Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.


Hetedik fejezet – Apa és fia

Harry halkan átsétált az edzőpályán, hazafelé tartva. Öt órán keresztül edzett a személyes pályáján és mostanra teljesen kimerült. Fáradtan indult a Denem kúria felé. Felpillantott az égre; bealkonyodott, szóval a halálfaló megbeszélésnek valószínűleg már vége. Harry azért a biztonság kedvéért az ezüst maszkján tartotta a kezét, arra az esetre, ha szükség lenne rá.

A fiú elfojtott egy ásítást. Az nem kifejezés, hogy fáradt volt. Általában nem töltött ennyi időt edzéssel, de mostanában csak ehhez volt kedve. Tudta, hogy a belőle kikívánkozó, felhalmozott frusztráció volt az oka, aminek ez volt az egyetlen levezetési módja. Nos, ez és a megbízatások.

Harry továbbsétált, keresztül az erdős vidéken, ami a kúria és az edzőpályája között terült el. Már csak egy rövid táv volt hátra, amikor felfigyelt a falevelek enyhe susogására, a mögüle jövő lépések alig hallható zajára. Harry nem állt meg, de azonnal éberré vált. A pálcája a karján lévő tartóba volt dugva. Tovább sétált, semmi jelét nem adva annak, hogy észrevette volna, hogy követik. A mögüle jövő lépések hangosabbá váltak.

Egy pillanat alatt történt az egész.

Harry egy fürge mozdulattal magára rántotta maszkját, majd a pálcájáért nyúlt. Megperdült és vakon megragadta az utána lopakodó személyt. Meg se nézte, ki az, keze máris az illető nyaka köré fonódott. Harry a legközelebbi fához csapta a lopakodót és a torkának szegezte a pálcáját.

- Áú! Nem vagy te paranoiás, Harry?

Harry meglepetten ismert rá a szorításában lévő, immár fájdalmasan morgó szőke fiúra. Harry önelégülten mosolyodott el a maszk mögött és elengedte a fiút, majd a maszkjáért nyúlt, hogy levegye. Nem volt rá szüksége.

- Draco, miért osontál mögém? – kérdezte Harry barátját.

Draco Malfoy megdörzsölte a feje hátulját és mérges pillantást vetett Harryre.

- Nem osontam sehova! Csak rejtve maradtam, ennyi – válaszolta.

Harry válaszul önelégülten elvigyorodott.

- Félsz, hogy elkap apám? – kérdezte Harry.

Nem volt titok, hogy Voldemort nagyúr nem volt túl türelmes, ami Draco Malfoyt illette. A fiút hibáztatta, amiért elterelte Harry figyelmét az edzésről és a tanulásról.

Draco óvatosan tekintett körbe.

- Látod, ezért kéne neked átjönni hozzám – mondta suttogva.

Harry válaszul csak nevetett. Ketten folytatták útjukat a kúria felé. Draco most már sokkal nyugodtabb volt. Ha Harryvel volt, biztonságban volt. Még Voldemorttal is szembe lehetett nézni Harryvel az oldalán. Ha egyedül volt, megvolt rá az esély, hogy soha többet nem tér haza.

Ahogy a Denem birtok imponáló kastélya felé közeledtek, Harry elővette az ezüst maszkot és felrakta, hogy elrejtse arcát. Draco végignézte az ismerős cselekedetet, de nem szólt semmit. Ahogy a két fiú közelebb ért az ajtókhoz, Harry biccentett a két halálfalónak, akiket a bejárathoz osztottak be. A férfiak azonnal térdre borultak és homlokukat a földre szorították, hogy üdvözöljék Sötét Hercegüket.

Harry alig vetett rájuk egy pillantást, míg Draco nyíltan somolygott és szándékosan lelassított, hogy a két férfinak minél tovább kelljen jelenlegi kényelmetlen, megalázó pozíciójukban maradni.

- Draco! – mordult rá Harry, buzdítva, hogy gyorsítson fel.

Ahogy az ajtók bezárultak, Harry az előcsarnok egyik oldalán lévő óriási, kígyót ábrázoló festményhez lépdelt. Egy elsziszegett varázslat és a kép kitárult, utat nyitva a kastély azon részéhez, amit neki jelöltek ki.

Harry mindig is tudatában volt önnön fontosságának, de sosem tudott ellenállni a felfedezésre való késztetésnek. Ugyanakkor hétéves korában egy incidens során a nehezebb módon tanulta meg, hogy titokban kell tartania létezését. Így apja a kastély egy teljes szárnyát neki jelölte ki. Gyerekként Harry sok órát töltött környezete felfedezésével és vég nélküli kalandokba keveredett itt, Dracoval az oldalán.

Amint átmásztak az átjárón és bezárult mögöttük a portré, Harry levette a maszkját.

- Szóval, mikor jöttél vissza? – kérdezte Harry, ahogy végigsétáltak a folyosón a szobája felé tartva.

- A nyári szünet már hetekkel ezelőtt elkezdődött, de apám úgy gondolta, az lenne a legjobb, ha egy ideig távol maradnék. Azt mondta, elfoglalt voltál, úgyhogy jó pár hétig otthon kellett üldögélnem és unatkoznom– válaszolta Draco.

- Megbízatásaim voltak – válaszolta Harry egyszerűen.

Draco ránézett.

- Bárcsak veled mehetnék egy megbízatásra – sóhajtott Draco.

Harry horkantott egyet és tréfás pillantást vetett Dracora.

- Te? Csatában? Szeretném azt látni! – mondta, imádva a hitetlenkedő arckifejezést, ami megjelent barátja arcán.

- Miért ne? Jó vagyok párbajozásban! – válaszolta Draco méltóságteljesen.

- Valószínűleg arról kérdezgetnéd az ellenfelet, hogy a hajad még mindig jól áll-e – nevetett Harry.

Draco mogorva pillantást küldött Harry felé.

- Nem bűn jól kinézni, de persze mit is tudhatsz te erről! Mikor próbáltad utoljára megfésülni azt a felmosórongyot, amit te hajnak hívsz? – kérdezte Draco.

Harry csak vállat vont és beletúrt a hajába.

- Nem mindenki olyan magas karbantartású, mint te, Draco.

Draco köpött egyet és valami oda nem illőt motyogott, amire Harry csak nevetett.

Egy súlyos, kétszárnyú mahagóniajtó elé érkeztek, ami Harry egyetlen kézlegyintésére kitárult. A nagy teremben, ami Harry hálószobájaként funkcionált, minden megvolt, amire valaha is szüksége lehet. Az ágya négy embernek is elég lett volna és egy impozáns nyolcajtós gardrób állt büszkén az egyik fal mentén. Drága bútorzat volt elrendezve a szobában és egy magas könyvespolcon olyan válogatás sorakozott, amiből a legtöbb könyvnek nem volt párja Nagy-Britanniában.

Draco a kanapéhoz lépett és ledobta rá magát, kényelmesen felpolcolva a lábát. Harry szemlátomást nem bánta, és az ezüst maszkot és a köpenyét az egyik székre dobta. Odasétált a hatalmas gardróbhoz és pálca nélkül kinyitotta. Egy kényelmes sötétkék talárt vett ki, hogy lecserélje a sötétzöldet, amit viselt.

- Apám tegnap rólad beszélt – mondta Draco, elnyújtózva Harry kanapéján. – Folyamatosan a Lacetate átkodat dicsérte.

- Lacerate átok – javította ki Harry.

Draco kedvetlenül rábámult.

- Tök mindegy! – mondta. – Anyának mesélt róla. Esküszöm, észre se vette, hogy én is ott vagyok!

- Talán használnod kellett volna rajta. Akkor biztos észrevett volna – válaszolta Harry somolyogva.

- Aha, persze! – gúnyolódott Draco, ennek ellenére kis mosoly jelent meg az arcán.

Harry bezárta a gardrób ajtaját és meglátta magát a tükörben. Egy pillanatra megállt és csak nézte tükörképét. Sosem foglalkoztatta különösebben a külseje, így jól jött, hogy minden erőfeszítés nélkül jól nézett ki. Habár mostanában fáradtnak tűnt. Félresöpörte fürtjeit a szeméből, hogy jobban megnézhesse arcát. A fény megvilágította szokatlan sebhelyét és szinte kiemelte a homlokából. Harry lassan végigkövette ujjaival sebhelyét. Ez volt külsejének egyetlen része, amit szeretett magán. A kócos fekete haj, a sugárzó zöld szempár és a többi vonása voltak azok, amiket teljes lényével megvetett. Megint azt kívánta, bár apja megengedte volna neki, hogy megváltoztassa a külsejét, de nem számított, mennyire könyörgött neki, Voldemort ragaszkodott ahhoz, hogy Harry az igazi arcát viselje.

Harry sóhajtva eljött a tükör elől és megdörzsölte szemét. A szobából nyíló fürdőbe sétált, hogy felfrissítse magát az edzés után és átöltözzön. Draco elfoglalta magát Harry egyik sötét mágiáról szóló könyvével, jobbára észre sem véve őt.

Harry gyorsan lezuhanyozott, majd felvett egy kényelmes talárt. Magas és karcsú alakjához izmos, kidolgozott karok és mellkas társult, ami Harry intenzív edzésének volt köszönhető. Keményen dolgozott, hogy elérje ezt a testet; a hosszú órákon át tartó gyakorlás és edzés végeredménye egy jól formált test és lélek lett, ami önkéntelenül is büszkeséget váltott ki Harryből.

Kisétált a fürdőszobából és észrevette, hogy Draco mennyire belemerült a könyvbe. Odasétált és kivette a könyvet a szőke fiú ujjai közül.

- Hé! – tiltakozott Draco.

- Azért jöttél, hogy olvass? – kérdezte Harry, egy ujjmozdulattal a könyvespolcra száműzve a könyvet.

Draco sóhajtott.

- Jó könyv volt – mondta és felült.

- Természetesen, hiszen az enyém – vigyorgott Harry.

- Nem te írtad, te hülye! – gúnyolta Draco.

- Nem, de én döntöttem úgy, hogy elolvasom. Egyértelmű volt, hogy jó lesz – válaszolta Harry.

Draco előhúzta a már gyerekkoruk óta meglévő sakk készletet a fiókból és az asztalra helyezte, Harry és maga közé.

- Szerintem szükségünk van egy új sakk készletre – mondta, felhúzva orrát a szakadt és viseltesnek tűnő készlet láttán.

Harry megrázta a fejét.

- Én szeretem ezt – válaszolta. – Már évek óta a miénk.

- Pontosan! – kiáltotta Draco. – Darabokra akar esni.

Harry megvonta a vállát.

- Jó ez így. Működik, az a lényeg.

Draco felnézett Harryre és önelégülten elmosolyodott.

- Nyilván tudod, hogy nem tudsz megverni engem, ezért nem akarsz új készletet.

Harry visszamosolygott, ugyanolyan önelégülten.

- Honnan tudod, hogy nem csak hagylak nyerni?

Draco horkantott.

- Aha, persze! Hagysz engem nyerni! Hat éves korunk óta? – kiáltotta.

- Gyakorlatilag akkor még nem tudtuk, hogy kell játszani – mutatott rá Harry.

- És mégis feltöröltem veled a padlót! – válaszolta Draco önelégülten.

Egy fénysugár suhant el, és Dracot előretaszították, amitől arccal az asztalon végezte. Draco morogva emelkedett fel és Harry szórakozott arckifejezésével találta szemben magát. Rájött, hogy nem lehetett Harry, mivel a támadás hátulról jött. Gyorsan, rettegve hátrafordult és meglátta az ajtóban álló apját.

- Mikor fogod megtanulni, hogy tartsd a szád, Draco! – szidta Lucius, ahogy a fiához sétált. – A tiszteletlen szád lesz a veszted!

Draco lehajtott fejjel felállt, sápadt arcán rózsaszínes árnyalattal. Utálta, ha Harry előtt szidták le.

- Sajnálom, apám. Nem úgy értettem – kért bocsánatot.

- Szerencsés vagy, hogy én sétáltam be a szobába és hallottalak ilyen modorban beszélni, nem a Sötét Nagyúr! – folytatta Lucius.

Félelem jelent meg Draco arcán és a fiú akaratlanul is megborzongott. Már halott lenne, ha így történt volna.

Harry nem volt meglepve, hogy Luciust találta az ajtónál. Csak két halálfaló léphetett be a szárnyba jelszó nélkül és az egyikük Lucius Malfoy volt.

- Lucius – szólt Harry –, az, hogy Draco és én hogy beszélünk egymással, csak ránk tartozik – mondta. – Ne csinálj belőle nagy ügyet.

Lucius nem szólt semmit, csak egy szigorú pillantással a fiához fordult.

- Várj rám odakint. Hazakísérlek.

- De csak most értem ide – kezdte Draco.

- És most vissza is fogsz menni haza – válaszolta Lucius.

Draco nem kezdett vitát. Harryre nézett, majd az ajtó felé fordult.

- Igen, apám.

Draco kisétált Harry szobájából és az előcsarnok felé vette útját, hogy ott várjon apjára.

Amint Draco elment, Lucius visszafordult és Harryre nézett.

- Nem kéne bátorítanod – mondta. – Meg kell tanulnia tisztelni és félni téged.

Harry somolygott és hátradőlt, összevonva karjait mellkasa előtt.

- Nem akarom, hogy féljen tőlem. Arra ott vannak a halálfalók.

Lucius ajka megrándult, de visszafogta mosolyát a szokásos évődésük témája hallatán.

- Mindettől függetlenül, nem fogja megtanulni, hogy tiszteljen téged, ha engeded neki, hogy ilyen gusztustalan modorban beszéljen veled!

- Lucius, nyugodj meg – mondta Harry, ahogy felállt. – Ahogy mondtam, az, hogy hogyan beszélünk egymással, ránk tartozik. Nem kell belekeveredned – Harry felvette a sakk készletet és visszatette a helyére. Várnia kellett egy másik napra, hogy veszítsen Draco ellen. – Gondolom a megbeszélés jól ment? – kérdezte.

Lucius Harryre nézett, először meglepetten, aztán szürke szeme Harry sebhelyére tévedt és felismerésében elmosolyodott. Hát persze, a fájdalom Harry sebhelyében tudatta vele, hogy a Sötét Nagyúr mérges vagy elégedett volt.

- Igen, jól ment – válaszolta Lucius. – A halálfalók minden küldetést teljesítettek, amit kiadtak nekik.

- Hmm, nos, néha csodák is történnek – somolygott Harry.

Lucius kénytelen volt mosolyogni Harry pimaszságán. Azóta ismerte Harryt, hogy elhozták őt Voldemort nagyúrhoz és az évek alatt egyre inkább ragaszkodni kezdett a hollófekete hajú tinédzserhez. Ő adta Harrynek szeretően a „Sötét Herceg" megnevezést a gyerek kényes viselkedése miatt.

- Az ő sikerük semmi a te fejlődésedhez képest – mondta Lucius, büszkeségtől sugározva. – Példátlan teljesítmény, hogy megtanultad a Lacerate átkot mindössze egy tanóra alatt.

- A legtöbb dolog, amit teszek, példátlan – válaszolta Harry.

- Szeretnék ott lenni, mikor használod ezt az átkot – mondta Lucius óvatosan.

Harry felsóhajtott, mielőtt ránézett volna. Már milliószor átrágták magukat ezen a beszélgetésen.

- Már mondtam. Egyedül szeretek dolgozni – mondta Harry.

- Tudom, és tiszteletben tartom a döntésed. Csak hát, szeretnélek látni egy párbaj során. Emlékezetes látvány lenne – mondta Lucius.

Harry felvonta szemöldökét.

- Nos, nem fogsz. Lépj túl rajta – válaszolta Harry, rövidre zárva a beszélgetést.

Lucius nem erőltette tovább a témát. Több esze volt, mint, hogy Harryvel vitázzon. Harry szobájának ajtaja újból kinyílt és Lucius megfordult, ingerültsége miatt összeráncolt homlokkal, száját szóra nyitva, készen, hogy rászóljon Dracora, maradjon az előcsarnokban, de arckifejezése megváltozott, mikor meglátta, hogy nem Draco jött vissza hozzájuk. Voldemort nagyúr állt a küszöbön, szemét Luciusra szegezve.

Az arisztokrata Malfoy szó nélkül térdre borult és meghajolt nagyura előtt.

Harry kis undorral nézte. Sosem tetszett neki a térdeplő emberek látványa. Még emlékezett, hogy kiskorában Bella és Lucius előtte is letérdeltek. Sok idejébe telt, mire elérte náluk, hogy ne tegyék.

- Hagyj magunkra – mondta Voldemort és belépett a szobába.

Lucius azonnal felemelkedett és anélkül távozott, hogy visszanézett volna.

Amint az ajtó becsukódott mögötte, Voldemort Harryre nézett és vörös szeme kissé ellágyult fia láttán.

- Látom, Lucius porontya visszatért – mondta Voldemort, közelebb lépve Harryhez. – Láttam, hogy az előcsarnokban vár. Feltételezem, megmondtad neki, hogy maradjon a saját otthonában. Nem akarom túl sokat látni körülötted.

- Félsz, hogy rossz hatással lesz rám? – kérdezte Harry egy önelégült mosoly kíséretében.

Voldemort nem úgy nézett ki, mint aki szórakozik.

- Nem akarom, hogy elvonják a figyelmed.

Harry sóhajtott.

- Mi bajod van Dracoval? – kérdezte.

- Nincs vele bajom. Nem tetszik a tiszteletlen stílus, amiben veled beszél.

Voldemort nagyúr épp elég beszélgetésüket hallotta meg véletlenül, hogy tudja, Draco hogy beszélt Harryvel. Hogyan ugratta és néha még gúnyolta is őt. Voldemort teljes önfegyelméhez és Harry közbelépéséhez volt szükség ahhoz, hogy Draco Malfoy összes végtagja érintetlen maradjon.

- Nos, ez csak rám és Dracora tartozik – mondta Harry, megismételve, amit Luciusnak mondott csupán pár perce. Témát akart változtatni, így inkább a megbeszélésre terelte a szót. – Lucius azt mondta, jól ment a megbeszélés.

Voldemort Harry ablakához sétált és kinézett az óriási elhagyatott táj képére, ami addig nyújtózott, amíg csak a szem ellát.

- Kielégítő volt – válaszolta. – Mit csináltál a megbeszélés alatt? – kérdezte, még mindig a távolba bámulva.

- Edzettem – válaszolta Harry.

Voldemort megfordult, hogy jobban megnézze Harryt.

- Sokkal többet edzettél az utóbbi napokban – jegyezte meg.

Harry megvonta a vállát.

- Nem árt felkészültnek lenni.

Voldemort először nem szólt semmit, de tekintete Harryn maradt, meglátva az apró részleteket, amik elkerülték Bella és Lucius figyelmét. Látta a fáradságot Harryn; alig észrevehetően, de sápadtabb volt és a szeme alatt sötét karikák kezdtek kialakulni.

- Normál esetben nem bátorítanálak arra, hogy túl keményen dolgozz – mondta Voldemort, ellépve az ablaktól, most már teljesen szemben állva Harryvel. -, de valóban úgy tűnik, mintha szükséged lenne az extra edzésre.

Szeme Harryébe fúródott és látta a rándulást, amit szavai okoztak.

- Végülis, elég szokatlan, hogy elhibázod a célpontot. Feltételezem, életben szándékoztad hagyni James Pottert?

A nevet hallva Harry megremegett kissé, amit csak Voldemort volt képes észrevenni.

- Miért feltételeznéd ezt? – kérdezte Harry, halkan, de mérgesen.

- Érthető, hogy nem bírtad megölni – kezdte Voldemort, egy lépést közelebb téve. – Elvégre, ő az apád.

Először Harry szeme elkerekedett, majd méreg töltötte meg.

- Vond vissza! – sziszegte Harry.

Voldemort válaszul elmosolyodott.

- Harry…

- Vond vissza! – ismételte Harry. – Nem vagyok az ő fia! A te fiad vagyok, és csakis a tiéd! Nem vagyok Potter, soha nem is voltam.

Voldemort tudta, hogy Harry nem érzett ragaszkodást Potter iránt. Csak azt mondta, amiről tudta, hogy reakciót fog kiváltani Harryből. És a kapott reakció mély elégedettséggel töltötte el.

Voldemort odasétált Harryhez és kezét a vállára tette.

- Tudom. Mindig is az én fiam leszel. Ezt senki sem változtathatja meg – mondta óvatosan.

Harry megnyugodott az egyszerű szavak hallatán.

- Nem terveztem, hogy túléli – kezdte Harry, úgy érezvén, meg kell magyaráznia apjának. – Nem koncentráltam. Nem számítottam arra, hogy látom őt és elismerem, felkészületlenül ért.

- Előre láthattad volna, hogy újra találkozni fogtok. Előbb utóbb meg kellett történnie – válaszolta Voldemort.

Harry bólintott.

- Tudom.

Voldemort egyik kezével megveregette Harry vállát, amitől a fiú felnézett rá.

- Nem számít, fiam. A következő alkalom, hogy találkozol vele, az Potter utolsó napja lesz.

Harry megint bólintott, ez alkalommal szemében az indulat szikrájával.

- Úgy lesz – értett egyet.

Voldemort elmosolyodott, szeme csendes győzelemmel égett.

- Adni akartam neked valamit, hogy segítsen koncentrálni a megbízatásaidon.

Harry oldalra döntötte a fejét, szavak nélkül vonva őt kérdőre.

Voldemort a talárjába nyúlt és előhúzott egy kis dobozt. Egy pillanatig a kezében tartotta és nézte, majd tekintetét Harryre emelte. Átnyújtotta neki.

Harry elvette a kínált dobozt és kinyitotta. Benne egy kígyó alakú ezüstmedál pihent, két fejjel a teste két oldalán. A kígyó szeme csillámló zöld volt és egyfajta hipnotikus szépségtől sugárzott. Harry kérdő tekintettel nézett fel apjára.

- Ez egykor hatalmas ősünkhöz, Mardekár Malazárhoz tartozott. Azt szeretném, hogy a tiéd legyen – magyarázta Voldemort. – De ez a medál több, mint egyszerű családi ereklye. A lelkem egy darabja van benne. Ez az egyik horcruxom.

Harry arckifejezése megváltozott és most már gyermeki áhítattal nézte a medált. A fogása is más volt, immár óvatos figyelemmel tartotta a dobozt.

- Miért adod nekem? – kérdezte.

- A fiam vagy, a jobb kezem – válaszolta Voldemort. – Azt hiszem, illene hozzád, ha nálad lenne az egyik horcruxom, hogy segítsen koncentrálni, ha megbízatáson vagy és mindig emlékeztessen, hogy ki vagy és mit jelentesz nekem.

Harry a dobozba nyúlt és kivette a gyönyörű medált. Átemelte a láncot a feje fölött és hagyta, hogy a medál, apja horcruxa a mellkasán pihenjen, a szíve mellett.

Anélkül, hogy elnézett volna apjáról, Harry megszólalt.

- Sose tudnám elfelejteni, hogy ki vagyok – válaszolta. – Mindig a te fiad leszek. Nem kell emlékeztető – lenézett a medálra, majd visszamosolygott Voldemortra. – De köszönöm, apám. Vigyázni fogok rá, megígérem.

Hirtelen valami eszébe jutott és pánik suhant át az arcán. – A megbízatásaim! Mi van, ha valami történik az egyiken és megsérül? Mi van, ha…

- Ne aggódj, a medált sok bűbáj védi, köztük egy törhetetlen is. Csak te és én lennénk képesek levenni, ha egyszer viseled. Nem számít, mi történik, nem vehetik el tőled – biztosította Voldemort.

Harry aggodalmas arckifejezése eltűnt és megkönnyebbülten mosolyodott el. Bedugta a medált a talárja alá.

- Ne mondd el Bellának, hogy ezt nekem adtad. Nem hinném, hogy valaha is felépülne – mondta Harry játékosan somolyogva.

- Honnan tudod, hogy nincs egy neki is? – kérdezte Voldemort somolyogva.

Harry vigyora az arcára fagyott.

- Micsoda? Előbb kapott egyet, mint én?

Voldemort nevetett, ami olyan dolog volt, amit csak Harry tudott nála elérni és az ajtó felé fordult.

- Talán – bosszantotta.

- Apám? Ez nem igazság! Én vagyok a fiad!

Harry Voldemort után szaladt és játékosan vitázott vele végig az ebédlőhöz vezető úton.