Megjegyzés: a shounen-ai hintés itt már nagyban érzékelhető, legalábbis remélem n.n""

oOo Chapter 3 oOo

- A nevem nem 'oi'!- fordult a hang irányába a szokásos mérges arcát vágva Watanuki, mikor meghallotta azt a jellegzetes 'oi'-t. A falnak dőlve egy alakot talált. Kétség sem férhetett hozzá, Doumeki volt az. Persze ki más mondaná neki normális köszönés helyett azt, hogy 'oi'. Csak ez az egy idióta, mamlasz, semmirekellő, idegesítő... á-álljunk csak meg egy pillanatra!

- Mégis mi a fészkes fenét keresel te itt?- kérdezte jobb kezével mutogatva az osztálytársára, aki tenyereivel épp füleit takarta, hogy Watanuki gyönyörű hangja, nehogy megsértse a kifinomult hallását.

- Oh- döbbent meg Doumeki a neki feltett kérdésen.

- NE 'OH'-OZZÁL ITT NEKEM!- folytatta a veszélyes merényletett Watanuki, a másik fiú dobhártyái ellen.

- Yuuko-san mondta, hogy jöjjek el- felelt, miután a kiabáló-hisztérikus szülinapos elhallgatott.

-AKKOR MIÉRT NEM JÖTTÉL BE... be- akadt el Watanuki lélegzete, mikor saját maga jött rá a válaszra. Fejét leszegte és a sötét aszfaltot kezdte bámulni. Egyszerre sok minden megfordult a fejében. Túl sok minden. A gondolatok csak úgy cikáztak össze-vissza, és nem tudta mit kezdjen velük- Mióta...- kezdte halkan, tekintetét továbbra is az úton felejtve- ...mióta vársz itt?

- Nem tudom, nem figyeltem az időt.

- Ne hülyéskedj! Körülbelül csak tudod! Körülbelül!- akadt ki ismét Watanuki, de legalább felnézett a vele szemben állóra.

- Miért fontos ez?- kérdezte monoton hangszínben, mindenféle arckifejezés nélkül Doumeki.

- NE KÉRDEZZ VISSZA! Csak válaszolj! Nah, gyerünk-gyerük!- sürgette a magasabb ifjút a szeműveges.

- Olyan két-három órája...- válaszolta fejét elfordítva picit, hátát a kőfalon pihentetve.

Két-három órája... az idióta.- kezdtett magában morfondírozni Watanuki- Miért várt eddig? Egyáltalán minek jött el, mikor ő maga is nagyon jól tudja... sőt! Minek hívta meg őt Yuuko-san? Vagy miért nem mentünk el valahova máshova 'szórakozni', mikor Yuuko-san is tisztában van azzal, hogy Doumeki képtelen bemenni az ő házába, mert nem látja azt!- majd a szülinapos ifjú összeszorította az öklét- De nekem is eszembe juthatott volna előbb! Miért nem gondoltam rá? Egyből arra gondoltam, hogy... ááá, most miért izgatom magam ezzel az egésszel! Nem az én hibám volt! Ez a szülinapi baromság sem az én eszemből pattant ki! Teljesen ártatlan vagyok!- majd az előtte álló pókerarcú osztálytársára nézett. Arra várva, hátha az mond valamit, de csak hallgatott- Heh, miért probálom magam kihúzni a felelősség alól, mikor ő nem is hibáztat engem semmiért? Egyáltalán minek agyalok ezen az egészen, mikor egyértelmű, hogy nem kellett volna eljönnie, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy képtelen bejönni ebbe az átkozott üzletbe...

- Oi!- szakította meg Doumeki a szemüveges fiú gondolatainak áramlását.

- A nevem NEM 'oi'!- vágott vissza hangosan Watanuki.

- Mire gondolát az előbb?

- Te nem figyelsz mikor hozzád beszélnek?- húzta fel magát ismét emiatt sügér miatt. Egyáltalán miért kell mindig így reagálnia arra, amit ez az alak mond? Miért irritálja? Miért nem képes pusztán figyelmen kívül hagyni őt, meg az idióta megjegyzéseit?- Nem gondoltam semmi különösre- füllentette végül a szülinapos vállat vonva- Miért?

- Mert elég szórakoztató látványt nyújtottál.

- WÁÁÁ! Nem tartanád meg magadnak a bugyuta megjegyzéseidet?- jött ki ismét a sodrából Watanuki.

- Hmmm...

- NE hümmögjél itt nekem! A mindenit...- sóhajtotta végül- Szóval mit tervezel? Mit fogsz csinálni?

- Ki tudja...

- Hogy érted azt, hogy 'ki tudja'!- tárta szét tanácstalanul Watanuki a karját- Mindegy, nekem most dolgom van...- fordított hátat a bőszavú osztálytársának. Épp indulni akart mikor vékony hangon megszólalt a lelkiismerete, ami szerint nagyon nem lenne szép dolog itt hagyni Doumekit, főleg, hogy három órát várt a kapu előtt, részben miatta. Hogy a ménkű csapna bele!- Ha gondolod...- fordult vissza Watanuki a másik fiú felé.

- Oi!

- HAGYD MÁR...- üvöltötte volna le ismét osztálytársa fejét, mikor észre vette, hogy repül felé valami- hoppá!- nyögte, mikor elkapott egy hosszúkás barna dobozt, ami sötétkék szalaggal volt átkötve.

- Eh, ez... mi ez?- kérdezte a születésnapját ünneplő fiú, a dobozt Doumekinek mutatva.

- Ajándék.

- Kinek?

- Idióta.

- NE nevezz idiótának, idióta!- perelt újra Watanuki, majd elhallgatott egy kicsit.

Nehogy azt mondja ez a mogorva fráter, hogy azért várt három órát a kapu előtt, hogy ezt odaadhassa nekem!

- Kibonthatom?- nézett nagy szemekkel Doumekire Watanuki.

- Nem dísznek van- válaszolta semleges arccal, ami a másik diákot ismét kihozta a sodrából, de megpróbált uralkodni magán. Még mindig nem hitte el, hogy ajándékot kapott, és pont ettől a majomtól. Fura érzés volt, mert boldogságot érzett. Nyugodt volt, hogy Doumeki itt van, és nincs semmi baja.

Óvatosan kicsomagolta a dobozt, és egy hosszú hangszert pillantott meg benne.

- E-egy furulya?- dadogta elképedve végül.

- Fuvola.

- Nem tök mindegy?

- Nem, nem az- jelentette ki nemes egyszerűséggel az ajándékozó. Amit Watanuki támadásnak értelmezett.

- De nekem az, mert nem tudok hangszeren játsszani- kezdte mérgesen. És minden jót, amit az ezelőtti pár percben gondolt Doumekiről visszaszívta.

- Egyszerűen azért adtad ezt nekem, hogy rosszul érezzem magam, mert te minden bizonnyal tudsz rajta játsszani! Valamint a nők, mint például Himawari-chan, általában szeretik, ha egy férfi ért a hangszerekhez, és így én már megint...

- Idióta!

- NE NEV... ezz idiótának- harapta el végül a modata végét, mikor már csak Doumeki távozó hátát látta, ahogy eltűnt az éjszakában.

Pár perccel később.

- Oh, Watanuki, akinek úgy írjuk a nevét, mint az április elsejét! És, aki hihetetlen gyorsasággal rendelkezik, mert már vissza is tért közénk!- üdvözölte Mokona a nem is olyan régen távozó szülinapost.

- Hmmm...- fejezte ki a boszorka érdeklődését.

- Fagylalt- fagylalt- táncikáltak oda a szolgálólányok a fiúhoz, akinek a kezében csak egy barna, sötétkék szalagos doboz volt.

- Ez ehető?- kérdezte Maru.

- Ez fagylalt?- hajolt közelebb Moro.

- Eh, elfelejtettem- lepődött meg saját hanyagságán Watanuki, a kezében lévő barna dobozt bámulva.- Sajnálom- mosolygott zavarában- azonnal megyek és...

- Nem szükséges- szólt sejtelmes hangon a boszorkány- ami a kezedben van, sokkal izgalmasabb- mutatott jobb mutató ujjával a fiú kezében lévő dobozra.

- Hozd ide!- utasította Watanukit.

- Re-rendben- válaszolt meglepődve az ifjú, és odaadta a boszorkának a dobozt. A hölgy nézegette egy darabig a fuvolát, majd elmosolyodott.

- Doumeki-kuntól?

- Honnan tudja?- hökkent meg a szülinapos. Bár teljesen felesleges volt megdöbbennie, hiszen nem is Yuuko-san lenne, ha nem tudta volna megmondani, hogy kitől kapta azt a hangszert.

- Ez nagyon kedves ajándék- adta vissza a dobozt a boszorka a szülinaposnak.

- Ez csak egy furulya- válaszolta nem sok érdelődést mutatva a dolog iránt Watanuki.

- Fuvola!- csapta fejbe a fiút Amewarashi az esernyőjével- hihetetlen, hogy még azt sem tudod mi ez!

- Ez az Ikerlevél?- kérdezte suttogva, hitetlenül Zashikiwarashi.

- Tessék, nem én vagyok az egyetlen, aki nem tudta- motyogta halkan a fiú, de ezzel az alig hallható megjegyzésével, csak azt érte el, hogy a vörös hajú lélek még egyszer fejbe vágta.

- Nem-nem- tiltakozott zavarában a kék hajú lélek- a fuvola neve, Ikerlevél- pirult el végül- ez egy varázsfuvola.

- Az a fuvola, aminek azért Ikerlevél a neve, mert két egyforma levél található rajta, az egyik piros, a másik meg zöld?- hajolt közelebb a fuvolához Himawari is.

- Eeeh? Himawari-chan is ismeri?- kerekedtek el a fiú szemei.

- Igen, hallottam róla, mikor kislány voltam- mosolyogta a lány.

- Kyaaa, Himawari-chan olyan okos!- örvendezett csillogó szemekkel Watanuki.

- Nem ő okos, te vagy tájékozatlan!- jegyezte meg gúnyosan Amewarashi.

- Himawari-chan, mit hallottál még erről a fuvoláról?- érdeklődött a többiekre ügyet sem vetve Yuuko.

- Még a nagymamám mesélt róla, hogy régen a Heian-korszakban, egy legendás zenész, a Suzaku kapu tövében egy bambuszfuvolán gyakorolt. Majd rövidesen a kapuban feltűnt egy másik férfi is- szegeződött minden tekintett Himawari-chanre, aki probálta visszaidézni, hogy is szólt a rege,- aki pontosan olyan ruhát viselt, mint a legendás zenész. Majd ő is elkezdett játsszani a saját hangszerén. A fuvolából isteni dallamok szóltak. A másik zenész el sem tudta képzelni ki lehet az a személy, aki még nála is gyönyörűbben képes játsszani. Attól a naptól kezdve minden este találkoztak a kapuban, és közösen zenéltek, anélkül, hogy egymáshoz szóltak volna. Nem volt szükségük szavakra, hiszen a muzsika nyelvén is tökéletesen megérteték egymást. De a legendás zenészt egyre jobban gyötörte a kíváncsiság, hogy ki lehet ez az alak, és milyen típusú a hangszere. Végül, megtörte a kettőjük közt lévő szótlanságot, és kölcsönkérte az idegen fuvoláját. Az ismeretlen készségesen beleegyezett. Majd a legendás zenész elkezdett játsszani rajta, és csodaszép hangokat varázsolt elő a fuvolából. Az ismert zenész úgy találta, hogy a fuvola, amit a kezében tart, a legtökéletesebb hangszer az egész világon. Mivel az ismeretlen személy egy szóval sem említette, hogy szeretné visszakapni a kölcsönadott zeneeszközt, így a másik férfi egyszerűen megtartotta. Majd miután a legendás zenész elhunyt, őfelsége vette birtokába a fuvolát, és a kor legjobb zenészeit bírta rá, hogy próbálják ki. Azonban egyiküknek sem sikerült hangot kicsalni belőle. Ezután őfelsége kipróbáltatta kedvenc fuvolásával is, hogy játsszon rajta. Aki végül olyan szépen játsszott rajta, mint maga a legendás zenész. Miután hallotta játsszani kedvenc fuvolását, elárulta neki, hogy ezt a fuvolát előző gazdája Suzaku kapujában kapta egy ismeretlentől. Őfelsége, pusztán kíváncsiságból, elküldte az ifjút, hogy este játsszon a kapuban. A következő holdfényes éjszakán a fiatal zenész el is ment a kapuhoz, és játsszani kezdett a csodálatos hangszeren. Majd egy szomorú, mély hangot hallott valahonnan, a kapu felső szintjéről; „ Aha, ez egy másik! " A zenész másnap jelentette ezt a császárnak, aki rájött, hogy a fuvola azé a démoné, aki a kapuban lakik. Ezután nevezte el a császár a fuvolát Ikerlevélnek. A hangszeren lévő piros, és a zöld levél miatt. Azt tartja a legenda, hogy minden reggel friss harmat borította őket. Az idő múlásával a fuvola mindig új gazdát kapott. Azt állítják, hogy valaki, aki mostanában látta a fuvolát, megjegyezte, hogy a piros levél lehullott és nyoma sincs rajta harmatnak- Himawari ránézett a hallgatóira, és pirulva hozzátette- ez minden, amit hallottam.

- Huuu, Himawari-channek nagyon jó az emlékező képessége!- dícsérte a lányt Watanuki. Majd a fuvolájára nézett- Nos, akkor ez lenne az a híres Ikerlevél, vagy ez csak egy replika? Mert ezen ittvan mindkét levél. És vajon miért adta ezt nekem az dinka?- morfondírozott hangosan a szülinapos, aki kicsit kellemetlenül érezte magát amiatt, ahogy bánt ajándékozójával a kerítés előtt. Ki gondolta volna, hogy ennek a vacak hangszernek ilyen története van. Bár így utólag belegondolva, eleve nem volt szép úgy bánnia valakivel, aki megemlékezett a születésnapjáról, és még ajándékot is vitt neki.

- Azért- kezdte ravasz szemekkel a boszorka Watanuki arcát fürkészve- mert Himawari-chan története csak félig fedi a valóságot- fejezte be egyszerűen.

- De az olvasmányaimban is csak ennyi volt róla- lepődött meg a lány.

- Igen, minden bizonnyal... mert ez volt az, amit elakartak hitetni az emberekkel- kuncogott a boszorkány.

- A fuvolának védelmező ereje volt- vette át a történet magyarázását a vörös hajú lélek- a démon, akié eredetileg volt, azért nem kérte vissza a zenésztől, mert tisztában volt vele, hogy a hangszer ereje majd megvédi a másik férfit. A monda szerint, amit én ismerek. A démon már régóta figyelte a zenészt, és beleszeretett a játékába. Épp ezért kezdett el a démon is fuvolán játsszani. Miután biztos volt benne, hogy nem szégyeníti meg magát a legendás zenész előtt, ő is megjelent a kapuban. A démon nem hagyhatta el a kapu területét, és csak éjszakánként jöhetett elő onnan. Ez a magyarázat arra, hogy a démon mindig olyan ruhát viselt, mint a zenész. E szerint a legenda szerint, a híres zenész csak néha utazott el Suzaku városából, és mindig visszatért a kapuhoz, ahol esténként zenélt. Addig, míg távol volt, a fuvola varázsereje vigyázott rá. A kapuban lévő démon mindig várta a visszaérkezését, de mivel az emberek halandóak... ej, micsoda prímitiv nép- tette hozzá szúrosan Amewarashi- így egy nap a legendás zenész soha többé nem tért vissza a kapuhoz- fejezte be a lélek. Watanuki csak szótlanul bámult maga elé. Elég megrendítő történet volt.

- Szóval, azért kaptam ezt, hogy...- kezdte halkan a fiú.

- Nahát, most meg miért érzed rosszul magad?- kérdezte Amewarashi felháborodva- ez egy nagyon szép ajándék!

- Feltéve, ha Watanuki-kun nem mondott valami sértőt Doumeki-kunnak- jegyezte meg csipkelődően a boszorka.

- Sértőt- kezdte Moro.

- Az nem szép- fejezte be Maru.

Watanuki nem reagált semmit. Hirtelen nem látott és nem érzékelt semmit. Teljes üresség vette körbe. Gondolkodni is képtelen volt. Csak annyit érzett, hogy a gyomra összeszorúl, és borzasztóan fáj a mellkasa. Mindez vajon amiatt, ahogy a másik fiúval bánt?

Időközben a két szolgálólány kiment a konyhába behozni a desszertes tányérokat. A két lélek pedig Himawari-channal a boszorka könyveit tanulmányozták.

- Watanuki!- téritette magához a fiút Yuuko, aki sápadtan bámult rá- elmehetsz ha akarsz.

- Hová?- kérdezett vissza kábultan a szülinapos, mire a szeszélyes hölgy egy jó indulatú mosoly mellett a következő szavakat válaszolta;

- Ahol most a leginkább lenni akarsz.