám valami igencsak ismerős nevet, mintha hallottam volna...

Áhh... Most nem is igazán érdekel, inkább az érdekel, hogy a faszomba sikerült elhaladnom, majdhogynem "az" mellett? Ugh, ezt is csak én tudom megcsinálni. A jó öreg Tordaiaknak valahogy mindig sikerül. - Sóhajok hada hagyta el számat, miközben eltávolodék az öregek mellől.

x-x-x

- Chh, miért nem hagytad, hogy befejezzem? Valószínűleg ő egy tolvaj, vagy egy bűnöző! Ha feladtuk volna a rendfenntartókhoz, akkor tán még valami jutalmat is kaptunk volna...

- Mhm, tudom, meglehet az is. Főleg, egy ilyen történetecskével amit ő eldiskurált előttünk. Ám valamiért, mikor ránézek, nem tudom elhinni, hogy ő egy bűnöző lenne. Lehetséges, hogy egy igen jó hazudozó a legény, de biztosra nem rossz kölyök...

- Csak nehogy aztán visszaüssön ez a kis döntésed számodra, mert akkor én leszek az első sorban az, ki kiröhög majd!

- Te is tudod, Otto-san. Hogy az nevet, ki utoljára nevet...

x-x-x

Tettem szerre a jobbat a bal után, még mindig azon rágódva, hogy hogy sikerűt eltévölyednöm ilyen messzirő', ahogy elnéztem a dolgokat, ahol azok az asszony népség volt, az lenne tán a központ környéke, szóval az a céh izé-bizé is ott kéne valamerre légyen.

Azt mondták ha követem az utat, akkor nem lesz baj... Nem es tudom. Igencsak furcsa felszereléseket láttam errefelé. Egy lovagnak öltözött csóró, egy félmezítlen bárdos pali, igencsak megkérdőjelezhető haj mennyiséggel a fején, néhány köpenyes, szokatlan fejfedőt hordó botos felebarát, meg még MAJDNEM FÉLMEZÍTELEN FEHÍRNÉP LÁNCOKKAL?! HOSSZÚFÜLÜ SZŐKE KÖÜENYES ÍJJÁSZ NŐSZEMÉLY!? Hova keveredtem, én Istenem? - Nagy önbizonytalanság járta el testem, ahogy jobbról balra forgattam fejem, de folytattam utam a legkomorabb arcommal amit valaha ember feltudott ölteni orcájára.

De nincs mit tenni, ha ezt mondta erre, akkor biztos erre... ha csak... - Ekkor a szemem kidülledt a fejemből, azt éreztem mintha most nyomban összeesnék. A világ mintha hirtelen kétszer akkorára nőtt volna, és olyan nyomás érte a mellkasomat mintha éppen az ősöm helyébe valék, kit egy török húzott vóna kebabbnak szánva.

Az öregasszony csak nem hazudék?... Ugye? - Ekkor az arcom lefelé kinyólott ahogy a szám lefele kunkorodott. De ekkor hirtelen felcsillant a szememben egy lehetőség, mielőtt annyira elnyólodt vóna a szám, hogy még a műtők is csodálkozhattak volna, hogy ez hogy történt. Ej, be hasznos vagy te káposztalé mikor kell!

Lehetséges hogy valamiféle farsang, vagy jelmezesbál van a környéken, s onnan szabadultak. - Egy félvigyor felkúszott a számon, eltűnteve annak a jelét teljesen, hogy a szám valaha is lefelé irányzékolt vóna - Igen, biztos! Te egy kibe-nem baszott zseni vagy Lácikám! - ezzel nyugtatva lelkömet vettem tovább az utam fütyörészve.

Folytatom hát a komoly caplatásomat, ám nem hogy ezek az embörkék fogynának, inkább még több leve, ez már kissé kezdett aggasztani. Főleg, hogy a városbéliek meg se figurázzák annál jobban, mint egy köszönéssel.

Tán ez a maskarás bál errefelé gyakori? - dünnyögtem magamban, miközben ezen gondolkoztam masírozásom közben.

Nem hiszem, hogy ez a legnagyobb gondom amin kellene törjem a fejem... inkább arra kéne-

Na kellett nekem elgondolkozzak, mert éppen ahogy egy útkereszteződéshez értem, egy akkora nagy bitang emberbe mentem bele, hogy volt másfélszer olyan széles mint én, s ha egy, vagy fél fejjel ha magasabb nálam, pedig én is kinőttem az isten markából az én méreteimmel.

Veres szakálla volt, haja szintúgy. Arca olyan volt akár a smirlgi papír, oly kemény és durva. Haja mint a kakas taréja, középen meghagyatta egy csíkban... akár a rockereknél komolyan mondom. Salapétás zöld pantalónusa van, ahogy elnézem acél lábbelivel is rendelkezik, ha nem csalt meg szemem a hirtelen koccanástól. Na meg a vállán valamiféle fekete védője volt... Nem semmi csóró, azért meg kell vallani, ahogy elnézem ő is egy azok közül.

- Te! Nézz merre lépsz! - Felkiálta vala az embör. - Komolyan, mennyire nehéz lehet arra figyelni, hogy merre lépsz? - Tette fel a kérdést nagy gőgösen.

Na, nincs mit tenni, válaszolni kell, vagy hanem ebből verés lesz... Nem is verekedés. De kit-kit? Az a másik jó kérdés.

- Na, na! Hátrébb az agarakkal jó uram! - kissé odébb lépék, előmbe tartva a kezeimet, készen állva arra, hogy bármelyik percben ellökjem, ha felém iramodna. - Meglehet, hogy kissé figyelmetlen voltam, ezért elnézést kérek. De ne mondja azt, hogy magácska oly tiszteletre méltó figyelemmel kísérte nyomon lépteit, hogy ha belép futott maga is!

Erre megemelte a szemöldökét, mérgesen.

- Huuuuuuh? Most azt mered feltételezni, hogy én volnék a hibás?-

Mielőtt folytathatta volna tovább mondókáját, én megszakítám, mielőtt még eldurvulnának a viszonyok köztünk.

- Nem ezt értettem ez alatt! Ne tessék felkapni a vizet! Csak azt akartam ezzel mondani, hogy mindketten vagyunk olyan hibásak, ahogy mi a másikról gondoljuk, szóval ha lehetne, akkor miért ne lehetne, hogy kiegyeznénk jó barátiasan, egy kézfogással? - Kitartottam a kezem, miközben egy óvatos mosolyt görbítettem fel a számra.

Az embör nézte, nézte a kezem, kissé megráncolta szemöldökeit, mi arra késztette testem, hogy a bal kezemmel nyúljak sze a bicskámért. Mielőtt elértem volna a hátsó zsebemből a bicskám, amit tetszik tudni, oda helyezék vala el, mikor azt ahhoz a gyönyörű ringyónak ajándékoztam volna, egyet sóhajtott az ember.

- Sajnos, ha szeretném, ha nem, de be kell ismerjem, hogy én se az utat figyeltem. - Ekkor a nyakát megdörzsölte, majd gyorsan a balkezemet a farzsebből kivevém. - Most ezt megúsztad, ügyes észjárásod van, hallod-e? - erre nagy vigyort akasztott az arcára. - Egye fene, legyen úgy ahogy te akarod! - ezzel elfogadta a felé nyújtott kézt, majd jól megmarkolásztuk, összemérve egymás erejét.

- Nem vagy gyenge, fiam! - Erre kissé felkacagott. Nem igen számítottam erre a kimenetre, de nekem így is megfelel.

- Na haddja el a hízelgést, magának erősebb azért a szorítása, látszik is magán. - viccelődve mondom neki e szavakat, hátha így jobban megkedvel.

Nem lesz abból baj, ha szerelek egy két ismerőst.

- Tetszel nekem, hallod-e? - Vállamra tette kezét így hirtelen.

N-Nem gondoltam, hogy ilyen egyszerűen megy a dolog... - nagy meglepett arcot vágtam így hirtelenül, hogy pont erre gondoltam, s már valóra is vált.

- Gondolom új vagy errefelé, ugye? - Kíváncsian tette fel a kérdést, gondolom helységnevet várva válaszként.

Már-már túl egyszerűen. - Kisebb gyanút fogtam, hogy valami állt e mögött. Ám sajnos nem hiszem, hogy most az-az idő, vagy hely, hogy eme titok felkutatásához nekiálljak, mintha amúgy is sikerülne...

Inkább folyok az árral egy darabig, pénzem nincs, s semmit se tudok, nincs mit tőlem ellopni... Ha nem más dolog elvéteréle célozgat.

- Jó szemei tetszenek lenni, uram. Így igaz, nemrég érkeztem ebbe a városban mint vándor, gondoltam itt meghúzom magam egy kis időre.

- Vándor, mi? Akkor jobban jársz ha a Kalandor céhet keresed, ott tudsz a legolcsóbban szobákat kapni, már ha nem foglalták le előre... Más fogadók errefelé sokkal drágábbak mint gondolná az ember.

Na jó... Ez túlságosan jónak tűnik... - nagy gondolkodásba kezdtem - De lehet most az egyszer... - nagy küzsdölődés folyt az elmémben - ...most az egyszer... - hogy még is mit vallok jónak ebben az esetben. - ...egyszer... - végül döntöttem. - Beadom a derekam. - Megbízok ebben az emberben, nincs mit veszítsek, ha nincs semmim, ugyebár?

- Az szép... Akkor úgy néz ki arrafelé kéne vegyem az irányt. -

- Ne vezesselek oda, vándor? - Kérdezte nagylelkű felajánlással. - Úgy is arrafelé tartok. - egy vigyorral a durva arcán megemelte öklét, majd hüvelykujját gondolom a kalandor céh felé tartotta.

- Azt mondjuk megköszönném, nem igazán ismerem a helyet. - Ez után mintha jobban megnézett vóna engem, ami meglepett jócskán, tekintve hogy milyen barátságosan fogadott miután kiegyeztünk tisztességesen.

- Na, de egy kérdés fiatal vándor, hol vannak a csomagjaid? - Nagy kíváncsian feltette a kérdést, vagy tán gyanakodva? Én se tudom megmondani, hogy őszinte legyek, pedig nekem ez az egyik rejtett szakmám. De ennek az embörnek igaza van! Hisz egy jött ment vándor csomag nélkül, egyáltalán vándornak lehetne nevezni?

Hirtelen az fejemben levő fogaskerekek ismételten dolgozni kezdtek, és sepp-perc alatt olyan hazugságot kitaláltak, hogy már én kezdtem szégyellni magam, hogy ilyeneken bezzeg tud járni az agyam, de mikor az iskolában vótam, s azokat a függő akármicsodákat tanultuk, inkább az öngyilkosságról hadovált a fejemben.

- Jajj, ne es mondja, én is szégyellem magam már emiatt. Tudja-e, vótam olyan balfasz, hogy a minap a vadonban künt töltöttem az éjszakát, ahogy lát engem, semmi baj nem lett, ne tessék emiatt aggódni, de valamiféle vagy tolvaj, vagy bandita meglátta volt, hogy füstölök, s megvárta míg el nem aluszok. - A fejemre csaptam mérgelődve, majd azt rázva, tettetve magam.

- Nem is kell tovább ecseteljem, vagy szépítsem, szerintem tudja mi történt ezek után. Mikor reggel keltem fel a gutta ütött meg, hogy hova lett minden. Pénz, étel, ruha, portékáim amit összeszedtem az út során, minden el lett. Szerencsére még a zsebembe volt, s most megtudtam étkezni. Szóval van egy olyan érzésem, hogy ebben a városban fogok még egy jó ideig maradni. - Sajnáltatva magam, egyet sóhajtottam, miközben a reméltem azt, hogy nem fogok belegabalyodni a hazugságim hálójában.

- Ezt még így is szerencsésen megúsztad, fiam! - Ráförmedt nagy mérgesen, nem tudva miért is? - Nem tudom miféle tolvaj, vagy bandita volt, de jó hogy nem ölt meg, miközben te ott aludtál, vagy hogy szörnyek nem faltak fel téged, miközben álmodoztál! S, egyébként is, ki az az eszeveszett, hogy egyedül tölt valaki egy éjszakát a vadonba? - Még haragosabban rám förmedt, mit én úgy kellett álljak, mint Egyiptom a tíz csapást, ha nem akartam bajt magamnak.

Szörnyek? Miről beszél? - Amint feltettem magamban a kérdést, egyből jött az a vágy hogy a fejemre csapjak emiatt a kérdésért. - Tudja a franc, hogy mik ezek a szörnyek, amikről ő beszél, de szerintem nem kéne csodálkozzak, ha már Istennőkkel, és a Halállal is komáltam.

- Hát, ez a város messze volt, hogy időben ideérjek. Gondoltam letáborozok, valahol egy biztonságosabbnak kinéző helye, hisz akkor kevesebb az esélye hogy ször...nyekbe botoljak. S, hát... Amúgy is féltik maguktól a tüzet, nem nagyon különbek az állatnál. - Egyet nevettem kénosan, majd lassan oldalra fordítottam a fejem, min egy pillanattal ez előtt

Öcsém, olyanokat mondtam, hogy még én sem tudom, hogy igaz.

- Erről nem tudtam... De van benne valami. - érdes hangjával magában ezt mormogta, ahogy kezét szakállára tette súrolgatva. De hamar levette onnan, nem kellett azt félreérteni. - Így is, inkább annak örülj hogy nincs semmi bajod, kölyök!

- Nem es panaszkodhatok emiatt, uram. - ölbetéve a kezem elmosolyogtam.

- Talán még sajnáltalak volna kölyök, ha meghaltál volna kint a vadonba, minél többet beszélsz annál jobban megtetszel! - ezután hírtelen karját nyakam köré kulcsolta nevetgélve, majd magához húzta azt. Én is nagy hirtelenségben nem vettem észre, hogy már mellette állok összenyomódva az oldalához.

- Tényleg... - Furfangosan megszólalt vala a szorongató férfi. - Ha már ennyire összebarátkoztunk, nem illene egymás nevét is tudnunk? - Előre huzakodtam, ám végül nem akartam bajt magamnak.

- László, Tordai László. - Mondtam nehézkesen, ahogy a levegő szerre kiáramlott az összenyomott testemből. Szerencsére el is eresztett engem, meghallva ezt.

- Az enyém pedig Ruffian.- Összekulcsolta ő es a karjait, s hümmögtet vala. - Igen furcsa neved van, fiam, biztos nem e országból való vagy...

- Pont te mondod? - Viccelődve teszem vala fel a kérdést.

- Hááát... Ez csak a kalandor nevem. - Nagy könnyedséggel felelt, miközben én csak nagyot néztem, hogy ő ismételten miről beszél.

- Kalandor... név? - Meglepődve tettem fel a kérdést.

- Vedd úgy mint egy becenév. - Ismételten nagy könnyedséggel válaszolt. - Így neveznek más kalandorok.

- A...ha... Elég fáintos becenév.

- "Fáintos"? - Meglepve tette fel a kérdést, ekkor jut eszembe, hogy...

Tán megkéne válogassam a szótáram, nehogy olyat mondjak amit ne értsenek meg. Na... Ezt hogy magyarázzam meg neki... - Aggódva döntöttem jobbra a fejem, mielőtt nagy boldog kacaj tört fel a durva arc mögül ismétölten.

*HANGOS KACAJ*

- Te aztán egy furcsa alak vagy, hallod-e? Nem csak a hangejtésed, de még a nyelvjárásod is olyan idegen. - Ismét nagy boldogan felkacagott. most már annyira, hogy az elhaladó maskarások, és városiak is megnéztek igencsak jól, hogy miféle nagy viccet mondhattam neki. Úgy látszik hagyta lógva ezt a levegőben szerencsére.

- Gyere velem, hadd vezesselek el a Kalandor Céhhez téged! - Egyet bólintottam majd elindult a jó ember, utána meg én.

Masíroztuk azt az utat, melyt a vénasszony tanácsba adta. Az út ahogy tágult, úgy vett föl a város, egy vásárhoz szerű hangulatot. Az utak széjiben asztalocskák helyeződtek el felettük meg rongyot terítve, hogy a tűző nap ne égösse meg szerencsétlenek hátit.

Teli, s teli vót azok minden jóval. Zöldség, gyümölcs, kézműves portékák, mint köcsögök, kosarak, s ruházat.

Ruffian is elég jól ismerte az ott levőket, hisz mindegyiknek egyet intett vala, egyben más más maskarás jövevényeknek is, kik ők is boldogan visszaköszöntek neki.

Egy hosszabacska séta után, Ruffian koma, ha nevezhetem már így, megállt egy épület előtt, min olyan írás vót az ajtó jobb oldalán levő kis táblácskán, hogy csak pislogtatni is nehezen tudtam ezt látva.

Az épület hatalmas volt a többihez képest a környéken, az ablakai kissé mocskosak vótak, port felverték leghamarább a kölykek kik itt futkorászhattak. Az ajtaja masszív, mintha bükk, vagy ahhoz hasonló fából lenne. Az ajtó felett pedig egy nagy szélös zászlószerű anyag volt, min egy címer állt.

- Meg is érkeztünk! - Jelentette ki nagy büszkén Ruffian. - Ez a város Kalandor Céhje, remélem tetszik. Más városok közt is, az Axeli Kalandor Céh a legjobb formában tartott. - Nevetett fel Ruffian ahogy ezt elmondta.

- Szóval ez lenne az... - Jelentettem ki kissé mormogva.

- Nos? Bemegyünk?

- Persze! - ez után odasétáltam az ajtóhoz, majd egy óvatos lélegzet vétel után, kezeimet a két ajtóra támasztva kinyitottam, majd bátran léptettem be erre a titokzatos helyre.

A hely volt olyan tágas, ahogyan azt kilehetett deríteni küntről. A hely mintha valami régies kocsma szerűség lenne, ezt még szem nélkül is meglehet mondani a pia szagától. Az emberek nagy részögen, már tántorogtak jobbra-balra egymás nyakában a nap ilyen szakában. Valaki már oly nehezen bírta a sörviharral való küzsdölődést, hogy mások kezükből a sörös korsót ütötték ki kezükből, felmérgesítve szomjas vendégeket.

- NÉZZ A HOVÁ LÉPSZ, TE BAROM! KIÖNTÖTTED A SÖRÖM!

- FOGAIDDAL AKAROD TÁN KIFIZETNI, TE NYOMORULT!

- ÚGY FÖLDÖZCSAPLAK, HOGY ANYÁD SE FOG FELISMERNI!

A vendégek nagyban mérgelődtek, kik egymásba kapaszkodva próbálták magukat egyensúlyba tartani, hogy a megmaradt sör ne végezze úgy mint bajtársik, kik elvesztek a kőpadló poros rései közt.

- B-B-B-Bho-cshi, nehm f-f-f-fhigyelhtehm sráh-cok... - egy igen megkönnyebbült mellpáncélos úriember italtól felpesdülve dadogva motyogta el mondandóját, miközben megfogta a tántorgó testét az asztal, amin szintúgy ivászatra készülő vendég urak várták piájukat.

- NA, TAKARODJ! - bőszülve szólalt fel az asztal nagydarabja.

- NE IGYÁL, HA MÁR KÉT KORSÓ SÖR MEGRÉSZEGÍT!

Az úriemberünk ezután apró nehézségek után, de megtalálta a kiutat, elhaladva mellettem a legkevesebb törődést sem vetve rám, elhaladt mellettem.

Közben néhány mellbőségből nem szűkölködő pincérnők félhót sóhajtásokat ejtettek ki szájikból, ahogy végig nézték a kuplerájt mik ezek a komoly úriemberek hagytak maguk után, kik szintén úgy öltöztek, mint azok a maskarás bohócok küntről.

Csak amiután elment a drága részegesünk, akkor vették észre magukat, hogy egy ismeretlen alak tette be a lábát a hely ajtajai közt. A szemük hirtelen összehunyorodott, majd sziklaszilárdan néztek felém, én meg őket.

Pont e pillanatban, ahogy elkezdődött ez a farkasszem párbaj az asztal mellett ülőkkel, a hátamból kissé kimagasodó fej dudorodott ki, majd mellőlem kilépett Ruffian koma.

Na, erre bezzeg a szemük is barátságosabb lett, és egy apró mosoly ütötte fel magát a komoly arcon.

- Hát Ruffian! Szervusz! - Intett neki. - Ki az ott, ki oly komoly szemekkel nézett engem melletted?

- Ő? - Mutatott felém, mintha meg lenne lepve. - Nem ismerem... - Hirtelen rá fordítottam a fejem meglepetten. A szám is netalán kinyílt vót eme hirtelen meglepetés folytán.

Ekkor gyulladt fel a kis lámpa a fejemben.

- Bezzeg a komák mellett letagadsz, mi? - Megértve a viccet, gúnyos hanglejtéssel szúrtam vissza az ő könyörtelen döfését.

- Tudtam én! - Karolt ismét nyakon Ruffain. - Erőst jó csóró vagy... Lá... Láz - hirtelen megakadt nagy mosolyogva, ahogy próbálta kimondani a nevem.

- László. - Érzéstelenül mondtam ki a nevemet. Lehet, hogy még így nem is mondtam, ha így meggondolom.

- Igen, Igen! - Majd nevetett kissé kénosan.

Ha legalább hosszabb, vagy bonyolult nevem lenne, még megérteném, de hogy lehet a "László"t nem jól kiejteni? - A szájamat lefelé kanyarítottam egy sóhajjal kísérve kalandjait nagy mérgesen.

- Neked aztán furcsa a neved "Lázó" - Mondta vala a másik az asztalnál, mire a szájam egy jó fokkal ismét lefelébb görbült.

- Inkább ne erőltessék, nekem esik kénosan. - Mormogva mondtam, mintha már minden érzést elhagytam vóna magamtól. Erre az asztalnál ülők is megfogták a szájukat, majd Ruffian is eleresztett a fogásából.

- Ne vedd zokon! Te is gondolom mikor olyan nevet hallasz, mit még soha, akkor nehezedre esik kimondani, nem?

- Ebbe nem tudok belekötni... - Sóhajtva felelék összekulcsolt karokkal a mellkasom környékén.

*KOPP* *KOPP* *KOPP*

Lépések hangja zavarta meg e baráti csevejt, egy pincérnő haladt felénk ki nemsokra meg is állott, ahogy felé fordítottam tekintettem.

- Üdvözletem! - Mondta nagy nyájasan felénk a pincérkisasszony. - Kérem, ha megbízást kerestek, akkor fáradjanak a szemben levő pulthoz. Ha netalán étkezni szeretnének, akkor kérem foglaljanak helyet az egyik asztalnál! - Folytatva nyájas beszédét, csak arra tudtam erre rá jönni, hogy semmit se tudok.

Milyen megbízatás? - Érdeklődve emelém meg vékony szeműdököm.

- Ez pont kapóra jön. - Csettintett egyet ujjával Ruffian. Fordítottam vissza fejem Ruffianra a hangra - Kellene gondolom pénz, nem? - Mosolyodott el. - Vállalj el egy könnyű megbízást, s abból biztosra tudsz legalább egy éjszakára maradni.

Na várj, ez a hely akkor mi is most? Munkáltatói iroda kocsmának álcázva?! Ekkora egy agy-faszt még nem láttam, de nem tudom miért tetszik. Egye franc, miért is ne? Ha könnyű...

Belemenve a könnyű pénzszerzésbe, előrébb léptem a pincérnő felé.

- Akkor... - Húztam fennébb a buggyos gatyámat. - Egy megbízást szeretnék elvállalni. - A pincérnő egyet bólintott, majd odébb lépet, s kezével a pulthoz irányított, hol még találni lehetett dolgozót. Négy pult vót összesen, gondolom váltsák közben egymást.

- Ne aggódj, a cimborákkal iszok egyet, nem megyek semerre, ha netalán kellene valami útbaigazítás a környékről, akkor szívesen nyújtok. - nagy boldogan odasétált közben a többiekhez, én pedig haladtam...

- Erre tessék! - Ezzel tovább is állt, ment, hogy az üres korsókat az asztalokról összeszedje.

Közelebb lépkedtem az asztalhoz, körbe néztem közben. A pulton egy csengő, tinta és toll benne, na meg egy furcsa masina található ott, minek a közepében egy kékes drágakőhöz hasonló gömb húzta meg magát.

A pult túloldalán egy igencsak szép fehérnép állott, kinek haja hullámos szőke, arca pedig derűvel vegyült lenne, ha gondolom a munka nem ölné meg szerencsétlent. Ám valahogy sikerült egy mosollyal eltüntetni e arcot. Nyakában egy piros csokort lehet megfigyelni, és ha lenébb merészelsz még netalán tekinteni, akkor a túlon-túl bő dekoltázzsal találhatod szemben magad, meg akkora túlérlelt dinnyékkel, hogy éppen nem ütnének orrba, ha kiszöknének az erős szorításból, mit az a dekoltázs ráerőltet ilyen bőségben is.

Természetesen, mint tiszteletre méltó fiatal ember... ÚGY MEGBÁMÚLTAM MINT A KURVA ÉLET! MI A FASZ? ILYEN GENETIKÁS KUTYAFASZA A MI VILÁGUNKBAN OLYAN, MINT A FEHÉR HOLLÓ!

Félretéve ezt, gyorsan összekaptam magam, és megiramozva lépteim elértem a pultot.

- Üdvözletem a kalandor céhben! Miben segíthetek? - Tette fel a kérdést kedvesen, és udvariasan.

- Egy megbízást szeretnék elvállalni, ha lenne szíves! - egyet bólintott.

- Rendben, a kalandorkártyáját lenne szíves megmutatni? Így könnyebb lenne ajánlani önnek megbízást, ha netalán felkészültebbnek érzi magát, mint ahogy azt én felbecsülöm, akkor a baloldalon elhelyezkedő tábláról is választhat egy önnek megfelelő megbízást.

Kalandor... mimet?! - Nagy meglepődve néztem a szeme közit a hölgynek, ki nem lehetett idősebb huszonöt esztendősnél.

- Elnézést uram, önnek nincs netalán kalandorkártyája? - kíváncsian tette fel a kérdést, gondolom észrevéve meglepettségemet, kihasználta, hogy örökre megnyomorítsa lelkemet... Nők...

- Hát... Pontosan, ahogy azt... mondja.

-Ej... - Rázta meg fejét sóhajtva. - Gondolom nem idevalósi vagy, ha még az alapokat sem tudod a kalandor céhről.

- Eltalálta. - Tettem a nyakam hátára a kezem, miközben lassan súrolgattam.

- Annyi baj legyen! - a kezeivel megfogta azt a furcsa gépezetet, mire szemem nagy kíváncsian kuksolta... a jól megérlelt mellek mellett, természetesen. - Akkor előbb kalandorkártyát szerkesztünk számodra. Ezer eris lesz a díj, hogy egyet szerkesszünk, remélhetőleg van annyi nálad.

- Eris? - Hirtelen hangosan gondolkodva kicsászkált a számon.

Na várj, ő nem az-az Istennő, kivel találkoztam a túlvilágon... na várj!-

Mielőtt befejezhettem a gondolatmenetem, a pultos fehérnép megszólalt

- Igen, eris! Szerinted miből fizessük a papírt amire kinyomtassuk az eredményeidet? - Nagy értetlenkedve néztem a hölgyre, ki szint úgy nézett rám olyan szemekkel.

Szerencsémre nagy e világi komám megmentette a helyzetet azzal, hogy idelépet egy kis időre.

- Mi a baj? - tette fel a kérdést Ruffain. - Ahogy Hallom valami nem igen megy zökkenőmentesen...- kénosan tekintettel néztem rá. Aztán észrevette, hogy miről is folyik a szó, ránézve a gépezetre. - Szóval nem volt kalandorkártyád, mi? Pedig gondoltam, hogy mint vándor, egyet beszereztél... Na, mindegy, tudok kölcsönbe adni ezret. - ezzel a lendülettel zsebébe nyót. Ám mielőtt kivette vóna, megállítottam karjára téve a kezem.

- Ezt nem engedhetem meg, komám! - Nagy komolyan rá néztem, kit meglepett ez a mozdulat. - Nem szeretnék már tartozni valakinek, kit most ismertem meg, ez már rossz ómen lenne. - Nem erőltetve tovább elmosolyodva vette ki a kezét a zsebéből.

- Ha így gondolod, ám akkor mi lesz?

- Lesz az valahogy, ne aggódjon... - Ekkor hirtelen ismét megcsapott, mint a kétszázhúsz. - Várjunk csak, nem fogadhatok el megbízatásokat azzal a kártya nélkül? - Nemlegesen rázta a fejét a pultos nő. - S, ennek mi értelme kérem? Maga szerint komolyan egy kártyás faszi, jobban elvégezne egy bizonyos megbízást, mint egy kártyanélküli? Micsoda egy lenéző banda! - mérgösen emelém fel a hangom, ahogyan a pultra csapva emelém ki a begyemet.

Nem hagyta magát a fehérnép se, nem rezzent egy szálat se, s komoran rám nézett.

- Uram, kérem, nyugodjon meg! - Ridegen szólalt meg, eltörölve minden megmaradt nyomát annak, hogy valaha is boldognak tetette magát, és komolyra fordította szót- Bizonyos fokon önnek is igaza van, de nem gondolhatja komolyan, kaszt nélküli ember megtud küzdeni bármilyen veszély ellen, amit a vadon nyújt felé. Ne gondolja azt, hogy ez egy "játék" vagy "mese". Ez a való élet. Ha nem vagy felkészülve, akkor csak a halál fog rád várni az utad végén. Ez a bizonyos felkészülés egy részét a kalandorkártya és az ajánlások adják... Ha nem vagy képes megérteni, akkor kérem távozzon!

Ekkor kicsit magamba szállva, ám mindig értetlenül néztem rá a hölgyre. Még mindig mérgelődtem természetesen, de éreztem, hogy ezt azért mondta nekem, mert megszeretne óvni engem...

Sajnos nem tudja, hogy a Tordaiak vére az egyik legmakacsabb a környékünkün. Nem igen adjuk az igazunkat elmenőbe hagyni.

S ahogy ezen járt a fejem... egy ötlet pattant ki a fejemből.

- Tudja-e mit, hölgyem... - Megszólítottam jó székölyösen. - Vóna egy ajánlatom az ön számára, hogy kinek az igaza nyer...

A fehérnép erre megemelé a vékonyka szemöldökét, és hallva az én smecheriára készülő hangom, nézése ridegebbé vált, miközben Ruffian kíváncsian hümmögtetett oldalamról.

Az első e világi csetepatét is kipipálhatom a lisámról...