oOo Chapter 2 oOo
- Hey, Watanuki! Hozzál még egy kis szakét!- kiáltotta a boszorka örömittasan a konyhában tartozkodó fiúcskának.
- Ha jössz vissza a szobába, ne felejts el még egy kis onigirit is hozni!- tette hozzá Amewarashi, aki épp egy kis szakéval kényesztette a torkát.
- Ano... nem kellene segítenünk neki?- kérdezte halkan és félénken Zashikiwarashi, a mellette ülő barátnőjétől.
- Hagyd egyedül! Te is tudod, hogy ez a kölyök élvezi ezt a munkát! Még szívességet is teszünk neki.
- De mégis... kicsit sajnálom- pirult el a hosszú, kék hajú lélek.
- Ne aggódj miatta- nyugtatta az asztal másik végénél helyet foglaló Himawari- ő tényleg szeret a konyhában ügyködni- mosolyogta végül.
- Ehm, nem értem ez a liba minek lett meghívva- dünnyögte magában a vöröshajú lélek, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a vele szemben ülő, hosszú, fekete hajú diák lányt.
- Hey, Watanuki! Szakééét!- csapott az asztalra Yuuko.
- Az úrnő szakét óhajt!- erősítette meg Yuuko akaratát Mokona.
- Szakét! Szakét!- futott ki a konyha felé a két szolgáló lányzó, akik pont belebotlottak a szobába tartó Watanukiba.
- Héj, óvatosan!- igyekezett a kezében tartani a tálcákat a fiú- ez nem játsszótér.
- Watanak rossz a kedve- vágta rá Mokona.
- Rossz a kedve! Morgós, morgós!- ült vissza a helyére Maru és Moro.
- Ejnye Watanuki, bánt valami?- kérdezte Yuuko, miközben szakét öntött magának.
- Természetesen nem, csodálatos érzés mikor az ember a SAJÁT születésnapi partyján csupán felszolgáló- morogta a fiú, de pechére senki sem figyelt rá. Ez cseppett sem volt meglepő, bár mindezek ellenére mégis valahogy családiasnak érezte ezt az egészet. Normális esetben most otthon lenne egyedül, abban a rideg és szürke lakásban. Minden bizonnyal mangát olvasgatna vagy egyszerűen csak feküdne a plafont bámulva, és várná a hétfőt. Hiszen a vasárnap munka szünetinap, és akkor mindig egyedül van. Nem igazán szeret egyedül lenni. Néha jó, hogy tud lazítani, de a magány érzését a világon mindennél jobban rühelli. Bár most így utólag belegondolva vasárnaponként sincs egyedül.
- Igen, az az idióta Doumeki múltkor is átjött, és csak akkor vettem észre a jelenlétét, mikor a manga következő kötetéért nyúltam, és a kötet... nem volt mellettem! Mert az a mamlasz tartotta a kezében, és olvasta velem szemben a falnak dölve, majd ennyit mondott „ Ez igazán érdekes." Wááá! Tudom, hogy érdekes, épp ezért akartam azon nyomban olvasni, de miatta várnom kellett fél órát, amíg ő befejezte!- dörmögte, miközben újabb tálca tavaszi tekercset hozott a többieknek. Miután lepakolta őket az asztalra körbenézett, és elmosolyodott- hehe, ennek a mai születésnapi hercehurcának teljesen olyan fílingje van, mint egy lányos pizsama partynak. Persze, kivéve minket, hiszen mi ketten fiúk vagyunk...
- Igen, Mokona és Wata, a férfi nem képviselői!- ugrott a kis fekete manjuu a fiú vállára.
- Eh, Mokona...- nézett rá az ifjú- nem rád gondoltam, hanem magamra, a Nagyszerű Watanukira, és erre az idióta Doumekire, aki egyéb körülmények mellett említést sem érdemelne- tette hozzá fennhangon.
- Doumeki?- nézett nagy szemekkel Mokona a fekete hajú diákra- de hiszen Doumeki nincs is itt.
- Micsoda? Dehogy is nincs... nem mondod, hogy...- nézett körbe Watanuki, és valóban. Az imént említett, ' egyéb körülmények mellett említést sem érdemelne ' személynek hült helyét sem találta- Mit jelentsen ez Yuuko-san? Nem hívta meg azt a hülye papnövendéket?- kérdezte mérgesen a boszorkány felé fordulva.
- Oh, csak most tűnt fel?- kérdezett vissza a boszorka némi gúnnyal a hanglejtésében, amivel arra utalt, hogy Watanuki milyen tökfej.
- Eh, nem... vagyis igen...de...- próbált szabadkozni a fiú.
- Hmmm... ki gondolta volna, hogy rosszul fogod érezni magad a dolog miatt...- dobta be a csalit Yuuko.
- Én egyáltalán nem érzem magam rosszul! Sőt, éppen ellenkezőleg! Kinek hiányzik az a... az a...SZEMÉLY! Hogy itt legyen és felfalja a főztömet a többiek elől? Neeem, abból nem kérnék. Bár meglepett, de sokkal jobb, hogy nem hívta meg őt...
- Akkor most igazán meg fogsz lepődni, mert természeretesen meghívtam Doumeki-kunt is- mosolygott a titokzatos hölgy hátra dölve a székében, Watanuki reakcióját tanulmányozva. A fiú nem szólt semmit. Egyszerűen nem volt mit mondania. Mégis mit kellett volna reagálnia erre?
Fogta a kiürült rámenes edényeket, és elindult velük a konyhába.
- Menekülsz vissza a búvóhelyedre?- könyökölt az asztalra a boszorka, várva az áldozata válaszát.
- Mégis mi elől kéne menekülnöm! Nem értem miért piszkál Yuuko-san. Felhívom a figyelmét, hogy csak a dolgomat teszem, és eltakarítom a...- nézett rá a nőre, és egyből elállt a lélegzete. Yuuko tekintete egyszerre volt rejtelmes és kiváncsi. Mintha nem is a szavait figyelné, hanem a fejében próbálna turkálni. Ezért gyors léptekkel elhagyta a szobát. Majd Yuuko Mokonához fordulva felkiáltott:
- BANZAIII!
- Mégis miért viselkedik így megint?- kezdett a mosogatóban lévő edényekhez beszélni a fiú, miközben megengedte a meleg vízet- Amikor ilyen, mindig történik valami, és általában nekem is nagy szerepem van benne. Mintha tudná miért nincs itt azaz idióta, idegesítő, éhenkórász...- majd egy pillanatra megállt, és csak figyelte a csapból folydogáló forró vízet, ahogy a kezében lévő tányéron áramlik lefelé- Azt mondta meghívta...- folytatta az edényekkel való egyoldalú eszmecseréjét- ...ha meghívta, akkor meg...- a víz furcsa és aranyos alakzatokat rajzolt a tányéron, amit tekintetével követett- ... akkor meg, miért nincs itt?
...? ...? WÁÁÁ! Mégis miért foglalkoztat ez a dolog! Nem jött el, nem jött el! Kit érdekel? Annál több étel marad nekünk, és legalább nem kell bámulnom azt a póker arcát- kezdett el mosogatni- Ez az Watanuki! Ne az agyad járjon, hanem a kezed!- tisztította az edényeket tovább hatalmas mosollyal az arcán- Kit érdekel, ha nincs itt! Ha Yuuko-san meghívta és ő nem jött el, mert nem érdekli a születésnapom! Pff, nagy dolog, engem sem érdekel az övé... azt sem tudom mikor tartja... yah, de igen! Március harmadika, nem igaz? Háhá, a Hinamatsu lány fesztivál napján, a balek! Nem jött el, mert nem számít neki az egész. Nem mintha eddig ünnepeltem volna a születésnapomat... nem mintha elvárnám másoktól, hogy megemlékezzenek róla... nem mintha számítana, hogy nincs itt... a FRANCBA!- szítkozodott mikor megcsúszott a keze és az egyik tányér a földön végezte apró szilánkokban- hogy pont ő nincs itt...
- Valami baj van Watanuki-kun?- sietett be a fiú osztálytársnője a zaj hallatán.
- Áh, Himawari-chan!- fordult a lány felé hatalmas, ragyogó vigyorral az ifjú- Nem semmi különös, hehe- legyintett a kezével, miközben lehajolt összeszedni a tányér maradványait.
- Igazán?- aggódalmaskodott tovább a lány.
- Igazán- felelte Watanuki tekintetével az összetört tányérra összpontosítva.
- Akkor minden rendben- mosolyogta Himawari- oh, mielőtt elfelejteném Yuuko-san ezt üzente neked; „ Mondd meg Watanukinak, hogy remélem tudja, az a tányér, amit eltört felbecsülhetetlen a számomra, és mivel mindennek ára van, természetesen fizetnie kell érte."
- Micsoda!- kelt ki magából a fiú, vészjósló szemekkel- ha ennyire fontos miért nem tartj a vitrinben? Miért kell ebből ennünk?
- Eto... Yuuko-san erre is mondott választ- jött zavarba picit a lány;- „Azért, mert ez a nap a te születésnapod."- erre a fiú hirtelen nem is tudta, hogy meghatódjon e vagy szimplán mérgelődjön tovább.
- Ha tudta, hogy eltöröm miért nem...au
- Tényleg nem kell segítség?
- Igen, tényleg Himawari-chan, nagyon kedves tőled, hogy érdeklődsz- mosolygott ismét az ifjú. A leányzó viszonozta a mosolyt és távozott.
- A nemjóját...- emelte fel balkezét a fiú, és mutató ujját kezdte bámulni, amit az imént vágott meg- most még ez is...
Egy kis idő elteltével Watanuki visszatért a szobába a többiekhez egy kis desszerttel. Letette az asztalra, és körbe nézett a szóbában. Nem is értette miért nézett körbe, hiszen mindenkit látott az asztalnál ülni. Lehet abban bízott, hogy egy idegesítő lóarcú egyént pillant meg, aki épp tofut tömköd magába.
Épp elfordulni készült az asztaltól, mikor a boszorka elkapta az egyik kezét és közelebb rántotta őt.
- Yuuko-san mégis mit...
- Mi az, amit szeretsz Himawari-chanben?- kérdezte az idősebb hölgy, komoly és csalóka tekintettel.
- Yu-Yuuko-san, erről már egyszer beszéltünk- próbálta magát kirántani a titokzatos nőszemély karmai közül, de legnagyobb megdöbbenésére ez egyáltalán nem volt egyszerű. Sőt, lehetetlennek tünt.
- Igen, de hallani akarom még egyszer- mosolyogta cseppet sem nyugtatóan.
- Hi...Himawari-chan... ő kedves, és megértő... és...
- Mi az, amit nem szeretsz Doumekiben?- vágott közbe a boszorka.
- MINDENT! HOGY EGY...- kezdte hegyes fogakkal, és eltorzult grimaszokkal, de valahogy nem sikerült folytatnia. Yuuko elenged a karját, és az italához fordult, de közben suttogott pár szót, amit Watanuki kristály tisztán hallott:
- Doumeki-kun azt mondta, hogy mindenképpen el jön ma- vetett egy lapos, és érdeklődő tekintett a fiú arcára.
- Miből gondolja Yuuko-san, hogy érdekel ez a téma?
- Miből gondolod, hogy nem történt vele valami balsett vaaagy valami olyasmi?
- Yu...Yuuko-san, ha tud valamit, akkor ne csak frázisokban beszéljen, hanem mondja ki egyértelműen!- vágta rá az ifjú.
- Áh, szóval mégis csak érdekel ez a téma! Watanuki olyan aranyos mikor ideges!- kulcsolta össze boldogan a kézfejét a boszorkány.
- Olyan aranyos! Olyan aranyos!- dalolászta Maru és Moro, miközben a konyha felé vették az irányt, mert Amewarashi tamagoyakit kért.
- T-I-T-O-K!- tette jobb mutató újját a boszorka a fiú szájára játékosan, majd folytatta- én csak azt mondom, amiben biztos vagyok. Az pedig az, ha Doumei-kun megígér valamit, akkor azt be is tartja!- majd a sejtelmes, fekete hajú hölgy tartott egy kis hatás szünetet, hogy Watanuki fel fogja minden egyes szavának jelentését- de ő most nincs itt...
- Mi van, ha valami nagyon rossz történt Doumeki-kunnal?- kezdett aggódni Himawi-chan is. Mire Yuukonak ördögi mosoly villant meg az arcán.
- Doumeki-Doumeki...- probálta felidézni az arcát Amewarashi- az a srác, aki eltaposta azt a szánalmas hónyulat?
- Nem volt szánalmas!- húzta fel magát a fiú azon, hogy az ő győztes nyulát valaki le 'szánalmas'ozta.
- Áh, már tudom ki ő!- gyulladt meg a villanykörte a vöröshajú lélek fejében- Ő az, aki tiz órán keresztül ásott a szakadó esőben, csak hogy...- ezzel a 'csak hogy' megjegyzésével jó alaposan végignézett a szülinaposon- csak, hogy ezt a jelentéktelen életet, ami a tiéd Watanuki Kimihiro, megmentse!- ezzel az utolsó szúros mondatával sikerült jó alaposan fejbe vágnia szegény, említett jelentéktelen élettel rendelkező diákot.
- Remélem nem haragszik a múltkori miatt, és miattam nem jött el...- kezdte szokásos önmarcangolását Zashikiwarashi.
- Dehogy is, ne aggódj emiatt!- legyintett barátnője- Az a fiú egy úriember! Biztos ez az ügyefogyott tett valamit, ami miatt nem jött el...
- Megkérhetnélek, hogy ne beszélj úgy rólam, mintha nem lennék itt és nem hallanálak?- háborodot fel Watanuki.
- Watanuki Kimihiro, természetesen azért beszélek így, mert tudom, hogy itt vagy! Ha nem lennél itt nem lenne olyan mókás. Nem igaz Yuuko-san?- nézett a boszorkányra a vöröshajú lélek.
- BANZAAAIII!- szólalt fel ismét a boszorka, szakés poharát összekoccintva Amewarashiéval. Majd Watanukira vetett egy röpke pillantást, akinek az arcán roppant érdekes érzések jelentek meg. Majd a szeszélyes úrnő úgy döntött, hogy ideje a következő színre lépni- Neee, Watanuuukiii!- hajolt az asztalon keresztül a fiúhoz- mi lenne ha hoznál egy kis... hmmm... fagylaltot!
- Lehetetlen-lehetetlen- legyintet a fiú- fagylalt nincs ide haza, Yuuko-san.
- Buuuta- játsszott tovább a boszorka- a lehetetlen nem létezik, csak a még nem hosszú időszaka- mosolygott misztikusan.
- Mit akar ezzel mondani?- kérdezett bátortalanul vissza Watanuki, bár felesleges volt, mert a válaszát már úgy is tudta.
- Eredj és vegyél!- intett felsőbbrendűen a kezével, a nőszemély.
- De tudja mennyi az idő? Kilenc óra múlt!
- Éjjel-nappali- tessékelte ki a fiút a boszorka a szobából.
- Éjjel-nappali- zengte Mokona.
- Fagylalt-fagylalt!- segítette fel a fiúnak a cipőjét Maru és Moro- Itterashaaai!- csukták be mögötte az ajtót, mire a fiú sóhajtott egy nagyot.
- Háh, úgy érzem kihasználnak- majd elindult kifelé az udvarból. Az égen lévő fénylő csillagok ragyogása világította meg a sötét égboltot. A hold, vékony kifli alakban pompázott, és lejtett csalka táncot a kerítés előtti úton. A tavaszi szellő lágyan fújdogálva, számára érthetetlen nyelven súgdolozott.
Mikor a kőkerítéshez ért, és elfordulni készült az egyik irányba, mivel reménykedett benne, hogy arra talál valami nyitva lévő kis üzletett. Az ellentétes irányból egy ismerősen csengő hang ütötte meg a fülét;
- Oi!
