Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.
Második fejezet – A Sötét Herceg
Lily egy sóhajtással lerakta az utolsó kijavított papírköteget. A Bájitaltan sokkal nehezebb tantárgy volt, mint ahogy azt a legtöbb ember gondolta volna és esszéket javítani sem volt épp álommunka. Hátradőlt a székében és megdörzsölte elgémberedett nyakát; idáig azon munkálkodott, hogy még lefekvés előtt befejezze az osztályozást. Most végre végzett.
Körbepillantott a szobában. A roxforti tanári szobája a pincében volt, ennek ellenére sikerült valamilyen szinten otthonossá tennie. A festett cement falon látszott a női kéz és, hogy a legjobb tudása szerint dekorálta ki a termet. Az asztalán családi képek sorakoztak. Mindig is fontosnak tartotta, hogy a papírmunkából felnézve a szerettei arcát láthassa.
Jól jött, hogy családi képek vették körül, mivel mostanában alig tudott találkozni Jamesszel. Azzal, hogy Lily Bájitaltant tanított, James pedig aurorként dolgozott, emellett mindketten a Főnix Rendjének tagjai voltak, szinte semmi idejük nem jutott egymásra. Lily csak az iskolai szünetekben tudott a családjával lenni.
Smaragdzöld szeme a tizenkét éves fiáról készült fotóra esett. Ha nem lett volna Damien, teljes állásban a Rendnek dolgozott volna. Damien két éve kezdte a Roxfortot, ő pedig egy éve töltötte be a Bájitaltan professzori posztot, mióta felajánlották neki. Damien szünet nélkül panaszkodott, hogy az, hogy az anyja a Roxfortban volt, akadályozta őt a csínytevésben, de ez csak tovább bátorította Lilyt, hogy elvállalja az állást.
Lily újból sóhajtott és a kezébe vette a képet. Tavaly készült, amikor Damien elsőéves volt. Bátyjától eltérően, Damien nem volt James kiköpött mása. Még neki is fekete haja volt, viszont nem volt kócos, mint Jamesé. James mély mogyoróbarna szemét örökölte, amivel mindig sikerült kihúznia magát a bajból, akárcsak az apjának. A vonásai viszont Lilyé voltak. Az orra, a szája, még a mosolya is az anyjáé volt. Az ő heves természetét örökölte és James imádatát a csínytevések iránt. Kettejük keveréke volt. Sirius vállalta magára a feladatot, hogy Damient James riválisává tegye, már ami a csínytevéseket és a bajkeverést illette. Természetesen Damien nem is fogadhatta volna lelkesebben, hogy az egyik Tekergőtől tanulhat.
Lily a Jamesről készült képre nézett és érezte, hogy a szíve belesajdul a hiányába. Már két hete nem látta. De ez a fájdalom semmi volt ahhoz a gyötrelemhez képest, ami elfogta, akárhányszor a mellette lévő képre nézett. A fotó három nappal azelőtt készült, hogy elrabolták volna. Lily idősebb fia, Harry portréjára szegezte smaragdzöld szemét. A kicsi kacagott és rámutatott, majd összecsapta apró kezeit. Lily szíve fájdalmasan összeszorult, ahogy a babájára nézett. Elfordította tekintetét a képről és az asztalán lévő kis naptárra nézett. A dátum május 31-e volt. Érezte, ahogy elakad a levegő a tüdejében.
„Két hónap" gondolta. „Két hónap múlva lenne tizenhat éves."
Mindig így gondolt Harryre; elképzelte, hogy mit csinálna, ha még élne. James nehezen viselte, ha Lily Harryről beszélt, olyannyira, hogy Lily már nem is említette neki Harryt.
Férje sokkal nehezebben viselte az érzelmi sokkot, ami fiuk elvesztésével járt. Elvégre, az ő barátja lopta el tőlük Harryt a saját házukból és adta át a szörnyetegnek, aki olyan brutálisan meggyilkolta. Az ő barátja támadta meg őt és Siriust, mielőtt elrabolta volna Harryt. James felelősnek és bűnösnek érezte magát. Lily jól emlékezett, hogy milyen szörnyű volt, mikor James két héttel a támadás után felébredt és megtudta, mit tett a barátja; hogy elvesztették Harryt. James mindig is magát okolta, amiért nem tudta megvédeni a fiát. Megfogadta magának, hogy megtalálja és megöli Petert és Voldemortot. Két évig James szinte mást se csinált, csak próbált eljutni a Sötét Nagyúrhoz és hű halálfalójához, Peterhöz.
Damien érkezésével James visszakapta az életét. Csak ezt követően vált újra önmagává. De Lily tudta, hogy James még most is keményen dolgozik azon, hogy megtalálja Voldemortot és Petert. Nem fogja feladni a keresést, addig nem, amíg bosszút nem áll.
Lily elszakította tekintetét Harry képéről és fáradtan megdörgölte a szemét. Felállt és a kis hálószoba felé vette az irányt, ahol az ágya várta. Éppen le akart feküdni, amikor halk kopogást hallott az ablak felől. Kinézett az ovális nyíláson, és egy macskabagoly bámult vissza rá. Lily elmosolyodott és az ablakhoz sietett, hogy beengedje a kis teremtést. A bagoly boldogan huhogott és azonnal kinyújtotta a lábát, felmutatva egy kis tekercset. Lily hálásan elvette és észre sem vette, amint a bagoly rögtön utána útra is kelt. Lily tudta, hogy a levél Jamestől jött, mivel a férfi mindig minisztériumi baglyot küldött. Gyorsan felnyitotta a borítékot és olvasni kezdte a levelet.
Kedves Lily!
Hogy vagy, édes? Remélem, kerülöd a bajt. Erről jut eszembe, hogy van a mi kis csibészünk? Remélem, nem adsz neki sok büntetőmunkát. Mondd Damynek, hogy megszereztem a Világkupa jegyeket és mindenképpen elmegyünk megnézni a meccset. Bulgária és Írország! Olyan izgatott vagyok! Már alig várom! De, öhm… te hogy vagy, drágám?
Ha minden jól megy, hétvégén elmegyek meglátogatni titeket. Esetleg elmehetnénk Roxmortsba is, ha végeztem.
Vigyázz magadra, szívem és add át ölelésem Damynek!
James
Lily elmosolyodott és félretette a levelet. James és a kviddics, elválaszthatatlanok. De Damien örülni fog, az elmúlt három hétben folyamatosan ezekért a jegyekért nyafogott. Lily tudta, hogy James Írországnak szurkolt, Sirius és Damien viszont Bulgária-drukkerek voltak.
„Ez érdekes lesz" gondolta Lily, miközben ágyba bújt és betakaródzott. Olyan fáradt volt, hogy rögtön elaludt. Az utolsó összefüggő gondolata ez volt:
„Kíváncsi vagyok, Harry kinek szurkolt volna…"
xxx
Egy elsötétített szobában, különböző könyvek és pergamenek halmai között egy magas, sötét hajú varázsló ült. Székébe süppedt és kék szemét a kezében lévő pohárra szegezte. A pohárban lévő borostyánszín italt bámulta, anélkül, hogy igazán látta volna. Az agyát egy más, sokkal zavaróbb probléma kötötte le.
Tudta, hogy amit tesz, veszélyes volt, nagyon veszélyes. Ami azt illeti, biztos volt benne, hogy ha bárki tudta volna, mit tesz, az őrültnek gondolta volna. Megzsarolni a Sötét Nagyurat nem egy olyan dolog, amit félvállról vesz az ember. De tudta, hogy ha sikerrel jár, felfoghatatlan hatalomra tesz szert. Már így is Voldemort nagyúr belső körébe tartozott, az elit csoport tagjainak egyike volt. De a Sötét Nagyúr bármit megadott volna neki a hallgatásáért cserébe. Voldemort nagyúr olyan hatalmat adhatott, amiről más álmodni sem mert. A legerősebb halálfalóvá válhatott, talán olyan erőssé, mint maga a Sötét Nagyúr. Megérte a kockázatot.
Jason Riley keze újból megremegett, ahogy arra gondolt, mit kockáztatott. Hallott a pletykákról; a halálfalók körében suttogtak valakiről, aki a Sötét Nagyurat szolgálta. Valakiről, akit még senki sem látott, de mégis tudták, hogy létezik. Nem hitt benne, legalábbis nem igazán. Azt mondta magának, a Sötét Herceg csak egy mítosz, amit azért hoztak létre és túloztak el, hogy megregulázzák őket. De nem tekinthetett el annak a sok tehetséges és hatalmas halálfalónak a halála fölött, amit a Sötét Hercegnek tulajdonítottak; Yaxley, Davidson, Hugh, Patterson és még legalább féltucat, akikről azt pletykálták, hogy a Sötét Herceg keze által haltak meg.
Jason a szájához emelte a poharat és lehajtotta a maradék italt, remélve, hogy az majd elűzi a jeges félelmet a mellkasából. Amikor az üres pohár az asztalhoz ért, a fények egy pillanatra megremegtek, majd teljesen kiégtek. A halálfaló megmerevedett a székében, mikor a szoba sötétbe borult. A pálcájáért nyúlt, öklén a bütykök elfehéredtek erős szorításától. Lassan felállt, szemével a szoba sarkait pásztázta.
- Lumos – suttogta, mire fény gyúlt pálcája végén, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megnyugtassa.
Fénylő pálcáját szorosan megmarkolva, Jason Riley átsétált a szobán az ajtó felé. Lassan kinyitotta, közben emlékeztette magát, hogy nem kéne ennyire félnie. Jason az ajtó küszöbén állva várt, hogy történik-e valami. Senkit sem látott. Világító pálcáját feje fölött a magasba emelte, de még mindig nem látott senkit.
Amint kisétált a szobából, megérezte; a levegő hirtelen megváltozott körülötte. Majdhogynem érezte a mágiát a levegőben, majd meghallotta a lépteket a háta mögött. Megállt, ahol volt és lemerevedett. Leküzdve félelmét, Jason lassan megfordult, hogy szembenézzen látogatójával. A korlátozott fényviszonyok között csak egy sziluettet tudott kivenni.
Akkor már tudta, hogy a mítosz igaz volt.
Mégis, azon találta magát, hogy megkérdezi,
- Ki vagy te?
Az alak előrelépett, hogy megvilágíthassa a Jason pálcájából jövő fény. Jason idegesen szemlélte az előtte álló varázslót. Sötét talárba burkolva, arcán ezüst maszkkal, ami csak smaragdzöld szemeit engedte láttatni, ott állt az, akitől minden Halálfaló rettegett; a Sötét Nagyúr fia, a Sötét Herceg.
- Szerintem már tudod – jött a válasz és Jason kihallotta a fiatalságot a hangjából. Rájött, hogy a Sötét Herceg még mindig csak egy fiú volt, valószínűleg tizenéves.
- Mit keresel itt? – kérdezte Jason, próbálva nyugalmat tettetni.
- Elárultad Voldemort nagyurat – válaszolta a fiú mérgesen sziszegve. – Azért jöttem, hogy megbüntesselek.
Jasonnek feltűnt, hogy habár az előtte álló fiú kezében volt a pálcája, nem szegezte rá. Megpróbálta ezt az előnyére fordítani.
- Sosem árulnám el a Nagyurat! Alázatos szolgája vagyok. Eszembe se jutna… AVADA KEDAVRA! – Jason egy hirtelen mozdulattal kilőtte a gyilkos átkot.
Az ezüstmaszkos varázsló félreugrott az útból, ezzel elkerülve a zöld fénysugarat. Jason gyorsan célba vette és újból megpróbálta megölni.
Mielőtt még a szavak elhagyhatták volna az ajkát, a pálcája hirtelen kirepült a kezéből. A nonverbális lefegyverző bűbáj olyan hirtelen jött és ereje olyan hatalmas volt, hogy kiszakította a pálcát Jason kezéből. A pálca egy koppanással a földre esett és eloltódott, ezzel sötétségbe taszítva a szobát.
A halálfaló megkockáztatta és elindult a lépcső felé, olyan alacsonyan maradva, ahogy csak tudott, hogy elkerülje a várható átkokat.
Leviharzott a lépcsőn, azzal a szándékkal, hogy majd a Hop-rendszeren keresztül távozik. Épp csak elérte a legalsó lépcsőfokot, amikor érezte, hogy egy bűbáj közelít a fejéhez. Ösztönösen lebukott. Ekkor érezte meg a pálca hegyét a tarkójához nyomva.
- Felállni! – jött a parancs és a halálfaló lassan lábra emelkedett.
Jó tíz centivel magasabb lehetett a Sötét Hercegnél, de ez egyáltalán nem nyugtatta meg.
- Kérlek, könyörgöm, Sötét Herceg – próbálkozott Jason kétségbeesetten. – Ne ölj meg!
A fények újból felvillantak és Jason azon kapta magát, hogy egyenesen a riasztó zöld szempárba bámul, amiben, félelmére, nem talált könyörületet.
- Áruló vagy és az árulókra csak egyfajta büntetés vár – mondta neki a Sötét Herceg.
Mielőtt Jason bármit is tehetett volna, a gyilkos átkot kimondták és a zöld fénysugár egyenes a szeme közt találta el. A halálfaló holtan omlott a padlóra.
A Sötét Herceg mindössze egy pillantást vetett a lábainál heverő testre, majd megfordult és távozott. A megbízatása teljesítve.
xxx
