Lemondás a jogokról: A történet Kurinoone The Darkness Within című munkájának fordítása, aki engedélyt adott nekem a magyar verzió publikálására. Kurinoone kijelenti, hogy semmilyen joga nincs a Harry Potter felett és benne minden felismerhető J. K. Rowling-hoz tartozik. Emellett a történetet egy másik fanfic inspirálta, ez Project Dark Overlord műve: A Shattered Prophecy.
13. fejezet – Rég elveszett fiú
Bennett gyógyító előhúzott egy takarót a szekrényből és egy pálcamozdulattal megbűvölte, hogy meleg maradjon. Odavitte a remegő fiúhoz és köré tekerte.
- Ez segíteni fog – mondta, közben elővette a második takarót és az elsőre tuszkolta.
Harry még magánál volt, de nem válaszolt. A szeme épphogy nyitva volt.
Bennett gyógyítót meglepte, hogy Harry már huszonnégy órán belül visszakerült a gyengélkedőre. Éppen a vacsorájához készülődött, amikor meglátta, hogy Jackson és Davis a fiút támogatva tartott a körlete felé. A fiú tetőtől talpig elázott és alig tudott járni, borzasztóan botladozott az őrök karjai közt. Bennett gyógyító először is egy gyors szárító varázst mondott Harryre, amitől a ruháiból azonnal eltűnt a nedvesség, majd lefektették az ágyra.
A gyógyító szemügyre vette Harry sápadt bőrét és a szája kékes árnyalatát. A sápadtság és erőszakos remegés nem hagyott sok kitalálni valót a baját illetően. A szobában lévő férfiakhoz fordult.
- Mennyi időt töltött az alsó szinten? – kérdezte.
Az aggódónak tűnő Jackson kényelmetlenül a másik lábára állt.
- Nagyjából tíz órát – mondta.
Bennett megfordult, hogy a férfira nézzen, kissé hitetlenkedő arckifejezéssel. Csalódottan megrázta a fejét és félrenézett.
- Nem túl meglepő akkor, hogy hipotermiában szenved– állította.
- Én nem… nem akartam, hogy megbetegedjen – védekezett Jackson. – Hamarosan lementem volna érte.
- Miért volt vizes? – kérdezte Bennett.
- Volt egy… egy áradás a vihar miatt – magyarázta Jackson, érezhető bűntudattal a hangjában.
Bennett gyógyító nem szólt semmit, viszont benyúlt a kis szekrényébe és előhúzott egy fiola borsmentafőzetet. Elmehetnek a fenébe a szabályok. Nem fogja hagyni, hogy ez a fiú tovább szenvedjen. Ránézett Jacksonra, hogy szól-e valamit a bájital miatt, de az őr csak biccentett egyet, majd lesütötte a szemét.
Bennett kezével megtámasztotta Harry nyakát és kissé megemelte, majd a szájához emelte a fiolát.
A zöld szempár felpattant és a gyógyítóra meredt. Bennett elmosolyodott és biztatóan bólintott.
- Ez majd felmelegít – mondta.
Az elhomályosult szempár tovább bambult rá, amiből a férfi megértette, hogy a fiú nem fogta fel a szavait. A gyógyító picit megtolta a fiolát, kissé szétnyitva az ajkait, majd megdöntötte az üvegcsét, hogy a bájital belecsorogjon a szájába. Megkönnyebbült, hogy a fiú reflexei működtek és lenyelte. Gyengéden visszafektette Harryt az ágyra.
- Távolítsák el a bilincseit – mondta Bennett, miközben összeszedte a szükséges eszközöket.
A két őr hezitált.
- Nem biztonságos levenni őket. Korábban már demonstrálta a képességét, hogy pálca nélkül…
- Mégis mit tenne a jelenlegi állapotában? – kérdezte Bennett Jacksontól elkeseredve. Mikor egyik őr sem reagált, Bennett sóhajtva fordult feléjük. – Mindkét csuklója vérzik. Meg kell gyógyítanom. Visszatehetik rá, amint bekötöztem.
Jackson kelletlenül bólintott és odasétált a gyógyítóhoz. Próbálta minél kevésbé megnézni a felszakadt bőrt a fiú csuklóján, ahogy levette róla a bilincset. Ennyiből is meg tudta állapítani, hogy attól volt, hogy a fiú megpróbált kibújni belőle, hogy megmeneküljön a fulladástól. Harryre pillantott, de nem úgy tűnt, mintha a fiú felfogta volna, mi történik körülötte. A szeme csukva volt. Még akkor is, amikor Jackson előhúzta a pálcáját és Harry fejére szegezte. A férfi készen állt, hogy kiüsse a fiút, akár a legkisebb mozdulatra is. De Harry nem próbálkozott semmivel, úgy tűnt az öntudat határának legszélén volt, és küzdött, hogy ébren maradjon, de már nem volt képes felfogni a környezetét.
A gyógyító csendben kitisztította és bekötözte a csuklóját. Mindkét kezét betekerte fehér kötszerbe, majd hátrébb lépett, hogy Jackson visszarakhassa rá a bilincset.
- Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte Davis aggódva, ahogy közelebb lépett hozzájuk.
Bennett sóhajtott és elhúzódott az ágytól.
- Nem nehéz kitalálni, hogy lehűlésről van szó – mondta Bennett. – Még mérsékelt, ami szerencse. Azzal, hogy majdnem tíz órán keresztül ki volt téve a hidegnek, éhesen és dehidratáltan, a hipotermia borítékolható volt. De az áradás súlyosbíthatta volna az állapotát. A test több hőt veszít, és gyorsabban, ha hideg vízben van – magyarázta. Harryre pillantott. – Tényleg szerencsés, hogy nem fulladt még, és az állapota sem romlott eleget ahhoz, hogy az halálosnak bizonyuljon – Jacksonra és Davisre nézett. – Időben kihoztátok.
Itt Jackson megfordult, hogy az ajtó felé nézzen, a három férfira, akik a küszöbön állva várakoztak és a nyitott ajtóból figyelték őket. Az aurorok követték őt és Davist, amikor Harryvel Bennett gyógyítóhoz siettek, de valami oknál fogva nem jöttek be a kórterembe, inkább odakint várakoztak. Csak figyelték őket, le se véve a szemüket a remegő fiúról.
- Nem mi voltunk – tette hozzá Davis. James felé biccentett.
A gyógyítónak is feltűnt a három újonnan jött, de túlságosan lefoglalta a páciense ahhoz, hogy jobban megnézze őket. Davis mozdulatára viszont feléjük fordult, a szemével tovább időzve Jamesen, mint a másik kettőn. Látta, hogy a sötét hajú auror még mindig a vizes ruhájában volt, amiből víz csöpögött a folyosó padlójára.
A gyógyító otthagyta Harryt és az ajtóhoz sétált, magával hozva egy fiola borsmentafőzetet.
- Hacsak nem akar ön is hipotermiát, azt ajánlom, csináljon valamit a vizes ruháival – mondta, felajánlva neki a fiolát.
James nem fogta fel. Épphogy csak ránézett a gyógyítóra. Mogyorószín szemét a fiúra szegezte és zavaros tekintettel bámulta.
Mellette Remus előrenyúlt és elvette a felajánlott bájitalt. Bennett gyógyító Jamest tanulmányozta, szemével az auror arcát fürkészte valamilyen jel után kutatva, ami arra utalt volna, hogy a férfinak segítségre van szüksége.
- Tehetek önért bármi mást? – állt elő nyíltan és kérdezte meg, a Remus kezében lévő fiolára mutatva.
James ekkor ránézett.
- Nem – halkan beszélt. A gyógyító egy percig a szemébe nézett, majd bólintott és ellépett tőle. James hirtelen megállította. – Ami azt illeti, mégis szükségem lenne valamire – szeme újból a sötét hajú fiúra ugrott.
Apró, valamelyest szomorú mosoly futott át a gyógyító arcán. Megértően bólintott és felemelte a kezét, hogy belevágjon James szavába.
- Tudom, hogy mit akar – mondta. – Várjon itt.
Megfordult és visszasétált a kórterembe. A kis szekrényéhez lépett, kihúzta az egyik fiókot és átkutatta. Amikor megtalálta, amit keresett, a gyógyító Harryhez sétált.
A bájital hatására Harry felébredt valamennyire és a melegen tartó takarók lassan elmulasztották azt a kegyetlen hideget, ami szétáradt a testében. Harry épphogy megérezte a bőrén a kis szúrást. Megrezzent, inkább a meglepetéstől, mint a fájdalom miatt, és felnézett, csak hogy azt lássa, a gyógyító egy kevés vért vesz a karjából és néhány cseppet egy hosszúkás üvegfiolába töltött. Kérdő pillantást vetett rá.
A férfi nem szólt semmit, csak elfordult tőle és az ajtó felé sétált. Harry tekintetével követte őt és nézte, ahogy átadta az üvegfiolát James Potternek. A fiú zöld szeme találkozott Jamesével és egy pillanatra a két varázsló csak nézte egymást. Harry pillantott félre először, behunyta a szemét és letette a fejét, hogy pihentesse, közben minden erejével reménykedett, hogy mikor majd kinyitja a szemét, James Potter már nem lesz ott.
xxx
- Tessék – mondta Bennett gyógyító, ahogy átadta a fiolát Jamesnek. A férfi meglepett tekintetét látva magyarázkodni kezdett. – A maga helyében én is bizonyítékot akarnék.
James Harryre nézett és észrevette, hogy a fiú most őket figyelte. A zöld szempár megtalálta őt és James kis híján elejtette az üvegfiolát. A szeme majdnem teljesen olyan volt, mint Lilyé. Lenézett az üvegcsére, egy fél pillanatig elmerengve, hogy egyáltalán szüksége volt-e a tesztre. Már úgyis tudta a választ, ott volt a szeme előtt.
Ennek ellenére James elővette a pálcáját és megérintette a kis címkét, amit gondosan elhelyeztek a fiola üvegfalába. Meg kellett csinálnia a tesztet, csak hogy biztosra menjen, hogy mindez igazi volt, hogy nem csak egy trükk volt, Voldemort kegyetlen, hidegszívű trükkje. Elsuttogta a varázsigét és címkén cikornyás írás jelent meg. Egy pár másodpercig James nem tett mást, csak nézte a szavakat, a tisztán kivehető nevet. Az azonosító varázslat megadta az eredményt, az üvegben lévő vér Harry James Potter-hez tartozott.
James nem nézett fel a fioláról. Nem nézett fel, hogy lássa, a fiú újból őt bámulja. Nem nézett a rég elveszett fia szemébe. Egyszerűen megfordult, odaadta a fiolát a döbbent Siriusnak és elsétált a lépcső felé, ami majd kivezeti őt innen. Nem nézett vissza, hogy lássa, ahogy Harry csendesen követte őt a tekintetével.
xxx
Elmúlt a vihar. A hullámok nyugodtabbak, lágyabbak voltak, a víz felcsapott a szigeten lévő sziklákra, csak hogy után újból visszahúzódjon. James mozdulatlanul ült a köveken, hagyta, hogy a hideg szél az arcába csapjon és összeborzolja a haját. A ruhái még mindig nedvesek voltak és ebben az időjárásban biztos, hogy megfázik majd, vagy ahogy Bennett gyógyító mondta, hipotermiát kap. De James nem tudta rávenni magát, hogy felvegye a pálcáját és kimondja a szárító varázslatot.
Lépéseket hallott maga mögül, de már úgyis tudta, hogy kik azok. Remus és Sirius leültek mellé, a két oldalára. Érezte, ahogy Remus szárító varázslata végigfut rajta, meleg, bizsergető érzés söpört végig a testén, de még csak a száját sem tudta kinyitni, hogy megköszönje.
Sirius a kezébe nyomta a fiola borsmenta főzetet, de James kísérletet sem tett arra, hogy megigya. Egy szót sem szóltak egymáshoz, csak ültek csendben, időt hagyva maguknak, hogy jobban megemésszék az igazságot.
- Nem ölte meg – mondta James halkan, és olyan hirtelen, hogy meglepte a többieket. – Voldemort nem ölte meg őt.
Remus és Sirius nem volt biztos benne, hogy hozzájuk beszélt, vagy csak hangosan kimondta a gondolatait.
- James? – szólt hozzá Remus. Megkönnyebbült, amikor James válaszolt és felé fordult.
- Sosem gondoltam… sosem kételkedtem abban, hogy Harry… hogy meghalt – mondta James halkan, fájdalommal telve. – Azt hittem, Voldemort végzett vele a jóslat miatt, amiatt, amit… amit mondtak benne – mogyorószín szeme megtalálta Remust és ránézett. – Sose képzeltem, még egy pillanatra sem, hogy… hogy Harry életben lehet.
Remus szomorú szemmel nézett a legjobb barátjára.
- Hogy is tehetted volna, James? Megtévesztettek – emlékeztette. – Voldemort elintézte, hogy megtaláljuk egy baba testét, elhitetve velünk, hogy Harry az.
James összeszorította a szemét, nem akart emlékezni arra a napra. Majdnem meghalt aznap, sok sok éve, mikor a hatóságok értesítették, hogy megtalálták egy kisbaba holttestét és Harry Potterként azonosították.
- Ó, te jó ég! – motyogta Sirius, szemlátomást neki is eszébe jutott az a nap. – Az hazugság volt? – jött rá. – El is temettük, azt hittük, hogy Harry az!
James levette a szemüvegét és dühösen megdörzsölte a szemét. Olyan sok minden történt, olyan kevés idő alatt, nem tudott értelmet adni nekik. Emésztgette, hogy a test, amit eltemetett abban a hitben, hogy a fiáé, valójában hamis volt. Eszébe jutott, milyen csúnyán bántalmazták a testet, az emlék még most is kísértette. Mire megtalálták, már bomlani kezdett, olyannyira, hogy az azonosítás csak mágia útján volt lehetséges. Jamesnek azt mondta egy könnyes szemű gyógyító, hogy a csecsemő vérét teljesen kiszárították, csak nyomok maradtak belőle. Ennek ellenére leteszteltek egy mintát és sikerült azonosítani, Harry Potteré volt. A kórház felajánlotta, hogy elvégez pár alaposabb tesztet, amiben szövetet vesznek a testből, de James visszautasította. A szívét már így is összetörte az, hogy milyen kegyetlenségnek lett kitéve a gyermeke, nem akarta tovább rongálni azt, ami megmaradt a kisfiából. Eltemette a kisbabát, elhitte a szívében, hogy az az ő fia. Most jött csak rá, hogy Voldemort Harry vérét használva átverte őt, hogy a testet Harry Potterként azonosítsák. A mód, ahogy elhitették vele, hogy a fia halott, vad haragot szított benne.
- Nem tudom elhinni, hogy ezt tette! – sziszegte mérgesen. – Az a… az a mocsok elhitette velem, hogy… az a szemétláda! – Durván a hajába túrt, megtépve sötét loknijait. – Meg fogom ölni! – állította. – Elvette tőlem a fiamat. Végzek vele!
- Kudarcot vallott, Ágas – mondta Sirius. – Ne arra gondolj, hogy mit próbált tenni Voldemort. Elvesztette Harryt. Visszaszereztük.
James mérgesen megrázta a fejét.
- Csakugyan? – kérdezte teljesen összetörten. Lángoló szempárral fordult Sirius felé. – Mihez kezdjek most? – kérdezte. – Ha megpróbálom megvédeni, szembefordulok mindenkivel, akit ismerek, a Minisztériummal, a Renddel, mindenkivel! De ha félreállok és végzem a munkámat, akkor újból elvesztem a fiamat, de ezúttal a dementorok javára. – A gondolattól felfordult a gyomra, és újból fellángolt benne a harag. Nem hagyhatta, hogy ez történjen a fiával, nem most, nem, amikor épp csak visszakapta.
- Tudom, hogy bonyolult – kezdte Remus -, de ki fogunk találni valamit.
- Veled vagyunk – mondta halkan Sirius. – Melletted harcolunk, nem számít, hogy ki ellen – mosolygott a barátjára. – Akárhogy is döntesz, ott leszünk melletted.
James szívét óriási hála öntötte el Sirius szavait hallva. Igazán szerencsés volt, hogy ilyen hűséges barátai voltak. Sirius felé biccentett, képtelen volt bármit is mondani. Újból csend telepedett rájuk.
- Ezért akartad olyan kétségbeesetten látni – mondta Remus, ahogy megvilágosodott. – Te nem tudtad, hogy Harry az, de az apai ösztönöd igen!
Sirius bámulattal tekintett rá.
- Várj, akkor valamilyen szinten már tudtad, hogy Harry az? – kérdezte.
James megrázta a fejét.
- Nem, nem tudtam – mondta. – Volt vele kapcsolatban valami, ami felkavart, és volt ez az… ez az érzésem, hogy ismerem őt valahonnan, de nem tudtam rájönni – lenézett a kezére, az ujjaival a fiola falát piszkálta. – Ezt nem mondtam senkinek, de… a hangja… a hangja Damyre emlékeztetett.
Remus és Sirius megdöbbentek.
- Blökire? – kérdezte Sirius. – Tényleg?
- Nem akartam hangosan kimondani – magyarázta James. – Nem akartam elismerni senkinek, beleértve magamat is, hogy a fiam jutott eszembe Voldemort fiá… - még időben magán kapott. A szavaktól, amiket kis híján kimondott, fájdalmasan összeszorult a mellkasa, és újból mellbe vágta a felismerés, hogy milyen helyzetben vannak. James behunyta a szemét, az ujjaival megszorította az üvegcsét, azzal fenyegetve, hogy eltöri. – Istenem, ez olyan elbaszott! – sziszegte mérgesen. – Hogy magyarázom ezt meg mindenkinek? A saját fiam, az én Harrym az ellenség? – összeszorított szemmel megrázta a fejét. – Hogy fogom elmondani Lilynek? – kérdezte, alig észrevéve, hogy megrepesztette az üveget a szorításában és a folyadék a kezére ömlött. – Mit fogok mondani? A Sötét Herceg nem Voldemort fia, hanem a miénk. Harry az, de nem hozhatjuk haza, mivel börtönben van és minden valószínűség szerint napokon belül megkapja a kibaszott csókot!
- Nem hagyjuk, hogy ez megtörténjen! – mondta Remus. – Abban a pillanatban, hogy Harry besétál a tárgyalóterembe, mindenki látni fogja, hogy a te fiad. Bizonyítékot szolgáltatunk majd a tárgyalásán, elmagyarázzuk, hogyan vert át minket Voldemort, hogy azt higgyük, Harry halott, hogy helyette ő nevelhesse fel őt. Egyértelmű, hogy kimosta Harry agyát, manipulálta, hogy az ő parancsait kövesse. A minisztériumnak figyelembe kell majd vennie ezt.
- Igen, Ágas, és Harry még csak tizenhat – mutatott rá Sirius. – Kiskorú. Ezt is figyelembe kell majd venniük.
- Több gyilkosság van a számláján – mondta James összetörten. – Ti is ugyanolyan jól tudjátok, mint én, hogy ha egy kiskorú követ el egy súlyos, felnőtt mértékű bűntettet, ahhoz mérten büntetik – megrázta a fejét. – Még ha valamilyen csoda folytán nem is kapná meg a csókot, életfogytiglanra ítélnék, amiért főbenjáró átkokat használt – újból beletúrt a hajába. – Nem tudom, mit tegyek – mondta frusztráltan.
- Beszélünk Dumbledore-ral ma este, amint visszaértünk – mondta Sirius. – Ő majd kitalál valamit – mondta teljes hittel a korábbi professzorában.
James megfordult, hogy Siriusra nézzen, majd a tekintete visszavándorolt a magas, fekete toronyra, ami a Nurmengard volt. Szólhat majd Dumbledore-nak, amikor visszaért, de most mennie kellett, hogy a rég elveszett fiával beszéljen.
xxx
Jamest egy a legfelső emeleten lévő, kis szobához vezették. A szűk egy órában, amíg odakint volt és a barátaival beszélgetett, a gyógyító elbocsátotta Harryt. A fiú testhőmérséklete nagyjából elérte a normális szintet és nem volt semmi maradandó sérülése, ami indokolta volna, hogy a börtön gyengélkedő részén maradjon. Így, amikor James egy találkozót kért a Sötét Herceggel, az őrök azt mondták neki, hogy csak a kihallgató szobák egyikében beszélhet vele. Mivel nem volt más választása, James belement.
Jackson visszavezette Harryt a szobába, ahol aznap reggel voltak. Ezúttal azonban nem kötözte hozzá a székhez. A Kelso bilincsek még mindig rajta voltak, így nem volt szükség további korlátozó tényezőre. Jackson tudta, hogy az auror nem fogja kivallatni, már rájött a Potter auror és a fiú közötti kapcsolatra a férfi reakciójából a gyengélkedőn. Jackson megidézett egy egyszerű faszéket Harrynek és leültette, rémülten véve tudomásul, hogy a fiú még mindig reszket. Nem szólt Harryhez és nem is próbált a szemébe nézni. Amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a termet, és a klikkelő hang jelezte, hogy becsukta maga után az ajtót.
Jamesnek azt mondták, tíz perce volt, mindössze ennyit engedélyeztek. Úgy döntött, hogy egyedül megy be, így otthagyta Siriust és Remust a fölszinten. James egy pillanatra megállt az ajtó előtt, vett egy mély levegőt. A fia ott volt az ajtó másik oldalán. Nekikészült, tudta, hogy nem lesz egy egyszerű találkozás és készen akart állni.
Megragadta az ajtógombot és elfordította, mire az ajtó kitárult. James megállt a küszöbön, ahogy meglátta Harryt a széken ülve. Most, hogy rendesen megnézhette, maszk nélkül és nem egy sötét cellában a víz alatt, James tisztán látta a szembetűnő hasonlóságot kettejük között. A smaragdzöld szempár mandulavágású volt, épp, mint Lilyé, és éppen rá meredt.
Miután rájött, hogy még mindig az ajtóban áll és bután bámul, James gyorsan összeszedte magát. Tett egy lépést előre, belépve ezzel a szobába. Épp be akarta csukni az ajtót maga mögött, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Hallotta, hogy a gyógyító azt mondta, Harryt tíz órára bezárták a cellájába étlen-szomjan. Így alakult ki nála a hipotermia már az áradás előtt. Ránézett a tizenhat éves fiúra, és észrevette, milyen fáradtnak tűnt.
James megköszörülte a torkát és megszólalt.
- Szeretnél… kérsz egy kis vizet? – kérdezte, arra gondolva, hogy megkérhetné az egyik őrt, hozzon neki egy pohár vizet. Elvégre nem akarta, hogy Harry azt higgye, azért volt itt, hogy kihallgassa.
Az átható zöld szempár összeszűkült és harag árnyékolta be a fiú arcát, ahogy hitetlenkedve oldalra billentette a fejét. Jamest összezavarta a kérdésére adott reakció, aztán egyszer csak leesett neki. Megkérdezni valakit, aki alig két órája kis híján megfulladt, hogy kér-e egy kis vizet, nem volt épp a legérzékenyebb dolog.
- Nem viccelődni akartam – kezdte el sietve magyarázni James. – Én… nem gúnyoltalak. Komolyan kérdeztem. Azt gondoltam, talán szomjas vagy… - abbahagyta, mikor Harry mérgesen félrenézett és mozgolódni kezdett a székében.
James becsukta az ajtót, teljes idiótának érezte magát. Odasétált a másik székhez, szemben Harryével, és leült. A köztük lévő asztal túl nagynak érződött Jamesnek. Csak pár lépésnyire volt a fiától, de még ezzel a távolsággal is nehéz volt megbirkózni.
James a fiút vizslatta, próbált minél több részletet bevenni. El se tudta hinni, hogy a hihetetlenül jóképű tizenhat éves, aki előtte ült, ugyanaz a személy, mint az ő kisbabája. Az az aprócska fiúcska, akit a karjaiban ringatott, akit megcsikizett, hogy megnevettesse, az ő „kis embere", ugyanaz a fiú volt, csak felnőtt.
James félresöpörte az emlékeket, amiket már olyan régen eltemetett magában, és sosem hagyta, hogy előtörjenek, attól félve, hogy beleőrül a gyászba, ha mégis. James tudta, hogy nem foglalkozhatott most ezzel, még nem. Beszélnie kellett a fiával, mielőtt lejár a csekély tíz percük.
- Jól vagy? – James azon kapta magát, hogy ezt kérdezi.
Harry rávetette fagyos zöld pillantását.
- Még lélegzem – mondta. – Miért? Változtatni akarsz ezen?
James tarkóján felállt a szőr. Még sosem hallott bárkit is ilyen gyűlölettel beszélni.
- Tudom, hogy ez az egész nagyon zavaros neked – kezdte James. – Biztos kíváncsivá tett a… hasonlóságunk.
Harry szája önelégült mosolyra húzódott.
- Feltűnt, igen – felelte.
James vett egy mély levegőt.
- Én… én vagyok az igazi apád, Harry – mondta James, végig a fiún tartva a szemét, a reakcióját lesve.
Harry nagyképű mosolya csak még szélesebb lett és felhúzta az egyik szemöldökét.
- Ne, tényleg? – kérdezte gúnyos, leereszkedő hangsúllyal.
James megkövült.
- Te már tudtad? – kérdezte döbbenten. Gondolta, hogy Harry már rájött az igazságra, de a viselkedése azt sejtette, hogy már évek óta tudta. James megrázta a fejét. – Meglep, hogy Voldemort elmondta.
Harry arckifejezése hirtelen elsötétült.
- Ne merd kiejteni apám nevét! – sziszegte.
Egy pillanatnyi csend után James előrehajolt és mélyen Harry szemébe nézett.
- Harry, ő nem az apád, én vagyok az.
Harry gúnyolódni kezdett.
- Apa? Tényleg annak nevezed magad? – kérdezte. – Csak mert valakit a világra hozol, attól még nem leszel szülő – állította. – Az apám az, aki felnevelt engem, megtanított túlélni, azzá tett, ami vagyok.
- Annak is ő az oka, hogy itt vagy, bezárva a Nurmengardba és a tárgyalásodra vársz! – mondta James.
Harry hátradőlt a székében, arcán gúnyos mosoly ült.
- Kisebb visszaesés, elismerem – mondta vállat vonva. – De nem maradok itt sokáig.
- Elfelejtheted – mondta James. – Nem fog érted jönni. Voldemort nem próbálna megszöktetni. A sorsodra hagyott téged.
Harry kuncogott.
- Ha tényleg ezt hiszed, akkor nem ismered az apámat.
James egész teste megfeszült minden egyes alkalommal, mikor Harry az apjaként hivatkozott Voldemortra. Olyan volt, mintha egy ér készülne felrobbanni a fejében.
- Harry, nézd, ez… nem ezért jöttem el beszélni veled – mondta, kétségbeesett frusztrációval vakarva meg a fejét. – Én… nem azért vagyok itt, hogy megijesszelek vagy vitatkozzak veled. De az az igazság, hogy hamarosan tárgyalás elé kell állnod – mondta James. – Nyilván tudod, hogy milyen sors vár rád?
Harry nem szólt semmit, de az arckifejezése megint komoly lett. Ezt látva, James folytatta.
- Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy segítsek, de neked…
- Miért? – szakította félbe a kérdéssel Jamest, aki így megállt a mondat közepén. – Miért fogsz segíteni nekem? – kérdezte Harry.
- Mert a fiam vagy – mondta James őszintén. – Egyszer már elvesztettelek, még egyszer nem foglak – mondta érzelmesen.
Harry lángoló szemmel vizslatta James arcát.
- Komolyan? – kérdezte. – Elvesztettél engem?
James megrázta a fejét, próbálta megértetni Harryvel.
- Voldemort vett el tőlem, elhitette velem, hogy te… halott vagy.
Harry Jamesen tartotta a szemét, arca egyre jobban elsötétült.
- Voldemort vett el, igazán? – kérdezte, megvetően ismételve a szavakat. Félrenézett, kissé megrázva a fejét. – Olyan szánalmas vagy, Potter.
James mozdulatlanná merevedett, a szavak késként hasítottak belé.
- Mit mondott neked, mi történt? – kérdezte hirtelen. Fejben elátkozta magát. Rá kellett volna jönnie, hogy Voldemort hazugságokkal tömte Harryt arról, hogyan került a gondjai alá. Elvégre Harry nem lenne hűséges Voldemorthoz, ha tudta volna az igazat arról, hogyan vitték el hozzá eredetileg azért, hogy megöljék. – Mit mondott neked? Hogy kerültél hozzá, távol az igazi szüleidtől? – kérdezte James.
Harry visszanézett Jamesre, de ezúttal kifejezéstelen maszk ült rajta.
- Nem mondott nekem semmit.
- Hazudsz! – mondta James. – Mondd el, mit mesélt Voldemort, mi történt?!
- Nem én vagyok az, aki hazudik – mondta Harry halkan.
Az ajtó kinyílt James mögött és Jackson és Davis jelent meg.
- Lejárt az ideje – mondta Davis.
- Várjon, csak még egy percet, el kell… - kezdte James.
- Sajnálom, Potter auror – mondta Jackson és Harryhez sétált. – Lejárt a tíz perce.
Harry felállt, ahogy Jackson közelebb ért hozzá. A szemét azonban még mindig Jamesen tartotta.
- Csak még egy percre lenne szükségem, kérem – mondta James és Davis felé fordult. – Épp a közepében voltam…
- Sajnálom – szakította félbe Davis. – Nem tehetünk többet.
Jackson megfogta Harry karját és kivezette. Harry minden szó nélkül elhagyta a szobát és James összetört szívvel nézte, ahogy elmegy.
