Ahogyan egy nagy vigyort akaszték pofámra, miközben arra ösztönöztem könyökim egyikét, hogy a pultra erőltesse magát. Mutatni való ujjam feléje igazítám eközben nagy meríszen, mint egy jó cigány felebarát, mikor alkudozásra kerülne a sor egy jó pálca șepri eladása érdekiben.

Ám most olyan érzés fogott el, mi ritkán szokott...

Miért érzem azt, hogy kicsit magasra tevém a lécet? - keresve az okát ennek az érdekes érzésnek, a már nem-igen kedvesnek kinéző pultosnő olyan rideg arcot nyomtatott fel fejére, hogy kissé én is megijedtem, nem látva nőszemélyt, tán így megsértve?

- TE, minek nézel minket!? - csattintott egyet tenyerével a pultra oly erővel a nőszemély, hogy éppen a pult ketté nem hajolt, miről is beszélek, jó hogy el nem törte azt is. Erre Ruffian koma is megijedt, úgy nézte a pultos nőt, mintha nem látta volna így még ezelőtt.

Ám... meg kell hagynom... szépen megrezzentek azok.

- Szerinted mi ilyen cserekereskedők vagyunk, netán a piacon képzeled magad, hogy te így ajánlatokat próbálgatsz tenni? Tudd, hogy ki itt a főnök, e falak között!- Mérgesen, ám jogosan érvelt a nőszemély. Az asztalnál ülők bólogattak nagy ügyesen, lelkesen, helyeselve, mint kit embert nem láthattam.

Mondjuk...

Tudja a franc, hogy egyáltalán lehet-e? Nem e-világi vagyok, hogy a tetves nénjének száját harapnák le a bölöni kutyák! - Mérgesen húztam össze szemöldököm, szemem nézése is élesebbé vált, éreztem, mintha letudnám szúrni ezt a nőt, ha egy kicsivel jobban megerőltetném magam.

Valamiért ez engem arra sarkalt még inkább, hogy ismételten válaszoljak, abban a tudatban, hogy tán csak rosszabbat tennék ezzel magamnak, mintsem jót. De hát... milyen is a Tordai vér?

- Nem hiszem, hogy valaha is rang vagy falak szabták vóna meg, hogy kinek van igaza, hölgyem! - Tettem még egy fokkal magasabbra a lécet, mit ő egyel az előző érvelésével fennébb tett. Erre rám néztek az asztálnál ülők, s mormogtak magukban értetettlen hanggal magik között számomra, bólogatni kezdtek el ismét.

A nőszemély megrebbent. Nem gondolta vóna tán, hogy a furfangos Lászlócska ilyet is kitalál? Vagy tán a lényegre tapintottam?

Nem tudom, de nagyon élveztem ennek látszatát.

- Hiába! - a nő megköszörülte ez után nyelőjét, egyből megnyugodék ezzel. - Nálam van a döntő szó, mint a személyzet egyik tagja, szóval kérlek, hogyha nem étkezni, szobát bérelni, vagy megbízást elfogadni jött, kérem távozzon! - rideg elutasító hanggal folytatta az övét a nőszemély.

Ruffian a vállamra ette vaskos kezit, mi meglepett egy picit...

- Lázó-san - Lassan leeresztette fejét az enyim möllé, majd nagy komoly hanggal szólította meg a "Lázó" nevű emberek csoportját, kinek sajnos tagjaiban nem vagyok, s nem is szeretnék állni.

- László vagyok, míg mindig... - Nagy komoly arccal és hanggal válaszolék neki, nem nézve a szemi közi, csak a pultosnőt, ki furcsálni kezdte ezt valamelyst ok miatt.

- Mármint, Lásló-san... - Folytatva komoly hanglejtéses szólongatását kicsit távoli névrokonaimnak, az arcom még inkább megszilárdult. Inkább jobb lesz, ha megelégszek ennyivel.

- El se merem képzelni, hogy mi lenne ha Lukréciusz lenne a nevem... - Hirtelen teljesen felém fordult meglepetésében nagyot nézve rám, majd én is óvatosan feléje fordítottam szintúgy a fejem, mintha két érzéstelen arccal rendelkező márványszobor nézné egymást szemtű szemben. - Ne törődj! - gyöngéden megpaskoltam a hátát. Mire nem tudott mit reagálni Ruffian, pont úgy ahogy az asztalnál ülők sem ezt látva. Szó szerint megfagyott...

- Gondolom... valamit akartál mondani, nem? - Ez sikeresen kizökkentette a sokkból, mi sakkban tartotta barátunkat. Megrázta a fejét...

- Ja, igen. Hogy is mondjam... Szerintem hagynod kellene, s csak simán kifizetni az összeget. Luna-san nem igazán kedveli, ha a kuncsaftjai makacskodnak, ugye? - Csak rideg pillantások fogadták szavait, mire kínosan felnevetett. De még mindig...

MI A PETEM FÜLE AZ A "SZÁN", KÖNYÖRGÖM!? MIT JELENT? CSAK NEM SZÁNT? SZÁN SZÁNT? SZÁNTOS SZÁNT? SZÁNT A SZÁN?- Rájőve arra, hogy nem ez a legjobb alkalom, hogy ezen elgondolkozzak, visszatértem a témához. Egy csellel. Egy átlátszó, ám könnyedén felhasználható csellel...

BECSÜLET CSONKÍTÁS!

A lelkem legmélyében egy hatalmas vigyor csűcsörödött ki, mi majdnem a számon is meglátszott.

- Na jó' van Ruffian! - Gondtalanul felszólaltam. Odébb léptem a pulttól eközben. - Talán igazad van. Jobb lenne majd pénzel visszatérni... - Erre a nőszemély egyet sóhajtott, majd egy mosoly ült ki az orcájára. Erre az ördögi vigyor mi a lelkem mélyében annyit ficánkodott, hogy mikor hátat fordítottam néki és kezeim nyakam hátába helyeztem, egyből a pofámra festményezte fel magát.

- Hiszen, nőből van...

*RUHADARABOT MARKOL*

Visszafordítottam fejem kíváncsiságból, a nőszemély arcán olyan gyűlölet, harag, és düh áradt ki belőle, majd ismét elfordítottam arcom, és szépen lassacskán téve a balt a jobb után kifelé sétáltam a céhből. Az emberek mind akik hallották, meglepetten susogtak egymás közt. Jót, vagy rosszat, nem igazán érdekelt... Mielőtt Ruffian mellett elhaladtam vóna ismét feszengettem határaimat...

- Nem mer olyanba belevágni, mibön nem biztos a gyűzelem számára... HÁ-HÁ! - Nagy hangosan felröhögtem. Mindenki nézett. Nézzenek, hadd el! Azért van a szemik...

*KACATOL*

- Rendben! - kiáltott fel hangosan az Lunának nevezett nőszemély. - Ha, így játszol! Én sem kíméllek! - Megfordultam eme harsona hangra, kezim, még mindig nyakam hátán pihentetve.

Győzedelmes hangulatom miatt sajnos nem vettem tudomásomra, hogy az a nőszemély, valamit felém dobott, s amire észbe kaptam már eltalált. Pofám bal oldalát, pont ahogy fordultam. Csak annyit éreztem, mintha valami összetört volna az arcomon, megvágva azt... asztán olyan égető érzés kapva azt el, hogy hirtelen oda kellett kapjam a kezem fájdalmamban. Megsüfütölve a kezem az arcomon, hogy megvizsgáljam mi történt, észre kellett vegyem, hogy az arcom tiszta fekete volt, vérrel keveredve. Amint a kezem elvettem az arcomtól egy összetekert papírost vettem észre a padlón, mi szintén a tintában úszott, egy vékony kötővel együtt, ahogy a pofám.

Valahogy összeraktam a történetet a kis fejemben.

A nőszemély a tintás üvegből kivette a tollat, majd a papírt hozzákötötte a kötővel, gondolom, hogy legyen súlya a papírosnak, mi most a tintában pancsol. Majd azt felém dobta, olyan erővel és pontossággal, hogy pont a pofámon, pont ott tört darabokra, köszönhetően annak, hogy az üveg volt keskenyebb volt mint a fél ujjam a szilánkokat nézve. De nem értettem egy valamit...

Minek kellett ezt a papírost hozzá kösse? - elgondolkoztam ezen hirtelen visszahúzva pofázmányomból. - De gondolom nem ok nélkül tette... szóval... - ez után feléje nyúltam nagy bátran.

Nem is vettem idáig észre, hogy ezt mind fapofával álltam végig, mint Jézus a nagy vihart a Galileai - tengeren a tanítványokkal. Eközben már a vendégek szája is nyitva maradt.

- Itt van ez a megbízás... Ha sikeresen teljesíted, elismerem, hogy tévedtem, és munka nélküli emberek is képesek ugyan úgy elvégezni a kalandornak fennálló munkákat. - Ezzel megfordult, és egy ajtón át távozott, mi tudja hová vezette.

- Na, nesze barátom, kellett-e? - Ruffian egyik komája felém szólala. Felvettem a papírost, mit picit leráztam a tintától óvatosan, nehogy valami mást is összekenyjek a padlón kívül, ha már úgy is így néz ki.

- Neked aztán van vér a pucádban, hogy a kalandor céh személyzetével kezdtél ki! - folytatta a mellette ülő embör. - Kalandorok egyszerűen túlságosan féltik a jövedelmüket. - Rázta meg a fejit jobbról-balra. - Hisz a személyzettől kapjuk a pénzt akár küldetést, akár zsákmányt szeretnénk eladni. Ha nem ápolsz velük jó kapcsolatot, igen nagy összegeket tudnak levágni belőle, vagy tán oda sem adják. De te! - nagy boldogan felkacagott. - Pont az árral szembe mentél, s dicső módon álltad a sarat. De azért meg kell mondjam, a stílusod elég nyers.

Mások bólintottak az asztalnál beleegyezően. Ám nem törődtem velük igazán, éppen azon voltam, hogy felnyissam eme tekercs szerű papírost, mi a tinta miatt, kissé nehézkes volt. Szerencsémre összejött.

Ám olvasni nem igazán tudtam elolvasni, csak forgattam a fejem, mint valami óvodás mikor a ceruza hegye kitörik.

-x-x-x-x-
(Fordítás):

Megbízó: Isaac, a tolvaj

A várostól Északon, Csongród - erdelyében feltűnt egy kivételesen, de szörnyen veszélyes vad. Egy Ezüst Kan.

Az Ezüst Kanok általában északon a fagyos területeken találhatóak, köszönhetően a szőrük színének, mik oly ezüstösen csillognak a fagyos tájokon, hogyha összegömbölyödnének, nem lehetne 1 ár területében észre venni, hogy ők egy hatalmas hófödte sziklák, vagy területüket minden áron megvédő, életveszélyes fenevadak, kiknek ezüst agyarai oly' hegyesek és hatalmas, hogy három embert is gond nélkül fel tudna rá ékelni.

Az okát nem tudjuk, hogy került ide, de annyit tudunk felderítésünk során, hogy ő miatta nem találhatók szörnyek ebben az erdőben, ahogy más állatok természetük miatt. Így nem csak a kalandoroknak nehezítve dolgukat, hanem a kereskedőknek, elhaladó karavánoknak, és vadászoknak is!

Ha nem sikerül egy héten belül eredményt elérni az ügyben, akkor kénytelen leszek a fővárosi lovagokat felkérni a helyi céh nevében, hogy intézzék el ezt a szörnyet.

Cél: Megölni, Mozgásképtelenné tenni, vagy elkergetni az Ezüst Kant az erdőből!
Díj: 600.000 eris; + Az állat maradványai, ha levadászod
Nehézség: B+
Határidő: 05. 04. (Holnapi nap)

-x-x-x-x-

Ez meg mit jelent vajon? - vakartam csak a fejem, miközben döjtögettem a papírt jobbra balra, hátha ejsze megértem. Azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára... De szerintem a remény, meg én hamarabb meghalok, mintsem hogy ezt megértsem.

- Jól vagy-e, hé?- Mondta Ruffian a hátamban, ki lassan felém lépdelt, kit mintha valami keserűség nyomasztotta volna belülről.

- Ez még így is semmi, mikor apám hozzám vágott egy sörös üveget, mert későn jöttem haza... - egyhangúan válaszolék. Figyelmemet próbáltam eme szöveg megértéséhez összpontosítani, hiába, hogy tudom, hogy úgy se megy.

- Hát... Úgy látom nálatok is megvannak a szokások... - komoran válaszolt, majd megfogta a vállam, érezhető komolysággal, netán aggodalommal, amire fejem feléje fordítám.

- Na, de figyelj! Szerintem is elég tökös voltán, főleg újoncként a kalandor céhben. De szerintem nem kellett volna ilyen megszólítást használni. Gondolom te is tudod, hogy a vándorokat nem tisztelik annyira errefelé. Szerintem nem kéne, ezen a helyzeten tovább roncs az ilyen megszólalásokkal...

Szóval azért néztek vóna rám olyan szemekkel, mikor a várost körbejártam, mi?

Ruffian ezután folytatta.

- Jobban jársz ha bocsánatot kérsz. - Ez után rápillantott arra a papírosra, mivel megmerényelni akartak vóna. Neki is majd kiugrott a szeme a fejibő', ahogy jobban belemélyesztette magát a sorok közi. Ki is kapta, mikor már olyannyira vót, hogy közben a szája is járt ahogyan haladt a sorokkal.

Mint jó megfigyelő embör, képes vótam szájról olvasni. Tudtam, hogy hasznos azért ilyet tudni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen jól jönne. Magyarul beszélt, szóval megérthettem ha a szájáról olvasok.

Végül annyit tudtam leolvasni összesen, hogy valamiféle Kan van az északon levő erdőben, mi bajt okoz...

Kan? Ez lenne a küldetés? Megölni egy nyamvadt vadkant!? Komolyan? Csak ennyi? Na! Csak kölyke ne legyen, s aztán ez olyan könnyű lesz mint-

Mielőtt a gondolataim befejezém, Ruffian rám nézett ténylegesen aggódó szemekkel.

Érdekes, aggódik értem, pedig még csak most találkoztunk. Fura világ ez.

- Szerintem jobban jársz, ha most azonnal bocsánatot kérsz, és elfelejtitek, hogy ez megtörtént. Nem hiszem el, hogy Luna-san ennyire mérges lett ettől, hogy ilyen megbízást adjon egy újoncnak... - erre csak elmosolyodtam.

- Hadd el, Ruffian! - Merészel felszólalék, ahogyan a zsebemből kikapám a vászon kendellőmet, mi szvetterem felső zsebiben dugtam el, majd letörlém vala nagy gyorsan a vért a pofámról, mi a tintával keveredék. - Én kértem-e? Na, akkor megkaptam! Nem leszek akkora féreg, hogy most visszamondjam! Bízz bennem, megoldom!

- Ne légy ennyire magabiztos, Lásló-san! - felkiáltott, ám hallva rosszul kiejtett nevem, nem tudtam így komolyan venni.

Na, megint nem jól ejtetted ki... - megfogta ezután a gallérom nagy erővel. Most már talán... komolyan tudom venni.

- Ez a küldetés nem olyan könnyű mint ahogy azt te hiszed! Még a középszintű kalandoroknak is nagy falat egy ilyen megbízás, ha legalább nem hét ember indul neki. Egyedül? Semmi tapasztalattal, mint kalandor? Te neked elmentek otthonról, ha azt mondod, hogy "megoldom"!

Heten egy vadkan ellen? Mi a retkes kurva nemjóját? Hát ennyire tunyák az emberek, hogy ilyennel sem bírnak meg? Nem csuda, hogy a világ veszélyben van akkor... - Csodálkozva a lelkem még mindig ezt halván, muszáj vót bizonyítson, hogy nem vagyok olyan puhány mint ahogyan azt képzeli.

- Meglehet, hogy faszom füttyét sem értem ennek az egésznek. - Ezután megfogtam a kezit, majd megszorítottam, ezt őt is meglepte. - Nem is igazán tudom mi az hogy kalandornak lenni. De ne gondold azt, hogy én egy olyan ember vagyok, ki harc nélkül feladja! Ha nem is ököllel... - ekkor a mutató ujjammal megkopoltam a fejem koponyáját.

- Ezzel is csatákat lehet nyerni. Nem véletlenül állunk itt Ruffian! Az őseink is, ha nem harcoltak vóna ésszöl, tán itt állnánk-e? - kissé elgondolkozott.

- Szóval vegyem úgy... hogy van terved? - A keserűség az arcán csak még inkább látható volt. Bár... nem értem miért.

- Vedd úgy, hogy már győzedelmeskedtem... - nagy dicsően felszólaltam. Az asztalnál ülők is jól megnéztek kíváncsiskodóan.

- Te bolond vagy... - nagy komolysággal mondotta, majd eleresztette gallérom. - De... Lehetséges ezért kedveltelek meg most még jobban! - Elfordult, majd elsétált az asztalhoz a többi komához. Mielőtt éppen odaért vóna, hirtelen megfordult mosolyogva, hüvelykujját felfele tartva. - Valamiért... bízok benned, Lásló-san! Sok sikert, meg ne halj nekem! Tessék!

A hátán levő kétkezes kalapácsát, mit valamiért idáig szemem sem akart észre venni, felém hajította nagy könnyedséggel. Szerencsére elkaptam, ám nem volt olyan nehéz, mint amennyire számítottam.

Inkább meg se merem kérdeni miért van nála ez...

- Fegyvertelenül azért csak nem illik elindulni! - erre én is a felfelé ágaskodó hüvelyujjam mutattam feléje.

- Köszönöm, Ruffian! - Ez után megszorítottam a kétkezes kalapácsának markolatját. Igen kellemes fogni. Súlyától eltekintve érezni lehetett, hogy ezzel akár a szemben levő falat is akár egy homokvárat, oly könnyedséggel lehet elpusztítani. Ez nem mindennapi szerszámnak nézett ki. - Vigyázok erre a szépségre.

- Ajánlom is! - ezzel egyet intettem, majd kilépdeltem a céh ajtajain kívül nagy elszántsággal, és izgatottsággal.

Nem tudom miért ez a felhajtás, pedig csak egy vaddisznóról van a szó...

x-x-x

A kemény kalandor férfi helyét megkapva elhelyezkedett a többiek mellé a padra. A pincérnő éppen hogy megérkezett a többiek korsójával túlcsordulva a város egyik, ha nem legolcsóbb, s legmocskabb sörével. A kalandor élet nem fenékig tejfel, ahogy mondják errefelé, de nem is bánkódnak ezen.

Ám az egyik koma nagyon nézte a tarajos embert, miután egy jó nagyot húzott a korsóból.

- Ruffian, miért adtad neki oda a fegyvered? Tán te is megbolondultál mint ő? - Halk kacagás töltötte meg az asztal környéki levegőt, mit egyedül Ruffian keserű arca rontott meg. Sokáig nem is hagyta magán, egy mosollyal leplezte.

- Menyetek el, nem erről van szó... Haha!

- Igaz, milyen küldetést is kapott Lunától ez a nyamvadt kölyök? - A másik igencsak komolyan vedelő ember szólalt meg, ki összehúzott szemmel nézte a másvilágról pottyant majdhogy férfiember.

- Biztos vagyok benne, hogy az volt.

- Mi? Melyik? Mondjad már! Nincs kedvem találós kérdésest játszani.

- Mit Isaac tett fel a táblára, már majdnem egy hete...

- Azt a kurva, na ez a kölyök sem százas odafent. - Ez után egyet ivott oly szodén, hogy majdnem a szája mellé került a fele. Megtörölte keze hátával a száját. - Most már értem, miért voltál kiakadva az előbb...

- Nem voltam kiakadva! Csak aggódtam a kölyök miatt... Gondoltam odaadom legalább a kalapácsom, ne mondják mások azt, hogy nem tettem semmit, mielőtt a vesztébe megy.

- Ruffian, szóval csak hazudtál neki, mi? - A másik koma szólalt meg, ki mellette ült.

- Most őszintén! - Ekkor az asztalra könyökölt tarajos uraság megmarkolva közben az öklét, majd feléje fordította fejét. - Szerinted lenne neki esélye az ellen a szörny ellen? Nekünk sincs, ha most mi is odarohannánk! Ezt a kölyköt ha most jól elvertem volna, akkor is biztosra veszem, hogy elmenne.

- Miért gondolod? - Ez után az mellette levő úriember tenyerébe ütte az öklét. - Ha olyat bemostál volna neki, hogy fel nem kel. Akkor biztos meggondolta volna kétszer is, hogy jó ötlet-e?

- A szeme... Ennek a kölyöknek a szeme csak úgy lángolt a magabiztosságtól, meg a makacsságtól, hogy ha még egy vasketrecbe is zárnánk, megtalálta volna az útját, hogy szökjön meg.

- Szóval a szeme, höh? Nem tudom te is mennyit ittál, ha lángolni láttad őket! Háhá! Mindegy is, csak egy jött-ment kölyök. Szerintem az ilyenekből jobb is, ha kevés marad.

- Heh... Igen. Lehet. - Ruffian lenézett, ahogy mondta ezt. Ám mielőtt elmerült volna gondolataiban az ivók komák mellett, egy ismerős hang rezzent meg a fülében.

- Hé! - Kiáltott fel valaki. Ruffian megfordult, és ni csak ki van itt, hát nem az emlegetett szamarunk, László.

- Tán meggondoltad magad? - Kérdezték az ivós komák, nevetgélve.

- Jaj, nem. Kérem alássan, csak azt szeretném tudni, hogy merre is van az az erdő ahova kéne néköm mennem? Mert már egy ideje bóklásztam ide, s tova, de valamiért ide kerültem ismét...

Az jó kalandor emberek ilyenkor most még nagyobb röhögcsélésben törtek volna ki, ha nem látták volna, hogy e kölyök ilyen könnyelműséggel kérdezte meg őket, hogy szó szerint merre található is a végzet kapuja számára.

Ekkor a mellette levő koma közelebb hajolt Ruffianhoz, majd odasúgott egyet.

- Oké, Ruffian, talán igazad van... vagy tán csak én is annyit ittam, hogy már lángoló szemeket látok...

- Inkább részegen látnám azokat, mintsem józanan. - hangját megemelte ahogy mondta, amiért László jól megnézte tarajos urunkat.

x-x-x

Na akkor itt is volnánk, már csak az a kérdés, merre is van a delikvens vaddisznónk?

Nagy komolyan kezemben az ajándék kalapács, megálltam az erdő szélén az út kellős közepén, mi a zöldbe vezette volna kezem lábam.

Gondolom nem lesz olyan nehéz, most hogy van velem egy kalapács, a dolgom is egyszerűbb lett. Az is elég lesz, ha kibicsaklom, majd rögvest bicskámmal nyakát vágom, ahogy felborul. Nem hiszem el, hogy ilyen hülyeségért kellett ekkora felhajtást csináljon Ruffian is...

Komolyan mondom ezek a kapu őrök sem a legélesebb kések a fiókban...

x-x-x

Ruffian és a többi koma tanácsát megfogadva elindultam az úton vállamra feltéve a kalapácsot, s majdnem el is értem a kaput, mielőtt észrevevém, hogy két fele bőr, fele vas öltözékű emberkék állták a kapu két sarkát kezükben dárdával. Az egyik fel is emelte kezét jelezve, hogy álljak-sze meg.

Meg is álltam, ahogy a kapuhoz értem. Majd szépen lassan felém sétáltak.

- Merre indulsz kölyök? - kérdezte nagy gőgösen a jobb oldalon álló őr. A másik őr dárdájával megbökte a kalapács fejét.

- Azzal a válladon csak nem kőműves vagy, fiú. Kalandor vagy tán?

Lehetséges nem lenne a legjobb, hogy ha elmondanám merre megyek, kitudja ezek is úgy csinálnának mint Ruffian, jobb lesz valami mást kitalálnom.

Egy vigyorral az arcomon kinyitám számat.

- Az ám! - Egyet bólintottam nagy dicsőn. - Éppen egy megbízást teljesítek...

- Egy megbízást? - közönyösen mondotta. - Csongród felé nem hiszem, hogy lenne... - Ekkor gyanakvóan rám pillantott, mire értetlenkedve rá néztem. - Szerintem találtunk egy hazug kutyát, Richter!

- Oh, igazán? Ennyire hülyére vennél minket, gondolom nem véletlenül, mi? - A Richternek nevezett kapuőr a hátamba lopódzott, gondolom készen állva arra, hogy lefegyverezzen, tudja mi a francért?

Szóval az az erdőt Csongródnak hívják? Mondjuk ezzel nem megyek semmire... De kitaláltam valamit legalább.

- Ej, Ej Uraim. - Cisszegtettem nekik, mint egy rossz macskának mely éppen benderészni kívánkozna. - Nekem a szomszéd városba kell menjek, oda igazítottak. Én se tudok ennél többet.

Ekkor a két őr össze nézett.

- Te jó merész vagy, hogy ha te Csongródon akarsz keresztül menni. Pontosan egy napi járóföldre van innen... Nem hiszem, hogy esteledés előtt te odaérnél, sőt még a felét se tennéd meg.

- Na, de... Ha kalandor vagy... - Kinyújtotta az előttem álló úr a kezét. - Kártyádat szeretnénk látni! - nagy bizakodóan felszólalt, gondolom átlátott a kis hazugságomon.

Na me, faszom! Kissé alábecsültem őket... Akkor ideje elővetni valami mást.

Ekkor nagy komolyan a szemébe néztem a nagy vigyorgó szájú úrnak. Az uraság is komolyan visszanézett addig míg végül ki nem nyitottam a szám.

- Szerintem meg pont ti vesztek engem hülyére...

- Hogy, mi?! - nagy meglepetten megszólalt az előttem levő, sőt, még meg is torpant hátfélre. Az arca is teli volt nyughatatlanságra vonatkoztatható vonásokkal. Majd hirtelen a légzése is felgyorsult.

Geci, ennyire rosszul esett volna, hogy csalóknak "hazudtam" őket? Gondoltam, ha úgy tettetek, mintha éppen kiakarnának fosztani talán megzabarodnának, s elengednénök... De ha már elkezdtem, miért ne folytassam? Hatásosnak néz ki.

Nagy magabiztosan ismét felemeltem a hangom.

- Szerinted én ilyen alakoknak mint ti, odanyújtanám a ki-be-baszarintott kártyám? Ilyen őröket mint ti a büdös életben nem láttam! Szerinted engem megvetett az álcátok? Ti kis suttyó csalók!

- I-I-Ilyen n-nincs! H-Hogy jött rá ez a nyamvadt kölyök?! P-Pedig olyan hitelesen játszottam! - Gyorsan elkezdett hátrálni az előttem álló csóró. Az emberek kik a közelben voltak nagy szemekkel bámultak errefelé. Ráharapott a szájprémjire ekkor. Majd intett a hátamban levőnek.

- Jobb lesz, ha eltűnünk innen, mielőtt ez a kölyök beárulna minket! Gyorsan szedd össze a többi kártyát a rejtekről! - Eldobta a hátamban levő a dárdát, mit valamiért igencsak felém szegélyezett néhány pillanattal ez előtt. Odarohant a másikhoz, majd elhúzták a csíkot.

Ám mielőtt teljesen kereket oldottak vóna, visszaszólt a volt őr, ki előmben állt.

- Ezt még megbánod kölyök! Csak találkozzunk még egyszer! - s ezzel a búcsú köszöntéssel el is tűntek. Nagy, mélységes csendet hagyva maguk után, mit csak a távolban lévő kutyák ugatása visszhangja tört meg. Nagy értetlenkedve állva, nem igazán tudtam mi is történik.

- Öhm... akkor tovább haladhatok? - kíváncsian feltettem a kérdést, miközben próbáltam kinnébb hajolni, hogy jobban lássam az elrohanó őröket, ám semmit se láttam mire odakerült a sor.

- Mi lehetett olyan sietős nekik komolyan? Vagy várj... - ekkor hirtelen mintha egy villám csapott belém. Mintha már majdnem összeraktam volna a képet mire ráeszméltem, hogy... - Túlgondolom az egészet, ilyen véletlen egybeesés egy a százmillióban, hogy megtörténne. De most komolyan ezen elelmélkedtem? Jobb lesz ha indulok tovább, hanem nem lesz ebből vadpörkölt estére!

*HALK DÖRZSÖLÖDÉS ÉS HÜMMÖGÉS*

Ez es vajon mi a nagy nyavalya lehet? - felneszeltem, majd elfordítottam a fejem az út széle felé, ahol vaskos bokrok lelhetőek volt fel. Onnan érkezett kíváncsiságomat felforgató hangok tárháza Már gondolkoztam hogy odamegyek, de inkább a megbízásom tartottam szem előtt. - Úgy es csak valami patkány vagy pocokféle lehet.

Legyintve egyet tovább haladtam.

x-x-x

Mhm, Buta őrök... - mosolyogva hümmögtettem miközben a mutató és hüvelykujjammal megöleltem államat.

Miközben visszagondoltam eme furcsa eseményre, már az erdőben kezdtem eme kan felkeresését sikertelenül. Nem tetszett egyvalami ebben az erdőben. Túl csendes volt.

Olyannyira csendes, hogy már fájt a fülemnek. A szél sem susogtatta a fák jött-ment lombjait. A madarak éneke sehol sem lehetett errefelé megtalálni, pedig fülemnek most olyan jól jött vóna, mint édesapámnak az alkohol. Sehol se hallottam bokor rezzenést, hogy netalán valami vad ólálkodna a környéken, ezzel is megnyugtatva piciny szívem. Tücskök ciripelését szintén nem lehetett hallani, pedig a hűvös erdőben igencsak szokása e bogaraknak párjukat hívni nászéjszakára az estére.

Valami nem stimmelt.

Ekkor hirtelen valami eszimbe csappant, ahogy ezeken járt az agyam kerekei, miközben szemei kidűlni készűtek vóna fejembő' ráeszmélésem közepett.

Ez egy másik világ, te nyomoronc! Lehetséges, hogy a vadkan erre mást jelent, s én most bolondul belesétáltam valami kurva nagy galibába.

Megemberezve magam összeszedtem magam. A kalapácsra egy jó markolást nekiereszték, nehogy kiessék véletlenbű a kezeim közül.

De nincs mit tenni, én már ezt elvállaltam... Ha már ilyen messzire eljöttem, akkor csak nem szeretnék szégyenkezve visszatérni, hogy beszartam a semmitől.

Ez után tovább folytatám lépteim sorozatját, most jobban odafigyelve a körülöttem levőkre.

Óvatosan próbáltam lépkedni a legkisebb neszt is elkerülve, hisz vadászatról van szó. Nem is tudom, hogy miféle "szörnyet" kell levadászak. Gondolom, ha meglátom egyből rájövök, hisz ez az erdő olyan üres, mint a családi kasszánk. Ám biztos vagyok abban, hogy a meglepetés ereje hatásos lesz, akármilyen fattyúról legyen a szó.

Az erdő valamely oknál fogva még inkább elcsöndesedett, mit nem tudtam elképzelni, hogy hogyan? Lehetséges...

Közelben van.

Ekkor a szívem is hevesebben kezdett verni izgalmamban, de komoly arcomra nem hagytam hogy jusson belőle. Nagy odafigyeléssel nesztem szét ahogyan lépkedtem a lény felé... Nem láttam semmi szokatlant, ám ez inkább csak még inkább nyugtalanított.

Egyszer csak lassú lépteimmel egy nagy bokros lombozatú bozóthoz értem. Egyet nyelnem kellett kénomban, nem tudtam mi vár, ha most odébb veszem a lombozatot. Megmarkoltam a kalapács nyelét felkészülve a legrosszabbra. Hirtelen rám jött az izzadhatnék is idegességemben, tán a félelem is, hisz úgy reszketett a kezem, hogy éppen nem úgy nézett ki, mintha fenném a kaszám.

Megemberelve magam egyet sóhajték halkan, majd kezemet óvatosan a lombhoz téve, elhúztam, majd fejem lassacskán odatevém.

Ahogy a fejem a levelek közt vágta ki maga útját, úgy gondolkoztam, vajon mi is lehet ez a vadkan szörny ebben a világban?

Tán egy emberevő szörny ellen nézek szembe? Vagy egy Lidérccel? Netalán Ördöggel Bákásszal, vagy...

Mielőtt még tudtam volna folytatni a gondolatomban levő találgatást, a fejem áthatolt a bozóton, majd meglátta, még is mi ellen nézek szemben... vagyis mik ellen?

Még is...

*RÖFF* *RÖFF* *RÖFF*

...csak túlgondoltam a dolgokat?

*RÖFF* *RÖFF* *RÖFF*

Egy csalódott, de még is megkönnyebűt arccal tekinték le az előttem nem messze turkáló vadkanokra, kik nagy boldogsággal töltik Istentől kapott idejüket a földön.

Szóval mégis csak vadkan az a vadkan itt is, mi? - ekkor elmosolyodtam, miközben lelkem nagy nyújtozódásba kezdett. - Komolyan, egy perccel még azt hittem tényleg valami hatalmas szörny ellen nézek szemben. Na, de ha ezeket kell megölni, akkor Isten engem úgy segéljen, de megcsinálom.

Ám mielőtt kigondolhattam volna a tökéletes tervet, hogy tegyem őket láb alól, észrevettem valami nagyon furcsát ezeken a vadkanokon. Ugyebár, méretük nagyjából megegyezik a mienk fajtával, de megkönnyebbülésem végire, csak most vettem észre, hogy ezek a nyamvadtak itt ni szürkék, de oly szürkék mintha ezüstből lenne a vaskos szőrük, nem is beszélve a szarvikról, mi nemcsak úgy nézett ki, de szerintem mintha ezüstből vónának.

De ha már szarvról beszélek, akkor azt is meg kell hogy emlegessem, hogy méretükhöz mérve túlságosan is apró, mint valami kitüremkedő pattanás, vagyis csak az egyik. Míg a jobb oldalon levőnek a bal van éppen csak kinőve, míg a jobb nagyobbnak nézett ki, addig a bal oldalon levőnek pedig a bal volt jobban kinőve. Olyan hosszúak voltak nagyjából, mint a mutató ujjam.

Ekkor elgondolkozva félre néztem, s csak ekkor vettem észre a kirakós utolsó darabját, mit eme rejtély hozott fel...

Szűsz Mária, Szent Józskuca, kérem segéljen meg, ha jól látom mit én látok. - Hátrébb léptem ijedtemben. Nem hittem amit láttam.

Pont az, mitől egy vadász is leginkább fél ha erdőbe teszi a lábát. Nem a medvétől, s nem is a farkasoktól... hanem egy koca a kölykikkel. Mert az amit láttam egy jókora vadkanéhoz hasonlatos lábnyom vót, mi megvolt húsz, netalán huszonöt centi is vastagságban.

Ez már nekem is elég ösztönzés volt arra, hogy hadjam el ezt a helyet most azonnal, mert ha most ez a hatalmas anyuka megtalál, akkor én csak cafatokban fogom végezni az es biztos, hogy a jó kurva anyjukat nekik is, hogy ekkorára baszta az apjik őket.

Szép, lassú, kecses léptekkel próbáltam elhagyni a helyszínt a legkevesebb zajt is keltve.

*HANGOS NYERÍTÉS*

- VHÁH, HOGY SZÜLETTÉ VÓNA FOG NÉKŰ'! - hirtelen felordítottam ijedtemben erre a hangos nyerítésre, mi csak lóból származhatott. Annyira nem számítottam erre, hogy majdhogynem a bőrömből ugrottam ki.

De nekem kellette, mert most olyan toporzékolást hallottam, mi csak azt sugallotta vóna, hogy valami errefelé tartana, s nekem se kellett kettőt gondoljak, hogy még is ki vóna az.

Sajnos nem kaptam arra értelmes választ a fejemben, hogy mi a rühes rókalelkű zsidónak álcázott tetves mohamedánnak nyerít a semmi az erdő közepin egy mocskos ló? Hogy a nyelvét nem harapta vóna el az es! De szerintem jobb es, mert most nagyobb gondjaim is vannak, mint egy ló.

Mire észbe kaptam volna, a hangos trappolás és szuszogás is egyre csak közelebb és hangosabb volt. De még is volt valami furcsa ebben. Próbáltam elmozdulni legalább az útból, de hátrálásom közepette, szép ügyesen elesék seggre. Hogy a jó nényjémet vessem a kerék alá!

A trappolás hang olyan közel kezdett lenni, hogy már el es tudtam vóna képzelni a felém tartó állatot. E prüszkölés, és trappolás hangja nagyon ismerős volt...

Mire tökéletesen megfejtettem vóna eme feladványt, a kis süldők sírására felemelve fejem, már csak annyit láttam, hogy valami csodaszép aranybarna állat ugrott át felettem, éppen hogy a patáját, hogy meg nem nyaltam a levegőben, annyira közel volt az arcomhoz.

Visszakapám ijedségemben a fejem annyira, hogy a földhöz kellett verjem, mert gondolom az Isten es úgy szerette vóna, hogy szenvedni lásson, de ez es már annyit ért mint a lukas garas a kasszában, hisz mire levágtam vóna magam a földre, a végül paripának kinéző állatt már rég átugrott felettem hihetetlen sebességgel, s már jó öt lépésű távon belül megállt, s nézett... nézett, mint még szerintem ló sehogy.

Gondolom pont ő is úgy meg volt lepve, ahogy én, ám sokat azon nem kellett ő se gondolkodjon, egyet nyerített két első patáit az egek közi tartva, majd elszaladt nagy gyorsasággal.

Na me' ekkor, ekkor oly remegések törtek fel a föld alól, hogy rendesen meg kellett ijednem. Haragos és megrémisztő röfögések hada érkezett a bokrok irányából, mi a pillanatokkal nőt. Gyorsan összeszedtem magam, s felálltam. Legalább a kalapács segélyemre sietett, ha más nem is.

Nem tudtam elhinni ennek a monstrum gyorsaságát, hisz mire odébb szerettem vóna lépdelni az útból, gondolva, hogy még nem ér idé, na meg az ijedségtől, már fél szemmel szemeztük egymást, ahogy kirohant az ő számára csököttnek kinéző bokorból. Féltem, ezer Isten, de féltem erőst. S nem is az volt félelmetes, hogy szemeztünk, nem, nem az. Az volt félelmetes, hogy úgy szemeztünk, hogy a fejünk majdhogynem egy szintben volt a másikéval.

A szeme olyan vérmes vót a barna karikák mellett, mintha sót szórtak volna bele. Szőre oly' vaskos és bundás, hogyha elszerettél volna bújni a nagyvilág elől, ott megtehetted. Sőt, szerintem nem is keresnének. Ahogy a szemem lennebb vándorolt megláttam, hogy ennek a vadnak a szarva akkora, mint a kinyújtott karom. Orra olyan ráncozott, és nyomott, mint vadkannak. Sebhelyekkel tarkított pofázmánya is csak több ijedelmet hordott magával, mintsem biztonságot, hogy ezt a szarházit is meglehet sebezni. Izmos lábai, s háta is ugyanazt az ijedelmet hozta, mit sebhelyei, de ezek inkább azt sejtette velem, hogyha beleszúrnám a bicskám, lehet eltörne oly vaskos húsa van ennek a nyomorultnak. És a mérete... Jaj. Nem is akarom elhinni. A hátán az izom akkora vót, hogy lenyomta a fejét az én méretemnek mefelelően, ám a teljes mérete megvót kettő, s fél méter minimum, ha nem három.

Szóval...

A kan, mi igazából koca jobban belegondolva, lassított, majd megállt nagy csíkot húzva maga után, s egy fát is kidöjtve, fék gyanánt. Majd megrázta a fejét röfögtetve malac szokáshoz méltóan.

Nekem ezzel kéne szembe száljak, mi? - Ekkor szemembe nézett, patáját földbetúrva jelezve szándékát, ami nem igen barátságos volt.

Na igen, én se vagyok neked Fehérlófia! - ekkor szájamra haraptam, s valami az eszembe fordult. De... Ha használom a családunk technikáját, akkor talán még győzedelmeskedhetek!

Eme technika nem máshunnan, mintsem őseimtű egészem rám szállott, apáról fiára, ha nem volt fiú, akkor lányra. Eme technikát csak is akkor használjuk mikor hatalmas bajba, vagy vészbe kerülünk. De ősünk megtiltatta velünk, hogy ezt akkor használjuk, míg van esély a győzedelmesen emelkedjünk ki a bajból.

Apám is mikor rám került a sor, nagy figyelmet fordítva tanította, bennem látva gondolom a család reménységét. S minden figyelmemet szintúgy neki szenteltem. S mára biztos vagyok, hogy tökéletesítettem is, eme gyilkos technikát, mi az esetek szász százalékában hatásos valamely módon.

A nézésem az ijedtből próbáltam átváltani nyugodtra, lassan ki, s be lélegezve megnyújtottam karjaim. A koca csak nézet, s prüsszkölt, nem értve gondolom mit csinálok, ekkor felvettem egy védekező állást a kalapáccsal, majd nagy komolyan a szemébe nézte, mintha megakartam vóna ölni szerencsétlen- ja, ez is a cél, te idióta.

Ekkor felkiáltottam.

Készülj fel a következő mozdulataimra, te négy lábon járó vadpaprikás! - ekkor rámarkoltam a kalapácsra, mit Ruffian oly nagylelkűen felajánlott, hogy majdnem sírva fakadtam visszagondolva. Éppen, hogy egy csipetnyi kellett ahhoz, hogy könnybe lábadjon szemem.

Majd az emberhez képest leggyorsabb mozdulatokkal megfordultam, s kalapácsot oly messzire elhajítottam a kezeim közül, hogy a Dalai Láma türelme se lenne elég ahhoz, hogy megkeressék. Majd a lábamat gyorsan kapkodva a másik után, ordítottam.

SZÉGYEN A FUTÁS, DE KIBASZOTT HASZNOOOOOOS!

Az erdő is belerengett az ordításba, s nem láttam a kocát, de volt egy olyan érzésem, hogy nem volt a legboldogabb.

Lépéseimet egyre inkább megiramozva, gondoltam, tán elhagytam. Hátra is néztem.

Ez volt a leghülyébb gondolatom idáig, elnézve most, hogy úgy érkezik ez a izomtorony, mintha puskából lőtték vóna. Fák olyanok voltak neki, mint valami botókák, mit valamilyen kölyök szúrt vóna bele mókából. De az mondjuk már nem nézett ki mókának, hogy egyre inkább csak gyorsabban érkezett felém.

Komolyságbó' kérdem, ez mibű van, te?!

Kisebb fák törzsét használva a gyors irányváltáshoz, szerencsémre nem kapott még el, elnézve, hogy kanyarodásokkal bajok vannak nála. Mi számomra tökéletes. Annyit fogócskáztunk régen az erdőben másokkal, hogy szerencsére még rutinban vagyok ezzel.

Ám így sem tágított a rém, s így muszáj volt nekem se. Igencsak érdekes, hogy nem igen éreztem fáradtnak magam, még úgy is, hogy teljes sebességgel szaladok. Meglehet, hogy a túlélési ösztön hajt, meglehet hogy ennyire jól edzett vagyok, de köszönöm a Jó Istennek, hogy csak nem akart egy ördögöt bonuszba a pokolra vinni.

Ismételten visszafordulva, jó eredményeket várva, de semmi, ugyanaz mint előbb. Sajnos nekem nem kedvez az egyenes út, de a másik az, hogyha ez így halad, az összes fát kitöri az erdőből, s nekem nem lesz mivel trükközzek ellene. Valami mást is ki kell találjak, mert ez így sajnos nem megy. Szerintem meg az is biztos, hogy el is tévedtem ebben a kibaszott erdőben a nagy futkározás közben.

Ilyen nincs, szégyent hoztam a családra, nem válik be a technika... - Majdhogynem könnyezve gondoltam erre a szörnyűségre, hogy pont én vagyok az a szerencsétlen Tordai, kinek nem vált be.

Gyorsan visszafordítva fejem, látám, hogy egy kitört fa állja utamat, lehetséges itt is történt egy kis baleset, ezzel a baszott izomtengerrel.

Gyorsan átsiklottam a törzsön, tekintve, hogy nem igen volt annyira rücskös, mint társai. Sőt, alig volt rajta kéreg. Meglehet ezzel hegyezte vóna tán szarvát?! Na ez sem számított, mert egyből jobbra vettem az irányt, gondolva hogy ilyen gyorsan ő sem tud irányt váltani.

S, nem igazam lett?

A behemót lassítani szeretett vóna, ám mire sikerült, szarvai a kidőlt fatörzsébe keveredett. Rázva fejét, hogy kiszabadítsa magát, ez tökéletes alkalmat nyitott számomra, hogy elsurranyjak, s elvesszek mint a szürke szamár a nagy ködben.

Úgy es tettem, kérem. Elrohantam amilyen gyorsan csak tudtam.

Amint számomra biztonságos helyre érkezék lelassítottam, majd elbújtam, pontosabban beszöktem egy bokor közi.

Huh... Huh... Huh...

Hirtelen a fáradtság elkapott, s oly rosszul kezdtem érezni magam, mint ki épp fúdokólni készült. Nem igen kaptam levegőt. S a szemem világa néha ment el, s jütt vissza. Komolyan gondoltam magamban, immár vagy menjen el, vagy jöjjön vissza, de valami legyen, mert a szememet mindjá' kikaparom. Ennyire tán még csak az idegesített, mikor épp lefeküdni készülök, de már zavarnak fel... S nem ez történt nem olyan rég?

Szerencsémre nem kellett erre sokat várjak, mert szépen lassan kezdtem-sze helyre jönni. Összemarkoltam meg nyitorgattam tenyerem, hogy megbizonyosodjak, hogy rendesen érzem őket, vagy látom őket. Nem vót baj ezzel se. Na de...

Most mi legyen? Ezt a dögöt biztos nem tudom legyakni, s ha lenne nálam netán egy puska, egy tár is belemenne, s úgy is vígan röförészne ez a szaros. Elmenekülni nem tudok előle, olyan gyors. Az utat pedig szintén nem tudom, mi kivezetne. Oly gyorsan történtek a dolgok, hogy majdnem elfelejtettem, hogy hogyan pislogjak, nemhogy a kiútra emlékezzek. - ekkor a hajamba kaptam mérgemben.

Ekkor mintha nagynénjém hangja jutott vóna eszemben.

Ahogyan azt a drága nénjém mondta volt egyszer: "Telhetetlenség minden rossz forrása!". - Ekkor egy vigyor szelte át képem. - Kár hogy ez a szép és mély gondolatja is akkor tudott csak kicsúszni a guráján mikor apám felőli bátyám, mondhatnám Béla kereszt, megörökölte nagyszülők 15 hektáros földjét kikövetelte mint idősebb testvér, úgy is hogy a tizenötből öt münköt kellett volna illessen. Ám milyen a mai világ, felmutatsz egy igen cifra falzum papírost, s amit a szemed ellát az a tiéd.

Azért münk már nem mérgelődünk, leghamarább azt is majd elissza, s a díszes gucsmát majd az elitt földnek porába veti mérgibe.

No, de komám! Gondolom te es most értetlenül nézel a szemeim közé, mint a jó bornyú az új kaput, hogy én miről tetszek beszélni. Hogy a nénjém bölcs szavaira visszatérjek... sajnos igaza volt, hogy nem baszta volna meg a kábelben tekergő 220 azzal a dísz kurvával együtt a másvilágon. - A kezemet a pofámon végig húztam mérgemben. Végig néztem a fákkal borított tájon, hogy netalán érkezik-e a vad.

Nem tudtam kinek beszéltem, tán magamnak? Vagy csak elképzeltem magam mellé valakit, hogy tudjak megnyugodjak, e hamis alaktól? Vagy csak megbolondulok eme üldöztetés között?

Nem tudtam...

Nem is érdekelt...

Inkább az, hogy miért... De miért nem...

MIÉRT NEM TUDTAM MEGELÉGEDNI MIVEL VOLTAM!? MIÉRT NEM MENTEM A MENNYEKBE? MIÉRT KELLETT KÖTÖZKÖDJEK AZZAL A NÉMBERREL?! MIÉRT KELLETT NEKEM NAGY POFÁMAT JÁRTATNI?! - ezek jártak a fejemben. Ám hiába járhatnak most, ennek már így kellett lennie. Ahogy már mondtam, én kértem magamnak... hogy nyuvadnék meg egy kanál víztől.

Most már mindegy... - ekkor felálltam, s leporoltam magamról a mocskot, mi rám ragadt a bokorba való szökellés miatt. - Legalább találjam meg a kiutat ebből az erdőből. Ha már jobbat amúgy se tudok.

Ki is keltem a bokor közül, s óvatos léptekkel megbánva bűneim, s balfaszságaim rájöttem, hogy ha dél felé haladok, biztosra kilyukadok a város környékire, hisz északon van ez a kibaszott nyomorodott erdő.

S hát, ilyenkor hogy s mit kell tenni? Hát nézni kérem a fák oldalát, hátha tudnak jobbat mondani, hogy merre is van dél.

Mondtak is nékem csupa jó dolgokat!

Szóval erre lesz dél...

Ha a fa talán is, de a moha, mi őt szopja, az soha... Vagyis velem nem igazán történt meg, hogy rossz irányt mutatott. Hallottam olyasmiről, hogy ritkán dél környékin is nő, attól függően, hogy merről sütkérezi a nap úrfi.

Másra nem igazán tudok támaszkodni, szóval be kell érjem ezzel.

El is indultam nagyobb gondolkozás nélkül. Ha úgy is rossz irányba megyek, csak meg kell forduljak, nem?

Fák törgelését hallottam, pontosabban vaskosabb ágakét jobbomról. Erre megtorpanék, megin' itt van a környéken ez a négy lábon járó vadpaprikás. De nem úgy hallatszott mintha őrülten felém irányozná lépteit, inkább úgy, mintha ő néki is lilás gőze sincs merről fordulhatok néki elő a bokrok közül.

Röfögtetése egyre hangosabb kezdett lenni, nekem erre sem kellett kétszer gondoljak nyomban elindultam lopózva, folytatva keserves utam a biztonság felé.

Nyavalyás túlérlelt picsa köszörű! Hogy nem tudott vóna anyád elveténi! Hogy egy villám nem küldött volna vissza nagyapádba! Hogy a pestis nem pépesítette vóna beledöt! Hogy fosnál higanyt a jó kurva anyád szerelmire!

Összeszorítva fogam, ilyenféle káromlások lepték el gondolatjaim mérgemben, s idegességemben...

Na jó, féltem is, nem hazudok jómagamnak.

Ám nekem is jókor jutott eszembe hogy...

Na ne bassz! Komolyan, hogy felejtettem el azt, hogy ezeknek a seggucsmáknak a szaglása van majdnem olyan jó mint egy kutyána-

Ekkor a röfögtetése még inkább felerősödött, és szimatolását is tisztán lehetett hallani a nem messzi távolban.

...

*HALK NYELÉS*

Csak hallgatni tudtam, nem volt meg a bátorság, hogy egyel többet is lépjek. S, nem is hiszem, hogy el tudnék futni előle, ha innen neki kezdeném.

...

Hirtelen a röfögtetés abbamaradt. S lépteket se hallottam. Kissé megkönnyebbültem ezt hallva, de a jó fejem csak ezután értette meg, hogy valami baj van.

S ekkor döntöttem el. Hogy most harcolnom kell ellene, vagy futkorászás közben halok meg miközben felnyársal.

Gyere elő, te mocskos seggnyaló! - Szólítám meg az elrejtőzött kocát, ki meg se rebbent ahogy mondtam.

Ekkor bicskámhoz nyúltam. Lehetséges, hogy más milyenek az állatok ebben a világban, de annyi biztos, hogy olyan ellenségtől senki nem tud kicsit se félni, ki ellene mer szegülni!

Bár az szőrös, izmos és vastag bőrébe nehezen tudom bele nyomni, de ha a szemébe bele is tudok egy picit is kapni. Nekem az már fél győzelem.

Néztem össze-vissza, várva támadását a lénynek. Ha gyorsan észreveszem akkor oldalra ugorva kitudom kerülni. Bár nagyon veszélyös ez es...

Lehetséges elkellett vóna fussak a nagy nyavalyába bele. Lehet el is tudtam vóna menekülni! Én hülye fejem!

Na de ekkor, mikor pont az ellentétes irányzatban tartám fejem, jobb oldaról nagy pata csattogást hallottam, s mire észbe kaptam, már éppen ugrott is ki a szaros! Nagy tágra is nyitottam szememet, de hidegvérem megtartva tartottam magam tervemhez.

Oldalra is szöktem ahogyan a lábam engedte, s sikeresen kitértem előle. A koca nagy sebesen meg is állt, s fordulva egyet, pont egy ágat mi felette volt nem sokkal, szarvával letörte, s felém lökte.

Erre nem is számíthattam. Ennyire okosak a baszott disznyók?

Jó Isten segedelmére, ám végül a dobása ennek a disznyónak nem sikeredett a legpontosabbra, s egy oldalra lépéssel kikerültem a vaskos ágat.

Ismételten nekem rohant haragosan, folytatva ezt a macska egér játékot. Mikor ő jött, én ugrottam el előle. Ha próbált trükközni, én is trükközve kerültem őt ki.

Nem tudtam megközelíteni, főképp hogy milyen résen volt, s milyen gyorsan támadott folyamatosan méretéhez képest, csak azért hogy kölykeit biztonságba tudja. Ám ő sem tudott engem, amilyen fürgén tértem ki rohamai, s néha trükkös fordulatai, hajításai, porba tiprásai elől, csak azért, mert túl nagy volt a pofám a kelleténél.

Kezdtünk mindnyájan kifáradni, látva hogy püfékel röfögtetve, s én ahogy fújtattam levegő után.

Nem tudtam meddig fogom én ezt bírni, de sajnos lábaim, s tüdőm annál inkább, nem kis ideje megy ez a macska egér játék... Ha tippelnem kell, akkor tán egy húsz perce.

Röfögtetve nézett engem a másik, miközben kapkodott a levegő után.

Na... Huh... mi van édes lelkem... Huh... ennyi lett vóna? - Szólaltam meg fújtatva, miközben egy fáradt vigyor terült el arcomon.

Ennyi kellett nekem is, ez után nagy gyorsan felém rontott, olyan gyorsasággal, mit idáig csak rejtegethetett. Szerencsémre pont a legvégső pillanat küszöbén tértem el előle, ezzel éppen megúszva.

ÁJJJ! A KURVA-

Vagyis... tán gondoltam. A hirtelen fájdalom megcsapta gondolatjaim, kizökkentvö magam a harcból. A lábikrámból érkezett a lüktetés. Gyorsan meg is néztem. De sokat nem kellett bámuljak, mert a jól lehetett látni a szakadt pantalónon át, hogy egy jó nagy cafat húst kiszakított a szarvával pont a végiből.

A faszom! - szívtam fogam összeszorítva a levegőt fájdalmam közepette.

Mire észbe kaptam, ismételten kerülnöm kellett, de így összekuporogva, csak gurulni sikerült, mi elegendő volt ahhoz, hogy egy megkarcolja ismét az arcom szebbik oldalát, hol sebhely nem igen járta.

ÁJH! Te mocskos! - letörölve a sebemből érkező vért, ordítottam ezt neki.

A lábam még inkább lüktetni kezdett, s a vér se akart elállni.

Még a' kéne hogy elvérezzek itten nekem!- motyogva magamban készültem ismételten kitérni az ékező vad agyarai közül, most sikeresen legalább. De ekkor balsorsú gondolatok kezdték járincsálni fejem, mik a maradék nyugtom is elkergették kicsi szívemből.

Ha ez így megy tovább, tényleg meghalok! - harapva a szájprémimre gondoltam ezt. - Valamit tenni kéne!

Nahát igen tenni kéne, de mit? Elmerülve gondolataim között próbáltam oda is figyelni mit a koca művészkedett. De hiába, semmi sem jutott eszembe mi kihúzhatna a csávából.

Na most legyél okos Lacikám!

A koca nem közelített, tán elfáradt ismételten, vagy csak ő is visszakarja adni azt a vigyort mit néki szegélyöztem?

Lehet, de ekkorra már tudtam mit fogok tenni.

Mit tesz egy tolvaj, ha nem tud hátulról belopózni? Hát...

Akkor elölről próbálkozik!

Minden erőmet összeszedve, fogam összeszorítva, s homlokom összeráncolva, nekirohantam. Tán a kiláthatatlan helyzetem miatt feltettem mindent erre a kis manőveremre. De sokat így se tudtam volna tenni, ha csak ezt folytattam vóna.

Bicskámra jól reámarkolva futamodottam feléje, oly gyorsan ahogyan bírtam. A koca is meglepődött, de sokat nem gondolkozva ezen ő is ugyan így tett. Mint két őrült futottunk egymásnak.

Ne olyan hevesen! - kiáltottam fel mire már olyan közel voltam, hogy felszúrni próbált hegyes agyarait használva, egyenesen feléje rugaszkodtam, elkerülve a döfését. A hatalmas hátizmának nekivedőve gyorsan a nagy szőribe kapaszkodtam, míg a másikkal a bicskát szúrtam nehézkesen a hátába, hogy rajta maradjak ezen a nyavalyás seggnyalón!

*VISÍT*

Nagy szemeit tágra nyitva, oly visításba kezdett ez a koca, mit én, vagy talán még ember nemigen hallott. Vette magát jobbra, balra, fáknak neki, földre, mindennek hová csak tudta.

Én mint egy halász, ki a viharos tenger ellen küzdött, úgy álltam én is mindent megmaradva a dög hátán. Fájdalmai bár egyre nőve, de arra koncentrálva, hogy minden áron fogjam a szőrét, s a bicskám nyelét, mi már lassan kezdett kotyogni a húsában annyit jártatta benne a koca szökdécseléseivel.. Nekivetővbe majdnem mindennek szerencsém volt azért pár zúzódást, hanem még törést is elszenvedjek ezen az állaton.

Mikor kezdett fáradni, úgy én kihúztam gyorsan a bicskát, s fejéhez közelebb próbáltam szúrni a bicskát, mire ismételten nagy visítva futamodott meg. Érezve azt hogy nem bírom ezt sokáig, a sepletés hajtva engem próbáltam minél gyorsabban a fejéhez sietni ezzel a módszerrel. Míg a bicskát kihúzom, addig a szőribe kapaszkodok.

Mire éppen a nyakába szúrtam a bicskát, a fenevad egyenest egy jó kemény bükkfába futamodott neki, mire én csak meglepetten tudtam nézni.

Sajnos amiért arrafelé a szőre igen ritkáson vala nem tudtam erősen megragadni, így mire a bükkfába rohant, csapdába ejtve magát szarvainak köszönhetően, én úgy estem neki szép ügyesen, hogy a hátam pont neki csappant, s a földre le aztán.

Ekkor olyan fájdalmam lett hirtelenjibe, hogy levegőt is alig tudtam venni, s a látásom is ismételten feketedett el. S, mintha valamit éppen felköhögtem vóna szájamon, nem tudva, nem érezve mit. Ez bizton nem esett jól. S szerre becsukódott a szemem...

Ha netalán most ezek lennének az utolsó pillanataim, Jó Isten, akkor kérlek, kegyelmezz meg gyarló gyermekedet, s fogadd szerető kebledre... - Ezt gondolva jómagam mintha... mosolyogtam volna. Mintha... nyugalom, s elfogadás töltötte volna el testem minden porcikáját, melegséggel követve. Úgy éreztem, mintha eltudnám fogadni... hogy ilyen életem lett volna.

Úgy éreztem, mintha a testem felemelkedett volna, iszonyatos magaslatokba hatalmas fényességhez közelítve, látva egy kaput... Igen... Egy kaput...

Ez lenne tán a mennyek ajtaja? - nagy csodálkozva gondolám el.

Ám ekkor egy savanyú gondolat térített észhez engem mielőtt, a mennyek kapuját kopogtattam volna, nyomban visszazuhanva a porba.

NA IGEN, MINTHA ILYEN MEGTÖRTÉNNE! ÉN NEM OLYAN FASSZOPÓ VAGYOK, KI ILYENKOR FELADJA, MIKOR A CÉL ILYEN KÖZEL VAN!

Lassan kinyitva szemeim visszanyerve a látásom földön kifeküdve csak annyit láttam fejjel lefelé, mintha valami kalapácsszerű dolog heverne nem messze. Ekkor gyorsan a kocára pillantottam fejem lassan megemelve, s azt láttam, hogy szarvai a vaskos nagy bükkfába ragadtak átütve törzsét, de megnem rezzenve a koca erőlködéseire, hogy kiszabadítsa azt. A nyakába pedig a bicskám még mindig oly dicsőn állt, mint egy lovag.

Gyorsan össze is raktam a képet, s gondolkozás nélkül a kalapácshoz rohantam, mondjam inkább lépdeltem.

Úgy néz ki visszajöttünk ahová érkeztünk... bartném! - ekkor felkaptam a kalapácsot nagy nehézkesen, s feléje indultam. - Szépen megfuttattuk egymást annyi biztos... De... - Erre odaértem a kínlódó disznyóhoz, ki még nagyobb erővel próbálja kiszabadítani magát, látva, hogy a vég közeledik feléje. - Szerintem itt lesz az idő, hogy befejezzük ezt a gyermek játékot! - Ekkor felemeltem a kalapácsot a magaslatokba, hogy az ágak közül beszűrődő fények is megcsillantak a vasán, majd olyan erővel húztam rá, hogy a bicska a tövig beléfutott a nyakában.

Ekkor vadkan levegő utáni kapkodása során kifeküdt. A vér a száján csak csordult kifelé fékeszakadtában. A kalapács a kezemből nagy könnyen kifordult, majd kiterítkezdtem én es a földön elégedetten, majd a kezem ökölbe szorítva felemeltem.

Nyertem... Nyertem bassza meg! - halkan nehéz lélegzetekkel mormogtam el halkan magamban teljesítményem. Szerre a fájdalom mi egész testemben felgyülemlett még nagyobb lüktetéssel fájtatta magát olyannyira, hogy többet mozdulni nem tudtam a helyemről. Éreztem, hogy a mellkasom nagyon nehéz kezdett hirtelen lenni. A bordáim is mintha kissé ropognának, ahogy szuszogék. Biztos nem volt egészséges, ahogyan most így feküdtem ezekkel a sérülésekkel, s a lábam is csak rosszabbodott.

- Na... Nem kéne mág a- *KÖHÖG* baszkancsot... feldobnom. Csessze meg... - Ekkor a látásom elhomályosult ahogy a tűző napfény sugarait néztem az ágak közül kisurranni egyenest az arcomra. A lelkem most már ténylegesen nyugton volt, nem hívta semmi vissza erre a világra. Légzésem is lelassult, már erőst fájtatta a tüdőmit. S, végül... lehunytam szemem.

x-x-x

A lenyugodó napot nemsokára fel is váltotta a beleharapott hold magasztos világa, ahogyan sugarai áthaladtak Axel minden apró szegletén. A szél is óvatosan hintáztatta a fák lombjait, a fáradt munkások orcáját, kik épp fáradalmaik kipihenéséért a kalandor céh felé vették az irányt, jó néhány korsó sör lebegve szemük előtt. A város oly nyugodt, s csendes volt, mint ha sírhant állna e város helyet.

A kalandor céh hemzsegett az élettel, mindenki ivott a maga módján, ki többet, ki kevesebbet. Volt ki egyből nyelte, volt ki csak kortyolgatta. A pincérek ügyeskedtek, hogy mindenkit időben kitudjanak szolgálni, s a szakácsok is fütyörészve készítették elő a város igen nevezetes étkeit. A kalandorok kik hamarább érkeztek nagy mohóan tömték magukba mai utolsó falatokat, mik a vacsorából hátra maradtak. Éneklés nem volt, ha a részeg rikácsolást annak lehetett nevezni. Csak egy kis muzsikás hiányzott...

Bár lehetett a város nyugodt, a céh pedig vidám, ha a szívek aggodalmakkal töltöttek el. Főleg László úr újdonsült cimborája, Ruffiannak voltak ilyen érzései.

A másik, kinek hasonlatos érzései voltak, az nem volt más, mint Luna kisasszony, ki nem csak aggodalom, hanem bűntudat is sajgatta szívét, azután, hogy hallotta Ruffian történetét. Hisz az övé is e cselekedett nem volt más, mint pusztán hirtelen felindulás, nem gondolta komolyan, ám László annál inkább.

Ruffian éppen a pultnál üldögélt aggódóan, miközben várta a "feledtetőt" a pultostól. A másik oldalt, pedig épp Luna nyomorgott a pultra könyökölve, a gyönyörűséges lakkozott fát csodálva, pontosabban nézve.

- Ruffian-kun, mi a probléma? Nem szoktál ilyen mélabú lenni. - A pultos komoly nézéssel próbálta szóra bírni Ruffiant, ki csak nézett szerte szét, miközben a rendeltetett italhoz készítette elő az összetevőket.

- Közöd van-e? Inkább a poharat nézd!... - haragosan mormogta a pultos felé, ki most épp a poharat dörgölte, mibe készíteni kezdte volna az italt. Ám ezt a haragos még is fásult hangnemet nem igazán tűrhette.

- Ilyen rossz kedvben is ritkán látni. - megvetően szólt Ruffianra, ki még mindig egykedvűen üldögélt magában.

Lehelyezte a poharat, majd elővette koktél keverő szerszámait, s gyors mozdulattal elővette, s beletöltötte a "felejtő" összetevőit a keverőbe. Összerázta nagy gyorsasággal és ügyességgel, olyan szögekben, mit emberi szem nehezen dolgozhatott fel. Amint készen volt a komoly itóka ki is töltötte a vendég úrnak, s beledobott néhány jeget is a lébe cifrasággal egy meggyel karon öltve.

- Meg van a rendelése uram, 3.000 eris lesz! - egyhangúan nyomta elébb a poharat Ruffian számára, ki egy pénzes zsákból felcsapta az asztalra a megfelelő összeget. - Köszönjük, hogy minket választott ma is! Remélem ez valamennyire felvidít. - ismét egyhangúan szólalt meg a kopasz pultos férfi, kinek feje úgy csillogott, mintha csak a Napot látnád benne.

Megpödörte barnás bajuszát, miközben nézte ahogy Ruffian hozzá se nyúlt az ő rendeléséhez, majd egyet sóhajtott.

- Legalább idd meg a piát, mit rendeltél Ruffian-kun... - jóindulattal szólt, miközben rázta a fejét. Komolyan mondom, rám kezdett ragadni ez a szomorkodásod.

Ruffian feléje nézett, majd megszólalt.

- Megiszom, ne félj! Csak... - Nehezen találta a szavakat, majd ismét lesütötte fejét. - Csak...

Egy idegen női hang megszólalt Ruffian oldalából.

- Bűntudatod van, mi? - Ruffian erre odafordította fejét, azt látva, hogy Luna az a bizonyos nő. De egyből le is sütötte, hallva hogy tökéletesen eltalálták, hogy még is hogy érez. Helyet foglalt mellette. - Kérek én is egy "felejtőt"! - Ruffian csak nézett lefelé megdöbbenten.

Ő sem volt másabb mint Ruffian, sőt talán még fásultabban viselkedett, mint drága kalandor cimboránk. A pultos, ki igen jól ismerte Lunát már a kezdetek óta, egyszer se látta inni. Vagyis a céhben biztos nem. Így nem csoda, hogy most nagy tágra nyitott szemmel nézett rá. A szemei nem sokkal ellágyultak, majd elővett egy poharat, s dörgölni kezdte, s egy mosoly kerekedett a száján.

- Mh-Mh, Szóval csak kipróbálod az öreg George-(OC) specialitását!

Neki is látott George a keverésnek. Ám Ruffian kíváncsisága nem torpant, s végül szájára került a kérdés, amint Luna felé fordította fejét ismételten.

- Nem is tudtam, hogy iszol, Luna-san...

- Nem is szoktam, szerintem ez lesz az első és az utolsó... - Egyet sóhajtott. Tudta Luna, hogy Ruffian miért is oly bús, így megpróbálta vigasztalni, míg George nagy boldogan keverte a megrendelt itókát, ám mint meghallotta az "utolsó" szót, a mosolya kissé megcsorbult.- Ne edd magad e miatt, én voltam a hibás. Ha nem lettem volna ilyen forró fejű akkor-

Erre Ruffian odacsapott az asztalra, mi nem csak Lunát, hanem mindenkit meglepett, s egy pillanatnyi csendet idézett elő, mi bámulás követte. George is megfordult tágra nyitott szemekkel nemigazán értve, hogy mit vétett neki az a pult, hogy így ütte.

- Hát, de kérem! - Aggódóan szólalt fel a drága pult nevében, mit őt már annyi éven át szolgálta, hogy két kézzel nem lehet már megszámolni. S milyen szép idők voltak az ő számára. A Jó társat nem lehet a bajban hagyni. - Legalább a pult maradjon! - Összehúzott homlokkal bosszúsan nézte őt, majd folytatta a csodás ital készítését, s így a többiek a mulatozást.

Ruffian ez után sóhajtott keservesen. Luna is csak nézte, nem igazán látta Ruffian ilyen mélabúsan, ha csak nem adózni kellett bemenyjen.

- Nem igaz, Luna-san, én voltam a hibás. Meg kellett volna állítsam, s nem hagyni hogy elmenjen! Nem tudok róla annál többet, mint a nevét, s mégis igen megszerettem a gyermeket. Gondoltam blöfföl, mikor ezt mondta, de mikor azt kellett halljam, hogy egy kalandor tart az erőd felé, tudtam, hogy az ő. - Markolászva a pohár oldalát, egyből felhúzta kisebb gond nélkül, sóhajtva maga után.

- De így is, én... - Hirtelen az "adtam" szó került a nyelve hegyére, ám visszagondolva mi történt, megválogatta szavát. - Hajítottam feléje ezt a küldetést. Vagyok ugyan úgy hibás mint te, sőt, szerintem én kellett volna a legfelelősségteljesebnek legyek, mint a személyzet egyik tagja. S, erre mit csinálok? Hagyom, hogy egy kölyök felhúzza az agyam... Heh! Mekkora egy vicc vagyok!

- Készen van a Rendelésed, Luna-chan! Fogyaszd egészséggel az első italod, mit tőlem kapsz! Huhu~! - Nagy boldogan vigyorgott, majd látva azt, hogy nem a legkézenfekvőbb a hangulat a vigyorgásra, inkább megfordult, s folytatta a poharak tisztogatását, mik már így is olyan volt, mint a patyolat.

De ha nincs jobb dolog mit csinálni? Kicsit undok dolognak tartotta volna, ha most őket nézné, ahogy éppen egymásnak öntik ki lelkük tartalmát.

Luna ez után rámarkolt a pohárra, majd szépen lassan egy kicsit felkortyolt belőle. Erős volt az ő számára ez így is, éppen hogy nem köhécseltette meg.

- Akkor is... Szerintem nekem kellett volna megállítsam, de... nem tudtam.

- Miért is? - Luna furcsállva nézte, majd közelebb hajolt Ruffianhoz. - Nem hiszem ez annyira bonyolult dolog lett volna. - Ezután Ruffian ránézett közömbösen. - Mármint nem azt mondom, hogy te vagy a hibás vagy ilyesmi, csak arra gondoltam, hogy miért? - Luna kínos arc viselettel kezét felemelve próbálta kimagyarázni magát.

- Nem is tudom... - Ruffian húzta a száját, nem épp egyenes válaszra utalva. Ám Luna nézésére inkább felnyitotta a titkok szelencéjét. - Talán azért, mert hasonlított rám, mikor az ő idejében voltam. Én is ilyen merész voltam mint ő, s féltem... Féltem...

- Na de mitől?...

- Attól, hogy felülkerekedik a múltbéli önmagamon... - Véletlenül olyat mondott ki hangosan, mit pillanatok múlva meg is bánt.

- Várjunk, te akkor irigykedtél rá?! Vagy mi? - Luna összezavarodva nézett Ruffianre. A pultos csak ugyan, ám szerencsére leplezte a vaskos háta, amit feléjük fordított.

- Mi? Irigykedni?! Miről beszélsz? Miért irigykedjek egy kölyök miatt, de most komolyan? - Nem a legőszintébb módon válaszolt, ezt kellett Luna észre vegye, főleg amilyen módon nevetgélt a mondata végén, miközben a jeget kocogtatta a pohárban. Lunának ez nem tetszett.

- Ha rejtegetni próbálsz valamit akkor elég rosszul csinálod, Ruffian... Jobban jársz, ha még is elmondod mi a baj.

- Pf! Na meg mit nem, nem vagyok köteles neked mindent kitálaljak az asztalra! - Ráförmedve húzta össze szemöldökét, ahogyan rá nézett. Majd el is fordította a fejét nem sokkal ez után.

Luna megértően nézett rá, hisz ő sem szeretné azt, hogy ország, világ megtudja minden gondolatát. De azt is tudta, ha nem beszéli meg Ruffianel a dolgot, csak rosszabbul fogja érezni magát, legyen bármi is az oka.

- Tudom! Tisztelem, ha így döntöttél... - Halkan, megértően szólalt meg Ruffian fele. - De azt is tudom, hogy ha ezt így folytatod, akkor csak magadnak teszel rosszabbat. Én szívesen meghallgatlak, s higgy nekem, nem mondom el senkinek bármi is legyen az.

Ruffian egy kissé huzakodott még mindig, ám ő is érezte, hogy jobban jönne ő is ki, ha kibeszélik a dolgokat. Így lenyelve a büszkeségét, és szégyenét, megfordult. Ezzel jelezve, hogy elfogadja Luna ajánlatát.

- Talán igazad van, nem kéne ilyen aljas dolgokat rejtegessek. - Egyet sóhajtott, majd elmosolyodott. - Tudod, ez a gyermek, ahogy mondtam nagyban hasonlított reám. Én is ilyen nagyravágyó voltam, s merész. Nagyjából, annyi idősön mint ő, úgy döntöttem, hogy ugyanúgy mint ő, vándor leszek, szerencsét próbálok a nagyvilágban. Ám édesapám teljes mértékben ellenkezett mondva: "Nem élnél túl egy napot sem a vadonba a te hozzáállásoddal, majd megérted, te nyamvadt!", s hasonlók.

Egyet sóhajtott, Luna nagy figyelemmel hallgatta Ruffian történetét, s ahogy egyre tovább hallgatta, úgy változott az arca is egyre szomorúbbá. George is behunyt szemmel hallgatta végig, még mindig azt az egy szál poharat dörgölte, mit a beszélgetés eleje óta elvett.

- Majd mikor idősebb lettem... - Folytatta Ruffian egy keserű mosollyal az arcán. - Akkor tényleg be kellett lássam, hogy a vadon nem játék, mint ahogyan azt gondoltam fiatalként, s így inkább kalandor lettem. De mikor először találkoztam Láslóval, s elmondta, hogy ő vándor, s hogy messze földről érkezett ide, miközben a vadon minden problémáján felülkerekedett ilyen fiatalon, az irigység fogott el, s egy jókedvű mosollyal próbáltam leplezni, miközben kedveskedtem az ő számára. Mikor megtörtént a kis balesetetek, s elolvastam milyen küldetésre is vállalkozik Lásló, nagyon megörültem, úgy annyira, hogy a bőrömből ugrottam ki, hogy a halálába fut. De ezt is nagy aggódó arccal lepleztem... Majd miután elment, csak akkor jöttem rá, hogy még is milyen aljas ember is vagyok igazán, pedig már beszélgetésünk közben is éreztem. Egyszerűen megundorodtam magamtól.

Luna ezt végig hallgatva rátette tenyerét Ruffian vállára, egy megértő arccal. A kalandor, ki most mintha meggyónta volna bűnét ezzel a vallomással bizonytalan pillantásokat vetett Lunára, ki ismét lesütötte fejét.

- Ugye milyen aljas, kétszínű ember vagyok? - George úr erre megmozgatva bajuszát, bosszúsan nézte az előtte álló falat. Ki tudja mit tett vele korábban?

- Ruffian, amit tettél, az tényleg megbocsáthatatlan, de ne gondold azt, hogy emiatt a tett miatt, te most a világ legmocskosabb emberévé váltál. Sok olyan ember, vagy lény van még ezen a földön, ki rosszabbat tett, mint amit te valaha is tennél, csak lásd a Démon Királyt is, ki ártatlanok vérével festi vörösre a tájat amerre jár. Úgy se tudjuk az idő fogaskerekeit visszatekerni, ami megtörtént, az megtörtént... Csak azt remélem, hogy többet ilyet nem fogsz tenni. Ezt ígérd meg, itt és most! - Luna nagy komolysággal Ruffian szemébe nézett, majd megfogta kezét. Ez csak igen meglepte Ruffiant, annyira, hogy majdhogynem felugrott a székéből. Egy vigyorral aztán az arcán megszólalt.

- Ígérem, hogy nem leszek többet ekkora egy seggfej! Köszönöm Luna, hogy felvilágosítottál... - Luna egyet bólintott.

- Szívesen! - Luna is lassacskán elmosolyodott, látva ahogy Ruffian megkönnyebbült terheit levetve válláról.

George erre már nem igazán bírta megfegyelmezni az érzelmeit, és mérgesen feléjük fordult, majd megszólalt.

- Ruffian! Te idióta vadmarha! - Nagy mérgesen nézett feléje, mint valami bika a spanyol matadort. Ruffian jogosan lehajtotta a fejét. Luna próbálta fékezni őt azzal hogy tenyerét feléje tartva. - Te is Luna! - emiatt nagyot nézet, azt hitte, hogy Ruffiant akarná szidni.

- Huh? - Csak ennyi jutott ki az ő száján meglepettség miatt, mit pilogtatások ezrede követte. George ez után folytatta.

- Ne sajnáltassátok már magatokat! Úgy beszéltek, mintha szerencsétlen kölyök már temetnék! Láttátok a halott testét, hogy szomorkodjatok? Nem, ugye? Na, akkor most is ne sírjatok, meg ríjatok hanem keressétek meg, mert még életben lehet! - Egy szuszra végig mondta ezt dühösen, s erre Luna és Ruffian is eldobták magukról a gyász leplet.

- Igaza van! - Ruffian bizakodóan szólalt meg. - Még jóvá tehetem! Nem veszett el még semmi! Elmegyek megkeresni! - Ruffian ezután felállt.

- Na ez a beszéd Ruffian-kun! - George úr érdes hangjával felkiáltott, egyet csettintve az ujjával nagy mosollyal az arcán, mit vaskos bajusza rejtegetett. Ruffian majdhogynem el is indult mielőtt Luna elébe állt.

- Várj! - Luna kitartotta a két kezét mint az az idegesítő keresztanya, ki minden áron egy olyan cuppanóst akarna adni szerencsétlen kölyöknek, hogy az arca meglilásodjon. Ruffian próbálta odébb lépve megkerülni türelmetlenül, ám Luna mindig arra lépett, merre kerülni szeretett volna.

- Nem próbálj lebeszélni róla, Luna-san! Indulok! - Luna megrázta a fejét.

- Mármint várj! Kihirdetem ezt a céhben, mint egy sürgős megbízást most. Több szem többet lát, nem? S, tán így az ezüst kant is eltudjátok legalább kergetni... Amennyi kalandor van itt most, annyival biztos nem tud elbírni egyedül.

Ruffian egyet sóhajtott, majd ez a lehetőség is megfordult a fejében, amit Luna mondott, s igazat kellett adjon.

- Rendben! De siess! - Ruffian türelmetlenül, ám lelkesen állt Luna előtt, ki egyet bólintott. Ruffian ezt most komolyan gondolta, s készen volt akár az életét is feltenni, hogy a hibáját kijavítsa.

Luna gyorsan neki is látott az előkészületeknek, megfogalmazta egy papírra hihetetlen gyorsasággal eme sürgős megbízás részleteit, majd előszedte szorongva egy igencsak szép summát, mit sajnos az ő pénzes zsákocskája bánt meg, tekintve arra a tényre, hogy a sürgős megbízásokat a céh vagyonával jutalmazzák. Ám a főnök tudta, és engedélye nélkül a céh pénzével nem érdemes játszadozni, ha csak nem akarod, hogy az ő nagysága csődbe vigyen miután kirúgott eme tisztelendő munkahelyről. A személyzet többi tagja

Miután végzett az előkészületekkel, rohant is egy kézi csengő után, mit úgy megrázott, hogy egy jó pár percig a legközelebbi asztalnál ülőknek csengett a füle. Erre mindenki abbahagyta a mulatozást, s nagy figyelmet fordítottak eme furcsaságnak, de így is azért pár korsó sör lefutott a torkon.

- Sürgős megbízás! Sürgős megbízás! - Erre a kalandorok szeme felcsillant az izgatottságtól, és a vagyonra való vágyakozás miatt, akik most idáig nem figyeltek, azok néztek most a legjobban. Luna folytatta. - Egy vándor, különös névvel a mai nap során elveszett az Északi erdőben! - erre hatalmas sóhajtások, és csüggedt arcok hada lepte el a kalandorok arcát.

Ám mielőtt Luna folytathatta, mérges kalandorok hangja emelkedett ki a tömegből, kik igencsak idegesek voltak ezt hallva.

- Komolyan? Csak emiatt? Na ne hülyéskedj! - ingerülten kiáltott fel, ami miatt Luna hirtelen megtorpant meglepetten. Nem gondolta volna, hogy így fogadnák.

- Ja, nekünk most egy jött ment vándor miatt kellene kockáztassuk az életünket? Mit gondolsz, nekünk ilyen olcsó lenne az életünk, hogy egy jött-ment senki miatt haljunk meg?

- Igen, Igen. Úgy is már meghalt leghamarább! Nincs értelme odamenni, csak az időnket vesztegetnénk!

- Nincs az a pénz, amiért én feltenném az életem! - Egy fiatal kalandor ordított fel miközben az öklét felemelte.

- Így igaz! - mindenki kórusban ezt zengte a fiatal után, öklüket az égbe emelve, néhány kivétellel.

- Szóval az a kölyök lenne, a bolond tényleg elment akkor... - Mondta a nagydarab szakállas ember, ki egy azon ember volt a kivételnek.

Az elszánt kalandornak az ideg csak gyűlt, és gyűlt, ahogyan ezt végig kellett hallgassa, s amint a kórus már negyedikre ismételte az "Így van" szót, olyan harag gyülemlett fel, hogy valakit szét is tudott volna tépni emiatt a viselkedések miatt.

- TI HÚGYAGYÚAK! - Ruffian ordított fel nagy bosszúsággal a szívével és egyben csalódottsággal. A kalandorok nyomban abbahagyták a kántálást, s oly csendet teremtett, mint a Pap csak azzal, hogy belép a templomba.

- Kalandornak lenni, nem épp a bajtársiasságról szól? Hogy kisegítsük a másikat, ha bajba kerül, legyen az tűzön-vízen át, akár ismerjük akár nem? - Szégyenkezve nézett le néhány kalandor, ki tényleg rájött, hogy ezek mind igazak. Mások ám nem csüggedtek, s visszavágtak.

- De ha elmegyünk, mi lesz ha a drága vándor már régen felnyársalta az az ezüst kan, mi ott lődörög az erdőben? Csak az időnket, meg az életünket veszélyeztetnénk a szó szerinti semmiért! - gőgösen felszólat a fiatal szőke kalandor, kinek a pofáján a bőr sem igen található meg. Ruffian idegei ismét megrezzentek idegességben, ám próbálta visszatartani haragjának súlyát, nehogy rázúduljon eme tömegre.

- Mi lenne, ha pont te lennél az ő helyében? - erre a kalandor megrezzent, mint a nyárfa levél a gyenge szélben. - Te is épp az életedért küzdve próbálsz addig kitartani míg a segítség oda nem ér, ám épp valakinek a céhben nagy a szája, és lebeszéli a többieket, majd kínkeservesen meghalsz magadat hibáztatva, hogy nem voltál elég erős, hogy kibírd a segítségig mi igazából szart rád odamenni egy idióta kölyök miatt mint te! Gondolom ez neked hóziher nem esne jól, ha füledbe jutna! - Ruffian ez után a kölyök felé mutatott, mérges szemekkel ránézve. - Gondold át mit mondasz, s majd az után nyisd ki a lepcses szád!

Tch! - A kalandor egyet cisszegett, megfordult, majd a tömegben megkeresve útját, kilépett a céh ajtaján.

- Hm, Hm! - George hümmögött, ráncai is már-már vigyorogva álltak az arcán, majd szép lassan kezével egyet tapsolt, mit követett a másik egy jó szünettel. A többiek követték George-t, eme dicső beszéd után, mi sikeresen elérte a többiek szívét. Ez után Luna felé bólintott, jelezve, hogy folytassa a beszédét.

Megköszörülve a torkát pár köhintéssel folytatta.

- A legnagyobb veszélyt a bizonnyal az Ezüst Kan jelenti, mi az erdőt járja. Viselkedésük miatt, és létszámunk tekintetében azt ajánlom, hogy a Kan elkergetését helyezzük előtérben, ha nem sikerül, akkor elterelését ebben a megbízásban, majd a vándor keresését. Nem tudunk semmi pontost a jelenlegi állapotáról, így a lehető legjobban siessenek, hogy eltudják látni eme vándor lehetséges sérüléseit, avagy halálosnak bizonyuló sebeit. Cél: Elkergetni a Kant, majd megtalálni az elveszett vándort. Díj: 200.000 Eris fejenként kik részt vesznek a küldetésen. Nehézség: B-, Határidő: Holnap Reggel. Sok sikert kalandorok! Térjetek vissza élve!

- IGEN! - ordított mindenki torkaszakadtából, mindenki lelkesült, nem csak Ruffian, hanem Luna magabiztos és tekintélyt parancsoló hangjától. Mindenki fogta a fegyverét, s páncélzatát. Akaratlanul, vagy akaratosan, de Ruffiant nevezték ki vezetőnek ebben a küldetésben, mit el is fogadott, mindenki nyüzsgött az izgatottságtól és elkezdtek gyülekezni az ajtó előtt. Ruffian szép lassan odalépett az ajtóhoz, majd a tömeg felé fordult, kik készen voltak belevetni magukat a harcba.

- Készen álltok! - magabiztosan kiáltott fel Ruffian.

Egy csatakiáltással jelezték készen állásuk bizonyoságáról. Ruffian egyet bólintott, majd az ajtó kilincsre tette kezét, már el is fordította.

Ám mielőtt kitudta volna nyitni...

*RUGÁS* *ÜTŐDÉS*

Áj! A Mindenit! Mégis ki-? - Ahogyan az ajtót olya erősen berúgta valaki Ruffian kissé megtorpant, ahogy a fejével visszaküldte az ajtót a majdnem becsukott állapotára.

Azt a kurva nemjóját! Valakit elcsaptam-e? Na bassza meg, pedig csak fájintosan akartam vóna béérkezni... - ezt a hangot Ruffian igencsak jól megismerte, s nem hogy meglepődött, egyenest a szája tátva maradt eme csodától, mit az Isten is csak kétszer csinál, mikor megszületsz, s mikor meghalsz.

A többi kalandor nagyban nézegette az ajtót, mi éppen egy retesznyire van kinyitva. Na, azt nem kellett sokat úgy nézzék, mert László barátunk megmarkolta az ajtó fáját, s benyitott oly komoly arccal, mit a sebes csak még komolyabbá tette, vállán a Ruffiantól kapott kalapács. Luna is szintúgy meglepődött, hallva azt az igencsak emlékezetes hangot. Mert hát, látni nem igazán láthatta a tömeg miatt.

- Megjöttem! - Mosolyogva jelentette ki, mire Ruffian majdhogynem könnybeborult, ám a férfi azért emberelje meg magát, s ne egy kölyök előtt bőgjön, mint egy bika.

A többi kalandor értetlenkedve nézett, nem igazán értették a dolgot, ám a szakállas embör, tudta ki ő, s meg is szólalt.

- Na, te kölyök, akkor csak hazudtál nekünk! Merre jártál, te csavargó! - Nevetve kiáltott feléje, mire László megráncolta homlokát.

- Kölyöknek éppen ne tessék híni, mert már a tojáshéj lehúlt a seggemrő, mikor konfirmáltam. - erre csak furcsán nézett a szakállas, s a kalandorok ugyan úgy. Nem értették, hogy ő most akkor kalandor, vagy egy vándor lenne. Tán mindkettő? Nem tudták.

László folytatta miközben az állára téve a kezét azt simogatta.

- S, azt se tessék rólam feltétölezni, hogy hazudtam kend magiknak, mert... - ekkor félre állt, majd karjait kinyújtva stílusosan a háta mögött levő tárgy felé mutatott. - Itt van, ni! Mi igazam adja! - A kalandorok mind nagy tágra nyitották a szemüket a döbbenettől, Ruffiannak még inkább leesett az álla. Mert László öcsénk olyan dolgot hozott el magával, mit sok kalandor nem igazán. Az ezüstkan egyik szarvát.

- Azt a rohadt, kölyök... - egyet nyelt a szakállas. - Te meg mi az Eris teremtette lény vagy?

A kalandorok, kik ámulatból nem tudtak kijózanodni, felemelték Lászlót, ott fogva ahol érték, s behozták a céh közepébe, majd ott éljenezve hajigálták. Lászlót ez igen nagy meglepetésként érte. Nem értette ezt a hirtelen éljenzést, gondolva, hogy ez a munka csak ilyen mindennapos a kalandorok számára.

- ÉLJEN AZ ÚJ HŐS! ÉLJEN AZ ÚJ HŐS! - Nagy mosollyal kántálták ezt a négy szót. S, László nem értve ugyan, de élvezte ezt a dicsőítést, tán kissé a fejébe is szállt.

Luna, csak értetlenül nézett, nem értette, hogy egy olyan alak mint ő, kinek tapasztalata, mint kalandor nincs, s mindenfajta segítség nélkül, hogy tudott győzedelmeskedni, nagyobb sérülések mellett. Ám ő sem panaszkodhatott, nem csak a bűntudata múlt el, hanem egy probléma is elhárult, mi a bizniszt akadályozta, s László is nagy dicsően állhatott a céh közepén. "Win-Win", ahogy egy távoli nyelvben is mondják...

László már is megrészegedve a dicsőségtől, ismét tahón szólalt Luna felé, ki még mindig azon volt, hogy feldolgozza a tények valoságosságának valóságát.

- Na, hogy is vót, kinek is lett végül igaza? - Vigyorogva nézett Luna felé, ki végül rájött, tán mégsem lett volna olyan rossz, ha halottal látná őt. Egyet sóhajtott... Hisz elvesztette a fogadást, tudta mit jelentett, akármennyire nem akarta, hogy az ővé legyen a győzelem.

- Ugh! Neked... Holnap reggel, pedig megbizonyosodunk, hogy tényleg legyőzted-e az Ezüst Kant, majd megkapod a fizetséged... - Ridegen egyhangúan szólt felé.

- Oh, igen, s a szarv? Azt eladhatom ugye? - folytatta a kérdeződést nagy kíváncsian, miközben még mindig kántálva dobálták, mi kezdett már Luna idegeire menni. Főképp az, hogy erre a seggfejre akarta a megtakarítását feltenni jutalom gyanánt, ha megmentik.

- Igen. Eladhatod... - passzív agressziót mutató arccal mondta.

- S mennyit érne? - Csillogó szemekkel nézett felé.

- Öt milliót is talán. - A kalandorok mind nagyot néztek László felé. S, László is, hiába, hogy nem tudta pontosan az itteni pénz értékét, de az öt millió az úgy is öt millió nem?

- AZT A JÓ MOCSKOS! - Lenézett László a többiekre, kik szintén felnéztek rá. - SRÁCOK! ÚGY BEBASZUNK, HOGY DUNÁKAT FOGUNK HÁNYNI! - nem értették teljesen mit gondolt, de folyva az árral éjjeneztek. Luna ezt már nem igen bírta idegileg, főképp ha egész estés műszakra kelljen kényszerüljön emiatt az ötlet miatt.

- Holnap majd kiszolgáltassuk annak az értékét is! - Rideg hanggal próbálta lezárni a témát, miközben a kalandorok elégtelenkedtek.

- Luna-san kérlek, legalább szolgáltasson ki belőle egy kis részét, legalább egy kört igyunk meg az ő sikerére! - nagy nyájasan kérte az egyik kalandor Lunát, kinek arca meg sem rebbent.

- Luna-san, legyen szíves!

- Igen, csak egy kör lesz!

- Ja! Ne legyen ennyire ünneprontó!

További ilyen kérlelések érkeztek, s Luna végül beadta a derekát.

- Jól van, Jól van! Értem! Kiadom akkor egy részét! DE CSAK EGY RÉSZÉT HALLOTTÁTOK!

- IGEN! - folytatva az éljenzést, hamarosan neki is kezdtem a világra szóló ivászatnak, mi eme dicső harc után kerekedett ki a semmiből.

Ám mielőtt ez a szórakozás teljes mértékben elindult volna, Lászlót még valami zavarta, mi nem hagyta teljes mértékben nyugodni. Olyat látott, mit ember, vagyis... tán földi ember még soha. De... talán jobb lesz néki is máskor gondolkodnia el ezen.

Hisz, az éjszaka még elég fiatal!