Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.


12. fejezet – Hátborzongató hasonlóság

Már majdnem kilenc óra telt el, mióta Harryt bezárták egy cellába a Nurmengard egyik alsóbb szintjén. Olyan volt, mintha minden egyes eltelt perccel hidegebb lett volna, amitől Harry kontrollálhatatlanul vacogott. Ülni elviselhetetlen volt, mivel a betonpadló csak még több hideget jelentett sajgó testének. Úgy döntött, inkább állva marad és időnként a falnak dőlt támogatás gyanánt.

Harry megtette, amit tudott, hogy melegen tartsa magát; összébb húzta a talárját, próbálta olyan szorosan tekerni remegő teste köré, ahogyan csak tudta. De mivel béklyóba fogta a Kelso bilincs, és a két keze között nagyon rövid volt a lánc, nem igazán sikerült neki a mutatvány. Próbált megőrizni valamennyi hőt azzal, hogy a mellkasához ölelte a kezeit. Dobogott a lábával a földön, azon volt, hogy kirázza belőlük a dermedtséget, amit a hideg okozott. Időnként ráfújt a kezeire, próbálván felmelegíteni őket, és rémülten vette észre, hogy a kezei és ujjai kezdtek fagyásra utaló jeleket mutatni. Ezzel azonban csak annyit ért el, hogy még jobban kiszáradt a szája. Átkozta magát, amiért nem itta meg az aznap reggeli kupa vizet. Közben rájött, hogy semmilyen ételt vagy italt nem küldtek az alsóbb szinteken lévő cellákba. Az utolsó alkalom, hogy bármit is evett vagy ivott volna, az az előző napi reggeli volt még a Denem kúriában, így mostanra, majdnem harminc órával később, már borzasztó éhes és szomjas volt.

A hideg ellenére, a levegő nehéz és lomha volt, amitől Harry szórakozottnak érezte magát. A mellkasa sajgott minden levegővételkor és azon kapta magát, hogy szívesebben vesztené el az eszméletét, csak hogy gyorsabban múljon az idő.

Hallotta odakintről a hullámok moraját. A börtönön kívül lassan vihar készülődött és a hang, ahogy a mennydörgő hullámok a Nurmengard alapját adó sziget szikláinak csapódtak, nyugtalanító volt. Harry próbálta figyelmen kívül hagyni, de a vészjósló érzet csak tovább nőtt benne, ahogy a vihar súlyosbodott. Szinte ki tudta venni az erőteljes, heves szél hangját, ahogy a börtön falain kívül süvöltött.

Harryt zavartságából egy kicsapódó ajtó hangja ébresztette fel, majd lépéseket hallott visszhangzani a folyosón. Harry ott maradt, ahol volt, a falnak dőlve, és minden erejét annak szentelte, hogy abbamaradjon a remegése. Jackson jelent meg a látókörében és érezte, ahogy fellobban benne a harag a férfi látványától.

- Szóval sikerült már lehűlnöd kissé? – kérdezte Jackson.

- Maga kezdte – felelte Harry.

Jackson mosolygott, fejét kissé oldalra döntötte, úgy tanulmányozta az ingerlékeny ifjút.

- Igen, nos, azért a te hibád is volt – mondta. – Ha szimplán válaszoltál volna a kérdésekre, akkor nem vesztettem volna el a hidegvérem.

- Válaszoltam a kérdéseire – mutatott rá Harry.

- Használhatatlan válaszokkal – felelte Jackson.

Harry felegyenesedett, de ott maradt, ahol volt.

- Ahogy mondtam, ez nem az én problémám.

Ezúttal Jackson nem gurult dühbe. Helyette csak rámosolygott Harryre, majdnem mintha szórakoztatónak találta volna a válaszát.

- Tudod, minél inkább próbálom elkerülni, annál inkább kezdelek megkedvelni – mondta kuncogva. – El kell ismernem, kölyök. Van benned kurázsi.

- Meg vagyok hatva – felelte Harry szárazon.

Jackson újabb nyugtalanító pillantást vetett Harryre, majd a zsebébe nyúlt és előhúzta a pálcáját. Harry azonnal megfeszült, először a pálcára bámult, majd tekintete átvándorolt a férfi arcára.

- Elég volt már? – kérdezte Jackson. – Ha akarod, kivihetlek innen, és visszamehetünk a felsőbb szinten lévő celládhoz. Az legalább melegebb – csábította.

Harry egy percig csak nézett rá, próbálta kitalálni, mi járt a fejében.

- Mi van azzal, hogy itt kell töltenem az egész éjszakát? – kérdezte.

Jackson vállat vont.

- Egész délelőtt és délután itt voltál. Azt hiszem, ennyi elég – felelte. – Szerinted nem?

Harry továbbra is gyanakvó volt. Nem értette, hogy miért gondolná meg magát az őr. De annyira fázott, hogy már szinte fájt, éhes volt és hihetetlenül szomjas. Teste jobban sajgott, mint valaha és másra sem vágyott, csak egy meleg helyre, ahol aludhat végre. Az ajtó felé mozdult, más jelet nem volt hajlandó adni, hogy kikívánkozik innen.

Jackson kuncogott és pálcáját az ajtóhoz érintette. A varázslatot, amitől kinyílt volna az ajtó, azonban nem mondta ki. Abbahagyta a mozdulatot és Harryre nézett. Elvette a pálcát az ajtótól.

- Tudod, szívességet teszek neked azzal, hogy hamarabb kiengedlek – állította. – Ha egy másik őrnél próbálkoztál volna azzal az ökörséggel, amit velem tettél, azok örökre itt hagynának – hosszasan nézte Harryt, majd szája önelégült mosolyra húzódott. – Szerintem, ha már ilyen elnéző vagyok veled, igazán lehetnél kissé készségesebb, nem?

Harry csak bámult rá.

- Mit akar? – kérdezte, inkább csak kíváncsiságból.

Jackson győzedelmesen elmosolyodott. Tekintete Harry arcáról a mellkasára tévedt és Harry hirtelen rájött, hogy mire ment a férfi.

- A nyaklánc különleges, nem igaz? – kérdezte Jackson halkan. – Ezért van megbűvölve, hogy senki más ne tudja levenni rólad – újból Harry szemébe nézett. – Vedd le, add át nekem és én kiengedlek.

Harryt nem lepte meg a zsarolás. Jó előre látta már.

- Nem – felelte egyszerűen.

Jackson arckifejezése megkeményült.

- Ha el akarod hagyni ezt a cellát, oda kell adnod nekem a medált – állította.

- Nem adom – válaszolt Harry.

Jackson habozott, még mindig a kezében volt a pálca, de nem szegezte sem az ajtóra, sem Harryre.

- Hadd fogalmazzam újra – kezdte, egy lépést téve a cella felé. – Csakis azután hagyhatod el ezt a fagyos cellát, hogy átadtad a nyakláncot – lassan és óvatosan mondta ki a szavakat, biztosra akart menni, hogy a fiú megértette őket.

Harry hátrált egy lépést és megfordult, hogy visszasétáljon a falhoz. Nekidőlt és fagyos zöld szemmel bámult vissza az őrre.

- Akkor úgy néz ki, hogy itt maradok – felelte.

Jackson rémült döbbenettel bámult Harryre. El se tudta hinni, hogy ezt a választ kapta. Zsebre tette a pálcáját és a fejét rázva nézett vissza Harryre.

- A te döntésed – suttogta, majd megfordult és elment, újból magára hagyva Harryt.

xxx

James, Remus és Sirius a szárazföldre hoppanált. Erős szél csapott az arcukba, a talárjuk pedig körülöttük hullámzott. Szerencsére a koordináták, amiket James kapott, éppen azé a főkikötőé voltak, ahonnan átszállhattak a hajóra, hogy eljussanak a Nurmengardba, így nem kellett tovább küzdeniük ezzel a szeles idővel. Találkoztak is a varázslóval, aki el tudta juttatni őket a szigetre. Csak egy probléma volt.

- Hogy érti, hogy nem tud átvinni minket? – kérdezte James.

Az ősz hajú férfi megvonta a vállát.

- Pont így, nem tudom átvinni magukat – megfordult és a tengerre mutatott. – Látják ezt? – kérdezte, az erőszakos hullámokra utalva. – Ez egy figyelmeztetés. Vihar közeleg. Nem vihetek ki egy hajót ilyen vizekre. Túl veszélyes.

James magán kívül volt a bosszúságtól.

- Értse meg, csak ma estéig érvényes az engedélyünk a Nurmengardba! Át kell vinnie minket!

A férfi újból megrázta a fejét.

- Sajnálom, pajtás. Meg van kötve a kezem.

- És ha mi magunk vinnénk el egy hajót? – kérdezte Remus.

A férfi elmosolyodott, amitől felvillantak görbe, sárga fogai.

- Hogyne! Elvihetik, de nem fognak vele túl messzire jutni! – forgatta meg a pálcáját a kezében. – Mágikusan vannak hozzám kötve, tudják. Csak akkor működnek, ha én kormányzom őket.

James szitkozódott. Nem tudta elhinni, hogy ilyen közel került a célhoz, és mégsem volt képes eljutni a Nurmengardba. Odafordult az idős varázslóhoz, Dennis Marlinhoz, aki azért volt felelős, hogy eljuttassa az embereket a börtönbe és a börtönből vissza.

- Nem annyira rossz az időjárás. Egész biztosan elboldogulna a vízben, nem? – kérdezte.

Marlin kuncogni kezdett.

- El, de miért kockáztatnék? – Újból a vízre emelte mogyorószínű tekintetét. – Életem nagy részét ezeken a vizeken töltöttem. Úgy olvasok benne, mint a tenyeremben – visszanézett a három aurorra. – Hamarosan vihar lesz, és higgyék el nekem, nem akármilyen!

Remus és Sirius összenéztek. Ők készek lettek volna megfordulni és hazamenni. James azonban nem volt meggyőzve.

- Milyen hamar? Mert csak egy órába telne átérni a szárazföldről a Nurmengardba – vitatkozott. – Át tudnánk jutni a vihar előtt.

Az ősz hajú férfi meglepettnek tűnt.

- Jó sok mindent tud a Nurmengardról – kuncogott.

- Szakmai ártalom – felelte James. – Akkor átvisz minket?

Marlin újból megrázta a fejét.

- Biztonsági okok. Nem vihetem el magukat.

James két barátja felé fordult, majd visszanézett a férfira. Belesüllyesztette kezét a talárja zsebébe.

- Na és most? – kérdezte, előhúzva egy kisebb tasakot, teli aranyérmékkel. – Átérnénk a vihar előtt?

Marlin óvatosan szemügyre vette a batyut, mielőtt újra Jamesre nézett volna.

- Tényleg nem biztonságos…

- Hiszek magának – szakította félbe James. – De azt is hiszem, hogy át tudunk jutni a Nurmengardba, mielőtt lecsapna a vihar – enyhén megrázta a tasakot, amitől az érmék egymásnak verődtek. – Mit gondol?

Marlin bizonytalannak tűnt.

- Nem tudom, akkor is nehéz utazás lenne…

James belenyúlt a nadrágja zsebébe is, és egy maroknyi aranyérmét húzott elő. Belerakta azokat is.

- Na és most? – kérdezte, meglengetve a tasakot a férfi előtt.

Marlin vigyorral az arcán vette el Jamestől a pénzt.

- Fedélzetre! – kuncogott.

xxx

Harry fel-alá járkált a kis cellában, próbálva melegen tartani magát. Nem tudta, mi mást tehetne, így tartotta a tempót, minden erejével igyekezett mozgásban maradni. A feje fájdalmasan lüktetett, a fejfájása csak rosszabbodott a hidegtől.

- Gyerünk, Harry! Ne gondolj rá! – motyogta magának, ahogy megdörzsölte a sebhelyét bekötözött kezével. Kényszerítette magát, hogy tovább sétáljon.

Hallotta, ahogy odakint a víz hirtelen, mennydörgő robajjal a sziklás partnak csapódott, és érezte, ahogy egyre hidegebb lett miatta. Nem tudta, hogy bírja majd elviselni ezt a hideget a Nurmengardban töltött további ideje alatt. Nem volt kétsége afelől, hogy Jackson addig tartja majd itt, amíg bele nem megy, hogy átadja a medált. Harry magában felhorkant. Inkább halna meg, minthogy átadja apja horcruxát a Minisztériumnak. Harry lépés közben megállt és körbepillantott a cellájában. Lehet, hogy tényleg itt fog meghalni, azért, mert nem adta oda a medált. Megrázta a fejét, hogy rendbe tegye a gondolatait, és visszatért a gyors tempózáshoz. Nem vezetne semmi jóra, ha ilyeneken gondolkodna.

Csak amikor véletlenül félrepillantott az erőltetett menet alatt, akkor vette észre. Lépés közben állt meg, teljesen lefagyva. Összeszűkült szemmel vizslatta a sötét foltot, ami egyenletesen terjedt a folyosó padlóján, a celláján kívül. Odasétált a rácsokhoz, végig a furcsa látványt bámulva. A falra akasztott fáklyák reszkető lángjai elég fényt adtak Harrynek, hogy kivehesse, mi volt az, amit látott, de nem tudta elhinni.

A folyosó túlsó oldaláról egyenletesen folyt a víz és lassan továbbterjedt, elárasztva a cellákat. Harry odébb lépett, ahogy a víz elkezdett beszivárogni az ő cellájába is. A fiú döbbenten nézte a jelenséget. Mi a fene folyt itt?

xxx

A földszinten, az őrök pihenőszobájában a két őr beszélgetéssel ütötte el az időt, forró teát szürcsölgettek a csészéjükből és a legfiatalabb rabjukról tartottak eszmecserét.

- El sem hiszem, hogy csak tizenhat éves! – mondta Davis a fejét rázva. – Azt hittem, hogy sokkal idősebb, tekintve mindazt, amit tett – nyelt egyet a teájából, közben felidézve, hogy milyen részleteket olvasott az aznap reggeli lapban a Sötét Herceg bűntetteiről. – Azért szomorú, nem?

Jackson vállat vont.

- Maga az ördög ivadéka – mondta. – Én nem sajnálom.

Davis felvonta a szemöldökét, de nem szállt szembe az állítással. Voldemort tényleg ördög volt, a szó minden értelmében.

- Komolyan az alsóbb szinten lévő cellában fogod tartani őt? – kérdezte Davis.

Jackson grimaszolt.

- Persze, hogy nem! Lehet, hogy hanyag vagyok, de nem hülye – felvette a csészéjét. – Azon a helyen belehalna a lehűlésbe. Csak azt akarom, hogy azt higgye, hogy lent marad. Akkor meg fogja tenni, amit kérek tőle, anélkül, hogy pimaszkodna.

- És az mi is lenne pontosan? – kérdezte Davis, habár tudta, hogy mit akart a barátja a fiútól. – Miért akarod annyira azt a medált? – kérdezett rá egyenesen.

Jackson habozott a válasszal.

- Az nem csak egy medál. Nem védené olyan hevesen, ha csak egy nyaklánc lenne. Tudni akarom, mi olyan különleges benne, hogy ilyen gondosan elbűvölték.

- Szóval csak kíváncsiságból? – kérdezte Davis. – Ezért vagy vele durva?

- Ezért és hogy letörjük a fiú spirituszát. Túl magabiztos. Látnia kell, hogy hol is van, és hogy már nem ő irányít, hanem mi – Jackson kortyolt egyet a teájából. – Minél hamarabb tanulja meg, annál könnyebbek lesznek számára a dolgok.

Davis egyetértően bólintott és a két férfi egy percig csendben maradt.

- Mikor hozod fel? – kérdezte Davis.

Jackson somolygott.

- Legalább még egy óra – mondta. – Olyan hét körül lemegyek érte. Így lenyelheti a büszkeségét és megvacsorázhat, aztán kialudhatja azt a sok hideget egy meleg cellában – rávigyorgott Davisre. – Átkozott tinédzserek, forrófejű idióták!

xxx

Harry meghúzta a cellája rácsait, minden erejét és akaratát latba vetette, hogy megpróbálja széttörni őket. A cella régi volt, de mágiával felerősített, így a rácsok meg sem mozdultak. Harry két kézzel rávágott dühében, amivel semmi mást nem ért el, csak hogy már a keze is fájt.

- Nagyon vicces, Jackson! – kiabálta. – Ha így akarsz megijeszteni, hát nem működik!

Biztos volt abban, hogy a celláját elárasztó víz az őr tréfája volt. Azért tette, hogy megijessze, és így átadja neki a medált. Arra számított, hogy az őr önelégült feje most már bármelyik pillanatban felbukkanhat, hogy kigúnyolja és követelje tőle a medált, cserébe pedig megmentse a fulladástól.

De a víz már fentebb ért, mint a térde, és még mindig semmi jele nem volt az őrnek. Harry újból belerúgott a rácsokba pánikkal telt frusztrációjában.

- Hé! Jackson! – kiáltotta. – Állítsd el, te rohadék!

De nem érkezett válasz.

A fagyos víz tovább ömlött a cellájába, ijesztő gyorsasággal árasztva el azt és a folyosót. Harry látta, hogy nem csak az ő celláját érintette. A mellette levő, üres fülkék is teli voltak vízzel. Ha csak meg akarták volna ijeszteni, biztos, hogy csak az ő celláját célozták volna.

Borzalmas gondolat hasított ekkor belé. Mi van, ha ez nem Jackson csínye volt? Mi van, ha tényleg igazi volt az árvíz? Harry tudta, hogy aznap este már egy őr sem fog ránézni. Ide nem járt étel, amit lehozhattak volna és Jackson valószínűleg csak reggel jön majd le beszélni vele. De addigra már túl késő lesz. Addigra meg fog fulladni.

Harry húzni kezdte a csuklóján lévő Kelso bilincseket, kétségbeesetten próbálva leszedni őket, hogy kinyithassa a cellaajtót és kijusson. De nem számít, milyen erősen rángatta, vagy, hogy milyen durván próbálta meg kihúzni belőle a kezeit, a bilincs a helyén maradt.

- Basszus! – káromkodott Harry, feladva a bilincs-témát. – Basszus, basszus!

A víz most már Harry derekáig ért, jeges szorításba ölelve az alsóbb felét. Harry küzdött, hogy tiszta maradjon a gondolkodása. A hideg már önmagában is elviselhetetlen volt, de most, hogy a jeges víz is fenyegette, nem tudta legyűrni a föléje kerekedő pánikot.

Harry újból megpróbálkozott az ajtóval, remélve, hogy a kivételesen erős, puszta mágiája kierőszakolja az útját, legyűri a Kelso bilincseket és kinyitja az ajtót. De nem számít, meddig tartotta a kezét az ajtón, vagy milyen erősen próbált áttörni a bilincsen, a pálca nélküli varázslatai nem működtek.

Harry elhúzta a kezét és inkább a rácsok köré csavarta, majd újból meghúzta őket. Ki kellett jutnia ebből a lyukból. A cella mennyezete sokkal alacsonyabban volt, mint a főfolyosóé. Ha ki tudna jutni a cellából a folyosóra, lenne esélye a túlélésre.

xxx

Jackson a főirodában volt és őrtársával beszélgetett, Hugh Beckettel, arról a maréknyi rabról, akiket a Nurmengardban tartottak, amikor kopogást hallott az ajtón. Összeráncolta a homlokát, általában nem szoktak kopogni. Az iroda bármelyik őr számára nyitva állt, akinek szüksége volt rá. Mielőtt még ő vagy Beckett kiszólhatott volna, hogy megkérdezzék, ki volt az, az ajtó kinyílt és a meglepett tekintetű Davis sétált be, nyomában három, kék ruhás aurorral.

- Jackson, ezt látnod kell – mondta Davis, ahogy belépett.

Jacksonnal nem volt alkalma azon agyalni, hogy miről beszélhetett a kollégája. Azonnal látta, ahogy a Davis mögötti férfi besétált. A kócos haj és az ijesztően hasonló vonások miatt Jackson automatikusan a pálcájáért nyúlt.

- Hűha! – hátrált James egy fél lépést, feltartva a kezét a levegőbe, mikor az őr előhúzta pálcáját és rászegezte. – Mit művel?

James mögött Remus és Sirius szintén pálcát rántottak, és megcélozták a szőkehajú őrt.

- Jackson, minden rendben – mondta Davis, felé nyújtott kézzel. – Ellenőriztem őket. Aurorok a Minisztériumból. Jóváhagyták a belépésüket.

Jackson még mindig nem volt meggyőzve.

- Ki maga? – kérdezte a varázslót, akire célzott.

- James Potter, auror – felelte James. – Nem engedné le a pálcáját? – kérdezte gúnyosan. – Ha már egy oldalon állunk!

Jackson leeresztette a pálcáját, a példáját pedig Remus és Sirius is követte. Jackson kerek szemmel bámult Jamesre.

- Maga… teljesen olyan… - hirtelen megállt, szeme gyanakvóan összeszűkült. – Várjon, mit mondott, Potter? James Potter auror? – kérdezte.

James komoly ellenérzésekkel tekintett az őrre.

- Igen – felelte vaskosan. – Miért?

Jackson álmélkodva bámulta.

- Mármint az a Potter auror, aki legyőzte Karakoffot? – kérdezte Jackson. – Maga az az auror, aki lebuktatta Dolohovot, mint halálfalót? – kérdezte Jamest lenyűgözve. – Hallottam magáról. Kisebbfajta legenda, ami a halálfalóüldözést illeti.

James megnyugodott kissé. Kínos mosoly terült szét az arcán.

- Igen, hát, nem egyedül csináltam. Sok segítségem volt – vigyorgott, hátratekintve Remusra és Siriusra, akik visszavigyorogtak. Visszafordult az őrhöz. – Gyakran támadja meg azokat, akik az irodájába lépnek? – kérdezte Jacksont.

Az őr szemlátomást felocsúdott az ámulatából. Szeme élesebbé vált, ahogy jobban megnézte az ismerős arcot.

- Nem, e-elnézést. Váratlanul ért. Maga nagyon hátborzongatóan has

Egy hirtelen sípoló hang félbeszakította, mire a szobában minden férfi a fapolcok felé fordult, ami több, mint egy tucat tiszta gömböt tartott. Az egyikük világított.

- Most meg mi baj lehet? – motyogta Beckett, a gömb felé sétálva. Egy pillanatig nézte. – Újabb áradás – jelentette be. – Úgy néz ki, minden alkalommal ér minket egy, ha lecsap egy vihar – megfordult, hogy ránézzen a kollégáira és az aurorokra.

Jackson valamit motyogott a bajsza alatt. Annyira elege volt már ebből. Akárhányszor durvább lett az időjárás vagy vihar volt, a dagadó hullámok komoly árvizet okoztak náluk. De persze semmit nem lehetett tenni ellene. Mindössze annyit mondtak, hogy a foglyokat tartsák távol az érintett területektől.

- Hadd találjam ki, megint az alsó szint délnyugati része? – kérdezte.

Beckett megrázta a fejét.

- Nem, most a délkeleti – mondta.

Jackson és Davis lemerevedtek, hirtelen minden szín eltűnt az arcukból.

- Micsoda? Délkelet? – kérdezte Davis.

Beckett visszanézett a gömbre és bólintott.

- Igen.

- Ne, ne, ne! – Jackson a gömbök felé sietett, félrelökve Beckettet az útból. – A délkeleti rész sosem ömlik be! Mindig a délnyugati szokott! – tiltakozott és ellenőrizte a gömböt, de rémülten látta, hogy tényleg a délkeleti gömb világított, jelezve, hogy a területtel problémák adódtak.

- Ez a hely nagyon gáz – motyogta Sirius halkan.

- Börtön, Sirius – emlékeztette Remus ugyanolyan halkan. – Ez egy börtön, nem nyaralóhely.

Jackson és Davis minden további szó nélkül kiviharzott a szobából és teljes sebességgel rohanni kezdtek. Zavartan és kíváncsian szaladt utánuk a három auror, ki az irodából, végig a sötét folyosón.

- Mi folyik itt? – kérdezte James, utolérve őket. – Baj van?

Jackson a nehézfém ajtóhoz rohant és kinyitotta, felfedve egy kanyargós, lefelé vezető lépcsőt.

- Nagy baj van! – mondta. – Caramel a fejemet fogja venni! – indult el lefelé, nyomában Davis, James, Sirius és Remus.

- Miért? Mit csinált? – kérdezte Remus.

- Beraktam a fiút, a Sötét Herceget az egyik cellába idelent – magyarázta Jackson, ahogy lesietett a fokokon.

- Hogy micsoda? – kérdezte James, kis híján felbukva a lépcsőn. – Mégis miért zárná be ide?

- Szemtelen volt – magyarázta Jackson. – Kikérdeztem és megpróbált visszatámadni. Csak egy rövid időre szólt volna, csak hogy kicsit viselkedjen – Jackson az utolsó néhány lépcsőfokot átugrotta és a szemben lévő kétszárnyú ajtóhoz rohant.

- Miért zárna be idelentre bárkit is, ha tudja, hogy a hely árvíz-veszélyeztetett? – kérdezte Remus mérgesen.

- Most először öntötte el a víz ezt a részt! – mondta Jackson, előhúzva a pálcáját. – Nem tenném kockára egyik foglyom életét sem! Komolyan veszem a munkámat!

- Láthatóan! – gúnyolódott Sirius.

Jackson figyelmen kívül hagyta a megjegyzést és gyorsan buborékbűbájt mondott az ajtóra, elzárva az ajtónyílást egy csillámló, tiszta buborékkal.

- Alohomora! – kiáltotta.

Az ajtó kinyílt és a nyílást teljes mértékben lezáró buborék volt az egyetlen dolog, ami visszatartotta a hirtelen vízzuhatagot attól, hogy ledöntse a lábáról a férfiakat.

- Ó, basszus! – káromkodott Jackson, mikor meglátta az alsó szintű folyosót.

A víz megtöltötte a kamrát, majdnem a falak feléig. Már elérte azt a pontot, ahol a fáklyák a falra voltak tűzve, és kioltotta őket, így túl sötét volt, hogy belássanak a cellákba.

- Lumos!

Jackson és Davis is meggyújtotta a pálcáikat, próbáltak benézni a cellákba. A három auror ugyanígy tett, hogy segítsenek javítani a szituáción.

A víz teljesen elárasztotta a fülkéket. Épp akkor érte el a cellák mennyezetét, de már emelkedett is tovább, megtöltve magát a kamrát.

- Elkéstünk! – kiáltott Davis.

James gyomra fájdalmas görcsbe szorult a látványtól. A fiú be volt zárva az egyikbe azok közül a cellák közül, és képtelen volt kijutni, ahogy a víz tovább ömlött. Hányingere támadt a gondolattól, hogy a fiú fuldoklik, teljesen tehetetlenül.

- Ó, Istenem! Meghalt! – pánikolt Jackson. – Megöltem! Ó, basszus! Halott vagyok. Caramel a fejemet veszi! Basszus!

- Melyik cellában volt? – kérdezte James, megragadva Jackson karját, hogy a férfi rá fókuszáljon.

- A… a négyesben – motyogta Jackson, továbbra is sokkosan attól, amit akaratlanul művelt.

James gyorsan eleresztette a férfit, levette a kinti talárját, és lerúgta a cipőjét.

- James! Mit művelsz? – kérdezte Remus, megpróbálva megragadni.

- Lehet, hogy még van esélyünk. A víz most hagyta el a cellák tetejét. Talán még életben van – magyarázta James sietve. – Ha elérem a cellát, ki tudom nyitni és kihúzni.

- Megőrültél? – kérdezte Sirius. – Nem létezik, hogy túlélte ezt. A víz jéghideg! Ha nem is fulladt még meg, akkor abba halt volna bele, hogy ilyen sokáig a hideg vízben volt! – megragadta a barátját. – Ágas, meghalt!

James kitépte magát a két férfi szorításából.

- Nem tudhatjátok! Akkor is meg kell próbálnom!

James kimondta magára a buborékfej bűbájt, ami megengedte, hogy lélegezzen a víz alatt és gondolkodás nélkül átugrott az ajtót eltorlaszoló biztonsági varázslaton, bele a jeges vízbe. Amint belecsapódott, a hideg úgy fúródott belé, mint ezernyi üvegszilánk. Levegőért kapott, mint egy önkéntelen reakció a hideg víz okozta sokkra. Ha nem lett volna a buborékfej bűbáj, sok vizet nyelt volna.

Koromsötét volt. Nem tudta megmondani, hogy merre volt a fel és merre volt a le. A pillanatnyi zavara átkozódásra késztette. Értékes másodperceket vesztegetett. El fogja veszteni a Sötét Herceget, ha nem ér el hozzá időben.

Hirtelen két fénycsóva száguldott el a feje felett, utat törve maguknak a vízfelszínen keresztül, elegendő fényt szolgáltatva Jamesnek. A két aranyfényű labda épp előtte állapodott meg a vízben. James elmosolyodott, legalább Remus és Sirius tisztán gondolkodtak.

James gyorsan úszott, mellette a két fénylabdával. A férfi jobbra fordult, próbálta kivenni a cellák irányát. A fény segített, de csak a legközelebbi környezetét látta vele. Előrébb úszott, olyan gyorsan lökve magát előre, ahogy csak tudta. Fémrácsok jelentek meg előtte. Megtalálta a cellákat, most már csak ki kellett találnia, hogy melyik volt a négyes, anélkül, hogy túl sok időt vesztett volna. Nehéz volt jól tájékozódni a víz alatt.

Azon gondolkodott, vajon meddig bírja ki valaki levegővétel nélkül. Egy percig, kettőig, háromig, talán max négyis is? Tudta, hogy páran, mint a profi úszók, kibírták levegő nélkül akár öt-hat percig is, de vajon mi volt igaz arra, aki nemrég komolyan megsérült? A saját gondolataitól űzve eszeveszetten úszott, próbált olyan gyorsan elérni a cellákhoz, ahogy csak tudott. Eljutott egyhez, megragadta a rácsokat és belehunyorgott a sötétségbe. Beirányította az egyik fénylabdát a cella belsejébe. Az be is ment és James látta, hogy üres. Ellökte magát a cellától és a következőhöz úszott. Az is üres volt.

Érezve a helyzet sürgető erejét, James a következőhöz úszott, olyan gyorsan, ahogyan csak tudott. Megragadta a következő cella rácsait, két oldalán az úszó fényekkel. Mielőtt még James benézhetett volna, valami rákapaszkodott a rácsokra. Ujjakat érzett a sajátjainak ütközni. Riadtan felnézett, épp akkor, mikor a két fénylabda is felúszott a feje mellé. A ragyogó világításuktól James meglátta a rácsok másik oldalán lévő fiút. Az ismerős zöld szempár meglepetten pislogott rá.

James levegőért kapott, amit megengedett a buborékfej bűbáj, egyébként sok vizet nyelt volna. A fiúra bámult, aki a kiköpött fiatalabb mása volt, csak épp Lily zöld szemeivel. Feleszmélt dermedtségéből, amikor a zöld szempár összeszűkült, a rácsok, amikbe kapaszkodott, pedig megremegtek kissé. Rájött, hogy a fiú húzza meg őket, jelezve, hogy ki akar szabadulni.

James felocsúdott a meglepetésből és gyorsan az ajtóra szegezte a pálcáját, kimondva a varázslatot, ami kinyitja a zárat. Felnyitotta az ajtót és megragadta a fiút a talárjánál fogva. Magával húzta és olyan gyorsan úszott felfelé, ahogyan csak tudott, próbálva minél gyorsabban elérni a felszínt. Látta, ahogy buborékok szállnak fel a fiú szájából. Néhány másodperc múlva áttörtek a vízfelszínen. James megszüntette a buborékfej bűbájt és a köhögő, kétségbeesetten levegőért kapkodó fiúra fókuszált. A rájuk váró varázslócsoport felé úszott.

- Ó, hála az égnek! – mondta Jackson megkönnyebbülten, mikor meglátta, hogy a fiú még lélegzik.

Remus és Sirius megközelítették az ajtó szélét, és kinyúltak, hogy segítsenek a fiút húzó barátjuknak. Davis és Jackson hasonlóan tettek. James bénán úszott, egyik karja a fiú körül volt, a másikkal a vízben lökte magát előrébb. Elérte az ajtónyílást és először a fiút lökte előre, ki a hideg vízből. Davis és Remus megragadta a fiú karját és kihúzták. Ahogy Remus belemarkolt, hogy kihúzza, feltűnt neki a bilincs, ami összekötözte a fiú kezeit. Dühösen nézett az őrökre.

Remus és Davis letették a még mindig köhögő és ziháló fiút a földre. Sirius és Jackson kisegítette Jamest a vízből.

- James, jól vagy? – kérdezte Sirius aggódva, ahogy James leborult a fal mellé, erősen rátámaszkodva.

James nem válaszolt. A földön maradt, szemét az előtte lévő, remegő fiúra szegezte. Remus és Sirius pillantása is a fiúra esett, most először nézve meg őt igazán. A sötét hajú fiú kissé feléjük fordította az arcát, rájuk meresztve a szemét, mielőtt a tekintete visszaterelődött volna James felé. Remus és Sirius látta az éles zöld szempárt és az arcot, ami a fiatal James Potterre emlékeztetett.

- Ó, Istenem! – fulladozott Sirius. - James… mi a… ?

James nem szólt egy szót sem, csak bámult tovább a fiúra, nem mervén elhinni, amit maga előtt látott.

xxx