Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.
10. fejezet - Nurmengard
Dumbledore csalódottan hallgatta a rendtagok magyarázatát arról, hogyan hiúsult meg a tervük a pálcatörők érkezésével, akik magukkal vitték a Sötét Herceget.
- Ez az egész Mordon hibája! – hibáztatta Sirius. – Ő hívta az pálcatörőket.
- Én nem a pálcatörőket hívtam! – vitatkozott Mordon. – Leadtam egy vészjelzést, amit ők kaptak el az aurorok helyett!
- Ide kellett volna küldened a jelzést a főhadiszállásra – mondta James felbosszantva. – A Rend küldött volna utánpótlást.
- És mi lett volna, ha nincs senki a főhadiszálláson, hogy fogadja azt? – replikázott Mordon a méregtől mély és zord hangon. – A főhadiszállás nincs folyamatosan felügyelet alatt. Mi lett volna akkor? Azt tettem, amit a protokoll előír! Láttam, hogy túlerőben vannak és utánpótlást hívtam. Nem tettem semmi rosszat!
- Semmi rosszat? – mennydörögte James. – Átadták a fiút a minisztériumnak! Most már semmi ráhatásunk nincs arra, hogy mi fog történni. Caramel lehet, hogy azonnal megöleti majd a fiút!
Hirtelen fájdalom hasított James szívébe, már akkor, amikor kimondta a szavakat. Nem értette, miért, de a gondolat, hogy dementorok támadnak a fiúra, mélyen felkavarta. Elhessegette, és betudta annak, hogy ideges amiatt, érthető módon, hogy egy gyerekkel ilyen kegyetlenül bánnak el.
- Nem fogja – vigasztalta Kingsley. - A miniszternek biztosítania kell számára a tárgyalást, mielőtt bármilyen ítéletet hozhatna.
- Igen, de nem hiszem, hogy a miniszter bármi ilyesmit tervezne – mondta Remus. – Információt akar majd Tudjukkiről, bármilyet. Ha megkapta, amit akart, vagy ha a fiú nem működik együtt, Caramel végezni fog vele. Azt akarja, hogy a varázslóvilág tudja, hogy ő irányít és képes változást elérni, mint mágiaügyi miniszter. Ha kivégezteti a Sötét Herceget, azzal népszerűbb lesz, mint valaha és szinte csodát tesz majd a politikai karrierjével.
James tudta, hogy Remusnak igaza volt. Caramel bármit megtett volna, hogy elnyerje a közvélemény jóindulatát, tekintve, hogy igen kevesen hittek benne, mint mágiaügyi miniszter.
- Biztosan van valami, amit tenni tudunk – mondta James kétségbeesetten. – Dumbledore? – fordult felé reménykedve.
Dumbledore egy fáradt sóhajjal leeresztette egybefont kezét, amin eddig támaszkodott.
- Reménykedtem abban, hogy a Rend sikeresen ide tudja majd hozni a Sötét Herceget – kezdte, figyelmen kívül hagyva Mordon kényelmetlen fészkelődését a széken. – Őszintén hittem abban, hogy van esélyünk eljutni Voldemorthoz a fiún keresztül. Igazán sajnálatos, hogy kudarcot vallottunk – felnézett Jamesre. – Attól tartok, ha a minisztérium rátette a kezét a Sötét Hercegre, akkor nincs semmi, amit tehetnénk, hogy befolyásoljuk a helyzetet. Caramel nem hallgat majd az észérvekre. A Voldemorttól való félelme miatt nem lesz hajlandó csapdába csalni őt. Végezni fog a fiúval, abban reménykedve, hogy megnyeri a közvéleményt.
James mélyen csalódott.
- Magyarul halott – könyvelte el Sirius, a Sötét Hercegre utalva.
- Jó – morogta Mordon. – Eggyel kevesebb ellenség nekünk.
James felállt az asztaltól és kisétált, nem volt képes tovább ülve maradni. Elhagyta a kis étkezőt és átment a konyhába. Mivel csak egy informális eszmecserét tartottak, James nem érezte helytelennek, ha elmegy.
- James? Ágas, várj meg! – Sirius követte őt. – Mi a baj? – kérdezte, látván az aggodalmat barátján.
- Nem tudom! – mondta James dühösen. – Nem tudom, hogy mi, de valami nincs rendjén!
Sirius azt hitte, hogy értette.
- Mármint az, hogy a Sötét Herceg megkapja a csókot? – kérdezte. – Tudom, hátborzongató, hiszen csak egy kölyök meg minden.
James beletúrt a hajába, ez az évek alatt felszedett gesztus utalt arra, ha ideges volt.
- Ez akkora szívás! – sziszegte. – Megterveztük az egészet, felállítottuk a csapdát, kockára tettük az életünket és még csak nem is láthatjuk!
Sirius furán nézett Jamesre.
- Látni? – kérdezte.
- Tudod, látni – ismételte James. – Megnézni, hogy néz ki.
- Miért érdekel? – kérdezte Sirius félig somolyogva, felvont szemöldökkel.
James egy pillanatra megállt és Siriusra nézett.
- Te nem vagy kíváncsi, hogy hogyan néz ki? – kérdezte. – Hogyan fest a maszk alatt?
Sirius csak vállat vont.
- Nem igazán – felelte. – Nem izgat. Voldemort fia. Valószínűleg úgy néz ki, mint ő – hessegette el.
James nem szólt semmit, csak félrenézett, még mindig azon agyalt, hogy nem találkozhat a fiúval, beszélhet vele vagy láthatja őt maszk nélkül.
- Bárcsak mi tartóztattuk volna le – szólt egy mély sóhajjal.
- Tudom – mondta Sirius egyetértően. – Gondolj csak bele, ha nálunk lenne, kb. most hallgatnánk ki.
James felnézett Siriusra, szíve újabb fájdalmas bukfencet vetett a mellkasában. A férfi szavai elgondolkodtatták, hogy min mehet keresztül a fiú a Nurmengardban.
xxx
Mikor Harry visszanyerte az eszméletét, összecsörrenő fémek halk zaját hallotta. Kinyitotta a szemét, de nem tudott fókuszálni, a látása homályos és bizonytalan volt. Hallotta, hogy emberek beszélgetnek, hangjuk halk és ismeretlen volt. Eltartott neki egy pár percig, míg teljesen felébredt, elméje pedig kilábalt bódult állapotából és mikor ez végre megtörtént, majdnem újból elájult. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. Olyan intenzitású, hogy Harry nem tudta, honnan is ered pontosan. Minden egyes porcikája fájt, és még a légzés is nehezére esett, mivel az oldalai túlságosan sajogtak ahhoz, hogy egy rendes adag levegőt vegyen.
- Szóval magadhoz tértél? Ez aztán gyors volt – szólt egy hang erős walesi akcentussal.
Egy arc jelent meg Harry felett és lemosolygott rá. Harry ezen a ponton jött rá, hogy egy ágyban feküdt. Pislogott egy párat, próbálta kitisztítani a látását, hogy szemügyre vehesse, hol is volt. Ez megmosolyogtatta a középkorú férfit.
- A Nurmengardban vagy – mondta a barna hajú férfi, mintha csak Harry gondolataiból olvasta volna ki a kérdést. – Én Bennett gyógyító vagyok, a börtön gyógyítója. Az én dolgom rendbe hozni téged, hogy kivárhasd a tárgyalásod.
Látva Harry levegőért való küzdelmét, a gyógyító a fiú gyomra felé nyúlt, hogy felmérje a zúzódás mértékét, mind belsőleg, mind külsőleg. Harry keze ösztönszerűen kilőtt és megragadta a férfi csuklóját.
A gyógyítón látszott a döbbenet, de gyorsan összeszedte magát.
- Nyugalom, nem foglak bántani – mondta és kiszabadította magát a fiú szorításából.
Harry felhorkantott, de a hang elveszett fájdalmas mordulása közben, mikor a gyógyító megnyomta a gyomrát.
- Jó csúnya esésed volt – mondta a gyógyító beszélgetést kezdeményezve. – Két helyen is eltörted a lábad és öt bordád megrepedt – megrázta a fejét, ahogy az ujjai megbökték a törött bordákat, amitől Harry felmordult kínjában. – Szerencsés vagy, hogy nem haltál meg – aztán végignézett a fiún és hozzátette – Talán a szerencsés nem a legmegfelelőbb szó.
Harry behunyta a szemét, próbálta munkára bírni az agyát a fájdalmon túl és értelmet adni annak, ami történt.
Elfogták.
Nem tudta elhinni, hogy fogságba ejtették. Fejben összeszidta magát, amiért leengedte a pajzsát és esélyt adott a négy aurornak, hogy eltalálják. Az utolsó dolog, amiért emlékezett, az volt, hogy két emeletnyit zuhant és becsapódott a betontalajba. Nem csoda, hogy így megsérült.
Kinyitotta a szemét és magában megkönnyebbülten sóhajtott, amiért kitisztult a látása. Körbenézett a szobában, aminek a szürke, ablaktalan falai nem derítették jobb kedvre. Újból összecsörrenő fémeket hallott, és fejét a hang irányába fordította. Egy rövid, szőke hajú, kékszemű férfi ült nem messze tőle. Volt nála egy fémtálca, ami egy kis kézikocsin feküdt előtte. A tálcán egy kis halom fém tárgy volt egymásra halmozva és az ülő férfi épp az egyikkel játszott, a fémtálcához koppintgatva a tárgyat. Harry rájött, hogy egy tőr volt az, az ő tőre.
Harag gyűlt a bensőjében azt látva, hogy a fegyverei valaki más kezében vannak. Összeszűkített szemmel nézett a férfire, fogait pedig dühösen összeszorította.
- Ne! – mordult a férfira-. Képtelen volt többet mondani, mivel zihálni kezdett a fájdalomtól, ami ennek az egy szónak a kimondásával járt.
A férfi abbahagyta a tőrrel való játszadozást, de önelégülten mosolyt vetett Harryre. A gyógyító elfordította a fejét, hogy meglássa, miről beszélt Harry. Meglátta a férfit a tőrrel a kezében és megcsóválta a fejét.
- Megmondtam, hogy ne érjen a dolgaihoz – mondta a szőke hajú férfinak.
A férfi nevetett és felállt, közelebb sétálva Harryhez és a gyógyítóhoz.
- Ezek többé már nem az ő dolgai. Ezek lefoglalt fegyverek – vigyorgott Harryre állatiasan. – Jó kis felszerelésed van – mondta közvetlenül neki címezve. – Nagy kár. Itt ez a sok fegyver és mégis sikerült elfogniuk – kuncogott.
Harry rosszindulatú pillantást vetett rá, mivel képtelen volt beszélni, olyan erősen szorította össze a fogait, hogy meg tudjon birkózni a fájdalommal, amit a gyógyító vizsgálata okozott, csak súlyosbítva a sérüléseit és új szintekre emelve a szenvedését.
- Jackson, nem bánja? – szólt a gyógyító, enyhén bosszúsan. – Pár perc múlva az öné. Akkor aztán gúnyolhatja, ahogy csak akarja. De először hadd hozzam rendbe.
A férfi, Jackson, engedelmesen odébb ment, de kék szemét nem vette le Harryről.
- Rendben, kezdhetjük is – mondta a gyógyító és előhúzta a pálcáját. – Ez fájni fog, csak egy kicsit.
Harry felkiáltott, mikor a varázslat elérte a bordáit és mind az öt egyszerre összepattant. Hihetetlenül gyötrelmes volt, de gyors. Harry vett egy mély levegőt, megkönnyebbült, hogy rendesen tudott lélegezni. A két oldala még mindig sajgott, de ez a fájdalom már kezelhetőbb volt.
- Még fájni fog – mondta a gyógyító és az ágy vége felé lépett, hogy kezelésbe vegye Harry lábát. – Azt tanácsolnám, hogy működj együtt és ne húzz gyufát az őrökkel, amíg a Nurmengardban vagy – mondta a gyógyító és a szőke férfira pillantott, aki immár újból a kézikocsi mellett ült. – Jobban jársz. Nem fognak bántani, ha nem adsz rá okot – a gyógyító tanácsa őszintének tűnt.
Harry haragos pillantással nézett a szőke hajú férfira. Paul Jackson, a Nurmengard őre Harryre somolygott és felvonta a szemöldökét.
- Jól van, készülj fel megint – mondta a gyógyító és kimondta a varázsigét, hogy meggyógyítsa a két törött csontot Harry lábában.
Az éles, szúró érzéstől Harrynek össze kellett szorítani a fogát. A teste megfeszült. Nehezen szívta be a levegőt az orrán, próbált megbirkózni azzal a forró, fehér fájdalomlökettel, amit a lábában érzett. Lecsillapodott, de továbbra is gyötrelmesen lüktetett.
A gyógyító ellépett Harry mellől és zsebre rakta a pálcáját.
- Így ni, készen van – mondta. Jacksonra nézett. – Megtudta, hogy adhatok-e neki bájitalokat?
Jackson megrázta a fejét.
- Sztenderd eljárás – mondta. – A foglyoknak nincs bájital.
Bennett gyógyító bizonytalanul tekintett újból Harryre.
- Ezek speciális körülmények. Jelentősen több a sérülése, mint a legtöbb behozottnak és… fiatal.
Jackson megfordult, hogy a gyógyítóra nézzen.
- Ha hajlandó elvinni a bajt, akkor csinálja csak – mondta. – Adjon neki fájdalomenyhítő bájitalt, meg amit csak akar, de aztán készüljön fel, hogy felelnie kell majd érte.
A gyógyító úgy tűnt, összetűzésbe került önmagával, mintha komolyan fontolóra vette volna, hogy add egy kis fájdalomenyhítő bájitalt a fiúnak, még ha ezzel vét is a protokoll ellen.
- Senki nem áll majd az oldalára – mutatott rá Jackson. – Megszegné a szabályokat és mégis kiért? – szeme mérgesen villant Harryre.
Bennett gyógyító is Harryre nézett, együttérzése gyorsan elpárolgott annak gondolatára, hogy ki is volt a fiú apja.
- Itt végeztem – mondta a gyógyító. – Elviheti.
Jackson önelégülten mosolyodott el és Harry felé sétált. Mielőtt egy szót is szólhatott volna, Harry ülőhelyzetbe tornázta magát, nem akarta, hogy megmondják neki, mit kell tennie. Ettől az őr csak tovább somolygott.
- A mi saját kis hírességünk – gúnyolódott. – Tudjukki fia.
Harrynek muszáj volt somolyognia. A férfi olyan rohadtul félt, hogy ki sem merte mondani hangosan az apja nevét. Mégis mekkora fenyegetést jelenthetett?
Harry a fogát csikorgatva átemelte a két lábát az ágy szélén. Habár a törött csontjait meggyógyították, a fájdalom megmaradt, csakúgy, mint a duzzadás és a véraláfutások. Annak idő kell majd és némi gyulladáscsökkentő bájital. Egy kis fájdalomenyhítő főzet is csodákra lenne képes.
- El sem tudom hinni, hogy annyi éven át titokban tartott téged – folytatta Jackson. – Piszkos kis meglepetés vagy te.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Ezt a maga apja mondta az anyjának, mikor megszületett? – a hangja még mindig durva és szenvedős volt, de a sértés azért így is sikerült.
Jackson inkább tűnt jókedvűnek, mint sértettnek.
- Pimasz kis korcs! – kuncogott. – Ez vicces lesz.
- Alig várom – tette hozzá Harry szárazon.
Jackson megfordult és rámutatott a Harry értékeivel teli tálcára.
- Ahogy azt valószínűleg már észrevetted, tehermentesítettelek, amíg ki voltál ütve – a tálca felé intett. – Ezeket többé nem látod majd – csettintett egyet, mire a Harry fegyvereivel teli tálca egy pukkanással eltűnt. Harry még pont látta az ezüst maszkját a tálcán feküdni a tőrei, kései és nindzsa csillagjai mellett. A fekete és ezüst gyűrűje, amit mindig viselt, a maszk tetején feküdt. Az összes eltűnt, a tálca pedig üresen tátongott. Harry mérgesen pillantott Jacksonra. – Az egyetlen dolog, amit nem tudtam elvenni tőled, ez itt – mutatott a Harry nyakában lógó ezüst medálra. – Szép kis darab – kommentálta. – Keresztülhajított a szobán, mikor megpróbáltam levenni rólad – Harryt bámulta, kék szeme megkeményedett. – Vedd le.
Harry felnyomta magát állásba, hogy egy szinten legyen a szeme az őrével. A lábai remegtek alatta és nyomorító fájdalom szaladt végig bennük, de Harry rávette magát, hogy állva maradjon.
- Kényszerítsen! – sziszegte vissza.
Jackson egy pillanatig csak bámult Harryre, majd újból önelégült mosolyra húzódott a szája.
- Nagyon érdekessé teszed majd az elkövetkezendő pár napot! – mondta szélesen vigyorogva.
Visszább lépett Harrytől és nem problémázott tovább az ezüst medál miatt. Harry megfogta a medált és bedugta a talárja alá. Érezte a hűvösségét a mellkasán és ez az érzés megnyugtatta. Legalább apja egy kis része még most is vele volt ebben a zűrben.
xxx
Annak ellenére, hogy borzasztóan fájdalmas volt, Harry, oldalán egy-egy őrrel, végigsétált a hosszú, kanyargós folyosókon. Jackson végigvezette őket a sötét, hideg úton, egészen Harry cellájáig.
Harry felmérte a börtönt, szemével végigpásztázva minden kis sarkot. A fekete falak azt az érzetet keltették, mintha sohasem érnének véget és a tény, hogy sehol nem látott ablakot, elbátortalanította Harryt. Olvasott már a Nurmengardról az egyik óráján Luciusszal. Emlékezett a varázslóra, aki ezt a helyet építette, Gellert Grindelwald. Az ellenségei számára építette ezt a börtönt, de végül ő is itt kötött ki, mikor Dumbledore legyőzte őt, lassal ötven éve. Grindelwald itt halt meg egy pár évvel ezelőtt. A halála után a börtönt átalakították egy fogdává. A pálcatörők és a minisztérium használta manapság, itt tartották azokat a bűnözőket, akik tárgyalásra vártak.
A lapockáinál erősen megtaszították, amitől kis híján elvesztette az egyensúlyát. Harry megfordult és mérges pillantást vetett az őrre, aki meglökte.
- Haladj! – mordult rá a férfi.
Harry kezei ökölbe szorultak, de ellenállt a csábításnak és nem rohant a férfinak. Csak ürügyet akartak találni, hogy bánthassák, de ő nem fog adni.
Harry gyorsabbra vette a tempót, legalábbis amennyire az összetört, kék-lila foltokkal teli teste engedte. A lábába nyilalló fájdalom tovább erősödött, amitől Harry imádkozni kezdett, hogy minél hamarabb elérjék a tömlöcét és leülhessen. Látta az újabb és újabb sor üres cellát, de az őrök csak elsétáltak mellettük és mélyebbre vezették Harryt a börtönben. Harry tudta, hogy csak azért csinálták, hogy szenvedjen, hogy minél tovább állva tartsák őt.
Végül az őrök megálltak az egyik cella előtt. Jackson kinyitotta és megállt a vaskorlátos ajtó mellett.
- A szobája, Hercegem – gúnyolódott.
Harry besétált, figyelmen kívül hagyva a kicsi, sötét, ablaktalan cella klausztrofobikus hatását. Önelégült mosollyal fordult Jackson felé.
- Tengerre néző kilátást kértem.
Jackson felvonta a szemöldökét. Válaszul becsapta a tömlöc ajtaját és egy hangos kattanással bezárta. A rácsoknak dőlt és Harryre bámult.
- Pihenj, amennyit tudsz – tanácsolta. – A vallatás sokat kivesz majd belőled – mosolygott rá. – Jó éjt, Hercegem. Aludj jól, aztán reggel találkozunk.
Elsétált, és vele a két másik férfi is. Csak amikor mindhárom őr eltűnt a szeme elől, akkor dőlt Harry a falnak, lentebb csúszva rajta, hogy megpihenhessen a földön. Hátát a hideg kőnek nyomta és kiegyenesítette a lábát, a szájára harapva közben, hogy elfojtsa fájdalmas zihálását. Megfordult a fejében, hogy volt-e egyáltalán értelme annak, hogy rendbehozták a lábát, ha továbbra is így fájt.
Eszébe jutott a másnap és a vallatás, amivel szembe kell majd néznie. Pánik gyűlt benne, mi lesz, ha Veritaserummal kérdezik majd ki? Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa kicsit.
- Szedd össze magad, Harry! – szidta össze magát. Majd szembenéz a holnappal, ha eljön az ideje. Semmi értelme, hogy most aggódjon miatta.
Harry felpillantott a cella ajtajára. Ráharapott az ajkára és összeszedte magát, majd óvatosan felállt, próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy ne helyezzen túl nagy súlyt a sérült lábára. Az ajtóhoz sétált, jól megnézte, és végigfuttatta a kezét a rácsokon, mielőtt megállapodott volna azon a lapos négyzeten, ami a zárat rejtette. Mágiára volt szüksége, hogy kinyissa, nem kulcsra.
Harry behunyta a szemét, mélyet lélegzett és engedte, hogy a mágia végig áramoljon rajta. Harminc másodpercre volt szüksége, hogy kinyissa az ajtót, mire hangos kattanás hallatszott az üres tömlöcben. Harry kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Magában megköszönte az apjának, amiért nyolcéves korában erőltette, hogy pálcanélküli mágiát tanuljon. Akkoriban utálta, vitázott, hogy túl nehéz és nem tudja megérteni, de Voldemort tovább edzette őt, nem fogadta el Harry tiltakozását. Az eredménye az lett, hogy tizenhat éves korára Harry szinte minden pálcával végzett varázslatot el tudott végezni pálca nélkül is.
Harry sóhajtott és újból bezárta az ajtót, majd megfordult, hogy visszaüljön. Ki tudta nyitni a cella ajtaját, de ez nem jelentette azt, hogy meg is tudott szökni. Egészen tisztán emlékezett, hogy mit olvasott a Nurmengardról. A börtönt egy kis szigetre építették, amit az Atlanti-óceán határolt. Még ha valahogy túl is tudná vergődni magát az őrökön a jelenlegi állapotában, a pálcája és fegyverei nélkül, nem lenne hova mennie. A szigeten rekedt.
Harry lehangoltan előhúzta apja horcruxát és csak tartotta a kezében, a smaragdköves medál furcsán megnyugtatta. Kényszeríteni fogják, hogy levegye a medált. Harry tudta. Ezért nem próbálkozott semmivel most az őr. Ezért jegyezte meg, hogy milyen érdekessé teszi majd Harry a dolgokat. Jackson nyilvánvalóan szerette a kihívásokat és tudta, hogy Harry is az lesz.
Harry sóhajtott és visszadugta a medált a talárja alá. Meg kell majd ölniük, ha a medált akarják. Soha nem adná oda élve. A horcruxon gondolkodva eszébe jutott Voldemort. Harry azon tűnődött, hogyan bírta az apja. Fájt a sebhelye, de nem annyira, mint a teste többi része. Harry hálás volt ezért.
Aztán, mintha csak Murphy törvénye lépett volna érvénybe, a Harry sebhelyében érzett kissé égető érzés hirtelen rosszabbra váltott.
- Ne, ne, ne! – suttogta Harry, kezét a sebhelyéhez nyomva. – Kérlek, apám! Ne most!
Az égés fájdalommá csapott át, ami hamar gyötrelmessé vált. Harry kezét a sebhelyére szorította, és fogait az alsó ajkához nyomta, hogy csendben maradjon. A fájdalom csak rosszabbodott és elérte azt a pontot, aminél Harryből kiszakadt egy elfojtott nyögés. Olyan érzés volt, mintha lángolt volna a sebhelye. Harry a földre esett, ujjai a homlokába vájtak. Olyan volt mintha, egy égő feszítővasat szorítottak volna a homlokához.
Harry felkiáltott, kiáltása visszhangzott az üres cellában. Korábban sosem sajgott még ilyen vadul a sebhelye. Hozzáadódott még a sérüléseiből érzett fájdalom is, amitől csak még kevesebb ereje maradt elviselni kínzó sebhelyét.
Az égető érzés tovább kínozta még órákig, legalábbis Harry annyinak érezte, mielőtt végre csendesülni kezdett volna. Mielőtt még hálás lehetett volna érte, Harry elájult a kimerültségtől.
xxx
Voldemort a termében állt, hátát az összegyűlt halálfalóknak fordítva. Rájuk sem tudott nézni anélkül, hogy újból elveszítse az önuralmát. Tekintetét az ablakra összpontosította, elterelve a figyelmét, még ha csak egy pillanatra is.
Vasmarokkal tartva kordában az indulatait, megfordult, hogy ránézzen a varázslókból álló csoportra. Pillantása az egyetlen női halálfaló felé siklott, mire dühe majdhogynem tízszeresére nőve tért vissza, a nő lehajtott fejét és csüggedt arckifejezését látva. Cserbenhagyta őt. Bellának nem sikerült visszahoznia Harryt. Ő visszatért, míg a fiát elfogták. Voldemortnak minden önuralmára szükség volt, hogy ne nyúljon a pálcájáért és ölje meg a nőt álló helyében.
Bella felpillantott rá, szinte mintha megérezte volna Voldemort ráömlő haragját. Újból lenézett és összeszorította szemét, hogy kizárja a felé irányuló csalódottságot. Évek óta nem érte őt Cruciatus átok a mestere pálcájából. Megérdemelte a szenvedést, jól tudta. Érezte a haragot az átkon keresztül, amíg kínozták és tudta, hogy milyen csúnyán cserben hagyta a Nagyurát. Harryre gondolt, elképzelte őt lelki szemei előtt, látta a játékos, önelégült mosolyt az arcán és fülében csengett a nevetése. A szíve több ütemet is kihagyott. Őt is cserben hagyta.
Pár lépéssel odébb ott állt Lucius Malfoy. Luciust mindössze tíz perccel ezelőtt hívatta magához Voldemort nagyúr. Nem értette, hogy miért akarta a Nagyúr ilyen sürgősen látni őt, de mikor megérkezett, megtudta, hogy mi történt. A közönyös maszk most is ott volt az arcán, de legbelül pánikolt. Harryt foglyul ejtették és fogalmuk sem volt, hogy hol rejtegette őt a Rend. Még csak azt sem tudták biztosra, hogy a Rendnél volt a fiú vagy a vörös taláros pálcatörők fogták el. Ha az utóbbi eset állt fent, Harry bárhol lehetett.
Lucius Bellára nézett, mikor látta, hogy a mestere pillantása a nőre esett. Csalódottság gyűlt benne a nő látványára. Hogyan engedhette, hogy elfogják Harryt? Ha őt küldték volna, hogy segítsen Harrynek, ő nem vallott volna kudarcot. Darabokra szaggatta volna a Rendet, hogy eljusson Harryhez.
A Voldemort termébe vezető ajtó kinyílt és egy halálfaló sietett be. A férfi meghajolt Voldemort előtt.
Voldemort sietős lépést tett a férfi felé, összeszűkített szemét rászegezte.
- Piton! – sziszegte. – Mit tudtál meg? – kérdezte sürgetően.
Perselus Piton felállt, arcát a koponyás maszk takarta. Levette, hogy Voldemort a szemébe nézhessen, hogy láthassa, hogy nem hazudik.
- Nagyuram, nem a Rendnél van– felelte.
Voldemort behunyta a szemét, és egy dühös sziszegés hagyta el az ajkát. A halálfalók mind hátráltak egy lépést, félvén a nagyuruk ingatag temperamentumát.
- A minisztérium fogta el – folytatta Piton, sötét szemével Voldemort reakcióját lesve. – A miniszter utána küldött egy csapat pálcatörőt. Ők fogták a Rend által leadott vészjelzést és megszerezték a Sötét Herceget, mielőtt még a Rend megtehette volna.
Voldemort egyetlen egy lépést tett a zsíros hajú professzor irányába. Vörös szemei olyan mély haraggal égtek, hogy az rémületbe ejtő volt. Pitonnak meg kellett szakítania a szemkontaktust.
- Hova vitték? – kérdezte, veszélyesen mély hangon.
Piton nyelt egyet nehezen, némileg elnyomva félelmét.
- Nem tudom, Nagyuram.
Piton biztos volt benne, hogy meg fogják kínozni. A Sötét Nagyúr arcán felvillanó arckifejezéstől libabőrös lett félelmében. Látta a pillantást a vörös szempárban, ami elképzelhetetlen fájdalmakat ígért.
Jól gondolta.
A Cruciatus átok teljes erővel találta el és pillanatokon belül már a földön volt. Az átok beléhasított, azt az érzetet keltve, mintha a csontjait zúznák porrá, az izmait csavarnák és tépnék szét, a vére pedig gyötrelmesen forrna fel. Az átok véget ért, Piton pedig levegőért kapkodott utána. A férfi behunyta a szemét, vett egy mély levegőt és összeszedte magát a földről.
Voldemort hátat fordított neki, de felemelte a kezét, mire a mögöttük lévő ajtó kivágódott.
- Távozzatok! – sziszegte a halálfalóinak. – Menjetek és derítsétek ki, hogy hol rejtegeti Caramel a fiamat! Napkeltéig legyen meg az információ – megfordult, hogy a rettegő társaságra nézzen. – Ne fáradjatok azzal, hogy visszajöttök, amíg nincs meg – figyelmeztette őket.
A férfiak meghajoltak és sietve elhagyták a termet, láthatóan aggódva, hogy hogyan is fogják teljesíteni nagyuruk parancsát. Hogyan deríthetnének ki ilyen információt ilyen kevés idő alatt? Mind elhagyták a termet, Bella és Lucius kivételével. Tudták, hogy ha Voldemort azt akarta volna, hogy ők is elmenjenek, akkor azt mondta volna „távozzatok, mindnyájan." Ez volt a szokásos jelzésük. Egyéb esetben, az volt a dolguk, hogy várjanak a teremben. Piton is elment, sietett elszabadulni a dühös Sötét Nagyúrtól. Az ajtó becsukódott utána, így csak Lucius és Bella maradt a szobában Voldemort nagyúrral.
- Nagyuram – szólalt meg Lucius habozva -, megtudhatjuk, hogy hol van Harry, hála a minisztériumi forrásainknak – mondta, némi reményt kínálva. – Elintézhetik, hogy a tárgyalását elnapolják, ami időt fog nyerni nekünk ahhoz, hogy kiszabadítsuk őt bárhonnan is rejtegetik…
- Megsérült.
Csak egy elsuttogott szó volt, de mindkét férfi egyből meghallotta. Megfordultak, hogy Bellára nézzenek. A nő felnézett, hogy találkozhasson a pillantásuk.
- Nem napolhatunk el semmit. Meg kell találnunk őt most – mondta sürgetően.
Voldemort félrenézett, kétségbeesetten próbálva féken tartani az indulatait. Akkor szakadt el a cérna, amikor megnézte Bella emlékét a fia elfogásáról. Látta, hogy milyen csúnyán megsérült Harry, és azt, ahogy keresztül esett a felsőbb szint plafonján. Látta, ahogy a három férfi minden teketória nélkül kirángatta őt a romok alól. Még jó, hogy hallotta, amint megemlítik, hogy Harry még életben volt, ez volt az egyetlen dolog, amitől uralkodni tudott a haragján, hogy ne okozzon fájdalmat Harrynek. Tudta, hogy habár most messze volt tőle, az irdatlan haragja még így is hatással lenne Harryre valahogyan és Voldemort nem akarta fokozni a kínjait. Merlin tudta, milyen állapotban lehetett és hogyan birkózott meg vele.
