Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.
Megjegyzés: Tudom, hogy eléggé eltűntem az utóbbi időben, de most, hogy végeztem a vizsgáimmal, remélhetőleg vissza tudok majd állni az eddigi ütemre. Addig is köszönöm, ha írtok, sokat számít! :)
11. fejezet – Az első nap
Másnap megérkezett a Reggeli Próféta, a következő szalagcímmel: „A Sötét Nagyúrnak van egy Örököse!". Caramel miniszterelnök előző nap, késő éjjel szellőztette ki a hírt a médiának, miszerint Tudjukkinek van egy fia, akit csak úgy ismernek, a Sötét Herceg. Teljes nyilatkozatot adott, amiben bejelentette, hogy a pálcatörőkből álló elit osztaga foglyul ejtette a Sötét Herceget és hogy a fiú hamarosan bíróság elé kerül.
„Minden boszorkánynak és varázslónak joga van ahhoz, hogy igazságos, objektív tárgyalásban részesüljön." – idézték Caramel miniszterelnököt az újságban. „Még azoknak is, akik nem tekintik magukat társadalmunk részének. Ezek az úgynevezett „sötét" boszorkányok és varázslók megsértik a szabályokat és a rendet, amik alapján a varázslóvilág fennmaradó része él, azonban, mint Mágiaügyi Miniszter, mégis lehetőséget adok nekik arra, hogy jót cselekedjenek és elismerjék bűneiket. Ő-Akit-Nem-Nevezünk-Nevén fia bíróság elé fog állni és el fogják ítélni a varázslóvilág ellen elkövetett bűneiért. Pontos adatokkal a tárgyalás időpontjával kapcsolatban még nem szolgálhatok, de biztosítom Önöket, hogy igazságot fogunk szolgáltatni!"
James mérgesen lökte félre az újságot. Nem akart többet olvasni a miniszter úr kitalált, előre legyártott beszédeiből. Tudta, hogy Caramel nem akart tárgyalást biztosítani a Sötét Hercegnek. Csakis azért tette, hogy megnyerje magának a közvéleményt. Caramel már döntött a fiú sorsáról; a Sötét Herceg megkapja a dementorcsókot, efelől szemernyi kétség sem volt. A tárgyalás csak a miniszter műsora volt, hogy megmutathassa a világnak, milyen igazságos vezető is ő. James olyan mérgesen döfött bele a szalonnájába, hogy majdnem ketté roppantotta alatta a tányért.
- Óvatosan, James! – mondta Lily az asztalnál ülve. – Azok a kedvenc tányérjaim.
- Bocsi – motyogta James.
- Tudom, hogy mit érzel – mondta Sirius, majd szippantott egyet a teájából. – Engem is felbosszantott. Meg sem említik, hogy milyen keményen dolgoztunk, hogy csapdába ejtsük a Sötét Herceget – fintorgott. – A pálcatörők lenyűgöző csapdája, na persze! – gúnyolódott.
James nem válaszolt, viszont letette a villáját, feladva ezzel a reggelit.
- James, jól érzed magad? – kérdezte Lily és aggódva nézte férjét. – Hozzá sem nyúltál az ételhez.
- Igen, ugyan már, hiszen szalonna és tojás van! – mondta Sirius és megbökte a könyökével Jamest. – A kedvenced! – elvett egy szalonnacsíkot James tányérjáról és beleharapott. – Vagy az én kedvencem? – nevetett.
- Miért is vagy te itt? – kérdezte Lily résnyire szűkített szemmel nézve Siriusra.
- Reggelit akartam – mondta Sirius zavart kifejezést imitálva. – Éhes voltam – biggyesztette le az ajkát.
Lily a szemét forgatta.
- Egy soha véget nem érő küzdelem; megetetni azt, aki folyton éhes! – mondta.
Sirius rávigyorgott.
- Á, ismerd csak el, Lils. Szereted, hogy itt vagyok.
Lily grimaszolt, miközben felkelt és leszedte az asztalt.
- Én aztán nem! – felelte.
Sirius kuncogott, majd visszafordult Jameshez, aki még mindig el volt veszve a gondolataiban.
- Halihó, Ágas? Mi ütött beléd, miért gyötröd a szürkeállományod?
James ránézett, de megrázta a fejét.
- Semmi. Semmiség.
A konyhából a nappaliba nyíló ajtó nyitva volt, így James azzal terelte el a figyelmét, hogy Damient tanulmányozta, aki a szőnyegen ült és Ronnal sakkozott. James hálás volt, amiért Ron átjött és Damiennel töltötte a hetet. Enyhítette a Damient kínzó unalmat, ami jellemzője volt a nyári szüneteknek.
Nézte, ahogy a tizenkét éves fia folytatta a játékot, amit még előző este kezdtek el. Damien és Ron akkor úgy hagyták a sakktáblát, hogy másnap reggel ott folytathassák.
- Nem érdekel, mi történik, ezúttal le foglak győzni – mondta Damien, ahogy átrakott egy bábut a táblán.
Ron a fiatalabb fiúra vigyorgott.
- Add fel, haver! – húzta az agyát. – Profi vagyok. Nem fogsz legyőzni – Ron tett a lépést, lerepítve ezzel Damien gyalogját a tábláról.
Damien bosszúsan nézett Ronra, majd visszafordult a sakkjátszmához. Eltökélten nézett a táblára, alaposan átgondolva következő lépését. Hirtelen három mezővel előrébb léptette a bábuját, arrébb lökve az útból Ron gyalogját és elfoglalva a helyét. James még ilyen távolságból is képes volt megmondani, hogy a lépés nem volt szabályos.
- Hé! – tiltakozott Ron. – Ilyet nem csinálhatsz!
Damien felvonta a szemöldökét.
- Biztos? – kérdezte vigyorogva.
Az egyszerű, ártatlanul elejtett szó olyan volt Jamesnek, mintha gyomron vágták volna. Ült az asztalnál és csak bámulta Damient. Fejében visszhangzott a szó. Ahogy Damien kimondta, a hangja, a gúnyolódó hangsúly, benne a nevetés enyhe nyomával, minden ugyanaz volt. Damien beszédmódja sokkal ártatlanabb volt, de mégis, ott volt a hasonlóság. Egy nagyon ijesztő hasonlóság. James gondolatait, mint egy cunami, árasztotta el egy ezüstmaszkos fiú képe, amint odafordul Kingsleyhez és kimondja ugyanazt a szót, ugyanazon a módon. A Sötét Herceg hangja visszhangzott a fejében.
James szó nélkül talpra állt, most már figyelmen kívül hagyva a nappaliban vitatkozó két fiút.
- Ágas? – Sirius felnézett a barátjára, amikor az hirtelen és sietősen felállt az asztaltól.
- James? Mi a baj? – kérdezte Lily, ellépve a mosogatótól.
- Semmi, én… csak meg kell tennem valamit – motyogta James az ajtó felé tartva.
- James? Micsoda? Hova mész? – kérdezte Lily utána lépve.
- Ki kell derítenem valamit – mondta James, még mindig elveszve a gondolataiban, nem igazán figyelve Lilyre. – Nemsokára jövök – ígérte és a hátsó ajtóhoz sietett, kinyitotta és eltűnt odakint.
- James? – szólt utána Lily, de a férje már elment. Megfordult, hogy a meglepettnek tűnő Siriusra bámuljon, aki még mindig a konyhaasztalnál ült. – Nem tudom, mi ütött belé – mondta. – Tegnap óta furcsán viselkedik.
Sirius felkelt és Lilyhez sétált.
- Ez az egész Sötét Herceg-ügy az. Szórakozik a fejével – mondta Sirius.
Lily bólintott.
- Tegnap végig ezen stresszelt – mondta, aggódva harapdálva a száját.
Smaragdzöld szeme újból az ajtón túlra vándorolt, azon a ponton tanyázva, ahol a férje eltűnt. Sirius nem bírta elviselni, hogy ilyen legyőzöttnek lássa Lilyt, úgyhogy azt tette, amit általában szokott, hogy elterelje a figyelmét; bosszantani kezdte.
- Ez az egész a te hibád – vádolta.
Lily hirtelen felé fordult.
- Tessék? Az én hibám? – kérdezte.
- Ha egy kicsit több anti-stresszelőt végeztél volna a hálóban, James most sokkal nyugodtabb és boldogabb lenne – mondta Sirius.
Lily szájtátva bámult.
- Már elnézést? – mondta. – Ami a hálószobánkban történik, ahhoz semmi közöd!
- Tudom, tudom – hessegette el Sirius egy legyintéssel. – Ez személyes – a levegőbe rajzolta az idézőjeleket. - De én mondom neked. Ha adtál volna Jamesnek egy gyengéd kis anti-stresszelőt, nem érdekelné, hogy ki kap dementorcsókot!
Lily mérgesen nézett rá.
- Nem vagy normális! – mondta és visszasétált a mosogatóhoz.
- Tudod, hogy mit kéne tenned? – mondta Sirius követve. – Ma este csináld meg neki a kedvenc ételét, gyújts néhány gyertyát és vedd fel a csipkés, piros és fekete hálóinged. Az majd felvidítja a jó öreg Ágast! – vigyorgott.
Lily vérig sértettnek tűnt.
- Kutattál a holmim közt, te perverz?! – kérdezte.
- Nem! – Sirius elnyújtotta az arcát. – Sose tennék ilyesmit! És zokon vettem a vádat!
- Akkor honnan tudod, hogy van ilyesmim? – hívta ki Lily.
- Nem tudtam, eddig – vigyorgott Sirius.
- Kifelé! – mondta Lily, ujjával az ajtóra mutatva.
Sirius rákacsintott, de engedelmesen az ajtóhoz ment. Küldött felé egy kis puszit, amivel azt mondta „csak ugrattalak, úgyhogy ne legyél mérges", és kisétált a konyhából.
Lily visszatért a mosogatnivalóhoz, de egy kis mosoly költözött az ajkára Sirius bohóckodásától. A lelket is kibosszantotta belőle, de mindig meg tudta mosolyogtatni.
xxx
Lehetetlenség volt megmondani, hogy reggel volt-e már, mivel nem volt ablak, ami beengedje a napfényt. Bezárva egy szurokfekete cellába, bármiféle az idő múlására utaló jel hiányában Harry úgy érezte, mintha nem órák, hanem már napok óta ott lett volna. Az egyetlen fáklya, ami volt, órákkal ezelőtt kialudt és bár Harry meg tudta volna gyújtani pálca nélkül, nem érezte szükségét. Mihez kéne fény a cellájában? Úgyse volt semmi, amit tanulmányozhatott volna.
Valamikor éjszaka nyerte vissza az eszméletét és bár a sebhelye még mindig sajgott és a lába és az oldalai is fájdalmasan lüktettek, jobban érezte magát, mint korábban. A fájdalom már nem volt olyan éles, lecsillapodott. Csak kis javulás volt, ennek ellenére Harry hálás volt érte. Mindig is gyorsan gyógyult.
Harry a hátán feküdt, két kezét a feje alá dugta, hogy megvédje a hideg kőpadlótól és céltalanul bámult a sötétségbe. Nem aludt, nem volt rá képes. Túlságosan lekötötte az agyát jelenlegi nehéz helyzete, semhogy aludni tudjon.
A fáklyát megbűvölték, hogy magától égni kezdjen és amint eljött az ideje, egy hirtelen tűzcsóvával fel is gyulladt, vibráló ragyogással világítva meg Harry celláját. Harry felsóhajtott és behunyta a szemét, felkészítve magát, hogy ellenálljon a kínzásnak, ami minden bizonnyal rá várt. Tudta, hogy a kihallgatása egy ürügy volt az őröknek, hogy árthassanak neki. Még ha Harry meg is válaszolná az összes kérdésüket, amit nem tervezett, az őrök akkor is sanyargatták volna amiatt, aki. Az apja mindig mondogatta neki, hogy vannak olyan emberek a világban, akik bántanák őt, szimplán azért, mert az ő fia volt.
Egy halk pukkanással megjelent egy tál és egy kis kehely az egyik sarokban. Harry ott maradt, ahol volt, figyelmen kívül hagyva a „reggelit". Nem érezte magát különösebben éhesnek. Úgy volt vele, jobban jár, ha üres marad a hasa. Legalább nem lesz benne semmi, ami visszajöhetne a kínzás alatt.
Hallotta a távolban visszhangzó lépéseket, amik egyre közeledtek felé. Harry vett egy mély levegőt és felült, a célja az volt, hogy a lehető legkevésbé tűnjön sebezhetőnek.
Jackson hű maradt a szavához, és megérkezett Harry ajtaja elé.
- 'Reggelt! – üdvözölte egy széles mosollyal. Rávert a pálcájával a vaskorlátra, aminek a hangja a cellában rezonált. – Jól aludtál? – kérdezte.
- Tökéletesen – felelte Harry.
Jackson az érintetlen tál zabkására és a kupa vízre pillantott.
- Látom, nem etted meg a reggelidet – mondta Jackson. – Mi a baj? Nem ér fel a szokásos szintedhez?
Harry szája önelégült mosolyra húzódott.
- Általában gourmet reggelit kapok – ment bele a játékba Harry, csak hogy bosszantsa az őrt.
Jackson oldalra billentette a fejét, szemügyre véve őt. El kellett ismernie, a fiú nem volt semmi. Ahhoz képest, hogy milyen fiatal volt és milyen szituációba került, megőrizte a hidegvérét és nem mutatott semmi félelmet. Kiérdemelt némi tiszteletet-félét.
- Na jó, kezdjük – mondta Jackson, kinyitva a zárat és vele az ajtót. – Kelj fel.
Harry engedelmeskedett és lábra állt, figyelmen kívül hagyva sajgó teste tiltakozását. A két őr, akik Jacksont kísérték, beléptek a cellába és kivezették őt, végig a fiú két oldalán maradva, de hozzá nem érve.
Hasonlóan az éjszakához, Jackson ment előre, Harry pedig a két őr társaságában követte, hogy biztosan ne próbálkozhasson semmivel. Az őrök egy széles kőlépcsőhöz vezették Harryt és elindultak rajta felfelé. Olyan volt, mintha a lépcső sosem akarna véget érni. Tovább baktattak felfelé, egyre magasabbra és magasabbra az épület erődítményébe, míg végre megérkeztek a legfelső szintre. Az őrök taszítottak egyet Harryn, hogy belépjen a szobába.
A kis szobában csak három bútordarab volt. Egy téglalap alakú asztal, a két oldalán egy-egy székkel. Harrynek rögtön feltűnt köztük a különbség. Az egyiknek magas háttámlája volt, tömör fából állt és sugárzott belőle a hatalomérzet. A másik szék fémből készült, a karfáján pedig lánc és bilincs himbálódzott. A szék lapján is egy hosszú, vastag lánc feküdt keresztben, fenyegetően lógva le a széleken.
Harryt a fémszékhez rángatták és leültették, majd a két őr elkezdte őt kikötözni. A hosszú vastag lánc Harry dereka köré került és addig szorítottak rajta, amíg a fiú nem érezte, hogy a bőrébe váj. A két kezét, Harry meglepetésére, a szék háta mögé húzták. Azt hitte, hogy a karfán lévő bilincseket fogják használni, de az őrök nyilván úgy voltak vele, hogy az túl kényelmes pozíció lenne Voldemort fiának. Harry érezte, ahogy a fémperec durván összezárult a csuklója körül, összekötözve a kezeit a háta mögött. A feszes kötés okozta húzódástól máris fájt a válla, amitől Harry felmordult magában. Tudta, hogy legalább egy pár óráig ebben a pozícióban kell majd maradnia. Milyen érzés lesz majd akkor? A bokáit a szék elülső lábaihoz bilincselték, olyan szorosra húzva őket, hogy a fém a húsába vágott. Harry érezte, hogy belé szúr a sebezhetőség első fullánkja, ahogy rájött, milyen erősen volt megkötözve. Egyáltalán nem tudott küzdeni, a fémláncok már így is a bőrébe vágtak a csuklóján és a bokáján, a dereka körüli béklyó pedig olyan szoros volt, hogy már fájt.
Mikor az őrök végül nem tudták feszesebbre venni a bilincseket és arrébb léptek tőle, Harry felnézett. Jackson őt bámulta, ismét azzal a bosszantó, önelégült vigyorral az arcán. Lassan Harryhez sétált, a lépései hangosan csattogtak a szobában. A férfi megállt Harry előtt, és leült az asztalra, közvetlenül elé.
- Okos fiúnak tűnsz – kezdte -, úgyhogy nyilván tudod, mi következik. Ha megválaszolod a kérdéseinket és megadsz minden információt, amire szükségünk van, akkor szépen békén hagyunk a tárgyalásod napjáig – magyarázta Jackson. – Azonban, ha inkább hülye lennél és ellenállnál, vagy úgy érzed, nincs mit megosztanod, azzal egyedül te fogsz rosszul járni. Fel fognak ide rángatni, megkötözni és kikérdezni minden egyes nap, amíg válaszokkal nem szolgálsz. De nem szeretnék több munkát adni Bennett gyógyítónak, úgyhogy próbáljunk meg jól kijönni, oké?
Harry válaszul elmosolyodott.
- Jól kijönni egy minisztériumi söpredékkel? – kérdezte Harry, átfordítva a somolygását egy gúnyos nézésbe. - Inkább a halál.
Jackson csalódottnak tűnt. Hosszan nézte Harryt, majd megtörte a pillantást. Megrázta a fejét, majd a talárjába nyúlt és előhúzott egy kis, tiszta folyadékkal teli fiolát.
- Az a tapasztalatunk a hidegvérű gyilkos megszállottakkal, mint amilyen te is vagy – intett Jackson a kezével Harry felé -, hogy elég ritkán árulják el az igazságot – tartotta fel a kis fiolát. – Pár csepp Veritaserum azonban megoldja ezt a problémát.
Harry nagyon igyekezett nyugodt maradni, ekkor mégis megfeszült. Zaklatott pillantást vetett a fiolára, elméjében dühösen kutakodott valami után, hogy megvédhesse az apját.
Jackson előrehajolt és somolyogva megpaskolta Harry vállát.
- Itt az idő, hogy mindent elmondj nekünk, amit tudsz, kölyök – mondta.
Harry nem tudott mást tenni, vetett rá egy sötét pillantását. Szorosan összeszorította a száját és elhúzódott, mikor Jackson közelebb hozta a fiolát. Jackson sóhajtott és a Harry balján álló őrre nézett, biccentve neki. Az őr Harry felé fordította a pálcáját.
Elmotyogott egy varázsigeét, mire egy fénylabda lövellt ki a pálcájából. A bordáin találta el Harryt, becsapódva a már eleve véraláfutásokkal teli, fájó testébe. Harry oldalába kínzó fájdalom csapott, amitől a fiú felordított és oldalra csavarodott, már amennyire a láncok engedték. A másik őr közben Harry háta mögé lépett és kegyetlenül kitépett egy maroknyit Harry hajából, ahogy hátrahúzta a fiú fejét. Jackson addigra már keményen megragadta Harry arcát és három csepp Veritaserumot öntött a szájába. Az őrök elengedték, így a ziháló fiú végre levegőért kaphatott.
Jackson várt egy percet, kék szemét Harryre szegezte és nézte, ahogy a fiú meggörnyedt a nyilvánvaló fájdalomtól, majd aztán lassan felegyenesedett. A smaragdzöld szempárban tüzelő harag megfélemlítő volt, Jacksonnak el kellett ezt ismernie, de a fiút biztonságosan rögzítették a székhez, így nem volt képes elégtételt venni.
Jackson előhúzott egy kis ezüst gömböt és megérintette, hogy elindítsa a felvételt a kihallgatásról. Közelebb hajolt, hogy az arca csak pár centire legyen a fiúétól.
- Te vagy az, akire a halálfalók úgy hivatkoznak, a Sötét Herceg? – tette fel a tesztkérdését, a kérdést, amire már úgyis tudta a választ.
Harry összeszorította a fogait, de a válasz akkor is kijött rajta.
- Igen.
Jackson elmosolyodott és hátrébb húzódott. Keresztbefonta a karjait a mellkasán és egy pillanatig tanulmányozta a fiút.
- Hogy hívnak? – kérdezte. Kíváncsi volt rá.
Harry behunyta a szemét, ahogy a név kicsúszott a száján.
- Harry.
Jackson felvonta a szemöldökét.
- Harry? – ismételte. - Jó gyakori név. Nem olyasmi, amit Tudodkitől várnék – kuncogott. – Vezetékneved nincs? – kérdezte pimaszul.
- Van, de nem használom – dörmögte Harry.
Jackson feltette a következő kérdését, valami olyat, amit azóta tudni akart, hogy először meglátta a fiút. – Hány éves vagy?
- Tizenhat – érkezett a válasz.
Jackson önelégült vigyora az arcára fagyott. Tizenhat? Azt hitte, hogy a fiú idősebb volt. Úgy viselkedett, mintha az lenne, így Jackson feltételezte, hogy már nagykorú volt. Arra számított, hogy a fiú azt mondja, tizennyolc, legalább. Jackson összenézett a két másik férfival a szobában, és még ők is meglepettnek tűntek. Egy kiskorúval volt dolguk. Jackson visszanézett Harryre, jobban szemügyre véve az arcát. Valóban elég fiatalnak nézett ki ahhoz, hogy tizenhat legyen, de a személyisége azt a benyomást keltette, hogy idősebb volt.
Félresöpörve a sokkot, Jackson visszatért a szerepébe. A fiú szemébe nézett és a következő kérdésére gondolt, meg arra, hogy milyen hatással lesz a válasz a varázslóvilágra.
- Hol van … V-Voldemort nagyúr? – kérdezte, habozva mondva ki a sötét varázsló nevét.
Harry egyenesen a szemébe nézett, ahogy válaszolt.
- Otthon.
Jackson pislogott. Nem erre a válaszra számított.
- Hol található Voldemort otthona? – kérdezte Jackson.
- A Denem kúrián – felelte Harry.
Jackson magában káromkodott. Ezt már eddig is tudták.
- Merre van a Denem kúria? – kérdezte Jackson.
- A Fidelius-bűbáj alatt – felelte Harry. Még a Veritaserum hatása alatt sem válaszolhatta meg ezt a kérdést.
Jackson egy pillanatig csak bámulta Harryt.
- Ki a titokgazda? – kérdezte.
- Voldemort nagyúr – válaszolta Harry.
Jackson szitkozódott. Számítania kellett volna erre. A Sötét Nagyúr nem bízik másban, csakis saját magában. Tovább folytatta, ha Voldemortról nem tud információkat szerezni, akkor beéri a halálfalóival is.
- Hogy hívják Voldemort halálfalóit? – kérdezte.
Harry megállt, összezárt a száját és csak bámulta az előtte álló férfit. Jackson tudta, hogy a bájital ki fogja kényszeríteni belőle a választ. Neki csak várnia kellett. Így is lett, Harry szája szóra nyílt.
- Igor Karkaroff, Regulus Black, Larry Hunt, Rodolphus Lestrange…
- Azokat, akik nem halottak! – csattant fel Jackson. A mosoly árnyéka is eltűnt az arcáról.
Harry nem válaszolt, Jackson nem tett fel rendes kérdést, így nem volt rá kötelezve.
- Hogy hívják azon Voldemort halálfalóit, akik még életben vannak? – követelte Jackson.
Ismét úgy tűnt, hogy Harrynek küzdenie kellett egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna, közben végig Jacksonon tartva a szemét.
- Antonin Dolohov és Bellatrix Lestrange.
Jackson a fogát csikorgatta, szeme dühösen meredt Harryre.
- Erről a kettőről már tudunk! – köpte.
- Az nem az én bajom – felelte Harry.
Jackson elvesztette a türelmét és kitört. Behúzott egyet Harrynek, amitől a fiú feje oldalra vágódott. Kis híján a szék is felborult a csapás erejétől, de a mellette álló őrök megtámasztották.
Jackson belemarkolt Harry hajába és felrántotta a fiú fejét.
- Mondd el azoknak a halálfalóknak a nevét, akikről a Minisztérium nem tud! – kiabálta.
- Jason Riley… Thorfinn Rowle.
- Ők halottak! – mennydörögte Jackson, erősítve a szorításán.
- A Minisztérium… nem tudta, hogy… halálfalók voltak – zihálta Harry, önelégülten vigyorogva az őr gyilkos arckifejezésén.
- Ti átkozott kis…! – Jackson elengedte Harry haját és újból behúzott neki.
- Jackson! Elég! – az egyik őr visszahúzta és arrébb vitte Harrytől. - Fékezd magad!
Harry levegőért küzdött, szájában érezte a vér rezes ízét. Kiköpte és felnézett a felbosszantott őrre.
- Csak tesztel téged – mondta az őr Jacksonnak. – Ne veszítsd el a hidegvéred!
Jackson kifújt egy nagy adag levegőt. Tudta, hogy a fiú tesztelte őt és a hidegvérét. Nem mondott nekik egy árva dolgot sem, ami hasznos lett volna. Manipulálta a Veritaserumot azzal, hogy elmondta azt igazságot, de nem adott válaszokat.
Jackson beletúrt rövid szőke hajába és újból kifújta a levegőt. Odasétált Harryhez és ismét nekidőlt az asztalnak. Megragadta az asztal szélét, mintha kényszerítené magát, hogy ne érjen megint a fiúhoz.
- Jól van, Harry – mondta és megpróbált nyugodtan rámosolyogni. – Próbáljuk meg újból – alaposan átgondolta, hogyan fogalmazza meg a kérdését, hogy kikényszerítsen pár igazi választ a Sötét Hercegből-
- Mondd el nekem azoknak a halálfalóknak a neveit, akik életben vannak, de rejtve vannak a Minisztérium elől.
- Fenrir Greyback, Mark Jugson és Evan Rosier – felelte Harry.
Jackson szorítása az asztalon olyan erős volt, hogy az összes bütyke elfehéredett.
- Ezek a férfiak mind szökésben vannak – sziszegte. Már eddig is tudták, hogy Voldemort mellett álltak.
Harry szája önelégült vigyorra húzódott.
- És így rejtve vannak a Minisztérium elől.
- Rendben! Ennyi volt! – Jackson felállt és intett az őröknek, hogy oldozzák el Harryt.
Ahogy az őrök engedelmeskedtek, Jackson elfordult, hogy megérintse az ezüst gömböt és leállítsa a felvételt. Megfordult és látta, hogy az őrök eloldozták Harryt és felhúzták a széktől, így most már előttük állt.
- Azt hiszed, hogy igazán okos vagy, ugye? – kérdezte Jackson, felé sétálva, míg már csak pár centi választotta el a tizenhat éves fiútól.
A Veritaserum hatására Harry őszintén válaszolt.
- Igen.
Jackson fikszírozni kezdte.
- Majd meglátjuk, hogy mennyire!
A talárja nyakánál fogva megragadta Harryt, felrántotta és keresztül dobta a szobán. Harry az asztalba ütközött, aminek a széle élesen az oldalába vágott. Fájdalmában kis híján a padlóra rogyott. Szeme előtt fehér foltokat látott, és meg kellett kapaszkodnia az asztalban, hogy ne essen el. Egy kéz hátulról megragadta és felé fordította.
Ez volt az a pillanat, amikor Harry elhatározása megbicsaklott. Az életben maradási ösztöne győzött, így magától reagált. Arrébb ütötte Jackson kezeit, majd ökölbe szorította a kezét és egyenesen arcon találta a férfit. Jackson döbbenten esett hátra. A két őr Harryre emelte a pálcáját, de mielőtt még megátkozhatták volna, Harry felemelte egyik kezét és egy söprő mozdulatot tett vele. A két őrt lerántották a lábukról, mintha egy láthatatlan varázs érte volna őket. Mindketten hangos csattanással ütköztek a falnak, majd a földre estek.
Jackson célba vette Harryt és egy kötözőátkot küldött felé. Harry könnyedén elhajolt a bűbáj elől, majd pálca nélkül hátrahajította Jacksont is. Jackson a falnak ütközött és beverte a fejét. Harry most a fémszékre célzott, amihez korábban odaláncolták. Söprő mozdulatot tett a kezével, mire a fémszék végigcsúszott a padlón és Jacksonnak vágódott olyan brutális erővel, hogy a férfi összegörnyedt a fájdalomtól.
A két másik őr azóta talpra állt és Harryre szegezték a pálcáikat. Átkokat küldtek rá, de azok nem találtak célt. Harry egy újabb pálcanélküli varázslatára a két őr a szoba két végébe repült és a falnak csapódtak, majd eszméletlenül zuhantak a földre. A Harry mögött lévő ajtó hirtelen kivágódott és három őr rohant be. Mielőtt még Harry reagálhatott volna, a földre taszították, két őr pedig a háta mögé húzta a kezeit és a földre szögezték.
- Mi a fene folyik itt? – kérdezte az egyik újonnan érkezett, Jacksonhoz címezve a kérdést. – Láttunk a biztonsági gömbön keresztül. Miért oldoztátok el? – tudakolta a férfi.
Harry újból érezte, hogy a fémbilincsek a csuklójára kulcsolódtak, odaszegezve a kezeit a háta mögé. Durván talpra rángatta a két férfi, akik az előbb a földre szorították. Harry nehezen vette a levegőt, harag és kielégítetlen megtorlási vágy dübörgött benne, ahogy Jacksonra szegezte a pillantását. A szőkehajú őr is haragosan nézett Harryre, az ő szíve is hevesen vert. Nem tudott teljesen felegyenesedni, hála a belé ütköző fémszéknek. Harry tudta, hogy megrepesztette a férfi legalább egy bordáját.
Harry szája önelégült mosolyra húzódott.
- Úgy tűnik, végül mégsem én voltam az egyetlen, aki rosszul járt – gúnyolódott.
Jackson előrevetődött, de a másik őr megállította és a karját megragadva arrébb húzta.
- Hé! Mit csinálsz? – kérdezte a barna hajú őr meglepetten, amiért Paul Jackson megtámadt egy foglyot. Általában ő volt közöttük az, aki nyugodt tudott maradni. – Mi folyik itt?
Jackson kihúzta magát a kollégája szorításából, kék szeme Harryre szegeződött. Rászegezte a mutatóujját.
- Ezért fizetni fogsz! – morogta. Az őt tartó két férfira nézett. – Vigyétek az alsó szintre, délkeletre – utasította őket. A barna hajú őr felé fordult, amíg Harryt kirángatták az ajtón. – Davis, hozz nekem egy párat a Kelso bilincsek közül.
- Jackson, mi a…?
- Csak hozd a bilincseket! – köpte Jackson, majd Harry után eredt.
xxx
A két őr lerángatta Harryt a Nurmengard legalsó szintjére, Jackson pedig ezúttal mögöttük jött. Amint beértek a börtön földalatti részében található hosszú, szeles folyosókra, Harry megérezte a hatását. Nehezebb volt itt lélegezni; a levegő sűrű és nehéz volt. Nem tudta, hogy azért, mert a föld alatt voltak vagy egy bűbáj tette. Hűvösebb is volt idelent. Előző éjjeli cellája meleg és dohos volt, itt viszont hideg volt. A fal mentén egyetlen sor cella húzódott.
Odahúzták az egyikhez, de ahelyett, hogy beutasították volna, a két őr először fajjal előre a rácsokhoz nyomta őt. Durván leszedték a bilincset a csuklójáról, majd megfordították, hogy Jackson felé nézzen. Az őrök jóvoltából két rászegezett pálcával nézett farkasszemet, de egy átkot sem küldtek rá.
A barna hajú őr, Justin Davis, átadott egy pár vas karperecet Jacksonnak.
- Ne próbálkozz semmivel! – figyelmeztette Jackson és nyomatékosításképp az egyik őr előrébb tolta a pálcáját, hogy a hegye Harry halántékához érjen. Jackson megragadta Harry csuklóját és ráhelyezte a bilincset, rá se hederítve arra, hogy milyen piros és sebes volt a bőre.
Mikor Harry kezeit elöl már béklyó fogta össze, Jackson megmarkolta és a cella felé taszította. Kinyitották az ajtót, majd belökték Harryt. A fiú megfordult és sötét pillantást lövellt Jacksonra, ahogy az ajtó becsapódott, majd egy hangos kattanás bizonyította, hogy bezárult.
- Egy éjszaka itt és úgy fogsz dalolni, mint egy madár! – mordult fel Jackson és rászegezte az ujját. – Te hoztad ezt magadra! – Megfordult és elsétált, a három másik őr pedig követte. Egy hangos csattanással később Harry tudta, hogy egyedül maradt.
Minden akarata ellenére, a fiú megborzongott. Komolyan hideg volt és csak egy vékony póló volt a talárja alatt. Ránézett a csuklójára kulcsolódó bilincsekre, megfigyelve rajtuk a gondosan kidolgozott K betűt. Megmozgatta az ujjait, és csavaró mozdulatot tett, hogy megidézzen egy apró tűzlabdát. Semmi nem történt. Harry szitkozódni kezdett.
Gyorsan a cella ajtajához lépett és megérintette a rajta lévő szögletes panelt. Megpróbálta kinyitni a zárat, ahogyan azt tette az előző éjjel is. Semmi nem történt. Harry csalódottan lépett hátra. Már tudta, hogy mit jelentett a K betű. Az őrök Kelso bilincseket tettek rá, amit a feltalálójukról, Caluim Kelsoról neveztek el. Ezek a bilincsek megakadályozták a pálca nélküli varázslatot, ezért tetette rá őket Jackson.
Harry tényleg keményen próbálkozott, hogy kordában tartsa magát és ne használjon pálcamentes mágiát. Az apja mindig mondta neki, hogy ne fedje fel az ellenség előtt a benne rejlő összes lehetőséget. Néha a meglepetés ereje nyerte meg a csatát. De Harry képtelen volt kontrollálni magát és a védekezési ösztöne miatt az őrök most tudták, hogy képes pálca nélkül varázsolni, és tettek is ellene a bilinccsel.
Harry hátrahanyatlott, borzasztóan remegett a hideg cellában, a mellkasa pedig égett az erőfeszítéstől, amit a levegővétel okozott. Itt ragadt, és képtelen volt pálcamentes mágiát használni, hogy kijusson, vagy legalább kényelembe helyezze magát. Felnézett a plafonra és kifújta a levegőt, a lehelete felhőként gomolygott előtte. Egy teljes napot kellett várnia, mire kikerülhet innen.
xxx
Késő délutánra járt, mire James megérkezett a főhadiszállásra. Örömmel látta, hogy Remus is átjött, nyilvánvalóan azért, hogy lássa Siriust.
- Halihó, Ágas! – köszöntötte Sirius, ahogy James kisétált a kandallóból. – Ez aztán a meglepetés. Nem hittem volna, hogy Lily engedi, hogy átgyere, miután reggel összevesztél vele!
James nem viszonozta a viccelődést, mire Sirius összeráncolta a homlokát.
- Minden rendben? – kérdezte Remus.
- Igen, most már igen – mondta James.
Odasietett hozzájuk és előhúzott két pergamentekercset. Mindkettejüknek odaadott egyet.
- Mi ez? – kérdezte Sirius.
- A belépőtök – mondta James – a Nurmengardba.
A két férfi felkapta a fejét és rábámultak.
- Micsoda? – kérdezte Sirius.
- Hogy szerezted ezeket? – kérdezte Remus.
- Nem volt egyszerű – sóhajtott James és leült egy székre. – Robertsonhoz kellett fordulnom, hogy mozgasson meg pár szálat. Nem volt túl készséges és majdnem nyolc órámba telt, hogy engedélyeztessem vele ezeket – James a tekercsek felé intett, majd levette a szemüvegét és fáradtan megdörzsölte a szemét.
- Robertson megtette ezt neked? – kérdezte Sirius meglepetten.
- Igen, és erről jut eszembe, megvan még az a terelő ütőd, amit Bumfolt írt alá? – kérdezte.
- Persze – vigyorgott Sirius. – Egyike a kevés, becsben tartott holmimnak!
Jamos grimaszolt.
- Igen, nos, oda kell majd adnod Robertsonnak – tájékoztatta barátját.
- Mi? Miért? – kérdezte Sirius.
- Bocs, haver – vonta meg a vállát James. – Ez pecsételte meg az üzletet és Robertson tudta, hogy van ilyen ütőd és nem akart elfogadni semmi mást, amit ajánlottam – magyarázta James.
- Nem tudtam, hogy Robertson Bumfolt-rajongó – tette hozzá Remus.
- Mert nem is – felelte James. – De Bumfolt halála óta minden, amin rajta van az aláírása, egy kisebb vagyont ér – vonta meg a vállát James. – Felajánlottam volna neki a pénzt, de azt utána megvesztegetésnek tüntették volna fel.
- Már bocsánat, de miért is adom oda az eredeti, Ludo Bumfolt által szignózott, legjobb terelő ütőmet? – kérdezte Sirius, aki még mindig nem volt képes túllépni a tényen, hogy James elzálogosította.
- Mert ez fontosabb – magyarázta James, felmutatva a saját belépőjét a Nurmengardba.
A két férfi elcsendesedve bámulta a James kezében lévő tekercset.
- Ágas… - kezdte Remus.
- Nem vagyok hajlandó hátradőlni és simán csak elfogadni a tényt, hogy valaki más jutott el elsőként a Sötét Herceghez – vágott James Remus szavába. – Mi végeztük a munka nehezét, mi fektettünk bele energiát, velem pedig majdnem végzett is – emlékeztette a barátait. – Azt hiszem, jogom van látni őt.
Remus és Sirius összenéztek, majd Remus Jameshez fordult.
- James, értjük, hogy miért akarsz találkozni vele – mondta. – Teljesen természetes, hogy így érzel – folytatta, de alaposan megrágta a szavakat. – De ez nem helyes.
James zavartan nézett.
- Mi nem helyes? – kérdezte.
Remus habozott kimondani a szavakat, inkább lesütötte a szemét, hogy félrenézhessen. Sirius vette át.
- Nézd, Ágas, haver – kezdte Sirius. – Senki nem hibáztat, amiért dühös vagy és meg akarod… meg akarsz tenni valamit, de mi nem ilyenek vagyunk. Te nem ilyen vagy! – könyörgött neki.
- Miről beszéltek? – kérdezte James, immár teljesen összezavarodva.
- James, azóta a Sötét Herceg megszállottja vagy, mióta hallottunk róla – mondta Remus. – Még most, hogy elkapták és hamarosan elítélik, ez sem elég neked – Remus James pillantását kereste. – Tudom, hogy meg akarsz fizetni Voldemortnak – mondta halkan. – Bántani akarod azért, amit tett… Harryvel. – Remus látta a tüskét Jamesben, amikor megemlítette az elhunyt fiát, de tovább folytatta. – De az, hogy ártasz Voldemort fiának, nem egyenlít ki semmit, nem torlod meg vele Harry halálát. Ha tűzzel harcolsz a tűz ellen, az csak még nagyobb tüzet okoz.
James felállt, állkapcsát összeszorította, kezei ökölbe szorultak.
- Azt hiszitek, hogy azért megyek a Nurmengardba, hogy bántsam őt? – kérdezte összeszorított fogakkal.
- Mert nem? – kérdezte Sirius halkan.
- Nem! – dühöngött James. – Nem, mégis minek néztek engem? – kiáltotta. – Ez nem a bosszúról szól! Meg akarom ölni Voldemortot, azért, amit az a rohadék tett a…! – érezte, hogy összeszorul a szíve, ahogy a kisbabája képe megvillant a fejében. Ki sem tudta mondani a fia nevét anélkül, hogy érezze a sajgó fájdalmat a mellkasában. Mély levegőt vett. – Nem fogom bántani a fiát – állította némiképp nyugodtabban. – Nem ez a szándékom.
Remus és Sirius szemlátomást igazán megkönnyebbültek.
- Hála az égnek! – lehelte Sirius.
- Akkor mégis mi? – kérdezte Remus. – Miért mész keresztül ennyi mindenen csak hogy láthasd őt?
James megállt, nem tudta, mit mondjon. Ő maga sem tudta, hogy miért akart elmenni, hogy találkozhasson Voldemort fiával. Csak tudta, hogy meg kellett tennie.
- Őszintén szólva, nem tudom – mondta James és visszahanyatlott a székébe. – Nem tudom elmagyarázni, de olyan mint, mintha valami zsigeri ösztön vagy valami azt mondaná, hogy menjek el, hogy találkozzak vele – próbálta elmagyarázni. – Tudom, hogy fog ez hangzani, de… de úgy érzem, hogy beszélnem kell vele, látnom kell őt.
Remus és Sirius döbbenten néztek.
- És ennek semmi köze bármiféle bosszúvágyhoz? – kérdezte Sirius, újból kétkedve némiképp.
James hevesen megrázta a fejét.
- Nem, nem! – csattant fel. – Mondtam már, nem akarom bántani.
- Szóval elmegyünk a Nurmengardba, és aztán? – kérdezte Remus. – Mit fogunk csinálni? Miről akarsz beszélni vele? – a szokásos komoly modorában kérdezte. – Tényleg azt hiszed, hogy a fiú, aki megpróbált megölni téged, majd civilizáltan elbeszélget veled?
James elcsendesedett.
- Nem tudom – ismerte el halkan. – Csak azt tudom, hogy mikor meglátom, rá fogok jönni.
Sirius ránézett két barátjára.
- Akkor hát mikor indulunk a Nurmengardba? – kérdezte.
- Most – felelte James. – Csak ma estig szól az engedély – magyarázta a két döbbent férfinak. – Nálam vannak a koordináták. A legközelebbi szárazföldre hoppanálunk és aztán csónakkal megyünk tovább – rájuk nézett. – Rendben lesz ez így? – kérdezte, most először gondolva arra, hogy talán nem akarnak majd vele menni.
Remus elmosolyodott, Sirius pedig vigyorgott.
- Mire várunk még? – kérdezte Sirius. – Irány a Nurmengard!
James megkönnyebbülten mosolygott. Mindig számíthatott a két legjobb barátjára. Szorosan tartotta markában a papírtekercset és egyenes rábámult.
- Igen – értette egyet csendben. – Irány a Nurmengard.
