Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.
Hatodik fejezet – Egy gyilkos magasztalása
- Ez annyira nem igazság! – panaszkodott Damien. A fiú épp a Griffendél asztalánál ült és a többi griffendélessel reggelizett, de szokatlan rosszkedve miatt nem tudta élvezni.
- Tudom, szívás. De mit tudsz tenni? – mondta Ron, majd féltucat palacsintát halmozott a tányérjára és aranyszínű mézes sziruppal öntözte meg őket.
- Nem hiszem el, hogy lemaradok róla! – folytatta Damien. – Már hetek óta ezt a Világkupa meccset várom! Apa megígérte, hogy eljön és elvisz, most meg egyszerűen úgy dönt, hogy nem jelenik meg! Úgy értem, még csak egy baglyot sem küldött, hogy lemondja.
- Még mindig ezen nyafogsz, Damien? Ugyan már, csak egy meccs. Édesapádnak biztos fontosabb dolga akadt, tudod – mondta Hermione, ahogy ő és Ginny leültek Ron és Damien mellé.
- Csak egy meccs? – kérdezte Damien. – Szemlátomást nem sokat tudsz a kviddicsről, Hermione. Nem meglepő, tekintve, hogy ezt nem tanulhatod meg egy könyvből.
Az ötödéves prefektus úgy tett, mintha nem hallaná fiatalabb barátja utolsó mondatát. Helyette inkább vett egy pirítóst.
- Biztos vagyok benne, hogy Mr Potternek valami fontos dolog jött közbe – vigasztalta Ginny Damient. – Elvégre, nem valószínű, hogy ki akarná hagyni a nagy mecset.
Ebben igaza lehet, gondolta Damien.
Miért hagyná ki az apja a meccset? A valaha élt egyik legnagyobb kviddicsdrukker volt, olyannyira, hogy Griffendél legjobb hajtójának nevezték ki a maga idejében. A trófea még mindig ott állt a harmadik emeleti folyosó üvegszekrényében.
Damien csak egyszer látta az apját, mióta visszaért az aurori munkából. Elég fáradtnak és leharcoltnak tűnt, de Damien tudta, hogy az apja sose panaszkodna. Imádott auror leni. Damien azt gyanította, kimerült apja még mindig aludt, teljesen megfeledkezve a Világkupáról.
- Ha valami fontos jött volna közbe, küldött volna egy baglyot – motyogta Damien. – Legalább tudnám, hogy ne várjak rá.
Ron felnézett a tányérjából és látta barátja komor arckifejezését. Damien három évvel fiatalabb volt nála, de gyerekkoruk óta barátok voltak. Mivel Ron és Damien szülei is a Rend tagjai voltak, gyakran futottak össze. Molly és Lily sokszor mentek át egymáshoz és bátorították a gyerekeket, hogy barátkozzanak. Végül Ron és Damien olyan jó barátok lettek, hogy Ron nem bánta, ha a fiatalabb fiú vele és a barátaival töltötte az idejét a Roxfortban. Hozzászokott, hogy körülötte lebzselt.
- Fel a fejjel, haver! – mondta Ron. – Biztos vagyok benne, hogy Mr Potter kiengesztel. Sok meccs lesz még.
Damien egy sóhajtás kíséretében bólintott. Visszatért a reggelijéhez, és tovább tologatta a palacsintát a tányér egyik széléről a másikra.
- Mit csináljunk ma? – kérdezte Damien rosszkedvűen.
- Látogassuk meg Hagridot. Aztán mit szólnál egy kviddicsedzéshez? – javasolta Ron.
- Ja, király – válaszolta Damien egy apró mosoly kíséretében. – Ha már nem láthatom a meccset, legalább játsszunk egyet mi.
- Mit mondasz Ginny, benne vagy egy meccsben? – kérdezte Ron a húgát.
Ginny felnézett a Hermionéval való sutyorgásból.
- Mi? Ó, öhm… nem… nem, köszi. A könyvtárba kell mennem – válaszolta egy kicsit vörösen.
Damien és Ron összenéztek, majd felsóhajtottak és a szemüket forgatták.
- Ginny, add már fel! Nem fogod megtalálni – próbálkozott Ron.
- Tök mindegy, Ronald! Te csak törődj a saját dolgoddal – csattant rá.
Ron sóhajtott. Az utóbbi két hónapban jól szórakozott azzal, hogy csúfolta és ugratta a lányt, de mostanra már kezdte sajnálni őt.
- Sose fogod megtalálni – mutatott rá, amivel kiérdemelt egy éles pillantást. – Azt sem tudod, hogy a Roxfortba járt-e.
- Neki köszönhetem, hogy élek, Ron – válaszolta Ginny. – A legkevesebb, hogy megpróbálom megtalálni és megköszönni.
Ron nem tudta, mit mondjon.
Ginny visszafordult Hermionéhoz. Alapból utálta, mikor Ron kigúnyolta, de ezzel a témával kapcsolatban kifejezetten harapós volt. Nem érti, mondta magának minden alkalommal. Ő nem volt ott.
Ron kihagyta az utolsó roxmortsi kirándulást, ami két hónapja volt. Előtte nem sokkal fejen találta egy gurkó és akkor épp a gyengélkedőn lábadozott. Ginny a többiekkel együtt Roxmortsba ment. Tökéletesen emlékezett arra a napra. Csodálatosan indult, a kedvenc boltjaiban vásárolt, majd Hermionéval és néhány barátjával beültek egy kis kávézóba. Ott találkozott a szüleivel és bátyjaival, hogy együtt ebédeljenek. Együtt nevettek, Charlie történeteit hallgatták a legújabb rá bízott sárkányról, amikor hirtelen egy szörnyű robbanás történt odakint, olyan erős, hogy beleremegett a kávézó.
Bill és Charlie megragadták a rémült Ginnyt, és védelmezően köré álltak. Bill, Charlie, Arthur és Molly mind körbeállták a lányt és próbálták megvédeni.
- Maradj itt, Ginny! – mondta neki Bill.
- Maradj a közelünkben! – vezette Charlie Ginny mellé Hermionét és a két lány elé állt.
Elszabadult a pokol, mikor kiderült, hogy Roxmortsot halálfalók támadták meg. A halálfalók betörték az ajtókat és megtámadták a lakosokat. Ginny és Hermione egy rémült sikollyal fedezékbe bújtak, Molly pedig mindent megtett, hogy védelmet nyújtson nekik.
- Molly, vidd innen a lányokat! – kiáltotta Arthur, miközben két maszkos férfival párbajozott.
A kávézóban minden felnőtt a halálfalók ellen védekezett, beleértve Billt, Charliet és Arthurt.
Molly kézen fogta Ginnyt és Hermionét és a hátsó ajtóhoz rohant. A legtöbb ember a kávézóban a kijárat felé tartott. Molly, Hermione és Ginny átküzdötték magukat a tömegen és egy sikátorban lyukadtak ki. A Roxfort felé futottak, hogy az iskola biztonságos falai mögé jussanak.
Hirtelen három maszkos férfi állt az útjukba. Molly elengedte Ginnyt és Hermionét és előhúzta a pálcáját.
- Fussatok! – mondta lányának.
Vonakodva és anyja épségét féltve Ginny megfordult és Hermionéval az oldalán futni kezdett. A két lány kézenfogva rohant és próbáltak biztonságba jutni.
Egy varázslat repült el Ginny mellett, épp csak elvétve a fejét. Ahogy futás közben hátrapillantott, látta, hogy két halálfaló üldözte őket. Hermione másik irányba húzta és egy régi, elhagyatott külsejű épület felé vették az irányt. A két lány átverekedte magát a rosszul elbarikádozott ajtón és valamilyen búvóhelyet keresve felrohantak a lépcsőn. Ginny hallotta a robbanást maga mögött és tudta, hogy a halálfalók követték őket az épületbe.
Nem volt idejük átgondolni a dolgokat, így a két rémült lány az épület teteje felé vette az irányt, csak azt tartva szem előtt, hogy elmeneküljenek a halálfalók elől.
Amikor elérték a tetőt, rájöttek, hogy nincs hova menekülniük. Csapdába estek. Ginny az ajtó felé fordult, épp amikor az kivágódott és a két halálfaló a tetőre sétált. A két lányt fixírozták és nevettek, majd épp megpróbálták volna megragadni őt és Hermionét, mikor egy csapás érte őket hátulról. Ginny megkönnyebbülten kiáltott fel, mikor meglátta, hogy a bátyja, Charlie sietett a segítségükre.
Charlie egyedül párbajozott a két férfival, mivel sem Ginnynél, sem Hermionénél nem volt pálca. Iskolai előírás volt, hogy a pálcát a Roxfortban kellett hagyni a roxmortsi kirándulások idejére. Túl sok tanuló használta rossz célra, ezért lettek eltiltva attól, hogy elhozzák a pálcájukat Roxmortsba.
Ginny és Hermione olyan messze hátráltak, amennyire csak tudtak, hogy ne kerüljenek az átkok kereszttüzébe. Ginny annyira a bátyjára figyelt, annak épségét féltve, hogy nem vette észre a Cruciatus átkot, ami visszapattant egy falról.
- Ginny! Mozdulj!
Ginny meghallotta Hermione sikolyát, szeme sarkából pedig meglátta az egyre gyorsuló vörös fénysugárt, így hátraugrott, hogy elkerülje az átkot. De sajnos már eddig is vészesen közel volt a tető széléhez és átbukott rajta.
Szerencsés módon, sikerült megkapaszkodnia egy a tető széléről lelógó drótban. Az életéért kapaszkodott, de így is meg tudta állapítani, hogy a vékony drót nem fogja sokáig elbírni a súlyát. Charlie és Hermione segítségéért kiáltott, de mielőtt bárki is a segítségére siethetett volna, a Ginny életét megmentő drót elszakadt.
Ginny lefelé zuhant. Halálra vált sikolya hallatán Hermione és Charlie is felkiáltottak. Ginny behunyta a szemét, nem akarta látni, ahogy a föld és vele együtt a halála felé közeledik. De még mielőtt a földbe csapódott volna, hirtelen megragadta egy pár erős kéz. Feje egy erős mellkasnak csapódott, mire ösztönösen a személy köré fonta a karját és belékapaszkodott. Érezte az arcába csapó szelet és tudta, hogy repülnek.
Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, hogy ránézhessen a megmentőjére. Smaragdzöld szempárral találkozott és azonnal érezte, hogy valami felé vonzza. Kipislogta a könnyeket a szeméből, amiről nem tudta eldönteni, hogy a szél vagy a majdnem halála okozta. Titokzatos megmentője arcát ezüst maszk takarta, ami csak a szemét engedte láttatni. Ginny rájött, hogy egy seprűn ültek és fenomenális sebességgel száguldottak. Nem bírta szóra nyitni a száját, túl sok levegő tolult az arcába. Elfordította arcát a szél irányából és helyette megmentője mellkasába temetette. Még kényelmetlen helyzetében is furcsán megnyugtatónak találta az erős karokat a csípője körül és a hozzá préselődő test melegét.
Ginny csak akkor érzékelte újból a környezetét, amikor érezte, hogy a talpa szilárd talajt érint és gyengéden leveszik a seprűről. A lába nem bírta el a súlyát, bármennyire próbálkozott. Azon kapta magát, hogy a földön ül és hevesen veszi a levegőt, miközben próbálta lenyugtatni sebesen száguldó szívét.
Felnézett és csak most jött rá, hogy a Roxfort kapuin kívül voltak. A távolban pár tanárt látott, akik felé siettek.
- Jól vagy?
Ginny a hang felé nézett és rájött, hogy a titokzatos megmentője beszélt. Minden igyekezete ellenére levegőért kapott, olyan fiatalnak hallatszott a hangja. Azt hitte, sokkal idősebb volt, tekintve, hogy megmentette és úgy repült, mint egy professzionális kviddicsjátékos. A hangja gyengéd volt, ugyanakkor tagadhatatlanul erős. Mielőtt még válaszolni tudott volna, a fiú felnézett és meglátta a feléjük rohanó roxforti tanárokat. Szó nélkül felszállt a seprűjére és elrúgta magát a földtől.
-Várj! – kiáltotta Ginny, de már késő volt.
A gyönyörű smaragdzöld szemű fiú eltűnt. Ginny fel sem fogta, hogy McGalagony és June professzor elérte őt és felvezették a kastélyba.
Azóta Ginny a megmentője megszállottjává vált. Órákon keresztül tudott róla beszélni Hermionénak, vagy bárki másnak, aki hajlandó volt hallgatni őt a fiú gyönyörű szeméről, az erős karjairól, arról, hogy milyen gyengéden beszélt. Hermione sajnálta őt. Látta, hogy Ginny mennyire belebolondult ebbe a titokzatos fiúba, és miért ne tette volna? Elvégre megmentette az életét. Úgy döntött, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen neki kideríteni a „zöldszemű csoda" személyazonosságát.
Ginny meg volt győződve arról, hogy a fiú valamikor a Roxfortba járt, mivel, a hangjából ítélve, csak nem sokkal lehetett idősebb nála. Ginny nem tudott menekülni az érzés elől, hogy már látta korábban azt a zöld szempárt. Azt gondolta, talán egy idősebb diák lehetett, akit a Roxfort folyosóin látott, vagy valaki, aki Billel és Charlie-val egy időben járt iskolába és egyszer átjött az Odúba.
Egyre kétségbeesettebben kereste és minden szabad percében régi évkönyveket bújt a könyvtárban, hogy megtalálja őt, megtalálja azt a gyönyörű, tiszta smaragdzöld szempárt. Hermione próbált rámutatni a tényre, hogy Ginny nem látta a fiú arcát és így a fényképét sem ismerné fel, de Ginny nem hallgatott rá, mondván azon nyomban felismerné a szemét, amint meglátja.
- Szóval, Hermione – kezdte Ginny, egy pillanatra figyelmen kívül hagyva bátyját -, jössz velem a könyvtárba?
- Persze – válaszolta Hermione mosolyogva. – Nekikezdhetünk újból a keresésnek, ha szeretnéd.
- Gin, eszedbe jutott már valaha, hogy ez az alak akár bűnronda is lehet? – kérdezte Ron egy önelégült mosoly kíséretében.
Ginny megperdült és rosszindulatú pillantást lövellt felé.
- Mi?
- Talán ezért viselte azt a maszkot – magyarázta Ron, a Ginny arcára kiülő haragon vigyorogva.
Ginny lehajolt és előhúzta táskájából a pálcáját. Ron nevetve tartotta fel a két kezét és a fejét rázta, hogy jelezze, nem gondolta komolyan.
- Esküszöm, Ronald! Még egyszer ezt mondod és a szomszédos országig átkozlak! – figyelmeztette Ginny.
Ron csak nevetett, jól szórakozva azon, hogy mennyire fel tudta húzni.
- Gyerünk, Ginny – mondta Hermione, mire a lány felállt.
Mielőtt még elhagyhatták volna a Nagytermet, a feldagadt szemű és aggódó tekintetű Lily Potter sietett be, kétségbeesetten kutatva a Griffendél asztalánál ülőket. Azonnal kiszúrta Damient és felé sietett, majdnem a padlóra lökve közben a két lányt.
- Ó, bocsánat, lányok… bocsánat! – motyogta, majd Damienhez fordult.
- Damien, gyere velem! Gyorsan! – mondta, teljes mértékig figyelmen kívül hagyva a többi griffendélest, akik gyanakodva bámultak rá.
- Neked is jó reggelt, anya – válaszolta Damien egy pimasz mosollyal. Majd meglátta anyja aggódó arckifejezését és könnycsíkozta arcát és arcára fagyott a mosoly. – Anya, mi a baj? – kérdezte, ahogy felkelt a székből.
- Potter professzor, minden rendben? – kérdezte Ron.
Lily vagy nem hallotta vagy nem figyelt rá.
- Damien, gyere velem, most! Mennünk kell! – ismételte és intett neki, hogy kövesse.
Damien szó nélkül felkelt és követte anyját ki a Nagyteremből, anélkül, hogy visszafordult volna, hogy barátai aggódó arcára nézzen.
Amikor az anya és fia kiértek az előcsarnokba, Lily előhúzott egy kicsi színes labdát.
- Portus – suttogta. – Damy, kapaszkodj a labdába, öt másodperc múlva indul.
Damien úgy tett, ahogy mondta és három másodperccel később megérezte az ismerős húzást a köldökénél, ahogy a zsupszkulcs elvitte őt és anyját a Roxfortból.
Damien lába földnek ütközött és egy pillanatra elvesztette egyensúlyát. Kiegyenesedett és körbenézett, majd érezte, hogy gombóc gyűlik a torkában. A St. Mungo Kórházban állt.
xxx
- Anya, mi folyik itt? Miért vagyunk a St. Mungóban? – kérdezte Damien és próbált nem pánikolni, de az anyja szemében látott aggodalom és a nő remegő kezei csak még idegesebbé tették Damient.
- Gyere velem – suttogta anyja és megfogta a kezét, ahogy az előcsarnok másik oldalán álló liftek felé indult. Amint beszálltak a felvonóba, Damien újra megkérdezte, hogy mi történt.
- Apádról van szó - mondta Lily halkan. – Múlt éjjel megsérült.
Damien szíve több ütemet is kihagyott. Az apja már korábban is sérült meg, ez a kockázat együtt járt az auror szakmával, de még sose látta az anyját ilyen zaklatottnak. A legrosszabbra gondolt.
- Mi történt vele? – kérdezte, próbálva lecsillapítani félelmét.
- Egy párbajban sérült meg szolgálat közben – Lily amennyire csak képes volt rá, próbált biztos hangot megütni, de nem tudta teljesen elrejteni aggodalmát.
- Milyen szolgálat? – kérdezte Damien, tudva, hogy anyja érteni fogja valódi kérdését, hogy aurorként vagy a Rend tagjaként dolgozott apja.
- Az elsőszámú – mondta Lily, mivel sose mondta ki a „Főnix Rendje" szavakat biztonságos falakon kívül. Tudta, hogy a fia mindig apja második szakmájaként tekintett a Rendre.
A lift ajtaja kinyílt és Lily és Damien kisietett belőle, az ötös számú szoba felé tartva. Egy cseppet sem lepődtek meg, hogy a nagyon fáradt és rosszkedvű Sirius ült James mellett. Damien megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta, hogy apja az ágyban ül és élénken cseveg Siriusszal. Sápadtnak tűnt, mint aki sok vért vesztett. Egy kötés volt a nyaka köré tekerve és egy másik az alkarján. De a fáradtságot leszámítva, úgy tűnt, az apja jól van.
James felnézett a két újonnan érkezőre és azonnal elmosolyodott. Sirius is úgy nézett ki, mint aki megjárta a poklot, de hagyta, hogy mosolyra húzódjon a szája Lilyt és Damient látva.
- Sziasztok srácok, gyertek be – szólt ki James és kinyújtotta a karját, hogy megfogja Lily kezét, aki hozzá sietett. Damien még mindig az ajtóban állt, az ajtófélfának dőlve, hogy megtámassza magát. A szíve kissé összetört, látva, hogy mennyire ellátták apja és bácsikája baját.
- Szia, blöki, gyere be – intett neki Sirius a szokásos vigyorával. Damien lassan besétált és leült az apja mellé.
- Fel a fejjel, srácok! Jól vagyok – nevetett James.
- Jól! Te ezt így hívod? Istenem, James! Meg is ölhettek volna… - Lily hirtelen megállt, rájött, hogy Damien is velük volt. Bocsánatkérő kifejezéssel nézett rá. – Damy, ne haragudj. Nem kellett volna így elrángatnom téged az iskolából. Hallottam apádról és gondolkodás nélkül reagáltam.
Damien felnézett anyjára.
- Semmi baj, anya. Örülök, hogy elhoztál. Csak ne kiabálj apával, úgy néz ki, mint aki megjárta a poklot.
- Ó, köszönöm, fiam, ezt megjegyeztem! – mosolygott James és próbált sértődöttnek tűnni. Damien visszamosolygott rá.
- Szóval, elmondjátok, hogy mi történt veletek? – kérdezte Damien, sejtve a választ.
- Nem lehet, blöki, hétpecsétes titok, meg minden, biztosan megérted – válaszolt Sirius unott hangon, amit mindig akkor használt, amikor Damien a Rendről kérdezett.
Damien az apjára nézett.
- Apa?
James újból rámosolygott fiára.
- Őszintén, Damy, csupa unalmas dolog, semmi érdekes.
Damien fújt egyet és keresztbe tett karral visszaült. A három felnőtt beszélgetni kezdett, főként a Minisztériumról és, hogy hány napot vehetett ki James és Sirius betegszabadságként. Damien kezdett nagyon unatkozni. Pár perccel később Lily megkérte Damient, hogy menjen fel a büfébe az ötödik emeletre és hozzon frissítőt. Damien hálásan kelt fel és távozott.
Amint kilépett a szobából, Lily kimondta a Silencio varázsigét a szobára és megkörnyékezte Jamest és Siriust.
- Oké, bökjétek ki. Mi történt múlt éjjel?
Szégyen söpört át a két férfi arcán.
- Hát, asszem ezt nem tudjuk máshogy közölni, de… öhm… kicsit alábecsültük az ellenfelünket – válaszolta a zavarban lévő Sirius.
- Mit értesz az alatt, hogy „alábecsültétek"? Túl sok halálfaló volt? Hányan voltak? – kérdezte Lily és megpróbálta elképzelni, ahogy az öt auror egy tizenöt vagy még több főből álló halálfaló sereggel küzd. Az megmagyarázta volna a sérüléseket.
- Egy – válaszolta James, elkerülve Lily pillantását.
- Egy? – ismételte Lily.
- Igen, egy – válaszolta James és Sirius egyszerre.
- Nem értem. Hogy küzdhet egy halálfaló öt auror ellen és juttathat belőlük kettőt kórházba? – kérdezte Lily.
- Négyet – mondta egy vékony hang, ami meglepő módon Siriushoz tartozott.
- Hogy mi? – kérdezte Lily, és elszégyellte magát a Rend veszteségein, amit egy halálfaló okozott.
- Liam és Kingsley itt vannak velem és Jamesszel – válaszolta Sirius.
- Kingsley? – kérdezte Lily felvont szemöldökkel. – Mármint Kingsley Shacklebolt? A több, mint 180 centis auror, akit három halálfaló sem tudott elkapni, az a Kingsley? – kérdezte Lily hitetlenkedve.
A két férfi csak bólintott.
- Mi a fene történt? – kérdezte Lily.
- Az az átkozott gyerek történt! – csattant fel Sirius, aki bírta tovább türtőztetni magát a kudarcukon.
- Gyerek? Milyen gyerek? – kérdezte Lily rosszallóan.
- Voldemort gyereke – válaszolta James halkan.
Lily megállt, teste megfeszült James szavaira. Csendben férje felé fordult.
- Mi? – kérdezte, alig hangosabban a suttogásnál.
- Voldemortnak van egy fia – ismételte James.
Lily nem szólt semmit, de tisztán látszott, hogy mennyire sokkolták a hallottak.
- Legalábbis a másik halálfaló ezt mondta– tette hozzá Sirius.
Lily ránézett.
- De nem azt mondtad, hogy csak egy halálfaló volt? – kérdezte zavarodottan.
- Úgy volt, legalábbis kezdetben – magyarázta Sirius. – Amikor megérkeztünk a raktárba, csak egy halálfalót láttunk, aki a sarokban bujkált. Aztán a semmiből hirtelen megjelenik ez a fiú és a halálfaló majdnem összecsinálja magát – Sirius grimaszolt, és a fogát csikorgatta, arcára kiült az undor és a megvetés. – Az az átkozott gyáva! – suttogta, a halálfalóra utalva. – Könyörgött és a földön csúszott az életéért. Meg sem próbálta megtámadni a fiút.
- Fiú? – ismételte Lily, szeme elkerekedett a hitetlenkedéstől. – Várj, egy fiú miatt kerültetek kórházba?
- Tudom, hogy hangzik – kezdte James -, de ez más volt. Csak egy fiúnak tűnt, annak is hangzott, de Lily, nem csak egy fiú volt.
- Hogy érted? – kérdezte Lily, akinek a félelemtől hideg görcs jelent meg a gyomrában.
- Ő… elképesztő volt – mondta James, nem találva jobb szót, amivel leírhatná. Siriusra nézett, aki egyetértően bólintott, habár némileg kelletlenül. – Ahogy párbajozott, olyan gyors volt. Néha csak egy folt látszott a helyén. Pálca nélkül varázsolt és a pajzsa! Merlin, sosem láttam még ilyet azelőtt, Lily. A pálcája egyetlen pöccintésével elő tudta hívni és tetőtől talpig beborította! – James megrázta a fejét. – Semmi sem utalt arra a küzdelemben, hogy csak egy fiú lett volna.
- És nem csak varázslópárbajozásról beszélünk, mugli stílusban is szétrúgta a seggünket – tette hozzá Sirius. – Komolyan, Lily, ez volt a legfurább. A Sötét Nagyúr fia mugli harctechnikát használt, hogy elintézzen minket.
- És a legkevésbé sem félemlítette meg a tény, hogy öt felnőtt aurorral nézett szembe. Szimplán feltörölte velünk a padlót – mondta James sápadt arcán kis vörös folttal.
Lily tátott szájjal hallgatta.
- Miért félt tőle a halálfaló? – kérdezte, nem értve azt a részt.
- Tudta, hogy a fiú azért jött, hogy megölje. Abban a pillanatban tudta, ahogy meglátta – válaszolta James.
- Megtette? – kérdezte Lily. – Úgy értem, megölte?
- Előttem ölte meg – válaszolta James. – Olyan erőteljes volt Lily, semmit sem tehettem. A levegőbe hajított pálca nélkül és ahogy Hunttal bánt, olyan rideg volt! Csak úgy megölte, mintha semmi se érdekelné a világon, semmi bűntudat, semmi!
- Miért vagy meglepve? – kérdezte Sirius. – Nem ismerheti a bűntudatot. Magának az ördögnek az ivadéka!
James nem szólt semmit, de a szíve megugrott Sirius szavaira. Bizonyára az arckifejezése elárulta aggodalmát, mert érezte, hogy Lily megérinti a kezét.
- Mi az? – kérdezte Lily.
- Nem tudom – mondta James őszintén. – Csak van valami vele kapcsolatban, ami… nyugtalanít.
- Nyugtalanít? Hogyan? – kérdezte Lily.
James felpillantott rá, majd Siriusra, azon gondolkozva, hogy el kéne-e mondania, ami a fejében járt.
- Semmi értelme – mondta végül. – A fiúval kapcsolatban semminek sincs értelme. Mérges lett, amikor halálfalónak hívtam. Pontosan ezt mondta: „Én nem vagyok mocskos halálfaló!" Ennek talán van értelme?
Lily és Sirius se szólt semmit. James folytatta.
- És amikor harcolt, nem használt főbenjáró átkokat, csak normál varázsigéket. Senkit sem ölt meg, Hunton kívül. Ennek sincs értelme. Voldemortot a számok érdeklik. A támadásai után százak halnak és sérülnek meg. A halálfalók annyit embert ölnek és kínoznak meg, amennyit csak tudnak. De ez a gyerek csak elintézett minket és elkapta Huntot. Nem okozott más halálesetet.
- De okozhatott volna! – szólt közbe Sirius James felé bökve. – Szerencséd volt, hogy… az a… kés, penge, csillag valami, amit hozzád vágott, nem ejtett túl mély vágást, különben… - Sirius nem tudta befejezni. Félrenézett, száműzve elméjéből a képet, ahogy a barátja a saját vérében fürödve fekszik.
- Tudom, hogy megpróbált megölni, de nem hiszem, hogy eredetileg ez lett volna a szándéka – mondta James Siriusnak. – Azt mondta, hogy tűnjek el az útból. Csak mikor megtámadtam, azt torolta meg. Úgy értem, elég csúnya vágást ejtettem rajta…
- Mégis miért mentegeted őt?! – kiáltott fel Lily. – Megpróbált megölni és úgy állítod be, mintha kényszerítették volna rá!
James becsukta a száját és leejtette a fejét. Miért mentegette őt? Egészen tisztán látta a haragot a fiú szemében. Tudta, hogy a fiú azzal a szándékkal támadta meg, hogy megölje, de valahol legbelül nem akarta elhinni ezt. Aztán meg ott volt a tény, hogy a fiú valahogy ismerősnek tűnt. James nem tudta, hogy lehetséges ez, de úgy érezte, ismeri őt valahonnan. A hangja dermesztő felismerést indított el benne. Nem akarta elismerni, de a fiú hangja Damienre emlékeztette.
- Azt hiszem, csak nem akarom elhinni, hogy egy gyerek ilyen gonosz lehet – mondta nekik.
Lily férjét nyugtatta, Sirius pedig mélyen a gondolataiba merülve nézett le a földre. Tudta, hogyan érti James. Nem egyszerűen zavaró volt látni, hogy egy ilyen fiatal fiú harcolt és kegyetlenül elvette mások életét, hanem kicsit össze is törte az ember szívét.
Ekkor Damien jelent meg újból a szobában, kezében tömérdek frissítővel. Próbálta befogadni a látványt, ahogy anyja a legyőzöttnek tűnő, fáradt apja köré fonta a karját. A bácsikája, Sirius is rosszkedvűnek tűnt.
- Minden rendben van? – kérdezte, ahogy ledobta szerzeményeit apja ágyára.
- Most már igen, hogy szereztél csokibékát és pezsgőcukrot! – mondta apja, majd elvett egyet kedvenc cukorkájából és nagy szemével, mosolyogva Damienre nézett.
Damien sóhajtott, ahogy a felnőttek mind elvettek egyet a kedvenc édességeikből. Ő felvett egy csokibékát és felszakította a csomagolást. A béka kiugrott belőle és apja ágyán landolt. Damien nézte, ahogy James egy ötéves szintjén viselkedett, mikor egyik kezével elkanalazta a békát, másik öklét pedig egy hangos kiáltás kíséretében a levegőbe lendítette, mintha egy lehetetlen küldetést teljesített volna.
Őszintén nem tudta, apja valaha is felnő-e.
